"Milyen szép volt amikor még, milyen szép lesz, amikor majd..." - összehasonlító elemzési gyakorlat. Szabó Lőrinc: Szegénynek lenni és fiatalnak (Fény, fény, fény, 1925) - Bódi László: Törjön szét! (Én vagyok a világ, 1992).

Feladat: Hogyan fogalmazza meg önmagát az ifjúság Szabó Lőrinc és Bódi László versében? Miként viszonyul a múlthoz, és milyen elvárásai vannak a jövővel szemben? Összehasonlító elemzésében mutasson rá a képalkotás és a hangnem különbségeire. Válaszában (mivel ez nem állami érettségi:) kitérhet arra is, hogy mennyit ad hozzá (vagy hogyan módosítja az értelmezést) a zenei megvalósítás és a videoklip.

Szabó Lőrinc: Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,
minden szép eltorzul szememben,
jobb a némának, jobb a vaknak, –
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.

Voltunk vad, hivő, ifju hordák,
s felkoncoltak… A vén okosság
győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?
Rettenetes sors, hogy a harcot,
mindig hiába, ujrakezdjük.

Rettenetes csak várni mindég,
tűrni rabságod, örök inség,
nem érteni, a hiba hol van,
s csodát akarva és teremtve
mindig elterűlni a porban.

Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! –
harcolni régi mesterünkkel,
vagy tisztelegve nézni, hogy vág
arcunkba keze, és amely
valaha őt érte, a korbács.

Óh, részt kapni minden örömben! –
Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem,
ez csak a düh, a régi átok:
tanulnunk kell, testvéreim,
ujak, indulók, proletárok!

Mert valamit mi nem tudunk még,
ezért kell fájni s bukni mindég,
ezért sír bennem is a vad dac:
hogy rettenetes, rettenetes
szegénynek lenni s fiatalnak.

(Fény, fény, fény, 1925)

 

Bódi László: Törjön szét!

Amikor még fiatal voltam
Nagyon fiatal voltam…
Nagyon sokat futballoztam
Egyszer még egy gólt is rúgtam

Amióta fiatal vagyok
Mindig csak arra gondolok
Milyen szép volt, amikor még
Milyen szép lesz, amikor majd…

Szomorú tojás az élet
De lehet, hogy csak záptojás
Szomorú tojás az élet
Üss a kalapáccsal a szomorú tojásra!

Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!
Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!

Amikor még fiatal voltam
Azt hittem, hogy mindig kék az ég
Milyen szép volt, amikor még
Milyen szép lesz, amikor majd…

Amióta fiatal voltam
Egyfolytában fiatal vagyok
Nem túl sokat gondolkodtam
Mégis mindent megtanultam

Szomorú tojás az élet
De lehet, hogy csak záptojás
Szomorú tojás az élet
Üss a kalapáccsal a szomorú tojásra!

Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!
Törjön szét! Törjön szét!
Törjön szét, szét, szét, szét, szét!

(Én vagyok a világ, 1992)

 

Pesti Balázs (12.E) megoldása (2016.11.06.)

Mind egyetérthetünk abban, hogy a két mű keletkezésekor, a szerzőkben egyszerre él két ellentétes, egymásnak feszülő elem: a keserűség és a remény. Mindketten látják és megélik jelenkoruk fiataljaiknak problémáit, épp ezért buzdítanak is a változásra, tanulásra és persze annak a bizonyos tojásnak feltörésére.

Az említett tojás nem más, mint a jelen. Szabó Lőrinc esetében ez a Horthy korszakot, Bódi Lászlónál a rendszerváltás utáni időszakot jelenti. Ennek a (záp)jelennek héját kell megtörnie a jelen fiataljainak, a jövőt alkotó korosztálynak, a megtörés után pedig nekik kell feltörniük.

Szabó Lőrinc fiataljai lélekben szegények, de mégis vággyal teliek, és ez az, ami komorságukat és elidegenedésüket okozza. Lelki szegénységüknek korlátja van, egy korlát, amit nem más állít nekik, mint az, kinek épp ezeket a korlátokat ledönteni és őket támogatni kellene: a mesterek. Ezek a mesterek nem tanítószándékú emberek. Ők a régmúlt saját megkeserített fiatalságuk éveit ültetik át a jelen gyermekeibe, akár pofonnal is. Elfelejtvén, hogy az ő fiatalságukat is olyanok nyomták el, amilyeneké ők is lettek. Ez már egy szemléletes példája a verset átható örökös körforgás felfogásának, ami a vers végén a remény felcsillanásában is megnyilvánul.

