Emberek! Ti nem akarjátok megismerni a világot? Amit az iskolában tanításnak neveznek, az a világ tudásának egy töredéke. Épp ezért javaslom azt, kortársaim, hogy iskola után gyűljünk össze, és képezzük tovább magunkat. (Lakatos Martin)

Feladat: Írj buzdító beszédet Csokonai korabeli önképzőkör alapításához. A 10.A megoldásai:

Fehér Alexander
Kortársaim! Fájó ezt kimondanom, de tudatlan a magyar nép. Mert a tudás nem magyarul van. Az emberek hülyén végzik el az iskolát, de ezen változtathatunk, egy csapatként. Arra gondoltam, hogy az iskola után összegyűlünk, és összerakjuk tudásunkat. Mindenkinek lenne egy feladata, ami nem más, mint a könyvfordítás. Mi lefordítanánk a könyveket, az iskolában pedig tanulhatnának belőlük, ahogy mi is. Köszönöm a figyelmet.

Lakatos Martin
Emberek!
Ti nem akarjátok megismerni a világot? Amit az iskolában tanításnak neveznek, az a világ tudásának egy töredéke. Épp ezért javaslom azt, kortársaim, hogy iskola után gyűljünk össze, és képezzük tovább magunkat, és garantálom, hogy amit ott fogunk tanulni, az valóban tudás lesz.
Csoportokban fogunk dolgozni, mindenkinek lesz feladata, és a végén összerakjuk minden tudásunkat.

 

Csúrik Ádám
Mit akarunk? Tudást? Tudjuk, hogy nem tanítanak annyit a suliban, mint ami nekünk kellene. Ezért arra gondoltam, hogy elkezdhetnénk magunkat oktatni, vagy elkezdhetnénk tanulni, úgy, ahogyan nekünk jó, de ez nagyon sok munkával jár. A tudást magyarul nem kapjuk meg közvetlenül, ezért valahogy szerezni kell nyugatról könyveket. Tanulunk abból, amit lefordítunk. Ezt úgy gondoltam, hogy mindenki kap egy könyvet, majd összedobjuk a fordításból szerzett tudást, és ez garantálja a fejlődésünket.

 

Berkes Zsolt
Emberek, férfi barátaim, halljátok szavam. Van egy nagy helyzet... Na, szóval, gondolkozzatok el egy picit, hogy most éppen mit csináltok? Miből áll az egész napotok?
Megmondom én, hogy miből:
-lustálkodás
-bohóckodás
Ez elég nektek? Nektek ez a tudomány?
Debreceni diáktársaim, barátaim.
Ne hagyjátok, hogy Debrecen tudatlan legyen! Csapatmunkában tehetünk ez ügy ellen!
Barátaim, ez az intelligencia nem azért van, hogy megtöltsük mindenféle hülyeséggel, hanem hogy lángra gyújtsuk, mint a fáklyát, hogy az emberi faj láthasson a fényben. Gyertek hát velem és tegyünk ellene!
Ha velem tartotok barátaim, akkor ne féljetek, sokkal jobbnak látjátok a világot, és sokkal többet tudtok majd!
Rejtelmes és szemmel láthatatlan, de igaz dolgokat!
Ha most teszünk ellene, akkor a későbbiek folyamán mi, debreceni kollégisták, meg fogjuk váltani a világot, nevünk fennmarad a jó érdekében, és azt tíz, száz, talán ezer év múlva is hangoztatják.
Csak annyi a dolgunk, hogy ezeket a külföldi anyagokat lefordítsuk, idő van mint a tenger.
Egy kis erőfeszítéssel, higgyétek el, az átlagnál JOBBAK leszünk!
Így hát, barátaim, kérlek titeket, hogy csatlakozzatok. A cél itt van egy karnyújtásnyira. Ez az önkepzőkör alatt és után már közelebb is kerülsz önmagadhoz. Lesz ebben móka és kacagás. Higgyetek nekem! :)

 

Fehér Tamás
Kedves kortársaim!
A következő hét szombati napján üljünk össze a Presszó kávézóba pókerezni. Mellesleg találjuk ki, hogyan is szerezhetnénk sok pénzt. Erre van is egy nagyon jó ötletem. A tudásunkat később majd pénzzel fizetik meg. A felvilágosodás korszakában élünk! Az iskolákban mégis olyan gyatrán és hitványul tanítanak, ráadásulkeveset! Robotként kezelnek minket! Mint a gépek. Mindenkinek ugyanazt és ugyanolyan keveset tanítanak, ezzel elérve, hogy minden ember csak ugyanarra lesz jó. De erre én találtam megoldást! Egy olyan módszer, ami alapján sokkal többet tanulhatunk, és úgy, ahogy mi akarjuk. Ezt úgy neveztem el, hogy az „önképzőkör”. Az a lényege, hogy mindenki lefordít egy könyvet, és utána megosztjuk egymással a tudásunkat. És így, a saját tempónkban, saját tudásunknak megfelelően dupla annyit tudunk tanulni, mint eddig bárki más. Sokkal okosabbak leszünk mint mások! Változást hozunk, erre a mai romlott, tudatlan társadalomra! És a legjobb, hogy ezt mind úgy tesszük, hogy közben élvezzük amit csinálunk! A magunk módján tudunk fejlődni! Aki szeretne kiállni a sorból, és nem hagyja, hogy sorozatgyártmányok egyike legyen, és mer egyéni és okos lenni, akkor az velem tart. Köszönöm, hogy meghallgattatok! További szép napot mindenkinek! :)

 

Bujáki Gábor
Tudásra éhező társaim! Ti mind azért vagytok itt, hogy tanuljatok! Vagy talán tévedek? Az iskolában sok kérdésetekre nem kaptok választ, de erre van egy megoldás. Minden kérdésetekre választ kaphattok a nyugati irodalomból. Mindezt hogyan szerezhetitek meg? Csatlakozzatok az önképzőkörhöz, ahol együtt sajátítjuk el a tudományokat. A tudásvágyatok garantáltan kielégül. Tudom, hogy ide csak a legokosabb és legértelmesebb emberek járnak. Mit választotok? A tudást vagy az órákig tartó hasztalan információt?

 

Fazekas Tamás
Testvéreim, nem azért vagyunk most itt, hogy legurítsunk pár felest, bár nem lenne rossz ötlet, de most arról lenne szó, hogy olyan ismereteket szerezzünk, amit az iskolában nem tudunk. Az iskola elbutít minket, nem hagy gondolkodni és az ötleteinket is semmibe veszi. Csatlakozzatok hozzám az önképzőkörbe, és dőlhetnek az ötletek, nincs rossz kérdés, csak érdeklődő ember. Nem korlátozzuk senki gondolatait, meghallhatjuk és összetesszük mindannyiunk ötleteit. Így, eggyütt, több ismeretre tehetünk szert, mint az iskolában. Na mit szóltok barátaim?

megosztás
A család s tulajdon lesz a világnak kettes mozgatója, melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, amíg belőle hon lesz és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek, és felfalója önnön gyermekének.

ELSŐ SZÍN

(A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

ANGYALOK KARA
Dicsőség a magasban Istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég. (...)

AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell. (...)

GÁBOR FŐANGYAL
Hozsána néked, Eszme! (Leborul.)

MIHÁLY FŐANGYAL
Hozsána néked, Erő! (Leborul.)

RÁFAEL FŐANGYAL 
Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)

AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

LUCIFER
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. -
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? -
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. -

AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én. (...)
Nem érzéd-é eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. -
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék. (...)

AZ ÚR (gúnnyal)
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.

LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

 

MÁSODIK SZÍN

(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

ÉVA
Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!

ÁDÁM
És úrnak lenni mindenek felett.

ÉVA
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

ÁDÁM
A függés, látom, életelv neked. -
Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.

ÉVA
Majd szakítok egyet. (...)

LUCIFER
Üdvöz légy, szellem-testvér!

ÁDÁM
Mondd, ki vagy?
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

LUCIFER
Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

ÁDÁM
Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

LUCIFER
Hohó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg
Azért teremtett volna-é porondból,
Hogy a világot ossza meg veled?
Te őt dicséred, ő téged kitart,
Megmondja, végy ebből és félj amattól,
Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet. (...)
Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
Egy szikra az, mely bennetek dereng,
Egy végtelen erőnek mozzanása;
S mint a pataknak egyes habjai,
Egy percre felcsillogva visszahullnak
Közös medröknek szürke mélyibe. -
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között. (...)
De a tudás nem volna még elég;
Hogy testesüljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz mint az Isten, azt ha élvezed,
Ettől örök ifjú marad kecsed.

ÁDÁM
De csak szakíts.
Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
Legyünk tudók, mint Isten.
(A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.) (...)

AZ ÚR SZAVA
Ádám, Ádám! elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

 

HARMADIK SZÍN

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)
 

ÁDÁM
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

ÉVA
Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,
Mint az előbbi, s így körénk varázsolom
A vesztett Édent.

LUCIFER
Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének. (...)

ÁDÁM
Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy percre csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

LUCIFER
,,Vagyok" - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet. (...)

ÁDÁM
Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé. -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. (...)
Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége. (...)
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

ÁDÁM
Ez visszapillantása az öregnek.
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

LUCIFER
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt.

 

NEGYEDIK SZÍN

(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.)

ÁDÁM
Itt e művel, mellyet alkotok,
Azt tartom, hogy megleltem az utat,
Mely a valódi nagysághoz vezet.
Művészetét a természet csodálja
S évezredekre hirdeti nevem.
Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:
Erősebb lett az ember, mint az Isten.

LUCIFER
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? tedd kezed szivedre.

ÁDÁM
Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt. (...)

(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)

A RABSZOLGA
Uram, segíts!

(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.) (...)

A RABSZOLGA
Mért él a pór? - a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. - Milljók egy miatt.

ÁDÁM
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez! (...)

ÉVA
Neked silány szám, nékem egy világ,
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? (...)
Óh, nem hallod-e
A nép jaját?

ÁDÁM
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.

LUCIFER
Azt nem birom, ez már a nép joga,
Együtt öröklé az igával azt. (...)

ÁDÁM (Évához)
Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. -
Ne halljam többé. - Ím, legyen szabad
A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával,
Kikben szintén az az ember lehel. (...)
Pokolbeli káprázat, el veled,
Hiú törekvés, dőre nagyravágy -
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban - másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.

 

ÖTÖDIK SZÍN

(Athénben. A köztér, közepén szónokszékkel. Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal, virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje, fiával, Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat visznek, jő a templom csarnoka felé. A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg.)

ÉVA
Csak erre, erre, kedves kis fiam.
Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,
Csatázni messze hon határain. (...)

ELSŐ A NÉPBŐL
Unalmas élet, mit van tenni már?

HARMADIK A NÉPBŐL
Nem ártana egy gyönge kis zavar.

(Éva ezalatt az oltár tüzét meggyújtotta, kezeit megmosá s a hozandó áldozatra készült. Szolgálói himnuszt kezdenek, mely szakaszonként a következő jelenetbe vegyül. A tér megtelt polgárokkal, néppel, két demagóg a szószékért küzd.)

ELSŐ DEMAGÓG
Odább! ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.
(A nép helyeslést üvölt.)

MÁSODIK DEMAGÓG
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!
(A nép kacag és tapsol.) (...)

ELSŐ DEMAGÓG
Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész
Eladta a hont. (...)

HARMADIK A NÉPBŐL
Halál fejére.

ÉVA (felemelkedve)
Minő zaj az kint? nézzük meg, fiam.

KIMÓN
Egy árulót itélnek el, anyám.

ÉVA
Kiről is van tehát szó?

MÁSODIK DEMAGÓG (hozzája lépve)
Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,
Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

ÉVA
Miltiádészről? - Óh, nagy istenek!
S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból
Mentett ki férjem, most halált kiáltasz? (...)

(Ádám mint Miltiádész, fegyveres csapat élén vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve a nép és a demagógok.)

ÁDÁM
Mi zaj az odakint?

ÉVA
Ah, Miltiádész, rettentő beszéd az:
Árúlónak mond újra a tömeg.

ÁDÁM
Nevetséges vád; engem, árulónak,
Ki Marathónnál győztem?

ÉVA
Óh, hogy úgy van.
Gonosz világ az, mellyet itt lelél. (...)

ÁDÁM
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedűl én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság. (...)

LUCIFER
Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek
Nemesb ura voltál, mint ő neked?

ÁDÁM
Lehet, de mind a kettő kárhozat;
Más név alatt a végzet ugyanaz.
Hiú törekvés azzal küzdeni,
Nem is fogok. (...)
Vezess új útra, Lucifer, vezess,
S kacagva nézem más erényeit,
Más kínjait, csak élveket kivánva. (...)
Örülj, mulass, tagadd meg az erényt. -
Vérpadra mostan, büntetésemül.
Nem mintha aljast bírtam volna tenni,
De mert nagy eszme lelkesítni bírt.
(Ezalatt egy tőkét hoznak a lépcsők elé, mellette Lucifer áll bárddal. Ádám lehajtja a fejét.)

ELSŐ DEMAGÓG
Végezzétek ki. Éljen a haza!

 

HATODIK SZÍN

(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. - Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.)

CATULUS
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

ÁDÁM
Nem, Herculesre!

CATULUS
Ah, mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

ÁDÁM
Legyen. (...)
Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. -

CATULUS
S ha nyersz?

ÁDÁM
Lovad
Enyém. (...)

(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve, ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)

CATULUS
Recipe ferrum! - Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)

ÁDÁM
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. - Táncosok!
Csináljatok most már komédiát,
Ebből elég volt mára.
(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.) (...)

ÁDÁM
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

LUCIFER
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.

CATULUS
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait. (...)

(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

LUCIFER
No, majd hivok új vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. - -

(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

HIPPIA
Talán inkább csókot kivánsz?

LUCIFER
Öleld meg,
És lopd ki szájából az obulust.

HIPPIA
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)

PÉTER APOSTOL
Megállj, a döghalált szivod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)

MIND
A döghalál - rettentő - félre innen.

PÉTER APOSTOL
Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb'eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt. (...)
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. (...)
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről. (...)

HIPPIA
Hát öljetek meg, átkom ver különben.

PÉTER APOSTOL (hozzálépve)
Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg -
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.
(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)

HIPPIA
Atyám - megkönnyülék.
(Meghal.) (...)

PÉTER APOSTOL
Az Úr meghallgatott. - Tekints körül,
Az elkorcsult föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányult, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Mig a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. 

ÁDÁM
Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?

PÉTER APOSTOL
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

 

HETEDIK SZÍN

(Konstantinápolyban. Piac nehány őgyelgő polgárral. - Középen a Pátriárka palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke. Estve, később éj.)

LUCIFER
A szent tanok. - -
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle. (...)

ÁDÁM
Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába.

HARMADIK POLGÁR
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben rosszabb a pogánynál.

NEGYEDIK POLGÁR
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy Homoiusiont?

ÁDÁM
Ezt nem értem. -

LUCIFER
Ne valld be, ez most itt a fő dolog.

NEGYEDIK POLGÁR
Lám, kétkedik, ez is hamishitű.

TÖBBEN
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. -
Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.)

(A pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel jő palotájából, egy csapat barát követi láncravert eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.)

ÁDÁM
Elámulok! - De mondd, mi fejdelem
Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? -

LUCIFER
A főpap az, apostolok utóda.

ÁDÁM
S e meztelábas ronda csőcselék,
Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?

LUCIFER
Keresztény-cinikus, barátsereg.

ÁDÁM
Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.

LUCIFER
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
Ez abszolút erényü s épp azért
Engesztelhetlen népet.

ÁDÁM
Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja.

LUCIFER
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten. (...)

ÁDÁM
Atyám! a szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. -
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.

PÁTRIÁRKA
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén itélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. -
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket,
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.

ÁDÁM
Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. -

PÁTRIÁRKA
Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méregfoga,
S kiméled-é?

ÁDÁM
Valóban szörnyü bűn
Lehet, mi ily haragra gyújthatá
Egyházát a szeretetnek.

PÁTRIÁRKA
Fiam!
Nem az szeret, ki a testnek hizelg,
De aki a lelket vezérli vissza,
Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül
Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot
Hozok a földre. - E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Mig az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül.

BARÁTOK
Halál reájuk, már a máglya ég. -

ÁDÁM
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában. (...)

EGY BARÁT (a tolakodó keresztesek közt)
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzul minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni éppen képtelen,
Nehány ezer korbácsütéssel is. -
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. -

A KERESZTESEK
Ide vele. - Nekünk is, szent atyám! -

ÁDÁM
Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.
Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt! (...)

(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)

ÉVA
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?

ÁDÁM
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?

LUCIFER (Helénéhez)
Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? -

HELÉNE
S mi hálával tartoznám én neked?

LUCIFER
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság.
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonnyal.

HELÉNE
S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek,
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háladatlan, így is kárhozott. -
Pedig nem volt rút a négy üldöző.

ÁDÁM
Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.

ÉVA
Előttünk áll a zárda ajtaja.

ÁDÁM
A zárda, mondod? Óh, de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét,
S ne únjak várni hosszu éveken,
Melyek végéről pályabérem int. -

ÉVA
Im, e szalag. -

ÁDÁM
Ez éjsötét szalag? -
Óh, hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.

ÉVA
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.

ÁDÁM
De szerelem sem. És ahol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apáca.

ÉVA
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. -

LUCIFER
És el fog zárni e fal téged is?

HELÉNE
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.

LUCIFER
Nagy kár - beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. -

HELÉNE
Csalfa, menj előlem!

LUCIFER
S miért? hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?

HELÉNE
Ah, ezt nem is kivánom.

LUCIFER
Már megyek. -
A mélynek szörnye fen reám agyart.

HELÉNE
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem -
Inkább a kulcs majd ablakomba' lesz. (...)

ÁDÁM
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovagerényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne'kűl elhagyhatom helyem. -
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam - pihenni akarok. 

 

NYOLCADIK SZÍN

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel. Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. - Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)

RUDOLF
Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
Rosz álmam volt az éjjel, rettegek,
Mi konjunktúrákban van csillagom.
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.

ÁDÁM
Meglesz, uram, amint parancsolod. (...)

RUDOLF
Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak híveül szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit. (...)
A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárul javítani. (...)

ÉVA
János, nekem szükségem volna pénzre.

ÁDÁM
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

ÉVA
Örök szükséget tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha egy-egy udvaronc
Felém hajolva, mosolyogva mond,
Hogy a királyné köztük én vagyok,
Szégyenkezem miattad, aki a
Királynét így állítod udvarába.

ÁDÁM
Nem fáradok-e éjet és napot,
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott,
És hirdetem, mit jól tudok, hamis. (...)
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája
Tiéd a többi. - Ámde ládd, ha a
Császár pénztára többnyire üres
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

ÉVA (sírva)
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? én, nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. (...)

ÁDÁM (merengve)
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom,
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszu harcaim sebét. -
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él - e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember -,
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára kél a renyhe élvezettel. -
Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe korban így kell lelkesülni
És elszakadni mocskoló porától. -
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Biróúl lép fel, büntet és emel,
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton,
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
(A Marseillaise dallama hallik.)
Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi: 

 

KILENCEDIK SZÍN

(A nézőhely hirtelen Párizs Greve-piacává változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajgó néptömegnek szónokol. - Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap.)

ÁDÁM (folytatva)
Egyenlőség, testvériség, szabadság! -

NÉPTÖMEG
Halál reá, ki el nem ismeri! (...)

ÁDÁM
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész tisztán megmarad.
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. (...)

A TISZT 
Tégy engemet [az áruló] helyébe,
Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

ÁDÁM
Dicséretes, barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.

A TISZT
A biztosíték lelkemben lakik,
Aztán imé! van nékem is fejem,
Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

ÁDÁM
S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

A TISZT
S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem nézem semmibe?

ÁDÁM
Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

A TISZT
Polgár, még egyszer felszólítalak. -

ÁDÁM
Türelem még, a cél el nem marad.

A TISZT
Nem bízol bennem, látom, hát tanulj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. -
(Főbe lövi magát.)

ÁDÁM
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. -
Viszontlátásig, győzelem után. (...)

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -

A MÁRKI
Márki vagyok. -

ÁDÁM
Megállj - vagy nem tudod,
Hogy "polgáron" kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

ÁDÁM
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? -

ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

ÉVA
Bátyám, erős légy!

A MÁRKI
Húgom, óvjon Isten. - (El.)

ÉVA
Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.

ÁDÁM
Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

ÉVA
A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

ÁDÁM
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Menyország szállt le, s szentélyébe zár.

ÉVA
Az áldozatra szentelt állatot
Sem gúnyolák útjában a papok.

ÁDÁM
Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor. (...)

ROBESPIERRE
Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.
Fogjátok el, szabadságunk nevében. -

NÉPTÖMEG
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.
(Körülveszik s elfogják.)

ÁDÁM
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert - elég volt. -
De ím, ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. -
Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.
(Fejét a nyaktiló alá hajtja.)

 

TIZEDIK SZÍN

(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler, íróasztalára hajtott fővel látszik, Lucifer mint famulus mellette áll s vállára üt. A reg szürkül.)

LUCIFER
Ezúttal a nyakazás elmarad. -

ÁDÁM (felemelkedve)
Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

LUCIFER
Elszálltak a mámorral, mesterem. (...)

LUCIFER
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik,
Bölcsességedből elleshetni egy szót.

ÁDÁM
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,
Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért.

LUCIFER
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

ÁDÁM
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl, és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő s az erkélyre megy.)

TANÍTVÁNY
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt. (...)
Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,
Belátni a természet műhelyébe.

ÁDÁM
Sokat kivánsz. Paránya a világnak,
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? -
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
Ha súlyától nem dűlne össze kebled,
S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. -
Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

TANÍTVÁNY
Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,
Nagy férfiú, én csak nyerek vele,
Mert érezem, semmit fel nem fogok.

ÁDÁM
Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,
Lásd a valót, mint én látom magam.
De nem les-é avatlan hallgató, mert
Az az igazság rettentő, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,
Midőn utcákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú. -
Most adj kezet, hogy el nem árulod,
Amit megértesz. - Így - halljad tehát. -

TANÍTVÁNY
Mint reszketek vágytól és félelemtől -

ÁDÁM
Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

TANÍTVÁNY
Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

ÁDÁM (vigyázattal)
No, látod, én sem - s hidd el, senki más.
A bölcselet csupán költészete
Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. (...)
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig teóriát tanulsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán. 

 

TIZENEGYEDIK SZÍN

(Londonban. A Tower és a Temze közt vásár. Tarka sokaság hullámzik, zajong. Ádám mint élemedett férfiú Luciferrel a Tower egyik bástyáján áll. Estve felé.)

ÁDÁM
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.

LUCIFER
Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképpen hallanók,
Hol közbeszól a szív verése is. (...)

