Vagy mondjuk ki nyíltan, hogy a szépségnek semmi köze a valóság utánzásához, vagy fogadjuk el - mivel közben megváltozott a valóság -, hogy az ókori és a modern szép szükségszerűen különbözik egymástól. (Stendhal)

 A romantikus szépség titkos-bensőséges kapcsolatot tár fel az emberi szenvedélyek és a természet ősi erői között.

 
Stendhal: A romantika születése (részletek)

 

A szépség a boldogság keresésének bizonyos megszokott módon való kifejeződése; a szenvedélyek az egyedi mód.

 

Az emberi arc modern eszménye:

1. Rendkívül eleven szellem

2. Sok báj az arcvonásokban

3. Szem, amely nem a szenvedélyek sötét lángjától ragyog, hanem a szellem sziporkázásától

4. Sok vidámság

5. Érzelmi aláfestettség

6. Karcsú termet, és elsősorban: az ifjúság élénk arckifejezése

 

 

Semmi sem ellentétesebb egymással, mint az antik báj vagy a capitoliumi Venus, és a modern báj, mint Coreggio Bűnbánó Magdolnája.

(Az itáliai festészet története, 1817)

 

A szépség az egyes századokban tehát egészen egyszerűen azoknak a tulajdonságoknak az ábrázolása, amelyek hasznosak. Az antik szobrok szépsége mindig és mindenekelőtt a testi erőt és az igazságosságot érzékelteti, két olyan tulajdonságot, amelyek iránt mi közönyösség váltunk. Húsz évszázadnyi civilizáció a lelkierőt, a szellemet és az érzelmeket állította a helyükbe.

(1827)

 

Ha egyszer a Champs-Elysees-n összetalálkoznánk Szókratésszel vagy Epiktétosszal, olyat mondhatnánk nekik, amitől alaposan megbotránkoznának: azt, hogy nálunk a nagy jellem nem jelent egyúttal egyéni boldogságot.

Este a fogadáson el kell bájolnunk a vendégeket, másnap pedig csatát kell nyernünk, vagy elegánsan meghalnunk.

A társadalmi ranglétra minden különbsége, ez a boldogsághoz manapság oly fontos árnyalat, szinte már az öltözködésünk módjában is benne van.

A modern nagyvilági modor, a finom viselkedés minden más országot megelőzve jelenet meg Franciaországban. A finom modor akkor keletkezett jelentkezni nálunk, amikor a puskapor feltalálása következtében a francia urak már megengedhették maguknak, hogy ne legyenek többé izomemberek. Egyszeriben megérezték, hogy az eszményi emberi szépséghez elkerülhetetlenül hozzátartozik a szellem. Szellem még a szenvedéshez, még a szerelemhez is nélkülözhetetlen, mondanám német barátainknak.

 

Michelangelo méltó módon ábrázolta egy mindenható és rettenetes isten szolgáit. Ilyen lények jelenlétében szó sem lehet röpke földi boldogságról; az egyetlen gondolat, ami foglalkoztatja a nézőt, az, hogy hogyan kerülje el a poklot.

(1828)

Meg akarjuk ismerni Michelangelót a maga valóságában? Akkor változzunk vissza polgárrá az 1499. évi Firenzében...

 

A személyes erő, amely minden volt az ókorban, szinte semmit sem ér már a mi modern civilizációnk közepette. A puskaport feltaláló barát megváltoztatta a szobrászatot is; az erő ma már csak az alárendeltek számára szükséges. Senkinek sem jutna eszébe megkérdezni, vajon jól oda tudott-e suhintani a kardjával Napóleon vagy II. Frigyes. Mi most azt az erőt bámuljuk, amelyre Napóleonnak volt szüksége, amikor Jaffában bement a pestisesek közé, vagy amelyről akkor tett tanúbizonyságot, amikor teljes lelki nyugalommal elindult a királypárti seregek első zászlóalja felé, a Laffrey-tó partján (1815 márciusában): a lelkierőt. Ma tehát nem ugyanazokat az erkölcsi tulajdonságokat kell érzékeltetnie a művésznek.

 

Hol keressük a régi görögöket?

Nem a hatalmas könyvtárak sötét zugaiban, poros kéziratok tömege alatt roskadozó, lehajtható asztalkák fölött görnyedezve, hanem puskával a kezében, indiánok társaságában vadászgatva az amerikai őserdőkben. Bár az éghajlat arrafelé nem éppen kedvező, de mégis ez az a hely, ahol napjaink Achilleseit és Héraklészeit megtalálhatjuk.

 

Vagy mondjuk ki nyíltan, hogy a szépségnek semmi köze a valóság utánzásához, vagy fogadjuk el - mivel közben megváltozott a valóság -, hogy az ókori és a modern szép szükségszerűen különbözik egymástól.

 

A XX. század forradalma

Eddig még soha nem volt a világon olyan közösség, amelynek mind a huszonnyolc millió tagja ugyanazt a nyelvet beszéli, és ugyanazon nevet vagy szomorkodik. Vajon a művészetek terén meddig búvik még a jellemünk az utánzás mögé? Mi vagyunk a történelem valaha létezett legnagyobb népe (igen, még 1815 után is!), és mégis a kis görög népecskéket utánozzuk, amelyek együtt is alig tettek ki két- vagy hárommillió főt.

Mikor támad már egy olyan nép, amelyiknek a nevelése kizárólag a hasznos és kártékony ismeretén alapul, zsidók, görögök és rómaiak utánzása nélkül?

Egyébként már kezdődik is ez a forradalom, csak éppen nem tudunk róla. Azt hisszük magunkról, hogy hűségesen bámuljuk a régieket, de túlságosan okosak vagyunk ahhoz, hogy az emberi szépséget illetően minden következményével együtt elfogadjuk az ő rendszerüket. Itt is, mint mindenütt, két hit és két vallás van. Kétezer év óta csodálatos módon megszaporodtak a gondolatok, s az emberi agyak elveszítették a következetességre való képességüket.

A társaságbeli emberek érzelmi világa ugyanis már nem olyan, mint a görögöké volt. Az igazi műértők, akik a nemzet többi tagját megtanítják arra, hogy mit és hogyan érezzenek, azok közül kerülnek ki, akik gazdagságban születtek, de jellemükben megőriztek bizonyos természetességet.

Párizs az a színpad, ahol a történelemben valaha létezett legpolgárosultabb nép él.

  

Finom érzékenységgel kutattam-kerestem a szép tájak látványát; kizárólag ezért utaztam. Számomra a táj olyan volt, mint a vonó, amely lelkemen játszik, és azt az arcát mutatta, amelyikről senki sem beszélt.

(Henri Brulard élete)

 

Nehéz nem megtalálni, mit keres a XIX. század: valódi jellemző vonása az erős emóciók utáni szomj... A XIX. század tehát az emberi szív pontos és lángolón szenvedélyes ábrázolásában fog különbözni minden előző kortól.

(Az itáliai festészet története)

 

Célom odahatni, hogy minden néző belenézzen a saját lelkébe, alaposan megvizsgálja, hogyan érez, és ily módon eljusson odáig, hogy saját ítélete legyen, olyan látásmódot alakítson ki magának, amely a saját jellemére, ízlésére, uralkodó szenvedélyeire van szabva... Én a révedező tekintetű, hevesen gesztikuláló, kissé rendetlen ruházatú fiatalemberekkel szeretek elbeszélgetni a Louvre-ban.

 

Szeretem a fiatal festőket, akiknek tűz lobog a szívükben, akiknek nyílt a szellemük, s szerencséjüket nem várják titokban X úrhölgynél töltendő unalmas estélyüktől, vagy attól, hogy - micsoda megtiszteltetés! - időnként whistezhetnek Y úrral.

 

Charlotte angol királyi hercegnő egyik szép metszetportréjában a hatásvadászó, selymes csillogás túl van a nevetségesség végső határán is... Ha a közönség ezt felismerné, a művészek többé nem esnének hasonló hibába, s főleg nem igyekeznének így festeni.

 

Számos nagy ember életrajzát megírtam: Mozartét, Rossiniét, Michelangelóét és Leonardo da Vinciét... közben az az ötletem támadt, hogy egy olyan életet írok meg, amelynek minden apró eseményét ismerem. A baj csak az, hogy művem hőse ismeretlen valaki: én magam.

(Euvres intimes)

 

A Pont du Gard vízvezetékről: Úgy érzem, hogy ez a műemlék ugyanúgy hat, mint valami felséges zene; a kiválasztottak szívének való élmény, míg a többi halandó ámuldozva tűnődik el: ugyan, mennyibe kerülhetett?

 

A festészet nem egyéb, mint a megkonstruált morál.

 

Buzgón harcolok az ellen a doktríner felfogás ellen, amely változatlannak, a szabályoknak állandóan engedelmeskedő egyensúlyban látta a "szépet".

Mivel a költészet és a festészet célja az érzelmi hatás, a költemény vagy kép csak abban a mértékben értékes mű, amilyen mértékben érzelmeket kelt bennünk, megragad bennünket. A benne élő érzelem segítségével mindenki felismerheti - a szabályok ismerete nélkül -, hogy jó-e valamely műalkotás vagy értéktelen.

A "szép" nem esztétikai formuláktól függ, hanem a művész személyiségétől.

 

Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a költemények és a festmények nagy gyönyörűséget okoznak. És mégis nagyon nehéz megmagyaráznunk, miben áll ez a gyönyörűség, amely gyakran a szomorúsághoz hasonlít, s amelynek a tünetei néha azonosak a legélesebb fájdaloméval. A költészet és a festészet sohasem arat nagyobb sikert, mint éppen akkor, amikor sikerül elszomorítania bennünket.

 

A feladat: egyszerre költőnek és szobrásznak lenni. Evégből elképzelni minden tárgyat, amelyet le akarunk írni, s csak akkor foglalkozni a stílussal, amikor már teljesen rabul ejtett bennünket a megfestendő kép; el fogunk ámulni, milyen könnyű mesteri módon írni.

Soha se döntsünk azért, quia magister dixit (mert így tanította a mester), hanem vizsgáljuk meg a mestert meggyőző érveket. Maximákat alkalmazzunk a régiek ízlésére. Utánzót még sohasem neveztek lángésznek az emberek. A szerző csak az által nagy, amit maga alkot.

 

Shakespeare iránti csodálatom napról napra nő. Ez az ember soha nem untat, ő a természet legtökéletesebb képmása. Ő az a tankönyv, amelyből tanulok... Semmit se tudott. Ne tanuljunk meg tehát görögül! Érezni kell, nem pedig tudni!

 

Shakespeare A makrancos hölgyét olvasom. Jelenetről jelenetre haladva bámulom e nagy ember lángelméjét, és elképzelem, milyen képet vágnak hozzá drámai érzék híján szűkölködő színdarabgyárosaink.

 

Raffaello minden metaforát meg tudott festeni.

megosztás
Tróját már tíz éve hiába ostromolják a görögök és ekkor Apollón még dögvészt is bocsát rájuk, mert megsértették egyik papját. Akhilleusz követeli a hadi gyűlésen, hogy Agamemnón adja vissza a papnak foglyul ejtett lányát...

A trójai mondakör

(a képre kattintva galéria nyílik meg)

A trójai háborúhoz a hagyomány szerint Thétisz istennő és Péleusz király (Akhilleusz szülei) lakodalmán kitört viszály vezetett. Istenek és földi halandók voltak a meghívottak között, csak Eriszt, a viszály istennőjét nem hívták meg. Bosszúból Erisz egy aranyalmára ezt a felírást karcolta: „A legszebbnek”,és a lakodalmi vendégsereg közé gurította. Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité egyaránt igényt tartott az almára. Zeusz nem vállalta a döntőbíró szerepét. Az istennőket Parisz trójai királyfihoz küldte: döntse el ő mint a földi férfiak legszebbike, hogy melyikük a legszebb. Héra azt ígérte Parisznak, hogy az élők között a leggazdagabbá és Ázsia urává teszi, ha neki ítéli az almát. Pallasz Athéné biztosította afelől, hogy az emberek között a legokosabbá teszi, ha a döntés neki kedvez. Aphrodité a legszebb földi asszonyt, Helenét (Menelaosz spártai király feleségét) ígérte Parisznak, ha ő nyeri el az aranyalmát. Parisz Aphroditét választotta, majd Aphrodité segítségével elcsábította Helenét és elrabolta Spártából. Amikor Menelaosz hírül vette Parisz tettét, testvéréhez, Agamemnónhoz fordult segítségért, hogy a vezetésével hadba szálljanak a görög föld legvitézebb királyai – bosszút állva Pariszon és Tróján.

Tróját már tíz éve hiába ostromolják a görögök és ekkor Apollón még dögvészt is bocsát rájuk, mert megsértették egyik papját. Akhilleusz követeli a hadi gyűlésen, hogy Agamemnón adja vissza a papnak foglyul ejtett lányát, és fogadja el helyette a bőséges váltságdíjat. Agamemnón azonban ellenszegül Akhilleusz kérésének és erőszakkal elveszi tőle szeretett papnőjét, Briszéiszt. Akhilleusz erre megtagadja további részvételét a harcokban és rá akarja döbbenteni Agamemnónt, hogy nélküle nem nyerhet. Agamemnón belátja, hogy semmire nem megy Akhilleusz segítsége nélkül, de ő azért sem adja be a derekát. Nem hajlandó harcolni és kockáztatni az életét. Abba azonban beleegyezik, hogy Patroklosz az ő páncélját viselve megküzdjön az ellenséggel. Vissza is verik a trójaiakat egészen a város faláig, de Hektór legyőzi és megöli az ifjút, és elveszi a fegyvereit. Ez az eset már Akhilleuszt haragját is felkorbácsolja és bosszút fogad. Patroklosz a legjobb barátja volt, gyermekkoruk óta ismerték egymást. Thetisz kérésére maga Héphaisztosz, az istenek kovácsa készít számára isteni fegyvereket. Akhilleusz olyan vérszomjas gyilkolásba kezd, mely nem tetszik még az isteneknek sem. Hektórt is megöli, aki a legnagyobb hősnek számított a trójaiak között és holttestét meggyalázza. Kocsija után köti és úgy vonszolja a porban. Akhilleusz tudja, hogy tette nem marad következmények nélkül… Az ő választása volt, hogy inkább fiatalon meghal, de örök dicsőséggel társuljon a neve, minthogy öregen, de ismeretlenül teljen az élete. Az éj leple alatt Priamosz király Akhilleusz sátrába lép és fia testéért könyörög. Hektór temetése miatt 12 napos fegyverszünetet rendelnek el.

forrás: Sulinet

Segítségül a tanuláshoz:
- az Íliász legfontosabb alakjai
- a trójai mondakör (majdnem) teljes névtára

Péleusz: Akhilleusz apja
Thetisz: Péleusz felesége, istennő
Erisz: a viszály istennője
Parisz: trójai királyfi, Priamosz fia
Aphrodité: a szerelem istennője
Menelaosz: spártai király, Helené férje
Helené: a legszebb földi nő, Menelaosz felesége
Agamemnón: mükénéi király, Menelaosz testvére
Akhilleusz: a legnagyobb görög hős
Odüsszeusz: a legokosabb görög hős
Patroklosz: Akhilleusz unokatestvére
Hektór: a legnagyobb trójai hős, Priamosz fia
Priamosz: Trója királya
Briszéisz: Akhilleusz rabnője
Krüszéisz: Agamemnón rabnője
Apollón: a rend istene

megosztás
Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevékeny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekezetük célja csak szükségletek kielégítése...

Goethe: Az ifjú Werther szenvedései (részletek)

 

1771. május 4.

A város maga barátságtalan, körös-körül viszont ki­mondhatatlanul szép a természet. Azért létesített itt parkot az elhunyt M. gróf az egymást varázsos válto­zatosságban keresztező, nyájas, hívogató völgyek fölött egy dombháton. Egyszerű park ez, aki belép, tüstént megérzi, hogy nem tudós kertész tervezte meg, hanem egy érző szívű ember, aki önmagának akart itt ör­vendeni.

 

Május 10.

Csodálatos derű lett úrrá rajtam. Olyan, mint ezek a bűvös tavaszi reggelek, amelyekben szívvel-lélekkel gyönyörködöm. Magam vagyok, öröm az élet, a táj olyan lelkeknek való, amilyen az enyém. Olyan boldo­gan merülök bele ebbe a nyugalmas létbe, barátom, hogy már a művészetem sínyli meg: egy vonást se tudnék rajzolni, pedig talán sosem voltam nagyobb festő, mint most, minden percben, minden pillanatban. Pára gomolyog körülöttem a kedves völgyben, az erdő tömör sötétje fölött magasan áll a nap, a sötét szentélybe csak egy-egy sugár lopakszik be. Mély fűben heverek, patak csobog, s földközelben ezernyi fűszál és levélke tesz kíváncsivá, közelről nézve egy csepp világ nyüzsög a fűszálak közt, pici bogarak, legyecskék számtalan ismeretlen fajtája. Sokszor a Mindenható közelségét érzem, s azt, hogy saját képére teremtett minket. Egy mindent, mindenkit szerető Lény suhanását hallom, érezve, hogy örök szépségben lebegtet, és megtart minket. Bizony, barátom, végül fátylas tesz a szemem, az ég úgy borul rám, és úgy simul hozzám a föld, mint ölelésbe egy szeretett nőalak, s olyankor gyakran elfog a kívánság, hogy bár papírra tudnám vetni, visszaadni azt, ami olyan teljes, úgy melenget. A telkem tükörképévé rajzolnám, ahogy a létek a vég­telen Isten tükre - de hát csak beleroppanok a látvá­nyok lenyűgöző pompájába, csak leterítenek.

 

Május 12.

Nem tudom, csalóka szellemek lebegnek-e ezen a tájon, vagy a végtelen képzetet fűt-e, bűvöl-e körülöttem min­dent paradicsomivá. Mondjuk, akár egy forráskutat. A városka szélén van egy kút, amelyhez úgy kötődöm máris, mint Meluzina meg a húgai. - Egy kis domboldalon kell lemenni, s odalenn egy kőboltozat; talán húsz lépcsőfokon lelépdelek a márványtömbök közül bugyogó kristálytiszta vízhez. Fönt kis fal keríti el a kutat, körbe-körbe nagy lombú fák vetnek rá árnyékot, a hely hűvöse vonzó is, egy kicsit borzongat is. Nincs nap, hogy el ne üldögélnék egy órát annál a kútnál. Közben vízért jönnek a városból a lányok, ősi, tiszta és mindig szükséges dolguk ez, mint valaha királylányok dolga is volt. Én ülök a kútnál, megéled körülöttem a patriarchális kor, ősatyák elegyednek szóba egymással, szemelnek ki menyasszonynak való leányzót, és jótét szellemek lebegik körül a forrást. Nem üdült fel fárasztó nyári vándorút végén kút hűvösében, aki ezt nem érzi át.

 

Május 15.

Az egyszerű helybeli nép már ismer, megbarátkozott velem, főleg a gyerekek. Eleinte, ha hozzájuk szegődtem, és barátságosan faggattam őket erről-arról, néme­lyik azt hitte, gúnyolódni akarok, s bizony mogorván lerázott magáról. Nekem ettől nem lett oda a kedvem, noha élénken éreztem azt, amit gyakran érzek: aki csak egy kicsit rangosabb, az mindig hidegen távol tartja magát a köznéptől, mintha azt hinné, hogy a közeledés­sel veszítene. Meg vannak menekülők is. Meg hitvány mókázok, akik látszólag leereszkednek a szegény nép­hez, hogy aztán még fájóbban sértsék a hetykeségükkel.

Tudom én, hogy nem vagyunk egyenlők, nem is lehe­tünk, de szerintem az, aki tekintélye védelmében szük­ségesnek véli, hogy távol húzódjék az úgynevezett alja néptől, ugyanolyan elítélendő fajta, mint az, aki elbúvik az ellensége elől, mert attól fél, hogy alulmarad.

Minap, amikor a kúthoz értem, beleütköztem egy fiatal szolgálólányba. Korsója a legalsó lépcsőfokon állt, a lány tekingetve kémlelte, nem jön-e más cselédlány, aki fejére segíti a korsót. Lementem a lépcsőn, ránéz­tem: - Segítsek, kislány? - kérdeztem. Ettől fülig pirult: - Dehogy, nagyságosúr! - felelte. - No, csak szaporán - mondtam én. A lány fejére igazította a karikapárnát, megköszönte, hogy fölsegítettem a korsót, azzal neki­indult a lépcsőnek.

 

Május 22.

Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevé­keny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekeze­tük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a fa­lakat, amelyek közt raboskodunk - mindez, Wilhelm, engem megnémít. Újra magamba fordulok, s egy világra bukkanok, bár ez inkább csak sejtelem és homályos kívánság, nem ábrázolat és eleven erő. Ilyenkor aztán minden csak úszkál a tudatomban, és csak álmodozva mosolygok bele a világba.

Hogy a gyerek nem tudja, mit akar, abban minden tudós tan- és hopmester egyetért, de hogy a felnőttek is gyermek módjára botladoznak ezen a földön, és akár­csak a gyerek, nem tudják, honnan jönnek, hova men­nek, és ugyanúgy piskótával meg édes lepénnyel meg nyírvesszővel dirigálják őket, azt elhinni senkinek se igen van kedve, pedig ez, úgy vélem, kézzelfogható igazság.

