2014 elején egy szolnoki művészeti iskola csapatát vittem a helyi színház által rendezett éves diákszínjátszó találkozóra, az "Ádámok és Évák ünnepére". A fesztiválon a társulatoknak nyolc perc játékidő állt rendelkezésükre, hogy színpadra vigyék Madách tizenöt színből álló, nettó két órás emberiségdrámáját. Fél év töprengés, és három eldobott forgatókönyv-ötlet után álltunk neki a végső kidolgozásnak. Tánc- és képzőművész kollégáim munkája mellett a legtöbb segítséget Vígh Erika tanárnő szelíd kritikái és Ónodi Gábor színész energikus ötletbombái jelentették. El is hoztuk a fődíjnak számító "Legjobb csapat" elismerést. Ám a munka igazi hozadéka nem is ez lett, hanem hogy az elkészült forgatókönyv oktatási anyagként is felhasználható, mert röviden és dinamikusan foglalja össze az emberiség... hogy is mondjam: tragédiáját.

Az előadás felvétele az alábbi linken nyílik meg (a hangminőséget felirat próbálja ellensúlyozni), alatta pedig a nyolc képre bontott szövegkönyv szerzői megjegyzései olvashatók.

1. A kulisszatitok (0:00-0:45)
A fejgép egy fehéringes, csokornyakkendős alakot világít meg, akit a tanítványaim találóan így jellemeztek: "egy beteg pincér". Ha rögtön madách-i alakot keresünk benne, akkor természetesen Lucifer kínálkozik megoldásnak. Ám amint megszólal, egy újkori, cinikus showman attitűdjével gazdagodik a figurája (gondoljunk Thomas Mann Cipollájára vagy a Cabaret című film ceremóniamesterére). Taszító bizalmassággal szólítja meg a közönséget, személyes titkot árul el:
"Tudjátok, imádom ezt csinálni. Nézni, ahogy szenvednek elveszetten, tanácstalanul, csak azt várják, hogy kézenfogd őket, és bevezesd a fénybe."
A fény kettős szimbólum a felütésben. Lucifer (jelentése: 'fényhozó') a fénybe, azaz: a tudásba vezeti az embert, ugyanakkor a színház fővilágosítójának szóló "Maestro, fényt!" felkiáltás egyben a teremtés aktusa is ("Legyen világosság").
Míg az elegáns Lucifer beavat a műsor titkaiba, mögötte egy rongyos ösztönszörny, egy ősgnóm kúszik a nézők felé. Gazdája lábainál a "sátán kutyája" engedelmes háziállattá válik, aki rögtön ugrik a mester parancsára.

2. Intro (0:45-1:32)
Lucifer szavára megkezdődik a műsor intrója: egy vad, szögletes tánc. Ennek során gomolyognak elő a kulisszákból a statiszták, akik a későbbiekben a show nézői, illetve a stilizált események szereplői lesznek. A riadt, tanácstalan főszeplő párost erőszakkal lökik a rivaldába (a darab egy korábbi verziója az Éhezők viadala alaphelyzetére épült). Az ősgnóm agresszív mozdulattal imitálja Ádám nyakának elmetszését, mintegy előre vetítve ezzel végzetét. A zene végével hirtelen a kép is változik: egy showműsor díszletei jelennek meg a háttérben.

3. A show (1:32-2:43)
Könnyed lendülettel, kincstári mosollyal tér vissza az imént még álarc nélkül nyilatkozó műsorvezető. Az "Ádámok és Évák show" játékszabályai mai összefüggésekkel vegyítik Madách ismert motívumait.
„Üdvözlöm az Ádámok és Évák show nézőit. Mint tudják, ez egy bevállalós kvízműsor. Ismerjük meg a játékosokat közelebbről: Ő Éva - ő Ádám. Többet nem is kell tudni róluk, hiszen semmi szerepük ebben a műsorban, csak jól dönteni. A kérdés: mitől lesz boldog az emberiség? Helyes válasz esetén egy álomhétvégét nyerhetnek a Hotel Paradisoban a K.O.média jóvoltából.”
Az egyéni boldogság welness jutalomhétvége képében jelenik meg (Hotel Paradiso - elveszett éden), a társadalmi boldogság pedig mint egy kétopciós kérdés, amelyre az őspár hivatott feleletet adni:
„Nos, Éva és Ádám: mi kell az emberiségnek? Az, hogy szabad legyen, vagy az, hogy vezessék?”
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt  evangéliumi súllyal. "A nagy inkvizítor" egy fiktív kihallgatás jegyzőkönyve, amelyben a 15. századi spanyol főpap elmagyarázza a földre másodszor látogató Jézusnak, hogy neki már semmi keresnivalója itt. Az inkvizítor monológja hatalom és szabadság kérdéseire épül, ezeket a gondolatokat a 6. kép kapcsán idézem fel részletesen.

Korunk (dez)információs/fogyasztói társadalmának atmoszféráját érzékelteti a játékmester nyílt cinizmusa. Hanyagul mutatja be a játékosokat (utalva arra, hogy ők csak bábok), nem hagy időt a gondolkodása, kajánul veti oda a közönségnek, hogy nem tudnak dönteni, és ő forszírozza, hogy végülis Ádám döntése érvényesüljön. A leplezetlen erőszakra, a negyedik hatalmi ág rémuralmára utal a szponzor neve is: K.O.média. Emellett benne van, hogy a színfalak mögött régen eldöntött meccs a társadalom számára izgalmas cirkuszként jelenik meg. Sőt, eszünkbe jut még Madách művének egyik őse, Dante enciklopédikus műve, az Isteni színjáték (Divina Comedia).

Szimbolikus mozdulatok kísérik az első emberpár választását (ezek majd a 7. részben új kontextusban térnek vissza). „Hatalom” - mondja Ádám, és karja, ökle a férfierő egyértelműen fallikus jelképét formázza, egyúttal fenyegetően meredve Éva felé. A nő ösztönösen mutatja az alternatívát: „Szabadság…” (a Tragédia záró monológjában Isten elárulja, hogy szándékosan ültette Évába azt a programot, amely visszahozhatja Ádámot, ha nagyon elszállna¹). Ám hiába kulcsolja kezeit Ádám öklére, hiába a női öl melege, a férfi (Lucifer sugallatára) már döntött: úgy tehető boldoggá az emberiség, ha uralkodunk felette. A showman elrángatja a tiltakozó Évát, és kezdetét veszi az őrület.

4. Hatalomtánc (2:43-3:54)
Bár egyértelműen felismerhető néhány konkrét madáchi szín (Egyiptom, Konstantinápoly), a koreográfia inkább a mindenkori hatalom lelki mechanizmusait jeleníti meg. A statiszta-tömeg monoton, révült mozdulatokkal követi a zene és a vetítés "utasításait". A showműsor emblémájának metamorfózisa nemcsak felvillantja az egyes diktatúra-típusokat, hanem gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz közéjük. Ugyanúgy hipnotizált alattvaló a piramis kőhordója, mint a mennyiségi-keresztvető hívő, vagy az elszánt náci karlendítő. Kádár beszédfoszlányai felidézik  még a vörös diktatúrát is, és Ádámot végül egy gigantikus, arctalan bronzszobor temeti maga alá. (Éppen úgy, ahogy a fáraót a személyi kultusz ókori változatának embertelen síremléke, a piramis.)

5. A szabadság zsákutcája (3:54-4:45)

A vezér összeomlásával az alattvalók is deaktiválódnak. Éva az egyetlen, aki kívül áll az őrületen, és új lendületet adhat a történelem folyásának (éppen úgy, mint a londoni haláltánc végén). Szomorú pieta, ahogy ölbe veszi az élettelen Ádám fejét, és szelíden, minden neheztelés nélkül ismétli: "Szabadság". Az egyre éledező tömeg előbb suttogva, majd fennhangon, végül üvöltve visszhangozza a mágikus jelszót. Amint új erőre kap Ádám, leinti a félelmetes zajongást, és a vákuumszerű csöndben odailleszti a szabadság elé a még hiányzó két fogalmat: testvériség, egyenlőség. Jelzi ezzel, hogy a szeretet és odafigyelés nélkül a szabadság hajszolása meddő harc, sőt, vissza is üthet. Ezt rögvest igazolja is az átszellemült, agymosott tömeg válasza: "Halál reá, ki el nem ismeri!" Madách legzseniálisabb fogása, hogy Párizs forradalmi tömege már rögtön az első megszólalásával cáfolja szent elveit².
A darabunkban kissé elsiettük azt a mozzanatot, ahogy a felbőszült tömeg Ádámra ront. Éva egy kétségbeesett kiáltással ugrik a férfi nyakába, s mindkettőjüket maga alá gyűri a dühödt embermassza. Haláluk előtti pillanatban (épp úgy, mint a párizsi szín végén) állítja meg az időt Lucifer.

6. Kozmikus pillanat (4:45-6:00)
A vadállati csoportkép Hieronymus Bosh groteszk világát hivatott felidézni. Maga a mozzanat pedig az az örökkön ismétlődő jelenet, amelyben a mindenkori tömeg megfeszíti a mindenkori megváltót: Szókratészt, Krisztust, Szilvesztert³...
"Beláttad-é, hogy a bódult tömegnek nemesb ura voltál, mint ő neked?" - eredetileg az athéni szín végén kérdezi ezt Lucifer, jelezvén, hogy szerinte a despotikus Egyiptom sikeresebb volt, mint a demagógok mérgétől széthulló görög rend.
"Szabadság? Ezeknek?"- folytatja maró gúnnyal, szavai mögött ismét a nagy inkvizítortól kölcsönzött gondolatokkal: "Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz?" (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)
Lucifer itt jut el érvelése csúcspontjához, és négy szóban összefoglalja az emberiség szellemtörténetét:
"Vagy mit gondolsz, ki fogja majd megváltani a világot? A szerzetes? A filozófus? A politikus? A művész?" (Az utolsónál finom célzással az igazgató páholyába világít, emlékeztetvén arra, hogy mi is lenne a színház valódi célja.)
"Fenét!" - folytatja már leplezetlen, ördögi hévvel: "Csak te: az istenember."

Megint egy karamazovi pillanat: az inkvizítor szerint az evangélium legfontosabb titka Krisztus pusztabeli megkísértése. A hosszú testi-lelki böjtben emberként szenvedő Jézus nem fogadta el a rövidebb utat, hanem (hogy példát mutasson az embernek) végigcsinálta a leggyötrelmesebbet. A sátán három ajánlata ez volt: változtassa kenyérré a követ, hitének bizonyítására ugorjon le a toronyból, illetve: fogadja el a világuralmat. Azaz, váljon istenemberré. ("Erősebb lett az ember, mint az isten" - büszkélkedik Madách fáraója.)
A mi showman-Luciferünk másodszor ajánlja fel a hatalom lehetőségét, de most már nem a szabadság az alternatíva, hanem a halál:
"Állj fel, különben visszamész, és ezek szétszednek." (A videón Lucifer véletlenül módosította a szöveget, enyhítve élét: "...visszamész és folytatjuk.")
Látván, hogy Ádám nem mozdul, vállat rándít a műsorvezető, és kaján vigyorral jelenti be, hogy a kivégzési jelenet mindjárt folytatódik. De amint újra elindul a kozmikus óra, egy még hatalmasabb erő lép közbe: a Földszellem. Éppen úgy, ahogy a Tragédia űrbeli színében, itt is vissza kell rángatnia az életbe az anyagi létezés határait feszegető Ádámot.

7. Deus ex machina (6:00-7:18)
"Nem!" - kiált fel egy zakós fiú a nézőtér első sorában, majd a kigyúló totálfényben színpadra lép a statiszták riadt suttogásától kísérve: „Az igazgató! Az igazgató!" Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy Lucifer rövid próbálkozás után eláll az útjából, és csak tisztes távolból mer rákezdeni a méltatlankodásra (újrafogalmazva a "Együtt teremténk: osztályrészemet követelem" gondolatot):
"Hé, mit csinálsz?" - kiált fel, amikor látja, hogy az igazgató kiszabadítja a játékosokat, "Hiszen együtt találtuk ki ezt az egész cirkuszt. Hadd szórakozzunk! Legalább nézzük végig..." A Földszellem válaszul "fukar kezekkel" int a fogdmegeknek, és Lucifer máris bukott angyalként nézheti a folytatást a kispadról. Az igazgató atyai szeretettel karolja át a játékosokat, és a szabályokat felülírva egy új kezdés lehetőségét hirdeti:
"Gyermekeim, a nyeremény elúszott, de a lehetőség nem. Építsétek fel a paradicsomot magatok." Az Úr ad is meg nem is: önállóságot, szabadságot biztosít nekik, ám cserébe elveszi a feltétlen gondviselést: "vetevé űt ez munkás világ belé" (mondja a Halotti beszéd), tehát az ember kénytelen lesz fáradsággal keresni majd a kenyerét.

 Az őspár első mozdulataiban a műsor kezdetének szimbólumai köszönnek vissza:
"Enyém!" - a férfi öntudatra ébredése nem más, mint az a pillanat, amikor megfogalmazza a magántulajdon eszméjét, tehát identitása fizikai jeleként kihasít egy darabot a természetből. Rousseau szerint pont itt rontottuk el. Éva hiába ismétli szelíd, anyai mozdulatát, és hiába sűríti egyetlen jelszóba az aranykort: "Miénk..." - a civilizáció szekere, mint a jaggernati bálvány⁴, már fut feltartóztathatatlanul.
A darabunkat záró kozmikus jóslatot (amely eredetileg Luciferé a harmadik szín elején) a két teremtő erő között osztottuk szét:
Földszellem: "Nagy szavak: enyém - miénk. Család és tulajdon fogja alkotni a világot, melyből hon lesz majd és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek..."
Lucifer: "...és felfalója önnön gyermekének."

8. Spirális világtánc (7:18-8:53)
Halleluja: Arthur Honegger Dávid király című zeneművének hátborzongató áriája kíséri az elmúlt harmincezer év történetét szimbolizáló örvénylő táncot. Az Ádám és Éva öleléséből születő emberiség spirális mozgásban tölti ki a teret, míg mögöttük (a videón nem látszik) egy kunyhó és egy templom épül kartonlapokból. Mintegy az ősgnóm nyitó szólójára válaszul most két lány lejt éteri balettet egy halványkék lepedővel, majd leterítik, hogy az Első Család (Lucifer nagybácsival és a két kis gyerekkel kiegészülve) elkölthesse meghitt vacsoráját. Mire a zene a záróakkordhoz ér, mögöttük tizenhat kartonlapból felépül egy város sziluettje, Ádám és Éva pedig boldog büszkeséggel koccint az elvégzett munka örömére. Fiaik épp egy almán készülnek osztozni, mire a segítőkész Lucifer egy ölésre is kiválóan alkalmas kést nyújt hátra nekik. Függöny.

Lábjegyzetek:

1.
Isten (15. szín):
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.

2.
A jakobinus diktatúráig valóban ott volt a "vagy halál" mint a francia forradalom negyedik jelszava.

3.
Szilveszter: Petőfi Sándor Apostol című művének főszereplője.

4.
jaggernati bálvány: Az indiai Visnu isten szobra, melyet ünnepén kocsin hordoznak körül. A rajongó hívek a kerekek elé vetik s eltiportatják magukat, remélve, hogy ezáltal magasabb kasztban születnek majd újjá. ("A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább..." - Balzac: Goriot apó)

Minden klasszikusunk halott. Legalábbis azok, akiket ma a középiskolában tanítunk. A pesti egyetemi években az ember még néha élőben is találkozhatott egy-egy nagy íróval: egykori magyartanárom például Weöres Sándorral futott össze az utcán. Még kétezerben is előfordult ilyesmi: az egyik tavaszi vizsgámon (Szabó B. István: A XX. század második felének magyar irodalma) egy mai költőről: Zalán Tiborról kellett beszélnem szóbeli feleletben – és még ugyanazon az estén összefutottam vele a Városligetben, egy villamosból átalakított kiskocsmában. Hajnalig beszélgettünk művészetről, tanításról, és egyáltalán az életről.

Fura érzés találkozni egy kortárs költővel. Még furább érzés magyart tanítani neki…
Hogy mire/kire gondolok?
Néhány diákomra, akik rendelkeznek a nem hétköznapi kifejezés nagyszerű képességével. Az alábbiakban Pesti Balázs (11.E osztály) verséről írok, ezzel a félig tréfás mottóval: “Aki tudja: csinálja, aki nem tudja: elemzi”…

Pesti Balázs: Hexameder

Ihlet híján kiültem az ablakba
Várom hát hogy beszálljon rajta
Alkoholról írni újra nem akarok
Hiába van most is sör az asztalon
Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen
Sőt még zenélhet is itt-ott
Lent gyerekek kiabálnak, punk rock
Ritmikátlan, hangos, de érzelmes, hallgatjuk
Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk
A szembe ház fele szürke, fele sárga
Mint egy előtte-utána kép, olyan
A szürke erkély kék korlátjának támaszkodva
Cigarettázik egy párocska, felettük úgyszintén
Csak ő egyedül van, ő az “utána” kép
Tájról írnék de a ház útban
Talán, egy pár fokkal jobbra
Nagyobb a siker, nézzenek csak oda
A kis panelek között a nagy, olyan mint az ujjam
A középső, nem a gyűrűs, az pár perccel kisebb
A legjobb mi a tájammal történhetett
Az a szúnyogháló leszedése volt
Hiszen így az eget egészben, s nem pixelekben látom
A panel és kertes ház határa jól látszódik, csapott
A sarki házból hétvégén a cigány zene zajong
És elmondhatom magamról, hogy nem kakasszóra
Hanem egy pulyka hangjára kelek hajnalban
Átfut épp a sínen, a város ereként, folyékony acél
A mocskot magában hordva, az a MÁVos kék
Árnyalatú, és most a fecske hang helyett denevér szól
Száll, követi a mentő szava, ez nem cincog, rikácsol
Nem törtetek ebben, sem spondeusra, sem hexameterre
Hiszen írom az ablakon kívüli világom, a lakótelep mederre
Nézek, s azt látom
Hogy rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték

“Ihlet híján…” – Pesti Balázs versének felütésében benne van a sablonosság veszélye. Csak a legnagyobbak tudnak a puszta ihlettelenségből remekművet teremteni. Például Tóth Árpád: Meddő órán – a rövid vers impresszionista eszközökkel (melankolikus hangzásával és tört ritmikájával) érzékelteti a művészi és emberi elidegenedést.