(Mindketten lemennek a Tower belsejébe, s csakhamar munkásokul öltözve kilépnek annak kapuján, a sokadalomba vegyülvén. - Egy bábjátékos bódéja mellett áll, melyen majom ül veres kabátban, láncon.)

A BÁBJÁTÉKOS
Csak erre, erre, kedves jó urak,
Mindjárt kezdődik az előadás.
Mulatságos komédia nagyon,
Szemlélni, mint szedé rá a kigyó
Az első nőt, ki már kiváncsi volt,
S mint vitte ez csávába akkor is már
A férfiút. - Láthattok fürge majmot,
Mi méltósággal játssza emberét,
Láthattok medvét táncmester gyanánt.
Csak erre, erre, kedves jó urak! (...)

A KISLEÁNY
Kis ibolyák, első követei
A jó tavasznak. Vásároljanak!
E kis virág az árvának kenyért,
És a szegénynek is szép éket ad.

 

EGY ÉKSZERÁRUS (bódéjában)
Hogy e gaz mindig versenyez velünk,
S ki nem bírjuk szorítni a divatból. -
Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,
Melyért az is már, aki fölhozá,
Kétségbeejtő elszántsággal a
Tenger mélyének szörnyeit kisérti. (...)

(Leveles szín alatt italt mérnek, az asztal körül dőzsölő munkások. Hátrább zene és tánc. Katonák, polgárok s mindenféle nép mulat és ácsorog.)

KORCSMÁROS (vendégei közt)
Urak, vigan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha,
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a Biblia.

LUCIFER
Tetszik nekem e filozófia.
Üljünk le itt e szép árnyas padon,
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat
Savanyu borral s rossz zenével a nép.

ELSŐ MUNKÁS (az asztalnál)
A gépek, mondom, ördög művei:
Szánktól ragadják a kenyeret el.

MÁSODIK MUNKÁS
Csak az ital maradjon, elfeledjük. (...)

A KORCSMÁROS (Ádámhoz)
Uram, mivel szolgáljak?

ÁDÁM
Semmivel.

A KORCSMÁROS
El hát padomról, semmiháziak.
Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,
Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett.

ÁDÁM (fölkelve)
Így mersz beszélni?

LUCIFER
Hagyd el a pimaszt.

ÁDÁM
Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,
Hogyan silányul állattá az ember. (...)

ELSŐ KOLDUS
E hely sajátom, itt van engedélyem.

MÁSODIK KOLDUS
Könyörülj rajtam, másként meghalok,
Már két hete, hogy nem dolgozhatom.

ELSŐ KOLDUS
Igaz koldus sem vagy hát eszerint,
Kontár sehonnai, rendőrt hivok. -
(A második koldus elsompolyog. Az első helyet foglal.)
Krisztusnak öt sebére, alamizsnát
A szenvedőnek, édes uraim! (...)

ÁDÁM (egyik zenészhez)
Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?

A ZENÉSZ
Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve nézni,
Miként mulatnak kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást. (...)

ELSŐ TANULÓ
Vigan, fiúk, mögöttünk a penész,
Ma élvezünk valami derekast.

MÁSODIK TANULÓ
Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.

HARMADIK TANULÓ
Valakivel próbáljunk összetűzni,
Ez izgató és férfias mulatság.
(Elhaladnak.)

ÁDÁM
Kedves látvány ez e lapos világban,
Szebb kor csiráját sejti benne szűm.

LUCIFER
Meglátod, a csira mivé fesel,
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjonton az volt, mik most e fiúk.
(Két gyáros beszélgetve jő.)

ELSŐ GYÁROS
Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árum jóságát kell megvesztegetnem.

MÁSODIK GYÁROS
A munka bérét kell csökkenteni.

ELSŐ GYÁROS
Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősüljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.

MÁSODIK GYÁROS
Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű. (Elmennek.)

ÁDÁM
El vélek. - Mért is hagytad látnom őket. (...)

ÁDÁM
Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?

ÉVA
Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.
Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,
S szép alkalom ragyogni ékeimben. (...)

(A Towerbe tűnnek, s míg lent a csoportozás és zavar növekszik, ismét megjelennek a bástya tetején.)

ÁDÁM
Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek. (...)
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt. -
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,
Vezess, vezess, Lucifer, e világba. (...)

(Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint, amint egymás után szólottak.)

ÉVA
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
(Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.)

 

TIZENKETTEDIK SZÍN

(U alakra épült nagyszerű falanszter udvara. A két szárny földszintje nyílt oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek között munkások foglalkoznak. A bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek s egyéb különösségek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók - egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)

ÁDÁM
Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

LUCIFER
E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg.
Most már egész föld a széles haza,
Közcél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány. (...)

TUDÓS
Mely szakmába tartoztok sajátlag?

ÁDÁM
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. -

TUDÓS
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

ÁDÁM
Igaz. - Tudom jól, hogy kell ollyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélkűle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg,
S fogalma sincs arról, miben segít. -
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. -
Ily épitész nagy a tudásban is. (...)

ÁDÁM
Mi állat él még a világon?

TUDÓS
Minő kérdés, hát nálatok nem így van?
Él, ami hasznos, és mit ekkorig
A tudomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka, de korántse
Olyan hiányosan már, mint minőnek
A kontár természet megalkotá:
Az élő zsír, ez hús- s gyapjútömeg,
Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál. (...)

TUDÓS
E százszerű tárgy, millyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mindezt helyettünk,
Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig amellett marad.

ÁDÁM
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben. -
Hol leljen tért erő és gondolat,
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körültekint
Ezen szabályos, e rendes világban,
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengező vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam. (...)

ÁDÁM
Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

TUDÓS
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanul,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.

(Hosszú sorban férfiak jőnek, másban nők, néhányan közülük gyermekkel, köztük Éva is. Az udvaron mindnyájan kört képeznek, egy aggastyán eléjök lép. Ádám, Lucifer s a tudós az előtérben állnak a múzeum mellett.)

AZ AGGASTYÁN
A hetvenkettedik szám!

MICHELANGELO (kilépve)
Íme, itt. -

AZ AGGASTYÁN
Rendetlenül hagyád el műhelyed.

MICHELANGELO
Igen, mert mindig széklábat csináltam,
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,
Nem engedék. Kivántam változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S otthagytam a kínt, ott a műhelyet. (...)

TUDÓS
Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

ÁDÁM
Ne szánjatok. - Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír. -
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül
Felénk rebeg, mint édes zengemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe. -

 

TIZENHARMADIK SZÍN

(Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel röpülve.)

ÁDÁM
Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

LUCIFER
Hát nem vágytál-e, menten a salaktól,
Magasb körökbe? (...)
Emelkedett szempontunkból, hiába,
Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.

ÁDÁM
A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer! (...)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Te ismersz már, a földnek szellemét,
Csak én lélekzem benned, tudhatod.
Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,
Térj vissza, élsz - hágd át, megsemmisülsz.

ÁDÁM
Dacolok véled, hasztalan ijesztesz,
Testem tiéd tán, lelkem az enyém,
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod. (...)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz, s mely ha más leendne,
Nem létezhetnék többé, véled együtt. (...)

ÁDÁM
Ugyis nem ront-e majd el a halál? -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
A vén hazugság e hiú szavát
Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban -
Egész természet átborzadna tőle. -
Szentelt pecsét az, feltartá az Úr
Magának. A tudás almája sem
Törhette azt fel.

ÁDÁM
Majd én feltöröm.
(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)
Végem van!

LUCIFER (kacagva)
Győzött hát a vén hazugság. -
(Amint Ádámot eltaszítja magától.)
E báb-istenség most már elkeringhet
Az űrben, új bolygóként, mellyen újra
Számomra fog tán élet fejledezni. -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Korán a káröröm még, Lucifer!
Csak érinté az idegen világot,
Nem oly könnyű országomból kitörni. -
Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

ÁDÁM (eszmélve)
Élek megint. - Érzem, mert szenvedek,
De szenvedésem is édes nekem,
Oly iszonyatos az, megsemmisülni. - - -
Óh, Lucifer! vezess földemre vissza,
Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek. -

LUCIFER
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. -

ÁDÁM
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga. (...)
Óh, vissza hát a földre, új csatára.

 

TIZENNEGYEDIK SZÍN

(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszó-fenyőbokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.)

ÁDÁM
Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Oda vezess, hol pálmafák virulnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. -

LUCIFER
Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlitője. -
A tudomány nem győzött végzetén. 

ÁDÁM
Szörnyű világ! - csupán meghalni jó.
Nem sajnálandom, amit itt hagyok. (...)
Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen. (...)

LUCIFER
De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.
Nézd, ott is áll még egy embertanya,
S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. -
(Egy eszkimó a gulibából kilép, fókavadászatra felkészülten.)

ÁDÁM
E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! valóban
A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

AZ ESZKIMÓ
Léteznek hát mégiscsak istenek
Felettünk? ím, előttem megjelentek.
De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,
Menekszem tőlük, az legbiztosabb.
(Vissza akar vonulni.)

LUCIFER
Megállj, egy szóra!

AZ ESZKIMÓ (leborulva)
Kegyelem, uram!
Az első fókát néked áldozom,
Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

LUCIFER
Hát ahhoz a fókához mily jogod van,
Hogy éltével váltod meg a tiédet?

AZ ESZKIMÓ
Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.

LUCIFER
S a nagy szellem veled táplálkozik.

AZ ESZKIMÓ
Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.

ÁDÁM
Mi gyáva nézlet!

LUCIFER
S mást tevél-e te?
Az a különbség csak közöttetek,
Hogy ő fókát, te embert áldozál
Az istenségnek, mellyet alkotál
Saját képedre, mint ez az övére.

AZ ESZKIMÓ
Látom, haragszol, és érzem, miért.
Ínségemben hogy fel mertem sohajtni
A nap jótékony istenéhez, aki
Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint
Itt is parancsolt egykor. - Óh, bocsáss meg,
S elátkozom örökre.

ÁDÁM
Ím, nagy Isten,
Tekints le és pirulj, mi nyomorult,
Akit remeknek alkotál, az ember!

AZ ESZKIMÓ
Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

LUCIFER
Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

ÁDÁM
Mi helytelen faragsz rosz élceket!

LUCIFER
Igazság az, nem élc. Okoskodásod
A jóllakotté, míg itt társadé
Éhes gyomornak filozófiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyetérttek rögtön, hogyha te
Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott.
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt el birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege. (...)

ÁDÁM
Sokan tengődtök-é még e vidéken?

AZ ESZKIMÓ
Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. - Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerülnek újak; s oly kevés
A fókafaj. - Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,
S több fóka. -

ÁDÁM
Lucifer, jerünk, elég volt!

LUCIFER
No, legalább tekintsük meg nejét.

ÁDÁM
Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt
A férfiú, szemünknek ronda látvány:
De megvetést szül keblünkben csupán.
A nő, az eszmény, e megtestesült
Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,
Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.
(Ezalatt Lucifer Ádámot a gunyhó felé vonta, most az ajtót felrúgja, bent Éva mint az eszkimó neje látszik. Ádám mereven bámul, a küszöbön állva.)

AZ ESZKIMÓ (gunyhójába lépve)
Nőm! vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)

ÉVA
Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg.

ÁDÁM (bontakozva)
Segítség, Lucifer! el innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
Dacoljak-é még Isten végzetével. -

LUCIFER
Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. -


 

TIZENÖTÖDIK SZÍN

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan kilép a gunyhóból s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

ÁDÁM
Rettentő képek, óh, hová levétek?
Körültem minden úgy él, úgy mosolyg,
Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

LUCIFER
Hiú ember! Hát azt kivánod-é,
Hogy a természet rendje felbomoljon,
Új üstökös ragyogjon éjeden,
Remegjen a föld, egy féreg, ha elvesz?

ÁDÁM
Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
És átalán több-é, mint álom, a lét,
Egy percre melly a holt anyagra száll,
Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?
Miért, miért e percnyi öntudat,
Hogy lássuk a nemlét borzalmait? (...)

LUCIFER
Siránkozol? - csupán a gyávaság
Fogadja el harc nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre. -

ÁDÁM
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni. (...)
Megállj! mi eszme villant meg fejemben -
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egymagam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás...
S azt mondom: vége a komédiának. -
(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

ÉVA
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon.
Úgy félek tőled...

ÁDÁM (továbbhaladva)
Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.
(ellágyulva)
Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:
Nehezebb lesz most már az áldozat,
Mit a jövőnek hozni tartozom. -

ÉVA
Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
Mert ami eddig kétséges vala,
Most biztosítva áll már: a jövő. -

ÁDÁM
Hogyan?

ÉVA
Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

ÁDÁM (térdre esve)
Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

LUCIFER
Féreg! feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. (...)

AZ ÚR
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.

ÁDÁM
Uram! rettentő látások gyötörtek,
És nem tudom, mi bennök a való.
Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:
E szűkhatáru lét-e mindenem,
Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,
A földre öntsd, és béigya porond?
Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. -

AZ ÚR
Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,
Hogy a muló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény. (...)
Karod erős - szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni. (...)

ANGYALOK KARA
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme. (...)

ÉVA
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

ÁDÁM
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -

AZ ÚR
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

 

megosztás
"Egyfajta szerepjátékról van szó, amikor az adott korban történt esemény világát újrateremtik, a gyerekek átélik, hogyan éltek, dolgoztak akkoriban, milyen eseményekre hogyan reagáltak, még költségvetést is kell tervezniük..." (Ringstabekk, Norvégia)

2016 áprilisában startolt országosan a Digitális Témahét, amelynek keretében a 11.E osztállyal vállaltuk a "digitális írástudás fejlesztését és pályaorientációt" szolgáló programsorozat végigvitelét.

Nem előregyártott tananyagot használunk, hanem saját munkamódszert dolgozunk ki. Ebben iránymutatónak tekintjük a norvég Ringstabekk iskola módszerét:

Az évet hat hathetes szakaszra osztották, melyekben helyet kap a klasszikus oktatás is, de az idő nagy részében a diákoknak valóságra épülő történeteket kell feldolgozniuk. Egyfajta szerepjátékról van szó, amikor az adott korban történt esemény világát újrateremtik, a gyerekek átélik, hogyan éltek, dolgoztak akkoriban, milyen eseményekre hogyan reagáltak, még költségvetést is kell tervezniük. A tanár különböző problémákat oldat meg a szerepet játszó gyerekekkel, például jön egy gazdasági válság, vagy egy járvány, amit alaposan meg kell ismerni és érteni ahhoz, hogy megfelelően reagáljanak rá.

A tanár megtervezi, milyen univerzumban, világban mozognak majd. Például mondhatja azt, hogy a háttér Oslo fejlődése az 1900-as évek elején, amikor még sok gyári munkás volt. Az oktatási univerzum egy ház lenne a városban, a diákok valószínűleg egy családot alkotnának csoportonként, kapnának egy lakást a házban, és első körben ki kellene találniuk, hogy hívják őket, hogyan élnek, mit dolgoznak. Ehhez tudniuk kell, mik voltak a tipikus nevek, milyen ipar volt, a családi költségvetéshez még azt is ki kell kutatniuk, mennyi volt a fizetés, a tej, a kenyér ára.

Amikor ez megvan, a tanár mondhatja, hogy sajnos fizetésnapon a családfő elitta a pénz felét. Itt meg lehet vitatni az etikai oldalát a kérdésnek, de szükség van új költségvetésre is. Lehet vita a gyárról, arról, hogy ha keveset termel, akkor inkább embereket rúgnak ki, vagy a béreket csökkentik. És ha az 1900-as évekről beszélünk, akár a tuberkolózis is felütheti a fejét, és akkor annak olvasnak utána, hogy mit kezdtek ezzel a betegséggel abban a korban ." (forrás: lemon.hu)

A szolnoki Baross szakközép 11.E osztálya Firenzét elevenítette meg a Digitális Témahéten. Módszerünk a KOSZ, azaz: Kollektív Órai Szerepjáték. Első lépésként mindenki keres magának egy figurát, akit majd felépít, jellemez, és magát az ő helyébe képzelve tapasztalja meg az első újkori város mindennapjait.

megosztás
A leíró nyelvtant nem elvont kategorizálással (nyelvi szintek) kezdjük, hanem bejárunk egy ösvényt az "amit-kimondok-életre-kel" ősi beszédtől a fogalmi gondolkodást jelölő modern nyelvig. Weöres Sándor Barbár dal című verse remek kiindulópont...

Feladat: Fordítsd le Weöres Sándor versét úgy, mintha egy őskori rigmus lenne. A 9.A megoldásai:


Rácz Alex

Égj, kőris, ősöket emlegesd fel,
Ne fájjon a vérző seb kezeden,
Ne kísértsd a vezérünket,
Add ide nekünk a jó tüzet! Lélek!
 

Serfőző Bence Dávid

Az ősök szentek,
Ha megbántod, meghalsz,
és ha megbántottad, tűzben veszel,
ezért ki kell engesztelni őket! Tűz!

 

Nász Tamás

Megfogadjuk neked a csendet, ősünk,
Megfogadom a csendet az életben,
Megfogadom az ígéret tartását az életben
Adj nekünk termést, állatot, Baukui!

 

Tóth Sándor Máté

Adj ismét tüzet istenünk,
De ne bánts minket,
De ne haragudj meg ránk,
Mert mi áldozunk neked! Istenünk!

 

Márkus Martin Patrik

Segíts, Istenem
Állj meg, gonosz
Állj meg gonosz, meghalsz!
Áldj meg, Isten! Ámen!

 

Vajon Gergely

Elment a nap, eljött a sötétség,
Összegyűlt a törzs, ég a tűz,
Készül az étel, mindenki éhes
Feljön a hold, kezdődik a sötét élet.

 

Tabányi Ádám János

Mi most téged leidézünk
azt szeretnénk, hogy tegyél rendet
bár tudjuk, nehéz rendet tenni
de cserébe áldozunk neked! Úgy legyen!

 

Unger Krisztián

Amikor a nap felkel,
amikor a hold leszáll,
adj erőt, Isten,
hogy teremjen étel elénk

 

Fehér Bálint Béla

Induljatok vadászni, vadásszátok le a halhatatlant
Hozzátok haza, és együtt elfogyasztjuk az izmát
Hozzátok haza a halhatatlant, és együtt elfogyasztjuk az izmát.
Induljatok, bátor harcosok! Gyerünk!

 

Bajkai Máté István

Gulbe elment tüzet keresni.
Ám a tűz kialudt.
Miért aludtál ki, tűz?
Tűz, kérlek, éledj fel! Lángolj!

 

Komláti Róbert

Állj meg egy pillanatra
Nézz fel az égre
És kiáltsd fel, hogy
Jaman!

 

Kóré Norbert Sándor

Gyere és állj készen
Mindenkit vár az este
Vadászni fogunk ma
Életre, halálra állj készen.

 

Gál Patrik

Ez az ember áruló,
öljük meg itt helyben,
vagy akár dobjuk a tűzre,
a családja előtt, hogy szenvedjenek!
(Jaman)

 

Haris Ádám

Gyere, menjünk vadászni,
elejtjük a nagy vadat,
hazahozzuk, megsütjük,
majd megyünk imádkozni! Jaman!

 

Lakatos Bence

Elmegyek én fát gyűjteni,
Nem fogok fázni,
Nem fogok fázni, mert tüzet gyújtok én.
Itt is egy fa, ott is egy fa, ott pedig kaja!

 

Kurucz Péter Tamás

Gyere ide, kis Gulbe,
Ne félj tőlem,
Ne félj tőlem, nem eszlek meg
Indulj el, ne hátrálj meg! Gyerünk!

 

Jónás Róbert

Gyertek le hozzánk, istenek
Mutassatok helyes utat törzsünknek
Hozzatok nekünk jó életet, vizet, vadakat
Űzzétek el tőlünk a rossz szellemeket! Jaman!

 

Kállai József Martin

Gyerünk, Gulbe vadászni
hozzunk a törzsnek kaját
hozzunk a törzsnek vizet
hogy ne haljunk éhen! Jaman!

 

A következő körben főneveket és névmásokat kerestünk az eredeti szövegben, immár mindhárom versszakban. Az emo névmást egyértelmű pozíciója miatt könnyű volt megtalálni, a többihez azonban már figyelembe kellett venni, hogy a Weöres által kitalált nyelv inkább izoláló* hajlamú.

*Az izoláló (elszigetelő) típusba tartozó nyelvek változatlan, izolált szótövek egymás mellé helyezésével alkotják meg mondataikat. A nyelvtani viszonyokat a segédszók, a hangsúly és a szórend segítségével fejezik ki. Ilyen a kínai, a maláj, az indonéz, a vietnami, de a tőlük rokonságban igen távol álló angol is ebbe az irányba fejlődött. (tudasbazis.sulinet.hu) 

Végül őskori szótárat állítottunk össze kitalált kifejezésekből. (Fontos kritérium volt, hogy ne egyszerű jelenségeket nevezünk meg, hanem kifejezéseinkkel érzékeltessük a kezdeti nyelvek formai és tartalmi gazdagságát.)

badibiri: túl nagy csend
kumadulu: a tűz lassan leég
sturbanu: közeledik a hideg
sankulu: lehullottak a falevelek
bumutala: hozzatok fát
pongwhong: tüzet rak a szertartáshoz
alulu: áldozatot vinni az oltárra
tütiti: tüzet lopni
ketitata: szerszámot javítani
kutata: megsérült a felső teste
kutana: megsérült derékon alul
giugi: sikeresen megöltük az állatot
giugiu: nem sikerült megölni az állatot
aukde: fát vágni a kunyhóhoz
kedkuc: tüzet gyújtani
polpa: fáj a sarka
anip: világ gyökere
eneee: valaki ábrázolta egy ember arcát
rákencsa: kifordult könyök visszarakása
zsátuváj: engedte kialudni a tüzet
csucsipel: álomban történt nemzés

megosztás
Ki jogosult e szóra: Istent hiszek! Paptól vagy bölcstől tudakolja, a válasz csak csúfság lehet a kérdezőre. (...) Ki nevezheti Őt meg, ki ismerheti Őt meg: hiszem Őt - ? S olyat ki érez, hogy merni képes azt mondani: nem hiszem!

Második nagy kultúrtörténeti fejezetünk címe "A nyugati ember születése". Gondolatmenete közel négyszáz évet ölel fel: a reneszánsztól a felvilágosodásig - vagy így is megjelölhetjük: a könyvnyomtatás feltalálásától a Faustig.

Goethe tragédiája a nyugati világfelfogás fantasztikus erejű, drámai összegzése. Gyakorlatilag újrateremti az emberiség nagy bűnbeesés-mítoszait: halandó hőse az isteni tudás teljességére áhítozik.