Szívesen megvallom neked, mert tudom, mit felelnél rá, hogy szerintem azok a legboldogabbak, akik napról napra élnek, mint a gyerek. Az hurcolja, vetkőzteti-öltözteti a babáit, és nagy áhítattal kerülgeti azt a fiókot, ahova anyuka elzárta a mézest, és ha végre megkapja, amit áhított, két pofára falva kiáltozza, hogy: Még! - Boldog lény az ilyen. Meg az olyannak is jó, aki ékes címkéket ragaszt a maga nyomorult foglalkozására vagy éppen a szenvedélyeire, az emberi nem üdvére-javára végzett hatalmas vállalkozásoknak tünteti fel őket. - Jó annak, aki ilyen lehet! Ha nem az, aki alázatosan föl­ismeri, hogy mindennek mi a végső célja, aki látja, hogy milyen takarosán nyesegeti paradicsommá a maga kertecskéjét a polgár, ha jól megy dolga, sőt hogy még a szerencsétlenje is milyen rendületlenül liheg a maga terhe alatt a maga útján, és mindnek az a vágya, hogy csak egy perccel is tovább láthassa ennek a világnak a napfényét - nos, az ilyen ember szótlan marad, és ő is megalkotja magából a világát, és szintén boldog, mert embernyi ember. Amúgy meg, bármilyen korlátok közt él, mindig ott a szívében a szabadság édes érzése, az, hogy akkor hagyja el ezt a börtönt, amikor akarja.

 

Május 26.

Sok mindent mond­hatunk a szabályok javára, ahogy a polgárság dicséretére is: aki szabályokhoz igazodik, az sohase követ el ízlés­telenséget vagy rosszat; akit törvények és jómód gyúr­nak egyéniséggé, sohasem lesz elviselhetetlen szomszéd vagy fura fickó, de bármit mondjon bárki, minden sza­bály megöli a természet igaz érzését, igaz kifejezését is!

 

Június 21.

Csodát láttam, amikor idejöttem, és a dombtetőről lenéztem a völgybe: micsoda varázslat körös-körül! Emitt egy kis erdő - hiszen ha a hűvösébe húzódhatnál! - Amott a hegy - hiszen ha a tetejéről végigtekinthetnél a tágas tájon! - Egymásba fonódó dombok és meghitt völgyek - hej, de elvesznék bennük! - - - Odasiettem. Aztán hazatértem: nem találtam meg, amit reméltem. A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: kép­zeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljes­ség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmo­sódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni - de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?

Végül így kívánkozik vissza a hazájába a nyughatatlan csavargó is, és kis viskójában, feleséghez bújva, gyer­mekei körében keresi azt a gyönyörűséget, amelyet a nagyvilágban hasztalan keresett. 

Ha a kelő nappal kiballagok az én Wahlheim-tanyámra, és a konyhakertben magam megszedem a cukorborsót, aztán nekiülök borsót fejteni, közben Homé­roszt olvasni, aztán lábast keresek a kis konyhában, vajat teszek bele, fölteszem a tűzre a borsót, odatelep­szem, hogy időnként megforgassam, akkor olyan élő­-elevenen látom Pénelopé szertelen kérőit, amint ökröt és sertést mészárolnak, szabdalnak, pecsenyét sütnek. Semmi se tölt el csendesebb, igaz derűvel, mint a pat­riarchális élet, amelyet, Istennek hála, szenvelgés nélkül beleszőhetek az életmódomba.

Hihetetlenül jó, hogy át tudom érezni annak az embernek az egyszerű, jámbor örömét, aki hazavisz, asztalára tesz egy fej maga termelte káposztát, aztán nemcsak a káposztának örül, hanem mindannak a jó napnak, szép reggelnek, amikor ültette-gondozta, csön­des estéknek, amikor megöntözte, annak az egész idő­nek egyetlen pillanatban, amíg a veteménye fokozatosan fejlődött-növekedett.

 

Június 29.

Hát, Wilhelm, nekem a földkerekségen a gyerek a legkedvesebb. Ha gyereket figyelek, és észreveszem abban az apróságban mindannak az erőnek és erénynek a csíráit, amelyekre valamikor roppant szüksége lesz, ha önfejűségében meglátom a jövendő határozottságát, állhatatosságát, hirtelen bátorságában azt a kedvet és könnyedséget, amely majd átsegíti az élet veszélyein, és mindezt olyan romlatlanul és épségben-egészben látom, akkor mindig az emberiség Tanítójának bölcs szavát is­métlem magamban: „Ha olyanok nem lesztek, mint egy ezek közül”...! És mi, barátom, akik hasonlók vagyunk, mi se példaképül választjuk őket, hanem úgy bánunk velük, mintha cselédeink volnának. Akiknek ne legyen akaratuk! - Nekünk sincs talán? Honnan az előjogunk? - Mert idősebbek és okosabbak vagyunk? - Jóságos Istenem, ha lenézel mennyei országodból, vén gyereke­ket látsz, meg fiatal gyerekeket, másfélét senkit, és hogy melyikfélében telik több örömöd, azt rég megmondta már a Fiad. Hisznek is benne az emberek, csak épp nem hallják meg a szavát - ez is régi szokás! -, maguk képére nevelik a gyerekeiket, és - nincs kedvem tovább fe­csegni erről, adieu, Wilhelm.

 

Július 1.

Mi, emberek, sokat siránkozunk azon, hogy milyen kevés a jó és mennyi sok a rossz napunk, pedig, úgy tetszik, oktalanul tesszük. Ha mindig nyíltan fogadnánk, élveznénk a jót, amit napról napra elénk ad az Úristen, akkor a bajt is lenne erőnk elviselni, ha bekövetkezik. (…) A kedvet­lenség tökéletesen olyan, mint a tunyaság, csak egy változata a tunyaságnak. A természetünk nagyon hajlik rá. Akiben viszont van erő, és megembereli magát, annak peregni fog a munka a keze alól, és élvezni fogja a tevékenységet. (…) Annyi bűn ellen prédikálnak, de azt még sohase hallottam, hogy valaki a szószékről a kedvetlenség ellen emelt volna szót. (…) Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni? Muszáj még azt a derűt is elvenni egymástól, amit néha minden szív megengedhet magának? Mutasson nekem olyan embert, aki kedvetlen, de tisztességesen titkolja, egymaga cipeli a kedvet­lenségét, és nem rontja meg maga körül az örömöt! Vagy nem belső bosszankodás-e a kedvetlenség a saját méltatlanságunkon, nem az-e, hogy nem tetszünk magunknak, s ezt mindig összekötjük avval az irigység­gel, amit valamilyen ostoba hiúság szít föl? Boldog emberekkel találkozunk, akiket nem mi boldogítunk, és ez elviselhetetlen. aj annak - mondtam -, aki hatalmába kerít egy szívet, és ezt a hatalmat arra használja, hogy megrabolja azoktól az egyszerű örömöktől, amelyek épp benne sarjadnak. A világ összes ajándéka, minden szívessége nem pótol egyetlen percnyi legsajátabb örömöt, amit a zsarnokunk a maga irigy kelletlenségével megkeserített. (…) De bár naponta figyelmeztetnénk magunkat - törtem ki nem tehetsz többet barátaidért, mint annyit, hogy meghagyod nekik az örömeiket, és avval teszed őket boldogabbakká, hogy ezeket velük együtt élvezed.

 

Július 20.

Anyám, írod, szeretne te­vékenynek tudni: ezen nagyot nevettem. Most nem vagyok tevékeny? És nem mindegy-e alapjában véve, hogy borsót szemelek vagy lencsét? A világon minden­nek a célja ugyanaz a hitványság, és aki se egyéni szenvedélyből, se saját szükségérzetéből, csak mások kedvéért tönkredolgozza magát, hogy pénzt keressen, vagy rangot vagy más effélét, az mind ostoba.

 

Július 24.

Sose voltam boldogabb, sose éreztem ilyen igazán, ilyen mélységesen, hogy egy vagyok a természettel, akár egy kaviccsal, egy kicsi fűszállal, és mégis - hogy is fejezzem ki magam -: olyan gyönge a képzelőerőm, hogy minden elmosódottan imbolyog előttem, nem tudok körvonalakat megragadni. Közben viszont azt képzelem, hogy agyagból vagy viaszból mindent jól megformáz­hatnék. Ha ez így tart tovább, veszek is agyagot, aztán gyúrom, gyúrom, legföljebb lepény lesz belőle!

 

Augusztus 12.

Ó, ti józanok! - kiáltottam mosolyogva. - Szenve­dély! Részegség! Őrület! Olyan nyugodtan, olyan rész­vétlenül álltok szemközt az effélékkel, ti erkölcsös emberek! Szidjátok az iszákost, utáljátok a háborodott eszűt, elmentek mellettük, mint a főpap, hálát adtok az Úrnak, hogy nem vagytok olyanok, mint egy ezek közül. Én nem is egyszer ittam le magam, szenvedélyeim egyszer sem estek messze az őrültségtől, de egyiket se bá­nom, mert a magam mértékén megtanultam, hogy min­den olyan embert, aki valami nagyot, valami képtelen­nek tetszőt művelne, eleve és mindig részegesnek, őrültnek kell kikiáltani.

A hétköznapi életben is elviselhetetlen, amikor vala­kinek, aki félúton jár egy szabad, nemes, váratlan tett felé, odakiáltják, hogy ez az ember részeg, ez bolond! Szégyelljétek magatokat, ti józanok! Szégyelljétek ma­gatokat, ti bölcsek!

 

Augusztus 15.

Az azért biztos, hogy semmi a világon nem tesz fontossá embert, csak a szeretet.

 

Augusztus 18.

Így kell-e lennie? Hogy ami az ember boldogsága, az utóbb nyomorúsága forrásává lesz?

Tele volt a szívem melegséggel a természet iránt, amely hányszor gyönyörködtetett, paradicsommá tette körülöttem a világot, most pedig tűrhetetlen hóhérom­má lett, kínzó lidérccé, mindenütt üldözőmmé. Azelőtt megjárattam a tekintetem egy sziklatetőről végig a ter­mékeny völgyön, a folyón túl, a távoli dombhátakig, és szemlátomást sarjadt, zsendült minden. A hegyeket lát­tam, lábuktól csúcsukig magas és sűrű fák, erdő ruhájá­ban, a völgyeket láttam, változatosan kanyarogtak, ked­vesnél kedvesebb ligetek árnyéka bennük, susogó nád közt szelíden áramlott a folyó, kedves felhőket tükrö­zött, a felhőket lágy esti szél ringatta valamerre az égen. Hallottam madárdaltól megelevenülni az erdőt, láttam a nap utolsó vörös sugarában vígan táncolni millió szú­nyogot, még egy utolsó rebbenő fényben a fűből sza­badulni, fölzümmögni bogarat. A sustorgás-percegés a földre terelte figyelmemet, a mohára, amely kemény kőből is táplálékot csikar, a borzas bozótra, amely szik­kadt dombparton kapaszkodik meg, föltárva, hogy alatta forr a természet szent nedve. Magamba öleltem mindezt, megistenültem ebben a túláradó bőségben, és a végtelen világ nagyszerű alakjai keringtek élőn-elevenítőn a lelkemben. Roppant hegycsúcsok nőttek körém, szakadékok nyíltak a lábam előtt, záporok vize zuhogott patakokban, folyók özönlöttek a mélyben, zengett az erdő, zengett a hegy, és éreztem, hogyan működik, dol­gozik a föld mélyén együtt megannyi kifürkészhetetlen erő, és láttam a föld színén nyüzsögni megannyi lényt, az ég alatt nyüzsögni ezernyi-ezerféle fajtát, aztán az em­bereket, kunyhóik falkabiztonságába húzódva, fészkek­be, és a maguk értelme szerint birtokba véve a földke­rekséget. Árva bolond, aki mindent kicsinyell, mert maga is oly kicsi. Pedig a megközelíthetetlen csúcsoktól a sivatagokon át, ahol egy ember se járt még, az isme­retlen óceánok határáig mindenütt ott lebeg az örökkön alkotó Szellem, és minden porszemben kedvét leli, amely él, és megérzi Őt. Hányszor, hányszor kívántam magamnak a fölöttem elszálló darvak szárnyát, hogy a határa nincs tengerig szálljak, kortyoljak az élet mámo­rának habzó serlegéből, a végtelenből, a túláradó élet­örömből, és csak egy percre érezzem korlátok közé szo­rított erőmben csak egyetlen cseppjét annak az üdvözítő erőnek, aki egymaga teremt mindent, egymagából.

 

Október 20.

Honnan az, hogy amíg mások kevés tehetséggel és erővel kedélyesen és öntelten hencegnek körülöttem, addig én kételkedem az erőmben, a képességeimben? Én Istenem, aki megajándékoztál evvel-avval, miért nem érted be félannyival, és adtál helyébe önbizalmat és elégedettséget?

Türelem, türelem: majd jobbra fordul ez. Mert egy­ben tényleg igazad volt, barátom: mióta itt napról napra sodor a sokaság, és látom, ki mit csinál, mire törekszik, sokkal jobban megvagyok magammal. Biztosan azért van ez így, mert az ember olyan fajta, hogy vagy önma­gához hasonlít mindent, vagy önmagát hasonlítja min­denhez, így aztán az összehasonlítások tárgyaiban jele­nik meg a boldogság vagy a boldogtalanság, így aztán nincs veszélyesebb a magánynál. A képzelőerő termé­szeténél fogva fölfelé tör, fantasztikus költői képeket alkotunk, segítségükkel lények sokaságát emeljük ma­gasra, közben mi magunk lent maradunk.

 

December 24.

Meg ez a cifra nyomorúság is körülöttem. Ez az unal­mas, hitvány népség! Ez a rangkórság! Ahogy csak azt lesi, vigyázza mind, nem előzi-e meg valaki egy lábhosszal: nagyon szánalmas, nagyon aljas indulatok működ­nek itt, és egy leplecske sincs rajtuk. Van itt, például, egy asszonyság, aki mindenkit csak a nemességével meg a földbirtokával szórakoztat - aki nem ismeri, azt hiszi, szegény bolond ez, akinek rögeszméje az akármilyen nemesi rangja meg a birtoka, amelyet mesebelinek kép­zel -, közben a pocsék valóság az, hogy az asszonyság egy községi írnok lánya, valahonnan innen a szom­szédból való. - Tudod, nem bírom ésszel fölfogni, hogy létezhet ember, aki semennyi ésszel ilyen siváran prostituálja magát.

Leginkább ez a fatális társadalmi rend ingerel. Jól tudom, mint bárki, hogy a polgári rendek közti különb­ségek kellenek, magam is élvezem némely előnyüket, de hát ne álljanak az utamba, s ne épp akkor, ha valahol még némi derű kínálkozik, földereng egy kis boldogság.

 

Február 8.

Ha reggel pompás időt ígér a kelő nap, sohase fojtom magamba azt a véleményemet, hogy, lám, megint meg­ajándékozta ezt a népséget az ég valamivel, amitől megfoszthatják egymást. Nincs, amit ezek pocsékká ne tennének. Egymás egészségét, tisztes nevét, jókedvét, pihenését.

 

1772. május 9.

Az, hogy néha csak álltam a parton, csodákat sejtve követtem szememmel az elfutó víz útját; milyen kalandosnak képzeltem a tájakat, amerre a folyó tart, és milyen hamar akadt fönn korlátokon a képzeletem, hiába tudtam, hogy a folyónak folynia kell, tovább, min­dig tovább. Végül belevesztem a láthatatlan messzeség kutatásába, s látod, barátom, ilyen korlátozottak, mégis boldogok voltak nagyszerű apáink, ilyen gyermekiek az érzelmeik, ilyen a költészetük. Ha Odüsszeusz mérhe­tetlen tengerről és végtelen földről beszél, akkor milyen igaz, emberi, bensőséges és szűkös és titokzatos a szava. Mit ér, ha ma minden kisiskolással fölmondhatom a leckét, hogy a Föld kerek? Néhány barázda elég, hogy örvendezz a hátán, még kevesebb elég, hogy pihenni térj a mélyén.

 

Szeptember 13.

Már-már megőrjít, Wilhelm, hogy létezhet olyan népség, amely nem érzékeli, nem becsüli azt a keveset, ami még ér valamit ezen a világon. Emlékszel a dió­fákra, amelyek alatt St.-ben üldögéltünk Lottéval, a derék pap házánál? Királyi fák voltak, Isten a tudója, mennyire gyönyörködtem bennük. Hűssé tették, meg­hitté tették a papiak udvarát. Hatalmas ágaik a múltba nyújtózkodtak, azokra a jó papokra emlékeztettek, akik régen, nagyon régen elültették őket. A tanító gyakran emlegette egyiküket, nagyapjától hallotta a nevét, s azt, hogy híres jó ember volt. Mindig egy szent emlékét éreztem a két diófa alatt. És tegnap búsan tudatja velem a tanító, hogy kivágták őket! - Kivágták! Őrjítő! Agyon­verném, mint egy kutyát, aki az első baltacsapást mérte a tövükre. Ha nekem két ilyen fa állna az udvaromban, és az egyik megvénülve, elszáradna, búskomorrá válnék. Most meg csak nézem, mi történt. Legföljebb az emberi érzés vigasztal, barátom, mert az még él: dohog-morog a falu népe. Remélem, hogy a papné majd megérzi a tojá­sok számán, a vajon meg a többi plébánosi járandósá­gon, hogy milyen csúnyán megbántotta a népet. Mert ő az, az új papné (öreg lelkészünk is elhunyt), egy ösztövér, sápatag teremtés, aki végképp nem törődik senki­vel, persze vele se törődne senki, mert ez egy elbo­rongott agyú személy, aki a tudóst játssza, kánonok vizsgálatába ártja bele magát, buzgón foglalkozik a keresztyénség erkölcskritikai reformjával - Lavater rajongó hitére csak legyint és mert az egészsége ro­zoga, a világon fikarcnyi öröme sincs. Nem is juthatott eszébe másnak, csak egy ilyen kreatúrának, hogy a dió­fáinkat kivágassa. (Láthatod, nem tudok beletörődni!) Képzeld el: szerinte a hulló lombtól szemetes és nyirkos volt az udvar, a fák elfogták a napot, és ha megérett a dió, a gyerekek kővel verték a fákról, amit nem lehetett idegekkel bírni. Zavarták a lurkók mély töprengésében, amikor épp Kennikot, Semler és Michaelis néze­teit elemezte párhuzamosan. Látva, hogy a falubeliek, főleg az öregek mennyit rágódnak az eseten, meg­kérdeztem: Miért tűrték? - A bíró is így akarta - volt a válasz -, s akkor mit tehettünk volna mi, parasztok? - Valamicske igazság azért meglett. A bíró meg a pap - mert az is nyerni akart a felesége bogaras ötletén, bár a haszonból nemigen lett volna zsírosabb a leves - osz­toztak volna, hanem a Kincstár megneszelte a dolgot, s jött a verdikt:5 ide a pénzt! Régi haszonélvezete volt a teleknek arra a felére, ahol a diófák álltak, el is árve­rezte őket. S most ott fekszik mind a kettő! Ó, ha én volnék a fejedelem! Megkapná a magáét papné, bíró és Kincstár! (Ha fejedelem volnék? Vajon törődnék-e akkor a tartományom fáival...?)

 

November 15.

Hogy a vallást tisztelem, azt tudod. Érzem, hogy sok megfáradtnak mankó a vallás, sok epekedőnek enyhítő ital. Csak hát lehet-e, szükséges-e, hogy mindenkinek az legyen? Nézz körül a nagyvilágban, s ezerszám fogsz olyan embert látni, akiknek nem volt az, ezrével, akinek nem lesz az, akár prédikálnak neki, akár nem prédi­kálnak, és szükséges-e, hogy nekem az legyen? Nem maga az Isten Fia mondta-e, hogy azok sereglenek majd köré, akiket az Atya neki adott? És ha engem nem adott neki? Ha engem magának akar megtartani, amivel a szívem biztat? - Kérlek, ne magyarázd félre ezt, ne láss valamiféle gúnyt ezekben az ártatlan szavakban: egész lelkemet tárom eléd, noha különben inkább hallgattam volna, mert nem szeretek olyasmire szót vesztegetni, amiről bárki ugyanolyan keveset tud, mint én. Nem emberi sors-e, hogy annyit szenvedjünk, amennyi ránk van róva? Hogy kiürítsük a poharunkat? És ha az égből leszállt Isten emberi ajkának keserű volt a pohár, miért játszanám a nagyot, és tennék úgy, mintha édesnek érezném? Miért szégyellném magam abban a rettentő percben, amikor mindenestül lét és nemlét közt reszketek, amikor a múlt lángoló villám a jövő szakadéka fölött, és körülöttem minden elsüllyed, velem együtt elpusztul a világ? Nem a végképp önmagába szorított, önmagába semmisült, menthetetlenül zuhanó kreatúra hangja csikorogja-e hasztalan kapaszkodva fölfelé ereje fogytán: Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el en­gem? És szégyelljem talán ezeket a szavakat, vacogjak ettől a pillanattól, amelyet az sem került el, aki úgy göngyölte fel az égboltot, mint egy szőttest?

 

megosztás
Azért míveltétek ezt velem, mert azt hittétek: megszabadultok attól, hogy életetekről számot adjatok. Ha azt hiszitek, hogy egyesek megölésével valakit is meggátoltok abban, hogy helytelen éltetekért korholjon titeket, nem jól gondolkoztok.

Szókratész védőbeszéde (részletek)

Hamis vádakkal vádoltak engem, hogy "él egy bizonyos Szókratész, bölcs férfiú, aki az égi jelenségeket vizsgálgatja, fölkutat minden föld alatti titkot, és a silányabb ügyet jónak tudja föltüntetni". Ezek, athéni férfiak, akik ilyen híremet hintették el, ezek az én igazán félelmetes vádlóim. Mert hallgatóik azt gondolhatják, hogy aki ilyesmiket kutat, istenekben sem hisz.

"Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert föld alatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti föl, és másokat is erre tanít." Ilyenformán hangzik. Láttatok ilyesmit magatok is Arisztophanész vígjátékában. Ott valami Szókratészt léptetnek föl, aki azt mondogatja, hogy a levegőben sétál, és sok más butaságot is összelocsog, amiből én éppenséggel semmit sem értek.

Tehát sem ebből nem igaz semmi, sem az nem igaz, amit némelyektől hallhattatok, hogy emberek nevelésére vállalkozom, és ezzel pénzt keresek.

Többek között egyszer Delphoiba is elment, és ilyen jóslatot mert kérni, azt kérdezte tehát, van e ember, aki nálam bölcsebb. A Püthia pedig azt a választ adta, hogy nálam senki sem bölcsebb.