Balázs versét folytatva egyelőre nem látunk ilyen mélységet kibontakozni, sőt, az alkohol mint lehetséges verstéma csak fokozza aggodalmunkat. Ám az ötödik és hatodik sor hirtelen rendet teremt (értelmet adva a közhelyesnek tűnő felütésének is):

“Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen”

Egyrészt leveszi a hangsúlyt az ihlettelenség toposzáról, és a szemlélődést állítja középpontba – másrészt egy olyan értékviszonyt előlegez meg, amely átszövi az egész verset.

Beszéljünk előbb a szemlélődésről, Balázs szavával élve: tájleírásról. Első ránézésre degradálja a fogalmat, hisz nagy kelletlenséget sugall ez az összefüggés: “ihlet híján (…) tájleírásra adtam a fejem”. Ám ezek az indító gondolatok a szöveg későbbi kontextusában nyernek majd értelmet: az alkoholról írás értelmezhető az egyéni problémákban való vergődésnek – a tájleírás pedig a kifelé fordulás, a világra nyitás gesztusának.

És ahogy említettem, bizonyos értelemben megméretés is. “A mindenséggel mérd magad” – mondja József Attila. A Hexameder lírai énje pedig azon tűnődik, hogy vajon a táj érdemesnek találja-e arra, hogy meséljen neki, vajon megnyitja-e egy lírai monológ a mindenség titkait?
Mint a szerző lelkes olvasója mondom: igen.

Balázs gyakran kapcsol össze szerkezeti egységeket asszociációkkal. Ezek szinte észrevétlenül, törés nélkül engedik újabb témák felé fordulni. A táj szó szerint vett leírása a ház előtt kiabáló gyerekek megjelenítésével kezdődik, ahová a mesél > zenél > punk rock asszociációs sor vezeti a figyelmünket. A “ritmikátlan, hangos, de érzelmes” több, mint pusztán a zenei műfaj jellemzése: egy generáció, egy életszakasz nosztalgikus kritikája. Megerősíti ezt a benyomást a lírai én hirtelen kiszólása is: “Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk”. Esetlenek, hangosak, idegesek – tele érzelemmel.
A vers hangzásvilága itt (valószínűleg szerzői szándéktól függetlenül) a finom humor eszközével él. Mert a címben hivatkozott időmértékes sorfajta (hexameter) éppen a “ritmikátlan” jelző előtti sorban érvényesül. Négy verslábnyi hibátlan időmértékes verselés:

Elgondolkodtató, hogy a megszólítottak (nyilván a szerző korosztálya) miért is tagadnák le, hogy ők is punk rockerek voltak. Mert szégyellik egykori érzelmességüket? Mert ma már csak egy kinőtt divatnak látják?

Ezután átkötés nélkül, hirtelen fordul a szemközti ház felé, és annak felemás színe máris újabb elmélkedést indít. A szürke-sárga házat egy “előtte-utána képhez” hasonlítja. Szerteágazó kultúrája van korunkban az “előtte-utána képeknek”: legyenek azok fogyókúra-reklámok, nosztalgikus városképek vagy az időkapu.com oldal szellemes fotópárjai. Versünkben szinte kínálja magát a szürke (egyhangú) és sárga (színes, izgalmas) szembeállítás, de Balázs ezt nem használja ki: hanyag eleganciával a levegőben hagyja, és inkább konkrét emberi alakokra koncentrál. A cigarettázás (korunk suta meditációja) köti össze a társas létből a magány felé haladó képet. Előbbit még (némi éllel) “párocskának” nevezi, a másikat már csak egy hűvös, kiürült személyes névmással jelöli: “ő egyedül van”.
Ha egy életbe sűrítjük az eddig olvasottakat, akkor eljutunk a bandázós punk rock-nosztalgiától a gondterhes párkapcsolaton át egészen a sivár magányt ígérő jövőképig. A tizenötödik sorban lezárul a vers első szakasza.

Rendkívüli erejű tételmondattal folytatja: “Tájról írnék de a ház útban”. Minden lakótelepi ember tudja: hiába nézünk ki akár a tizedik emeletről, a szemközti háznál messzebb nem láthatunk. Mennyi többletet ad a jelenségnek ez a megfogalmazás: “Tájról írnék de a ház útban”… Nem egyszerűen a kilátásban zavar a “ház” (azaz a város, a társadalom, a civilizáció), hanem valójában a természetbe (a “tájba”) való visszatalálásban. Tovább erősíti ezt az értelmezési lehetőséget egy pár sorral későbbi gondolat, amely szerint a szúnyogháló leszedése után az eget újra “egészben, s nem pixelekben látom”. Számomra ez az “egész” az ember és természet rég elvesztett egységét jelenti, azt az aranykort, amely felé koronként újra és újra erős nosztalgiával fordulunk. A “pixelesség” pedig az a szétesett, bizonytalan állapot, amelyre a szentimentalizmus nagyjai (Goethe, Csokonai) is panaszkodtak, és amely mára a teljes elidegenedésig fokozódott.

[Rövid megjegyzés azoknak az olvasóknak, akik az írásom belemagyarázásnak ítélik: nem az.
A modern irodalomfelfogás nem gondolkodik abszolút igazságban, Egyetlen Lehetséges Értelmezésben. Egy mai magyartanár nem kinyilatkoztat, hogy “itt arra gondolt a szerző”, vagy “ezzel azt akarta mondani a költő…” – hanem inkább kérdez: “milyen gondolatokat ébreszt benned ez a sor?”… És ő maga is ugyanígy gondolkodik befogadóként. Jelen példánkra fordítva: engem nem érdekel, hogy Pesti Balázs ismeri-e Goethe vagy Csokonai gondolatait – verse akkor is párbeszédbe lép bennem az említett klasszikusokkal. És ennyi a lényeg, ez maga az irodalomtanítás célja is: gondolati kapcsolatok kiépítése, egyéni megértési ösvények bejárása. Így ír erről Roland Barthes korszakalkotó tanulmánya:
“Tudjuk most már, hogy egy szöveg nem szavak egyetlen vonalra illeszthető sorozata, amelyek sorra átadják egyetlen jelentésüket, hanem sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő.” (Roland Barthes: A szerző halála, 1968)]

A fenti bekezdésben tárgyalt tételmondat után – a “nagyobb siker” reményében – máshol keres lefesteni való tájat a szemlélődő lírai én. De hiába néz jobbra, ott is csak a panelrengeteg néz vissza. Vagyis, nem csak néz: integet is. Meglehetősen otromba módon (feltartott középső ujjával) jelzi, hogy arra sem különb a táj, mint bármely másik irányban.

Később aztán csak eléri a lakótelepek határát: megjelenik egy kertes ház. De nem mint a természetközeli, idilli falusi környezet képe, hanem mint a paneleknél is rosszabb világ. Az alliteráció sem enyhíti a “cigány zene zajong” kifejezés kellemetlen hatását – az agresszív, tolakodó jelleget pedig csak tovább erősíti a kakas és pulyka hangjának szembeállítása.

Megint asszociáció vezet tovább. A síneken átfutó pulykához az erekben futó vér képe társul, majd ehhez a folyékony acél – mint a város vére. Ám ez a vérkeringés nem az éltető nedvet szállítja, hanem az ember mocskát. Bármennyi kritikát érdemel is a MÁV, itt mégsem szolgáltatásuk minőségére vonatkozik a koszos “MÁVos kék” szín, hanem egy megrekedt, rothadó civilizáció jelképe lesz. Az újabb hangok és ellentétpárok (fecske-denevér, cincog-rikácsol) jól illeszkednek az eddigi értelmezéshez: a szemlélődő a tájat, a természete(s)t keresi, de csak az emberi világot látja, hallja maga körül.

A denevér borzongató szárnycsapásaival és a mentő vészjósló hangjával zárul a “tájleírás”. A lezárás közeledtével keretes szerkezetűvé válik a vers. Egyrészt mert felidézi az alaphelyzetet (“írom az ablakon kívüli világom”), másrészt mert egy rímpárban megjeleníti a címbeli nyelvi játékot: “hexameterre/lakótelep mederre”. És nem csak a szavakkal, de az irodalmi hagyománnyal is játszik. Hetykén veti oda, hogy valójában nem is törekedett időmértékes ritmusra, azaz merev költői formára, hiszen volt más, ami vezesse. A lakótelep medre: az a nagy közös sodrás, amelyben a városi ember él, az a betonhullám, amit korunk panelpoétái lovagolnak meg, hogy végül igazi urbánus költészet szülessen… akár egy végtelen freestyle dalszövegben, akár egy harmincnyolc soros szabadversben.

Súlyos csattanó zárja Pesti Balázs versét. Fentebb azt írtam, hogy egy értékviszony szövi át a Hexamedert, amely az elején kérdés formájában jelenik meg: érdemes-e a lírai én arra, hogy meséljen (megnyíljon) neki a táj? A vers vége kíméletlenül felel: nem. És nem egyszerűen annyit ír, hogy például: “kutyaugatás harsogja túl a gondolataimat”, hanem ennél sokkal többet. A kellemetlen, agresszív hang az egész létezésből kiszorítja, szinte magát az embert semmisíti meg.

“…rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték”

A felvilágosodás a nagy felkiáltások kora…

1. kiáltás: “O Freunde, nicht diese Töne!”
Éppen a felelet témájául szolgáló Csokonai-vers (Az estve, 1794) befejezésének idején kezdett el gondolkodni egy fiatal német zeneszerző, hogy dallamot kellene írni Friedrich Schiller: Óda az örömhöz című művére. Évtizedekkel később komponálta meg Beethoven a Kilencedik szimfónia zárótételének gyönyörű dallamát, amelyben egy órányi zenekari útkeresés után szólal meg a tiszta énekhang. A kórus belépését a fent idézett kiáltás előzi meg: “Óh barátaim, ne ezeket a hangokat!” Jelképesen az egész felvilágosodás benne van ebben a mozzanatban: végre emberi hangot, emberi mértéket, emberhez való életet követelnek Európa népei. Nem véletlen választották később Európa himnuszává:

“Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod”.

 “Égi szikra lángja” – de mi is az a láng, amely a felvilágosodás fényét adja? Egy 1989-es szövegmódosítás segíthet megvilágítani: a berlini fal ledöntése idején Leonard Bernstein vezényletével adták elő Beethoven művét – ám ebben a verzióban szabadság (Freiheit) állt az öröm (Freude) helyén. Kétségtelen, hogy az eredeti is jobban hangzott volna így – egyesek szerint Schiller a cenzúra miatt nem is merte volna “A szabadsághoz” címmel közölni. Mai ésszel érthetetlen az efféle aggodalom. A 18. században azonban még eleven valóság volt. Erről szól a második kiáltás.

2. kiáltás: “Sapere aude!”
Immanuel Kant, a kor egyik meghatározó gondolkodója írta: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” Európa gondolkodását évszázadokig a szorosan összefonódott egyházi és feudális hatalom határozta meg. A végítélettel, pokollal rettegésben tartott tömeg elfogadta a rabigát, hiszen az “felülről” jött (értsd: fegyverek szentesítették). A felvilágosodás azt a (ma már naivnak ható) célt tűzte ki, hogy átvezeti ezt a tömeget a babonák korából a tudományos megismerés, a fejlődés világába. Hitték és vallották azt, hogy a nép szellemi művelése megalapozhatja a szélesebb körű polgárosodást. Két fő tudományos módszerük a tapasztalat (angol empirizmus) és a megfigyelés (francia racionalizmus) volt. A franciák hozták létre a kor legnagyobb szellemi vállalkozását is, a huszonnyolc kötetes Enciklopédiát.  Az egyház (természetesen) vadul tiltakozott ellene, a francia kormány pedig be is tiltotta, hiszen a benne megfogalmazódott eszmék a társadalomról való kritikus gondolkodáshoz vezettek. Rousseau így fogalmaz a Társadalmi szerződés című művében:  „Semmis és önmagának mond ellent az az egyezmény, mely egyfelől korlátlan hatalmat, másfelől feltétlen engedelmességet ír elő.” Ilyen “istentelen” mondatok vezetnek el a századvég leghíresebb forradalmához:

3. kiáltás: “Liberté, Égalité, Fraternité”
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. 1789 nyarán fogadta el a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlése az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amelynek alaptétele: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad.” Ismervén Európa további történetét, megállapítható, hogy még innét is nagyon hosszú, rögös út vezetett a modern szabadságeszményig. Ám ez már egy másik felelet témája…

A magyar felvilágosodás – Kazinczy az ősblogger
Csokonai 1773-ban született – éppen abban az évben, amikor a pápa francia nyomásra eltörölte a kétszáz éves jezsuita rendet Európában. (Zrínyi Miklós még jezsuita neveltetést kapott Pázmánytól a 17. században.) Magyarországon 1790-ben a felvilágosodás híve, II. József került trónra, és ezzel nálunk is megtört az egyházi kultúra egyeduralma, és elindulhatott az irodalmi élet. A kor bőbeszédű szerzői lelkesedésükben úgy érezték, hogy egyenesen velük kezdődött a magyar irodalom. Abban biztos úttörők voltak, hogy kiadták az első irodalmi lapot, a Magyar Museumot.
A kor legfontosabb szervező egyénisége Kazinczy Ferenc, aki egyszerre segítette és akadályozta a fejlődést. Segítette, mert a Martinovics felkelés (1795) után hat évvel újjászervezte a lefagyott irodalmi életet. És akadályozta is, mert makacs, könyörtelen módon követelte meg a szerzőkön a klasszicista “fentebb stíl” érvényesítését. Pedig ő maga nem is volt jó író – csak rengeteget levelezett. Mint amolyan: ősblogger. Ő volt a 19. század elejének “telefonközpontja”, mindenki neki küldte a verseit értékelésre. Kazinczy szigorú barátsága volt a belépő az irodalmi életbe. Csokonai Vitéz Mihály húsz évesen érdemelte ki ezt az odafigyelést.

A debreceni kollégium
Csokonai rövid életének (32 év) felét a debreceni református kollégiumban töltötte – előbb diákként, majd tanárként (a protestáns iskola intézményen belül nevelte ki a tanári karát). Bár itt ismerte meg a klasszikus költészetet, az iskola hamar szűk lett számára mind tudás, mind szellemiség terén. Csokonai önképzőkörében külföldi irodalmat fordított, így a felvilágosodás eszméi őt is hamar nemkívánatos szabadgondolkodóvá nevelték. Az 1795-ös kirúgásának fő okai: laza (értsd: emberséges és inspiráló) tanítási módszere és az istentiszteletek kihagyása (nem volt kíváncsi a népbutításra), valamint (ez a legjobb): „társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti” (pedig pont így nézett ki a nagyszerű antik iskola, amely a klasszicisták mintaképe volt). Öntudatos búcsúbeszédében a képükbe mondja, hogy ő csak azt volt hajlandó tanulni, “amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinosítására”.

Tudós koldulás
Ám hiába a “csinos” lélek, ha nincs hol kibontakozzék. Csokonai életéből öt év megy el fárasztó vándorlással: ezer módon próbálkozik mecénást, támogatót szerezni művei kiadásához. Ráadásul a szerelem terén sem sikeres: imádott hölgyét gazdag kereskedő veszi el, míg ő a Dunántúlon helyettes tanárként próbál egzisztenciát teremteni. Keserű tapasztalatait egyik drámájának alcíme foglalja össze: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”

Az estve
Legnagyszerűbb filozófiai költeménye átfogja a debreceni eszmélésének éveit: az első 32 sort iskolai feladatként írta még mint kamasz diák, aki aztán 16 évesen kezdte el (és 20 évesen fejezte be) a filozófiai részt – nem sokkal az előtt, hogy kirúgták.
Egy tinédzser egyetemes értékű költeményt ír. Hogyan lehetséges ez? A válasz Csokonai kettős természetében van: egyszerre volt tanult költő és őstehetség, aki fogyhatatlan étvággyal olvasott össze mindenfélét (a kollégiumban sokoldalúsága miatt Cimbalomnak becézték). Az estve című vers első felében stílustehetségét villantja meg, a másodikban komoly gondolati ívet jár be. Az első rész a klasszicista fogalmak szerinti pictura.