Jelen írásnak nem feladata az egész mű elemző bemutatása, mindössze két momentumot idézünk a nehezen megfogható deista gondolkodás érzékeltetésére. A deizmus klasszikus definíciója így hangzik: Isten megteremtette a világot, de tovább nem avatkozott bele a működésébe. Gyakran idézett summázata: "Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen." (Madách: Az ember tragédiája I. szín, Isten szavai) Illetve népszerű példa az órásmester-hasonlat is. Eszerint nem kell keresnünk Istent a teremtésben, éppen úgy, ahogy az órásmestert sem keresi senki az óraműben. A Mester önműködő szerkezetet készített, amelyet az elindítása után már nem kell javítgatni.

A 18. század racionális forradalma (a tudományos igazolás igényének megszületése) nagy hatással volt a vallásos gondolkodók világképére. A deizmus fenti meghatározása alapján akár úgy is érezhetnénk, hogy "szűkült" az Isten szerepe, a Mindenható "visszaszorult" a kevéssé jelentős Teremtő szerepbe. A korszak legkomolyabb gondolkodói azonban éppen ellenkezőleg látták: ezzel kapott méltó rangot, valódi tiszteletet az Isten. Mentesült azoktól a terhektől, amelyeket az egyház (a hívők megfélemlítése és butítása céljából) rápakolt az évszázadok során.

Három ilyen teherről szólnak az alábbi szövegek. 

 

Thomas Paine: The Age Of Reason

But some, perhaps, will say: Are we to have no word of God- no revelation? I answer, Yes; there is a word of God; there is a revelation.
THE WORD OF GOD IS THE CREATION WE BEHOLD and it is in this word, which no human invention can counterfeit or alter, that God speaketh universally to man.

Egyesek talán azt kérdik majd: "Akkor hát nem szól hozzánk az Isten? Nincsen kinyilatkoztatás?" De van, Isten szól, Isten megnyilatkozik.
ISTEN SZAVA MAGA A TEREMTÉS, amit a szemünkkel látunk, amelyet megtapasztalunk, amelyet semmiféle emberi találmány nem hamisíthat meg, nem változtathat meg, hiszen azt Isten egyetemesen mindenki számára kinyilatkoztatta.

 

Goethe: Faust (részlet)

MARGIT
Áruld el, Henrik!

FAUST
Mit, szivem?

MARGIT
Te voltaképp a hittel hányadán vagy?
Bár jó ember vagy, elhiszem,
úgy látszik, nem sokat számít tenálad.

FAUST
Hagyd ezt, szivem! Szeretlek, lásd, nagyon
s szerettemért testem-lelkem adom,
hitük és templomuk nem rombolom le, hidd meg!

MARGIT
Ez nem elég, hinned kell, hinned!

FAUST
Hát kell?

MARGIT
Ó, bárcsak hajlanál hitemre!
Nem tiszteled te a szentségeket se.

FAUST
Tisztelgetem.

MARGIT
Nem áhítsz rájuk mégse.
Nem mentél régideje se gyónni, se misére.
Istent hiszel?

FAUST
Ki jogosult e szóra:
Istent hiszek!
Paptól vagy bölcstől tudakolja,
a válasz csak csúfság lehet
a kérdezőre.

MARGIT
Nem hiszel te, nem?

FAUST
Félre ne érts, szépséges gyermekem!
Ki nevezheti Őt meg,
ki ismerheti Őt meg:
hiszem Őt - ?
S olyat ki érez,
hogy merni képes
azt mondani: nem hiszem!
A Mindentartó,
a Mindenhordó
vajon nem ölel át
engem, téged, magát?
Az ég nem boltosul felettünk?
S nem szilárd a föld talpunk alatt?
S barátságos mosollyal
nem kelnek örök csillagok?
Szemem nem a szemedbe néz?
S nem tódul-e minden
fejed s szived felé,
s rejtelmesen nem sző körülted
láthatatlan és látható?
Telítsd ezzel szíved, akármi nagy,
s ha már boldogsággal telis-tele vagy,
nevezd ezt bárhogyan:
Öröm! Szív! Lélek! Isten!
De én szót nem találok
reá! Minden csak érzés;
a név, hang, füst csupán,
elfojtja ég tüzét.

MARGIT
Szép is, jó is ez a beszéd,
a pap is ezt mondja általán,
éppen csak kissé más igékben.

FAUST
És ezt rebegi szépen
minden szív az Isten Napja alatt, lám,
ki-ki a maga ajkán;
a magamén én ne mondjam?

MARGIT
Ebben sok tetszetős dolog van,
összevéve mégis csak biceg;
nincs is keresztény hited.


 

GONOSZ LÉLEK
Ugye, Margit, be más volt,
midőn még bűntelen
álltál oltár elé,
s nyűtt könyvecskédből ott
szent éneket daloltál,
még gyermekül,
s már égi hittel!
Margit!
Hol a fejed?
A szived mélyén
mily iszonyu bűn?
Anyádnak lelkiért esedezel,
ki hosszu kínra érted aludta át magát?
S ki vére festi küszöböd?
S immár a szived alján
nem moccan élőn valami,
s nem kínoz, szenved ott:
sejlő jelenvalóság?

MARGIT
Jaj! Jaj!
Űzhetném el gondjaim,
amelyek rajtam át meg átcikáznak
pusztitón!

KÓRUS
Dies irae, dies illa,
Solvet saeclum in favilla.

Orgonaszó

GONOSZ LÉLEK
Jaj neked!
A harsona szól!
Mozdulnak a sírok!
És szíved
hamvaiból
tűz-kínzatásra
újratámasztatva,
éled!

MARGIT
Hogy fussak el?
Úgy érzem, hogy az orgona
a lelkem apasztja,
s a dal szivem
tövét szakasztja.

KÓRUS
Judex ergo cum sedebit,
Quidquid latet adparebit,
Nil inultum remanebit.

MARGIT
Megfúladok!
A falpillérek
megfojtanak!
A boltozat
rám dől! - Levegőt!

GONOSZ LÉLEK
Csak rejtőzz! Bűn s gyalázat
rejtve nem maradhat.
Fényt? Levegőt?
Jaj neked!

KÓRUS
Quid sum miser tunc dicturus?
Quem patronum rogaturus?
Cum vix justus sit securus.

GONOSZ LÉLEK
Az üdvözültek
elkapják arcukat.
Hogy a kezük kinyujtsák,
irtóznak a tiszták!
Jaj!

KÓRUS
Quid sum miser tunc dicturus?

MARGIT
Szomszédné! Az üvegcsét! -
(Ájulásba esik)

megosztás
A természetes és racionális világrendben a szabadság és egyenlőség közti ellentmondás, az egyén jogai és a társadalom jogai között feszülő ellentét leküzdhetetlen és feloldhatatlan, s csupán egy magasztosabb világrendben győzhető le. (Ny. Bergyajev)

Bevezetés (Dosztojevszkij gondolatai)

Dosztojevszkij alapjaiban teszi kérdésessé, hogy léteznek-e vajon egyszer s mindenkorra egyértelmű megoldást jelentő eszmék. Az orosz író egyik jelentős felfedezése éppen az volt, hogy végérvényesen befejeződött az egységes, megváltó ideológiák kora.
A szabadság fölszabadítja a rosszat is, a rossz uralma pedig fölszámolja a szabadságot, és (a rosszat) bármiképpen is korlátozzák (a jó nevében), az szükségszerű és kényszerű jósághoz vezet, ami szintén elfajul, mert a kikényszerített jó nem lehet jó.
Először Dosztojevszkij szembesítette az emberiséget azzal az ellentmondással, amelyre a kereszténység hatása miatt a Nyugat csak később figyelt fel: "A dilemma így hangzott: vagy az igazságos társadalom terror, hazugság és rabság árán, vagy az elviselhetetlen szabadság, mert ezt követeli a távol lévő Isten és a be nem avatkozó Krisztus, pontosan úgy, mint A Nagy Inkvizítor legendájában."
Azért is "elviselhetetlen" a szabadság, mert lehetővé teszi a bűnt.


Részletek Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) Önmegismerés című könyvéből:

Nemcsak hogy nem voltam közömbös a társadalmi kérdések iránt, hanem nagyon is szenvedtem tőlük, voltak állampolgári érzéseim, de lényegében, mélyebb értelemben inkább aszociális beállítottságú voltam, és sohasem számítottam »közéleti« embernek; a társadalmi mozgalmak sohasem tekintettek teljesen a magukénak. Mindig szellemi alapon álló »anarchista« és »individualista« voltam.

Filozófus létemre túlságosan sok eseményt kellett átélnem: négyszer ültem börtönben, kétszer a régi, kétszer pedig az új rendszer alatt; három évre északra száműztek, örökös szibériai száműzetéssel fenyegető eljárás folyt ellenem; elűztek a hazámból, és hátralévő életemet valószínűleg száműzetésben élem le. Mindazonáltal sohasem voltam politikus alkat.
 

Nyikolaj Bergyajev: Hetedik levél
A liberalizmusról

Maga a szó: "liberalizmus" mára minden vonzerejét elvesztette, noha egy gyönyörű szóból ered: a "szabadságból". A szabadsággal nem lehet a tömegeket lenyűgözni. A tömeg nem hisz a szabadságban, és alapvető érdekeivel nem tudja azt összhangba hozni. Valójában a szabadság inkább arisztokratikus, semmint demokratikus. Csupán az emberiség kisebb hányadának érték, minthogy elsősorban a személyiségre, az individuumra irányul. A forradalmakban soha nem a liberalizmus aratott diadalt. Nemcsak szociális, de politikai forradalmakban sem, hiszen a forradalom a tömegek ügye. A tömeg mindig az egyenlőség pátoszát hirdeti, nem a szabadságét. A nagy forradalmakat nem a szabadság, hanem az egyenlőség törvénye tartja mozgásban. A liberális szellem lényegét tekintve nem forradalmi szellem. A liberalizmus a társadalom kulturált rétegeinek életérzése és világnézete. Nem kíséri sem viharos őserő, sem tűz, sem lángoló szív, sokkal inkább mértéktartás és túl nagy megformáltság jellemzi. A liberalizmus igazsága formális igazság. Nem mond az élet értelméről semmit, sem jót, sem rosszat, garantálni szeretné az egyénnek, hogy élete értelméről szabadon döntsön. A liberális eszme nem tud hasonlatossá válni a valláshoz, nem mutat vallásos jelleget. Ez a liberális eszme gyengéje, de egyben a jó oldala is. A demokratikus, szocialista vagy anarchista eszmék igyekeznek határozott tartalmat adni az emberi életnek; könnyen álvallásokká válnak, s a hozzájuk való viszony vallási színezetet ölt. Valahol itt gyökerezik ezeknek az eszméknek a hazug volta, mivel semmi olyan lelki tartalmuk nincs, ami vallásos pátoszra méltó volna. Vallásos érzésekkel viseltetni arra méltatlan tárgy iránt - óriási hazugság és istenkísértés. El kell ismerni, a liberalizmus nem buzdít ilyesmire. A demokrácia eszméje a liberalizmusénál formálisabb, viszont képes magát az emberi élet értelmének, sajátos típusának feltüntetni. Ezért rejlik benne veszedelmes kísértés. A szocialista eszme mérhetetlen követeléseivel tűnik ki. Meg akarja határozni az ember életének céljait, miközben ő maga csupán egyike az élet eszközeinek, anyagi eszköz, nem több.

Az ember jogainak és szabadságának szellemi forrása a vallási lelkiismeret szabadsága és joga. Ezen a ponton érinti a liberalizmus formális igazsága az emberi élet ontologikus magvát. Az emberi és polgári jogok a lelkiismereti szabadságban gyökereznek, melyet az angol vallási forradalom tűzött zászlajára.

Hogy az emberi személyiség valódi szabadsága keresztény eredetű, már abból is kitűnik, hogy az antik világ nem ismerte az egyén, csupán a köz szabadságát. Már Benjamin Constant rámutatott a politikai szabadság ókori és újkori értelmezése közötti óriási különbségre. Ez voltaképpen a pogány és a keresztény tudat különbsége. A pogány vallási tudat talaján a szabadságot lehetett úgy értelmezni, ahogyan azt a görög demokráciában értették, de úgy nem, ahogyan az a keresztény vallási tudatban megmutatkozott, mely elismerte az emberi személyiség halhatatlan természetét. Rousseau tanítása a pogány tudat újjászületése. Nem ismeri el a személyes szabadságot, sem az ember társadalomtól független szellemi természetét, elidegeníthetetlen jogait. Tagadja a lelkiismeret szabadságát, elnyomja az emberi társadalom, a szuverén nép lelkiismeretét. Politikai szabadságfelfogása pedig még a kereszténység előttről való. És önök, Rousseau követői, Marx követői, akik a személyiség valódi szabadságát a társadalom képzelt szabadságára cserélték, önök mind pogányok, a kereszténység hitehagyott árulói. Önök nem törődnek a saját belső, szellemi világában élő emberrel, csupán a szociális burokban lévő embert fogadják el létezőnek. Önök az új isten - a szuverén nép - nevében megfosztják az embert minden jogától. Az embernek mély, ontologikus kapcsolata van az olyan valós realitásokkal, mint az egyház, a nemzet, az állam. De vajon mi ontologikus van az általános választójogban, az ipar szocializációjában, az önök egész iparában és kollektivizmusában? Miért kénytelen az ember lemondani a jogairól, korlátozni természetét ilyen fikciók és illúziók nevében?

Ismerjétek meg az igazságot, s az igazság szabaddá tesz!" "Ahol Isten lelke van, ott a szabadság is." Ilyen mélységekben kell gyökereznie a szabadság elvének. A kereszténység valójában meg akarja szabadítani az embert a rabságból, a bűn rabságából, az alantas természet rabságából, a világ őserőinek rabságából, ezért az igazi "liberalizmus" alapjait a kereszténységben kellene keresni. Az ember tényleges felszabadításához az kell, hogy ne csak külső, de belső, lelki rabságából is kiszabaduljon, hogy ne legyen többé foglya önmagának, önnön szenvedélyeinek, aljasságának.

Jogokat követelni a kötelességek ismerete nélkül - ez taszította az embert érdekek és szenvedélyek harcába, egymással ellentétes ambíciók versengésébe. Az emberi jogok megkövetelik e jogok tiszteletben tartását. Az emberi jogok érvényesülésében nem a magunk jogos igényei a leghangsúlyosabbak, hanem a másik jogainak tiszteletben tartása, az embert becsülni mindenkiben, vagyis az ember elkötelezettsége a másik ember iránt, illetve az ember kötelességei Istennel szemben. Az ember kötelességei előbbre valók a jogainál, ezek alapozzák meg az emberi jogokat is. A jog a kötelesség folyománya. Ha mindenki tökéletesen tudatában van a jogainak, de csak igen kevéssé van tisztában a kötelességeivel, úgy ezeket a jogokat senki sem fogja tiszteletben tartani, senki nem fogja érvényesíteni. Az ember jogai és kötelességei pedig istenarcúságából következnek. Ha az ember csupán a természetes és a szociális közeg leképződése, csak a külső körülmények kiváltotta reflex, ha pusztán a szükségszerűség gyermeke, akkor sem megszentelt jogokkal, sem megszentelt kötelességekkel nem bír, vagyis csak érdekei és igényei vannak. Az emberi jogok feltételezik Isten jogait, ez mindenekelőtt az emberben élő Isten, az emberben lévő isteni vonás jogait jelenti, melyek istenarcúságából, istenemberségéből eredeztethetők.

A liberális ideológia a 18. század szellemi atmoszférájából született, mely a természetes harmónia elvét hangoztatta. Ez az ideológia átitatódott a szabadság és egyenlőség belső eredetébe, harmóniájába vetett hittel. A francia forradalom tökéletesen összekeverte a szabadságot az egyenlőséggel. A 19. század aztán lerombolta a természetes harmónia illúzióját, feltárta a kibékíthetetlen ellentéteket és antagonizmusokat. Napnál is világosabbá vált, hogy az egyenlőség a legádázabb zsarnokságot hívja életre. Kiderült, hogy a szabadság egyáltalán nem véd meg a gazdasági függőségtől. A szabadság és egyenlőség elvont eszméi nem teremtik meg a modern társadalmat, s nem garantálják az emberi jogokat. A szabadság és az egyenlőség között nem harmónia van, hanem feloldhatatlan antagonizmus. A 19. század teljes politikai és szociális történelme a szabadság és egyenlőség ütközésének drámája. A szabadság és egyenlőség harmonikus egyeztetéséről szőtt álom csupán megvalósíthatatlan racionalista utópia. Az egyén igényeit a közösség igényeivel, a szabadság vágyát az egyenlőségre törekvéssel soha nem lehet összeegyeztetni. Az absztrakt liberalizmus éppúgy képtelen megoldani ezt a problémát, mint az elvont szocializmus. Ez a kör négyszögesítése. A szabadság és az egyenlőség összeférhetetlenek. A szabadság mindenekelőtt a mássághoz való jog. Az egyenlőség elsősorban merénylet a szabadság ellen, a szabadság korlátozása. Egy élőlény - és nem egy matematikai pont - szabadsága minőségi különbségében valósul meg, kiemelkedésében, abban a jogában, hogy életének terét és értékét megnövelje. A szabadság összefügg az élet minőségi tartalmával. Az egyenlőség mindenféle minőségbeli különbség, és az élet minőségi tartalma ellen irányul, a kiemelkedéshez való jog ellen.

A 18. század, a francia forradalom illúziói elporladtak. A szabadság felszabadítja az egyenlőség utáni heves vágyat, magában hordozza az önmegtagadás, az önpusztítás csíráját. A liberalizmus demokráciát nemz, majd feltartóztathatatlanul demokratizmussá válik. Fejlődésének törvényszerű útja ez. A demokrácia azonban megsemmisíti a liberalizmus alapjait, az egyenlőség felfalja a szabadságot. Ez már a francia forradalom idején nyilvánvalóvá vált. A '93-as év semmissé tette az emberi és polgári jogok '89-es nyilatkozatát. Sorsszerű folyamat. A természetes és racionális világrendben a szabadság és egyenlőség közti ellentmondás, az egyén jogai és a társadalom jogai között feszülő ellentét leküzdhetetlen és feloldhatatlan, s csupán egy magasztosabb világrendben győzhető le, az Egyház világában. A vallási felekezetben, az egyházközösségben megszűnik az egyén és a társadalom szembenállása, itt a szabadság - testvériség, a szabadság Krisztusban - testvériség Krisztusban. A lelki közösség megoldja a kör négyszögesítését. Itt jog és kötelesség közt nincs különbség, nincs ellentmondás. Az egyházközösségben azonban nem mechanikus egyenlőség érvényesül, hanem a testvériség. A szabadság pedig nem tesz mások, felebarátaink ellenségévé. A vallási felekezet alapja a szeretet és a kegyelem - mind a liberalizmus, mind a demokratizmus számára ismeretlen fogalmak. Ezért oldódnak fel benne az emberi élet legnagyobb antinómiái, legélesebb konfliktusai.

Önök szeretik szembeállítani a liberalizmust és a szocializmust mint két örökké ellenséges és összeférhetetlen elvet. Mint bármely más absztrakt formula, ez is csak bizonyos megszorításokkal igaz. A liberális és a szocialista ideológia különböző életcélok körül körvonalazódott, pátoszuk más-más forrásból táplálkozik. A liberalista ideológia a szabadság vágyából született. A szocialista ideológiát az az igény szülte, hogy a mindennapi kenyér biztosítva legyen, és a legalapvetőbb szükségletek ne maradjanak kielégítetlenül. És ha azokból lesznek liberalisták, akiknek elemi létszükségletei kielégítettek és biztosítva vannak, és akik életüket szabadon fel akarják tárni, akkor szocialistává azok lesznek, akiknek legalapvetőbb létszükségletei még nem elégíttettek ki. Individuális perspektívából szemlélve a szocializmus elemibb, mint a liberalizmus. (...) Mindennél fontosabb annak a felismerése, hogy a liberalizmus és a szocializmus - korlátozott és időleges elvek. A liberális és szocialista hit - álhit.

A liberalizmus mint teljes világnézet és életérzés, akárcsak a szocializmus, történelemellenes. Emiatt éri oly súlyos bírálat. A liberalizmus igazolására tett kísérletek a természet adta jog eszméjébe ütköznek. A természet adta jogot idealista úton akarták igazolni. A természet adta jogról szóló tanítás viszont összefügg a "természetes állapot"-ba vetett hittel. A természet adta jog ellentmond a történelmi kiváltságoknak, amint a természetes állapot ellentmond a történelmi helyzetnek, a történelmi valóságnak. A természet adta jogok már jó ideje kíméletlen kritikának vannak kitéve. Ízekre szedték. A természet adta jog idealisztikus újjászületése, valamint azon törekvések, hogy Kant filozófiája segítségével normatív alapokat adjanak neki, nem hatolnak el a legnagyobb mélységbe, az ontologikus gyökerekig. Az ember szent és sérthetetlen jogait nem lehet "természet adta" jogoknak, a "természetes állapot" kiváltságainak nevezni. Önök hasztalan idealizálják az ember természetét, hiába támaszkodnának rá a jobb életre törekvésben. A "történelmi" ember mindig jobb a "természetes" embernél, és abban sincs köszönet, ha a "természetes" embert megszabadítják bilincseitől. A "történelmi" állapot fejlettebb a "természetes" állapotnál, a "történelmi" kiváltságok előbbre valók a "természet adta" jogoknál. Szent és sérthetetlen jogait az ember nem mint természeti lény birtokolja, hanem mint akit Isten gyermekévé fogadott, s kegyelemben újjászületett szellemi lény. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember mélyen megalapozott jogait nem a "természetben" kell keresni, hanem Krisztus Egyházában. Az emberi lélek örök joga nem "természetes", hanem a keresztény világ "történelmi" kiváltsága. A kereszténység által felfedezett emberi lélek nem az ember "természetes állapota", hiszen a "természetes állapotban" mélyen el volt nyomva, el volt zárva. Börtönéből az emberi lélek a keresztény történelmi korban szabadult ki, és ezt a feltárulkozást csupán az antik misztériumok s a platóni filozófia előlegezték meg. Csipetnyi igazságát a liberalizmus ebből a felsőbb forrásból meríti.

A tökéletesen "természetes" állapotba vetett hit már rég megrendült, nem állja ki sem a tudományos gondolkodás, sem a vallási tudat kritikáját. Az ember "természeténél" fogva nem jó és nem bűntelen. "Természete" a bűnben gyökerezik A "természetes" világrendben, a "természetes" létben gyűlölség és kegyetlen harc uralkodik. A "történelmi" világrend a "természetesnél" magasabb szintje a létezésnek. A humanizmus hazug módon összekeverte a "természetes" embert a kegyelemben született, Isten által örökbe fogadott szellemi emberrel, és szélsőséges formájában az ember tagadásához vezetett. Önök, a 20. század fiai kötelesek lennének végleg megszabadulni a 18. század csökevényeitől, a kétszáz éves rögeszméktől. Nem létezik semmiféle "természetes állapot", sem "természet adta" jogok, nincs és nem is létezhet semmiféle "természetes" harmónia. Már a 19. század vissza kellett volna térítse magukat a "történelmihez", a történelmi valósághoz.