Hosszú ideig bizonytalanságban voltam afelől, mit akar mondani, végre nagy nehezen a következő utat találtam, hogy szava jelentését kutathassam. Elmentem egyikéhez azoknak az embereknek, akik bölcs hírében állanak, hogy ha valahol, hát nála megcáfoljam a kinyilatkoztatást, és bebizonyítsam a jósszónak, hogy "íme, ez bölcsebb nálam."

Egyike volt azoknak az államférfiaknak, akiknél én vizsgálódva így jártam (...), s úgy találtam, hogy ennél az embernél bizony bölcsebb vagyok. Mert valószínű ugyan, hogy egyikünk sem tud semmi szépet és jót, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, én viszont, mint ahogy nem tudok, nem is vélem azt, hogy tudok. Úgy látszik hát, hogy én evvel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom.

Az államférfiak után a költőket kerestem föl. (...) Elővettem tehát azokat a költeményeiket, amelyekre, úgy láttam, a legtöbb gondot fordították, és apróra kikérdeztem őket, hogyan értették, amit mondtak, hogy egyszersmind tanuljak is tőlük valamit. Szégyellem megmondani nektek, férfiak, az igazat; mégis ki kell mondanom. Úgyszólván mindenki, aki jelen volt, náluk okosabban tudott hozzászólni ahhoz, amit ők maguk szereztek. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok; mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek. Valami ehhez hasonló történik, úgy láttam a költőkkel is. Ugyanakkor észrevettem, hogy ők költészetük miatt azt képzelik: más dolgokban is ők a legbölcsebbek, pedig nem azok.

Végül is a kézműveseket látogattam meg. (...) Ugyanaz a hibájuk a jó kézmíveseknek is, ami a költőknek: mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb

De alighanem úgy áll a dolog, férfiak, hogy valójában egyedül az isten bölcs, és evvel a jósigével azt mondta, hogy az emberi bölcsesség keveset vagy éppenséggel semmit nem ér, és kitetszik az is, hogy nem Szókratészt értette, csak felhasználta az én nevemet, például állítva engem, mintha csak ezt mondaná: "Az közületek a legbölcsebb, emberek, aki, mint Szókratész, felismerte, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér." Ezért megyek el még most is mindenüvé, ezt kutatom és vizsgálom az isten kijelentése értelmében.

Melétosznak:
Ilyen nagy bajt szándékosan okozok, ezt mondod? Ezt ugyan nem hiszem el neked, Melétosz, és azt hiszem, más sem akad aki elhiggye. Hanem vagy nem rontom meg őket, vagy ha megrontom, akaratlanul teszem, és így te mindkét esetben hazudsz. Ha pedig akaratlanul rontom meg, az ilyen akaratlanul elkövetett vétségekért a törvény szerint nem ide kell idézni az embert, hanem személyesen külön felkeresve felvilágosítani és inteni. Mert világos, hogy ha ezt megtudom, fölhagyok avval, amit akaratlanul teszek. De te óvakodtál attól, hogy velem együtt légy és fölvilágosíts, ezt egyáltalán nem akartad, hanem ide idézel, ahová a törvény szerint a büntetésre és nem a tanításra szorulókat kell idézni.
A benyújtott vádirat szerint azt tanítom, hogy ne higgyenek az istenekben, akikben a város hisz, hanem más, új daimónok működésében.

MELÉTOSZ
Azt mondom, hogy egyáltalán nem hiszel istenekben.

SZÓKRATÉSZ
Különös ember vagy, Melétosz; ugyan miért állítod ezt? Hát sem a napot, sem a holdat nem tartom istennek, mint a többi ember?

MELÉTOSZ
Zeuszra nem, igaztévő férfiak! Hiszen a napot kőnek mondja, a holdat meg földnek.

SZÓKRATÉSZ
Azt hiszed talán, kedves Melétosz, hogy Anaxagoraszt vádolod? Annyira lenézed ezeket, annyira járatlannak tartod őket az irodalomban, hogy azt hiszed, nem tudják: a klazomenai Anaxagorasz könyvei vannak tele ezekkel a beszédekkel? S így hát azt tanulják tőlem az ifjak, amit ha nagyon drágán, hát egy drachmáért megvásárolhatnak maguknak a színházban, hogy aztán kinevethessék Szókratészt, ha úgy tesz, mintha az övé volna ez a tanítás, mely egyébként még képtelen is?

Felfogásom és meggyőződésem szerint, ha isten jelölte ki a helyemet, hogy bölcselkedve, magamat és másokat vizsgálgatva éljek.

Hiszen senki sem tud a halálról semmit, még azt sem, hogy nem éppen a legnagyobb jótétemény-e mindenekelőtt az ember számára - és mégis úgy félnek tőle, mintha bizonyosan tudnák, hogy a legnagyobb baj. Hogyne volna hát ez tudatlanság, méghozzá a legszégyenletesebb: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk? Én, férfiak, e tekintetben is bizonyára abban különbözöm a legtöbb más embertől - és ha valamiben, hát ebben merném magamat másnál bölcsebbnek mondani -, hogy mivel nem tudok eleget a Hadész-beli dolgokról, nem is képzelem, hogy tudok. Azt azonban biztosan tudom, hogy vétkezni és nem engedelmeskedni a jobbnak, akár isten az, akár ember, az csúf és rossz.

"Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?"

Mert nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öregeteket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is a közéletben is.

Most tehát, athéni férfiak, nagyon is távol állok attól, hogy - mint ahogyan vélnék - magamat védelmezzem, hanem titeket védelmezlek: ne vétkezzetek az isten ajándéka ellen azzal, hogy engem elítéltek. Mert ha engem kivégeztettek, nem egykönnyen találtok más ilyen embert, akit, ha ez nevetségesen hangzik is, egyenesen úgy küldött városotokra az isten, mint valami nagy nemes paripára, mely éppen nagysága miatt meglehetősen lomha, és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze.
Úgy vélem, ilyesvalaminek rendelt az isten a város számára engem, aki benneteket külön-külön ébresztgetni, buzdítani és korholni egész nap soha meg nem szűnök, hanem mindig a nyakatokon ülök.

Hogy én valóban olyasvalaki vagyok, akit isten adott a városnak a következőkből vehetitek észre: nem vall emberi észjárásra az, hogy én a magam dolgaival egyáltalán nem törődtem, és immár annyi éven át tűrtem házi ügyeim elhanyagolását, de a ti dolgaitokban mindig tevékenykedtem, és külön-külön fölkeresve benneteket, mint apátok vagy bátyátok buzdítalak, hogy az erénnyel törődjetek. És ha ebből hasznot húztam volna vagy bér fejében intettelek volna, még volna magyarázata a dolognak. Magatok is látjátok azonban, hogy minden mással oly szégyentelenül vádolgató vádlóim ekkora szemtelenségre mégsem vetemedtek, nem állították, tanút sem léptettek fel rá, hogy én valaha valakitől is fizetséget kértem vagy követeltem. De én úgy gondolom, eléggé hiteles tanút léptetek föl rá, hogy igaz amit mondok: a szegénységemet.

De hát miért örülnek némelyek, ha velem hosszabb ideig együtt lehetnek? Hallottátok már, athéni férfiak, a teljes igazságot mondtam: szívesen hallgatják, mikor olyan embereket vizsgálgatok, akik bölcsnek tartják magukat, pedig nem azok.

Ugyancsak ragaszkodnom kellene az élethez, ha olyan esztelen volnék, hogy ne tudnám meggondolni ezt: ti, noha polgártársaim vagytok, nem voltatok képesek elviselni az én társaságomat és beszédemet, hanem olyan terhessé és gyűlöletessé vált előttetek, hogy most íme, szabadulni akartok tőle - és mások majd könnyen fogják elviselni? Messze jár ez a valóságtól, athéni férfiak. Szép is lenne az életem, ha ilyen korú ember létemre elhagynám hazámat, és egyik városból a másikba vándorolva és mindegyikből kiűzetve élnék. Jól tudom ugyanis, hogy bárhová érkezem, az ifjak mindenütt hallgatni fogják szavaimat, csakúgy, mint otthon.

De talán így szólhatna valaki: "Hát csendben és nyugton maradva nem léssz képes élni, Szókratész, ha tőlünk távozol?" Ez az, amiről a legeslegnehezebb meggyőznöm némelyikteket. Mert ha azt mondom, hogy ez annyi mint nem engedelmeskedni az istennek, és hogy ezért lehetetlen nyugton maradnom, nem hiszitek el nekem, mintha csak gúnyolódnám.

(A halálbüntetés kimondása után)

Hiszen nem is ez a nehéz, férfiak, megmenekülni a haláltól, sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől.

Most pedig a jövőt szeretném megjósolni nektek, elítélőim: hiszen ott állok már, ahol az emberek leginkább szoktak jósolgatni: a halál pitvarában. Kijelentem, férfiak, akik engem megöltök, hogy halálom után rögtön elér benneteket a megtorlás, amely - Zeuszra! - sokkal súlyosabb lesz, mint ez a halálbüntetés. Azért míveltétek ezt velem, mert azt hittétek: megszabadultok attól, hogy életetekről számot adjatok; de azt állítom: éppen az ellenkezője történik majd veletek. Még többen lesznek a számonkérők, kiket eddig én tartóztattam, és ti nem vettétek őket észre: és annyival terhesebbek, amennyivel fiatalabbak; ti pedig még jobban bosszankodtok majd. Ha azt hiszitek, hogy egyesek megölésével valakit is meggátoltok abban, hogy helytelen éltetekért korholjon titeket, nem jól gondolkoztok. Mert az ilyen megszabadulás nem is lenne szép, de nem is lehetséges; legszebb és legkönnyebb az a másik: nem a mások megakadályozása, hanem a magatok előkészítése, hogy a lehető legderekabbak legyetek.

Megmondom nektek: úgy látszik, ami most velem történt, valami jó dolog, és eszerint nem lehet igazunk nekünk, valahányan csak úgy véljük, hogy a halál rossz. Nagy a bizonyságom erre: lehetetlen, hogy a megszokott jel ne szegült volna ellenem, ha nem lett volna jó, amit tenni készültem.

De hogy valóban erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig - ahogyan mondogatni szokták - abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az álom, amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál. (...) Ha tehát ilyen a halál, én bizony nyereségnek mondom; mert így egész ideje nem tűnik többnek, mint egyetlen éjszakának. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó, bírák?

Vagy azt, hogy együtt lehettek Orpheusszal, Muszaiosszal, Hésziodosszal meg Homérosszal, ugyan mennyiért nem adnátok sokan? Én legalább még többször is szívesen meghalok, ha mindez igaz,

Hát még, ami a legnagyszerűbb lenne: úgy tölteni ott is az időmet, hogy megvizsgálom az ottaniakat, éppúgy, mint az itteniekkel tettem, ki bölcs közöttük, és ki az, aki csak képzeli, hogy bölcs, de nem az. Ugyan mennyiért nem adná az ember, bírák, ha megvizsgálhatná azt, aki Trójában ama hatalmas sereget vezette, vagy Odüsszeuszt vagy Sziszüphoszt vagy még ezer meg ezer mást, férfit és nőt, akit még említhetne? Azokkal ott társalogni, együtt lenni és őket megvizsgálni, kimondhatatlan nagy boldogság lenne. Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert ilyesmiért, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok - ha igaz, amit mondani szoktak.

De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.

megosztás
Mindennemű emberi szellemi megnyilatkozás ősképe a beavatás ősélménye alapján történik, és csak így történhetik. Minden emberi alkotás az életet válságba viszi, válsággal megtisztítja, végül megnyugtatja. (Hamvas Béla: Scientia Sacra)


"Az avatás során az egyén az egyik státusból [állapot, rang] egy másikba kerül át: befogadja valamilyen zárt kör. (...) A beavatási szertartások jellegzetessége a hármas tagolás: az egyén kiszakad a társadalomból (mivel az avatásnak az ismert világ határain kívül kell végbemennie), a határvidéken tartózkodik (ottléte néhány naptól néhány évig terjedhet), majd visszatér, s beilleszkedik az új státusba. Maga az avatás a szertartásban a halállal és újjászületéssel egyenlő, ami azt a felfogást tükrözi, hogy az új állapotba kerülő egyén mintegy megsemmisül régi mivoltában." (Mitológiai Enciklopédia)

"Mindennemű emberi szellemi megnyilatkozás ősképe a beavatás ősélménye alapján történik, és csak így történhetik. Minden emberi alkotás az életet válságba viszi, válsággal megtisztítja, végül megnyugtatja. Minden irodalmi, művészi, filozófiai alkotás a beavatás halvány mása - még a leghitványabb is magában őrzi és tartja és kifejezi a megrázkódtatás és megtisztulás parancsát azzal, hogy olyan élményt közöl, amely az emberből hasonló fordulatot vált ki." (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

  • elszakítás (családtól, közösségtől)
  • jelképes halál (próbák)
  • újjászületés (új név)


Star Wars V. A birodalom visszavág (1980) 

elszakítás:
Miután a Birodalom felszámolja a felkelők bázisát, Luke nem a menekülő társaival tart, hanem Yoda mesterhez a Dagobah-rendszerbe. Azt reméli, hogy az öreg jedi befejezi majd a tanítását, amelyet még Ben Kenobi kezdett el.

jelképes halál:
Nagy csalódás a bolygó, amelyen Luke leszáll - pontosabban lezuhan. A mocsaras vidék rögtön elnyeli az űrhajóját, elvágva ezzel őt a világtól. Baljós jel az is, ahogyan a kis droidot elkapja majd kiköpi egy hatalmas mocsári kígyó.
Két mester tanítja Luke-ot: a Jó és a Gonosz.
Yoda kitartásból és türelemből vizsgáztatja: a fiú megbukik (otthagyja mesterét, hogy idő előtt szembekerüljön ellenfelével)
Darth Vader előbb a harci felkészültségét méri: ezen is megbukik (Vader levágja az egyik kezét),
majd erkölcsi próba elé állítja: itt mutatja meg Luke lelki erejét (inkább a halált választja, mint hogy átálljon a sötét oldalra)

újjászületés:
Zuhanása után egy vékony rúdon akad fenn a halált jelentő ködös mélység felett. Miután barátai megmentik, egy orvosi droid új kezet épít neki.

 

 

Másnaposok (2009)

elszakítás:
Két nappal az esküvője előtt Doug Billings és három barátja Las Vegasba indul legénybúcsúra.

jelképes halál:
Az Alan által szerzett drognak köszönhetően kiüti magát a társaság, és másnap apró jelekből kell visszafejtenie, hogy mi is történt az éjjel, amikor is az ünnepelt nyom nélkül eltűnt. Próbák során kell végigmenniük: Alan szembenéz gyermekkori önmagával - és egy ötvenezer voltos sokkolóval (2/1.), majd kap egy irtózatos jobbost Mike Tysontól (2/2.), akinek határidőre kell visszavinniük az éjjel ellopott tigrist (2/3.). Egy gyanús túszügyletbe is beleszaladnak (2/4.), majd kiderül, hogy a nyárspolgár Stu éjjel elvett egy sztriptíztáncosnőt (2/5.). A legnagyobb harcot neki kell megvívni a végén a "sárkánnyal", a házsártos Melissával (2/6.). A próbák (mint ahogy minden igazi beavatás) fájdalmas nyomokat hagynak a négy fickón: Stu kihúzza saját fogát, Phil a sürgősségire kerül, Alan előbb megvágja a kezét ("Vértesók leszünk!" felkiáltással), majd piercinget tetet a köldökébe.

újjászületés:
Doug megtalálása nyugtatja meg végül a kedélyeket (3/1.), és a társaság lóhalálában száguldva még épp odaér az esküvőre (3/2.). Új emberként rontanak be az unottan várakozó menyasszonyos házba.

Bár a történet egy csapat ("wolfpack" - farkasfalka) sorsát mutatja meg, a film valódi főhőse Stu. Ő éli át a legnagyobb megrázkódtatást, ő "semmisül meg régi mivoltában", hiszen (látszólag) rengeteget veszít: pénzt, fogat, nőt, szavahihetőséget, nyugalmat. Ám valójában nagyszerű dolog történik vele: ledőlnek azok a gátak, amelyek az önmegismerését akadályozták. Az őrült éjszaka kiszakítja őt a látszatboldogságából, és egy valódi, őszinte, egyenrangú kapcsolat felé mutat utat (Jade személyében).

 

 

Utazás Darjeelingbe

megosztás
Mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, akik rád voltak bízva? Építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? Igazán szolgáltad-e hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? (Jókai Mór)

Jókai a feszültségteremtés romantikus nagymestere. A kőszívű ember fiai első fejezetének ("Hatvan perc!") drámaiságát az adja, hogy a címszereplőnek mindössze egy órája van, hogy életműve folytatásáról rendelkezzék. Baradlay Kazimir reszkető feleségének diktálja le testamentumát, melyben hideg közönnyel tervezi meg három fia karrierjét. Ebből tudjuk meg, hogy legidősebb fia (Ödön) azért szolgál Szentpétervárott, mert apja csak így tudta elszakítani szerelmétől, Lánghy Arankától. Így beszél a lányról végrendeletében: "Azt a leányt, ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön [Baradlayné] férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van."
A második fejezet feszültsége a temetési imában csúcsosodik ki. A szertartást az említett "némber" atyja, Nemesdomb lelkésze, Lánghy Bertalan vezeti. Lelkében iszonyú dilemma: mit mondjon Baradlay Kazimirről? Nem marasztalhatja el, hiszen egy temetésen különösen érvényes az íratlan törvény: "halottról jót vagy semmit". De jót sem mondhat róla, mert Isten és halál színe előtt nem nagyon illik hazudni.
Lánghy megoldja: imája nagyszerűen ötvözi a kristálytiszta antik retorikát és a valódi keresztény megbocsátás eszméjét.

 

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai (részlet)

Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten!
Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket...
Íme, ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márványüregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán, és bebocsátást kér az égbe...
Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk...
Egyetlen jótettnek emléke jobban világít miutánunk, mint ezer fáklyának lobogása, s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden címerek és érdemrendek.
Ó, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életükben az irgalmat nem ismerték soha.
Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorún: »Ki voltál? Ki kísért idáig? Mi hangzik onnan alulról utánad?«
Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.
Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll, és rettentő kérdéseidre felel:
- Segítéd-e a nyomorultat?
- Nem!
- Fölemelted-e az elesettet?
- Nem!
- Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?
- Nem!
- Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?
- Nem!
- Törülted-e le a szenvedők könnyeit?
- Nem!
- Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?
- Nem!
- Szeretettel fizettél-e szeretetért?
- Nem! nem! és mindörökké nem!
És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: »Mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, akik rád voltak bízva? Építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? Igazán szolgáltad-e hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? Éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek?« Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit pátrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan, ahol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?
Ó, uram, gyakorolj irgalmat az igazság helyett! Ne tekintsd, mi volt a halandó ember, de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.
Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait; számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik.
Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, akik ellen vétkezett itt a földön.
Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek.
S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, ó, uram, ha engesztelhetetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul, add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát, és nem tükörből többé, térjen vissza a földre, és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg, és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!
Hallgasd meg, Uram, a te szolgádnak imáját, Ámen...

 

Nyugodjék békében a kőszívű ember.

megosztás
Emberek! Ti nem akarjátok megismerni a világot? Amit az iskolában tanításnak neveznek, az a világ tudásának egy töredéke. Épp ezért javaslom azt, kortársaim, hogy iskola után gyűljünk össze, és képezzük tovább magunkat. (Lakatos Martin)

Feladat: Írj buzdító beszédet Csokonai korabeli önképzőkör alapításához. A 10.A megoldásai:

Fehér Alexander
Kortársaim! Fájó ezt kimondanom, de tudatlan a magyar nép. Mert a tudás nem magyarul van. Az emberek hülyén végzik el az iskolát, de ezen változtathatunk, egy csapatként. Arra gondoltam, hogy az iskola után összegyűlünk, és összerakjuk tudásunkat. Mindenkinek lenne egy feladata, ami nem más, mint a könyvfordítás. Mi lefordítanánk a könyveket, az iskolában pedig tanulhatnának belőlük, ahogy mi is. Köszönöm a figyelmet.

Lakatos Martin
Emberek!
Ti nem akarjátok megismerni a világot? Amit az iskolában tanításnak neveznek, az a világ tudásának egy töredéke. Épp ezért javaslom azt, kortársaim, hogy iskola után gyűljünk össze, és képezzük tovább magunkat, és garantálom, hogy amit ott fogunk tanulni, az valóban tudás lesz.
Csoportokban fogunk dolgozni, mindenkinek lesz feladata, és a végén összerakjuk minden tudásunkat.

 

Csúrik Ádám
Mit akarunk? Tudást? Tudjuk, hogy nem tanítanak annyit a suliban, mint ami nekünk kellene. Ezért arra gondoltam, hogy elkezdhetnénk magunkat oktatni, vagy elkezdhetnénk tanulni, úgy, ahogyan nekünk jó, de ez nagyon sok munkával jár. A tudást magyarul nem kapjuk meg közvetlenül, ezért valahogy szerezni kell nyugatról könyveket. Tanulunk abból, amit lefordítunk. Ezt úgy gondoltam, hogy mindenki kap egy könyvet, majd összedobjuk a fordításból szerzett tudást, és ez garantálja a fejlődésünket.