Pictura
Leíró verseket neveznek így – ez most Csokonai esetében Az estve legkorábban elkészült része, az első 32 sor. Mai szemnek/fülnek már idegen az a rokokó tobzódás, amellyel a naplementét ábrázolja. Kutatások igazolták, hogy a legcifrább képek nagy része szó szerinti kölcsönzés egy angol mű fordításából. (Nem árt megjegyezni, hogy a klasszicizmusban ezt nem tartották lopásnak.) De mielőtt elvesznénk a képekben, érdemes a lírai én lélekállapota felől megközelíteni a pictura részt. A “vidám melancholia” szókapcsolatban fogalmazza meg azt a kettősséget, amely a természetet szemlélő költő lelkében feszül. A mai természetfogalom hosszú századok során alakult ki. A középkori ember még tudomást sem vett a természet létezéséről, a reneszánsz ember gyönyörködni kezdett benne, a felvilágosult gondolkodó pedig már tanult tőle. Vagy éppen hozzá menekült. Nincs nagy újdonság az Alkonyat című ponyvaregény Bellájának búskomor természetszeretetében – a 18. század szentimentalizmusa tette a homályos erdőt a befelé fordulás, a modern magányosság színhelyévé. Ám Csokonai versében a “fűszerszámozott theátrom”(illatos színház)-ként viruló természet nem pusztán menedék, hanem példa, minta az emberi társadalom számára: így kellene élni, barátaim… (Beethoven: VI. szimfónia „Vidéki élet emlékei”)

Sententia
“Az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint”. Csokonai fantasztikus lendülettel és karcos, ostorozó hangon kezdi ezt a részt: “Bódult emberi nem” – mintha ma így indítanánk: Te hülye emberiség… Itt nyer értelmet az ezt megelőző hosszú természetleírás. A civilizáció minden problémája egyetlen okra vezethető vissza: nem úgy élünk, ahogy a természet rendelte. (Sok korabeli gondolkodó világnézetét határozta meg a deizmus. Azt vallották, hogy a teremtés óta Isten egyedül a természetben nyilatkozik meg számunkra.) Az évszázadokon át “aranykornak” nevezett, civilizáció előtti időszaknak Rousseau adja a “természeti állapot” nevet tanulmányában, melynek teljes címe: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Ebben előbb az őskori állapotot jellemzi, amelyben az ember még a természet törvényei szerint élt. A létfenntartás nehézségei ellenére boldognak mondja ezt a kort, mert az öntudatra ébredés előtti közösségek (hasonlóan mint az állatok) nem szenvedtek a civilizáció betegségeiben: széthúzás, elnyomás, szegénység. Mindezek első számú okaként a magántulajdon megjelenését nevezi meg Rousseau, és az ő nyomán Csokonai is:

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.

A folytatásban vers a hajdani természeti állapotot jellemzi – negatív festéssel. Ez a költői eszköz az egyik olyan bravúros fogás, amelyre csak a nyelvben élő művészet (azaz: az irodalom) képes: egy szuszra jellemez két ellentétes állapotot. A jelen (tehát a 18. század végi Magyarország) állapotának tagadásával mutatja be az aranykori világot, felsorolván, mi minden nem keserítette akkoriban az ember életét. Kritikájának első számú célpontja a feudalista berendezkedés, és az igazságtalan alapokon működő hatalom:

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
(…)
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

A szöveg modern költői erejét az adja, hogy a társadalmi különbségek szimbolikusan az ételekben is megjelennek: rozskenyérhéj – pástétom. Ironikus módon jellemzi az adókat, amelyek (látszólag) a nép üdvét, valójában azonban a kiváltságosok luxusát szolgálják:

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Az évezredes egyházi dogmákat sem kerüli el az éles kritika. Szintén Rousseau-tól származik a gondolat, mely szerint “gonosz erkőlccsel senki sem született” – hanem az igazságtalan társadalmi rend, a “tolvaj világ” teszi a szerencsétlen embert haramiává. Az idézett gondolat az eredendő bűn (azaz: Ádámtól és Évától örökölt bűnösség) tanának egyértelmű tagadása. (Nyilván ezért sem rajongtak Csokonai debreceni felettesei…)

A célegyenes előtt még feltornyosítja előttünk a 18. századi nincstelenek kirekesztettség-élményét: árokkal kerített rétek, körülbarázdált mezők, tiltott erdők és tavak – hogy még a vadászat és a halászat is csak a földesúri kiváltság legyen. A végsőkig érlelt feszültség ódai felkiáltásban robban ki: “Óh, arany holdvilág…” Amennyire méltósággal szólítja meg a természetet, annyira élesen kritizálja az emberi civilizációt. Holdvilág, levegő, erdei hangok – ennyi marad a feudalista világban a szegény embernek a “termő főld”-ből, amely hajdan még, “míg birtokká nem vált, / Per és lárma nélkűl annyi embert táplált”.
Az utolsó négy sorban már egyenesen a természetet szólítja meg – nem csak mint körülöttünk lévő valóságot, hanem mint erkölcsi rendet. Dacosan (a “birtok” és “örökös földesúr” fogalmak kifordításával) hirdeti az emberi egyenlőséget. Azt az egyenlőséget, amelyet Schiller ódájának eredeti (Beethoven előtti) szövege is hirdetett:

Bettler werden Fürstenbrüder,
wo dein sanfter Flügel weilt

A koldusok a fejedelmek fivérei lesznek,
ott, ahol a te szelíd szárnyad száll

Az öröm szárnyai – vagy a szabadságé… Ahogy tetszik :)

Hübrisz: gőg, elbizakodottság. Ma pusztán jellemhiba - az ókoriak erkölcsi rendjében azonban még az egyik legnagyobb bűnnek számított. A görögök azt vallották, hogy a sorsot hívja ki maga ellen az az ember, aki megfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát mindenhatónak hiszi.

Klasszikus példája ennek Kreón. Théba új királya az istenek törvényét felülírva rendelkezik úgy, hogy temetetlen kell hagyni az áruló Polüneikészt. Hiába érvelnek vitapartnerei (Antigoné, Haimón, Teiresziasz), ő már csak zsarnoki tekintélyét védi. Az Antigoné dráma története végülis nem más, mint Kreón hübriszének csúcsra járatása.

Goethe Faust című világdrámájának tudósa a lét határait feszegető, örök elégedetlen nyugati ember mintaképe. Isteni tudás reményében köt alkut az ördöggel, ám Lucifer számító kajánsággal hajtja őt a keserű kiábrándulás felé. (Párbeszédük részletét a cikk végén idézem.)

Victor Frankenstein valóban istent játszik Mary Shelley regényében: életet ad a holt anyagnak. Tudós önhittségében nem számol azzal, hogy mint teremtő, felelősséggel tartozik teremtményének, aki öntudatra ébredése után hamar csalódik a világban, s alkotója ellen fordul.

A komoly televíziós sorozatok regényszerű terjedelme (40-60 óra játékidő) kedvez a nagyszabású karakterek felépítésének. A House of Cards az amerikai politikai elit intrikus világát mutatja, már szinte zavaró testközelből. Hőse, Frank Underwood a kabinetfőnökségtől az elnöki székig ügyeskedi magát, karrierjének egyetlen mozgatórugója az abszolút hatalom megszerzése - bármi áron. Taszító cinizmusa és lenyűgöző intelligenciája teszi őt rendkívül izgalmas személyiséggé. Jelmondata: "Nem ismerhetik a kegyelmet azok, akik a tápláléklánc csúcsára törnek. Itt egy szabály van csak: vadássz, különben levadásznak."

A Fringe (azaz: Rejtély) című sorozatban kozmikus szinten ütközik össze egyéni és közösségi érdek. A zseniális tudós (Walter Bishop) találmánya egy párhuzamos univerzumba nyit kaput, amelynek használata azonban igen kockázatos mindkét világ számára. A történet egy drámai pontján Walter apai érzelmei felülkerekednek tudós józanságán, és haldokló fia megmentéséért vállalja a téridő kontinuum megbontásának beláthatatlan következményeit is. Az egész emberiséget érintő tragikus vétségéért később személyisége széthullásával fizet.

A Breaking Bad az utóbbi idők legnagyszerűbb lélektani filmdrámája. Alkotói nem engedték, hogy a történet "elsodorja" a karaktereket - regényírói aprólékossággal formáltak meg minden egyes mozzanatot. Látszólag hétköznapi hőssel indítottak: Walter White, középiskolai kémiatanár. Mögötte egy régen félbehagyott tudós-üzletember karrier áll, előtte pedig gyötrelmes haldoklás - ugyanis rákkal diagnosztizálják. Azért, hogy családja jövőjét biztosítani tudja, titokban metamfetamin gyártásába kezd egyik volt diákjával. És bár az orvosi kezelések eredményeként meggyógyul, az "üzletet" mégsem hagyja abba, mert a "Blue Sky" piaci sikere a pénz mellett visszaadja elveszett önbizalmát is. Walter White keserű tragédiája, hogy nem a komoly és megbecsült tudós, hanem a hidegvérű, rettegett maffiavezér szerepében tudja megvalósítani önmagát. Ezer alkalma volna kiszállni, de nem teszi: hübrisze oltárán végül imádott családját is feláldozza...

"Mikrokozmosz úr"
Goethe: Faust (részlet)

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

MEFISZTÓ
Ó, higgy nekem, ki jó pár ezredéve
rágom e száraz kenyeret,
hogy a bölcsőtől sírig érve
e vén kovászt ki sem emészti meg!
Magamfajtának higgy, ha mondom:
minden csak Istennek terem!
Azért van, hogy örökké csak ragyogjon,
minket sötétben tartson szűntelen,
nektek meg éj és nap legyen.

FAUST
De akarom!

MEFISZTÓ
Szép, szép, barátom!
Ebben csak egy a keserű:
a lét rövid, hosszú a mű.
Ezért fogadd meg egy tanácsom:
szegődtess társul egy poétát,
ki gondoktól csupa verejték:
mint öntsön annyi jót beléd át,
amennyit csak elbír fejecskéd.
Tigris szivét,
szarvas gyors iramát,
egy talján vérinek tüzét,
északiak szívós agyát.
Bízd rá, ő lelje meg a titkát,
hogy fér meg nagylélek s hamisság,
s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,
mint lehet tervszerűn szerelmes.
Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,
Mikrokozmosz úrnak nevezném.

(A novella után az elemzés olvasható.)

Lovik Károly: Oroszlány Péter halála

Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz volt, az erdőben fákat fűrészeltek. Mikor a szekérke a tisztás vége felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők gallyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.
–  Meghalok? – kérdezte az kíváncsian?
– Volt katona?
– Igen.
– Nohát, Péter barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt, és…
– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.
– Meghal-é? – vetette közbe az asszony, aki föltűrt köténnyel, földtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.
Az orvos körülnézett a lapos szobában.
– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.
– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt maradok egyedül, mint az ujjam, és mi lesz velem, meg a gyerekbül!
Az orvos rosszallólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány Péter azonban nem vette olyan zokon az esetet, nyugodtan feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.
A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan aszúecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a goromba káplánnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire a két kívül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.
– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. –  Hát mit szeretne enni?
Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége pillantását, így szólt:
– Töltött káposztát!
Az orvos üzletszerűen mosolygott.
– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?
– Nem az.
– Hát isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Miért ne legyen meg a kívánsága?
Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyújtotta a betegnek.
– Lehet egy bőrszivart? –kérdezte Oroszlány Péter katonásan.
– lehet, lehet – felelte a doktor gyorsan, és óvatosan kotort ki a zsebéből egy kurtát.
Az asszony összecsapta a kezét:
– Szivart ebben a drága időben! – de a sebesült már agyarára kapta a kurtát, és sebesen kezdett pöfékelni.
Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kísértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal mosolygott.
 – Ez megesett, szent atyám – szólt, és aztán érdeklődött, lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez úrias dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék ki az isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek, és a tornál sört kell inni.
Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment tehénnel kezdődő harcban végül mégiscsak ő maradt felül.
Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta a fejét, és össze-vissza beszélt.
– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát hordani a portámra, fogsz bizony!
– Vége annak – szólt oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez tette hozzá, majd öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a verejték.
Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő formában odébbállani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azonmód künt van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapírból, és megmutatta Oroszlány Péternek.
– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.
A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott. Odatették hát a vánkosára az órát, és az uraság megkönnyebbülten távozott.
Lámpagyújtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, víziemberekkel, nagy szemű gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsíkos párnákon, és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és jóakaratúlag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.
Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.
 – Né, a – szólt nyugodtan –, ott guggant egy mókus.
A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.

Vígh Erika:
Lovik Károly: Oroszlány Péter halála (gondolatok a novelláról)

Úgy emlékszem, Lukács György írta azt, hogy egy novella meglepetésre van építve, rendszerint kihegyezett helyzettel záródik, de ne legyen csattanó, mert az már anekdota. A novellának legyenek látens meglepetései. Fontos a szuggesztiója, és boncolgatás helyett tárja elénk a durva valóságot. Lovik novellájában ez mind megvan – de nem élénk színekkel: egy kicsit meglepetés, egy kicsit kihegyezett, egy kicsit poén, egy kicsit szuggesztív – és elénk tárja a durva valóságot.

Az „egy kicsit” nem jelenti azt, hogy ez egy „kicsi” novella – ellenkezőleg: akárhányszor olvasom is el, mindig elbűvöl: ez egy nagyszerű novella! Egy mindennapi történetből bravúros alakítással kanyarított nem mindennapi olvasmányélmény. Mert a halál bizony mindennapi történet – kivéve pont ebben a novellában, mert „huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban!” –, de az már nem mindennapi, hogy valaki ekkora kincset találjon saját halálában, mint Oroszlány Péter: büszkeséget, beteljesülést, fölülemelkedést. A főszereplőre munka közben rázuhan egy fa, megsérül, majd pár órával később, halálos ágyánál végigvonul a falu apraja-nagyja, szegények s uraságok.

Az alig három oldalon találkozunk egy sor ellentéttel: élet-halál; nyomor-jólét; önzés-szeretet; félelem-bátorság. Felmerül az élet örök nagy kérdése is, hogy mi a halál; szimbolikus jelentést kap egy ébresztőóra; végigvonul a lappangó irónia, de érezhető a megrendültség is.

Kifejezett expozíciója nincs a novellának, a bevezetés és a bonyodalom szinte egybeesik, mintegy in medias res; komplex kezdése van, hiszen a második mondatban megindul a cselekmény fő oka, mozzanata. Ezzel a sűrítéssel a főszereplő azonnal a határhelyzetben van, nincs előreutalás a változásra, hanem magával a változással indul. Így az elbeszélő nem is lehet más, mint objektív. Igaz, a cím mégis valamiféle előreutalás, és a novella terjedelméhez viszonyítva talán hosszú is, mintegy része lehetne a bevezetőnek, mert a fő eseményt és a főszereplőt is megnevezi.            

A narráció egyensúlyban van a párbeszédekkel. Nem részletez, nincsenek felesleges magyarázatok, nincsenek túl hosszú, zavaróan alászerkesztett, többszörösen összetett mondatok. Minden érthető első olvasásra. A szereplők beszédstílusa kissé eltér az elbeszélőétől, követi az aktuális beszélő társadalmi rétegének stílusát. („Meghal-é?”; „…mi lesz velem, meg a gyerekbül!”; „Né a, … ott guggant egy mókus.”)

A központi esemény Oroszlány Péter halála. Ezt csak a balesete előzi meg, onnantól kezdve a történet vonalszerű, egymást követik az időrendi és oksági viszonyok. Érdekes, hogy noha a címből tudjuk: valaki meg fog halni, mégis csakhamar létrejön egy feszültség, amely felkelti az olvasó érdeklődését. Ezt a feszültséget az okozza, hogy kíváncsiak leszünk Oroszlány Péter jellemére, amely úgy alakul ki előttünk, hogy a szerző felvonultatja a látogatókat, valamint a főhőssel a múltban kapcsolatban álló alakokat. Ebből a viszonyrendszerből ismerjük meg Oroszlány Pétert, s a feszültséget az is kiemeli, amilyen tömörítéssel a falubelieket Lovik ábrázolja: az elhallgatás, a figyelemelterelés, kihagyás, a hiányos dialógusok. (Az orvos elhallgatja a valódi választ; eltereli a haldokló figyelmét; nincsenek végigmondva a gondolatok; olykor a kérdésre bólintás a válasz.)

A novella térszerkezete éppen olyan szűk, mint a főhős életkörülményei: a középpontban Oroszlány Péter betegágya áll a lapos szobában. Csak egyetlen pillanatra láttuk őt másutt, az erdőben, ahol rádőlt a fa.

A főszereplő jelleme reakcióiból rajzolódik elénk. Neve kezdetben azt sugallja, hogy bátor, nagy emberről fogunk olvasni, hiszen az oroszlán a bátorság, az erő szimbóluma. Esetleg beszélő név lehetne, mint Móricz Kis Jánosa, aki olyan kicsi volt, mint a neve –, de ebbe a képbe már belezavar a szóvégi „ny”, amitől tájszólásos lesz az „oroszlán”. Kifeszül egy ív a kezdeti és a végső Oroszlány Péter-jellem között: tragikomikus alakot látunk, aki nem esik kétségbe balesete miatt. Megmosolyogva sajnáljuk, hogy még büszke is arra, hogy most ő a világ közepe, végre valami rendkívüli történt vele. („Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből.”) Úgy érzi, most nagyobb ember ő, mint a valamikori felettesei, talán mindig is szeretett volna felülemelkedni. Ez abból is látható, hogy hirtelen végrendeletet akar íratni – nem is mérlegeli, hogy nincs miről, hiszen nincs vagyona. Nem érzi nagy, végzetes gondnak azt, hogy hamarosan meghal, hanem élvezi, hogy körülötte forog a világ. („Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.”) Úgy véli, az emberi élet rossz, a betegség – amelyben őt most megünnepelik –, a túlvilági lehetőség az, amire vágyakozik, mint jóval később Móricz „utolsó betyárja”. Oroszlány szegényes világában a felülemelkedési vágyra utal a két élvezeti forrás is, amelyeket mintegy utolsó kívánságként kér: a töltött káposzta és a szivar, valamint az is, hogy úri temetést „ír elő” magának. Az őt meglátogató uraságtól Péter egy vadonatúj ébresztőórát kap – groteszk elem, az életút végének motívuma, az uraságnak hétköznapi eszköz, a paraszt pedig azt mondta: „egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott.”. Amikor aztán este az ébresztőóra elketyegte a tízet, és csörögni – élni – kezdett, akkor állt meg Oroszlány Péter ketyegője. És itt visszaívelek a kezdeti bátorság-kérdéshez: a halála előtti pillanatban még viccelődött, volt bátorsága az ágya körül álldogáló sokaságnak azt mondani, hogy nézzenek a kemencére, mert ott egy mókus – és mire visszapillantottak, ő már meghalt. Még ha átszövi is a tragikomikum a jellemét, mégiscsak bátor is volt, ami hirtelen támadt, buta büszkeségéből fakadhatott. De az is lehet, hogy Lovik azért láttatott a haldoklóval egy mókust, mert a haldoklóknak „szokásuk” az utolsó pillanatokban rendkívüli dolgokat látni.  