A liberalizmus hite és ideálja ellehetetlenült. Minden túlságosan megváltozott, bonyolultabb lett, azokhoz az időkhöz képest, amikor ez a hit még friss volt. Túl nyilvánvaló, hogy ez a hit az emberi természetről vallott hamis tanításokon, az emberi természet irracionális oldala iránti érdektelenségen alapul. Már nem nagyon bízunk az alkotmányban, nem tudjuk hinni, hogy a parlamentarizmus minden bajra gyógyír. A konstitucionizmus és a parlamentarizmus szükségszerű s olykor hasznos voltát elismerhetjük ugyan, de már nem lehet hinni, hogy ezen az úton megvalósítható a tökéletes társadalom, hogy kigyógyulhatunk a gonoszságból és a szenvedésből. Ebben már senki nem hisz. A liberális konstitucionizmus és parlamentarizmus legutóbbi doktrinerjei pedig szánalmas benyomást keltenek. A parlamentarizmus nyugaton komoly válsággal küszködik. Érezhető a politikai formák kiüresedése. Mivel a liberalizmus túlságosan hisz a politikai formában, nem áll a modern tudat magaslatán. A szocializmussal sincs ez másképp, minthogy túlságosan bízik a gazdasági szervezetben. Ezek a hitek az elavult racionalizmus csökevényei. A racionalizmus az emberi tapasztalatokon, a társadalom teljes racionalizációját akadályozó irracionális emberi természet figyelmen kívül hagyásán alapult. Az új század embere már képtelen hinni, hogy a politikai és szociális formák hoznának megváltást, korlátozottságukat jól ismeri. Minden politikai elv ingatag, közülük egy sem tarthat számot kizárólagos jelentőségre, egyikük sem lehet egyedül üdvözítő módszer. Az alkotmányba vetett hit szánalmat kelt. Az alkotmányt fel lehet állítani az adott történelmi pillanat igényeinek megfelelően, de azokban megbízni értelmetlenség. A hitnek méltóbb tárgyra kellene irányulnia. A jogállamot bálványozni nem méltó az emberhez. Van ebben valami korlátoltság. A jogállam elég viszonylagos dolog. Ha van a liberalizmusban örök elv, akkor azt nem ebben vagy abban a politikai struktúrában, a hatalom, a kormányzat ilyen vagy olyan szervezetében kell keresni, hanem az emberi jogokban, az emberi szabadságban. Az ember szabadsága és jogai sokkalta fontosabbak, mint, teszem azt, az általános választójog, a parlament szerkezete stb., mert megszentelt alapokon nyugszanak. Ám éppen ezért kívánnak az emberi jogok és a szabadság biztosabb alapokat annál, mint amit a liberalizmus ad, metafizikai és vallási igazolást.

 

Bergyajevről írták:

Nyikolaj Bergyajev, a legkifinomultabb és legradikálisabb orosz gondolkodók egyike, 1874. március 6-án született Kijevben. Életműve alapján a szabadság filozófusának tartják, mert ez volt gondolkodásának, nyugtalanságának és fáradhatatlanságának legfőbb forrása. Minden megalkuvástól mentes szabadságszeretete miatt a nagy többséghez képest igen eltérően gondolkodott. A cári Oroszországból száműzték, a kommunista Oroszország pedig kiutasította.

Bár életében mindvégig mélyen kötődött az orosz ortodox valláshoz, az egyház nem tudta eldönteni, hogy „hívő fiaként” vagy „eretnekként” bánjon vele. Hazáját elhagyva Berlinben alapított vallásfilozófiai akadémiát, majd később Franciaországban élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Több nyelvre lefordított könyvei révén világhírűvé vált, és művei újabb kiadásai Oroszország szerte is reneszánszukat élik. A szabadságról alkotott nézete mély önismeretéből, valamint az emberi lét értelmének kereséséből származott. „A szabadság feltételezi egy szellemi elv létezését, melyet nem határoz meg sem a természet, sem a társadalom. A szabadság a bennünk lévő szellemi elv. Ha lényünket teljesen meghatározza a természet és a társadalom, akkor nem beszélhetünk szabadságról.”

Bergyajev számára nem a lét, hanem a szabadság minden filozófia alapja. A szabadság azonban gyakran szenvedést okoz. A szabadság olyan belső szükségszerűség, amely hatalommal nyilvánul meg ha korlátozzák. A szabadság nem valami magától értetődő, egyszerű dolog, mint azt sokan gondolják. Éppen ellenkezőleg: a szabadság gyakran válik nehéz teherré, és sokan túlságosan is szívesen mondanak le róla, mert azt hiszik, hogy ezzel megkönnyítik sorsukat. Bergyajev számára azonban a szabadság egy egészen más dimenzióból származó erő, valami transzcendens dolog. Azt írja: „Az emberek szabadsága abban áll, hogy a császár birodalmán (a világi hatalmon) kívül létezik még a szellem birodalma is. Isten valósága a bennünk lévő szellem létében nyilvánul meg. Isten ezért nem hasonlít sem a természeti erőkhöz, sem a társadalom vagy az állam hatalmához.”

Nyikolaj Bergyajev A történelem értelme című könyvében leírja, hogy a Római birodalom bukásával véget ért az ókori kultúra időszaka. Az erre következő középkorban, melyet „éjidőnek” nevez, beomlott egy egész korszak szilárd szerkezete. Érvénytelenné vált minden érték, melyek alapján az emberiség az előző kultúrákban élt. Később hasonló éjidőbe lépett a világ az újkor végével a XIX. század kezdetén:

"Minden jel szerint beléptünk már az éjidőbe. […] A hamis fátylak lehullanak, és nyilvánvalóvá válik, hogy mi a jó és mi a gonosz.” Ezt az időszakot azonban már áthatják a következő korszak eszméi. Régi és új eszmék harcolnak egymással, és elbizonytalanítják az embert. Korunk egyben az eredetünkre vonatkozó pozitív megfontolásra kényszerít minket. A szellemi élénkség aktívabb, mint eddig bármikor, ritkán volt ennél nagyobb lehetősége arra, hogy megragadjuk az emberi lét ősalapját. A kultúra korszakai, melyeket „nappali időnek” nevez, felületesebbek, és gyakran nem engednek bepillantást az emberiség fejlődésének nagyobb mélységeibe. Az úgynevezett újkor is egy ilyen nappali korszak volt, amely létrehozta az atomisztikus világképet. A tudomány megkezdte a kapcsolatok felbontását, a részek visszavezetését mind kisebb és kisebb elemekre azért, hogy leírhatóvá és osztályozhatóvá váljanak. Ebben az időben olyan mértékű egyéniesedést és elmagányosodást tapasztalunk, mint azelőtt soha. Jelenleg az éjszaka időszakát éljük. Egy ilyen korban feltépik a feneketlen mélység fedelét. Az embert szembesítik evilági létezésének egész rettenetével, amelyre az emberiség kétféleképpen reagálhat: páni félelemmel vagy Istenhez való odafordulással. Az első csoport számára ezt írja Bergyajev A szellem birodalma és a császár birodalma (1952) című művében: „Teljesen téves a pragmatisták ama felfogása, hogy az igazság hasznos az élet számára. A hétköznapi élet megszervezésére az igazság káros lehet. Sőt a keresztény igazság még nagyon veszélyes is lehetett… Ezért igazították a hétköznapi élethez a kereszténység tiszta igazságát, és olyannyira eltorzították, hogy Krisztus művét is megváltoztatták - ahogy a főinkvizítor mondja Dosztojevszkijnél.”

A második csoportot azok alkotják, akik nem hátrálnak meg a feneketlen mélység megpillantásakor. Figyelnek az idő jelére, és kimondhatatlanul fájdalmas vágyakozás fogja el őket. E vágyakozás révén kezd lassanként újra behatolni a szellem az emberekbe. Ehhez azt fűzi hozzá Bergyajev: „Ha hiszünk az igazság általi megmentésben, akkor ezt teljesen más értelemben tesszük. Az igazság választja el az 'Istenit' attól, ami a 'császáré'. Ez a szellem és a világ elválasztása.” Az igazság azonban csak a szellemi közösség magas fokán tárul fel. Az ember csak másokkal együtt tud olyan magas szellemi minőséget létrehozni, amely túlnőhet mind a szubjektív, mind az objektív világon: „Nincs magasztosabb az igazság keresésénél és a hozzá fűződő szeretetnél. Az egyetlen átfogó, teljes igazság Isten, ezért az igazság megismerése az isteni életbe való bevonulás.” (Az új középkor, 1927.)

forrás: http://lectorium.hu/pentagram/2004-es_evfolyam/20043_nyikolaj_bergyajev_-_a_szabadsag_filozofusa

Arra a felismerésre jutott, hogy az ember szabadsága tragikus szabadság földi és metafizikai szinten is. A tragédia abból fakad, hogy az ember szabadsága ellentmondásban van a természettel, hiszen az ember ettől determinált, mint ahogy ellentmondásban van a társadalommal is, mert annak alávetettje, de a legtragikusabb az ember számára, hogy szabadsága ellentmondásban van Istennel is, mert a szabadság nem Istentől jön, hanem a Semmitől, mert isten csak a létet uralja, a nemlétet nem.

Bergyajev az embereket három típusba sorolja: az úr, a szolga és a szabad ember csoportjába. Az úr és a szolga libikókaként kapcsolódik egymáshoz, nincsen úr szolga nélkül és viszont; a másik elnyomása a magunk elnyomásával jár együtt, ahogy ezt már Platón is felismerte. A szabad ember viszont önmagában is létezhet. Az első kettő a külsővé válás, az utóbbi a belsővé válás forrása. Az első kettőhöz tartozik az elidegenedés, ami megjelenik a morálban, a megismerésben, a vallásban, a művészetben, a politikai és a társadalmi életben. A másik szolgává tételéhez szorosan hozzátartozik az erőszak. Bergyajev megkülönbözteti a fizikai és a szellemi erőszakot. A történelem általában az előzőt gyakorolja. A diktatúra országaiban a szellemi erőszak a vélemények és a nézetek meghamisításával (is) jár. Viszont van ennél hatásosabb erőszak is, a pénz által kifejtett erőszak, ami a kapitalista világ sajátja. Ezzel is meg lehet az embereket fosztani a vélemény és a gondolatszabadságától.

forrás: http://www.szofia-lapok.com/filozofia/bergyajev-es-a-perszonalizmus/

megosztás
Ez a varázsige a vadászat bőségéről szól, a totemállatot tűzbe vetik, majd elmondják a varázsigét, aztán eloltják a tüzet. Ha a totem sértetlen marad, sikeres lesz a vadászat, ha nem marad sértetlen, kevés zsákmánnyal térnek haza. (Fehér Bálint, 9.A)


Az őskori ábrázolásokkal "A teremtő megtestesülése" fejezetben (lásd: I./1. Az ötödik dimenzió - ősi világképek) kezdtünk el foglalkozni. A legősibb, 250 ezer éves "istenszobrokat" utánoztuk, amikor a diákok által behozott köveket megvágtuk, megsebeztük - jelezvén ezzel az egykori véres áldozatot.

A következő lépésben gyurmából készítettünk totemállatokat. A fantasztikusan izgalmas alkotások az alábbi képre kattintva galériában is végiglapozhatók.


Az őszi szünet után elindultunk a nyelvi ábrázolások felé. A diákok által októberben írott őstörténetek (Káoszból kozmosz - teremtéstörténet fogalmazás) még tele vannak olyan fogalmakkal, amelyeket az ősnyelvek nem ismertek, ezért most még mélyebbre mentünk: egészen a zene és a beszéd határáig. Egy egyszerű dallamot játszottam zongorán, amelyre a diákoknak halandzsa-varázsigét kellett írniuk. A dallam csak a szótagszámot kötötte meg:
3/3
4/3

Az alábbiakban a varázsigéket rövid magyarázatok követik, amelyből megtudhatjuk, hogy mire szolgálnak a rigmusok, és milyen szertartás keretében kell előadni őket.



Palatinus Patrik Attila

decámi-yordleba
sunitalap-akirtap

Vadászat után, miután elejtették a vadat, az egyiket feláldozzák, a sámánok és a papok ölik meg az állatot, és a nép közé dobják a darabjait, csak a fejét és a bőrét tartják meg a papok. Ez a varázslat arra jó, hogy ne kísértse a népet az állat szelleme.


Serfőző Roland Kristóf

kédeba-nanóla
zeldabago-lakabla

A falu lakói egy sérült madarat tanítanak repülni. Egy fáról madzagokkal engedik le.


Vajon Gergely

dimili-timili
kabilimi-tomali
nojava-nojava
vajanova-nojava

Az egész törzs egy nagy erdőben, tollal a fejükön sorban állnak, aztán körbesétálnak, és éneklik, azért, hogy minden nap felébredjenek.


Nász Tamás

dadaba-dabada
dabadadas-dabadu
dubadum-dudumba
dubadasdu-dubadus

Az Eső Asszonyának éneklik, hogy jó termőföld legyen, hogy essen az eső. Reggel a falu lakói a tó mellett a sárban táncoltak, ugráltak, integettek. A végén két antilopot vagy birkát áldoztak fel.


Márkus Martin Patrik

kawaka-kawaka
abdulubu-kuluba

Száműzetés. Reggel kilenc óra tájban a nép tüzet gyújtott, majd táncolva körbejárták a tüzet, majd elmondták a szent szöveget, majd a száműzött embert hajóra tették, és elvitték minél messzebb.


Serfőző Bence Dávid

amukta-pamukta
kamutai-amukta

Arra való, hogy a nő megtermékenyüljön. Tüzet kellett rakni, aztán körültáncolni, és fel kellett áldozni egy őzet, és az őz vérével a nőnek a hasára kellett rajzolni egy babát.


Tóth Sándor Máté

abulu-abulu
csabuluhu-lalaha

A gonosztól véd meg. Fejre állva egy gazos erdőben, előttük egy nagy máglya, amin két fiatal fiút és egy fiatal lányt áldoznak.


Mári Szabolcs

huyamu-huyamu
hubajobi-huyamu

Egy szent területen egy férfi és egy nő szeretkezik, és a szent területet körbeveszik a törzs tagjai, és a törzsfőnök énekli a törzs tagjaival, hogy a férfinak és a nőnek fiúgyermeke szülessen.



Urbán Sándor Zsolt

áruhá-máruhá
áruhári-hámura

Ez egy olyan varázslat, amely az ősi törzset védte meg a szellemektől, melyet a törzs tagjai adtak elő napnyugta előtt a tűz körül napnyugtáig.


Tabányi Ádám János

seofo-seofo
seoefo-seofo

A Nap felkeltésének dala. Minden nap kimentek öt percre a pusztába antilopnak öltözve, és egy antilop bőrét kifeszítették két méter magasra, és a közepén volt egy kör vágva, ahol besütött a nap, és azt táncolták körbe, és ezt a dallamot énekelték öt percig, ezt úgy számolták, hogy ez a dallam.


Horváth Csaba Adrián

natoto-natoto
rotonana-totona

Teleholdkor a törzs a szabad ég alatt nézi az eget, és hullócsillagokat keresnek. Arra szolgál, hogy a boszorkányokat űzzék.


Fehér Bálint Béla

migiri-migiri
mumuguru-muguré

Ez a varázsige a vadászat bőségéről szól, a totemállatot tűzbe vetik, majd elmondják a varázsigét, aztán eloltják a tüzet. Ha a totem sértetlen marad, sikeres lesz a vadászat, ha nem marad sértetlen, kevés zsákmánnyal térnek haza.



Kovács Gergő

firovu-marovu
fovumayi-terovu

Az ázsiai törzsnek egy kilencfarkú róka a szent állata, az öreget szokták bűvölni a varázsigével, ami arra szolgál, hogy megölik, kiveszik a máját és odateszik a totem elé. Célja, hogy egy kilencfarkú róka testében szülessen újra.


Botos László

tiriri-tiriri
tiririti-tiriri

Időjárással kapcsolatos varázsige. Úgy kezdődik, hogy mindenki fehér ruhába öltözik, tüzet gyújtanak, ismételgetik a varázsigét, egy ideig őrzik a tüzet, aztán feláldoznak egy halat, aztán tíz perc múlva néma csend.


Kurucz Péter Tamás

szituve-szituve
szituvate-szituve

Totemoszlop felavatása. A legmagasabb hegynek a legmélyebb barlangjában a törzs összes tagja meztelenül eltáncolják a varázsigét, azért, hogy jobb legyen a termékenység a földön.


Haris Ádám

hindzsándzsu-hindzsándzsu
hindzsándzsumo-hindzsándzsu

Este a hegy tetején a tűz körül állva a sámán a totemállatot a kezében tartva felemeli a magasba, a többiek ünnepi ruhában egy betanult táncot járnak körbe, a sámán énekli a varázsigét, és utána ismétli a törzs többi tagja, van alatta egy kis zene, egy kis dob, és a szertartás végén egyszerre ütnek rá a dobosok, és az emberek abban a pillanatban elesnek, mintha kikapcsolnák őket, fél percet fekszenek, majd letérdelnek és lehajolnak a földre és mehetnek a dolgukra.


Karmanovszki Norbert

básomu-básomi
zsolátizu-dálosu

A törzs ezt a varázsszöveget a legfontosabb szertartásokon énekli egy tábortűz mellett, ahol a törzs összes tagja hangosam, szinte ordítva éneklik, hogy elűzzék a gonoszt, a káoszt, és végre rend, béke legyen a világon és könnyen élelemhez jussanak.

 

A 2-es csoport az elkészült szobrokkal:

megosztás
A szónak léte van, mert ha elhangzik, megjelenik a szó által jelölt képzet, észrevehetővé válik az általa fedett valóság. Éppen ez a bizonyítéka a szó mágikus valóságának, ami végső soron a névnek és a dolognak összeolvadásán alapszik.

Láng János: A mitológia kezdetei

A primitívek mentalitása (részletek)

Az archaikus népek nem ismerik a valóság és annak nyelvi jelzése közötti tudatos megkülönböztetés. A szójelek, a „nevek” összeolvadnak magukkal a személyekkel, a dolgokkal vagy a jelenségekkel. Az apapu-cuva-guarani indiánokról írják, hogy „a név az ő szemükben azonos viselőjével, és elválaszthatatlan a személytől. A guaranit nem így és így »nevezik«, hanem ő maga ez és ez.” A primitíveknél a szó egyenlő a gondolattal. A cora indiánoknál egyenesen a gondolat szinonimájaként használatos. A szónak léte van, mert ha elhangzik, megjelenik a szó által jelölt képzet, észrevehetővé válik - mintegy érzékfeletti módon - az általa fedett valóság. Éppen ez a bizonyítéka a szó mágikus valóságának, ami végső soron a névnek és a dolognak összeolvadásán alapszik. És ami a szóra és az általa jelentett dolog egységére vonatkozik, érvényes a dolog és az ábrázolat egységére is. A primitívek számára a kép nem az eredeti ábrázolata, megjelenítése, amelyet az eredetitől meg kell különböztetni, hanem maga az eredeti. Nos, ugyanez a pszichikus sajátosság található meg a mi gyermekeinknél is. Az iskoláskor előtti gyerekek még nem különböztetik meg világosan a beszédet a tárgyától. Az élmény meghatározta jelentéstartalom és annak beszédbeli megjelölései a gyermek számára még szorosan egybetartoznak. A gyermek hatéves koráig még nem rendelkezik a nyelvi adottságokkal szemben szükséges megkülönböztető magatartással.

(...)

A "természetfeletti" szót használjuk, amikor a bennszülött hiedelmekről beszélünk, mert ezt jelentik számunkra. Ezzel a szóhasználattal valószínűleg félreértjük ezeket a hiedelmeket. Mi természeti törvényeket ismerünk, a "természetfeletti" szó pedig valami olyant jelent számunkra, ami kívül áll az ok és okozat összefüggésén, de a "természetfeletti" semmi esetre sem jelenti ezt a primitív embereknek.” Azt, amit mi „természetfelettinek” nevezünk, és szembeállítjuk a mi „tudományos” világképünkkel, ezt a szembeállítást az archaikus emberek nem tehetik meg. Számukra külviláguk és belviláguk jelenségei sem nem érzékiek, sem érzékfelettiek, hanem egyszerűen vannak, léteznek. A mi európai fogalmunk a természetfelettiről teljesen idegen a primitív népek számára. Ahhoz, hogy a tudatban elkülönüljenek egymástól érzéki és érzékfeletti jelenségek, a külső és belső realitás megismerésének arra a történelmi folyamatára volt, amelynek folyamán az emberek szakadatlanul bővülő tapasztalataik alapján a valóságos összefüggéseknek egész sorát ismerték meg.

(...)

Az emberi gondolkodás fejlődéstörténetének abban a szakaszában, amelyben a „megszemélyesítéseket” tartalmazó elbeszélések kialakultak, az emberek semmiféle tulajdonságukat nem különítették még el, nem absztrahálták önmaguktól. Az archaikus népek nyelvében minden cselekvésnek konkrét tartalma van, s ezeket a konkrét tartalmakat különböző szavakkal fejezik ki. A cselekvés és a mozgás minden formája külön fogalom volt, s ezeknek a fogalmaknak közös elemeit, a konkrét tartalomtól absztrahált „cselekvést" és „mozgást” még nem ismerték fel. Az algonkin indiánok nyelvében például külön szóval jelölték a vágásnak azt a konkrét formáját, amikor a tollat a toll száráról vágták le (abaka), amikor valamit szeletekre vágtak (bamda), amikor a hajat rövidre vágták (yusku), amikor a fáról egy ágat késsel levágtak (baksa), amikor valamit késsel hirtelen mozdulattal vágtak le (bapsag), és így tovább. Nincsen azonban olyan szavuk, amely a vágás cselekményét a tárgytól, eszközétől és módjától függetlenül fejezi ki. Vagyis nincsen olyan szavuk, amely megfelel a kulturnyelvek „vágni” szavának. Ugyanez a helyzet a „törni” szóval is. A bamdeca szó azt jelenti, hogy diót (és hasonló magvakat) ütéssel széttörni; kavegi jelentése „ütéssel széttörni”. További szavaik vannak a törés különböző formáinak jelölésére, de nincsen olyan szavuk, amely megfelel a mi „törni” általános értelmű szavunknak. Az ausztráliai aranda törzs nyelvében tjilaraka annyit jelent, hogy „körülnézett”, és ennek a szónak semmi nyelvi kapcsolata nincsen a katarama szóval, aminek jelentése „lefelé nézni”. Annak a cselekvésnek, hogy „kinyújtja a karját”, a megjelölésére az ultjeraka szót használják, inanyana viszont „kart” jelent. A kar meghatározott mozdulatát és magát a kart (a testrészt) jelentő szavak tehát egészen különbözőek. A melanéz jabim nyelvben a „tenni”, „csinálni” és „dolgozni” igéket a kum szóval fejezik ki. Ugyanez a szó azonban a „kert”-et, az „ültetvény ”-t, s az ezzel kapcsolatos tevékenységeket is jelzi. Olyan szavuk tehát, amely a tárgytól elvonatkoztatva tevést, cselekvést, csinálást, dolgozást jelent, nincsen. Minden cselekedet konkrét formáját külön szavakkal fejezik ki. A kim szó a jabim nyelvben „lándzsát” jelent. A lándzsával való tevékenységet, a lándzsázást, a vadnak lándzsával való megdobását azonban a lándzsával való dobás különleges mozgásformájára utaló külön szóval, a gun szóval fejezik ki. Az indiai korku-törzsnek nyolc különböző szava van a test mosására: „arcot mosni”, "kezeket mosni”, „lábakat mosni” és még további öt szó a különböző testrészek mosására, de nincsen olyan szavuk, amely a mosakodást általában jelenti.