 

Berkes Zsolt
Emberek, férfi barátaim, halljátok szavam. Van egy nagy helyzet... Na, szóval, gondolkozzatok el egy picit, hogy most éppen mit csináltok? Miből áll az egész napotok?
Megmondom én, hogy miből:
-lustálkodás
-bohóckodás
Ez elég nektek? Nektek ez a tudomány?
Debreceni diáktársaim, barátaim.
Ne hagyjátok, hogy Debrecen tudatlan legyen! Csapatmunkában tehetünk ez ügy ellen!
Barátaim, ez az intelligencia nem azért van, hogy megtöltsük mindenféle hülyeséggel, hanem hogy lángra gyújtsuk, mint a fáklyát, hogy az emberi faj láthasson a fényben. Gyertek hát velem és tegyünk ellene!
Ha velem tartotok barátaim, akkor ne féljetek, sokkal jobbnak látjátok a világot, és sokkal többet tudtok majd!
Rejtelmes és szemmel láthatatlan, de igaz dolgokat!
Ha most teszünk ellene, akkor a későbbiek folyamán mi, debreceni kollégisták, meg fogjuk váltani a világot, nevünk fennmarad a jó érdekében, és azt tíz, száz, talán ezer év múlva is hangoztatják.
Csak annyi a dolgunk, hogy ezeket a külföldi anyagokat lefordítsuk, idő van mint a tenger.
Egy kis erőfeszítéssel, higgyétek el, az átlagnál JOBBAK leszünk!
Így hát, barátaim, kérlek titeket, hogy csatlakozzatok. A cél itt van egy karnyújtásnyira. Ez az önkepzőkör alatt és után már közelebb is kerülsz önmagadhoz. Lesz ebben móka és kacagás. Higgyetek nekem! :)

 

Fehér Tamás
Kedves kortársaim!
A következő hét szombati napján üljünk össze a Presszó kávézóba pókerezni. Mellesleg találjuk ki, hogyan is szerezhetnénk sok pénzt. Erre van is egy nagyon jó ötletem. A tudásunkat később majd pénzzel fizetik meg. A felvilágosodás korszakában élünk! Az iskolákban mégis olyan gyatrán és hitványul tanítanak, ráadásulkeveset! Robotként kezelnek minket! Mint a gépek. Mindenkinek ugyanazt és ugyanolyan keveset tanítanak, ezzel elérve, hogy minden ember csak ugyanarra lesz jó. De erre én találtam megoldást! Egy olyan módszer, ami alapján sokkal többet tanulhatunk, és úgy, ahogy mi akarjuk. Ezt úgy neveztem el, hogy az „önképzőkör”. Az a lényege, hogy mindenki lefordít egy könyvet, és utána megosztjuk egymással a tudásunkat. És így, a saját tempónkban, saját tudásunknak megfelelően dupla annyit tudunk tanulni, mint eddig bárki más. Sokkal okosabbak leszünk mint mások! Változást hozunk, erre a mai romlott, tudatlan társadalomra! És a legjobb, hogy ezt mind úgy tesszük, hogy közben élvezzük amit csinálunk! A magunk módján tudunk fejlődni! Aki szeretne kiállni a sorból, és nem hagyja, hogy sorozatgyártmányok egyike legyen, és mer egyéni és okos lenni, akkor az velem tart. Köszönöm, hogy meghallgattatok! További szép napot mindenkinek! :)

 

Bujáki Gábor
Tudásra éhező társaim! Ti mind azért vagytok itt, hogy tanuljatok! Vagy talán tévedek? Az iskolában sok kérdésetekre nem kaptok választ, de erre van egy megoldás. Minden kérdésetekre választ kaphattok a nyugati irodalomból. Mindezt hogyan szerezhetitek meg? Csatlakozzatok az önképzőkörhöz, ahol együtt sajátítjuk el a tudományokat. A tudásvágyatok garantáltan kielégül. Tudom, hogy ide csak a legokosabb és legértelmesebb emberek járnak. Mit választotok? A tudást vagy az órákig tartó hasztalan információt?

 

Fazekas Tamás
Testvéreim, nem azért vagyunk most itt, hogy legurítsunk pár felest, bár nem lenne rossz ötlet, de most arról lenne szó, hogy olyan ismereteket szerezzünk, amit az iskolában nem tudunk. Az iskola elbutít minket, nem hagy gondolkodni és az ötleteinket is semmibe veszi. Csatlakozzatok hozzám az önképzőkörbe, és dőlhetnek az ötletek, nincs rossz kérdés, csak érdeklődő ember. Nem korlátozzuk senki gondolatait, meghallhatjuk és összetesszük mindannyiunk ötleteit. Így, eggyütt, több ismeretre tehetünk szert, mint az iskolában. Na mit szóltok barátaim?

megosztás
A család s tulajdon lesz a világnak kettes mozgatója, melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, amíg belőle hon lesz és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek, és felfalója önnön gyermekének.

ELSŐ SZÍN

(A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

ANGYALOK KARA
Dicsőség a magasban Istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég. (...)

AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell. (...)

GÁBOR FŐANGYAL
Hozsána néked, Eszme! (Leborul.)

MIHÁLY FŐANGYAL
Hozsána néked, Erő! (Leborul.)

RÁFAEL FŐANGYAL 
Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)

AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

LUCIFER
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. -
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? -
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. -

AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én. (...)
Nem érzéd-é eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. -
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék. (...)

AZ ÚR (gúnnyal)
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.

LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

 

MÁSODIK SZÍN

(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

ÉVA
Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!

ÁDÁM
És úrnak lenni mindenek felett.

ÉVA
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

ÁDÁM
A függés, látom, életelv neked. -
Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.

ÉVA
Majd szakítok egyet. (...)

LUCIFER
Üdvöz légy, szellem-testvér!

ÁDÁM
Mondd, ki vagy?
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

LUCIFER
Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

ÁDÁM
Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

LUCIFER
Hohó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg
Azért teremtett volna-é porondból,
Hogy a világot ossza meg veled?
Te őt dicséred, ő téged kitart,
Megmondja, végy ebből és félj amattól,
Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet. (...)
Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
Egy szikra az, mely bennetek dereng,
Egy végtelen erőnek mozzanása;
S mint a pataknak egyes habjai,
Egy percre felcsillogva visszahullnak
Közös medröknek szürke mélyibe. -
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között. (...)
De a tudás nem volna még elég;
Hogy testesüljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz mint az Isten, azt ha élvezed,
Ettől örök ifjú marad kecsed.

ÁDÁM
De csak szakíts.
Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
Legyünk tudók, mint Isten.
(A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.) (...)

AZ ÚR SZAVA
Ádám, Ádám! elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

 

HARMADIK SZÍN

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)
 

ÁDÁM
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

ÉVA
Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,
Mint az előbbi, s így körénk varázsolom
A vesztett Édent.

LUCIFER
Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének. (...)

ÁDÁM
Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy percre csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

LUCIFER
,,Vagyok" - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet. (...)

ÁDÁM
Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé. -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. (...)
Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége. (...)
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

ÁDÁM
Ez visszapillantása az öregnek.
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

LUCIFER
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt.

 

NEGYEDIK SZÍN

(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.)

ÁDÁM
Itt e művel, mellyet alkotok,
Azt tartom, hogy megleltem az utat,
Mely a valódi nagysághoz vezet.
Művészetét a természet csodálja
S évezredekre hirdeti nevem.
Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:
Erősebb lett az ember, mint az Isten.

LUCIFER
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? tedd kezed szivedre.

ÁDÁM
Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt. (...)

(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)

A RABSZOLGA
Uram, segíts!

(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.) (...)

A RABSZOLGA
Mért él a pór? - a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. - Milljók egy miatt.

ÁDÁM
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez! (...)

ÉVA
Neked silány szám, nékem egy világ,
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? (...)
Óh, nem hallod-e
A nép jaját?

ÁDÁM
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.

LUCIFER
Azt nem birom, ez már a nép joga,
Együtt öröklé az igával azt. (...)

ÁDÁM (Évához)
Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. -
Ne halljam többé. - Ím, legyen szabad
A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával,
Kikben szintén az az ember lehel. (...)
Pokolbeli káprázat, el veled,
Hiú törekvés, dőre nagyravágy -
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban - másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.

 

ÖTÖDIK SZÍN

(Athénben. A köztér, közepén szónokszékkel. Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal, virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje, fiával, Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat visznek, jő a templom csarnoka felé. A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg.)

ÉVA
Csak erre, erre, kedves kis fiam.
Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,
Csatázni messze hon határain. (...)

ELSŐ A NÉPBŐL
Unalmas élet, mit van tenni már?

HARMADIK A NÉPBŐL
Nem ártana egy gyönge kis zavar.

(Éva ezalatt az oltár tüzét meggyújtotta, kezeit megmosá s a hozandó áldozatra készült. Szolgálói himnuszt kezdenek, mely szakaszonként a következő jelenetbe vegyül. A tér megtelt polgárokkal, néppel, két demagóg a szószékért küzd.)

ELSŐ DEMAGÓG
Odább! ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.
(A nép helyeslést üvölt.)

MÁSODIK DEMAGÓG
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!
(A nép kacag és tapsol.) (...)

ELSŐ DEMAGÓG
Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész
Eladta a hont. (...)

HARMADIK A NÉPBŐL
Halál fejére.

ÉVA (felemelkedve)
Minő zaj az kint? nézzük meg, fiam.

KIMÓN
Egy árulót itélnek el, anyám.

ÉVA
Kiről is van tehát szó?

MÁSODIK DEMAGÓG (hozzája lépve)
Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,
Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

ÉVA
Miltiádészről? - Óh, nagy istenek!
S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból
Mentett ki férjem, most halált kiáltasz? (...)

(Ádám mint Miltiádész, fegyveres csapat élén vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve a nép és a demagógok.)

ÁDÁM
Mi zaj az odakint?

ÉVA
Ah, Miltiádész, rettentő beszéd az:
Árúlónak mond újra a tömeg.

ÁDÁM
Nevetséges vád; engem, árulónak,
Ki Marathónnál győztem?

ÉVA
Óh, hogy úgy van.
Gonosz világ az, mellyet itt lelél. (...)

ÁDÁM
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedűl én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság. (...)

LUCIFER
Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek
Nemesb ura voltál, mint ő neked?

ÁDÁM
Lehet, de mind a kettő kárhozat;
Más név alatt a végzet ugyanaz.
Hiú törekvés azzal küzdeni,
Nem is fogok. (...)
Vezess új útra, Lucifer, vezess,
S kacagva nézem más erényeit,
Más kínjait, csak élveket kivánva. (...)
Örülj, mulass, tagadd meg az erényt. -
Vérpadra mostan, büntetésemül.
Nem mintha aljast bírtam volna tenni,
De mert nagy eszme lelkesítni bírt.
(Ezalatt egy tőkét hoznak a lépcsők elé, mellette Lucifer áll bárddal. Ádám lehajtja a fejét.)

ELSŐ DEMAGÓG
Végezzétek ki. Éljen a haza!

 

HATODIK SZÍN

(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. - Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.)

CATULUS
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

ÁDÁM
Nem, Herculesre!

CATULUS
Ah, mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

ÁDÁM
Legyen. (...)
Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. -

CATULUS
S ha nyersz?

ÁDÁM
Lovad
Enyém. (...)

(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve, ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)

CATULUS
Recipe ferrum! - Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)

ÁDÁM
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. - Táncosok!
Csináljatok most már komédiát,
Ebből elég volt mára.
(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.) (...)

ÁDÁM
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

LUCIFER
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.

CATULUS
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait. (...)

(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

LUCIFER
No, majd hivok új vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. - -

(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

HIPPIA
Talán inkább csókot kivánsz?

LUCIFER
Öleld meg,
És lopd ki szájából az obulust.

HIPPIA
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)

PÉTER APOSTOL
Megállj, a döghalált szivod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)

MIND
A döghalál - rettentő - félre innen.

PÉTER APOSTOL
Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb'eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt. (...)
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. (...)
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről. (...)

HIPPIA
Hát öljetek meg, átkom ver különben.

PÉTER APOSTOL (hozzálépve)
Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg -
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.
(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)

HIPPIA
Atyám - megkönnyülék.
(Meghal.) (...)

PÉTER APOSTOL
Az Úr meghallgatott. - Tekints körül,
Az elkorcsult föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányult, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Mig a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. 

ÁDÁM
Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?

PÉTER APOSTOL
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

 

HETEDIK SZÍN

(Konstantinápolyban. Piac nehány őgyelgő polgárral. - Középen a Pátriárka palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke. Estve, később éj.)

LUCIFER
A szent tanok. - -
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle. (...)

ÁDÁM
Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába.

HARMADIK POLGÁR
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben rosszabb a pogánynál.

NEGYEDIK POLGÁR
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy Homoiusiont?

ÁDÁM
Ezt nem értem. -

LUCIFER
Ne valld be, ez most itt a fő dolog.

NEGYEDIK POLGÁR
Lám, kétkedik, ez is hamishitű.

TÖBBEN
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. -
Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.)

(A pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel jő palotájából, egy csapat barát követi láncravert eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.)

ÁDÁM
Elámulok! - De mondd, mi fejdelem
Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? -

LUCIFER
A főpap az, apostolok utóda.

ÁDÁM
S e meztelábas ronda csőcselék,
Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?

LUCIFER
Keresztény-cinikus, barátsereg.

ÁDÁM
Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.

LUCIFER
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
Ez abszolút erényü s épp azért
Engesztelhetlen népet.

ÁDÁM
Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja.

LUCIFER
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten. (...)

ÁDÁM
Atyám! a szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. -
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.

PÁTRIÁRKA
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén itélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. -
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket,
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.

ÁDÁM
Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. -

PÁTRIÁRKA
Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méregfoga,
S kiméled-é?

ÁDÁM
Valóban szörnyü bűn
Lehet, mi ily haragra gyújthatá
Egyházát a szeretetnek.

PÁTRIÁRKA
Fiam!
Nem az szeret, ki a testnek hizelg,
De aki a lelket vezérli vissza,
Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül
Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot
Hozok a földre. - E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Mig az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül.

BARÁTOK
Halál reájuk, már a máglya ég. -

ÁDÁM
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában. (...)

EGY BARÁT (a tolakodó keresztesek közt)
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzul minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni éppen képtelen,
Nehány ezer korbácsütéssel is. -
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. -

A KERESZTESEK
Ide vele. - Nekünk is, szent atyám! -

ÁDÁM
Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.
Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt! (...)

(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)

ÉVA
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?

ÁDÁM
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?

LUCIFER (Helénéhez)
Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? -

HELÉNE
S mi hálával tartoznám én neked?

LUCIFER
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság.
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonnyal.

HELÉNE
S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek,
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háladatlan, így is kárhozott. -
Pedig nem volt rút a négy üldöző.

ÁDÁM
Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.

ÉVA
Előttünk áll a zárda ajtaja.

ÁDÁM
A zárda, mondod? Óh, de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét,
S ne únjak várni hosszu éveken,
Melyek végéről pályabérem int. -

ÉVA
Im, e szalag. -

ÁDÁM
Ez éjsötét szalag? -
Óh, hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.

ÉVA
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.

ÁDÁM
De szerelem sem. És ahol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apáca.

ÉVA
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. -

LUCIFER
És el fog zárni e fal téged is?

HELÉNE
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.

LUCIFER
Nagy kár - beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. -

HELÉNE
Csalfa, menj előlem!

LUCIFER
S miért? hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?

HELÉNE
Ah, ezt nem is kivánom.

LUCIFER
Már megyek. -
A mélynek szörnye fen reám agyart.

HELÉNE
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem -
Inkább a kulcs majd ablakomba' lesz. (...)

ÁDÁM
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovagerényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne'kűl elhagyhatom helyem. -
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam - pihenni akarok. 

 

NYOLCADIK SZÍN

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel. Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. - Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)

RUDOLF
Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
Rosz álmam volt az éjjel, rettegek,
Mi konjunktúrákban van csillagom.
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.

ÁDÁM
Meglesz, uram, amint parancsolod. (...)

RUDOLF
Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak híveül szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit. (...)
A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárul javítani. (...)

ÉVA
János, nekem szükségem volna pénzre.

ÁDÁM
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

ÉVA
Örök szükséget tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha egy-egy udvaronc
Felém hajolva, mosolyogva mond,
Hogy a királyné köztük én vagyok,
Szégyenkezem miattad, aki a
Királynét így állítod udvarába.

ÁDÁM
Nem fáradok-e éjet és napot,
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott,
És hirdetem, mit jól tudok, hamis. (...)
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája
Tiéd a többi. - Ámde ládd, ha a
Császár pénztára többnyire üres
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

ÉVA (sírva)
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? én, nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. (...)

ÁDÁM (merengve)
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom,
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszu harcaim sebét. -
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él - e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember -,
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára kél a renyhe élvezettel. -
Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe korban így kell lelkesülni
És elszakadni mocskoló porától. -
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Biróúl lép fel, büntet és emel,
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton,
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
(A Marseillaise dallama hallik.)
Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi: 

 

KILENCEDIK SZÍN

(A nézőhely hirtelen Párizs Greve-piacává változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajgó néptömegnek szónokol. - Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap.)

ÁDÁM (folytatva)
Egyenlőség, testvériség, szabadság! -

NÉPTÖMEG
Halál reá, ki el nem ismeri! (...)

ÁDÁM
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész tisztán megmarad.
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. (...)

A TISZT 
Tégy engemet [az áruló] helyébe,
Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

ÁDÁM
Dicséretes, barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.

A TISZT
A biztosíték lelkemben lakik,
Aztán imé! van nékem is fejem,
Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

ÁDÁM
S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

A TISZT
S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem nézem semmibe?

ÁDÁM
Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

A TISZT
Polgár, még egyszer felszólítalak. -

ÁDÁM
Türelem még, a cél el nem marad.

A TISZT
Nem bízol bennem, látom, hát tanulj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. -
(Főbe lövi magát.)

ÁDÁM
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. -
Viszontlátásig, győzelem után. (...)

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -

A MÁRKI
Márki vagyok. -

ÁDÁM
Megállj - vagy nem tudod,
Hogy "polgáron" kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

ÁDÁM
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? -

ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

ÉVA
Bátyám, erős légy!

A MÁRKI
Húgom, óvjon Isten. - (El.)

ÉVA
Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.

ÁDÁM
Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

ÉVA
A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

ÁDÁM
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Menyország szállt le, s szentélyébe zár.

ÉVA
Az áldozatra szentelt állatot
Sem gúnyolák útjában a papok.

ÁDÁM
Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor. (...)

ROBESPIERRE
Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.
Fogjátok el, szabadságunk nevében. -

NÉPTÖMEG
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.
(Körülveszik s elfogják.)

ÁDÁM
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert - elég volt. -
De ím, ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. -
Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.
(Fejét a nyaktiló alá hajtja.)

 

TIZEDIK SZÍN

(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler, íróasztalára hajtott fővel látszik, Lucifer mint famulus mellette áll s vállára üt. A reg szürkül.)

LUCIFER
Ezúttal a nyakazás elmarad. -

ÁDÁM (felemelkedve)
Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

LUCIFER
Elszálltak a mámorral, mesterem. (...)

LUCIFER
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik,
Bölcsességedből elleshetni egy szót.

ÁDÁM
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,
Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért.

LUCIFER
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

ÁDÁM
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl, és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő s az erkélyre megy.)

TANÍTVÁNY
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt. (...)
Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,
Belátni a természet műhelyébe.

ÁDÁM
Sokat kivánsz. Paránya a világnak,
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? -
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
Ha súlyától nem dűlne össze kebled,
S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. -
Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

TANÍTVÁNY
Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,
Nagy férfiú, én csak nyerek vele,
Mert érezem, semmit fel nem fogok.

ÁDÁM
Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,
Lásd a valót, mint én látom magam.
De nem les-é avatlan hallgató, mert
Az az igazság rettentő, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,
Midőn utcákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú. -
Most adj kezet, hogy el nem árulod,
Amit megértesz. - Így - halljad tehát. -

TANÍTVÁNY
Mint reszketek vágytól és félelemtől -

ÁDÁM
Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

TANÍTVÁNY
Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

ÁDÁM (vigyázattal)
No, látod, én sem - s hidd el, senki más.
A bölcselet csupán költészete
Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. (...)
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig teóriát tanulsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán. 

 

TIZENEGYEDIK SZÍN

(Londonban. A Tower és a Temze közt vásár. Tarka sokaság hullámzik, zajong. Ádám mint élemedett férfiú Luciferrel a Tower egyik bástyáján áll. Estve felé.)

ÁDÁM
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.

LUCIFER
Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképpen hallanók,
Hol közbeszól a szív verése is. (...)

(Mindketten lemennek a Tower belsejébe, s csakhamar munkásokul öltözve kilépnek annak kapuján, a sokadalomba vegyülvén. - Egy bábjátékos bódéja mellett áll, melyen majom ül veres kabátban, láncon.)

A BÁBJÁTÉKOS
Csak erre, erre, kedves jó urak,
Mindjárt kezdődik az előadás.
Mulatságos komédia nagyon,
Szemlélni, mint szedé rá a kigyó
Az első nőt, ki már kiváncsi volt,
S mint vitte ez csávába akkor is már
A férfiút. - Láthattok fürge majmot,
Mi méltósággal játssza emberét,
Láthattok medvét táncmester gyanánt.
Csak erre, erre, kedves jó urak! (...)

A KISLEÁNY
Kis ibolyák, első követei
A jó tavasznak. Vásároljanak!
E kis virág az árvának kenyért,
És a szegénynek is szép éket ad.

 

EGY ÉKSZERÁRUS (bódéjában)
Hogy e gaz mindig versenyez velünk,
S ki nem bírjuk szorítni a divatból. -
Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,
Melyért az is már, aki fölhozá,
Kétségbeejtő elszántsággal a
Tenger mélyének szörnyeit kisérti. (...)

(Leveles szín alatt italt mérnek, az asztal körül dőzsölő munkások. Hátrább zene és tánc. Katonák, polgárok s mindenféle nép mulat és ácsorog.)

KORCSMÁROS (vendégei közt)
Urak, vigan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha,
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a Biblia.

LUCIFER
Tetszik nekem e filozófia.
Üljünk le itt e szép árnyas padon,
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat
Savanyu borral s rossz zenével a nép.

ELSŐ MUNKÁS (az asztalnál)
A gépek, mondom, ördög művei:
Szánktól ragadják a kenyeret el.

MÁSODIK MUNKÁS
Csak az ital maradjon, elfeledjük. (...)

A KORCSMÁROS (Ádámhoz)
Uram, mivel szolgáljak?

ÁDÁM
Semmivel.