Oroszlány Péter „életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá.”. De míg Móricz Kis Jánosára sem vetett ügyet senki, sem életében, sem halálában, addig Lovik hősének „csodájára járnak” a rendkívüli esemény miatt. Talán rejtőzik itt némi üzenet: addig foglalkozzunk az élőkkel, amíg közöttünk vannak. A halált nem lehet visszatartani, nem lehet ráírni az ajtófélfára, hogy: „Holnap”, mint a népmesében, amikor a százéves vénasszony túljárt az eszén. A halállal kapcsolatban az ember tudatosítja, hogy az mindenkit legyőz, bárki is volt itt e földön: szegény, gazdag, okos vagy balga. „Néminemű bölcs, hogy az halált jonkább eszében tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván: Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb, jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni” – áll régi magyar nyelvemlékeink között a Példák könyvében (1510), ahol a Haláltánchoz, azaz sírba lépés előtt felsorakozik a király, a pápa, a püspök, a vitéz, a gazdag, a szegény. Kiderül számukra, hogy a földi vagyon s a rang semmit nem ér, ha itt a halál, mert előtte mindenki szegénnyé válik, s földi javaiból semmit sem vihet magával. Oroszlány Péternél fordítva van: számára a halál hozta meg a gazdagságot – igaz, ez sem a látható vagyon, hanem egy belső gazdagság, amely csak Oroszlány Péternek jelentett valamit, valójában azonban álságos értékek ezek: nagyobbnak lenni az uraságoknál, élvezni a rendkívülit, büszkének lenni – nem igazán hasznos elemek. Arra azonban mégis jó volt mindez, hogy Oroszlány Péter úgy távozzon a másik létsíkra, „mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.”

Ajándékba kaptam a Stonert két kedves kollégámtól. Szerzőjét nem ismertem, nem tudtam, ki az a John Williams – csupán a filmzenék nagyhírű komponistáját ismertem e névvel; a borítóról azonban gyorsan kiderült, hogy csupán névazonosság. Nem jártam utána az interneten, mert szeretem, ha ilyenkor a saját benyomásaim alapján alakítom ki a véleményemet. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy akiktől kaptam, már komoly ajánlásnak számít… A könyv borítóján lévő kis szövegeket azért elolvastam. Köztük az egyikben az áll, hogy „… Drogokról nem szól, de minden másról igen.”. Ezt nem tudtam hová tenni, de egy másik kollégám-barátom, aki az angolban, a mai angol nyelv használatában rendkívül jártas, felvilágosított, hogy kemény drogost jelent a stoner.

Nehéz letenni ezt a könyvet. Amerikai. És Amerika úgy ellepte a világot, hogy én már egy ideje némi előítélettel veszek a kezembe mai amerikai alkotást. Az „amerikai álom” közhelyet hallván már senki nem gondolkodik el arról, mit jelent ez, csak simán tudni véljük, hogy ott van a végtelen lehetőségek országa, csillog-villog, gazdag, és ugyanakkor ijesztő, mert a ragyogás másik oldala is ott van. Sosem kívánkoztam e végletek közé – különösen, miután láttam a This is America című, számomra akkoriban (a nyolcvanas évek elején) sokkoló dokumentum-jellegű filmet.

De a Stoner nem ez. Nem ennek a folytatása, nem további leleplezés (nem is lehet, mert ötven éve íródott), hanem egy nagyon is „emberi” regény. Történet egy csendes létezésről, egy békés emberről, a mindennapok senki-hőséről, aki egy pillanatban felfedezi, hogy az élet nyomorúságos, ő pedig porszem. Társadalmi regény ez, mert szól barátságról, házasságról, szerelemről, munkáról, szakmai féltékenységről, türelemről, közönyről, erkölcsről, háborúról, gyűlöletről, életről, halálról… és Campus-regény. Ha van ilyen műfaj. De egyik említett fogalomról sem a megszokott módon. Ezért kell elolvasni.

Fiatalként farmer szülei elküldik Stonert egy közeli egyetemre, mert megtudták, hogy ott olyasmit tanulhat, ami megkönnyítené a földművelés mindennapi robotját. De ő váratlanul a költészet, az irodalom szerelmesévé válik, és titokban szakot vált, majd tanulmányai végeztével, miután bevallja, hogy nem mezőgazdász, hanem irodalmár vált belőle, nem hazamegy, hogy tovább farmerkodjon, hanem az egyetemen marad, tanulni és tanítani. Életében egyetlen könyvet sikerül kiadnia. Szomorú házasságban él egy elkényeztetett nővel, akibe első pillantásra beleszeret, és aki sosem lesz képes megtalálni saját élete értelmét. A férfi szerelmét nem viszonozza, lányukat az első években teljesen elhanyagolja, csak Stoner foglalkozik a gyermekkel. A tanár később rövid, de nagyon heves, érzelem-erős kapcsolatot folytat egy egyetemista lánnyal, akit ugyanúgy elvarázsol az irodalom, mint a férfit. Talán csak ekkor nem „sztóner” ő, vagyis nem szürke, mint egy kő. Tehetetlensége szokatlan; azzal az energiával, amelyet sikertelenségére fordít, lehetett volna éppúgy sikeres, karrierista is. Vagyis hiába várjuk, hogy most aztán tényleg meg fogja mondani a magáét, nem hagyja, hogy az intrikák kereszttüzébe kerüljön – de nem. Ő egyetlen egyszer vág vissza kollégájának, aki miatt (persze, saját maga miatt is) nem jutott feljebb az egyetemi tanári szamárlétrán: nem másként, mint saját természetes halálával. És ez a történet vége. De éppen e miatt a vég miatt nem voltam képes órákig másra gondolni, mint erre a mesteri leírásra, arra, ahogyan Stonernek saját könyve kicsúszik kezéből, és „belepuffan a szoba csöndjébe”.

Ebben a regényben semmi sem történhetett volna másként, mint ahogy történt, mert ha másként történik, akkor már nem különös. Paradox módon azért különös az egész történet, mert nem különös. Nem a varázslatba, az amerikai szuperhősök birodalmába vezet, ahogyan azt ma megszoktuk, ha valami amerikai, hanem ellenkezőleg: a szerénységről, csendességről, türelemről, beletörődésről szól. A szomorúság a regény fő rendezőelve. Stoner valószínűleg azért foglalkozik egyfolytában az irodalommal – ettől még nem lesz ugyan szupertanár, csak átlagos marad, egészen végig –, mert, azt hiszem, tudja, ha nem is mondja ki, hogy a líra megvéd minket bizonyos érzésektől, és egyúttal ad is, de másmilyeneket. Talán azért olvasunk verseket, mert addig is azon a másik parton vagyunk…

Szólnak még regények arról, hogy a nyomorban is boldognak, embernek lehet maradni, ilyen Joó György is Móricznál, vagy a másik Gyuri, a Köves a Sorstalanságban, Mika Waltari Szinuhéje – hirtelen ezek jutottak eszembe, és ha elkezdenék gondolkozni, keresgélni, nyilván vége-hossza nem lenne a felsorolásnak. De ők mégsem olyan hősök, mint Stoner. A szerző itt olyan életet tár az olvasó elé, amilyenről nem szoktak írni. Nyilván ezért van, hogy olvasmányaim közül egyetlen olyan mű sem jutott eszembe, amelyhez a Stonert hasonlíthatnám. Mert ő a nyomort sem nyomornak élte meg, és nem volt sem boldog, sem boldogtalan. Ő sztóner volt.

A mű helye méltán a klasszikusok között van. Nem szerelmesregény, de valahogy mégis: a költészet, az irodalom iránti szeretetről-szerelemről szól, mert minden más szeretet és szerelem, amely felbukkan a regényben, el is sikkad. Végül is azt mondja el: milyen embernek lenni.

A regényt nem angolul olvastam, hanem Gy. Horváth László fordításában. A magyar változat nyelvezete igazán művészi, sokszor csak azért olvastam újra egy-egy mondatot, bekezdést, mert magával ragadott a fogalmazás, a szóhasználat. Aki szereti a szépirodalmat, mindenképp olvassa el.

Fack ju Göhte 2

Kaptam egy baráti felkérést egy filmelőzetes lefordítására. A jelenet mindössze 1 perc 12 másodperc, egyetlen szereplő beszél benne – úgy gondoltam, semmi gond, ez csupán egy félórányi munka: tíz perc alatt megértem, másik tíz perc alatt legépelem, a harmadik tíz percben pedig ellenőrzöm – majd huss!, nyomom a „Küldés” gombot. Egyébként is imádok fordítani, szövegeket alkotni, javítgatni, formálgatni – egyszóval tényleg megörültem. De a végére ez a szó csaknem hosszú „ő”-t kapott! Első meghallgatásra kissé megnyúlt az arcom, tágra nyílt a szemem és a fülem is, alig értettem valamit!

Gondoltam, majd keresek jobb hallgatási lehetőséget, biztosan csak az a baj. Akkor éppen nem volt időm folytatni, eltelt egy nap is, mire ráértem. Közben folyvást ott bizsergett bennem a rossz érzés, hogy netán nem tudok megfelelni a feladatnak, mint Kis János, amikor attól tartott, hogy nem tudja kienni a gazdáját a vagyonából. Aztán ismét ott ültem a képernyő előtt, immár tökéletes hangminőségű lejátszón hallgatva Chantalt, amint német kamaszlányként elhadarja a Werther zanzásított tartalmát. Mert ennyi egyből lejött – de a részletek nem. Mindig hiányzott vagy egy hang, vagy egy szótag, vagy az alany, vagy az állítmány, elharapott szóvégek, túlságosan torokból perdített h-k és r-ek – egyszóval kezdtem tényleg megijedni. Pedig a száját is néztem, egyfolytában, vajon milyen hangot képez – hiába. Elkalandoztak a gondolataim, mi is vezethetett idáig, hogy nem tudom kihallani a szavakat. Hogy milyen régen beszélgettem német anyanyelvűekkel. Hogy pusztán a tanítás nem tartja szinten a nyelvtudást. Hogy ideje felfrissíteni a német baráti kapcsolatokat… Ez az! Kapcsolatok. Hiszen vannak nekem kollégáim is, itt is, ott is – segítséget kérek tőlük. Ebbe a gondolatba kapaszkodva meg is nyugodtam valamennyire. Így két következő napon további némettanárok hegyezték a fülüket az egy perc tizenkét másodpercre, vagyis jobbára csak azokra a részekre, amelyeket én nem tudtam dekódolni. A fülelés eredménytelenül végződött. Egyikük sem tudott segíteni, és ők is rosszul érezték magukat. Nem is igen érdekelt ezen kívül semmi azokban a napokban, csak az, hogy mindenáron megcsináljam. És ha lehet, én, ne valaki más. De ha egyszer nem megy! Eszembe jutott egyik tanítványom, aki olyan Chantal-korú, és évekig Ausztriában élt. Megörültem, na, ha valaki, ő biztosan érteni fogja ezt az egészet – hű, de mit gondol majd a tanáráról, aki német grammatikával, szövegértéssel, autentikus szövegekkel traktálja, most meg nem tud megérteni egy rövid szöveget? Na, mindegy, nem számít, csak derüljön ki végre a tartalom! Másnap azzal állítottam be az órára, hogy itt van egy nagyon aktuális német filmnek a beharangozója, ki érti? A vége az lett, hogy D. nagyon szomorú lett, velem együtt… Már csak a fiamban reménykedtem, ő biztosan megoldja, az ő hegedűművész füle nem fogja cserbenhagyni. És szereti az ilyenfajta kihívásokat, meg a német nyelv a mindene. Majdnem teljesen megoldotta – lelassította a felvételt, így már az általam nem értett részek kb. 90%-ával boldogult. De még mindig nem állt teljesen össze. Utolsó esélyként kiküldte egy németországi, volt növendékének. A srác hamar válaszolt: leírta, hogy harmadszori meghallgatás után rájött, mit hall. Ezt le is írta nekünk németül. Aztán már az írott szöveget lefordítani semmiség volt!

Most kezdhetnék bölcselkedni, hogy a nyelvek így meg úgy, hogy nem szabad lebecsülni semmiféle feladatot, hogy nem véletlen, miért drágák a fordítások, tolmácsolások, stb., de ez a történet csupán ennyi. :)

tudós: Gyermeked ez esetben eleget neveltem. Ma volt az A meg az Ó óra. Sok szót mond Ó-val, okosodó gondolkodó.
apa: Helytelen eszme! Fejedelmem elrendelte e helyen engedelmes egyed egyenletesen E-vel fecsegjen. E tetted elveszejt, eretnek mester.
tudós: Nem remegek. Harcos lobogómon lobogjon az A meg az Ó. Mert az A meg az Ó haladó hangzó. A-t meg Ó-t a jóra való dolgozóknak!
őr: Ereszkedj kezedre reszketve, engedetlen fene egyed!
király: Felelj, fejedelmednek! Egyeseket ellenem hergelve veszedelmes elveket terjesztesz?
tudós: Nem ellened terjesztem. Ellenben e nyelvet elengedhetetlen fejlesztenem kell, mert eleve lehetetlen ebben megrekedve gyermekeket nevelnem fejlettebbekre.
király: Ne tedd ezt, esztelen!
tudós: A-val meg Ó-val gyarapodva nem maradna oktalan a sok boldogtalan.
király: E helyen nem kellenek eszesebb egyedek, mert nekem veszedelmet jelentenek. Mereven ellenkezek!
tudós: Az Ó-val jót akarok. Ragaszkodok tanomhoz!
király: El vele vermembe! Eretnek ellenes fegyveresem kezelje! Engedelmeskedve megmenekedhet, ellenkezve rengeteget szenvedve tetem legyen!

Pesti Balázs (11.E) megoldása:
tudós: Mára tanítottam sok mindent fiadnak. Megismerte Galilei tanait, és a Jupiter holdjait. Fogékony gyermek.
apa: Veszélyes, ostoba tanok ezek! Királyunk kikiáltotta, nem tűri el városunkban a hitetleneket! Ezzel aláírtad halálos ítéleted!
tudós: Keblemben nincs félelem. Az igazság bástyáján fognak lebegni ezen bátor tanítások. Igazságot, értelmet a pórnak!
őr:Térdre le, eretnek állat, királyod előtt hunyászkodj!
király: Válaszolj hát nékem! Uszítod ellenem engedelmes népem, és hazugokat terjesztesz?
tudós: Senki ellen nem uszítok. Én a fiatal fejekben művelem a nagyszerű táptalajt, mert bennük van a tudásnak csírája.
király: Hagyj fel ezzel a terveddel!
tudós: De hisz tudás nem bűn, s tudós nem bűnös, boldogságot hozá.
király: Nálam okosb emberek erre földre nem kellenek, ellenségek nekem. Tanjaiddal együtt töröllek el téged!
tudós: Jó szándékom van e tanokkal. Nem engedek belőlük!
király: Tömlöcbe ezzel! Nevelje meg bilincs s por, s emberem! Ha belátja tévedését szabad lehet, ellenkezőleg ha nem, akkor haljon meg!

A 9.A és 11.E osztályokkal is az iskolában néztük végig Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjét. A kilencedikesekkel két nap múlva írattam meg az alábbi dolgozatot (forrásuk csak a film volt, nem fűztem hozzá semmit), a tizenegyedikesekkel pedig két hónap után (velük átbeszéltük korábban). 