Ha el is fogadjuk tehát a „megszemélyesítés” elméletét, akkor sem állíthatjuk, hogy a primitívek nem emberi élőlényeknek, élettelen dolgoknak és természeti jelenségeknek emberi tevékenységet tulajdonítottak. A primitívek nem tulajdoníthattak emberi tevékenységet a természet alkotásainak, mert az emberi tevékenységet még nem választották el magától az embertől.

(...)

Az archaikus népek nyelvének tanulsága szerint a primitívek ugyanazzal a szóval jelölték a fehér színt, mint a mészkövet, a zöld színt ugyanazzal a szóval, mint bizonyos fajta zöld papagájt. Gondolatvilágukban még nem létezett külön fehér vagy zöld szín. Csak dolgok léteztek, amelyeknek a fehér vagy a zöld szín a tulajdonságuk, tőlük elválaszthatatlan tulajdonságuk volt. A tudat fejlődésének már egy igen magas fokán állott, amikor a szín-tulajdonságokat elválasztotta maguktól a színes dolgoktól. Ezzel azonban még mindig nem jutott el az absztrakció végső határáig. Már ismerte önmagában, a tárgyától megfosztott „fehér” és „zöld” szint, de ezek az absztrakt fogalmak még specifikus érzéki tartalommal bírtak, a fehér vagy a zöld szín érzékelésével voltak közvetlen kapcsolatban. A tudat fejlődésének következő foka az volt, hogy valamennyi szín közös tulajdonságát emelte ki, s most már egy másodlagosan absztrahált fogalomhoz, a „szín” fogalmához jutott. A dél-amerikai kayapo indiánoknak nincsen külön szavuk a „hinni”, a „hit” kifejezésére, hanem csupán azt tudják mondani, hogy „hallom”. A „tudni” és a „tudás" fogalmakat pedig a pumu szóval fejezik ki, aminek jelentése „látni”.

(...)

Az archaikus népek nemcsak az „emberi faj” fogalmát, de még az „ember” fogalmát sem ismerték. Néhány bizonyító tényt példaképpen ismertetek.
Az Új-Guinea középső részének hegyeiben élő népeknél nincsen elnevezés, amely az egész itt lakó népet jelentené. Csupán a közeli szomszédságban vagy az egy völgyben élők tartoznak össze, míg a következő völgy, vagy egy távolabbi település lakóit boknak, vagyis „idegennek” nevezik. A bakongo négerek nyelvében a ngo szó leopárdot jelent, azt az állatot, amely totemként az összes kongói bantuk között el van terjedve. A bakongo szó tehát azokat jelenti, akik a leopárd totemhez tartoznak. Aki viszont nem bakongo, az „idegen”. A sotó népnél a sotho szó magának a népnek a neve. „Embernek” tehát csak azokat nevezik, akik hozzájuk tartoznak, aki pedig nem sotho, az idegen.


Fónagy Iván: A "primitív" nyelvekről

A primitív szó a közhasználatban gyakran a „fejletlen”, a „szegényes” szinonimája. Ezért terjedt el talán a tévhit, hogy a primitív népek szókészlete szegény, vagy hogy egyáltalában alig lehet primitív nyelvnél szókészletről beszélni. Ez a felfogás alaptalan. Egy primitív nép szókészlete felmérhetetlenül gazdag, mint az európai nyelveké, csak másszerű. Megesik, hogy egyik-másik primitív nyelvben nincs a fára szó. Ugyanezekben a nyelvekben viszont kétségtelenül több fanév van forgalomban, mint pl. a magyar köznyelvben. Még kevesebb primitív nyelvben találunk a növényre szót, annak ellenére, hogy a különböző növényeknek se szeri, se száma. Több primitív nyelvnek nincsen számsora, de külön szóval jelölik az „egy” fogalmát, ha egy házról és ha egy fiúról van szó. Az „egy”, a „növény”, de még a „fa” sem látható; úgynevezett absztrakt szó, fogalom mindegyik. Az absztrakció természeténél fogva színtelenít, hiszen elvon az élménytől. A növény szó nem vizuális, nincs képhez kötve. Bizonyos sajátságok összességét jelöli, megfigyelésekés elmélet alapján szerkesztett verbális egység. A szabadesés, az ellenállás, az erőkar stb. mind láthatatlan, érzékelhetetlen. Tudjuk mindegyikről, hogy van. Tőlünk független, objektív valóságoknak ismerjük őket. Büszkék vagyunk, hogy megismertük, megneveztük mindegyiket, mert úgy hisszük, hogy ezeken a fogalmakon keresztül jutunk el a külvilág megértéséhez. Így alakul át kozmosszá a káosz, az érthetetlen jelenségek világa.

A primitív nyelveken általában bajos lenne tudományos prózát írni. Ezzel szemben az az előnyük a konkrétabb nyelveknek, hogy szemléletesebbek, közelebb állnak az élményhez. Az ewében például a „hozni” szót minimális absztrakcióval, drámaibb összetétellel fejezik ki: etso yi „megfogta, jön”. A közhasználatban az „élet” szó olyan sápadt, halvány, hogy már alig venni észre. Szinte ott sincs már az ilyen mondatban, mint: Ez az élet. Milyen más, milyen telített a kora indián „ruri” szó: nedvest és életet jelent egyszerre.,,Na rurin titutavatéme hetsén wachuje. (Nedves) életek állnak az útjukon.” Hogy megtelik tartalommal, színnel, hangulattal az élet szó ebben a kora mondatban! Mindenre van szó a primitív nyelvben, ami szín, mozdulat, élmény. Az arandában (Ausztrália) külön szó van erre: „Az ellenség zsírját enni”, tjunkankuru. Ngalakatuku a hullámvonalban felfelé szálló madarakat jelenti, „intolovintolerama” a minden oldalról felharsanó zaj (például madárzaj). „Ngalbangalbangalu” egyetlen szó, annyit tesz, hogy valaki nem tudja a vállát megmozdítani.


Dömötör Tekla: A varázserejű szó

A primitív gondolkodás szerint nemcsak a cselekményeknek, tárgyaknak, hanem a megfelelő időben, módon és megfelelő személy által kimondott szavaknak is lehet varázsos hatóerejük. Hittek abban, hogy a kimondott áldásnak és átoknak hatása lesz. (E hit nemcsak a néphitben, hanem a keresztény vallásban is eleven volt, megtaláljuk a Bibliában is. A magyarországi protestáns egyházak évszázadokon keresztül harcoltak a káromkodás ellen, különösen tiltották Isten nevének említését az átkozódásban.)

A varázsigék használatában megkülönböztethetjük a közösségi és egyéni varázsszövegeket. A közösségi varázsszövegek előadása nyilvánosan történt, gyakran valamely ünnep alkalmából. Ilyenek voltak például a szentiváni ének, a regölés, az újévi varázsmondó-kák és -énekek, melyek a termékenységet kívánják előmozdítani vagy a fiatalokat összepárosítani. Előadóik lehettek nemek vagy korok szerint elkülönülő csoportok. Az egyéni varázsigéket általában titokban mondták el, néha személyek féltve őrzött tulajdonai voltak.

A szómágia egyik ismert formája az óvónevek, vagyis tabunevek használata. Az újszülöttet, aki megkeresztelése előtt a gonosz rontásnak különösen ki volt téve, csúnyácskának, pogánynak nevezték, vagy más, értéktelenségére utaló névvel illették, hogy ilyen módon félrevezessék az ártó hatalmakat. Ha a gyermek beteges volt, akkor gyakran új nevet adtak neki, hogy a betegséget okozó gonoszt félrevezessék, és ezután új néven hívta mindenki.

Tabunevet kaptak a gonosz hatalmak is. Az ártó női démonokat például országszerte szépasszonyoknak nevezték. A veszélyes vagy a táplálkozás szempontjából különösen fontos állatok tabunevet kaptak, olyannyira, hogy régi magyar nevük néha teljesen feledésbe is ment. A medve magyar neve helyett például egy szláv jövevényszó honosodott meg nálunk, mely már maga is tabunév volt a szlávoknál. Óvóneve van a farkasnak is; e két állatnév különben más európai népeknél is általában tabunév.


Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: „Tűz van”, nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.

Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem érzékelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.

Ha egy férfi egy lánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: „szeretem”, a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi sem történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztulást okoz majd benne, mint egy tűzvész.

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak a veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a Bibliának ez a szózata: „Kezdetben vala az ige.”

Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csoda-tékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azok nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.

megosztás
Egy őskori törzs legidősebb történetmondója vagy. Meséld el a többieknek a világ keletkezésének történetét. (kulcsfogalmak: káosz, kozmosz, ég, föld, égitestek, nap, hold, tűz megszerzése, feldarabolás, a természeti jelenségek eredete).

A 9.A osztály diákjainak megoldásai:

Nász Tamás

Réges-régen mikor még sötétség volt a világban Avianna úgy csinált a semmiségből birodalmat, hogy: megölte a nagy kígyót, amely a nagy vízben élt. A kígyó neve Meaxxana volt. Avianna úgy ölte meg Meaxxanat, hogy lement a nagy víz mélységébe és felcsalogatta  a felszínre, majd három napos csata elé néztek. A kígyónak hatalmas fogai voltak. Avianna legyőzte Meaxxanat, így a sötétségből megteremtette a birodalmat. Az égből egy hosszú botot engedett le Avianna a  a mélységbe, majd rajta egy csirkét. Amikor a bot leért, a csirke elkezdett kapargálni, így lett a törzsünk szent helye ezen a ponton. Régen olyan gyorsan kelt fel a Nap és ment le, hogy az emberek nem bírták elvégezni a munkájukat így a törzsből egy négy fős testvér pár: Scuba, Shuba, Siba és Skuga megkeresték a nagy pókot, amely szőtt egy nagy pókhálót, amivel lelassították a Napot. A Nap és a Hold ikrek voltak, addig amíg össze nem vesztek. Egy időben fent volt az égen mind a kettő, amíg Avianna ketté nem választotta őket. Így lettek a nappalok és éjszakák. A törzsünkben nagyon sok vadász volt. Elmentek vadászni, de nem volt min megsütni a nyers húst. Elhatároztuk, hogy felmegyünk Aviannaékhoz, és lopunk egy kevés tüzet. A vadászok fellőtték a nyilakat az égbe, majd felmásztak rajtuk és elhozták a tüzet. Ezután pár napig állatokat végeztek ki, hogy meg bocsásson nekünk Avianna, hogy loptunk tőle. A  törzsnek volt egy szent állata a kos, aminek a neve: Malfurion volt. A testéből lettek az átjárók, szeméből a Nap és a Hold. Lábaiból a magas fák, szőréből a tengerek.

 

Komláti Róbert

Igor, az ős, éppen a nagy tengeren hajózott, amikor egy óriási nagy tengeri kígyó szörny jelent meg előtte, akinek hatalmas méregfoga volt. Igor megküzdött vele. Hosszú harc volt. Nem is lehet pontosan tudni, mikor ért végett, körülbelül 2-3 hónapig tarthatott. Végül Igor legyőzte a kígyót és szétdarabolta és a kígyó részeiből lettek a földrészek.

Az ég úgy keletkezett, hogy Igor két testvére Bedo és Ilona összefeküdtek, ami Igornak nem tetszett, így Ilonát feltette az égre és belőle keletkezett az ég. Tüzünk azóta van, hogy Igor egy csapásával meggyújtott egy fenyőt, majd a fenyő helyén megmaradt a tűz, amit azóta is táplálunk. A nap valamikor a nagy kígyó legyőzése előtt keletkezett. A nap nagyon messze volt, ezért hideg volt a vízen és Igor nagyon fázott, ezért közelebb húzta.

Minden évben, mikor a nap a közelben van, akkor áldozunk Igor előtt, magával visz egy hőst, mert legyőzte a kígyót.

A folyó, ami mellett letelepedtünk, azért ilyen kanyargós, mert egy tehén a helyén úgy ette ki a füvet. Ezt a tehenet Igor telepítette ide, hogy legyen mit ennünk. Minden évben, mikor áldozunk Igor előtt akkor tehénhúst eszünk és tejjel leöntjük az újszülötteket, hogy túléljék a gyerekkort.

 

Tóth Sándor Máté

Réges-régen a Föld csak vízből és jégből állt. Élt a Földön egy óriási kígyó akit Tetrixnek hívtak.

Ez a kígyó nagyon hosszú, tekergő volt, minden hal, cápa félt tőle. Ezért Herkules leküldött egy nagyon erős katonát, hogy harcoljon Tetrixel. 12 nappalon és 12 éjszakán át küzdöttek, amikor a katonának sikerült megölnie. A kígyó a testéből keletkezett a szárazföld és lelkéből az ég. Ekkor Herkules leküldött 12 embert a földre. Az a 12 ember és a katona nem érzete jól magát, mivel sötét volt, az egész szárazföldön csak síkság és csak víz volt. Ezért Herkules mondta az 12 embernek, hogy öljék meg a katonát és ezt meg is tették. Ezután nem tudták mit kezdjenek vele, ezért megkérdezték Herkulest, de ő nem válaszolt. Turán a legbölcsebb tag kitalálta, hogy darabolják föl a katonát. Neki is álltak, miután feldarabolták eltűntek a katona darabjai. Egyszer csak kivilágosodott, megjelentek a fák, bokrok, a sziklák. A szeméből lett a Nap és a Hold meg a többi csillag. A véréből a folyók a patakok, a hajából a fű, karjából a fák ágai. Most már az emberek boldogok voltak.  Ezért Herkules leküldött a Földre állatokat, hogy tudjanak húst szerezni. Amikor nagy vihar volt, akkor az egyik fa kigyulladt, és odamentek a tűzhöz, Nimród a legügyesebb kitalálta azt, hogy tartsák a tűzhöz a húst. Mikor egy idő után elvették onnan a húst megették és nagyon ízlett nekik. Ezután azon kezdtek el gondolkozni hogyan szerezhetnének még tüzet. Azt találták ki, hogy Felmennek a Naphoz és onnan hoznak tüzet, mert az nagyon világít. Csináltak egy hosszú létrát és felmásztak rajta. Amikor már visszaértek a földre, észre vette Ré, hogy loptak tüzet. Ezért Ré tüzes golyókat lövet a földre, hogy ezzel büntesse meg őket a lopásért. Mindenhol tűz ütött ki, és néhol besüppedt a föld. Így jöttek létre a hegyek.  

Bajkai Máté István

A világ előtt két testvér volt a Nap és a Hold. A Hold bajt csinált, míg a Nap alkotott. Egyszer a Nap magához hívta testvérét Holdat és megteremtette a világot, hogy megmutassa: pusztítani felesleges. Hold irigy lett Nap művére, ezért megteremtette az eget, és esővel elmosta azt. Nap világa egy tenger lett és Hold tudta, hogy Nap ezt nem fogja hagyni. Hold ezét egy kígyót rakott a vízbe, hogy megóvja azt Naptól. Nap mit sem tudva Hold tervéről földet dobott a tengerbe, de nem tudta egyenletesen eloszlatni azt a kígyó miatt. Valahova több föld, valahova kevesebb jutott, így lettek szigetek, partok és hegyek. Nap nagy kontinense feldarabolódott. Nap megnézte az eredményt és tetszett neki. Ismét elhívta Holdat és azt mondta neki: - A te pusztításod teremtett világot és rendet. - Hold ráismert erre és ketten uralkodtak a világ felett. Ám a napforduló idején Nap többet uralkodott mint Hold. Ez Holdnak nem tetszett, ezért téllel söpört végig a világon. Az emberek nem tudtak megélni ebben a világban, ezért nap egy darabot kitépett magából, hogy tűzzel óvja meg őket a fagytól. A két testvér nem tudott megegyezni, ezért váltakoznak a nappalok és az esték, a telek és a nyarak.


Horváth Csaba Adrián

Úgy keletkezett a világ, hogy volt egy macska család: az apa, az anya és a két testvér. Tanata a fiú és Natana a lány. A két testvér egy égitestektől gyönyörűen tündöklő éjjelen összefeküdtek. Ez hamar ki is derült. A kígyó úgy büntette őket, hogy Tanatát felemelte az égbe az egész hátralévő életére, Natanát pedig a földhöz szorította. Tanatát nappá változtatta. Natana minden nap a napfényt, Tanata fényeit bámulta. Bánkódtak mind ketten, hogy miért kellett ezt tenniük. Natana végül világra hozta utódjukat, ami kicsit másképp nézett ki mint ők, két lábon járt, okosabb volt, elnevezték Embernek. Ember nem értette, hogy mégis miért különbözhet annyira másoktól. Natana elmesélte neki, hogy hová került az apja, aki az ő testvére, Natanáé és hogy a kígyó büntette így őket, Tanatát nappá változtatta. Az égitestek sokat veszekedtek, szinte semmiben nem értettek egyet, ekkor a veszekedésben összecsaptak ebből villámlás lett.


Kovács Gergő

Az földön kezdetben a tengerek helyei és egyetlen földrész volt. Egy óriási kígyó uralta a földet. Az égen sem volt semmi, csak kopár, kék semmiség. Egyszer azonban egy bátor Perselus nevű különleges ember érkezett a földre és találkozott az óriáskígyóval. Véres és évekig tartó harc volt. Perselus azonban egyszer nagy harci előnyre tett szert, ugyanis gyorsabb volt, mint a kígyó. Az állat szívébe dobta a szekercét. A kígyó kétségbeesetten próbált menekülni, de túl sok vért vesztett és meghalt. Ekkor a kígyó vére kifröccsent az égre, megteremtve ezzel a csillagokat. A szíve az égbe emelkedett és kettészakadt egy kisebb és egy nagyobb részre. Ezek lettek a nap és a hold. A kígyó szerteszét szakadt darabjai kialakították a tavakat, folyókat, hegyeket, miközben a földre értek. A kígyó vére kifolyt, feltöltve ezzel a tavakat, folyókat és a tengert. A kígyó évek alatt kék színűvé változott. A kígyó utolsó leheleteiből felhők keletkeztek, melyekbe a kígyó lelke szállt. A kígyó nagyobb darabjai megteremtették a kontinenseket, széttördelték az egyetlen nagyot. És végül a kígyó foga is a földre hullt, amelyből a kifolyó méreg megteremtette az életet.


Urbán Sándor Zsolt

A nap és a tűz istenünk ajándéka. Tüzet csak ő tud adni nekünk az égből, és egy csattanással jelzi ezt.

Rácz Alex

Kum-hum testvér egy rontást tett rájuk, lerajzolta egy sziklafalra a démonokat, és már azóta sem kísértenek senkit.

Palatinus Patrik Attila

Az eget a föld négy sarkán négy törzsnek az ősei tartják. Minél több az ős, annál magasabbra és magasabbra emelkedik az ég.

Márkus Martin Patrik

A nap az mindig fent van, még éjszaka is, csak akkor csillagok formájában, mert a nap este szétesik apró darabkákra, és reggelre újra összeáll.

Unger Krisztián

A tüzet az isten felvitte magával, és mi nagyon meg akartuk szerezni, úgyhogy egy hosszú rúddal felmentünk az égbe és elloptuk. Az isten ezért bosszút állt, és ránk hozta az esőt.

Mári Szabolcs

Az óriás két szeme lett a nap és a hold, a bügykeiből lettek a hegyek, nyálából a tenger, véréből a folyók.

Tabányi Ádám János

A nap ünnepén mindenki kivétel nélkül piros tollas ruhába öltözik, és délben körbeálljuk a tüzet, és tizenkét antilopot áldozunk, a tizenkettő nagyon fontos, mert ha kevesebbet áldozunk, akkor nagyon rossz évünk lesz, tele szerencsétlenséggel.

Lakatos Bence

Egy napon a Föld elment fürdeni, Ég pedig vadászni. Ég vadászat közben megszomjazott, és elment egy folyóhoz, csakhogy azt ő nem tudta, hogy Föld meg ott fürdik meztelen. Ég megkívánta, és a Teremtő közéjük csapott, és így keletkezett az ég és a föld. (...)
Egy kígyót megmártóztatot vízben, majd homokkal leszórta és felfújta - így keletkezett a hold.

Karmanovszki Norbert

Ignos bőréből lett az égbolt. A nap volt az egyik szeme, a hold a másik. Mivel azt hitték, hogy nappal és este is figyeli a törzset, nem mertek rosszat csinálni, nehogy visszatérjen a káosz. Egy nap nagy vihar tört a táborra, villámlott, dörgött, azt hitték, Ignos átkot üt rájuk.

megosztás
"Milyen szép volt amikor még, milyen szép lesz, amikor majd..." - összehasonlító elemzési gyakorlat. Szabó Lőrinc: Szegénynek lenni és fiatalnak (Fény, fény, fény, 1925) - Bódi László: Törjön szét! (Én vagyok a világ, 1992).

Feladat: Hogyan fogalmazza meg önmagát az ifjúság Szabó Lőrinc és Bódi László versében? Miként viszonyul a múlthoz, és milyen elvárásai vannak a jövővel szemben? Összehasonlító elemzésében mutasson rá a képalkotás és a hangnem különbségeire. Válaszában (mivel ez nem állami érettségi:) kitérhet arra is, hogy mennyit ad hozzá (vagy hogyan módosítja az értelmezést) a zenei megvalósítás és a videoklip.

Szabó Lőrinc: Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,
minden szép eltorzul szememben,
jobb a némának, jobb a vaknak, –
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.

Voltunk vad, hivő, ifju hordák,
s felkoncoltak… A vén okosság
győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?
Rettenetes sors, hogy a harcot,
mindig hiába, ujrakezdjük.

Rettenetes csak várni mindég,
tűrni rabságod, örök inség,
nem érteni, a hiba hol van,
s csodát akarva és teremtve
mindig elterűlni a porban.

Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! –
harcolni régi mesterünkkel,
vagy tisztelegve nézni, hogy vág
arcunkba keze, és amely
valaha őt érte, a korbács.

Óh, részt kapni minden örömben! –
Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem,
ez csak a düh, a régi átok:
tanulnunk kell, testvéreim,
ujak, indulók, proletárok!

Mert valamit mi nem tudunk még,
ezért kell fájni s bukni mindég,
ezért sír bennem is a vad dac:
hogy rettenetes, rettenetes
szegénynek lenni s fiatalnak.

(Fény, fény, fény, 1925)

 

Bódi László: Törjön szét!

Amikor még fiatal voltam
Nagyon fiatal voltam…
Nagyon sokat futballoztam
Egyszer még egy gólt is rúgtam

Amióta fiatal vagyok
Mindig csak arra gondolok
Milyen szép volt, amikor még
Milyen szép lesz, amikor majd…

Szomorú tojás az élet
De lehet, hogy csak záptojás
Szomorú tojás az élet
Üss a kalapáccsal a szomorú tojásra!

Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!
Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!

Amikor még fiatal voltam
Azt hittem, hogy mindig kék az ég
Milyen szép volt, amikor még
Milyen szép lesz, amikor majd…

Amióta fiatal voltam
Egyfolytában fiatal vagyok
Nem túl sokat gondolkodtam
Mégis mindent megtanultam

Szomorú tojás az élet
De lehet, hogy csak záptojás
Szomorú tojás az élet
Üss a kalapáccsal a szomorú tojásra!

Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!
Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!

(Én vagyok a világ, 1992)

 

Pesti Balázs (12.E) megoldása (2016.11.06.)

Mind egyetérthetünk abban, hogy a két mű keletkezésekor, a szerzőkben egyszerre él két ellentétes, egymásnak feszülő elem: a keserűség és a remény. Mindketten látják és megélik jelenkoruk fiataljaiknak problémáit, épp ezért buzdítanak is a változásra, tanulásra és persze annak a bizonyos tojásnak feltörésére.

Az említett tojás nem más, mint a jelen. Szabó Lőrinc esetében ez a Horthy korszakot, Bódi Lászlónál a rendszerváltás utáni időszakot jelenti. Ennek a (záp)jelennek héját kell megtörnie a jelen fiataljainak, a jövőt alkotó korosztálynak, a megtörés után pedig nekik kell feltörniük.

Szabó Lőrinc fiataljai lélekben szegények, de mégis vággyal teliek, és ez az, ami komorságukat és elidegenedésüket okozza. Lelki szegénységüknek korlátja van, egy korlát, amit nem más állít nekik, mint az, kinek épp ezeket a korlátokat ledönteni és őket támogatni kellene: a mesterek. Ezek a mesterek nem tanítószándékú emberek. Ők a régmúlt saját megkeserített fiatalságuk éveit ültetik át a jelen gyermekeibe, akár pofonnal is. Elfelejtvén, hogy az ő fiatalságukat is olyanok nyomták el, amilyeneké ők is lettek. Ez már egy szemléletes példája a verset átható örökös körforgás felfogásának, ami a vers végén a remény felcsillanásában is megnyilvánul.

A reményt az utolsó előtti versszakban a tanulás jelenti. Tanulni valami újat, mely talán szebb jövőt hozhat, ám addig szüntelen bukni kell a csatákat.

(Nem az első ilyen vers ez, ami a küzdést tűzi ki az élet céljául. Ugyan ez a gondolat jelenik meg Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versében: Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesebekért / és később Madách drámájában az Ember tragédiájában: Az élet küzdelem, a cél halál/ És az ember célja, e küzdés maga.)

A Republic szám fiataljainak képe egészen más: őket már tapasztalataik és a városi világ tanította, mesterekről szó sem esik. A fiatal éveire visszatekintő (múlt) és az előtte álló életet illetően bizakodó (jövő) Bódi László ezen elemek felhasználásával mutatja be a szürke jelent, ezt a szomorú tojást.

„Milyen szép volt, amikor még
Milyen szép lesz, amikor majd…”

Mintha a Szabó Lőrinc versnek befejezése kihatott volna a jövőkorra, Bódi dalszövegében a remény és küzdés már a kezdő részben megjelenik:

„Nagyon sokat futballoztam
Egyszer még egy gólt is rúgtam”

Ezen kívül a verset átható keserűség szöges ellentéte a dalból áradó buzdításnak. Ezt jól mutatják a két szerzemény, ismétlődő elemei is:

Rettenetes szegénynek lenni és fiatalnak

Törjön szét!

Kitérve a dalhoz tatozó zenei megvalósításra és videó klipre talán sok megmagyarázni valót nem is kíván: valóban, mint valami ifjúsági himnusz szólal meg a dal, a refrént többen éneklik, jelezve, hogy bizony itt vagyunk. Az általában nyugodtnak mondható roncstelepen zajló törésben és zúzásban benne van a rombolni vágyás érzete, de nem a már lerombolt városi civilizáció tovább bontását jelenti. Az elrohadt, rozsdás, elidegenedést és egyenlőtlenséget okozó elveket, vagy akár a borospohár szétzúzásával a felsőbb körök szétzúzását akarja szimbolizálni a klip. Ezt mindenki ítélje meg a maga felfogása szerint. Egyben azonban biztosan lehetünk: a fiatalok minden korban alárendelt és elnyomott állapotban sínylődtek.  

megosztás
Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval.

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri (részlet)

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.


Petőfi Sándor: Az apostol (részlet)

[Így fakadt ki Szilveszter, az ifjú jegyző, miután a felbőszített nép elzavarta őt a faluból:]
Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert ők uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.

[Szilveszter egy titkos nyomdában sokszorosította forradalmi írását:]
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!


Thomas Paine: Az ember jogai (részlet)

Azok, akik a múltból vett precedensekkel érvelnek, amikor elfogadják az ember jogait, abban hibáznak, hogy nem mennek vissza elég messzire a múltba. Nem járják végig az egész utat. Megállnak valamilyen száz vagy ezer évvel ezelőtti közbülső stádiumnál, s azt állítják törvényként a jelen elé, amit az emberek akkor tettek. Ez egyáltalán nem törvény. Ha még távolabbra megyünk vissza a múltba, találunk majd ezzel tökéletesen ellentétes véleményt és gyakorlatot is; és ha a múltnak kell törvénynek lennie, akkor ezer ilyen törvényt állíthatunk elő, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám ha tovább haladunk, végül jó helyen kötünk ki: eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor az ember kikerült Teremtője kezéből. Mi volt akkor? Ember. Ez volt legmagasabb és egyetlen rangja, és magasabbat nem is kaphatott volna.

Az ember nem azért lépett be a társadalomba, hogy rosszabbá váljon, mint annak előtte volt, nem is azért, hogy kevesebb joggal rendelkezzék, mint korábban, hanem azért, hogy már meglévő jogait nagyobb biztonságban tudja. Polgári jogai természetes jogain alapulnak.

A jelenlegi és régi kormányok eredetéről

Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erkölcsös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok eredetét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osztották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az elsőt. Váltakozva rohanták le azokat a domíniumokat, amelyeket mindegyik a magáénak tartott. A monarchia eredeti jellegét az a brutalitás magyarázza, amellyel egymást kezelték. Olyan volt, mint a rablót sanyargató rabló. A hódító nem foglyának, hanem tulajdonának tekintette a meghódítottat. Csörgő láncokra verve hurcolta diadalmenetében, és élvezettel ítélte rabszolgaságra vagy halálra. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álruhákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és céljaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövedelemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Büntető Törvénykönyv a zsarolásról

367. § (1) Aki jogtalan haszonszerzés végett mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel vagyoni hátrányt okoz, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a zsarolást

a) bűnszövetségben,

b) az élet vagy a testi épség elleni, illetve más hasonlóan súlyos fenyegetéssel,

c) hivatalos személyként e minőség felhasználásával,

d) hivatalos megbízás vagy minőség színlelésével

követik el.

Az erőszakkal megvalósított kényszerítés esetében elegendő, ha az erőszak az akaratot hajlítja, korlátozza. A fenyegetésnek nem kell közvetlenül élet vagy testi épség ellen irányulnia, elegendő, ha alkalmas komoly félelem kiváltására.

http://buntetojog.info/kulonos-resz/btk-367-%C2%A7-zsarolas/

Francois Villon: Diomedes meséje (részlet)

[Nagy Sándor elé viszik kihallgatásra az elfgott kalózt, aki a bitó árnyékában is frappáns módon vág vissza:]
A császár szólt: "Kalóz felelj,
Miért vagy réme a hajósnak?"
Mire amaz: "Mért nevezel,
Mi jogon nevezel kalóznak?
Csak mert egy nagyobbacska csónak
Röpít prédára a vizen?
Kisérne, mint téged, hajóhad,
Hát császár volna a nevem."

 

hadúr (Wikipédia)

"A hadúr olyan személy, aki egy nemzet vagy egy adott földrajzi terület felett gyakorolja a katonai és az igazgatási hatalmat, a hozzá hű helyi katonai erők támogatásával, névlegesen a központi kormányzat felé való elkötelezettséggel vagy esetleg annak nyíltan ellenszegülve."

Múlt-kor: Dzsingisz kán 16 millió gyermeke

A csak férfiágon öröklődő Y-kromoszómák vizsgálatára összpontosító kutatócsoport megállapította, hogy az egykori mongol birodalom területén élő férfiak nyolc százaléka olyan Y-kromoszómákat hordoz, amelyek genetikai jellemzőik alapján egy leszármazási vonalhoz tartoznak. Összesen 16 millió ma élő "utódról" van szó, a Föld férfinépességének mintegy fél százalékáról.

A genetikai vizsgálat egy korábbi oxfordi kutatás folytatása, mely az Y kromoszómával foglalkozott Közép-Ázsiától Nagy-Britanniáig. Ez a kromoszóma változatlanul öröklődik apáról fiúra. Az eredmények szerint egy bizonyos Y-kromoszóma a népesség 8 százalékánál megegyező volt.

Brian Sykes, az Oxfordi Egyetem humángenetika-professzora szerint a történelmi ismeretink magyarázattal szolgálnak arra, hogyan maradhatott fenn az örökítőanyag ilyen sokáig: Dzsingisz hadseregének az volt a szokása, hogy a meghódított területek férfijait lemészárolta, asszonyait pedig megtermékenyítette. Ezen kívül a birodalmat egyik fiúutód után a másik örökölte, egyenes ágon.

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=5711&pIdx=1


Germain Katanga, egy 21. századi hadúr

 


Haffaz Aladeen hadúr tanácsa az amerikaiaknak
Wadiya (képzelt közel-keleti ország) uralkodója lelkes beszédben magyarázza nyugati kollégáinak, hogy mennyivel hatékonyabb a diktatúra rendszere. (A diktátor, 2012)

"Miért vagytok ilyen diktatúraellenesek? És ha Amerikában diktatúra lenne? A népesség 1%-ánál lehetne az ország egész vagyona. Adócsökkentéssel még gazdagabbá tehetnétek gazdag barátaitokat. Kisegíthetnétek őket, ha veszítenek a szerencsejátékon. A szegényektől megvonhatnátok az egészségügyi ellátást és az oktatást. A média szabadnak tűnne, de titokban egyetlen ember irányítaná a családjával. Lehallgathatnátok a telefonokat. Kínozhatnátok külföldi foglyokat. Manipulálhatnátok a választást. Hazudhatnátok arról, miért háborúztok. A börtönöket megtölthetnétek egy bizonyos fajjal, és senki nem panaszkodna. A média segítségével addig riogathatnátok a népet, míg olyan politikát nem támogatnak, ami a saját érdekük ellen van. Tudom, ezt nehéz elképzelni nektek, amerikaiaknak. De próbáljátok meg!
Megmondom nektek, mi a demokrácia: a demokrácia a legrosszabb. Vég nélkül megbeszélni és meghallgatni minden hülye véleményt, és mindenki szavazata számít, mindegy mennyire nyomi vagy feka vagy nő az illető..."

Charlie Chaplin fia beolvas a hatalmasoknak
Az alábbi részletben az Egy király New Yorkban című film főhősei vitáznak a nyugati világról: az öreg Shahdov király, aki Európából menekül Amerikába, és a tízéves Rupert, akinek szüleit kommunista szervezkedés gyanújával csukta le a paranoiás amerikai hatóság. Az 1957-ben készült filmben Chaplin fia játssza a harcias kissrácot.

A beszélgetés részletei (másik fordításban):
- Felség! Van itt egy csodagyerek. Egy tíz éves tehetség. Kész kis történész, folyóiratunk szerkesztője.
- Nagyon érdekes.
- Ő Rupert, Felség, a mi szerkesztőnk.
- Mit olvas éppen?
- Karl Marxot.
- Kommunista?
- Csak kommunisták olvashatják Marxot?
- Jó a válasz.
- Mi, ha nem kommunista?
- Semmi.
- Semmi?
- Elvetek minden államformát.
- Kormányozni kell!
- A 'kormány' szót sem szeretem.
- Jó, hívjuk akkor vezetésnek.
- A vezetés politikai hatalom, a nép megosztásának hivatalosított formája.
- Márpedig, fiatalember, politikára szükség van.
- Az nem más, mint a nép kényszerítése.
- Ebben az országban nincs kényszer, szabadok az állampolgárok.
- Nézzen előbb körül egy kicsit. Itt mindenki rab: iratok nélkül egy lépést sem! Az állampolgárokat megfosztják természetes jogaiktól. Zsarnokok eszközeivé váltak. Akinek más a véleménye, annak elveszik az iratait.
(...)
- Bűn, hogy mikor a nép atomenergiáért kiált, maga atombombát hall. Azt hiszi, az atombomba mindent megold. Figyeljen ide! Ma túl hatalmas az ember. A Római birodalom is összeomlott Cesar halálakor, mert túl nagyra nőtt. A feudalizmust elsöpörte a francia forradalom. Túltengett a hatalom. Ma miért fog szétrobbanni a világ? A túlzott hatalom miatt! A monopolista hatalom a szabadságot fenyegeti. Lealacsonyítja és feláldozza az egyéneket. És mivé lesz az egyén? Rémséggé, mert nem szerethet, gyűlölnie kell. Ha fennmarad a civilizáció, küzdenünk kell a hatalom ellen, az emberi méltóság és béke helyreállításáig.


Thomas Paine: Az ember jogai (Van-e szükség kormányzatokra? fejezet részletei)

Az emberek közt uralkodó rend nagyrészt nem a kormányzat következménye. A társadalom elveiből és az ember természetes alkatából ered. Előbb létezik, mint a kormányzat, és akkor is léteznék, ha megszüntetnék a kormányzat formaságát. Az a kölcsönös függőség és közös érdek teremti meg az egészet összetartó kapcsolatláncot, amely ember és ember, és egy civilizált közösség minden része között fennáll. A földtulajdonos, a farmer, a kézműves, a kereskedő, a boltos és minden foglalkozás képviselője a másiktól és az egésztől kapott segítséggel boldogul. A közös érdek szabályozza ügyeiket és alakítja ki törvényüket, és azoknak a törvényeknek, amelyeket a közös használat szentesít, nagyobb a hatásuk, mint a kormányzat törvényeinek. Végezetül: a társadalom elvégez magának szinte mindent, amit a kormányzatnak tulajdonítanak.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk, hogy milyen az ember természete és alkata, hogy milyen sokféle szükséglete van, hogy az egymás szükségleteihez való kölcsönös alkalmazkodás érdekében milyen sokféle képességgel rendelkeznek a különböző emberek, hogy mennyire vonzódik az ember a társadalomhoz, s ezért mennyire hajlik a társadalomból származó előnyök megőrzésére, akkor könnyen rájövünk, hogy az, amit kormányzatnak neveznek, nagyrészt közönséges visszaélés.
Kormányzat csak arra kell, hogy rendezze azt a néhány ügyet, amelyben a társadalom és a civilizáció nem eléggé hatékony, és példák sokasága bizonyítja, hogy amit a kormányzat ehhez hasznosan hozzátehet, azt a társadalom közös megegyezése kormányzat nélkül is elvégzi.

Mindig gondoskodtak arról, hogy a kormányzatot titkokból szőtt valaminek tüntessék fel, melyet csak ők értenek, és a nemzet elől elrejtették az egyetlen dolgot, melyet hasznos tudni, nevezetesen, hogy a kormányzat semmi más, mint a társadalom elvei alapján működő nemzeti társulás.

megosztás
"Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni" - idézi a népdalt Zolnay Vilmos könyve, A művészetek eredete. Az ősi kultuszok nyelvére fordítva: az isteni lény égbe való felemelkedéshez (azaz: visszatéréséhez) előbb meg kell járnia a túlvilágot.

 

 

A busman ifjak beavatása (Zolnay Vilmos nyomán)

Jens Bjerre tapasztalta, hogy az avatás előtt álló fiúknak hosszú időn, esetleg éveken át éppen a legkívánatosabb ételeket nem szabad enniök, például oposszumhúst. Az étkezési tilalmak - jegyzi meg -a fiúk önfegyelmét hivatottak növelni. Szerinte ugyanez a cél vezeti egy hasonló tilalom fenntartásában a Kalahári busmanjait is. Leírása azonban más szempontból is érdekes, többek közt, mert jól bizonyítja a totemizmus és az avatási szertartások, főként a tetoválás összetartozását. Szó szerint idézzük:

„Végül a fiúknak (az újonnan felavatottaknak) be kell bizonyítaniok, hogy megérettek a vadászatra. Kapnak néhány mérgezett nyilat. Azelőtt csak felnőttek mellett vadásztak, de most egyedül kell elejteniük a nagyvadat. Napokon át üres kézzel, lógó orral térnek haza. Egy szép napon azonban sikerült végre leteríteniük egy őzbakot - igaz, nem valami díszpéldány, de mégiscsak az ő zsákmányuk -, ragyognak a büszkeségtől.
Az egyik varázsló kivág egy kis darabot a vad füléből, szemhéjából, szívéből, lábszárából meg homlokbőréből, és szénné égeti. A fiúk sorban leguggolnak eléje. A másik varázsló midegyikük homlokán, két szem között egy éles kővel sebet ejt. A vad hamuvá porladt húsát összekeverik egy bizonyos fa összezúzott ágából készült porral, ezt a keveréket aztán a varázsló beledörzsöli a sebbe.
Vérük és verítékük végigcsorog az arcukon, de meg se mukkannak. Tudják, hogy az állat éles látása, ébersége átszáll beléjük, ugyanolyan gyors lábúak és kitartóak lesznek, mint az elejtett vad volt.
Ezután egy órán át körtáncot járnak és énekelnek.
Naplemente tájt mindnyájan visszatérnek a településre, ahol harsány ujjongással fogadják őket. Szétosztják őzbakjuk húsát, s ünnepi lakoma keretében elfogyasztják, majd táncmulatságot rendeznek tiszteletükre.
A fiúk ezúttal nem részesülnek a húsból. Bebizonyították, hogy le tudnak teríteni egy vadat, most azt is meg kell mutatniuk, hogy többhetes éhezés után is képesek végignézni, hogy fogyasztják el a többiek az ő zsákmányukat.
Most még elég nagy megpróbáltatás számukra ennek az ünnepi lakmározásnak a látványa, de büszkén állják a sarat, mert tudják, hogy ezzel elismerést nyert férfiúi mivoltuk, és csoportjuk a vadászok közé léphet. Bátran viselkednek, fiatalabb pajtásaik igencsak irigylik és csodálják őket. Férfivá serdültek."

Beavatás az ausztráliai bennszülötteknél (A. F. Anyiszimov nyomán)

Az ausztráliai bennszülött fiúk 10-12 éves korukban elhagyták anyjuk házát, és a férfiak irányítása alá kerültek. További neveltetésük és taníttatásuk társadalmi ügy volt, és teljes mértékben alárendelődött annak a célnak, hogy leendő vadászokat képezzenek ki belőlük, akik a felnőtt férfiak csoportjának magvát alkották. A férfivá avatás a csoporttotemmel való egyesülés formájában megy végbe, és feltételezi, hogy bizonyos munkakészséggel rendelkeznek, és a viselkedés társadalmi normáit elsajátították. Hogy a férfi a többiekkel egyenlő helyet foglalhasson el a társadalomban, ahhoz egész viselkedésével be kell bizonyítania, hogy minden tekintetben a társadalom teljes értékű tagja tud lenni: szívós és ügyes vadász, minden helyzetben bátor és állhatatos, a társadalmi életben fegyelmezett, szükség esetén képes az önkorlátozásra. Ezek a követelmények szabályozzák az egyén viselkedését, s ezek rendelik alá az ifjúság nevelését a társadalom szükségleteinek. Ezekben a követelményekben, valamint a társadalmi együttélésre és a munkára való nevelésben az ősközösségi társadalom világnézetének minden racionális vonatkozása felhalmozódik: a tudás, a tapasztalat, a morál stb.

Az ősközösségi társadalom számára tehát természeti szükségszerűség volt, hogy megállapítsanak bizonyos szabályokat, amelyek alapján az ifjú átkerülhetett a felnőttek csoportjába. E szabályok betartása mintegy az egyén felkészültségének próbája volt, maga az átmenet pedig valamiféle egyesülést jelentett a csoporttotemmel. A totemisztikus világnézet keretei között ez az eggyé válás csak a totem közvetítésével történhetett meg. A jelöltet megismertetik a csoporttotem vérrokonságának mitológiai értelmezéséből adódó követelményrendszerrel, s ezzel mindent megtud annak az életnek az intézményeiről, amelyben a felszentelést követően aktívan részt kell vennie. A mitológia a legrégibb ősök korába vetíti vissza a valóságos életviszonyokat, de a szertartás mintegy visszahozza őket a való életbe, miközben megmagyarázza és megerősíti a fennálló társadalmi rendet

A totemisztikus mitológia elbeszélése és a mítoszok tartalmát illusztráló pantomimok bemutatása jó néhány napig eltart, miközben egy sereg más rituális cselekményre is sor kerül. Az ének, a tánc és a szertartásrend egy sor más eleme fokról fokra közelíti a jelöltet a ceremónia döntő állomásához: a körülmetélés szertartásához. Tvanirika, a Nagy szellem „elviszi” a jelöltet, és végrehajtja rajta az operációt. Elsőként felhangzik a közelgő Tvanirika hangja - fatülkök üvöltése s minden nő és beavatatlan férfi elrejtőzik a kunyhóban. A tülkök egyre erősebben üvöltenek, ahogy az éj sötétjéből a jelölt felé közelednek. A felszentelés helyén fényes lánggal égnek a meggyújtott kerítések. A jelölt sztoikus nyugalommal várja a rettenetes szellemet, aki rémületes hanggal és az égő kerítések lángjával jelzi közeledtét.