A KORCSMÁROS
El hát padomról, semmiháziak.
Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,
Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett.

ÁDÁM (fölkelve)
Így mersz beszélni?

LUCIFER
Hagyd el a pimaszt.

ÁDÁM
Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,
Hogyan silányul állattá az ember. (...)

ELSŐ KOLDUS
E hely sajátom, itt van engedélyem.

MÁSODIK KOLDUS
Könyörülj rajtam, másként meghalok,
Már két hete, hogy nem dolgozhatom.

ELSŐ KOLDUS
Igaz koldus sem vagy hát eszerint,
Kontár sehonnai, rendőrt hivok. -
(A második koldus elsompolyog. Az első helyet foglal.)
Krisztusnak öt sebére, alamizsnát
A szenvedőnek, édes uraim! (...)

ÁDÁM (egyik zenészhez)
Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?

A ZENÉSZ
Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve nézni,
Miként mulatnak kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást. (...)

ELSŐ TANULÓ
Vigan, fiúk, mögöttünk a penész,
Ma élvezünk valami derekast.

MÁSODIK TANULÓ
Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.

HARMADIK TANULÓ
Valakivel próbáljunk összetűzni,
Ez izgató és férfias mulatság.
(Elhaladnak.)

ÁDÁM
Kedves látvány ez e lapos világban,
Szebb kor csiráját sejti benne szűm.

LUCIFER
Meglátod, a csira mivé fesel,
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjonton az volt, mik most e fiúk.
(Két gyáros beszélgetve jő.)

ELSŐ GYÁROS
Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árum jóságát kell megvesztegetnem.

MÁSODIK GYÁROS
A munka bérét kell csökkenteni.

ELSŐ GYÁROS
Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősüljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.

MÁSODIK GYÁROS
Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű. (Elmennek.)

ÁDÁM
El vélek. - Mért is hagytad látnom őket. (...)

ÁDÁM
Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?

ÉVA
Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.
Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,
S szép alkalom ragyogni ékeimben. (...)

(A Towerbe tűnnek, s míg lent a csoportozás és zavar növekszik, ismét megjelennek a bástya tetején.)

ÁDÁM
Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek. (...)
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt. -
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,
Vezess, vezess, Lucifer, e világba. (...)

(Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint, amint egymás után szólottak.)

ÉVA
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
(Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.)

 

TIZENKETTEDIK SZÍN

(U alakra épült nagyszerű falanszter udvara. A két szárny földszintje nyílt oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek között munkások foglalkoznak. A bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek s egyéb különösségek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók - egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)

ÁDÁM
Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

LUCIFER
E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg.
Most már egész föld a széles haza,
Közcél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány. (...)

TUDÓS
Mely szakmába tartoztok sajátlag?

ÁDÁM
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. -

TUDÓS
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

ÁDÁM
Igaz. - Tudom jól, hogy kell ollyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélkűle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg,
S fogalma sincs arról, miben segít. -
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. -
Ily épitész nagy a tudásban is. (...)

ÁDÁM
Mi állat él még a világon?

TUDÓS
Minő kérdés, hát nálatok nem így van?
Él, ami hasznos, és mit ekkorig
A tudomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka, de korántse
Olyan hiányosan már, mint minőnek
A kontár természet megalkotá:
Az élő zsír, ez hús- s gyapjútömeg,
Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál. (...)

TUDÓS
E százszerű tárgy, millyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mindezt helyettünk,
Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig amellett marad.

ÁDÁM
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben. -
Hol leljen tért erő és gondolat,
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körültekint
Ezen szabályos, e rendes világban,
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengező vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam. (...)

ÁDÁM
Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

TUDÓS
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanul,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.

(Hosszú sorban férfiak jőnek, másban nők, néhányan közülük gyermekkel, köztük Éva is. Az udvaron mindnyájan kört képeznek, egy aggastyán eléjök lép. Ádám, Lucifer s a tudós az előtérben állnak a múzeum mellett.)

AZ AGGASTYÁN
A hetvenkettedik szám!

MICHELANGELO (kilépve)
Íme, itt. -

AZ AGGASTYÁN
Rendetlenül hagyád el műhelyed.

MICHELANGELO
Igen, mert mindig széklábat csináltam,
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,
Nem engedék. Kivántam változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S otthagytam a kínt, ott a műhelyet. (...)

TUDÓS
Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

ÁDÁM
Ne szánjatok. - Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír. -
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül
Felénk rebeg, mint édes zengemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe. -

 

TIZENHARMADIK SZÍN

(Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel röpülve.)

ÁDÁM
Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

LUCIFER
Hát nem vágytál-e, menten a salaktól,
Magasb körökbe? (...)
Emelkedett szempontunkból, hiába,
Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.

ÁDÁM
A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer! (...)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Te ismersz már, a földnek szellemét,
Csak én lélekzem benned, tudhatod.
Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,
Térj vissza, élsz - hágd át, megsemmisülsz.

ÁDÁM
Dacolok véled, hasztalan ijesztesz,
Testem tiéd tán, lelkem az enyém,
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod. (...)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz, s mely ha más leendne,
Nem létezhetnék többé, véled együtt. (...)

ÁDÁM
Ugyis nem ront-e majd el a halál? -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
A vén hazugság e hiú szavát
Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban -
Egész természet átborzadna tőle. -
Szentelt pecsét az, feltartá az Úr
Magának. A tudás almája sem
Törhette azt fel.

ÁDÁM
Majd én feltöröm.
(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)
Végem van!

LUCIFER (kacagva)
Győzött hát a vén hazugság. -
(Amint Ádámot eltaszítja magától.)
E báb-istenség most már elkeringhet
Az űrben, új bolygóként, mellyen újra
Számomra fog tán élet fejledezni. -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Korán a káröröm még, Lucifer!
Csak érinté az idegen világot,
Nem oly könnyű országomból kitörni. -
Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

ÁDÁM (eszmélve)
Élek megint. - Érzem, mert szenvedek,
De szenvedésem is édes nekem,
Oly iszonyatos az, megsemmisülni. - - -
Óh, Lucifer! vezess földemre vissza,
Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek. -

LUCIFER
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. -

ÁDÁM
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga. (...)
Óh, vissza hát a földre, új csatára.

 

TIZENNEGYEDIK SZÍN

(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszó-fenyőbokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.)

ÁDÁM
Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Oda vezess, hol pálmafák virulnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. -

LUCIFER
Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlitője. -
A tudomány nem győzött végzetén. 

ÁDÁM
Szörnyű világ! - csupán meghalni jó.
Nem sajnálandom, amit itt hagyok. (...)
Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen. (...)

LUCIFER
De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.
Nézd, ott is áll még egy embertanya,
S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. -
(Egy eszkimó a gulibából kilép, fókavadászatra felkészülten.)

ÁDÁM
E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! valóban
A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

AZ ESZKIMÓ
Léteznek hát mégiscsak istenek
Felettünk? ím, előttem megjelentek.
De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,
Menekszem tőlük, az legbiztosabb.
(Vissza akar vonulni.)

LUCIFER
Megállj, egy szóra!

AZ ESZKIMÓ (leborulva)
Kegyelem, uram!
Az első fókát néked áldozom,
Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

LUCIFER
Hát ahhoz a fókához mily jogod van,
Hogy éltével váltod meg a tiédet?

AZ ESZKIMÓ
Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.

LUCIFER
S a nagy szellem veled táplálkozik.

AZ ESZKIMÓ
Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.

ÁDÁM
Mi gyáva nézlet!

LUCIFER
S mást tevél-e te?
Az a különbség csak közöttetek,
Hogy ő fókát, te embert áldozál
Az istenségnek, mellyet alkotál
Saját képedre, mint ez az övére.

AZ ESZKIMÓ
Látom, haragszol, és érzem, miért.
Ínségemben hogy fel mertem sohajtni
A nap jótékony istenéhez, aki
Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint
Itt is parancsolt egykor. - Óh, bocsáss meg,
S elátkozom örökre.

ÁDÁM
Ím, nagy Isten,
Tekints le és pirulj, mi nyomorult,
Akit remeknek alkotál, az ember!

AZ ESZKIMÓ
Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

LUCIFER
Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

ÁDÁM
Mi helytelen faragsz rosz élceket!

LUCIFER
Igazság az, nem élc. Okoskodásod
A jóllakotté, míg itt társadé
Éhes gyomornak filozófiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyetérttek rögtön, hogyha te
Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott.
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt el birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege. (...)

ÁDÁM
Sokan tengődtök-é még e vidéken?

AZ ESZKIMÓ
Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. - Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerülnek újak; s oly kevés
A fókafaj. - Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,
S több fóka. -

ÁDÁM
Lucifer, jerünk, elég volt!

LUCIFER
No, legalább tekintsük meg nejét.

ÁDÁM
Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt
A férfiú, szemünknek ronda látvány:
De megvetést szül keblünkben csupán.
A nő, az eszmény, e megtestesült
Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,
Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.
(Ezalatt Lucifer Ádámot a gunyhó felé vonta, most az ajtót felrúgja, bent Éva mint az eszkimó neje látszik. Ádám mereven bámul, a küszöbön állva.)

AZ ESZKIMÓ (gunyhójába lépve)
Nőm! vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)

ÉVA
Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg.

ÁDÁM (bontakozva)
Segítség, Lucifer! el innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
Dacoljak-é még Isten végzetével. -

LUCIFER
Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. -


 

TIZENÖTÖDIK SZÍN

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan kilép a gunyhóból s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

ÁDÁM
Rettentő képek, óh, hová levétek?
Körültem minden úgy él, úgy mosolyg,
Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

LUCIFER
Hiú ember! Hát azt kivánod-é,
Hogy a természet rendje felbomoljon,
Új üstökös ragyogjon éjeden,
Remegjen a föld, egy féreg, ha elvesz?

ÁDÁM
Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
És átalán több-é, mint álom, a lét,
Egy percre melly a holt anyagra száll,
Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?
Miért, miért e percnyi öntudat,
Hogy lássuk a nemlét borzalmait? (...)

LUCIFER
Siránkozol? - csupán a gyávaság
Fogadja el harc nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre. -

ÁDÁM
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni. (...)
Megállj! mi eszme villant meg fejemben -
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egymagam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás...
S azt mondom: vége a komédiának. -
(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

ÉVA
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon.
Úgy félek tőled...

ÁDÁM (továbbhaladva)
Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.
(ellágyulva)
Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:
Nehezebb lesz most már az áldozat,
Mit a jövőnek hozni tartozom. -

ÉVA
Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
Mert ami eddig kétséges vala,
Most biztosítva áll már: a jövő. -

ÁDÁM
Hogyan?

ÉVA
Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

ÁDÁM (térdre esve)
Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

LUCIFER
Féreg! feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. (...)

AZ ÚR
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.

ÁDÁM
Uram! rettentő látások gyötörtek,
És nem tudom, mi bennök a való.
Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:
E szűkhatáru lét-e mindenem,
Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,
A földre öntsd, és béigya porond?
Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. -

AZ ÚR
Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,
Hogy a muló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény. (...)
Karod erős - szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni. (...)

ANGYALOK KARA
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme. (...)

ÉVA
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

ÁDÁM
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -

AZ ÚR
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

 

megosztás
"Egyfajta szerepjátékról van szó, amikor az adott korban történt esemény világát újrateremtik, a gyerekek átélik, hogyan éltek, dolgoztak akkoriban, milyen eseményekre hogyan reagáltak, még költségvetést is kell tervezniük..." (Ringstabekk, Norvégia)

2016 áprilisában startolt országosan a Digitális Témahét, amelynek keretében a 11.E osztállyal vállaltuk a "digitális írástudás fejlesztését és pályaorientációt" szolgáló programsorozat végigvitelét.

Nem előregyártott tananyagot használunk, hanem saját munkamódszert dolgozunk ki. Ebben iránymutatónak tekintjük a norvég Ringstabekk iskola módszerét:

Az évet hat hathetes szakaszra osztották, melyekben helyet kap a klasszikus oktatás is, de az idő nagy részében a diákoknak valóságra épülő történeteket kell feldolgozniuk. Egyfajta szerepjátékról van szó, amikor az adott korban történt esemény világát újrateremtik, a gyerekek átélik, hogyan éltek, dolgoztak akkoriban, milyen eseményekre hogyan reagáltak, még költségvetést is kell tervezniük. A tanár különböző problémákat oldat meg a szerepet játszó gyerekekkel, például jön egy gazdasági válság, vagy egy járvány, amit alaposan meg kell ismerni és érteni ahhoz, hogy megfelelően reagáljanak rá.

A tanár megtervezi, milyen univerzumban, világban mozognak majd. Például mondhatja azt, hogy a háttér Oslo fejlődése az 1900-as évek elején, amikor még sok gyári munkás volt. Az oktatási univerzum egy ház lenne a városban, a diákok valószínűleg egy családot alkotnának csoportonként, kapnának egy lakást a házban, és első körben ki kellene találniuk, hogy hívják őket, hogyan élnek, mit dolgoznak. Ehhez tudniuk kell, mik voltak a tipikus nevek, milyen ipar volt, a családi költségvetéshez még azt is ki kell kutatniuk, mennyi volt a fizetés, a tej, a kenyér ára.

Amikor ez megvan, a tanár mondhatja, hogy sajnos fizetésnapon a családfő elitta a pénz felét. Itt meg lehet vitatni az etikai oldalát a kérdésnek, de szükség van új költségvetésre is. Lehet vita a gyárról, arról, hogy ha keveset termel, akkor inkább embereket rúgnak ki, vagy a béreket csökkentik. És ha az 1900-as évekről beszélünk, akár a tuberkolózis is felütheti a fejét, és akkor annak olvasnak utána, hogy mit kezdtek ezzel a betegséggel abban a korban ." (forrás: lemon.hu)

A szolnoki Baross szakközép 11.E osztálya Firenzét elevenítette meg a Digitális Témahéten. Módszerünk a KOSZ, azaz: Kollektív Órai Szerepjáték. Első lépésként mindenki keres magának egy figurát, akit majd felépít, jellemez, és magát az ő helyébe képzelve tapasztalja meg az első újkori város mindennapjait.

megosztás
A leíró nyelvtant nem elvont kategorizálással (nyelvi szintek) kezdjük, hanem bejárunk egy ösvényt az "amit-kimondok-életre-kel" ősi beszédtől a fogalmi gondolkodást jelölő modern nyelvig. Weöres Sándor Barbár dal című verse remek kiindulópont...

Feladat: Fordítsd le Weöres Sándor versét úgy, mintha egy őskori rigmus lenne. A 9.A megoldásai:


Rácz Alex

Égj, kőris, ősöket emlegesd fel,
Ne fájjon a vérző seb kezeden,
Ne kísértsd a vezérünket,
Add ide nekünk a jó tüzet! Lélek!
 

Serfőző Bence Dávid

Az ősök szentek,
Ha megbántod, meghalsz,
és ha megbántottad, tűzben veszel,
ezért ki kell engesztelni őket! Tűz!

 

Nász Tamás

Megfogadjuk neked a csendet, ősünk,
Megfogadom a csendet az életben,
Megfogadom az ígéret tartását az életben
Adj nekünk termést, állatot, Baukui!

 

Tóth Sándor Máté

Adj ismét tüzet istenünk,
De ne bánts minket,
De ne haragudj meg ránk,
Mert mi áldozunk neked! Istenünk!

 

Márkus Martin Patrik

Segíts, Istenem
Állj meg, gonosz
Állj meg gonosz, meghalsz!
Áldj meg, Isten! Ámen!

 

Vajon Gergely

Elment a nap, eljött a sötétség,
Összegyűlt a törzs, ég a tűz,
Készül az étel, mindenki éhes
Feljön a hold, kezdődik a sötét élet.

 

Tabányi Ádám János

Mi most téged leidézünk
azt szeretnénk, hogy tegyél rendet
bár tudjuk, nehéz rendet tenni
de cserébe áldozunk neked! Úgy legyen!

 

Unger Krisztián

Amikor a nap felkel,
amikor a hold leszáll,
adj erőt, Isten,
hogy teremjen étel elénk

 

Fehér Bálint Béla

Induljatok vadászni, vadásszátok le a halhatatlant
Hozzátok haza, és együtt elfogyasztjuk az izmát
Hozzátok haza a halhatatlant, és együtt elfogyasztjuk az izmát.
Induljatok, bátor harcosok! Gyerünk!

 

Bajkai Máté István

Gulbe elment tüzet keresni.
Ám a tűz kialudt.
Miért aludtál ki, tűz?
Tűz, kérlek, éledj fel! Lángolj!

 

Komláti Róbert

Állj meg egy pillanatra
Nézz fel az égre
És kiáltsd fel, hogy
Jaman!

 

Kóré Norbert Sándor

Gyere és állj készen
Mindenkit vár az este
Vadászni fogunk ma
Életre, halálra állj készen.

 

Gál Patrik

Ez az ember áruló,
öljük meg itt helyben,
vagy akár dobjuk a tűzre,
a családja előtt, hogy szenvedjenek!
(Jaman)

 

Haris Ádám

Gyere, menjünk vadászni,
elejtjük a nagy vadat,
hazahozzuk, megsütjük,
majd megyünk imádkozni! Jaman!

 

Lakatos Bence

Elmegyek én fát gyűjteni,
Nem fogok fázni,
Nem fogok fázni, mert tüzet gyújtok én.
Itt is egy fa, ott is egy fa, ott pedig kaja!

 

Kurucz Péter Tamás

Gyere ide, kis Gulbe,
Ne félj tőlem,
Ne félj tőlem, nem eszlek meg
Indulj el, ne hátrálj meg! Gyerünk!

 

Jónás Róbert

Gyertek le hozzánk, istenek
Mutassatok helyes utat törzsünknek
Hozzatok nekünk jó életet, vizet, vadakat
Űzzétek el tőlünk a rossz szellemeket! Jaman!

 

Kállai József Martin

Gyerünk, Gulbe vadászni
hozzunk a törzsnek kaját
hozzunk a törzsnek vizet
hogy ne haljunk éhen! Jaman!

 

A következő körben főneveket és névmásokat kerestünk az eredeti szövegben, immár mindhárom versszakban. Az emo névmást egyértelmű pozíciója miatt könnyű volt megtalálni, a többihez azonban már figyelembe kellett venni, hogy a Weöres által kitalált nyelv inkább izoláló* hajlamú.

*Az izoláló (elszigetelő) típusba tartozó nyelvek változatlan, izolált szótövek egymás mellé helyezésével alkotják meg mondataikat. A nyelvtani viszonyokat a segédszók, a hangsúly és a szórend segítségével fejezik ki. Ilyen a kínai, a maláj, az indonéz, a vietnami, de a tőlük rokonságban igen távol álló angol is ebbe az irányba fejlődött. (tudasbazis.sulinet.hu) 

Végül őskori szótárat állítottunk össze kitalált kifejezésekből. (Fontos kritérium volt, hogy ne egyszerű jelenségeket nevezünk meg, hanem kifejezéseinkkel érzékeltessük a kezdeti nyelvek formai és tartalmi gazdagságát.)

badibiri: túl nagy csend
kumadulu: a tűz lassan leég
sturbanu: közeledik a hideg
sankulu: lehullottak a falevelek
bumutala: hozzatok fát
pongwhong: tüzet rak a szertartáshoz
alulu: áldozatot vinni az oltárra
tütiti: tüzet lopni
ketitata: szerszámot javítani
kutata: megsérült a felső teste
kutana: megsérült derékon alul
giugi: sikeresen megöltük az állatot
giugiu: nem sikerült megölni az állatot
aukde: fát vágni a kunyhóhoz
kedkuc: tüzet gyújtani
polpa: fáj a sarka
anip: világ gyökere
eneee: valaki ábrázolta egy ember arcát
rákencsa: kifordult könyök visszarakása
zsátuváj: engedte kialudni a tüzet
csucsipel: álomban történt nemzés

megosztás
Ki jogosult e szóra: Istent hiszek! Paptól vagy bölcstől tudakolja, a válasz csak csúfság lehet a kérdezőre. (...) Ki nevezheti Őt meg, ki ismerheti Őt meg: hiszem Őt - ? S olyat ki érez, hogy merni képes azt mondani: nem hiszem!

Második nagy kultúrtörténeti fejezetünk címe "A nyugati ember születése". Gondolatmenete közel négyszáz évet ölel fel: a reneszánsztól a felvilágosodásig - vagy így is megjelölhetjük: a könyvnyomtatás feltalálásától a Faustig.

Goethe tragédiája a nyugati világfelfogás fantasztikus erejű, drámai összegzése. Gyakorlatilag újrateremti az emberiség nagy bűnbeesés-mítoszait: halandó hőse az isteni tudás teljességére áhítozik.

Jelen írásnak nem feladata az egész mű elemző bemutatása, mindössze két momentumot idézünk a nehezen megfogható deista gondolkodás érzékeltetésére. A deizmus klasszikus definíciója így hangzik: Isten megteremtette a világot, de tovább nem avatkozott bele a működésébe. Gyakran idézett summázata: "Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen." (Madách: Az ember tragédiája I. szín, Isten szavai) Illetve népszerű példa az órásmester-hasonlat is. Eszerint nem kell keresnünk Istent a teremtésben, éppen úgy, ahogy az órásmestert sem keresi senki az óraműben. A Mester önműködő szerkezetet készített, amelyet az elindítása után már nem kell javítgatni.

A 18. század racionális forradalma (a tudományos igazolás igényének megszületése) nagy hatással volt a vallásos gondolkodók világképére. A deizmus fenti meghatározása alapján akár úgy is érezhetnénk, hogy "szűkült" az Isten szerepe, a Mindenható "visszaszorult" a kevéssé jelentős Teremtő szerepbe. A korszak legkomolyabb gondolkodói azonban éppen ellenkezőleg látták: ezzel kapott méltó rangot, valódi tiszteletet az Isten. Mentesült azoktól a terhektől, amelyeket az egyház (a hívők megfélemlítése és butítása céljából) rápakolt az évszázadok során.

Három ilyen teherről szólnak az alábbi szövegek. 