1. „Nézd ezt a sok kincset” – mutatja az apa. Olvasd le a képekről, hogyan láttatja a földi gazdagságot a film:

Úgy állítja be, mintha a gazdagság lenne az egyetlen "isten", hogy csak annak lehet tiszteletet, imádatot adni, és ez csak az övé, nem pedig mindenkié. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
Azt, hogy a földön akinek sok pénze van, az mindent megtehet, de akinek nincs, az semmit sem. De Isten szemében a pénz nem ér semmit sem. (Gácsi János 9.A)
Azt mutatja a kép, hogy ami kincseket felhalmozol magadnak és azt elzárod a külvilágtól, azzal együtt magad is bezárod a kincs mellé, és a saját kincsed fog birtokolni téged, és nem fordítva. Mindig csak arra fog gondolni is. (Khórer Tibor 11.E)
Sok ember csak a kincsekben hisz, hogy a kincsektől erős, szabad és gazdag lesz. De Francesconak ez nem számít, ő a pénztől nem lesz gazdagabb, a pénz elfogy, elszáll, elhalványul, jelentéktelen dolog a szemében. (Utasi Richárd 11.E)
A kincseknek semmi haszna, ha elzárva tartják őket. Viszont ha meg is szerezzük őket, könnyen kicsúszik a kezünk közül. "A vagyon csak a halálos ágyig tud kísérni." (Pesti Balázs 11.E)
A kéz árnyéka nem tudja megfogni, elérhetetlen. (Jakab Marcell 11.E)
Az apja telhetetlen, kapzsi ember, aki bezárta egy zárkába a vagyonát, és ez is egy jelkép, hogy nem a vagyon van bezárva, hanem az apa van bezárva a pénz utáni vágya miatt.
Ferenc viszont úgy gondolja, hogy nem a földön kell kincseket gyűjteni, és ezért nem tudja az árnyéka a pénzt megfogni. (Gujka Roland 11.E)
A gazdagság bezárja az ember elméjét, és nem enged a tiszta gondolkodásnak. (Szemünk, szájunk ingere - Lelkünk, testünk gyötrője) (Horváth Ákos 11.E)

 2. Hasonlítsd össze a két templomot, a kereszteket és a szertartásokat:

A városi templom túl giccses, ellenkezik a szentírással, a kereszt is ugyanez, és Krisztus szeme csukva van (...) Szemben Ferencék templomával, ami egyszerű, a szentírásnak megfelel, a kereszt is egyszerű, dísztelen, és Krisztus szeme nyitva van, mint aki a bárányait figyeli, és a szertartás gyönyörű, lényegre törő. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A szertartások szegényebbek Ferencéknél. Jézus koldus volt, nem gazdag! (Berkes Zsolt 9.A)
Assisiben a nagy templomban minden díszes, a püspök pedig idegen nyelven prédikál, ide csak kötelességből jön az ember. 
A Ferenc által épített templom azonban szegényes, de annál meghittebb volt, az emberek a közösség tagjai, nem csak hallgatják a beszédet, örömmel és önként mennek, és visznek ajándékot. (Berényi Tamás 9.A)
A városi templomban minden pompázik, a tehetősek a kereszt előtt kiöltözve, és mögöttük a csóró népség, és mindenki kussban van, kivéve a papot, aki latinul magyarázza mindenkinek, hogy bűnösök.
A másik templomban, amit újjáépítettek, ott már csak a csórók vannak, mindenki egyenlő és énekel. Boldog lesz az ima után, nem pedig letargikus. (Khórer Tibor 11.E)
(...) Az egyik csak egy showműsor, a valódi szegény emberekből álló gyülekezet pedig tiszta hit és valódi nézet. (Takács Tamás 11.E)
Gazdag városi templom, ahol még Krisztus is fel van díszítve, gazdagnak állítják be. A templom elejére álltak a gazdagok díszöltözetbe, fullos, drága ruhákban, a templom végén az ajtóhoz zsúfolva a szegény emberek. (Utasi Richárd 11.E)
egyházi templom: giccses, tele pénzzel. Mindenki egy emberre figyel, a szegények és gazdagok elkülönülve imádkoznak.
szerzetesi templom: szerény, saját kis szerény kezük műve. Mindenki egyszerre imádkozik, fohászkodik.
gazdag Jézus: a kereszten Jézust királyként és giccsesen ábrázolják, ahol a főpap mögött volt, aki ugyanolyan giccsesen volt felöltözve
szegény Jézus: a kereszten Jézus a maga valójában, természetességében, szegényesen, úgy ahogy valóban felfeszítették a dombtetőn, és itt ő volt az előtérbe helyezve a legláthatóbb helyre téve (Fazekas Levente 11.E)
Az első templom díszes, az emberek sorrendjét a rangjuk és a ruhájuk határozza meg. Középen a fő képmutató, aki felett meg Jézus díszes szobra is szemet huny. 
A második templomban nincs hierarchia, az emberek sok tagként állnak össze egy egésszé, szerényen énekelnek, épp annyira szerények, mint a Jézus-festmény, melyen a tanító, koldus Jézus van megjelenítve, a tanítványaira néző szemével. (Pesti Balázs 11.E)
Ferencéknél a templomban az emberek jól érzik magukat, énekelve imádkoznak és Jézus tanait követik. Míg a másik templomban csendben és fegyelmezetten imádkoznak egy elcsúfított Jézus képhez. (Gujka Roland 11.E)
Az Assissi templomban mindennek és mindenkinek megvan a helye, és a szegénység jelképe "elcsúfítva", és csendes.
A vidéki templomban mindenki egyenrangú, jó hangulatú, és a szegénység szimbóluma pedig hű a nevéhez. (Horváth Ákos 11.E)

 3. Jellemezd a püspököt a két kép alapján:

Ez a püspök egy képmutató, kétszínű, kapzsi ember, igazából nem is érdekli Isten tanítása, amely a méretén is látszik, és puccosan öltözködik, ima helyett is csak eszik, az embereket pedig engedelmességre inti. (Berényi Tamás 9.A)
Elhízott, ítélkező ember, aki azt mondja, Istent szolgálja, pedig magának akar jót, és nem Istennek. (Bujáki Gábor 9.A)
A kövér surmó pap épp eszik, amikor megzavarják, és félbe kell hagyni a kajálást, amitől tiszta ideg lesz. Amikor kimegy a templomából, akkor hirtelen fölveszi a díszviseletet, és azt mondja a népnek, hogy hogy merészelik megzavarni őt istentisztelet közben. (Khórer Tibor 11.E)

 
4. Mitől drámai ez a pillanat?

Azért, mert az, aki utálta őket az kiáll mellettük, és beáll közéjük, aki csak a gazdagsággal törődött vagyis ő is megvilágosodott. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
Épp kizavarták Ferencéket a főpapok istenkáromlás vádjával, és amikor megkérdezték Pált, hogy Ferencékkel van-e, akkor igent mondott, ami akkor még abban a pillanatban a halállal volt egyenlő. (Khórer Tibor 11.E)
Francescoékat a pápa színe elől elhurcolják, és hasonlóan az Antigoné Iszménéjéhez, Paolo is azt vallja, hogy velük volt, vállalva a kockázatot. (Pesti Balázs 11.E)
Paolo bár nem tett semmit (de Iszménéhez hasonlóan) csatlakozott Ferencékhez, és azt mondta, hogy én is velük vagyok. (Gujka Roland 11.E)

 
5. Mitől szenved Giocondo?

Giocondo nem tud lemondani a női nemről, ezért nem csatlakozik barátaihoz, ekkor világosítja fel Ferenc, hogy nem is muszáj, mindenki úgy cselekszik jót, ahogy tud. (Berényi Tamás 9.A)
A szerelemtől szenved. De mondja neki Ferenc: ha mindenki szüzességet fogadna, kihalna az emberiség. (Bujáki Gábor 9.A)

6. Mit kellett volna mondania, és mit mondott végül Ferenc?

Dicsőíteni kellett volna a pápát, ehelyett kioktatta őket a szentírásból. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A hódolatát kellett volna kifejeznie latinul, de ő az anyanyelvén mondja, hogy leszarja őket és változtassanak a dolgokon. (Csúrik Ádám 9.A)
Azt kellett volna mondania latinul, hogy dicsértessék nektek papok, ehelyett azt mondta, nekik, hogy képmutatók, és nem követik Jézust, csak követtetik őt. (Khórer Tibor 11.E)
Azt kellett volna mondania ami a pergamenen van, el is kezdte, de a szíve átvette az irányítást, és elmondta az élet értelmét, mint Krisztus. (Utasi Richárd 11.E)
Azt kellett volna mondania, ami a papíron van, mindent, ami az egyházat dicsőíti. De ő az őszinte véleményét mondta, és mindenki istenkáromlónak hitte a mondottakat. (Baranyi Ernő 11.E)

7. Mi lehet a jelentése ennek a kézmozdulatnak?

Szerintem azt, hogy megvilágosodást, tanácsot kér Krisztustól Ferenc mondatai miatt. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A pápa szerint Ferenc tudja, hogy mi a jó a népnek, így ezzel a kézmozdulattal utalt arra, hogy mégse ők csinálták jól, hanem Ferencék. (Csúrik Ádám 9.A)
A pápa megvilágosodik, látja, hogy a koldus tanítónak már rég nem a szavait közvetíti, mivel ő pompa közt él. (Berényi Tamás 9.A)
Jézus is ezt mutatta a képen. Szerintem ez a harmóniát, a békét, az igazságot jelenti. (Bujáki Gábor 9.A)
A pápa maga mögé, felfelé mutat, hogy: "figyeljétek mán, ki van itt elbújva mögöttem. Eredetileg őt követtük, ezt a fickót." (Khórer Tibor 11.E)
Rámutat Jézus képére, hogy most döbbent rá, hogy eddig rossz úton haladt, és a fiatalok ráébresztették, hogy eddig mit csinált rosszul.
Az egyház a háta mögé söpörte azt, amin alapszik. (Pesti Balázs 11.E)
Felmutat a pápa Jézusra, ezzel jelezve, hogy őt kell követniük. (Gujka Roland 11.E)
"Tudja, mit csinál. Egy taktikai lépés volt, hogy meggyőzze őket." (Horváth Ákos 11.E)

8. Mit jelent a lábcsók, és hogyan kommentálja az egyik főpap?

A pápa megcsókolja Ferenc lábát, hogy "fiacskám, te követed igazán az alapelveinket", amit ő is követett régen, de mára, aggastyán korára ő már csak egy báb lett, akit felhasználnak a bíborosok és egyebek. Amire összesúgnak mögötte, hogy ezt csak azért csinálja, hogy hirdessék Jézust helyettük és ők tovább trónolhassanak Rómában. (Khórer Tibor 11.E)

Államalapító királyunk így rendelkezett a szeretet vallásának terjesztéséről:
"Azok, akik misehallgatásra a templomba menve, ott a misék szertartása idején egymás között sugdolóznak, és másokat zavarnak, pletykákat fecsegve és nem figyelve a szent olvasmányokra, [s így nem élnek] az egyház által nyújtott táplálékkal, ha idősebbek, akkor megdorgálva, szégyenszemre küldjék ki a templomból, ha viszont ifjabbak és közrendűek, akkor meggondolatlanságukért a templom előcsarnokában mindenki jelenlétében meg kell kötözni és szíjjal, valamint megnyírással kell büntetni őket"
Ez a groteszk kép (nyilvános megszégyenítés - isten házában) hűen tükrözi a keresztény meggyőzés módszertanát. De nem csak a térítés erőszakossága miatt idegenkedett a középkori parasztember az "egyház által nyújtott tápláléktól". Egyszerűen: nem volt rá szüksége, hiszen volt saját vallása, saját világképe. Minek Biblia, ha a népnek megvan a maga Nagy Elbeszélése?

Hála Istvánnak s később a bölcs Anonymusnak, mára szinte semmi nem maradt ebből a Nagy Elbeszéléséből, a magyar őstörténetből. Hogy milyen szemlélettel írta "mesternek mondott P" a Gesta Hungarorum című történeti munkáját, jól mutatja a nagyképű előszó: "Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát."
Ám nem nyugtatott meg senkit az "iratok biztos előadásával", műve inkább csak tovább erősítette a nagy magyar identitásválságot, tápot adva a máig tartó gyötrődésnek: honnan a fenéből jöttünk?

Pedig milyen butaság azon vitatkozni, hogy hol volt az őshaza földrajzilag! Azt nem a térképen, hanem a kollektív emlékezetben kell megkeresni:

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam.

Így kezdi Arany János honfoglalás kori lélektani eposzát, a Buda halálát. A befejezetlenül maradt trilógia mélyebb összefüggéseire Szerb Antal mutat rá: "Ennek a költői történelem-víziónak a tárgya maga a sors. A nép végzete kifejeződik a nagy történelmi mondákban mélységes szimbólumnyelven, mint ahogy a metafizikai megismerés kifejeződik a mítoszokban. Itt is mélyebb, nem racionalizálható összefüggések felismeréséről van szó: a költő a nemzet ősmúltjában és önalkotta mondájában felismeri a végzetvonalat, a nemzeti történet belső ritmusát, amely a nép sorsát belülről örökre determinálja. (...) Ez a történelmi felismerés kísértette félig tudatosan Aranyt, mikor a hun trilógiával viaskodott."

Parasztbiblia

Akármennyire is odavágott a kereszténység népünk kollektív emlékezetének, az avarban keresgélve találhatunk még néhány levelet az "idő vén fájáról", az ősi magyar mítoszból.
Az 1985-ben kiadott Parasztbiblia szerkesztői a népi emlékezetben élő bibliai történeteket gyűjtöttek össze, azzal a céllal, hogy megörökítsék a szentírás "néphagyománybeli tükröződését, továbbélését, elburjánzását." Ezekben a (sokszor vaskosan tréfás) sztorikban a keresztény felszín alól időnként felbukkan az ősi mélység, a magyarság Nagy Elbeszélésének halk visszhangja.

Meglepődne Anonymus, ha elmagyaráznánk neki, mennyi értékes kultúrtörténeti információ rejlik a "parasztok hamis meséiben". A gyűjtemény szerkesztői úgy fogalmaznak, hogy a "Szegények Bibliája bemutatja a népi kereszténység bibliatudását, sok-sok szálból összefonódott bibliavalóságát, majd a magyar nép gondolkodás- és szemléletmódját, erkölcsi rendjét és különös, saját képére formált, saját hétköznapjait is kivetítő bibliaélményét." Az alábbiakban idézett történetekben jól látszik majd, hogy "a vallásosság a nép számára érzelmi kérdés, nem gondolati rendszer. A nép a vallást annak gyakorlásán keresztül, a mindennapi élet eseményeinek tükrében éli meg".

"S milyen világ ez, ahol az Isten és az ördög mozog, ahol Dávid és Góliát viaskodik, Noé szőlőt ültet? Egy falu széle, mező, erdő, a szereplők egyszerű emberi tulajdonságokkal megáldott lények. Ebben a világban vándorolnak a biblikus hősök. Szüntelenül jönnek, mennek, közlekednek az ég és föld, Názáret és a Paradicsom között, egyik faluból a másikba, menekülnek és visszatérnek szülőföldjükre. Az idő relatívvá válík, s csak a szimbólumokon keresztül értelmezhető egy sajátos rend bennük.
S miért jönnek-mennek oly sokat, miért segítenek vagy gonoszkodnak ezek a hősök? Egyszerűen azért, mert csak az epikus történeteken keresztül, jelképes cselekvéseik révén nyerhetnek megfogalmazást a világról alkotott elképzelések, S juthatnak kifejezésre azok az elvek, melyek a jót és a rosszat elhatárolják, s a világ kialakult rendjét "isteninek", "szentnek" hirdetik."

Parasztbiblia (részletek)

[teremtés]

Még az Úristen a fődön vót, az angyalok nagyon elkevélyködtek. Az Úristen osztán mikó főmönt, lehajította űket: akkó Lucifer belekapott a hódba, most is ott van, möglátszik benne.

A tejút úgy keletkezett, hogy az angyalok háborúztak, és a vesztes csapat menekült. Felverték futtában a port, a por felszállt az égre, és ebből lett a tejút.

A Napot Szent Péter hordja a hátán. Mindig másik csapáson megy, mindig az előző mellett, és mikor a leghosszabbat eléri, akkor visszafelé kezd menni. Azér hosszabbak és rövidebbek a napok. És ahogy megyen a csapáson, tizenkét órakor egy asztal van a csapásra téve, azon egy tányér leves, és azt Szent Péter megeszi, és aztán megyen tovább. Amíg ő áll, addig a Nap is megáll. Azér mondják az emberek, hogy délbe a Nap is megáll.

A Nagy Döncöl szekér a Szent Pétöré vót. Szent Pétör elmönt szalmát lopni, oszt a csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Pétör osztán sebössen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azúta látszik az égön az Országútja.

Mikor Isten mindent mögteremtött, vissza akart mönni az égbe. De semmi se akart utána mönni, csak a főd. Mikor visszanézött, látta, hogy a főd mögy utána. A kezivel intötte le, hogy maradjon. De ami má akkor utána mönt, úgy maradt.
Azúta vannak högyek.

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál.
- Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? - mondja az Úristen.
- Csak bízd rám, atyám - mondja a Jézus Krisztus -, majd eligazítom én!
Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, elibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomába. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon, szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

Az Isten megteremtette az állatokat, a lovat, tehenet meg mindent. A sátán azt mondta, hogy neki is van annyi hatalma, ő is tud teremteni állatot. Az is megcsinálta sárból, teljesen úgy, mint az embört az Isten.
No, osztán ez se ló nem lött, se tehén. Ez lött a bival. Mög is látszik a bival szarván az ördög ujjának a három nyoma.

Az Isten őszentsége és az ördög ketten dolgoztak. Akkor az ördögöt leküldte az Isten őszentsége a tenger fenekire, hogy hozzon fel fődet. Hát fődet markolt ő lent a tenger fenekin, de amíg felért a víz színire, addig kimosta a víz a markából.
Hát nem tudott hozni.
Akkor megint leküldte, megint leszállott a víz fenekire és markolt fődet, de nem tudott akkor se hozni. Hát harmadszor mikor feljött, akkor se tudott hozni.
Akkor es kérdezte az Isten őszentsége az Ördögöt:
- Hát hoztál-e fődet?
Azt mondja:
- Nem tudtam hozni, mert kimosta a víz a markomból.
- Jól van - azt mondja -, méges hoztál, piszkáld ki a körmeidet, mer ott a főd.
Akkor kipiszkálta a körmeit szépen, valamennyi főd a körmei közi beragadott, akkor azt szépen kipiszkálta. Hát addig gyúrták, Isten őszentsége addig csinálta, amíg hat nap alatt akkorát csinált, hogy egyik lábával rálépett. Hát akkor, mikor rálépett egyik lábával, akkor azt mondta, hogy megpihennek.
Lepihentek. S amikor lepihentek, újból hat nap alatt az a főd nőtt, megnőtt akkorára, hogy ők le tudtak mind a ketten feküdni. S amikor lefeküdtek este, hát akkor az ördög elkezdte lökdösni az Isten őszentségit, hogy essék bé a vízbe, hogy merítse el a víz. Akkor ő nem tudta lelökni a földről, hanem amennyit lökte Isten őszentségit, annyit nőtt a főd arrafelé. Nagyon nagyot nőtt azon az éjen a főd. Reggel mondta az Isten őszentsége:
- Hát mit csináltál - azt mondja -, egész éjjel lökdöstél - azt mondja.
- Hát - azt mondja - nem bírtam pihenni, hát olyan rosszul feküdtem, nem bírtam pihenni.
- Na jól van, lád-e, most már nagy a főd.
Nagy vót a főd, hát most kell valamit teremteni erre a fődre. Azt mondja:
- Teremtsünk.
- Hát teremtsél - mondta az ördögnek Isten őszentsége.
Hát akkor megrúgott az ördög egy gallyat, lett belőle egy béka. Hát a béka elkezdett ugrálni.
- Na látod, hogy én tudok teremteni.
- Jól van - azt mondja -, de embert es kell teremteni.
Hát akkor az Isten őszentsége megrúgott egy gallyat, akkor lett egy ember belőle. Az az ember elkezdett beszélni, és így lett ember a fődre.
Így mondták a régiek.