A reményt az utolsó előtti versszakban a tanulás jelenti. Tanulni valami újat, mely talán szebb jövőt hozhat, ám addig szüntelen bukni kell a csatákat.

(Nem az első ilyen vers ez, ami a küzdést tűzi ki az élet céljául. Ugyan ez a gondolat jelenik meg Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versében: Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesebekért / és később Madách drámájában az Ember tragédiájában: Az élet küzdelem, a cél halál/ És az ember célja, e küzdés maga.)

A Republic szám fiataljainak képe egészen más: őket már tapasztalataik és a városi világ tanította, mesterekről szó sem esik. A fiatal éveire visszatekintő (múlt) és az előtte álló életet illetően bizakodó (jövő) Bódi László ezen elemek felhasználásával mutatja be a szürke jelent, ezt a szomorú tojást.

„Milyen szép volt, amikor még
Milyen szép lesz, amikor majd…”

Mintha a Szabó Lőrinc versnek befejezése kihatott volna a jövőkorra, Bódi dalszövegében a remény és küzdés már a kezdő részben megjelenik:

„Nagyon sokat futballoztam
Egyszer még egy gólt is rúgtam”

Ezen kívül a verset átható keserűség szöges ellentéte a dalból áradó buzdításnak. Ezt jól mutatják a két szerzemény, ismétlődő elemei is:

Rettenetes szegénynek lenni és fiatalnak

Törjön szét!

Kitérve a dalhoz tatozó zenei megvalósításra és videó klipre talán sok megmagyarázni valót nem is kíván: valóban, mint valami ifjúsági himnusz szólal meg a dal, a refrént többen éneklik, jelezve, hogy bizony itt vagyunk. Az általában nyugodtnak mondható roncstelepen zajló törésben és zúzásban benne van a rombolni vágyás érzete, de nem a már lerombolt városi civilizáció tovább bontását jelenti. Az elrohadt, rozsdás, elidegenedést és egyenlőtlenséget okozó elveket, vagy akár a borospohár szétzúzásával a felsőbb körök szétzúzását akarja szimbolizálni a klip. Ezt mindenki ítélje meg a maga felfogása szerint. Egyben azonban biztosan lehetünk: a fiatalok minden korban alárendelt és elnyomott állapotban sínylődtek.  

megosztás
Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval.

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri (részlet)

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.


Petőfi Sándor: Az apostol (részlet)

[Így fakadt ki Szilveszter, az ifjú jegyző, miután a felbőszített nép elzavarta őt a faluból:]
Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert ők uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.

[Szilveszter egy titkos nyomdában sokszorosította forradalmi írását:]
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!


Thomas Paine: Az ember jogai (részlet)

Azok, akik a múltból vett precedensekkel érvelnek, amikor elfogadják az ember jogait, abban hibáznak, hogy nem mennek vissza elég messzire a múltba. Nem járják végig az egész utat. Megállnak valamilyen száz vagy ezer évvel ezelőtti közbülső stádiumnál, s azt állítják törvényként a jelen elé, amit az emberek akkor tettek. Ez egyáltalán nem törvény. Ha még távolabbra megyünk vissza a múltba, találunk majd ezzel tökéletesen ellentétes véleményt és gyakorlatot is; és ha a múltnak kell törvénynek lennie, akkor ezer ilyen törvényt állíthatunk elő, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám ha tovább haladunk, végül jó helyen kötünk ki: eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor az ember kikerült Teremtője kezéből. Mi volt akkor? Ember. Ez volt legmagasabb és egyetlen rangja, és magasabbat nem is kaphatott volna.

Az ember nem azért lépett be a társadalomba, hogy rosszabbá váljon, mint annak előtte volt, nem is azért, hogy kevesebb joggal rendelkezzék, mint korábban, hanem azért, hogy már meglévő jogait nagyobb biztonságban tudja. Polgári jogai természetes jogain alapulnak.