 

Thomas Paine: The Age Of Reason

But some, perhaps, will say: Are we to have no word of God- no revelation? I answer, Yes; there is a word of God; there is a revelation.
THE WORD OF GOD IS THE CREATION WE BEHOLD and it is in this word, which no human invention can counterfeit or alter, that God speaketh universally to man.

Egyesek talán azt kérdik majd: "Akkor hát nem szól hozzánk az Isten? Nincsen kinyilatkoztatás?" De van, Isten szól, Isten megnyilatkozik.
ISTEN SZAVA MAGA A TEREMTÉS, amit a szemünkkel látunk, amelyet megtapasztalunk, amelyet semmiféle emberi találmány nem hamisíthat meg, nem változtathat meg, hiszen azt Isten egyetemesen mindenki számára kinyilatkoztatta.

 

Goethe: Faust (részlet)

MARGIT
Áruld el, Henrik!

FAUST
Mit, szivem?

MARGIT
Te voltaképp a hittel hányadán vagy?
Bár jó ember vagy, elhiszem,
úgy látszik, nem sokat számít tenálad.

FAUST
Hagyd ezt, szivem! Szeretlek, lásd, nagyon
s szerettemért testem-lelkem adom,
hitük és templomuk nem rombolom le, hidd meg!

MARGIT
Ez nem elég, hinned kell, hinned!

FAUST
Hát kell?

MARGIT
Ó, bárcsak hajlanál hitemre!
Nem tiszteled te a szentségeket se.

FAUST
Tisztelgetem.

MARGIT
Nem áhítsz rájuk mégse.
Nem mentél régideje se gyónni, se misére.
Istent hiszel?

FAUST
Ki jogosult e szóra:
Istent hiszek!
Paptól vagy bölcstől tudakolja,
a válasz csak csúfság lehet
a kérdezőre.

MARGIT
Nem hiszel te, nem?

FAUST
Félre ne érts, szépséges gyermekem!
Ki nevezheti Őt meg,
ki ismerheti Őt meg:
hiszem Őt - ?
S olyat ki érez,
hogy merni képes
azt mondani: nem hiszem!
A Mindentartó,
a Mindenhordó
vajon nem ölel át
engem, téged, magát?
Az ég nem boltosul felettünk?
S nem szilárd a föld talpunk alatt?
S barátságos mosollyal
nem kelnek örök csillagok?
Szemem nem a szemedbe néz?
S nem tódul-e minden
fejed s szived felé,
s rejtelmesen nem sző körülted
láthatatlan és látható?
Telítsd ezzel szíved, akármi nagy,
s ha már boldogsággal telis-tele vagy,
nevezd ezt bárhogyan:
Öröm! Szív! Lélek! Isten!
De én szót nem találok
reá! Minden csak érzés;
a név, hang, füst csupán,
elfojtja ég tüzét.

MARGIT
Szép is, jó is ez a beszéd,
a pap is ezt mondja általán,
éppen csak kissé más igékben.

FAUST
És ezt rebegi szépen
minden szív az Isten Napja alatt, lám,
ki-ki a maga ajkán;
a magamén én ne mondjam?

MARGIT
Ebben sok tetszetős dolog van,
összevéve mégis csak biceg;
nincs is keresztény hited.


 

GONOSZ LÉLEK
Ugye, Margit, be más volt,
midőn még bűntelen
álltál oltár elé,
s nyűtt könyvecskédből ott
szent éneket daloltál,
még gyermekül,
s már égi hittel!
Margit!
Hol a fejed?
A szived mélyén
mily iszonyu bűn?
Anyádnak lelkiért esedezel,
ki hosszu kínra érted aludta át magát?
S ki vére festi küszöböd?
S immár a szived alján
nem moccan élőn valami,
s nem kínoz, szenved ott:
sejlő jelenvalóság?

MARGIT
Jaj! Jaj!
Űzhetném el gondjaim,
amelyek rajtam át meg átcikáznak
pusztitón!

KÓRUS
Dies irae, dies illa,
Solvet saeclum in favilla.

Orgonaszó

GONOSZ LÉLEK
Jaj neked!
A harsona szól!
Mozdulnak a sírok!
És szíved
hamvaiból
tűz-kínzatásra
újratámasztatva,
éled!

MARGIT
Hogy fussak el?
Úgy érzem, hogy az orgona
a lelkem apasztja,
s a dal szivem
tövét szakasztja.

KÓRUS
Judex ergo cum sedebit,
Quidquid latet adparebit,
Nil inultum remanebit.

MARGIT
Megfúladok!
A falpillérek
megfojtanak!
A boltozat
rám dől! - Levegőt!

GONOSZ LÉLEK
Csak rejtőzz! Bűn s gyalázat
rejtve nem maradhat.
Fényt? Levegőt?
Jaj neked!

KÓRUS
Quid sum miser tunc dicturus?
Quem patronum rogaturus?
Cum vix justus sit securus.

GONOSZ LÉLEK
Az üdvözültek
elkapják arcukat.
Hogy a kezük kinyujtsák,
irtóznak a tiszták!
Jaj!

KÓRUS
Quid sum miser tunc dicturus?

MARGIT
Szomszédné! Az üvegcsét! -
(Ájulásba esik)

megosztás
A természetes és racionális világrendben a szabadság és egyenlőség közti ellentmondás, az egyén jogai és a társadalom jogai között feszülő ellentét leküzdhetetlen és feloldhatatlan, s csupán egy magasztosabb világrendben győzhető le. (Ny. Bergyajev)

Bevezetés (Dosztojevszkij gondolatai)

Dosztojevszkij alapjaiban teszi kérdésessé, hogy léteznek-e vajon egyszer s mindenkorra egyértelmű megoldást jelentő eszmék. Az orosz író egyik jelentős felfedezése éppen az volt, hogy végérvényesen befejeződött az egységes, megváltó ideológiák kora.
A szabadság fölszabadítja a rosszat is, a rossz uralma pedig fölszámolja a szabadságot, és (a rosszat) bármiképpen is korlátozzák (a jó nevében), az szükségszerű és kényszerű jósághoz vezet, ami szintén elfajul, mert a kikényszerített jó nem lehet jó.
Először Dosztojevszkij szembesítette az emberiséget azzal az ellentmondással, amelyre a kereszténység hatása miatt a Nyugat csak később figyelt fel: "A dilemma így hangzott: vagy az igazságos társadalom terror, hazugság és rabság árán, vagy az elviselhetetlen szabadság, mert ezt követeli a távol lévő Isten és a be nem avatkozó Krisztus, pontosan úgy, mint A Nagy Inkvizítor legendájában."
Azért is "elviselhetetlen" a szabadság, mert lehetővé teszi a bűnt.


Részletek Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) Önmegismerés című könyvéből:

Nemcsak hogy nem voltam közömbös a társadalmi kérdések iránt, hanem nagyon is szenvedtem tőlük, voltak állampolgári érzéseim, de lényegében, mélyebb értelemben inkább aszociális beállítottságú voltam, és sohasem számítottam »közéleti« embernek; a társadalmi mozgalmak sohasem tekintettek teljesen a magukénak. Mindig szellemi alapon álló »anarchista« és »individualista« voltam.

Filozófus létemre túlságosan sok eseményt kellett átélnem: négyszer ültem börtönben, kétszer a régi, kétszer pedig az új rendszer alatt; három évre északra száműztek, örökös szibériai száműzetéssel fenyegető eljárás folyt ellenem; elűztek a hazámból, és hátralévő életemet valószínűleg száműzetésben élem le. Mindazonáltal sohasem voltam politikus alkat.
 

Nyikolaj Bergyajev: Hetedik levél
A liberalizmusról

Maga a szó: "liberalizmus" mára minden vonzerejét elvesztette, noha egy gyönyörű szóból ered: a "szabadságból". A szabadsággal nem lehet a tömegeket lenyűgözni. A tömeg nem hisz a szabadságban, és alapvető érdekeivel nem tudja azt összhangba hozni. Valójában a szabadság inkább arisztokratikus, semmint demokratikus. Csupán az emberiség kisebb hányadának érték, minthogy elsősorban a személyiségre, az individuumra irányul. A forradalmakban soha nem a liberalizmus aratott diadalt. Nemcsak szociális, de politikai forradalmakban sem, hiszen a forradalom a tömegek ügye. A tömeg mindig az egyenlőség pátoszát hirdeti, nem a szabadságét. A nagy forradalmakat nem a szabadság, hanem az egyenlőség törvénye tartja mozgásban. A liberális szellem lényegét tekintve nem forradalmi szellem. A liberalizmus a társadalom kulturált rétegeinek életérzése és világnézete. Nem kíséri sem viharos őserő, sem tűz, sem lángoló szív, sokkal inkább mértéktartás és túl nagy megformáltság jellemzi. A liberalizmus igazsága formális igazság. Nem mond az élet értelméről semmit, sem jót, sem rosszat, garantálni szeretné az egyénnek, hogy élete értelméről szabadon döntsön. A liberális eszme nem tud hasonlatossá válni a valláshoz, nem mutat vallásos jelleget. Ez a liberális eszme gyengéje, de egyben a jó oldala is. A demokratikus, szocialista vagy anarchista eszmék igyekeznek határozott tartalmat adni az emberi életnek; könnyen álvallásokká válnak, s a hozzájuk való viszony vallási színezetet ölt. Valahol itt gyökerezik ezeknek az eszméknek a hazug volta, mivel semmi olyan lelki tartalmuk nincs, ami vallásos pátoszra méltó volna. Vallásos érzésekkel viseltetni arra méltatlan tárgy iránt - óriási hazugság és istenkísértés. El kell ismerni, a liberalizmus nem buzdít ilyesmire. A demokrácia eszméje a liberalizmusénál formálisabb, viszont képes magát az emberi élet értelmének, sajátos típusának feltüntetni. Ezért rejlik benne veszedelmes kísértés. A szocialista eszme mérhetetlen követeléseivel tűnik ki. Meg akarja határozni az ember életének céljait, miközben ő maga csupán egyike az élet eszközeinek, anyagi eszköz, nem több.

Az ember jogainak és szabadságának szellemi forrása a vallási lelkiismeret szabadsága és joga. Ezen a ponton érinti a liberalizmus formális igazsága az emberi élet ontologikus magvát. Az emberi és polgári jogok a lelkiismereti szabadságban gyökereznek, melyet az angol vallási forradalom tűzött zászlajára.

Hogy az emberi személyiség valódi szabadsága keresztény eredetű, már abból is kitűnik, hogy az antik világ nem ismerte az egyén, csupán a köz szabadságát. Már Benjamin Constant rámutatott a politikai szabadság ókori és újkori értelmezése közötti óriási különbségre. Ez voltaképpen a pogány és a keresztény tudat különbsége. A pogány vallási tudat talaján a szabadságot lehetett úgy értelmezni, ahogyan azt a görög demokráciában értették, de úgy nem, ahogyan az a keresztény vallási tudatban megmutatkozott, mely elismerte az emberi személyiség halhatatlan természetét. Rousseau tanítása a pogány tudat újjászületése. Nem ismeri el a személyes szabadságot, sem az ember társadalomtól független szellemi természetét, elidegeníthetetlen jogait. Tagadja a lelkiismeret szabadságát, elnyomja az emberi társadalom, a szuverén nép lelkiismeretét. Politikai szabadságfelfogása pedig még a kereszténység előttről való. És önök, Rousseau követői, Marx követői, akik a személyiség valódi szabadságát a társadalom képzelt szabadságára cserélték, önök mind pogányok, a kereszténység hitehagyott árulói. Önök nem törődnek a saját belső, szellemi világában élő emberrel, csupán a szociális burokban lévő embert fogadják el létezőnek. Önök az új isten - a szuverén nép - nevében megfosztják az embert minden jogától. Az embernek mély, ontologikus kapcsolata van az olyan valós realitásokkal, mint az egyház, a nemzet, az állam. De vajon mi ontologikus van az általános választójogban, az ipar szocializációjában, az önök egész iparában és kollektivizmusában? Miért kénytelen az ember lemondani a jogairól, korlátozni természetét ilyen fikciók és illúziók nevében?

Ismerjétek meg az igazságot, s az igazság szabaddá tesz!" "Ahol Isten lelke van, ott a szabadság is." Ilyen mélységekben kell gyökereznie a szabadság elvének. A kereszténység valójában meg akarja szabadítani az embert a rabságból, a bűn rabságából, az alantas természet rabságából, a világ őserőinek rabságából, ezért az igazi "liberalizmus" alapjait a kereszténységben kellene keresni. Az ember tényleges felszabadításához az kell, hogy ne csak külső, de belső, lelki rabságából is kiszabaduljon, hogy ne legyen többé foglya önmagának, önnön szenvedélyeinek, aljasságának.

Jogokat követelni a kötelességek ismerete nélkül - ez taszította az embert érdekek és szenvedélyek harcába, egymással ellentétes ambíciók versengésébe. Az emberi jogok megkövetelik e jogok tiszteletben tartását. Az emberi jogok érvényesülésében nem a magunk jogos igényei a leghangsúlyosabbak, hanem a másik jogainak tiszteletben tartása, az embert becsülni mindenkiben, vagyis az ember elkötelezettsége a másik ember iránt, illetve az ember kötelességei Istennel szemben. Az ember kötelességei előbbre valók a jogainál, ezek alapozzák meg az emberi jogokat is. A jog a kötelesség folyománya. Ha mindenki tökéletesen tudatában van a jogainak, de csak igen kevéssé van tisztában a kötelességeivel, úgy ezeket a jogokat senki sem fogja tiszteletben tartani, senki nem fogja érvényesíteni. Az ember jogai és kötelességei pedig istenarcúságából következnek. Ha az ember csupán a természetes és a szociális közeg leképződése, csak a külső körülmények kiváltotta reflex, ha pusztán a szükségszerűség gyermeke, akkor sem megszentelt jogokkal, sem megszentelt kötelességekkel nem bír, vagyis csak érdekei és igényei vannak. Az emberi jogok feltételezik Isten jogait, ez mindenekelőtt az emberben élő Isten, az emberben lévő isteni vonás jogait jelenti, melyek istenarcúságából, istenemberségéből eredeztethetők.

A liberális ideológia a 18. század szellemi atmoszférájából született, mely a természetes harmónia elvét hangoztatta. Ez az ideológia átitatódott a szabadság és egyenlőség belső eredetébe, harmóniájába vetett hittel. A francia forradalom tökéletesen összekeverte a szabadságot az egyenlőséggel. A 19. század aztán lerombolta a természetes harmónia illúzióját, feltárta a kibékíthetetlen ellentéteket és antagonizmusokat. Napnál is világosabbá vált, hogy az egyenlőség a legádázabb zsarnokságot hívja életre. Kiderült, hogy a szabadság egyáltalán nem véd meg a gazdasági függőségtől. A szabadság és egyenlőség elvont eszméi nem teremtik meg a modern társadalmat, s nem garantálják az emberi jogokat. A szabadság és az egyenlőség között nem harmónia van, hanem feloldhatatlan antagonizmus. A 19. század teljes politikai és szociális történelme a szabadság és egyenlőség ütközésének drámája. A szabadság és egyenlőség harmonikus egyeztetéséről szőtt álom csupán megvalósíthatatlan racionalista utópia. Az egyén igényeit a közösség igényeivel, a szabadság vágyát az egyenlőségre törekvéssel soha nem lehet összeegyeztetni. Az absztrakt liberalizmus éppúgy képtelen megoldani ezt a problémát, mint az elvont szocializmus. Ez a kör négyszögesítése. A szabadság és az egyenlőség összeférhetetlenek. A szabadság mindenekelőtt a mássághoz való jog. Az egyenlőség elsősorban merénylet a szabadság ellen, a szabadság korlátozása. Egy élőlény - és nem egy matematikai pont - szabadsága minőségi különbségében valósul meg, kiemelkedésében, abban a jogában, hogy életének terét és értékét megnövelje. A szabadság összefügg az élet minőségi tartalmával. Az egyenlőség mindenféle minőségbeli különbség, és az élet minőségi tartalma ellen irányul, a kiemelkedéshez való jog ellen.

A 18. század, a francia forradalom illúziói elporladtak. A szabadság felszabadítja az egyenlőség utáni heves vágyat, magában hordozza az önmegtagadás, az önpusztítás csíráját. A liberalizmus demokráciát nemz, majd feltartóztathatatlanul demokratizmussá válik. Fejlődésének törvényszerű útja ez. A demokrácia azonban megsemmisíti a liberalizmus alapjait, az egyenlőség felfalja a szabadságot. Ez már a francia forradalom idején nyilvánvalóvá vált. A '93-as év semmissé tette az emberi és polgári jogok '89-es nyilatkozatát. Sorsszerű folyamat. A természetes és racionális világrendben a szabadság és egyenlőség közti ellentmondás, az egyén jogai és a társadalom jogai között feszülő ellentét leküzdhetetlen és feloldhatatlan, s csupán egy magasztosabb világrendben győzhető le, az Egyház világában. A vallási felekezetben, az egyházközösségben megszűnik az egyén és a társadalom szembenállása, itt a szabadság - testvériség, a szabadság Krisztusban - testvériség Krisztusban. A lelki közösség megoldja a kör négyszögesítését. Itt jog és kötelesség közt nincs különbség, nincs ellentmondás. Az egyházközösségben azonban nem mechanikus egyenlőség érvényesül, hanem a testvériség. A szabadság pedig nem tesz mások, felebarátaink ellenségévé. A vallási felekezet alapja a szeretet és a kegyelem - mind a liberalizmus, mind a demokratizmus számára ismeretlen fogalmak. Ezért oldódnak fel benne az emberi élet legnagyobb antinómiái, legélesebb konfliktusai.

Önök szeretik szembeállítani a liberalizmust és a szocializmust mint két örökké ellenséges és összeférhetetlen elvet. Mint bármely más absztrakt formula, ez is csak bizonyos megszorításokkal igaz. A liberális és a szocialista ideológia különböző életcélok körül körvonalazódott, pátoszuk más-más forrásból táplálkozik. A liberalista ideológia a szabadság vágyából született. A szocialista ideológiát az az igény szülte, hogy a mindennapi kenyér biztosítva legyen, és a legalapvetőbb szükségletek ne maradjanak kielégítetlenül. És ha azokból lesznek liberalisták, akiknek elemi létszükségletei kielégítettek és biztosítva vannak, és akik életüket szabadon fel akarják tárni, akkor szocialistává azok lesznek, akiknek legalapvetőbb létszükségletei még nem elégíttettek ki. Individuális perspektívából szemlélve a szocializmus elemibb, mint a liberalizmus. (...) Mindennél fontosabb annak a felismerése, hogy a liberalizmus és a szocializmus - korlátozott és időleges elvek. A liberális és szocialista hit - álhit.

A liberalizmus mint teljes világnézet és életérzés, akárcsak a szocializmus, történelemellenes. Emiatt éri oly súlyos bírálat. A liberalizmus igazolására tett kísérletek a természet adta jog eszméjébe ütköznek. A természet adta jogot idealista úton akarták igazolni. A természet adta jogról szóló tanítás viszont összefügg a "természetes állapot"-ba vetett hittel. A természet adta jog ellentmond a történelmi kiváltságoknak, amint a természetes állapot ellentmond a történelmi helyzetnek, a történelmi valóságnak. A természet adta jogok már jó ideje kíméletlen kritikának vannak kitéve. Ízekre szedték. A természet adta jog idealisztikus újjászületése, valamint azon törekvések, hogy Kant filozófiája segítségével normatív alapokat adjanak neki, nem hatolnak el a legnagyobb mélységbe, az ontologikus gyökerekig. Az ember szent és sérthetetlen jogait nem lehet "természet adta" jogoknak, a "természetes állapot" kiváltságainak nevezni. Önök hasztalan idealizálják az ember természetét, hiába támaszkodnának rá a jobb életre törekvésben. A "történelmi" ember mindig jobb a "természetes" embernél, és abban sincs köszönet, ha a "természetes" embert megszabadítják bilincseitől. A "történelmi" állapot fejlettebb a "természetes" állapotnál, a "történelmi" kiváltságok előbbre valók a "természet adta" jogoknál. Szent és sérthetetlen jogait az ember nem mint természeti lény birtokolja, hanem mint akit Isten gyermekévé fogadott, s kegyelemben újjászületett szellemi lény. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember mélyen megalapozott jogait nem a "természetben" kell keresni, hanem Krisztus Egyházában. Az emberi lélek örök joga nem "természetes", hanem a keresztény világ "történelmi" kiváltsága. A kereszténység által felfedezett emberi lélek nem az ember "természetes állapota", hiszen a "természetes állapotban" mélyen el volt nyomva, el volt zárva. Börtönéből az emberi lélek a keresztény történelmi korban szabadult ki, és ezt a feltárulkozást csupán az antik misztériumok s a platóni filozófia előlegezték meg. Csipetnyi igazságát a liberalizmus ebből a felsőbb forrásból meríti.

A tökéletesen "természetes" állapotba vetett hit már rég megrendült, nem állja ki sem a tudományos gondolkodás, sem a vallási tudat kritikáját. Az ember "természeténél" fogva nem jó és nem bűntelen. "Természete" a bűnben gyökerezik A "természetes" világrendben, a "természetes" létben gyűlölség és kegyetlen harc uralkodik. A "történelmi" világrend a "természetesnél" magasabb szintje a létezésnek. A humanizmus hazug módon összekeverte a "természetes" embert a kegyelemben született, Isten által örökbe fogadott szellemi emberrel, és szélsőséges formájában az ember tagadásához vezetett. Önök, a 20. század fiai kötelesek lennének végleg megszabadulni a 18. század csökevényeitől, a kétszáz éves rögeszméktől. Nem létezik semmiféle "természetes állapot", sem "természet adta" jogok, nincs és nem is létezhet semmiféle "természetes" harmónia. Már a 19. század vissza kellett volna térítse magukat a "történelmihez", a történelmi valósághoz.