Ahogy hallottam a régi öregektől, az Isten csinált a markába egy gömböt, de hát főddé vált. S abból a fődből került ez a nagy főd, amelyik máma van és laknak népek rajta.
A csillagok es gömbök, mint a főd. Díszítette az Isten az eget, dísznek mutatja a csillagokat meg a holdat meg a napot. S így látunk es, éjjel es van világosság, mikor hold van, nappal süt a nap. A föd mikor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tartják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk. Aztán, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom, de így mesélték az öregek. Ez a négy hal, mikor cserélkeztek, hogy megváltották a helyet, hogy egy a másik sarkára ment, a másik az egyik sarkára ment, akkor mozdult meg a föd. Azt mondták, födingás van, nállunk.
S tovább még mondták azt es, hogy Ádám volt az első ember, s abból származott a nép.
Aztán tovább mondták, hogy az állatok es emberekből vannak. Csak nem tudnak beszélni az állatok de mindent értnek, mint mikor az ember beszél egy másik embervel, úgy értnek ők es, az állatok, egymással. Úgy beszélgetnek, úgy értik. Még azt es tudják, hogy elkészítik, hogy levágják a jószágot. A jószág tudja azt, mert akkor szomorkodik a jószág.

[Ember]

Mér hideg az asszonyok segge, mindegyiknek? Mer Évát lenyomta a jégre Ádám, ott hűlt ki. Ezér az asszony segge örökké hideg.
Mér hideg a férinak a térgye? Mer Ádám térgyelt a jégen, hogy mögköréfálja Evát,

Megteremtette Isten Ádámot, kivette az oldalcsontját, és egy kutya elszaladt vele. Akkor Isten megfogta a kutyát és annak Vette ki az egyik csonját, aztán abból teremtette Évát. Azóta olyan rosszak a nők, mint a kutyák, meg összekuporodva alszanak, mint a kutyák.

Hogy meg legyen különböztetve az asszony az embertől, az Isten csinált rajta egy vágást, oszt belevetett egy szilvamagot, hogy:
- Legyél asszony!
Így lett oszt az asszony, Éva.
Az ember meg úgy lett, hogy emberalakot csinált és odacsapott egy csomó sarat, hogy:
- Te legyél ember, Ádám!

Mikor az Isten teremtötte az asszonyt meg az embert, valahogyan úgy vót, hogy kiterített formán vótak: osztán össze kellett őket varrni. Amikor elkezdte, még volt cérnája bőven, élt is vele, pedig egyformán kellett vona Adamra is, Évara is. Mikor Ádámot varrta, a hasánál egy nagy bunkós gombot kötött, jutott a cérnából ölég. Amikor pedig a nőt varrta, rövid lett a cérna, megmaradt a nyílás.

Az első pár embör a szájával nem Övött. A hasikon vót egy ajtó, azon rakták be az ételt. De látták, hogy az állatok a szájikkal ösznek. Istenhő möntek, oszt kérték, hogy űk is öhessenek úgy. Azt mondta nekijek az Isten:
- Keressetök jó hajlós gyökeret, avval vargyátok be az ajtót, osztán Öhettök a szátokkal!
Elindútak az erdőbe. Találtak jó hajlós gyökeret. Ketté szakították, egyik-egyik végére csomót köttek, oszt az ajtót bevarrták. A csomó a köldökön most is látszik. Ádámnál egy darab alul kimaradt. Évánál Adám varrta be az ajtót, de ű az egész gyökeret bevarrta.

Itt a mende-monda úgy tudta, hogy régen, amikor még az emberek a szükségüket úgy végezték, hogy kifordították a gyomrukat, oszt kimosták a patakba, s mikor a szükségüket elvégezték, visszarakták, de ez nekik nagyon fáradságos és kellemetlen volt, hát hozzáfordultak a jóistenhez, hogy segítsen rajtuk. Adott Ádámnak is hat krajcárt, Évának is. Rájuk parancsolt, hogy menjenek el egy szatócsüzletbe, vegyenek spárgát, varrják be a gyomrukat és a hasukat, majd ő gondoskodik róla, hogy hogy végezzék ezentúl a szükségüket.
El is mentek, de közbe, ahogy mentek, egy korcsma mellett vezetett el az útjuk. Éva azt mondta Ádámnak:
- Gyere, igyunk meg háromé egy kis pálinkát, nem tudja meg azt az Isten, hogy háromé vettünk-e spárgát, vagy haté!
De Ádám nem ment be. Eva bement, háromé megivott egy kis pálinkát. Elmentek egy szatócsüzletbe. Éva háromé vett spárgát, Ádám pedig haté. Elkezdték a gyomrukat meg a hasukat bevarrni. Ádám tökéletesen be is varrta, még egy hosszú ki is csüngött. Görcsöt vetett a végire, ami még ma is megvan. Évát még be se érte, megmaradt rajta a hasadás.
Ezé van az ember és az asszony között a különbség, mer Éva csak háromé vett spárgát, Ádám pedig haté.
És még ma is megvan a hasadás is, meg a kicsüngő dísz, meg a görcs is rajta.

Valamikor még a Paradicsomkertbe Valami ruhaszárogatás vót. A ruhát ki akarták teregetni, de nem vót mire. Akkor Ádám meg Éva kitalálták, hogy Adám a rudat kinyomja, Éva meg az ágast kitartotta. Akkor, hogy a vége le ne essék, egy kicsit nekinyomta.
Ahogy sütött a nap, egy darázs megcsípte az Ádámnak a fenekit. S persze ahogy megcsípte, megmozdult, kellett mozdítson a fenekin. Ahogy megmozdult, a rúd kellett, hogy beljebb menjen az ágasba. Osztán, hogy Évának ez jólesett, megkérdezte: a
- Vajon nem jár-e több darázs errefelé? Hogy taszítson többet!
Ebből következően elszaporodtunk, Adámtól meg Évától, az emberiség.

Hát ott szomorkodott Adám és Éva a Paradicsomban. Sétálgattak, sétálgattak. Hát aztan nézett egy nagyot Éva, azt mondja:
- Te Ádám, mi ez neked itt?
- Nem tudom!
- Hát ez micsoda már megint.
- Te - azt mondja -, nem együvé tartozik ez a két micsoda?
Hát megmondom, hogy így fódözték föl. Együvé tartozott a két szerszám, és egyesült. És kérem szépen, ez lett belőle. Hát hogy mondjam, szóval, Éva födözte föl.

[Krisztus]

Vót Szigetbe egy javasasszony, az azt mondta, hogy a szél az Úr Jézusnak a térgyibül mög a könyökibül ered. Az egyik fajta szél a térgyibül, másik fajta a könyökibül folyik. Kettő innen északrul es delrűl, kettő onnan keletről és nyugatrúl.

A cigánynak azért nem kell dolgozni, mert az Úristen megáldotta. Mert amikor a keresztre feszítették, ellopott egy szöget. Az Úr Jézus lába azért van keresztbe egy szöggel megszögelve, mert a cigánygyerek ellopta az egyik szöget. És akkor megáldotta, hogy sose dolgozzon, csalk lopjon, úgy is megél. Azóta úgy is van.

Mikó Krisztus Urunkat fölfeszítötték, mikó mögszúrták, a vére kifröccsent, a vére egy rác asszonynak az üngire ráfröccsent, azt ott elásták, oszt harmadnapra három tőke szőlő nyőtt. Azér mondják, hogy a bor Krisztus Urunk vére.

[menny, pokol, végítélet]

Az ördög az tulajdonképpen Lucifer főangyal. A Paradicsomban nemcsak az emberek, hanem az angyalok is föllázadtak. Az angyalok egyik karát Lucifer fölszólította:
- Ne engedelmeskedjünk az Istennek!
Akkor Isten megteremtette a poklot, és ledobta őket oda. Az ördögnek is szabad utat nyitott, hogy tevékenykedjék a világban. Hogyha olyan ember akad, aki hisz neki, akkor elviheti. Ezért kísért meg olyan sok embert az Ördög most is.

Mesélték, hogy közel van a mennyország kapuja meg a pokol kapuja. Közel vannak. És a mennyország kapuja mindig csukva van, s ott, ahol mennek a bűnösek, ott elágazik két felé az út: a pokol kapuja meg a mennyország kapuja.
S ott választja meg az Isten, hogy melyik úton menjenek: melyik megy pokolba, s melyik mennyországba. S a pokol kapuja mindig nyitva van. Az mindig nyitva van.

A pokolban Lucifer az úr, az dirigál ott. Vannak akik a pokolban vannak, szevednek a tűzben. Ott égnek, ki kell égjenek, mint az üveg, hogy későn kristály legyen belőle. A léleknek is úgy meg kell tisztulni a bűntől. S ott szenvednek, abba a setétbe, olyan, mint egy pince. Ott kell szenvedniük, a tűz égeti őket. S hogy várják, hogy valaki imádkozzék értük.

Mikor az Úristen a kevély angyalokat lehányatta az égbű, mikor mán mind  lehányatta, akkó mondta:
- Ámen!
Akkó ki a levegő égbe, ki a fődbe, ki a fődbű kint vót. Mikor az Úristen azt mondta: Ámen!, ki hol volt, ott maradt.
Oszt azokbú vannak a kísértetök: osztán mikó zörög a levegőég, mint a nyárfalevél - az úgy zörög mindön esztendőbe - akkó űk szabadosan rázkónnak, mögjátszik magukat.

Az Utolsó Ítéletkor kezdődik az, hogy nem messze van a világvége, amikor azt hirdetik majd, hogy egy akol és egy pásztor lesz, tehát egy vallás lesz, és egy emberként fog mindenki azután a vallás után menni. Akkor a nap, az ég és a hold elsötétednek, és pár napig nem lesz semmi, minden tönkremegy abban a sötétségben. Az egek megnyíllanak, nagy harsonazúgás lesz, villámlások, és azok közepette jön el Isten, leül a trónjára, és azt mondja:
- Jobbról álljanak a jók, és balról a rosszak!
Akkor középút nem lesz, csak az lesz, hogy a jók cs a rosszak. Akik akkor ezt megérik, azoknak meghalni nem kell, azok testestül lelkestül felkerülnek oda, ahova az Isten állítja őket.

Tizenkét nap van a világ vége előtt. Egyik nap vér foly a fákról, másodszor meg tűz üt ki, úgy hogy hát minden ég. Harmadszor a tengerből kijönnek azok a rút állatok, s nekimennek az eleven népnek, akik még élnek, megtámadják azokat. Akik megérik, azok ezáltal pusztulnak el. S akik meg vannak halva, azok feltámadnak, s akkor az Isten ítélkezik felettük. Mindenkinek fel van írva a neve.

Mán mikor eccer volt egy világ, akkor özönvízzel veszett el, és most pedig tűzzel fog elveszni. Olyan feltítel alatt, hogy adatik egy kúcs egy angyalnak. Az angyal pediglen egy kutat megnyit, és azontúl nyit egy kutat; mikor kinyitja azt a kutat, füst jő. A füstből pedig a sáskák teremnek. Azonban egy másik kúcs adatik egy sárkánnak, tizenkétfejű sárkánnak. Az pediglen, az a tizenkétfejű sárkán éhen az oroszlányokkal viaskodik, és azok a rossz embert szíjjeltípik. Itt osztán megkezdődik a láng. Az ég úgy hajlik ossze, mint a papiros. Itt pusztul el a világ. Keletnek van mennyorszag kapuja, az a szent kapu, minden kapun három angyal van. De ez a fő, a keleti.
Akkor osztán, mikor elpusztul a világ, akkor újra mindenki feltámad, és mindenki harminckét éves lesz Öreg, kicsi, nagy. Azonban olyan világ lesz, hogy nő férfit nem ösmér. Férfi szinte nem ösmér nőt. Azonban akkor lesz jó világ. Akkor senki sem hal meg, és olyan világ lesz: minden egyes ember, mindenki szent fog lenni. A szín méznél édesebb lesz az életünk. Úgy magamat odafogom, másokat, bajok nem lesznek. Bánatok nem lesznek. Öröm lesz az élet, és nem hal meg senki, minden egyes ember él. Csak ellenesetbe, ha valaki önmagát elpusztítja, az nem támad föl többé soha. Minden temetőbe egy angyal kimegyen, egy angyal megfújja a trombitáját, mindenki felkél, ahogy mondtam, hogy mindenki harminckét éves lesz.

“Mit tenne most Jézus?” – kérdezi az Axis of Awesome karcos gospel-paródiájában. Bár a szellemes szöveg a szuperhősnek beállított Krisztust és a halandó hívőt állítja szembe, valójában a szolgai engedelmességet követelő egyház a célpont. A jó keresztény nem kérdez, nem kételkedik, nem gondolkodik – csak feloldja önmagát az egyetemes közösségben. Ennek veszélyeiről szól a dalt követő rövid vallomás, amely Amerika divatos felekezetét, a mormonokat kritizálja. Számos statisztika jelzi, hogy a rendkívül szigorú (ugyanakkor mennyei derűt reklámozó) mormon egyház hívei között igen magas a depresszióra való hajlam. Kevintől megtudjuk, miért…

A Star Wars filmsorozat sajátos bevezetőjével voltaképpen egy mini epikai műfajt teremtett. Az "opening crawl" elnevezés arra utal, hogy a filmet indító felirat mintegy "bekúszik" a képbe. Funkcióban és felépítésben is nagyon hasonló a hét film bevezetője. Elsődleges szerepük az, hogy biztosítsák az in medias res kezdés lehetőségét. Nem véletlen emlegetem ezt a kifejezést George Lucas filmeposzával kapcsolatban: a szerző állandó ihletforrásai voltak az ősi eposzok. Homérosz az Íliászt a "dolgok közepébe vágva" kezdte: megtehette, hiszen hallgatósága tökéletesen ismerte az előzményeket. 1977-ben Lucas is in medias res indít (egy heves űrcsatával), az előzményeket pedig közvetlen előtte, egy rövid, lényegre törő bevezető szövegben ismerteti. Az "opening crawl" felépítése mind a hét film esetében azonos:

- témamegjelölés
- három összetett mondat
- nyitott vég

Három példa a témamegjelölésre.
II. rész: "Nyugtalanság uralkodik a Galaktikus Szenátusban."
IV. rész: "Javában dúl a polgárháború."
V. rész: "Nehéz idők járnak a lázadókra".

Látható, hogy szinte tőmondatokban beszélnek, és fő motívumuk (ahogy az eposzoknak is) a harc, a háborús feszültség. (Lásd: Zrínyi Miklós: “Fegyvert s vitézt éneklek…”; Vergilius: “Arma virumque cano…”)

A folytatásban minden esetben három összetett mondat vázolja fel a történet kiindulópontját. Ahhoz, hogy ezek egyszerre legyenek informatívak és áttekinthetők, szükség van egy "hibrid" szófajra: az igenévre. Az igenevek rendkívül hasznos mondatépítő elemek. A melléknévi igenév ereje abban áll, hogy egyszerre fejez ki cselekvést és tulajdonságot. Segítségével tömöríthetjük mondatainkat, nem kell többszörös összetételekkel bajlódni. A folyamatos melléknévi igenév jelenbeli cselekvést nevez meg (ahogy angol megfelelője nevében is ott van a jelen: present), a befejezett pedig múltbelit (past participle). Néhány példa a Star Wars bevezető szövegekből:

folyamatos melléknévi igenév (Present Participle)
alarming chain of events: aggasztó eseménysor
stunning move: meglepő mozdulat

befejezett melléknévi igenév  (Past Participle)
armored space station: felfegyverzett űrállomás
stolen plans: ellopott tervek
overwhelmed Jedi: túlterhelt jedi
besieged capital: ostromlott főváros
hidden base: eldugott bázis
dreaded Imperial Starfleet: rettegett birodalmi csillagflotta

De nemcsak melléknevet, hanem határozót is képezhetünk igéből, erre egy példát találtunk a hét szövegből:

határozói igenév (Adverbial Participle)
hoping to resolve: remélve, hogy megoldja

Lényegesen gyakoribb a főnévi igenév, az infinitive, amely gyakorlatilag az ige személytelen alakja.  

to settle the conflict: lecsillapítani a konfliktust
to leave the Republic: kilépni a köztársaságból
to maintain peace: fenntartani a békét
to rescue the captive: megmenteni a foglyot
to destroy an entire planet: elpusztítani egy egész bolygót

A bevezető feliratok harmadik mondata mindig három ponttal zárul, ezzel adja át a teret a szöveg a filmnek, a betű a képi megvalósításnak...