Ha a fülsiketítő ricsaj, a teljes sötétség és a lobogó lángok közepette a jelölt mozdulatlanul áll, amint azt az öregek megparancsolják neki, s a felnőtt férfiak látják, hogy a beavatás utolsó pillanatáig semmi sem ingatta meg bátorságát és kitartását, akkor úgy döntenek, hogy az ifjú méltó arra, hogy belépjen a felnőttek sorába. Eviszik a műtét végrehajtójához, aki kis kovakéssel körülmetéli.

Mivel a beavatás időszakában a jelöltet hosszú, éber őrködésre kényszerítik, és más testi-lelki megpróbáltatásoknak is alávetik, ezért végül is olyan kimerültség lesz rajta úrrá, hogy amikor visszatér a mindennapi életbe, úgy érzi, mintha holtából támadt volna föl. A felszentelés totemisztikus értelmezése így szól: a jelölt korábbi lénye meghal, a felszentelés utáni feltámadása pedig egyet jelent azzal, hogy csoporttotemje belészáll.


Nyugat és kelet temetési rítusai (Utazás Darjeelingbe)


Az ősesemény

Harmincezer évvel ezelőtt, a vadásztársadalmak korában harmincfős csoportokban éltek az emberek, s a törzs/család vezére az állatvilágból örökölt erőszakos módon vívta ki pozícióját. Tulajdona volt az összes nő, ellensége volt az összes ifjú, rettegve imádta és gyűlölte a törzs. Halálfelettinek, öröklétűnek gondolták, ugyanakkor folyamatosan az életére törtek. Csak halványan sejthetjük, mekkora megrázkódtatás lehetett a közösségnek, amikor a halhatatlannak hitt vezér a szemük láttára pusztult el (akár vadászbaleset, akár gyilkosság következtében). Ez az iszonyú élmény szülte a művészetet, ez volt a kultúrtörténet ősrobbanása. Egy barlangfestmény rendkívüli drámaisággal és kristálytiszta szimbólumokkal jeleníti meg az őseseményt: a megdőlt test a halált, a parancsnoki bot és a meredő fallosz pedig a rangot jelképezi.

Ma a pszichológia tudománya foglalkozik a traumák feldolgozásának módszerivel, az őskorban ezt a természet intézte: a törzs első reakciója az volt, hogy rárontottak a haldoklóra, ízekre tépték és felfalták. Később kialakultak az első rítusok, melyek során a férfiak időnként visszajártak az ősesemény színhelyére, hogy újra átéljék a szent megrázkódtatást. Véres jelképekben ismételték meg a történteket: embert áldoztak, húsát megették, majd a bőrét a vezér magára húzta, ezzel elevenítve meg a halott Őst.

Feltűnhet, hogy a képen látható varázslónak (az előző barlangfestményhez hasonlóan) nem emberi az ábrázata. Az ősember sosem formálta meg élő ember arcát, mert az egyenlő lett volna a lelke elrablásával. (Egyes törzsek ugyanezen okból máig nem engedik fényképezni kisgyermeküket.) Az legősibb szobrok arcai mind maszkok, többnyire állatokat utánzó vonásokkal. A halott Ős így válik idővel totemmé, vagy ahogy a magyar nyelv gyönyörűen őrzi: Ős-tenné. 

 

 

 

Az istenfiú útja

Zolnay Vilmos A művészetek eredete című könyve alapján így foglalható össze az ősmese: a Világügyelő Férfi leküldi fiát, hogy megváltsa bűneiből az embereket, akik egy ideig ünneplik őt, aztán feláldozzák, majd a Fiú feltámad és visszamegy Atyjához.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől,
(értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből)
született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül,
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján,
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.


(a rövid zárójeles kiegészítés a 381-es konstantinápolyi változatból való)

1. ünneplés

A harmincéves Krisztus pálmaágakat lengető, lelkes tömeg kíséretében vonul be Jeruzsálembe. Valójában már ez az ünneplés is az emberáldozati szertartás része, hiszen elsődleges funkciója az, hogy kifejezze az isten és az áldozandó személy egylényegűségét. Voltak törzsek, amelyek hónapokon át istenítették az áldozatukat: etették, itatták, hódoltak neki. (És hogy közben véletlenül se szökjön meg, egy tucat kísérőt adtak mellé. Lásd: Krisztus tanítványai.)
A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse című filmben egyetlen drámai pillanatban összegződnek az imént leírtak. Jack Sparrow a törzsi trónról nézi, ahogy a férfiak énekes-táncos rituálé kíséretében tüzet gyújtanak. Akkor döbben rá, hogy őt akarják leölni, amikor a nyakába akasztják a levágott ujjakkal díszített szent nyakláncot. A törzs ezzel jeleníti meg az ős(ten) és az áldozat egységét. (A filmrészletet Gyömörei Gergely Mihály 10.A-s diák ajánlotta, ezúton is köszönet érte.)

 

2. feláldozás

Nyelvismeret nélkül is jól látható, hogy mennyire szigorú rendet követ a szertartás: mindenkinek megvan a helye, mindennek megvan a jelentése. A közép-amerikaiak nem istenítették egyesével az áldozatokat, ők inkább a mennyisége mentek (az aztékok például százakat öltek le reggelente - hálából, hogy újra felkelt a nap). Az őrjöngő, extatikus tömeghisztéria csúcspontja az áldozat kivágott szívének felmutatása majd elégetése. Éppen úgy, mint az Indiana Jones és a végzet temploma című filmben. Sok közös motívum fedezhető fel a két jelenetben, még ha nem is azonos formában. Itt például nem a templom lépcsője, hanem egy mély szakadék választja el az áldozatot bemutató vezetőket a néptől.

 

3. szétosztás

Rendkívüli erejű szétosztás/szétszaggatás jelenet zárja a Mad Max Fury Road című filmet. A poszt-apokaliptikus történetben a már említett Immortan Joe zsarnokoskodik a sivatagban vegetáló törzsön. A köré épített kultusz miatt az őskorihoz hasonló légkör alakul ki körülötte: izzó gyűlölet és rettegő imádat övezi. Így végül a halhatatlannak tartott vezér holttestének látványa épp olyan reakciót vált ki a törzsből, mint őskőkori elődeinkből: rárontanak és széttépik.

4. túlvilági út

Az áldozati szertartásokban gyakran vizuálisan is megjelenik a pokoljárás motívuma: az Apocalypto filmben a fej és test lépcsőn való legurítása, az Indiana Jones barlangi jelenetében pedig a még élő áldozat mélybe engedése.

A feszületen kiszenvedett Krisztus három napig feküdt holtan. (A misztikus szám talán szintén a téli napforduló idejéhez köthető, ugyanis ez csillagunk égi pályájának háromnapos mélypontja.) Jézus feltámadása isteni csodaként jelenik meg a keresztény mítoszban, ugyanakkor maga a kifejezés is arról árulkodik, hogy egykor ez egy mesterséges művelet volt: "feltámasztás". Szó szerint értendő: bottal támasztották ki a halottat.

5. égbe menetel

A Pulykaland (Free Birds) című animációs film letisztult formában mutatja meg a lélek "égbe segítésének" gyönyörű szertartását.

A szélen álló két idegen pulyka abban a megtiszteltetésben részesül, hogy szemtanúja lehet a csatában elesett törzsfőnök búcsúztatásának. (Fontos, hogy csak szemtanúk lehetnek, mert a cselekvő rituálé joga kizárólag a beavatottaké.) Az új vezér az oltárra teszi a halott fejdíszét/koronáját, amely elindítja az őst a totemmé válás felé, aztán kitépi egyik tollát, és a földre dobja. (Az öncsonkítás a gyász legősibb jele, gondoljunk a természeti törzsek hegtetoválásaira.) Aztán halk mormolás kíséretében szárnyaikkal szelet támasztanak a madarak, és ez a közösen keltett energia repíti az égbe az őst.

6. tombolás

A szertartások záró motívuma az orgiába átcsapó féktelen tombolás, amelyben megszűnik minden korlát és szabály. Az egész közösség egy emberként merül vissza az őskáoszba, a halálba, hogy utána majd feltámadhasson, és isteni erő teljében kezdhesse újra az életét. A Matrix Reloaded című filmből idézzük ezt a tomboló szertartást:

 

 

megosztás
Egy hősies portugál védő eltolja magát a talajtól, és felugrik, hogy elfejelje a labdát, és hogy megmentse hazája válogatottját a bukástól. De túl röviden fejeli el, és ebben a pillanatban Gera Zoltánhoz kerül a labda, farkasszemet néz az ellenfél...

"Homerus 100 esztendővel az trojai veszedelem után írta historiáját; énnékem is 100 esztendővel az után történt irnom Szigeti veszedelmet." (Zrínyi Miklós)

Bár még csak száz napra vagyunk a magyar-portugál EB-meccstől, a 10.A megpróbálta eposzi magasságba emelni a mérkőzés egyik legnagyszerűbb pillanatát, Gera Zoltán gólját. Banka Gábor vázolta a helyzetet a táblán, majd egy remek írásban idézte fel a kilencedikben tanult fogásokat (lásd: Eposzi tollpróbálgatás: írd meg az Odüsszeiát!). A hatalmas rúgást Odüsszeusz íjlövéséhez hasonlítottuk, ahhoz, amellyel a kérők vezérét, Antinooszt öli meg.    

Banka Gábor
Dzsudzsák Balázs odasétál a szögletrúgáshoz, tombol a közönség, a szögletzászló meg se moccan, még a szél sem meri megfújni. És eljön a nagy pillanat, Dzsudzsák nekifut a labdának, a labda mosolyog, hogy Dzsudzsák hozzáér, és szép ívesen kanyarodik a labda a tizenhatos felé, ám egy hősies portugál védő eltolja magát a talajtól, és felugrik, hogy elfejelje a labdát, és hogy megmentse hazája válogatottját a bukástól. De túl röviden fejeli el, és ebben a pillanatban Gera Zoltánhoz kerül a labda, farkasszemet néz az ellenfél kapusával. Az ellenfél kapusa már ekkor cserét akar, már ekkor megijedt1, hogy Gerával nézett farkasszemet. És eljön a nagy bődületes lövés, a fűre száradt mészpor is a levegőbe emelkedik, mint a nézők a gól után2.

 

Lábjegyzetek:

1. A mondat felidézi a 15. ének 61. versszakát, amely a rettegő Szulejmánról szól:

"Messzi dombrul nézi ő kijüvetelét,
De még sem tarthatja rettegéstül szüvét,
O, hányszor megbánta, szállota Szigetet!
Hány átokban keverte megőszült fejét!"

2. A hasonlat két mozgást állít párhuzamba: a mészpor és a nézők emelkedését. Ezzel az eszközzel él az alábbi Zrínyi-epigramma is, amely mind az íróeszközt (penna- szablya) mind a tintát (tinta - vér) hasonlósági alapon kapcsolja össze:

Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.

megosztás
Krisztus genealógiáját Ádámig vezetik vissza. Miért nem vezetik akkor vissza az ember jogait az ember teremtéséig? Azért, mert volt néhány fennhéjázó kormányzat, amely közbefurakodott, és önhitten azon munkálkodott, hogy elrontsa az embert.

Honnan származnak az ember jogai?


Azok, akik a múltból vett precedensekkel érvelnek, amikor elfogadják az ember jogait, abban hibáznak, hogy nem mennek vissza elég messzire a múltba. Nem járják végig az egész utat. Megállnak valamilyen száz vagy ezer évvel ezelőtti közbülső stádiumnál, s azt állítják törvényként a jelen elé, amit az emberek akkor tettek. Ez egyáltalán nem törvény. Ha még távolabbra megyünk vissza a múltba, találunk majd ezzel tökéletesen ellentétes véleményt és gyakorlatot is; és ha a múltnak kell törvénynek lennie, akkor ezer ilyen törvényt állíthatunk elő, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám ha tovább haladunk, végül jó helyen kötünk ki: eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor az ember kikerült Teremtője kezéből. Mi volt akkor? Ember. Ez volt legmagasabb és egyetlen rangja, és magasabbat nem is kaphatott volna.

Noha nem áll szándékomban semmilyen szektás vallási elvet érinteni itt, mégis érdemes megjegyezni, hogy Krisztus genealógiáját Ádámig vezetik vissza. Miért nem vezetik akkor vissza az ember jogait az ember teremtéséig? Azért, mert volt néhány fennhéjázó kormányzat, amely közbefurakodott, és önhitten azon munkálkodott, hogy elrontsa az embert.

Mózes elbeszélését a teremtésről, akár isteni, akár pusztán történelmi érvényt tulajdonítunk neki, áthatja ez az üzenet, az ember egységének vagy egyenlőségének üzenete. A megfogalmazás kizár minden vitát. „És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre. Isten képére teremté őt: férfivá és asszonnyá teremte őket.” (I. Móz. 26,27) A nemek közötti különbséget aláhúzza, de más különbségre még csak nem is utal. Ha ez nem isteni parancs lenne, akkor legalábbis történelmi parancs, és azt mutatja, hogy az ember egyenlősége távolról sem modern tan, hanem a legrégebbi, amit feljegyeztek.

Azt is el kell mondanunk, hogy a világ ismert vallásai, amennyiben az emberről szólnak, az ember egységén alapulnak, azon, hogy az emberek mind egyenrangúak. Akár a mennyben, akár a pokolban, de bármilyen más állapotban is, amelyben az ember a másvilágban feltehetőleg létezhet, a jó és a rossz az egyetlen különbség. Sőt még a kormányok törvényei is kénytelenek figyelembe venni ezt az elvet, amikor nem az embereket, hanem a bűncselekményeket rangsorolják.
A mai európai kormányzatok bűnei közt korántsem a legkisebbek közé tartozik az, hogy az emberként felfogott embert messze eltaszították Teremtőjétől, és a mesterséges szakadékban is sorompókat vagy akadályokat sorakoztattak fel, amelyeken át kell jutnia.

Az embernek nem az a kötelessége, hogy sorompók vadonán kelljen áthatolnia, mindegyiknél megváltva a belépőjegyét. Kötelessége világos és egyszerű, és mindössze két dologból áll. Isten iránti kötelességéből, amelyet minden embernek éreznie kell, ami pedig embertársát illeti, abból, hogy úgy cselekedjék, ahogy elvárná, hogy vele szemben cselekedjenek. Azokat, akik hatalmat kaptak, tisztelni fogják, ha helyesen cselekszenek, és megvetik, ha rosszat tesznek. Azokról pedig, akiket nem ruháztak fel hatalommal, de hatalmat bitorolnak, a racionális világ nem vehet tudomást.

Eddig csak az ember természetes jogairól beszéltünk (és azokról is csak részben). Most az ember polgári jogait kell szemügyre vennünk, és ki kell mutatnunk, hogy miképpen származnak ez utóbbiak az előbbiekből. Az ember nem azért lépett be a társadalomba, hogy rosszabbá váljon, mint annak előtte volt, nem is azért, hogy kevesebb joggal rendelkezzék, mint korábban, hanem azért, hogy már meglévő jogait nagyobb biztonságban tudja. Polgári jogai természetes jogain alapulnak. De ezt a megkülönböztetést csak akkor tudjuk pontosabban használni, ha megmondjuk, hogy miben térnek el egymástól a természetes és a polgári jogok.

A jelenlegi és régi kormányok eredetéről


Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erkölcsös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok eredetét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek. Amerika és Franciaország jelenlegi kormányzatának eredetére mindig emlékezni fognak, mert emlékének megőrzése tiszteletre méltó, ami viszont a többit illeti, még a hízelgés is jeltelenül temeti őket az idő sírjába.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osztották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az elsőt. Váltakozva rohanták le azokat a domíniumokat, amelyeket mindegyik a magáénak tartott. A monarchia eredeti jellegét az a brutalitás magyarázza, amellyel egymást kezelték. Olyan volt, mint a rablót sanyargató rabló. A hódító nem foglyának, hanem tulajdonának tekintette a meghódítottat. Csörgő láncokra verve hurcolta diadalmenetében, és élvezettel ítélte rabszolgaságra vagy halálra. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álruhákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és céljaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövedelemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Mi más várható az ilyen eredetű kormányzatoktól folyamatos háborúzáson és zsaroláson kívül? A háború és a zsarolás rendszere foglalkozássá szilárdult. A bűn nem jellemzi jobban az egyiket, mint a másikat, mindegyiknek ez a közös alapja. Az ilyen kormányzatokban nincs elég életerő ahhoz, hogy reformokat lehetne beléjük oltani, a leggyorsabb, a legkönnyebb és a leghatékonyabb gyógymód újra kezdeni mindent nyilvános vita alapján.

Micsoda borzalmas képek, micsoda romlottság tárul elénk, amikor e kormányok természetéről és történetéről elmélkedünk! Ha olyan aljas szívvel és olyan képmutató arckifejezéssel akarnánk ábrázolni az emberi természetet, hogy a kép elborzasszon, és az emberek megtagadják, akkor modellként királyokat, udvarokat és kormányokat kellene használni a portréhoz. Természetes állapotában összes hibájával együtt sem ilyen az ember.

Fel lehet-e tételezni, hogy ha a kormányzatok helyes elvből származnának, és nem lenne érdekük a rossz elv követése, akkor a világ olyan nyomorúságos és ellenségeskedő állapotban volna, mint amilyenben látjuk? Mi készteti arra a földművest, miközben ekéje után ballag, hogy félretegye békés elfoglaltságát, és háborúzni menjen egy másik ország földművese ellen? Vagy mi készteti erre a kézművest? Mi a hatalom nekik vagy egy nemzet bármelyik embercsoportjának? Hozzátesz akár egy acre-t is bárki birtokához, vagy növeli annak értékét? Nem kerül-e ugyanannyiba a hódítás, mint a vereség, és nem adóztatás-e a kikerülhetetlen következmény? Lehet ugyan, hogy ez az érvelés jó egy nemzetnek, de egy kormányzatnak nem az. A háború a kormányzatok sakktáblája, és a nemzetek a játszmák gyalogjai.


Babona és hatalom – a két mozgatóerő
Amikor néhány ravasz ember úgy tett, mintha az orákulumok közegén keresztül olyan familiáris kapcsolatot tartana fenn az istenséggel, mint ahogy manapság járkálnak az európai királyi udvarok hátsó lépcsőin, akkor a világot teljesen a babona kormányozta. Megkérdezték az orákulumokat, és mindaz, amit mondattak velük, törvénnyé vált, és ez a fajta kormányzás mindaddig fennmaradt, ameddig fennmaradt ez a fajta babona.
Ezután keletkezett a hódítók fajtája, akiknek kormányzása, mint Hódító Vilmosé, hatalmon alapult, és a kard bitorolta a jogar szerepét. Az így alapított kormányzatok addig tartottak, ameddig az őket támogató hatalom, de hogy minden eszközből hasznot húzhassanak, füvesítették a fondorlatot az erővel, és felállítottak egy bálványt, amelyet isteni jognak neveztek, és amely a magát egyházinak és világinak színlelő pápa nyomán, és a keresztény vallás alapítójának ellentmondva, a későbbiekben más formájú bálvánnyá torzult, amelynek egyház és állam a neve. Szent Péter kulcsát a Kincstárban, a Kincstár kulcsát Szent Péternél őrizték, a csodálkozó, becsapott tömeg pedig imádta a találmányt.


A kormányzatokról: vegyes, örökletes és képviseleti

Az emberiség nagy részét két ellentétes dolog, az értelem és a tudatlanság befolyásolja. Ha bármelyik elég hatalmassá válhat egy országban, a kormányzat gépezete könnyedén működik. Az értelem önmagának engedelmeskedik, a tudatlanság pedig mindennek aláveti magát, amit parancsolnak neki.

Vegyes kormányzatok
A vegyes kormányzatokban nincs felelősség; a részek védelmezik egymást, mígnem elvész a felelősség, és a korrupció, amely mozgatja a gépezetet, egyidejűleg a maga kibúvóját is megtalálja. Amikor elvként lefektetik, hogy amit egy király tesz, az nem lehet rossz, akkor olyan biztonságba helyezik, amely az idióták és az elmebetegek sajátja, s rá nézve fel sem merül a felelősség kérdése. A felelősség a miniszterelnökre hárul, aki a parlamenti többség mögé bújik, melyet állásokkal, járadékokkal, korrupcióval mindig irányítani tud, a parlament pedig ugyanazzal a hatalommal igazolja magát, amellyel a miniszterelnököt védi. Ebben a körmozgásban a felelősségtől megszabadulnak a részek, és megszabadul az egész is.

A francia IV. Henrik, e nagy és nemes szívű ember javasolt egy tervet 1610 körül a háború megszüntetésére Európában. A terv egy Európai Parlament, vagy ahogy a francia szerzők mondják, egy Pacifista Köztársaság létrehozásában állt. Ebbe a különböző nemzetek jelöltek volna képviselőket, akik bíróságként működtek volna a nemzetek között felmerülő vitás kérdésekben.

Ha egy ilyen tervet elfogadtak volna előterjesztésének idején, Anglia és Franciaország - mint résztvevők - adói legalább tízmillió font sterlinggel kisebbek lettek volna mindkét országban, mint voltak a francia forradalom kezdetén.

Ahhoz, hogy megérthessük, hogy miért nem fogadtak el egy ilyen tervet (és ahelyett, hogy a háború megelőzésére állítottak volna fel parlamentet, azért hívták csak össze, hogy sokéves meddő áldozat után befejezzenek egy háborút), meg kell különböztetnünk a kormányzatok érdekét a nemzetek érdekétől.

Bármilyen okból szednek adókat egy néptől, az a kormányzat bevételének eszközévé válik. Minden háború további adókkal, következésképpen további bevételekkel ér véget, és ahogy ma a háborúkat kezdik, illetve folytatják, a kormányzatok hatalma és érdekeltsége minden háborús eseményben nő. A háború tehát, mivel igen hatékony ürügyeket szolgáltat az adók, valamint a kinevezések és hivatalok szükségességének alátámasztására, alapvető részévé vált a régi kormányzati rendszereknek, és bárminek a létrehozása a háborúk megszüntetésére - akármilyen előnyös lenne is ez a nemzeteknek - elvenné az ilyen kormánytól legnagyobb hasznot hajtó üzletágát. Azok a komolytalan ügyek, amelyek miatt háborúznak, rámutatnak, hogy milyen kedvvel és mohósággal tartják fenn a kormányzatok a háború rendszerét, és elárulják, hogy milyen indítékok alapján cselekszenek.

A háború minden országban azok közös aratása, akik részt vesznek a közpénz felosztásában és elköltésében. Ez az otthoni hódítás művészete: célja az állami bevétel növelése, és mivel az állami bevétel nem növelhető adók nélkül, valamilyen ürügyet kell találni a kiadásokra. Egy kívülálló, akit nem vakított el az előítélet, és nem tett elfogulttá az érdek, az angol kormányzás történetét, a háborúkat és az adókat áttekintve azt mondaná, hogy nem azért növelték az adókat, hogy háborúzzanak, hanem azért háborúztak, hogy növeljék az adókat.