A liberalizmus hite és ideálja ellehetetlenült. Minden túlságosan megváltozott, bonyolultabb lett, azokhoz az időkhöz képest, amikor ez a hit még friss volt. Túl nyilvánvaló, hogy ez a hit az emberi természetről vallott hamis tanításokon, az emberi természet irracionális oldala iránti érdektelenségen alapul. Már nem nagyon bízunk az alkotmányban, nem tudjuk hinni, hogy a parlamentarizmus minden bajra gyógyír. A konstitucionizmus és a parlamentarizmus szükségszerű s olykor hasznos voltát elismerhetjük ugyan, de már nem lehet hinni, hogy ezen az úton megvalósítható a tökéletes társadalom, hogy kigyógyulhatunk a gonoszságból és a szenvedésből. Ebben már senki nem hisz. A liberális konstitucionizmus és parlamentarizmus legutóbbi doktrinerjei pedig szánalmas benyomást keltenek. A parlamentarizmus nyugaton komoly válsággal küszködik. Érezhető a politikai formák kiüresedése. Mivel a liberalizmus túlságosan hisz a politikai formában, nem áll a modern tudat magaslatán. A szocializmussal sincs ez másképp, minthogy túlságosan bízik a gazdasági szervezetben. Ezek a hitek az elavult racionalizmus csökevényei. A racionalizmus az emberi tapasztalatokon, a társadalom teljes racionalizációját akadályozó irracionális emberi természet figyelmen kívül hagyásán alapult. Az új század embere már képtelen hinni, hogy a politikai és szociális formák hoznának megváltást, korlátozottságukat jól ismeri. Minden politikai elv ingatag, közülük egy sem tarthat számot kizárólagos jelentőségre, egyikük sem lehet egyedül üdvözítő módszer. Az alkotmányba vetett hit szánalmat kelt. Az alkotmányt fel lehet állítani az adott történelmi pillanat igényeinek megfelelően, de azokban megbízni értelmetlenség. A hitnek méltóbb tárgyra kellene irányulnia. A jogállamot bálványozni nem méltó az emberhez. Van ebben valami korlátoltság. A jogállam elég viszonylagos dolog. Ha van a liberalizmusban örök elv, akkor azt nem ebben vagy abban a politikai struktúrában, a hatalom, a kormányzat ilyen vagy olyan szervezetében kell keresni, hanem az emberi jogokban, az emberi szabadságban. Az ember szabadsága és jogai sokkalta fontosabbak, mint, teszem azt, az általános választójog, a parlament szerkezete stb., mert megszentelt alapokon nyugszanak. Ám éppen ezért kívánnak az emberi jogok és a szabadság biztosabb alapokat annál, mint amit a liberalizmus ad, metafizikai és vallási igazolást.

 

Bergyajevről írták:

Nyikolaj Bergyajev, a legkifinomultabb és legradikálisabb orosz gondolkodók egyike, 1874. március 6-án született Kijevben. Életműve alapján a szabadság filozófusának tartják, mert ez volt gondolkodásának, nyugtalanságának és fáradhatatlanságának legfőbb forrása. Minden megalkuvástól mentes szabadságszeretete miatt a nagy többséghez képest igen eltérően gondolkodott. A cári Oroszországból száműzték, a kommunista Oroszország pedig kiutasította.

Bár életében mindvégig mélyen kötődött az orosz ortodox valláshoz, az egyház nem tudta eldönteni, hogy „hívő fiaként” vagy „eretnekként” bánjon vele. Hazáját elhagyva Berlinben alapított vallásfilozófiai akadémiát, majd később Franciaországban élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Több nyelvre lefordított könyvei révén világhírűvé vált, és művei újabb kiadásai Oroszország szerte is reneszánszukat élik. A szabadságról alkotott nézete mély önismeretéből, valamint az emberi lét értelmének kereséséből származott. „A szabadság feltételezi egy szellemi elv létezését, melyet nem határoz meg sem a természet, sem a társadalom. A szabadság a bennünk lévő szellemi elv. Ha lényünket teljesen meghatározza a természet és a társadalom, akkor nem beszélhetünk szabadságról.”

Bergyajev számára nem a lét, hanem a szabadság minden filozófia alapja. A szabadság azonban gyakran szenvedést okoz. A szabadság olyan belső szükségszerűség, amely hatalommal nyilvánul meg ha korlátozzák. A szabadság nem valami magától értetődő, egyszerű dolog, mint azt sokan gondolják. Éppen ellenkezőleg: a szabadság gyakran válik nehéz teherré, és sokan túlságosan is szívesen mondanak le róla, mert azt hiszik, hogy ezzel megkönnyítik sorsukat. Bergyajev számára azonban a szabadság egy egészen más dimenzióból származó erő, valami transzcendens dolog. Azt írja: „Az emberek szabadsága abban áll, hogy a császár birodalmán (a világi hatalmon) kívül létezik még a szellem birodalma is. Isten valósága a bennünk lévő szellem létében nyilvánul meg. Isten ezért nem hasonlít sem a természeti erőkhöz, sem a társadalom vagy az állam hatalmához.”

Nyikolaj Bergyajev A történelem értelme című könyvében leírja, hogy a Római birodalom bukásával véget ért az ókori kultúra időszaka. Az erre következő középkorban, melyet „éjidőnek” nevez, beomlott egy egész korszak szilárd szerkezete. Érvénytelenné vált minden érték, melyek alapján az emberiség az előző kultúrákban élt. Később hasonló éjidőbe lépett a világ az újkor végével a XIX. század kezdetén:

"Minden jel szerint beléptünk már az éjidőbe. […] A hamis fátylak lehullanak, és nyilvánvalóvá válik, hogy mi a jó és mi a gonosz.” Ezt az időszakot azonban már áthatják a következő korszak eszméi. Régi és új eszmék harcolnak egymással, és elbizonytalanítják az embert. Korunk egyben az eredetünkre vonatkozó pozitív megfontolásra kényszerít minket. A szellemi élénkség aktívabb, mint eddig bármikor, ritkán volt ennél nagyobb lehetősége arra, hogy megragadjuk az emberi lét ősalapját. A kultúra korszakai, melyeket „nappali időnek” nevez, felületesebbek, és gyakran nem engednek bepillantást az emberiség fejlődésének nagyobb mélységeibe. Az úgynevezett újkor is egy ilyen nappali korszak volt, amely létrehozta az atomisztikus világképet. A tudomány megkezdte a kapcsolatok felbontását, a részek visszavezetését mind kisebb és kisebb elemekre azért, hogy leírhatóvá és osztályozhatóvá váljanak. Ebben az időben olyan mértékű egyéniesedést és elmagányosodást tapasztalunk, mint azelőtt soha. Jelenleg az éjszaka időszakát éljük. Egy ilyen korban feltépik a feneketlen mélység fedelét. Az embert szembesítik evilági létezésének egész rettenetével, amelyre az emberiség kétféleképpen reagálhat: páni félelemmel vagy Istenhez való odafordulással. Az első csoport számára ezt írja Bergyajev A szellem birodalma és a császár birodalma (1952) című művében: „Teljesen téves a pragmatisták ama felfogása, hogy az igazság hasznos az élet számára. A hétköznapi élet megszervezésére az igazság káros lehet. Sőt a keresztény igazság még nagyon veszélyes is lehetett… Ezért igazították a hétköznapi élethez a kereszténység tiszta igazságát, és olyannyira eltorzították, hogy Krisztus művét is megváltoztatták - ahogy a főinkvizítor mondja Dosztojevszkijnél.”

A második csoportot azok alkotják, akik nem hátrálnak meg a feneketlen mélység megpillantásakor. Figyelnek az idő jelére, és kimondhatatlanul fájdalmas vágyakozás fogja el őket. E vágyakozás révén kezd lassanként újra behatolni a szellem az emberekbe. Ehhez azt fűzi hozzá Bergyajev: „Ha hiszünk az igazság általi megmentésben, akkor ezt teljesen más értelemben tesszük. Az igazság választja el az 'Istenit' attól, ami a 'császáré'. Ez a szellem és a világ elválasztása.” Az igazság azonban csak a szellemi közösség magas fokán tárul fel. Az ember csak másokkal együtt tud olyan magas szellemi minőséget létrehozni, amely túlnőhet mind a szubjektív, mind az objektív világon: „Nincs magasztosabb az igazság keresésénél és a hozzá fűződő szeretetnél. Az egyetlen átfogó, teljes igazság Isten, ezért az igazság megismerése az isteni életbe való bevonulás.” (Az új középkor, 1927.)

forrás: http://lectorium.hu/pentagram/2004-es_evfolyam/20043_nyikolaj_bergyajev_-_a_szabadsag_filozofusa

Arra a felismerésre jutott, hogy az ember szabadsága tragikus szabadság földi és metafizikai szinten is. A tragédia abból fakad, hogy az ember szabadsága ellentmondásban van a természettel, hiszen az ember ettől determinált, mint ahogy ellentmondásban van a társadalommal is, mert annak alávetettje, de a legtragikusabb az ember számára, hogy szabadsága ellentmondásban van Istennel is, mert a szabadság nem Istentől jön, hanem a Semmitől, mert isten csak a létet uralja, a nemlétet nem.

Bergyajev az embereket három típusba sorolja: az úr, a szolga és a szabad ember csoportjába. Az úr és a szolga libikókaként kapcsolódik egymáshoz, nincsen úr szolga nélkül és viszont; a másik elnyomása a magunk elnyomásával jár együtt, ahogy ezt már Platón is felismerte. A szabad ember viszont önmagában is létezhet. Az első kettő a külsővé válás, az utóbbi a belsővé válás forrása. Az első kettőhöz tartozik az elidegenedés, ami megjelenik a morálban, a megismerésben, a vallásban, a művészetben, a politikai és a társadalmi életben. A másik szolgává tételéhez szorosan hozzátartozik az erőszak. Bergyajev megkülönbözteti a fizikai és a szellemi erőszakot. A történelem általában az előzőt gyakorolja. A diktatúra országaiban a szellemi erőszak a vélemények és a nézetek meghamisításával (is) jár. Viszont van ennél hatásosabb erőszak is, a pénz által kifejtett erőszak, ami a kapitalista világ sajátja. Ezzel is meg lehet az embereket fosztani a vélemény és a gondolatszabadságától.

forrás: http://www.szofia-lapok.com/filozofia/bergyajev-es-a-perszonalizmus/

megosztás
Ez a varázsige a vadászat bőségéről szól, a totemállatot tűzbe vetik, majd elmondják a varázsigét, aztán eloltják a tüzet. Ha a totem sértetlen marad, sikeres lesz a vadászat, ha nem marad sértetlen, kevés zsákmánnyal térnek haza. (Fehér Bálint, 9.A)


Az őskori ábrázolásokkal "A teremtő megtestesülése" fejezetben (lásd: I./1. Az ötödik dimenzió - ősi világképek) kezdtünk el foglalkozni. A legősibb, 250 ezer éves "istenszobrokat" utánoztuk, amikor a diákok által behozott köveket megvágtuk, megsebeztük - jelezvén ezzel az egykori véres áldozatot.

A következő lépésben gyurmából készítettünk totemállatokat. A fantasztikusan izgalmas alkotások az alábbi képre kattintva galériában is végiglapozhatók.


Az őszi szünet után elindultunk a nyelvi ábrázolások felé. A diákok által októberben írott őstörténetek (Káoszból kozmosz - teremtéstörténet fogalmazás) még tele vannak olyan fogalmakkal, amelyeket az ősnyelvek nem ismertek, ezért most még mélyebbre mentünk: egészen a zene és a beszéd határáig. Egy egyszerű dallamot játszottam zongorán, amelyre a diákoknak halandzsa-varázsigét kellett írniuk. A dallam csak a szótagszámot kötötte meg:
3/3
4/3

Az alábbiakban a varázsigéket rövid magyarázatok követik, amelyből megtudhatjuk, hogy mire szolgálnak a rigmusok, és milyen szertartás keretében kell előadni őket.



Palatinus Patrik Attila

decámi-yordleba
sunitalap-akirtap

Vadászat után, miután elejtették a vadat, az egyiket feláldozzák, a sámánok és a papok ölik meg az állatot, és a nép közé dobják a darabjait, csak a fejét és a bőrét tartják meg a papok. Ez a varázslat arra jó, hogy ne kísértse a népet az állat szelleme.


Serfőző Roland Kristóf

kédeba-nanóla
zeldabago-lakabla

A falu lakói egy sérült madarat tanítanak repülni. Egy fáról madzagokkal engedik le.


Vajon Gergely

dimili-timili
kabilimi-tomali
nojava-nojava
vajanova-nojava

Az egész törzs egy nagy erdőben, tollal a fejükön sorban állnak, aztán körbesétálnak, és éneklik, azért, hogy minden nap felébredjenek.


Nász Tamás

dadaba-dabada
dabadadas-dabadu
dubadum-dudumba
dubadasdu-dubadus

Az Eső Asszonyának éneklik, hogy jó termőföld legyen, hogy essen az eső. Reggel a falu lakói a tó mellett a sárban táncoltak, ugráltak, integettek. A végén két antilopot vagy birkát áldoztak fel.


Márkus Martin Patrik

kawaka-kawaka
abdulubu-kuluba

Száműzetés. Reggel kilenc óra tájban a nép tüzet gyújtott, majd táncolva körbejárták a tüzet, majd elmondták a szent szöveget, majd a száműzött embert hajóra tették, és elvitték minél messzebb.


Serfőző Bence Dávid

amukta-pamukta
kamutai-amukta

Arra való, hogy a nő megtermékenyüljön. Tüzet kellett rakni, aztán körültáncolni, és fel kellett áldozni egy őzet, és az őz vérével a nőnek a hasára kellett rajzolni egy babát.


Tóth Sándor Máté

abulu-abulu
csabuluhu-lalaha

A gonosztól véd meg. Fejre állva egy gazos erdőben, előttük egy nagy máglya, amin két fiatal fiút és egy fiatal lányt áldoznak.


Mári Szabolcs

huyamu-huyamu
hubajobi-huyamu

Egy szent területen egy férfi és egy nő szeretkezik, és a szent területet körbeveszik a törzs tagjai, és a törzsfőnök énekli a törzs tagjaival, hogy a férfinak és a nőnek fiúgyermeke szülessen.



Urbán Sándor Zsolt

áruhá-máruhá
áruhári-hámura

Ez egy olyan varázslat, amely az ősi törzset védte meg a szellemektől, melyet a törzs tagjai adtak elő napnyugta előtt a tűz körül napnyugtáig.


Tabányi Ádám János

seofo-seofo
seoefo-seofo

A Nap felkeltésének dala. Minden nap kimentek öt percre a pusztába antilopnak öltözve, és egy antilop bőrét kifeszítették két méter magasra, és a közepén volt egy kör vágva, ahol besütött a nap, és azt táncolták körbe, és ezt a dallamot énekelték öt percig, ezt úgy számolták, hogy ez a dallam.


Horváth Csaba Adrián

natoto-natoto
rotonana-totona

Teleholdkor a törzs a szabad ég alatt nézi az eget, és hullócsillagokat keresnek. Arra szolgál, hogy a boszorkányokat űzzék.


Fehér Bálint Béla

migiri-migiri
mumuguru-muguré

Ez a varázsige a vadászat bőségéről szól, a totemállatot tűzbe vetik, majd elmondják a varázsigét, aztán eloltják a tüzet. Ha a totem sértetlen marad, sikeres lesz a vadászat, ha nem marad sértetlen, kevés zsákmánnyal térnek haza.



Kovács Gergő

firovu-marovu
fovumayi-terovu

Az ázsiai törzsnek egy kilencfarkú róka a szent állata, az öreget szokták bűvölni a varázsigével, ami arra szolgál, hogy megölik, kiveszik a máját és odateszik a totem elé. Célja, hogy egy kilencfarkú róka testében szülessen újra.


Botos László

tiriri-tiriri
tiririti-tiriri

Időjárással kapcsolatos varázsige. Úgy kezdődik, hogy mindenki fehér ruhába öltözik, tüzet gyújtanak, ismételgetik a varázsigét, egy ideig őrzik a tüzet, aztán feláldoznak egy halat, aztán tíz perc múlva néma csend.


Kurucz Péter Tamás

szituve-szituve
szituvate-szituve

Totemoszlop felavatása. A legmagasabb hegynek a legmélyebb barlangjában a törzs összes tagja meztelenül eltáncolják a varázsigét, azért, hogy jobb legyen a termékenység a földön.


Haris Ádám

hindzsándzsu-hindzsándzsu
hindzsándzsumo-hindzsándzsu

Este a hegy tetején a tűz körül állva a sámán a totemállatot a kezében tartva felemeli a magasba, a többiek ünnepi ruhában egy betanult táncot járnak körbe, a sámán énekli a varázsigét, és utána ismétli a törzs többi tagja, van alatta egy kis zene, egy kis dob, és a szertartás végén egyszerre ütnek rá a dobosok, és az emberek abban a pillanatban elesnek, mintha kikapcsolnák őket, fél percet fekszenek, majd letérdelnek és lehajolnak a földre és mehetnek a dolgukra.


Karmanovszki Norbert

básomu-básomi
zsolátizu-dálosu

A törzs ezt a varázsszöveget a legfontosabb szertartásokon énekli egy tábortűz mellett, ahol a törzs összes tagja hangosam, szinte ordítva éneklik, hogy elűzzék a gonoszt, a káoszt, és végre rend, béke legyen a világon és könnyen élelemhez jussanak.

 

A 2-es csoport az elkészült szobrokkal:

megosztás
A szónak léte van, mert ha elhangzik, megjelenik a szó által jelölt képzet, észrevehetővé válik az általa fedett valóság. Éppen ez a bizonyítéka a szó mágikus valóságának, ami végső soron a névnek és a dolognak összeolvadásán alapszik.

Láng János: A mitológia kezdetei

A primitívek mentalitása (részletek)

Az archaikus népek nem ismerik a valóság és annak nyelvi jelzése közötti tudatos megkülönböztetés. A szójelek, a „nevek” összeolvadnak magukkal a személyekkel, a dolgokkal vagy a jelenségekkel. Az apapu-cuva-guarani indiánokról írják, hogy „a név az ő szemükben azonos viselőjével, és elválaszthatatlan a személytől. A guaranit nem így és így »nevezik«, hanem ő maga ez és ez.” A primitíveknél a szó egyenlő a gondolattal. A cora indiánoknál egyenesen a gondolat szinonimájaként használatos. A szónak léte van, mert ha elhangzik, megjelenik a szó által jelölt képzet, észrevehetővé válik - mintegy érzékfeletti módon - az általa fedett valóság. Éppen ez a bizonyítéka a szó mágikus valóságának, ami végső soron a névnek és a dolognak összeolvadásán alapszik. És ami a szóra és az általa jelentett dolog egységére vonatkozik, érvényes a dolog és az ábrázolat egységére is. A primitívek számára a kép nem az eredeti ábrázolata, megjelenítése, amelyet az eredetitől meg kell különböztetni, hanem maga az eredeti. Nos, ugyanez a pszichikus sajátosság található meg a mi gyermekeinknél is. Az iskoláskor előtti gyerekek még nem különböztetik meg világosan a beszédet a tárgyától. Az élmény meghatározta jelentéstartalom és annak beszédbeli megjelölései a gyermek számára még szorosan egybetartoznak. A gyermek hatéves koráig még nem rendelkezik a nyelvi adottságokkal szemben szükséges megkülönböztető magatartással.

(...)

A "természetfeletti" szót használjuk, amikor a bennszülött hiedelmekről beszélünk, mert ezt jelentik számunkra. Ezzel a szóhasználattal valószínűleg félreértjük ezeket a hiedelmeket. Mi természeti törvényeket ismerünk, a "természetfeletti" szó pedig valami olyant jelent számunkra, ami kívül áll az ok és okozat összefüggésén, de a "természetfeletti" semmi esetre sem jelenti ezt a primitív embereknek.” Azt, amit mi „természetfelettinek” nevezünk, és szembeállítjuk a mi „tudományos” világképünkkel, ezt a szembeállítást az archaikus emberek nem tehetik meg. Számukra külviláguk és belviláguk jelenségei sem nem érzékiek, sem érzékfelettiek, hanem egyszerűen vannak, léteznek. A mi európai fogalmunk a természetfelettiről teljesen idegen a primitív népek számára. Ahhoz, hogy a tudatban elkülönüljenek egymástól érzéki és érzékfeletti jelenségek, a külső és belső realitás megismerésének arra a történelmi folyamatára volt, amelynek folyamán az emberek szakadatlanul bővülő tapasztalataik alapján a valóságos összefüggéseknek egész sorát ismerték meg.

(...)