Hasonló elven raktunk össze egy "opening crawl"-t az Antigoné előzményeiből a 11.E osztályban. A "Star Wars Intro Creator" programnak köszönhetően az eredetihez hasonló kisfilmet tudtunk készíteni belőle. Íme a thébai mondakört összefoglaló Antigoné-bevezető:

Théba súlyos emberöltőt élt meg. A szörnyű jóslatot beteljesítő Oidipusz vérfertőző házasságban uralkodott apja öntudatlan meggyilkolása után.

Az örökségen marakodó fiai polgárháborúba sodorták a várost, mígnem atyjuk átkát beteljesítve egymás kezétől estek el.

A frissen trónra került Kreón szigorú parancsa tiltja az áruló Polüneikész eltemetését, ám Antigoné számára az istenek törvénye saját életénél is fontosabb...

Mindhárom jellegzetesség tetten érhető benne:
- Rövid témamegjelölés: "Théba súlyos emberöltőt élt meg."
- Három mondat vázolja a történetet, ezekben gyakoriak az igenevek: beteljesítő, vérfertőző, marakodó, beteljesítve, került, áruló.
- A szöveg vége nyitva marad, átadja a szót a drámának...

Legtöbbször nevetséges megoldásokat szül a szinkron azokban a jelenetekben, amikor a szereplők nyelvek között váltanak. A Fringe című sorozat második évadában egy Közel-Keleti kocsma hátsó zugában akad rá két szövetségi ügynök az arab informátorra. A két férfi régről ismeri egymást, azonnal arabul kezdenek beszélni, de pár mondat után a nő kedvéért (illetve pontosítsunk: a lusta amerikai nézők miatt) angolra váltanak. Az eredeti szöveg:

informátor: A barátod beszél arabul?
nő: Csak egy picit, azt se túl jó.
informátor: Ebben az esetben beszéljünk angolul!

A szinkronszínészeknek végig magyar szöveget ad a fordító, akit a nyelvváltó mondat sem hoz különösebben zavarba. Botrányos igénytelenséggel gyalulja össze a szöveget:

informátor: A barátod beszél arabul?
nő: Kicsit, sajnos annyira nem jól.
informátor: Akkor ne beszéljünk arabul!

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók,
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, kik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindnyájan, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.

AJÁNLÁS:

Verjétek nehéz vasbunkókkal
rántottává a képüket;
ruhátokról a nyári zápor
lemossa majd a vérüket.
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem.

Howard Fast: Tom Paine

(…) A földesúr, a maga százhat kilójával, viruló, pozsgás angol gentleman volt. Reggel falkavadászat, ebédre marhasült portóival, délután ismét a fal­ka, vacsorára ismét marhasült portóival, éjfélig vadászhis­tóriák whisky mellett.

(…) Te fűzőkészítő voltál világéletedben, én is az vagyok... – üvöltötte Tom Paine az apjának - ha koldus volnál, én is az lennék, ha tolvaj volnál, én is az lennék... a földesúr előtt térdre rogyni, szegény­ségben, piszokban élni, félreugrani az útból, ha a kutyák arra csörtetnek, földig hajolni, ha a méltóságos asszony kö­zeledik, templomba menni, imádkozni...
- Fogd be a szád! - ordított rá az apja.
- Ember vagyok! — kiáltotta a fiú rekedten. — Mondom: ember, ember, ember vagyok!
- Fogd be a szád! - üvöltött az apja. - Fogd be a szád, vagy betöröm azt a nyomorult kobakod.
- Te fűzős vagy, és én is fűzős vagyok - zokogta a fiú.
- Te! Te, bűnös ördög! Istentelenül gondolkozol, istentelenségeket beszélsz. Az Isten legyen irgalmas tehozzád!

[Paine az emberi jogokról]
- Mi a véleménye a jogokról, Paine úr?
- Azt hiszem, ilyesmi nem létezik. Azt hiszem, a születé­si jog alapján minden mindenkié. A jogokat el lehet venni, de senki nem tudja megadni azt, ami mindenkié.
- Semmiféle kivételt nem tesz, Paine úr? - kérdezte Randolph.
- Semmifélét!
- Tehát Angliát éppúgy megreformálná, mint Ameri­kát?
- Ha az emberek a magukét követelik, az nem reform.

[Isteni és emberi értelem]
- A néphez tartozom - mondta Robespierre -, mert érzem minden kívánságát, sérelmét, fájdalmát, szenvedését. Valamikor ön is a néphez tartozott, Paine polgártárs, nem igaz?
Ez volt a szokása. Mélyre lőtte a nyilat, ahol a legjobban fájt.
- Fűzős voltam - válaszolt Paine -, foltozóvarga, sepregettem takácsműhelyben, és turkáltam a szemétben heti két pennyért. Én nem beszélek arról, hogy a néphez tarto­zom ...

Thomas Paine: Az ember jogai

A francia alkotmány kimondja, hogy ne legyenek címek, követke­zésképp megszűnik az összes olyan bizonytalan eredetű osztály, melyeket egyes országokban „arisztokráciának”, másokban „nemesség­nek" neveznek, és a főrend EMBERRÉ magasztosul.

A címek csak becenevek, és minden becenév cím. A dolog önma­gban tökéletesen ártalmatlan, de olyan affektáltságra utal az emberi természetben, amely lealacsonyító. Kicsinyített férfiakká teszi a férfiakat a nagy dolgokban, nőutánzatokká a kicsikben. A becézett férfi úgy beszél a szép kék rendjelszalagjáról, mint egy lány, és úgy mutogatja a térdszalagrendjét, mint egy kisfiú. Egy bizonyos régi író azt mondta: „Amikor gyermek voltam, gyermeki módon gondolkod­tam, de amikor felnőtté váltam, félretettem a gyermekes dolgokat.”

Illik Franciaország emelkedett szelleméhez, hogy szakít az osto­ba címekkel. Kinőtte a grófi és hercegi babaruhát, és magára ölti a férfikor pantallóját. Nem egyenlősít, hanem felemel. Eltávolítja a törpét, hogy kiegyenesedhessék az ember. Senki sem leli már ked­vét az olyan értelmetlen szavak gyermetegségében, mint a gróf a herceg vagy az earl. Még e címek birtokosai is leszoktak a gügyögés­ről, és amint kinőtték a bölcsőt, eldobják csörgőiket. Az ember ter­mészetes lelke igazi otthonára, a társadalomra szomjúhozva kido­bálja azokat a csecsebecséket, amelyek elválasztják attól. A címek olyanok, mintha varázspálcával rajzolt körök lennének az ember boldogságának korlátozására. Birtokosuk egy szó Bastille-jába falaz­va él, és bizonyos távolságból szemléli az irigyelt emberi életet.

Csoda-e hát, hogy a címeknek meg kell szűnniük Franciaor­szágban? Nem nagyobb csoda-e, hogy másutt fenntartják őket? Mit érnek, és mit jelentenek? Ha egy bíróról vagy egy tábornokról beszélünk vagy gondolkodunk, akkor a hivatal és a jellem képzetével kapcsoljuk össze ezeket a szavakat; megfontoltságra gondolunk az egyik esetben, bátorságra a másikban, de amikor pusztán címként használunk egy szót, nem kapcsolódik hozzá semmilyen képzet. Ádám szókészletében, bárhogy keressük is, nem szerepel olyan ál­lat, hogy herceg vagy gróf, és e szavakhoz nem is tudunk semmiféle biztos képzetet kapcsolni. Kérdéses, hogy gyengeséget vagy erőt, bölcsességet vagy ostobaságot, gyermeket vagy férfit, lovast vagy lo­vat jelentenek-e. Hogyan lehetne tisztelni valamit, ami nem jelle­mez és nem jelent semmit? A képzelet alakkal és jellemmel ruházta fel a kentaurokat, a szatírokat és a tündértörzs egyéb tagjait, de a címek még a képzeletet is zavarba ejtik, illuzórikusak és megfoghatatlanok.

De ez nem minden. Ha egy egész ország hajlamos megvetni a cí­meket, akkor minden értékük megszűnik, és senki sem fogja meg­tartani a magáét. Ezeket csak a közvélekedés teszi valamivé, semmi­vé vagy a semminél is rosszabbá. Nincs mód megszüntetni őket, mert maguktól megszűnnek, ha a társadalom egységesen kineveti őket. A képzeletbeli megkülönböztetésnek ez a fajtája láthatólag kimúlóban van Európa minden részén, és az értelem világának hata­lomra jutásával felgyorsul elhalása. Valaha többet gondoltak a ne­mességnek nevezett osztály legközönségesebb tagjaira, mint ma a legelőkelőbbekre, és a keresztény világon átlovagló, kalandkereső fegyverest jobban megbámulták valaha, mint ma egy herceget. A vi­lág látta ennek az ostobaságnak az elmúlását, és azért múlt el, mert kinevették, és a címek komédiája is erre a sorsra fog jutni. Franciaországban a hazafiak idejében rájöttek, hogy a társadalomban új alapokra kell helyezni a rangot és a méltóságot. A régi alapok teljesen megrendültek. A jellemnek kell valódi alappá válnia a képtelen cí­mek helyett. Így aztán az oltárhoz vitték rangjaikat, hogy égőáldoza­tot mutassanak be belőlük az értelemnek.

Ha a címek ostobaságához nem társult volna semmiféle baj, akkor nem lett volna érdemes komolyan és formálisan megszüntetni őket, hogy a Nemzetgyűlés tette a rendeletével. Ezért kell tovább vizsgálnunk az arisztokrácia természetét és jellegét.

Az, amit egyes országokban arisztokráciának, másokban nemes­ségnek neveznek, a hódításon alapuló kormányzatokból nőtt ki. Eredetileg katonai rend volt, azzal a feladattal, hogy támogassa a ka­tonai kormányzatot (mert minden hódításon alapuló kormányzat ilyen volt), és hogy fenntartsák ennek a rendnek az örökletességét abból a célból, amelyre létrehozták, az ilyen családok minden fiatalabb ágát kizárták az örökösödésből: megalkották a primogenitúrát, az elsőszülöttségi jogot.

Ebben a törvényben mutatkozik meg az arisztokrácia természete és jellege. Ez a törvény ellentmond a természet minden törvényé­nek, és maga a természet szólít fel eltörlésére. Állítsuk helyre a csa­ládi igazságosságot, és az arisztokrácia összeomlik. Az arisztokrati­kus elsőszülöttségi jog következtében egy hatgyermekes családban öt gyermek ki van zárva az örökségből. Az arisztokratáknak soha sincs egynél több gyermekük. A többit nemzik és elpusztítják. Prédául vetik a kannibálnak, és a természetes szülő készíti elő a természetellenes lakomát.

Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erköl­csös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok erede­tét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy or­szágot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalál­ta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osz­tották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az el­sőt. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álru­hákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és cél­jaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövede­lemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Az örökletesség bohózattá teszi a monarchiát. A lehető legnevet­ségesebb megvilágításba helyezi, olyan hivatalként mutatva be, amelyet bármelyik gyermek vagy félkegyelmű betölthet. Ahhoz, hogy valaki közönséges mesterember legyen, kell valami tehetség, ahhoz, hogy király legyen, nem kell más, csak az ember állati alakja - a király egyfajta lélegző automata.

Petőfi Sándor: Az apostol

„Isten, légy üdvöz, légy imádva!
Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
Előtted leboruljon,
S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
Kemény pályára útasítál,
De én nem zúgolódom,
Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
A föld lakói elfajultanak,
Eltértek tőled, rabszolgák levének...
Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek előtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az, isten, tégedet csufol!
Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
De ez örökké nem maradhat így,
Dicsőségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál énnekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legroszabb rabszolga is kész
Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
Én díjkivánat, díj reménye nélkül
Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz
Azt látni majd, hogy embertársaim
Rabokból ujra emberek levének,
Mert én őket, bár vétkesek,
Vétkökben is fölötte szeretem.
Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!”

„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tajtékot turva ekkép orditott:
„Szolgafaj! Lázadó gazember!”

És a fiú így válaszolt,
És hangja megvető volt:
„Hm, szolgafaj? ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen roszlelkü, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsűletes ember leszek.
És lázadó?… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Ugy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!”

Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
Több úr hivá meg őt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
„Szegődjél hozzám; szolga lész, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsőség, és azért, hogy
Előttem meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.”

Szilveszter megköszönté szépen
E könnyü munkát és így válaszolt:
„Azért, hogy énnekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!”
Ekkép szokott beszélni ő
Levett kalappal, de fölemelt fővel.

Balzac: Goriot apó

- Levetkőztetni! - rendelkezett megvetően a Sainte-Anne utcai ember.
- Minek? - kérdezte Collin. - Hölgyek is vannak itt. Semmit sem tagadok, megadom magam.
Szünetet tartott, és úgy nézett végig a gyülekezeten, mint egy szónok, aki meglepő kijelentésre készül.
- Írja, Lachapelle bácsi - szólt oda egy ősz hajú emberkének, aki már kivette irattáskájából a letartóztatási jegyzőkönyvet, és most leült az asztal végére. - Beismerem, hogy Jacques Collin vagyok, másképpen Vasfejű, akit húszévi kényszermunkára ítéltek. Az imént bebizonyítottam, hogy nem ok nélkül viselem ezt a nevet. Hacsak a kezemet emeltem volna fel, ez a három pribék odamázolta volna az agyam Vauquer mama lebujának a padlójára. Ezek a pofák értik a módját, hogy hidegre tegyék az embert!
Vauquer-né ájuldozott e szavak hallatára.
- Szent isten! Mindjárt rosszul leszek - mondta Sylvie-nek. - Tegnap még vele voltam a színházban.
- Legyen filozófus, mama - folytatta Collin. - Miért baj az, hogy tegnap az én páholyomban ült? Mivel jobbak maguk, mint mi vagyunk? A mi vállunkat kevesebb gyalázat nyomja, mint a maguk szívét, maguk csak egy rothadó társadalom petyhüdt figurái. Aki maguk közt a legkülönb, még az sem áll nekem ellen. - Szeme Rastignacon állapodott meg, neki szánt szelíd mosolya sajátságos ellentétben volt arcának durva kifejezésével. - Ugye, angyalom, a mi kis alkunk áll, no persze, csak ha ráharap. Érti, mi? - És énekelni kezdett:

Bájos lány az én Fanchette-em,
Szíve olyan egyszerű...

- Sose féltsen engem - folytatta -, behajtom én a kinnlevőségeimet. Sokkal jobban félnek tőlem, semhogy átverjenek.
A fegyház világa, a fegyház erkölcse és nyelve a maga hirtelen átváltásaival a tréfás hangnemből a rettentőbe, egész riasztó nagysága, bizalmatlansága és aljassága, egy csapásra megelevenedett ennek az embernek a beszédében, aki már nem is egyén volt, hanem egy egész elfajult tömeg, egy vad és logikus, erőszakos és simulékony népség tipikus képviselője. Collin egy pillanat alatt pokoli költeménnyé vált, amelyben minden emberi érzés tükröződött, csak egy nem, a megbánás. Tekintete a bukott arkangyalé volt, aki mindig a harcot áhítozza. Rastignac lesütötte szemét, és a bűnözővel való cimborálást olybá vette, mint bűnhődést rossz gondolataiért.
- Ki árult el? - kérdezte Collin, és rettentő pillantását végigjártatta a gyülekezeten. Majd Michonneau kisasszonyra meredve, így folytatta: - Te voltál az, vén szuka, te okoztál nekem hamis vértolulást, álnok! Két szavamba kerülne, hogy egy héten belül elfűrészeljék a nyakad. Megbocsátok neked, keresztény vagyok. Különben nem is te adtál fel. Hát ki? Aha! Odafenn kutatnak az urak! - kiáltott, meghallva, hogy a rendőrtisztek nyitogatják a szekrényeit, és összeszedik a holmiját. - Hát csak túrják fel a fészket, a madarak már tegnap kirepültek. Nem fognak megtudni semmit. Az én üzleti könyveim itt vannak - s a homlokára ütött. - Tudom már, ki volt az árulóm. Csak az a riherongy Cérna lehetett. Igaz-e, öreg fogdmeg? - mondta a rendőrfőnöknek. - Ez nagyon jól összevág azzal, hogy a bankói odafönn voltak. De most már nem találtok semmit, szimatjancsik. Ami meg Cérnát illeti, két héten belül tömhetitek a pofáját agyaggal, még ha az egész csendőrséggel vigyáztok is rá. Mit adtatok ennek a Michonneau-nak? - kérdezte a rendőrfőnöktől. - Rongyos egy-két ezer tallért! Annál többet érek, te redves Ninon, te koszladt Pompadour, te gödörből kikelt Vénusz. Ha figyelmeztetsz, hatezer frank ütötte volna a markod! Persze ezt nem sejtetted, vén emberhúskofa, különben inkább velem álltál volna szóba. Igen, megadtam volna a hatezret, hogy ne kelljen megtennem egy utat, amelyhez semmi kedvem, s méghozzá rengeteg pénzt is veszítek rajta - mondta, miközben megbilincselték. - Ezek az emberek abban lelik örömüket, hogy a végtelenségig sétáltatnak. Ha mindjárt visszaküldenének a nagyházba, ott csakhamar folytathatnám ügyleteimet, ha megpukkadnak is az Orfèvres rakpart szájtátói. A bélyeges barátok valamennyien szívvel-lélekkel elkövetnek majd mindent, hogy megszöktessék generálisukat, a jó Vasfejűt! Van-e egy is köztetek, aki, mint én, tízezer mindenre elszánt cimborával dicsekedhet? - kérdezte büszkén. - De ami itt van, az se utolsó! - mondta a szívére ütve. - Én még senkit be nem köptem. Nézz oda, te szuka - szólt a vénlányhoz. - Rám ők rémülettel néznek, de tőled hányhatnékjuk van. Ez a te béred.
Elhallgatott, és végignézett a lakókon.
- Mit bámultok, ostobák! Még sose láttatok fegyencet? Az itt jelenlevő Collin, a keménykötésű fegyenc, nem olyan gyáva, mint embertársai, és tiltakozik a társadalmi szerződés sötét gazságai ellen, hogy a dicső Jean-Jacques-kal szóljak, akit büszkén vallok mesteremnek. Szóval én egyedül állok szemben a kormánnyal, az egész törvényszéki, csendőrségi pereputtyal, és kibabrálok velük.
- Teringettét - szólt a festő -, pompás rajzot lehetne készíteni róla.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg

Hogy pontosan milyen volt, s miben állt e tekintélyes személy tisztsége, az még a mai napig sem ismeretes. Tudni kell, hogy ez a tekintélyes személy csak nemrég lett jelentékeny személlyé, és azelőtt csupán jelentéktelen személy volt. Egyébként az ő állását most sem tekintették jelentékenynek más jelentékenyebbekéhez viszonyítva. De még mindig akadnak olyan körök, amelyek számára mégis jelentékeny az, ami mások szemében jelentéktelen. Egyébiránt ő sok más eszközzel igyekezett még tekintélyesebbé tenni magát, elrendelte, hogy alárendeltjei már a lépcsőnél fogadják, amikor hivatalába érkezik, parancsba adta, hogy senki se merészkedjék a színe elé csak úgy egyenest, hanem minden a legszigorúbb rendben haladjon: a törvényszéki iktató tegyen jelentést a kormányzói titkárnak, a kormányzói titkár a címzetes tanácsosnak vagy másnak, ahogy éppen adódik a dolog, és csak így kerüljön eléje az ügy. Szent Oroszországban annyira megfertőzött mindenkit az utánzási hóbort, hogy mindenki a feljebbvalóját majmolja és utánozza. Azt beszélik, hogy egy címzetes tanácsos, amikor megtették egy különálló kis iroda vezetőjévé, nyomban elkerített magának egy külön kis zugot, amelyet "kancelláriá"-nak nevezett ki, és holmi vörös galléros, paszományos szolgákat állított az ajtó mellé, akik ajtót nyitottak minden jövevénynek, bár a "kancelláriá"-ba egy közönséges íróasztalt is csak nagy üggyel-bajjal tudtak betenni. A tekintélyes modora és viselkedése komoly és méltóságteljes, de nem valami bonyolult volt. Rendszerének alapját a szigorúság alkotta. "Szigorúság, szigorúság és szigorúság" - szokta mondani, és az utolsó szónál rendszerint sokatmondóan nézett az arcába annak, akivel éppen beszélt. Erre egyébként semmi sem adott okot, mert hiszen az a tíz hivatalnok, aki irodájának egész kormányzó gépezetét alkotta, anélkül is kellőképpen be volt gyulladva. Ha messziről meglátták őt, abbahagyták a munkájukat, és vigyázzban állva várták meg, amíg a főnök végigmegy a szobán. Alárendeltjeivel való társalgásából csak úgy áradt a szigorúság, és jóformán csak három mondatból állt az egész: "Hogyan merészel ön? Tudja maga, kivel beszél? Tisztában van maga azzal, hogy ki áll maga előtt?" Egyébként jólelkű ember volt, barátai iránt kedves és előzékeny; de a tábornoki rang egészen kizökkentette a rendes kerékvágásból. Miután megkapta a tábornoki rangot, valahogy meggabalyodott, kiesett a szerepéből, és egyáltalán nem tudta, hogyan viselkedjék. Ha egyenrangúakkal hozta össze a véletlen, olyan rendes ember volt, hogy nem is kell különb, sőt, sok tekintetben még elég okosnak is bizonyult, de mihelyt olyan társaságba került, ahol akár csak egy fokkal alacsonyabb rangú emberek is voltak, akkor valósággal olyanná vált, mint valami fajankó: szavát sem lehetett venni, és állapota fölöttébb szánalomkeltő volt, kivált mert maga is érezte, hogy sokkal, de sokkal jobban el tudná tölteni az időt. Olykor lehetett látni a szemén, hogy nagyon szeretett volna bekapcsolódni valami érdekes beszélgetésbe, vagy belevegyülni valamelyik csoportba, de mindig megtorpant arra a gondolatra: nem lesz-e túlságosan sok az ő részéről, nem lesz-e ez nagyon bizalmas, és nem fogja-e csorbítani tekintélyét. E meggondolás következtében megmaradt örökké ebben a hallgatag állapotban, és csak néha bökött ki egy-két egy szótagos szót; ily módon abba a hírbe került, hogy a legunalmasabb ember a kerek világon.

Madách Imre: Az ember tragédiája

IX. szín: Párizs

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE
         Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -

A MÁRKI
Márki vagyok. -

ÁDÁM
         Megállj - vagy nem tudod,
Hogy ,,polgáron" kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

ÁDÁM
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? -

ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről

Tatár, miután zsebkendőjével megtörölte csorgó bajuszát, visszatért erre a piskótaügyre, mely szöget ütött a fejébe. Moviszternek beszélt:
- Pedig, drága doktor úr, ezek mégiscsak más emberek, mint mi. A gyomruk is más, a lelkük is más. Cselédek. És azok is akarnak maradni. Egyenesen megkövetelik, hogy cselédeknek nézzük őket. Múltkor például fölszólítom egy barátom lakását. Valami idegen hang volt a telefonnál. "Az alkalmazott?" - kérdezem. "Nem" - válaszolt a hang, de egészen szemtelenül: - "a cseléd". Ezt hallani kellett volna. Annyira meghökkentem, hogy nem is tudtam, mire magyarázzam. Csak tartottam kezemben a hallgatót, melyben még ott recsegett ez a hang, dühösen, kihívó dölyffel. Szinte szeretik ezt, kérem, kimondani. Csak azért is, hogy izgassanak bennünket, hogy sértsenek.
Kicsit lippentett a topázsárga borból, s így folytatta:
- Hiszen sok mindent próbáltak már, kérem, szeretettel. Nekem is volt egy barátom, a megboldogult Zeléndy Karcsi, Isten nyugosztalja. Derék ember volt, csak kissé hóbortos. Fejébe szállt az a sok teória. Növényeket evett, bőrsaruban járt. Tolsztojt is fölkereste annak idején, Jasznaja-Poljánában. Amikor hazajött, elhatározta, hogy gyökeresen oldja meg a kérdést. Fölfogadott egy cselédet, valami ötvenéves özvegyasszonyt, s közölte vele, hogy teljesen egyenlők, nála nincs se úr, se cseléd, puszta véletlen, hogy ki szolgálja a másikat. És mindjárt az első ebédnél az asztalhoz ültette. Oda, a felesége és gyermekei közé, a családi asztalhoz. Maga mesélte nekem, hogy folyt le ez az ebéd. Hát bizony, siralmas volt. Az a szerencsétlen szolgáló borzasztó rosszul érezte magát a fenenagy tisztességben. Csak feszengett a loncsos, ételszagú szoknyájában, az asztal alá dugdosta kezét, tapogatta arcát, s egész ebéd alatt meg se mukkant. Hiszen fáradt is volt, az istenadta. Hajnaltól kezdve sütött-főzött. Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével - se szó, se beszéd - felöltözködött, kijelentette, hogy egy percig se marad ilyen helyen. El is ment azonnal.

Magával vitatkozván még mindig a doktorral vitatkozott, feléje szögezve kihegyezett érveit:

- Most már azt kérdem, miért ment el? - s mutatóujját húsos orrára nyomta, úgyhogy az egészen belappadt. - Mert bárhogy faggatták, nem mondta meg. Hát én megmondom. Azért ment el, mert több esze volt, mint gazdájának. Azért ment el, mert érezte, hogy ez természetellenes, hogy ez nem is volt őszinte. Az őszinte az lett volna, ha az én önfeláldozó, nagylelkű barátom stante pede fölajánlja neki házát, birtokát, az utolsó marháig, az utolsó szögig. Ezek az egyszerű emberek, akik a társadalom legalacsonyabb fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük. Nem érik be a féleredménnyel. Vagy urak akarnak lenni, de egészen urak, vagy cselédek akarnak lenni, de egészen cselédek. Vagy-vagy. A többi komédia. Mint a rómaiaknál. Azok is játszottak ilyenféle komédiákat. De - és itt megállt - évente csak egyetlenegyszer. Nem tudom, melyik ünnepükön, a patríciusok rabszolgáknak öltöztek, a rabszolgákat lefektették asztalaikhoz, és ők maguk hordták föl nekik a mézesbort meg a sült kappant. Azt mondták, az aranykor emlékére, mikor az emberek mind egyenlők voltak. De mikor volt ez? Mitológia. Már ők maguk se emlékeztek rá. Hát még mi? A kezünk se egyforma - és fölmutatta párnás, puha kezét, mely csakugyan nem hasonlított itt senkiéhez. - Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát - dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes vitatkozók módjára -, mindig voltak urak, és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.
Körülnézett. Nagy sikere volt. A társaság, melynek megvédelmezte igazát, hálásan fogta körül. Tatár már le is tette a pontot, de a doktor felé fordulva még levonta a végső következtetést:
- Más megoldás nincs.
- De van - mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
- Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? - kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.
- Az irgalom.
- Az irgalom? - ismételte Tatár, és örült, hogy a vita új tápot kapott.
- Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján.
- Melyik az az ország?
- Krisztus országa.
- Az fönn van, a felhőkben.
- A lélekben van.
- De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.
- Nem is kell megvalósítani - szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. - Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él.
- Bocsánat, ön, doktor úr, odaültetné asztalához a cselédjét?
- Nem.
- Miért nem?
- Talán azért - gondolkozott -, mert nem tart rá számot. És ez csakugyan komédia lenne. Legalább egyelőre. Itt a földön.
- Akkor egy malomban őrölünk.
- Nem egészen, tanácsnok úr. Mert lélekben mindig az én asztalomnál ül az én cselédem.
- Így igen - mondta Tatár ráncolva boltozatos homlokát. - Miért ne? Csakhogy mondok valamit. Önt, kedves doktor úr, a cselédje aligha ültetné az asztalához, ha megtollasodnék. Micsoda zsarnokok ezek, mihelyt egy kis vagyont kaparnak össze. Láttam ilyeneket. Tüstént cselédet tartanak, és milyen kegyetlenek hozzájuk, milyen szívtelenek. Isten mentsen a rablóból lett pandúrtól. Nincs rettenetesebb mint a cseléd cselédjének lenni. Bennük aztán igazán nincs irgalom.
- Ehhez semmi közöm.
- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.

Letölthető diasorozatok:

Mitológia kérdéssor.pptx

Delphoi.pptx

(1.)
A tragikus sorsú Oidipusz király azért kapta a nevét (“Dagadtlábú”), mert csecsemő korában meg akarta öletni őt az apja. (Laiosz király ugyanis iszonyú jóslatot kapott: fia megöli majd, és saját anyja mellé ül a trónra.) Oidipusz később akaratán kívül beteljesíti a jóslatot, de erre már csak későn jön rá: Théba királyaként – és négy gyermek apjaként. Gyermekei közül egyedül Antigoné nem fordul el tőle, utálkozó fiai annyira felbosszantják, hogy átkot mond rájuk. Ez az átok is beteljesedik, mert a fiúk összevesznek a trónon: a kapzsi Eteoklész nem tartja magát a testvéri egyezséghez, így Polüneikész idegen hadsereget toboroz Théba ellen. A harcban mindketten elesnek, Théba további sorsa a legközelebbi rokon, Kreón kezébe kerül. Az új király határozottan mutatkozik be: az általa hősnek tekintett Eteoklész megkapja a végtisztességet, az áruló Polüneikészt azonban temetetlen kell hagyni. A drámát az indítja el, hogy Antigoné megszegni készül ezt a parancsot: hiszen egy magasabb és ősibb törvény (az isteneké) megköveteli a halottak méltó eltemetését.

(2.)
A halál kulcsszerepet játszik nemcsak a tragédia, de az egész művészet születésében is. Minden kőkori kultusz alapja a halállal való találkozás. Az ember legősibb közösségi élménye az, amikor a sebezhetetlennek (esetleg halhatatlannak) hitt vezér a törzs szeme láttára pusztul el. A közösség ezt később véres szertartásokon dolgozza fel, melynek során az áldozat és a megistenült törzsfő (ős-ten) azonosul. Az őskori emberáldozatokban a művészet még a legmélyebb egységben nyilvánult meg: nem vált szét zene, tánc, képzőművészet és irodalom.

(3.)
Az ókori görögök nagyszerűsége abban van, hogy emberi mértékkel mértek mindent. Az isteneik  emberszabásúak voltak, a filozófiájuk nyitott, és a költészetük is az életörömöt hirdette. Szertartásaikon már nem embert áldoztak – de a rituális részt még ugyanúgy orgia követte, mint az őskorban. Így volt ez a bor és mámor istenének, Dionüszosznak ünnepein is. A hagyomány szerint akkor keletkezett a színjátszás, amikor az egyik ilyen szertartáson a liturgikus karéneket éneklő kórusból kivált valaki, és megszemélyesítette az istent. A kar és a színész párbeszédével indult el a mai értelemben vett színház.

(4.)
Az i.e. 5. században Athén vezető szerephez jutott, és polgárai egyre inkább a jelen felé fordították figyelmüket. Nem ősi történeteket hallgattak, hanem koruk problémáival foglalkoztak – erre szolgált többek között a színház. Az “épület” (azért az idézőjel, mert nem a mai, zárt formát kell elképzelni) leginkább egy félbe vágott stadionhoz hasonlított. A nézőtér előtti részen állt a kar, mögöttük a színpadon a színészek. A görög drámában nem voltak felvonások, hanem párbeszédes részek, amelyeket a kar versei szakítottak meg. Patriarchális társadalom lévén minden szerepet férfiak játszottak.

(5.)
A darab gerincét öt jól felépített párbeszéd adja, amelyet Kreón előbb Antigonéval, majd Haimónnal, aztán Teiresziasszal, és végül a karral folytat.

1. Antigoné vs Iszméné
Iszméné nem vállalja a Polüneikész eltemetésével járó kockázatot, Antigoné az isteni törvényt követi az emberivel szemben. 

2. Kreón vs Antigoné
Miután az őrök (másodszori próbálkozásra) elfogják Antigonét, Kreón elé hurcolják, aki agresszívan kéri számon a lányt. Bátor kiállását látván hamar dühbe gurul, és egyre butább módon érvel:

Iránta /Eteoklész/ hát miért vagy kegyelettelen? (...)
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

A halott testvérekről való gondolkodása a mérleg-hasonlattal írható le. Számára ha az egyik serpenyő fent van, akkor a másiknak lent kell lennie. Antigoné ezt nem fogadja el, ő egyként szereti mindkét testvérét:

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Látható, hogy miután Kreón kifogyott az érveiből, előbb gúnyosan támad, majd (újabb érvek híján) férfi fensőségére hivatkozva zárja a vitát. A “legjobbkor” lép be Iszméné. Mindketten támadják őt: Kreón durván vonja kérdőre, Antigoné pedig sértegeti (mivel Iszméné közösséget vállal abban, amit meg sem tett). Antigoné egyik mondata azért elárulja, hogy neki sem öröm így bánni vele:

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

A jelenet végén Kreón sziklabörtönbe záratja Antigonét.

3. Kreón vs Haimón
“Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém” – így felel Haimón, amikor apja a fiú hűségéről érdeklődik. Kreón ezután hosszasan okoskodik arról, hogy milyen is egy bölcs uralkodó. Haimón szintén hosszan válaszol, és ebben egyre többször bukkan fel a gondolat, hogy: “Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.” Kreón sértve érzi magát, és visszatámad, ezzel végképp elmérgesíti a vitát.
Előbb Haimón korára hivatkozik: “Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen / Ifju legénykétől tanulni bármit is?”
Aztán megpróbálja Haimónra is ráerőltetni a szélsőséges gondolkodását: “A rendbontók ügyében mersz emelni szót?”
Majd szembefordul a néppel is: “Talán a nép határoz abban, mit tegyek?”
És zsarnoki elvakultságában elárulja, hogy neki csak a hatalom számít: “Kié a város? Nem királya birtoka?”
Végül ugyanolyan bután érvel, mint Antigonéval szemben: “Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.”
A vita életveszélyes fenyegetéssel zárul, és Haimón faképnél hagyja a tajtékzó Kreónt.

4. Kreón vs Teiresziasz
A királynak már csak a tekintélye számít, és a fiatalok mellet már az idős bölcset sem kíméli. A jós hátborzongató próféciáira csak annyit felel, hogy az öreg közhelyes és haszonleső.

5. Kreón és a kar
Teiresziasz sértődötten távozik, és az egyedül hagyott Kreón a kar tanácsát kéri. Mintha végre saját magába nézne. A karvezető nem kertel:

Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

Erkölcsileg hatalmas fordulatot jelent az, hogy Kreón képes belátni a tévedését. Itt nyílna meg a lehetőség arra, hogy igazságos, bölcs, higgadt királlyá váljon. Az addig zsarnoki módon összekapart tekintélye helyett valódi tiszteletet és szeretetet kaphatna Thébától. De már késő: a sorsot rég kihívta maga ellen. Hiába mondja már, hogy:

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

A darab végkifejletében hírnök tudósít arról, hogy Polüneikész eltemetése után Antigoné kiszabadítására indult a király és kísérete. De ott már csak az öngyilkos lányt sirató Haimón várta őket. A fiú apjára támadt, s miután Kreón félreugrott, Haimón keserű dühében önmagával végzett. Az iszonyú tragédia hírére Kreón felesége (Eurüdiké) is öngyilkos lett.

Kreón tragédiája az, hogy makacs tekintélyféltése miatt szerettei halálának felelősségével kellett szembenéznie.