A jelenlegi és régi kormányok eredetéről

Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erkölcsös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok eredetét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osztották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az elsőt. Váltakozva rohanták le azokat a domíniumokat, amelyeket mindegyik a magáénak tartott. A monarchia eredeti jellegét az a brutalitás magyarázza, amellyel egymást kezelték. Olyan volt, mint a rablót sanyargató rabló. A hódító nem foglyának, hanem tulajdonának tekintette a meghódítottat. Csörgő láncokra verve hurcolta diadalmenetében, és élvezettel ítélte rabszolgaságra vagy halálra. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álruhákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és céljaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövedelemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Büntető Törvénykönyv a zsarolásról

367. § (1) Aki jogtalan haszonszerzés végett mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel vagyoni hátrányt okoz, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a zsarolást

a) bűnszövetségben,

b) az élet vagy a testi épség elleni, illetve más hasonlóan súlyos fenyegetéssel,

c) hivatalos személyként e minőség felhasználásával,

d) hivatalos megbízás vagy minőség színlelésével

követik el.

Az erőszakkal megvalósított kényszerítés esetében elegendő, ha az erőszak az akaratot hajlítja, korlátozza. A fenyegetésnek nem kell közvetlenül élet vagy testi épség ellen irányulnia, elegendő, ha alkalmas komoly félelem kiváltására.

http://buntetojog.info/kulonos-resz/btk-367-%C2%A7-zsarolas/

Francois Villon: Diomedes meséje (részlet)

[Nagy Sándor elé viszik kihallgatásra az elfgott kalózt, aki a bitó árnyékában is frappáns módon vág vissza:]
A császár szólt: "Kalóz felelj,
Miért vagy réme a hajósnak?"
Mire amaz: "Mért nevezel,
Mi jogon nevezel kalóznak?
Csak mert egy nagyobbacska csónak
Röpít prédára a vizen?
Kisérne, mint téged, hajóhad,
Hát császár volna a nevem."

 

hadúr (Wikipédia)

"A hadúr olyan személy, aki egy nemzet vagy egy adott földrajzi terület felett gyakorolja a katonai és az igazgatási hatalmat, a hozzá hű helyi katonai erők támogatásával, névlegesen a központi kormányzat felé való elkötelezettséggel vagy esetleg annak nyíltan ellenszegülve."

Múlt-kor: Dzsingisz kán 16 millió gyermeke

A csak férfiágon öröklődő Y-kromoszómák vizsgálatára összpontosító kutatócsoport megállapította, hogy az egykori mongol birodalom területén élő férfiak nyolc százaléka olyan Y-kromoszómákat hordoz, amelyek genetikai jellemzőik alapján egy leszármazási vonalhoz tartoznak. Összesen 16 millió ma élő "utódról" van szó, a Föld férfinépességének mintegy fél százalékáról.

A genetikai vizsgálat egy korábbi oxfordi kutatás folytatása, mely az Y kromoszómával foglalkozott Közép-Ázsiától Nagy-Britanniáig. Ez a kromoszóma változatlanul öröklődik apáról fiúra. Az eredmények szerint egy bizonyos Y-kromoszóma a népesség 8 százalékánál megegyező volt.

Brian Sykes, az Oxfordi Egyetem humángenetika-professzora szerint a történelmi ismeretink magyarázattal szolgálnak arra, hogyan maradhatott fenn az örökítőanyag ilyen sokáig: Dzsingisz hadseregének az volt a szokása, hogy a meghódított területek férfijait lemészárolta, asszonyait pedig megtermékenyítette. Ezen kívül a birodalmat egyik fiúutód után a másik örökölte, egyenes ágon.