Az emberi gondolkodás fejlődéstörténetének abban a szakaszában, amelyben a „megszemélyesítéseket” tartalmazó elbeszélések kialakultak, az emberek semmiféle tulajdonságukat nem különítették még el, nem absztrahálták önmaguktól. Az archaikus népek nyelvében minden cselekvésnek konkrét tartalma van, s ezeket a konkrét tartalmakat különböző szavakkal fejezik ki. A cselekvés és a mozgás minden formája külön fogalom volt, s ezeknek a fogalmaknak közös elemeit, a konkrét tartalomtól absztrahált „cselekvést" és „mozgást” még nem ismerték fel. Az algonkin indiánok nyelvében például külön szóval jelölték a vágásnak azt a konkrét formáját, amikor a tollat a toll száráról vágták le (abaka), amikor valamit szeletekre vágtak (bamda), amikor a hajat rövidre vágták (yusku), amikor a fáról egy ágat késsel levágtak (baksa), amikor valamit késsel hirtelen mozdulattal vágtak le (bapsag), és így tovább. Nincsen azonban olyan szavuk, amely a vágás cselekményét a tárgytól, eszközétől és módjától függetlenül fejezi ki. Vagyis nincsen olyan szavuk, amely megfelel a kulturnyelvek „vágni” szavának. Ugyanez a helyzet a „törni” szóval is. A bamdeca szó azt jelenti, hogy diót (és hasonló magvakat) ütéssel széttörni; kavegi jelentése „ütéssel széttörni”. További szavaik vannak a törés különböző formáinak jelölésére, de nincsen olyan szavuk, amely megfelel a mi „törni” általános értelmű szavunknak. Az ausztráliai aranda törzs nyelvében tjilaraka annyit jelent, hogy „körülnézett”, és ennek a szónak semmi nyelvi kapcsolata nincsen a katarama szóval, aminek jelentése „lefelé nézni”. Annak a cselekvésnek, hogy „kinyújtja a karját”, a megjelölésére az ultjeraka szót használják, inanyana viszont „kart” jelent. A kar meghatározott mozdulatát és magát a kart (a testrészt) jelentő szavak tehát egészen különbözőek. A melanéz jabim nyelvben a „tenni”, „csinálni” és „dolgozni” igéket a kum szóval fejezik ki. Ugyanez a szó azonban a „kert”-et, az „ültetvény ”-t, s az ezzel kapcsolatos tevékenységeket is jelzi. Olyan szavuk tehát, amely a tárgytól elvonatkoztatva tevést, cselekvést, csinálást, dolgozást jelent, nincsen. Minden cselekedet konkrét formáját külön szavakkal fejezik ki. A kim szó a jabim nyelvben „lándzsát” jelent. A lándzsával való tevékenységet, a lándzsázást, a vadnak lándzsával való megdobását azonban a lándzsával való dobás különleges mozgásformájára utaló külön szóval, a gun szóval fejezik ki. Az indiai korku-törzsnek nyolc különböző szava van a test mosására: „arcot mosni”, "kezeket mosni”, „lábakat mosni” és még további öt szó a különböző testrészek mosására, de nincsen olyan szavuk, amely a mosakodást általában jelenti.

Ha el is fogadjuk tehát a „megszemélyesítés” elméletét, akkor sem állíthatjuk, hogy a primitívek nem emberi élőlényeknek, élettelen dolgoknak és természeti jelenségeknek emberi tevékenységet tulajdonítottak. A primitívek nem tulajdoníthattak emberi tevékenységet a természet alkotásainak, mert az emberi tevékenységet még nem választották el magától az embertől.

(...)

Az archaikus népek nyelvének tanulsága szerint a primitívek ugyanazzal a szóval jelölték a fehér színt, mint a mészkövet, a zöld színt ugyanazzal a szóval, mint bizonyos fajta zöld papagájt. Gondolatvilágukban még nem létezett külön fehér vagy zöld szín. Csak dolgok léteztek, amelyeknek a fehér vagy a zöld szín a tulajdonságuk, tőlük elválaszthatatlan tulajdonságuk volt. A tudat fejlődésének már egy igen magas fokán állott, amikor a szín-tulajdonságokat elválasztotta maguktól a színes dolgoktól. Ezzel azonban még mindig nem jutott el az absztrakció végső határáig. Már ismerte önmagában, a tárgyától megfosztott „fehér” és „zöld” szint, de ezek az absztrakt fogalmak még specifikus érzéki tartalommal bírtak, a fehér vagy a zöld szín érzékelésével voltak közvetlen kapcsolatban. A tudat fejlődésének következő foka az volt, hogy valamennyi szín közös tulajdonságát emelte ki, s most már egy másodlagosan absztrahált fogalomhoz, a „szín” fogalmához jutott. A dél-amerikai kayapo indiánoknak nincsen külön szavuk a „hinni”, a „hit” kifejezésére, hanem csupán azt tudják mondani, hogy „hallom”. A „tudni” és a „tudás" fogalmakat pedig a pumu szóval fejezik ki, aminek jelentése „látni”.

(...)

Az archaikus népek nemcsak az „emberi faj” fogalmát, de még az „ember” fogalmát sem ismerték. Néhány bizonyító tényt példaképpen ismertetek.
Az Új-Guinea középső részének hegyeiben élő népeknél nincsen elnevezés, amely az egész itt lakó népet jelentené. Csupán a közeli szomszédságban vagy az egy völgyben élők tartoznak össze, míg a következő völgy, vagy egy távolabbi település lakóit boknak, vagyis „idegennek” nevezik. A bakongo négerek nyelvében a ngo szó leopárdot jelent, azt az állatot, amely totemként az összes kongói bantuk között el van terjedve. A bakongo szó tehát azokat jelenti, akik a leopárd totemhez tartoznak. Aki viszont nem bakongo, az „idegen”. A sotó népnél a sotho szó magának a népnek a neve. „Embernek” tehát csak azokat nevezik, akik hozzájuk tartoznak, aki pedig nem sotho, az idegen.


Fónagy Iván: A "primitív" nyelvekről

A primitív szó a közhasználatban gyakran a „fejletlen”, a „szegényes” szinonimája. Ezért terjedt el talán a tévhit, hogy a primitív népek szókészlete szegény, vagy hogy egyáltalában alig lehet primitív nyelvnél szókészletről beszélni. Ez a felfogás alaptalan. Egy primitív nép szókészlete felmérhetetlenül gazdag, mint az európai nyelveké, csak másszerű. Megesik, hogy egyik-másik primitív nyelvben nincs a fára szó. Ugyanezekben a nyelvekben viszont kétségtelenül több fanév van forgalomban, mint pl. a magyar köznyelvben. Még kevesebb primitív nyelvben találunk a növényre szót, annak ellenére, hogy a különböző növényeknek se szeri, se száma. Több primitív nyelvnek nincsen számsora, de külön szóval jelölik az „egy” fogalmát, ha egy házról és ha egy fiúról van szó. Az „egy”, a „növény”, de még a „fa” sem látható; úgynevezett absztrakt szó, fogalom mindegyik. Az absztrakció természeténél fogva színtelenít, hiszen elvon az élménytől. A növény szó nem vizuális, nincs képhez kötve. Bizonyos sajátságok összességét jelöli, megfigyelésekés elmélet alapján szerkesztett verbális egység. A szabadesés, az ellenállás, az erőkar stb. mind láthatatlan, érzékelhetetlen. Tudjuk mindegyikről, hogy van. Tőlünk független, objektív valóságoknak ismerjük őket. Büszkék vagyunk, hogy megismertük, megneveztük mindegyiket, mert úgy hisszük, hogy ezeken a fogalmakon keresztül jutunk el a külvilág megértéséhez. Így alakul át kozmosszá a káosz, az érthetetlen jelenségek világa.

A primitív nyelveken általában bajos lenne tudományos prózát írni. Ezzel szemben az az előnyük a konkrétabb nyelveknek, hogy szemléletesebbek, közelebb állnak az élményhez. Az ewében például a „hozni” szót minimális absztrakcióval, drámaibb összetétellel fejezik ki: etso yi „megfogta, jön”. A közhasználatban az „élet” szó olyan sápadt, halvány, hogy már alig venni észre. Szinte ott sincs már az ilyen mondatban, mint: Ez az élet. Milyen más, milyen telített a kora indián „ruri” szó: nedvest és életet jelent egyszerre.,,Na rurin titutavatéme hetsén wachuje. (Nedves) életek állnak az útjukon.” Hogy megtelik tartalommal, színnel, hangulattal az élet szó ebben a kora mondatban! Mindenre van szó a primitív nyelvben, ami szín, mozdulat, élmény. Az arandában (Ausztrália) külön szó van erre: „Az ellenség zsírját enni”, tjunkankuru. Ngalakatuku a hullámvonalban felfelé szálló madarakat jelenti, „intolovintolerama” a minden oldalról felharsanó zaj (például madárzaj). „Ngalbangalbangalu” egyetlen szó, annyit tesz, hogy valaki nem tudja a vállát megmozdítani.


Dömötör Tekla: A varázserejű szó

A primitív gondolkodás szerint nemcsak a cselekményeknek, tárgyaknak, hanem a megfelelő időben, módon és megfelelő személy által kimondott szavaknak is lehet varázsos hatóerejük. Hittek abban, hogy a kimondott áldásnak és átoknak hatása lesz. (E hit nemcsak a néphitben, hanem a keresztény vallásban is eleven volt, megtaláljuk a Bibliában is. A magyarországi protestáns egyházak évszázadokon keresztül harcoltak a káromkodás ellen, különösen tiltották Isten nevének említését az átkozódásban.)

A varázsigék használatában megkülönböztethetjük a közösségi és egyéni varázsszövegeket. A közösségi varázsszövegek előadása nyilvánosan történt, gyakran valamely ünnep alkalmából. Ilyenek voltak például a szentiváni ének, a regölés, az újévi varázsmondó-kák és -énekek, melyek a termékenységet kívánják előmozdítani vagy a fiatalokat összepárosítani. Előadóik lehettek nemek vagy korok szerint elkülönülő csoportok. Az egyéni varázsigéket általában titokban mondták el, néha személyek féltve őrzött tulajdonai voltak.

A szómágia egyik ismert formája az óvónevek, vagyis tabunevek használata. Az újszülöttet, aki megkeresztelése előtt a gonosz rontásnak különösen ki volt téve, csúnyácskának, pogánynak nevezték, vagy más, értéktelenségére utaló névvel illették, hogy ilyen módon félrevezessék az ártó hatalmakat. Ha a gyermek beteges volt, akkor gyakran új nevet adtak neki, hogy a betegséget okozó gonoszt félrevezessék, és ezután új néven hívta mindenki.

Tabunevet kaptak a gonosz hatalmak is. Az ártó női démonokat például országszerte szépasszonyoknak nevezték. A veszélyes vagy a táplálkozás szempontjából különösen fontos állatok tabunevet kaptak, olyannyira, hogy régi magyar nevük néha teljesen feledésbe is ment. A medve magyar neve helyett például egy szláv jövevényszó honosodott meg nálunk, mely már maga is tabunév volt a szlávoknál. Óvóneve van a farkasnak is; e két állatnév különben más európai népeknél is általában tabunév.


Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: „Tűz van”, nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.

Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem érzékelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.

Ha egy férfi egy lánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: „szeretem”, a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi sem történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztulást okoz majd benne, mint egy tűzvész.

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak a veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a Bibliának ez a szózata: „Kezdetben vala az ige.”

Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csoda-tékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azok nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.

megosztás
Egy őskori törzs legidősebb történetmondója vagy. Meséld el a többieknek a világ keletkezésének történetét. (kulcsfogalmak: káosz, kozmosz, ég, föld, égitestek, nap, hold, tűz megszerzése, feldarabolás, a természeti jelenségek eredete).

A 9.A osztály diákjainak megoldásai:

Nász Tamás

Réges-régen mikor még sötétség volt a világban Avianna úgy csinált a semmiségből birodalmat, hogy: megölte a nagy kígyót, amely a nagy vízben élt. A kígyó neve Meaxxana volt. Avianna úgy ölte meg Meaxxanat, hogy lement a nagy víz mélységébe és felcsalogatta  a felszínre, majd három napos csata elé néztek. A kígyónak hatalmas fogai voltak. Avianna legyőzte Meaxxanat, így a sötétségből megteremtette a birodalmat. Az égből egy hosszú botot engedett le Avianna a  a mélységbe, majd rajta egy csirkét. Amikor a bot leért, a csirke elkezdett kapargálni, így lett a törzsünk szent helye ezen a ponton. Régen olyan gyorsan kelt fel a Nap és ment le, hogy az emberek nem bírták elvégezni a munkájukat így a törzsből egy négy fős testvér pár: Scuba, Shuba, Siba és Skuga megkeresték a nagy pókot, amely szőtt egy nagy pókhálót, amivel lelassították a Napot. A Nap és a Hold ikrek voltak, addig amíg össze nem vesztek. Egy időben fent volt az égen mind a kettő, amíg Avianna ketté nem választotta őket. Így lettek a nappalok és éjszakák. A törzsünkben nagyon sok vadász volt. Elmentek vadászni, de nem volt min megsütni a nyers húst. Elhatároztuk, hogy felmegyünk Aviannaékhoz, és lopunk egy kevés tüzet. A vadászok fellőtték a nyilakat az égbe, majd felmásztak rajtuk és elhozták a tüzet. Ezután pár napig állatokat végeztek ki, hogy meg bocsásson nekünk Avianna, hogy loptunk tőle. A  törzsnek volt egy szent állata a kos, aminek a neve: Malfurion volt. A testéből lettek az átjárók, szeméből a Nap és a Hold. Lábaiból a magas fák, szőréből a tengerek.

 

Komláti Róbert

Igor, az ős, éppen a nagy tengeren hajózott, amikor egy óriási nagy tengeri kígyó szörny jelent meg előtte, akinek hatalmas méregfoga volt. Igor megküzdött vele. Hosszú harc volt. Nem is lehet pontosan tudni, mikor ért végett, körülbelül 2-3 hónapig tarthatott. Végül Igor legyőzte a kígyót és szétdarabolta és a kígyó részeiből lettek a földrészek.

Az ég úgy keletkezett, hogy Igor két testvére Bedo és Ilona összefeküdtek, ami Igornak nem tetszett, így Ilonát feltette az égre és belőle keletkezett az ég. Tüzünk azóta van, hogy Igor egy csapásával meggyújtott egy fenyőt, majd a fenyő helyén megmaradt a tűz, amit azóta is táplálunk. A nap valamikor a nagy kígyó legyőzése előtt keletkezett. A nap nagyon messze volt, ezért hideg volt a vízen és Igor nagyon fázott, ezért közelebb húzta.

Minden évben, mikor a nap a közelben van, akkor áldozunk Igor előtt, magával visz egy hőst, mert legyőzte a kígyót.

A folyó, ami mellett letelepedtünk, azért ilyen kanyargós, mert egy tehén a helyén úgy ette ki a füvet. Ezt a tehenet Igor telepítette ide, hogy legyen mit ennünk. Minden évben, mikor áldozunk Igor előtt akkor tehénhúst eszünk és tejjel leöntjük az újszülötteket, hogy túléljék a gyerekkort.

 

Tóth Sándor Máté

Réges-régen a Föld csak vízből és jégből állt. Élt a Földön egy óriási kígyó akit Tetrixnek hívtak.

Ez a kígyó nagyon hosszú, tekergő volt, minden hal, cápa félt tőle. Ezért Herkules leküldött egy nagyon erős katonát, hogy harcoljon Tetrixel. 12 nappalon és 12 éjszakán át küzdöttek, amikor a katonának sikerült megölnie. A kígyó a testéből keletkezett a szárazföld és lelkéből az ég. Ekkor Herkules leküldött 12 embert a földre. Az a 12 ember és a katona nem érzete jól magát, mivel sötét volt, az egész szárazföldön csak síkság és csak víz volt. Ezért Herkules mondta az 12 embernek, hogy öljék meg a katonát és ezt meg is tették. Ezután nem tudták mit kezdjenek vele, ezért megkérdezték Herkulest, de ő nem válaszolt. Turán a legbölcsebb tag kitalálta, hogy darabolják föl a katonát. Neki is álltak, miután feldarabolták eltűntek a katona darabjai. Egyszer csak kivilágosodott, megjelentek a fák, bokrok, a sziklák. A szeméből lett a Nap és a Hold meg a többi csillag. A véréből a folyók a patakok, a hajából a fű, karjából a fák ágai. Most már az emberek boldogok voltak.  Ezért Herkules leküldött a Földre állatokat, hogy tudjanak húst szerezni. Amikor nagy vihar volt, akkor az egyik fa kigyulladt, és odamentek a tűzhöz, Nimród a legügyesebb kitalálta azt, hogy tartsák a tűzhöz a húst. Mikor egy idő után elvették onnan a húst megették és nagyon ízlett nekik. Ezután azon kezdtek el gondolkozni hogyan szerezhetnének még tüzet. Azt találták ki, hogy Felmennek a Naphoz és onnan hoznak tüzet, mert az nagyon világít. Csináltak egy hosszú létrát és felmásztak rajta. Amikor már visszaértek a földre, észre vette Ré, hogy loptak tüzet. Ezért Ré tüzes golyókat lövet a földre, hogy ezzel büntesse meg őket a lopásért. Mindenhol tűz ütött ki, és néhol besüppedt a föld. Így jöttek létre a hegyek.  

Bajkai Máté István

A világ előtt két testvér volt a Nap és a Hold. A Hold bajt csinált, míg a Nap alkotott. Egyszer a Nap magához hívta testvérét Holdat és megteremtette a világot, hogy megmutassa: pusztítani felesleges. Hold irigy lett Nap művére, ezért megteremtette az eget, és esővel elmosta azt. Nap világa egy tenger lett és Hold tudta, hogy Nap ezt nem fogja hagyni. Hold ezét egy kígyót rakott a vízbe, hogy megóvja azt Naptól. Nap mit sem tudva Hold tervéről földet dobott a tengerbe, de nem tudta egyenletesen eloszlatni azt a kígyó miatt. Valahova több föld, valahova kevesebb jutott, így lettek szigetek, partok és hegyek. Nap nagy kontinense feldarabolódott. Nap megnézte az eredményt és tetszett neki. Ismét elhívta Holdat és azt mondta neki: - A te pusztításod teremtett világot és rendet. - Hold ráismert erre és ketten uralkodtak a világ felett. Ám a napforduló idején Nap többet uralkodott mint Hold. Ez Holdnak nem tetszett, ezért téllel söpört végig a világon. Az emberek nem tudtak megélni ebben a világban, ezért nap egy darabot kitépett magából, hogy tűzzel óvja meg őket a fagytól. A két testvér nem tudott megegyezni, ezért váltakoznak a nappalok és az esték, a telek és a nyarak.


Horváth Csaba Adrián

Úgy keletkezett a világ, hogy volt egy macska család: az apa, az anya és a két testvér. Tanata a fiú és Natana a lány. A két testvér egy égitestektől gyönyörűen tündöklő éjjelen összefeküdtek. Ez hamar ki is derült. A kígyó úgy büntette őket, hogy Tanatát felemelte az égbe az egész hátralévő életére, Natanát pedig a földhöz szorította. Tanatát nappá változtatta. Natana minden nap a napfényt, Tanata fényeit bámulta. Bánkódtak mind ketten, hogy miért kellett ezt tenniük. Natana végül világra hozta utódjukat, ami kicsit másképp nézett ki mint ők, két lábon járt, okosabb volt, elnevezték Embernek. Ember nem értette, hogy mégis miért különbözhet annyira másoktól. Natana elmesélte neki, hogy hová került az apja, aki az ő testvére, Natanáé és hogy a kígyó büntette így őket, Tanatát nappá változtatta. Az égitestek sokat veszekedtek, szinte semmiben nem értettek egyet, ekkor a veszekedésben összecsaptak ebből villámlás lett.


Kovács Gergő

Az földön kezdetben a tengerek helyei és egyetlen földrész volt. Egy óriási kígyó uralta a földet. Az égen sem volt semmi, csak kopár, kék semmiség. Egyszer azonban egy bátor Perselus nevű különleges ember érkezett a földre és találkozott az óriáskígyóval. Véres és évekig tartó harc volt. Perselus azonban egyszer nagy harci előnyre tett szert, ugyanis gyorsabb volt, mint a kígyó. Az állat szívébe dobta a szekercét. A kígyó kétségbeesetten próbált menekülni, de túl sok vért vesztett és meghalt. Ekkor a kígyó vére kifröccsent az égre, megteremtve ezzel a csillagokat. A szíve az égbe emelkedett és kettészakadt egy kisebb és egy nagyobb részre. Ezek lettek a nap és a hold. A kígyó szerteszét szakadt darabjai kialakították a tavakat, folyókat, hegyeket, miközben a földre értek. A kígyó vére kifolyt, feltöltve ezzel a tavakat, folyókat és a tengert. A kígyó évek alatt kék színűvé változott. A kígyó utolsó leheleteiből felhők keletkeztek, melyekbe a kígyó lelke szállt. A kígyó nagyobb darabjai megteremtették a kontinenseket, széttördelték az egyetlen nagyot. És végül a kígyó foga is a földre hullt, amelyből a kifolyó méreg megteremtette az életet.


Urbán Sándor Zsolt

A nap és a tűz istenünk ajándéka. Tüzet csak ő tud adni nekünk az égből, és egy csattanással jelzi ezt.

Rácz Alex

Kum-hum testvér egy rontást tett rájuk, lerajzolta egy sziklafalra a démonokat, és már azóta sem kísértenek senkit.

Palatinus Patrik Attila

Az eget a föld négy sarkán négy törzsnek az ősei tartják. Minél több az ős, annál magasabbra és magasabbra emelkedik az ég.

Márkus Martin Patrik

A nap az mindig fent van, még éjszaka is, csak akkor csillagok formájában, mert a nap este szétesik apró darabkákra, és reggelre újra összeáll.

Unger Krisztián

A tüzet az isten felvitte magával, és mi nagyon meg akartuk szerezni, úgyhogy egy hosszú rúddal felmentünk az égbe és elloptuk. Az isten ezért bosszút állt, és ránk hozta az esőt.

Mári Szabolcs

Az óriás két szeme lett a nap és a hold, a bügykeiből lettek a hegyek, nyálából a tenger, véréből a folyók.

Tabányi Ádám János

A nap ünnepén mindenki kivétel nélkül piros tollas ruhába öltözik, és délben körbeálljuk a tüzet, és tizenkét antilopot áldozunk, a tizenkettő nagyon fontos, mert ha kevesebbet áldozunk, akkor nagyon rossz évünk lesz, tele szerencsétlenséggel.

Lakatos Bence

Egy napon a Föld elment fürdeni, Ég pedig vadászni. Ég vadászat közben megszomjazott, és elment egy folyóhoz, csakhogy azt ő nem tudta, hogy Föld meg ott fürdik meztelen. Ég megkívánta, és a Teremtő közéjük csapott, és így keletkezett az ég és a föld. (...)
Egy kígyót megmártóztatot vízben, majd homokkal leszórta és felfújta - így keletkezett a hold.

Karmanovszki Norbert

Ignos bőréből lett az égbolt. A nap volt az egyik szeme, a hold a másik. Mivel azt hitték, hogy nappal és este is figyeli a törzset, nem mertek rosszat csinálni, nehogy visszatérjen a káosz. Egy nap nagy vihar tört a táborra, villámlott, dörgött, azt hitték, Ignos átkot üt rájuk.

megosztás