Örökletes kormányzatok
Nem bizonyítható, hogy milyen jog révén kezdődhet az örökletes kormányzat, és a halandó hatalom körén belül nem is létezik olyan jog, amely megalapozhatná. Az embernek nincs hatalma az utókor felett az egyéni jog körébe tartozó ügyekben, ennélfogva egyetlen embernek vagy testületnek sem volt vagy lehet joga arra, hogy örökletes kormányzatot állítson fel. Még ha mi magunk születnénk meg újra, és nem utódaink követnének bennünket, akkor sem lenne jogunk magunktól átvenni azokat a jogokat, amelyek azután a mieink lennének. Milyen alapon tarthatnánk hát igényt arra, hogy másoktól vegyük át őket?

Minden örökletes kormányzat természeténél fogva zsarnokság. Egy örökletes korona, egy örökletes trón, vagy legyen a dolognak bármilyen képzelet szülte neve, csak azzal magyarázható értelmesen, hogy az emberek tulajdonként örökölhetők. Egy kormányzatot örökölni annyi, mint nyájként vagy csordaként örökölni a népet.

Az örökletesség bohózattá teszi a monarchiát. A lehető legnevetségesebb megvilágításba helyezi, olyan hivatalként mutatva be, amelyet bármelyik gyermek vagy félkegyelmű betölthet. Ahhoz, hogy valaki közönséges mesterember legyen, kell valami tehetség, ahhoz, hogy király legyen, nem kell más, csak az ember állati alakja - a király egyfajta lélegző automata. Ez a babona fennmaradhat még néhány évig, hosszú ideig azonban nem állhat ellent az ember megelevenedett értelmének és érdekének.


Képviseleti kormányzatok
Az, amit republikának, köztársaságnak neveznek, nem a kormányzat meghatározott formája. Teljes egészében azt a célt, anyagot vagy tárgyat - a RÉS PUBLICÁt, a közügyeket vagy a közjót, vagy szó szerinti fordításban a köz-dolgot - jellemzi, amiért kormányzatot kell létrehozni, és amire a kormányzatot alkalmazni kell. A szónak jó az eredetije, arra utal, hogy milyennek kell lennie a kormányzat jellegének és tevékenységének, és ebben az értelemben természetes ellentéte a monarchia szónak, amelynek alantas az eredeti jelentése. Egy személy önkényes hatalmát jelenti, a hatalom gyakorlásának célja pedig maga a személy, és nem a res-publica.

Egyetlen kormányzat sem jó, amelyik nem republikánus elv szerint működik, vagy más szavakkal, amelyik nem a res-publicát teszi meg átfogó és egyetlen céljává. A republikánus kormányzat nem más, mint a köz érdekében (egyénenkénti és kollektív érdekében) létrehozott és működtetett kormányzat. Nem kapcsolódik össze szükségszerűen semmilyen meghatározott formával, de a képviseleti formával társul a legtermészetesebben, mert ez a legjobban kitalált forma annak a célnak az elérésére, amelyért egy nemzet viseli fenntartásának költségeit.

Akik azt mondják, hogy a köztársaság mint kormányzati forma nem való nagy kiterjedésű és nagy lélekszámú országoknak, először is összetévesztik a kormányzat dolgát a kormányzat formájával, hiszen a res-publica bármekkora kiterjedésre és népességre is vonatkozik. Másodszor pedig, ha egyáltalán gondolnak valamire, amikor formáról beszélnek, akkor az egyszerű demokratikus formára gondolnak, az ókori demokráciák kormányzati rendszerére, amelyben nem létezett képviselet. A helyzet tehát nem az, hogy egy köztársaság nem lehet kiterjedt, hanem az, hogy nem lehet kiterjedt egyszerű demokratikus formában, és a kérdés ekkor természetesen úgy merül fel, hogy mi a legjobb kormányzati forma egy nemzet res-publicájának vagy KÖZÜGYEINEK intézésére, miután túlságosan nagy vagy népes lett az egyszerű demokratikus formához.

Az eredeti, egyszerű demokrácia kínálja tehát azokat a helyes ismereteket, amelyekből a nagy méretekhez szükséges kormányzat kiindulhat. Az egyszerű demokrácia képtelen a növekedésre, de nem elveinek, hanem formájának alkalmatlansága miatt, a monarchia és az arisztokrácia viszont tehetetlenségük miatt. Ha alapként megtartjuk a demokráciát, és elvetjük a romlott monarchikus, illetve arisztokratikus rendszert, akkor mintegy magától előáll a képviseleti rendszer, amely egyszerre orvosolja az egyszerű demokrácia hibáit, amelyek a formájából adódnak, és a másik kettő tehetetlenségét a tudás vonatkozásában.

Az egyszerű demokrácia másodlagos eszközök segítsége nélkül kormányozta önmagát. Ha a demokráciát beoltjuk képviselettel, olyan kormányzati rendszerhez jutunk, amely képes átfogni és egyesíteni az összes eltérő érdeket, minden méretű területet, illetve népességet, és előnyei jóval magasabb rendűek az örökletes kormányzatnál.

Az amerikai kormányzat ilyen rendszeren alapul. Demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

Az, amit kormányzatnak neveznek, vagy inkább az, aminek a kormányzatot el kell gondolnunk, valamilyen közös centrum, amelyben egyesül a társadalom összes része. Ennek az egyesülésnek a közösség különböző érdekei szempontjából nincs kedvezőbb módszere a képviseleti rendszernél. Ez összpontosítja azt a tudást, amelyre szükség van a részek és az egész érdekeinek érvényesüléséhez. Mindig felnőtt állapotban tartja a kormányzatot.

A képviseleti rendszerben nyilvánosan meg kell hogy jelenjen mindennek az oka. A kormányzatnak minden ember tulajdonosa, és mindenki saját ügye elengedhetetlen részének tartja, hogy megértse. Az érdekéről van szó, mert hat a tulajdonára. Megvizsgálja a költséget, és összeveti az előnyökkel, legfőképp pedig nem teszi magáévá azt a szolgai szokást, hogy olyanokat kövessen, akiket más kormányzatokban VEZÉREKNEK neveznek.

Csak akkor lehet ésszerűtlen jövedelmekre szert tenni, ha elvakítják az ember értelmét, és elérik, hogy a kormányzatot valamilyen csodálatosan titokzatos dolognak higgye. A monarchia jól van kitalálva e cél elérésére. Ez a kormányzat pápasága: azért tartják fenn, hogy szórakoztassák a tudatlanokat, és azok belenyugodjanak az adókba.

Egy szabad ország kormányzata nem a személyekben, hanem a törvényekben van. A törvények meghozatalához nincs szükség nagy kiadásokra, amikor pedig végrehajtják őket, a polgári kormányzás egésze megvalósul - ami ezen felül van, az mind udvari találmány.

Az alkotmány
Mit értünk alkotmányon? Nem elég elfogadnunk a szót, alapvető jelentését is meg kell állapítanunk.

Egy alkotmány nemcsak névleges, hanem tényleges dolog. Nem ideálisan, hanem reálisan létezik, és ott, ahol nem mutatható fel látható formában, nincs is. Az alkotmány megelőzi a kormányzatot, a kormányzat az alkotmány teremtménye csupán. Egy ország alkotmánya nem az ország kormányzatának a törvénye, hanem a kormányzatot megalkotó embereké. Olyan elemek összessége, amelyekre hivatkozni lehet, amelyeket cikkelyről cikkelyre idézni lehet, tartalmazza azokat az elveket, amelyek alapján a kormányzatot létre fogják hozni, azt a módot, ahogyan majd megszervezik, azokat a jogosítványokat, amelyekkel majd rendelkezni fog, a választások módját, a parlament - vagy bárhogy nevezzék — felhatalmazásának időtartamát, azt, hogy milyen jogosítványokkal fog rendelkezni a kormányzat végrehajtó ága, végül pedig minden olyan dolgot, amely egy polgári kormányzat teljes szervezetével kapcsolatos, továbbá azokkal az elvekkel, amelyek alapján működni fog, és amelyek egyben korlátozni is fogják. Egy alkotmány tehát ugyanaz egy kormányzat számára, mint az általa később hozott törvények a bíróság számára. A bíróság nem alkotja és nem is változtatja meg a törvényeket; csupán a meglévő törvényekkel összhangban cselekszik, és ugyanilyen módon irányítja az alkotmány a kormányzatot.

Vallás
Ami pedig a vallási felekezeteket illeti: ha mindenkire ráhagyják, hogy megítélje saját vallását, akkor nincs rossz vallás, de ha egymás vallását kell az embereknek megítélniük, akkor nincs jó vallás, ennélfogva vagy jó az egész világ, vagy rossz az egész világ. De ha figyelmen kívül hagyjuk az elnevezéseket, és magát a vallást tekintjük, mint minden imádat isteni tárgya felé fordulását az emberiség egyetemes családjától, nem más az, mint a szívének gyümölcseit Teremtőjéhez vivő ember, s lehetnek ezek a gyümölcsök éppoly különbözők, mint a föld gyümölcsei, mindegyikük hálaadománya elfogadtatik.

Természete szerint minden vallás nemes és jótékony, és magába foglalja az erkölcsiség elveit. Gonosz, kegyetlen, emberüldöző vagy erkölcstelen hitvallással egyik sem tehetett volna szert kezdetben követőkre. Mint mindennek, a vallásoknak is megvan a maguk kezdete, azután pedig meggyőzéssel, buzdítással és példaadással folytatták. Hogy van az, hogy azután elveszítették eredeti szelídségüket, és mogorvává, türelmetlenné váltak?

Ez állam és egyház kapcsolatának folyománya. Az állam és az egyház nászából egyfajta öszvér állat születik, törvényesen bevett egyház a neve, amely szaporodni nem, csak pusztítani tud. Születésétől fogva idegen még szülőanyjának is, aki a világra hozta, és akit idővel megtipor és elpusztít.

A spanyolországi inkvizíció nem az eredetileg gyakorolt vallásból, hanem ebből az öszvér állatból, az állam és az egyház frigyének szülöttéből következett. Ugyanennek a kevercs teremtménynek köszönhetők a smithfieldi máglyák, és később Angliában ennek a bizarr állatnak a felelevenedése újította ki a gyűlölködést és a vallástalanságot a lakosságban, és ez hajszolta a kvékereknek és disszentereknek nevezett embereket Amerikába. Az üldözés eredetileg egyetlen vallásnak sem jellemzője, de mindig jellemzi a törvényes vagy törvényesen bevett vallásokat. Szüntessük meg a törvényes bevettséget, és minden vallás visszanyeri eredeti, jótékony természetét. Amerikában egy katolikus pap jó polgár, jó jellem és jó szomszéd; egy anglikán lelkipásztor szintén, és ez független az emberektől, abból következik, hogy Amerikában nincs törvényesen bevett vallás.

 

Van-e szükség kormányzatokra?


Az emberek közt uralkodó rend nagyrészt nem a kormányzat következménye. A társadalom elveiből és az ember természetes alkatából ered. Előbb létezik, mint a kormányzat, és akkor is léteznék, ha megszüntetnék a kormányzat formaságát. Az a kölcsönös függőség és közös érdek teremti meg az egészet összetartó kapcsolatláncot, amely ember és ember, és egy civilizált közösség minden része között fennáll. A földtulajdonos, a farmer, a kézműves, a kereskedő, a boltos és minden foglalkozás képviselője a másiktól és az egésztől kapott segítséggel boldogul. A közös érdek szabályozza ügyeiket és alakítja ki törvényüket, és azoknak a törvényeknek, amelyeket a közös használat szentesít, nagyobb a hatásuk, mint a kormányzat törvényeinek. Végezetül: a társadalom elvégez magának szinte mindent, amit a kormányzatnak tulajdonítanak.

Csak akkor érthetjük meg, hogy milyen és mennyi kormányzat való az embernek, ha megvizsgáljuk alkatát. Minthogy a természet társadalmi életre teremtette, alkalmassá is tette arra a hivatásra, amelyre szánta. Természetes szükségleteit minden esetben nagyobbra szabta, mint egyéni képességeit. Senki sem képes a társadalom segítsége nélkül kielégíteni saját szükségleteit, és a mindenkiben működő szükségletek olyan természetesen kényszerítették az embereket társadalomba, ahogy a gravitációs erő hat a tömegközéppont felé.

De a természet még tovább ment. Nemcsak társadalomba kényszerítette az embereket azoknak a szükségleteknek a sokaságával, amelyeket egymás segítségével elégíthetnek ki, de az emberbe beleplántált olyan társadalmi érzelmeket is, amelyek létezéséhez ugyan nem szükségesek, de boldogságához lényegesek. Nincs az életnek olyan szakasza, amelyben a társadalom iránti szeretet megszűnnék működni. Létezésünkkel kezdődik és végződik.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk, hogy milyen az ember természete és alkata, hogy milyen sokféle szükséglete van, hogy az egymás szükségleteihez való kölcsönös alkalmazkodás érdekében milyen sokféle képességgel rendelkeznek a különböző emberek, hogy mennyire vonzódik az ember a társadalomhoz, s ezért mennyire hajlik a társadalomból származó előnyök megőrzésére, akkor könnyen rájövünk, hogy az, amit kormányzatnak neveznek, nagyrészt közönséges visszaélés.
Kormányzat csak arra kell, hogy rendezze azt a néhány ügyet, amelyben a társadalom és a civilizáció nem eléggé hatékony, és példák sokasága bizonyítja, hogy amit a kormányzat ehhez hasznosan hozzátehet, azt a társadalom közös megegyezése kormányzat nélkül is elvégzi.

Az amerikai forradalom egyik nagy előnye az, hogy elvezetett az elvek felfedezéséhez, és leleplezte a kormányzatok csalását. Addig az összes forradalom az udvari légkörön belül, és soha nem széles nemzeti alapon zajlott. A résztvevők mindig különböző udvaroncok voltak, és bármekkora volt is újító hevületük, gondosan megőrizték a hivatás csalárdságát.

Mindig gondoskodtak arról, hogy a kormányzatot titkokból szőtt valaminek tüntessék fel, melyet csak ők értenek, és a nemzet elől elrejtették az egyetlen dolgot, melyet hasznos tudni, nevezetesen, hogy a kormányzat semmi más, mint a társadalom elvei alapján működő nemzeti társulás.

 

Boldog-e a civilizált ember?


Bármilyen is egy kormányzat formája vagy felépítése, más célja nem lehet, mint az általános boldogság. Ha ehelyett nyomorulttá teszi a társadalom bármely részét, vagy növeli bármely rész nyomorúságát, akkor rossz a rendszere, és meg kell reformálni.

A köznyelv kétféleképpen jellemzi az ember állapotát: az egyik a civilizált, a másik a civilizálatlan élet. Az egyikhez boldogságot és gazdagságot, a másikhoz szenvedést és nélkülözést társít. De bármennyire hasson is képzeletünkre ezeknek az állapotoknak a lefestése és összehasonlítása, mégiscsak az a helyzet, hogy a civilizáltnak nevezett országokban az emberek nagy része jóval szegényebb és elesettebb, mint egy indián. Nem egy országról beszélek, hanem mindegyikről. így van ez Angliában, így van ez egész Európában. Vizsgáljuk meg, hogy miért.

Az ok nem a civilizáció elveinek természetes hiányossága, hanem ezen elvek egyetemes működésének megakadályozása. A következmény állandó háborúzás és költekezés, ami kiszipolyozza az országot, és meghiúsítja azt az általános boldogságot, melynek előidézésére a civilizáció képes.

Az európai kormányzatok (Franciaországot most leszámítva) nem az egyetemes civilizáció elvére épülnek, hanem annak épp az ellenkezőjére. Ha e kormányzatok kölcsönös kapcsolatait nézzük, akkor olyan állapotban vannak, amilyennek a barbár, civilizálatlan életet tartjuk. Mind Isten és az ember törvénye fölé helyezik magukat, erkölcsileg és a kölcsönösség szempontjából olyanok, mint a természeti állapotban lévő egyének.

A lakosok minden országban könnyen civilizálják egymást a törvények civilizációjának uralma alatt, de mivel a kormányzatok még civilizálatlan állapotban vannak, és szinte folytonosan háborúznak, a civilizált élet által teremtett bőséget a civilizálatlan rész kiterjesztésére tékozolják. Az ország belső civilizációjába oltott kormányzati barbárság elvonja az országtól, kiváltképp a szegényektől azoknak a jövedelmeknek a jó részét, amelyeknek az ő megélhetésüket és kényelmüket kellene biztosítaniuk. Minden erkölcsi és filozófiai meggondolástól függetlenül is szomorú tény, hogy az emberek évi munkájának több mint egynegyedét ez a barbár rendszer éli fel.

Ez az erkölcstelenség azért marad fenn, mert az európai kormányzatok mind előnyösnek találják anyagilag e civilizálatlan állapot fenntartását. Olyan hatalomra és olyan jövedelemre kínál nekik ürügyeket, amelyekre sem esélyük, sem igazolásuk nem volna, ha teljes körűvé válna a civilizáció. A polgári kormányzat vagy a törvények uralma önmagában nem gyárt ürügyeket sok adóra. Belföldön, az ország határai között működik, és kizárja a súlyos terhek lehetőségét. De ha belehelyezzük a kormányzatok civilizálatlan küzdelmébe, kitágul az ürügyek tere, és az ország, minthogy már nem döntőbíró, ki van szolgáltatva minden sanyargatásnak, amihez csak kedvük támad a kormányzatoknak.

Angliában a begyűjtött adók harmincad- vagy negyvenedrészét sem a polgári kormányzat céljaira vetik ki vagy használják fel. Nem nehéz belátni, hogy a jelenlegi kormányzat e tekintetben nem tesz mást, mint hogy törvényeket hoz, és hogy az ország a befizetett adókon felül, a saját költségén hajtja végre ezeket a törvényeket az elöljáróságok, az esküdtszékek, a gyűlések és a bírósági tárgyalások révén.

E szerint a nézet szerint a kormányzatnak két formája van, az egyik a polgári kormányzat vagy a törvények uralma, amely az országon belül működik, a másik az udvari vagy kabinetkormányzat, amely külföldön ténykedik a civilizálatlan élet primitív rendje szerint. Az egyik kevés költséggel jár, a másik szertelenül tékozló, és annyira különböznek egymástól, hogy ha a másodikat elnyelné a föld, és nyoma sem maradna, nem támadna zavar az első működésében. Működne tovább, mert a nemzet közös érdeke, hogy működjék, és ehhez minden eszköz adott.

A forradalmaknak tehát az a céljuk, hogy megváltoztassák a kormányzatok erkölcsi állapotát. Ezzel a változással csökkenni fognak az adóterhek, és a civilizáció élvezheti majd azt a bőséget, amelytől jelenleg meg van fosztva.

megosztás
A komikusan képtelen "Üvegtigris" cím ugyanúgy eltévedt hazánkat nevezi meg, mint Ady Endre híres metaforája, a "kompország". Az alábbi három feladatban a film ürügyén filozofálgatunk magyar sorskérdéseken..

Számos film mutatja görbe tükörben az útját kereső, kitörni vágyó, reménytelenül szerencsétlen magyar kisembert. A kétezres évek egyik legjobb ilyen alkotása Rudolf Péter Üvegtigrise. Szánalmasan bukdácsoló figuráinak aranyköpései máig kedvelt szállóigéi a popkultúrának. Kevesebbet emlegetik azonban a film mélyebb jelentésrétegét, a magyar identitás kérdéseinek finom, szimbolikus megfogalmazását. Akár szerzői szándék volt, akár nem, a lelakott büfé és környéke értelmezhető jelképes helyszínként: hegyek övezik, tó van mellette, nyugati autók száguldoznak a közeli úton, és "lakói" az ígéret földjéről álmodoznak... A komikusan képtelen "Üvegtigris" cím ugyanúgy eltévedt hazánkat nevezi meg, mint Ady Endre híres metaforája, a "kompország". Az alábbi három feladatban a film ürügyén filozofálgatunk magyar sorskérdéseken "Rossz helyen van a kocsi..." mottóval.

 

1. feladat (esszé)


"Áldott inség: magyar élet..." címmel mutasd meg a népünkre oly jellemző lusta ragaszkodás és erőtlen elvágyódás kettősségét. Válaszodban kapcsold össze Ady Endre idézett gondolatait és az Üvegtigris című film kiemelt jeleneteit.

Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
(Bujdosó kuruc rigmusa)

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
(A föl-földobott kő)

Gaben: Na, ide figyelj, apám! Itt van egy amerikai büfé, igaz? Itt van egy tökös amerikai gyerek, igaz?
Lali: Nem vagyok amerikai...
Gaben: De az akarsz lenni.
Lali: Nem.
Gaben: Hanem mi akarsz lenni?
Lali: Tudja a tököm... boldog...?

 

2. feladat (kreatív próza)


"Rossz helyen van a nemzet, Árpád uram..."

Lali eleinte hallani sem akar arról, hogy rossz helyen van a büfé. Később barátai unszolására eljut addig, hogy a dombtetőről terepszemlét tartson, új helyet keresve az Üvegtigrisnek. Éppen úgy állnak fent, mint ahogy a honfoglaló Árpád és vezérkara a Feszty-körképen. Feladatunk ezt a két momentumot kapcsolja össze: képzeljük el, hogy a jövőt tudni vágyó Árpád fő táltosa nem pozitív jóslatot kap az égi szellemektől, hanem egy sötét álmot, amelyben a fentiek megmutatják neki népe jövendő balsorsát. Írd meg ezt a rémálmot, úgy, mintha a táltos nevében Árpádnak mesélnéd. Allegorikus formában jelenjenek meg benne a magyarságra váró szörnyűségek - a kereszténység felvételétől a szovjet megszállásig.

Segítség az allegorikus ábrázoláshoz:
http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodalom/irodalom/irodalom-7-osztaly/a-lirai-allegoria/a-lirai-allegoria
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/05/28.html

 

3. feladat (verses forma)


"Csak" formailag tér el az előző feladattól. Ugyanúgy a táltos jóslatát kell megírni, ám itt már régi nyelvállapotú, ütemhangsúlyos verselésben. Ehhez segítséget "A költészet matematikája: építsünk 17. századi versgenerátort!" című cikk ad, ajánlott sorfajták: felező nyolcas, felező tizenkettes. Egy hasznos tipp: ne jóslatként fogalmazzuk meg (mert nehéz a régies jövő idő képzése), hanem mint egy álmot meséljük el (az említett cikk eligazít a múlt idő jelének régi változataiban).


cím: irodalomnet@gmail.com

megosztás