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=5711&pIdx=1


Germain Katanga, egy 21. századi hadúr

 


Haffaz Aladeen hadúr tanácsa az amerikaiaknak
Wadiya (képzelt közel-keleti ország) uralkodója lelkes beszédben magyarázza nyugati kollégáinak, hogy mennyivel hatékonyabb a diktatúra rendszere. (A diktátor, 2012)

"Miért vagytok ilyen diktatúraellenesek? És ha Amerikában diktatúra lenne? A népesség 1%-ánál lehetne az ország egész vagyona. Adócsökkentéssel még gazdagabbá tehetnétek gazdag barátaitokat. Kisegíthetnétek őket, ha veszítenek a szerencsejátékon. A szegényektől megvonhatnátok az egészségügyi ellátást és az oktatást. A média szabadnak tűnne, de titokban egyetlen ember irányítaná a családjával. Lehallgathatnátok a telefonokat. Kínozhatnátok külföldi foglyokat. Manipulálhatnátok a választást. Hazudhatnátok arról, miért háborúztok. A börtönöket megtölthetnétek egy bizonyos fajjal, és senki nem panaszkodna. A média segítségével addig riogathatnátok a népet, míg olyan politikát nem támogatnak, ami a saját érdekük ellen van. Tudom, ezt nehéz elképzelni nektek, amerikaiaknak. De próbáljátok meg!
Megmondom nektek, mi a demokrácia: a demokrácia a legrosszabb. Vég nélkül megbeszélni és meghallgatni minden hülye véleményt, és mindenki szavazata számít, mindegy mennyire nyomi vagy feka vagy nő az illető..."

Charlie Chaplin fia beolvas a hatalmasoknak
Az alábbi részletben az Egy király New Yorkban című film főhősei vitáznak a nyugati világról: az öreg Shahdov király, aki Európából menekül Amerikába, és a tízéves Rupert, akinek szüleit kommunista szervezkedés gyanújával csukta le a paranoiás amerikai hatóság. Az 1957-ben készült filmben Chaplin fia játssza a harcias kissrácot.

A beszélgetés részletei (másik fordításban):
- Felség! Van itt egy csodagyerek. Egy tíz éves tehetség. Kész kis történész, folyóiratunk szerkesztője.
- Nagyon érdekes.
- Ő Rupert, Felség, a mi szerkesztőnk.
- Mit olvas éppen?
- Karl Marxot.
- Kommunista?
- Csak kommunisták olvashatják Marxot?
- Jó a válasz.
- Mi, ha nem kommunista?
- Semmi.
- Semmi?
- Elvetek minden államformát.
- Kormányozni kell!
- A 'kormány' szót sem szeretem.
- Jó, hívjuk akkor vezetésnek.
- A vezetés politikai hatalom, a nép megosztásának hivatalosított formája.
- Márpedig, fiatalember, politikára szükség van.
- Az nem más, mint a nép kényszerítése.
- Ebben az országban nincs kényszer, szabadok az állampolgárok.
- Nézzen előbb körül egy kicsit. Itt mindenki rab: iratok nélkül egy lépést sem! Az állampolgárokat megfosztják természetes jogaiktól. Zsarnokok eszközeivé váltak. Akinek más a véleménye, annak elveszik az iratait.
(...)
- Bűn, hogy mikor a nép atomenergiáért kiált, maga atombombát hall. Azt hiszi, az atombomba mindent megold. Figyeljen ide! Ma túl hatalmas az ember. A Római birodalom is összeomlott Cesar halálakor, mert túl nagyra nőtt. A feudalizmust elsöpörte a francia forradalom. Túltengett a hatalom. Ma miért fog szétrobbanni a világ? A túlzott hatalom miatt! A monopolista hatalom a szabadságot fenyegeti. Lealacsonyítja és feláldozza az egyéneket. És mivé lesz az egyén? Rémséggé, mert nem szerethet, gyűlölnie kell. Ha fennmarad a civilizáció, küzdenünk kell a hatalom ellen, az emberi méltóság és béke helyreállításáig.


Thomas Paine: Az ember jogai (Van-e szükség kormányzatokra? fejezet részletei)

Az emberek közt uralkodó rend nagyrészt nem a kormányzat következménye. A társadalom elveiből és az ember természetes alkatából ered. Előbb létezik, mint a kormányzat, és akkor is léteznék, ha megszüntetnék a kormányzat formaságát. Az a kölcsönös függőség és közös érdek teremti meg az egészet összetartó kapcsolatláncot, amely ember és ember, és egy civilizált közösség minden része között fennáll. A földtulajdonos, a farmer, a kézműves, a kereskedő, a boltos és minden foglalkozás képviselője a másiktól és az egésztől kapott segítséggel boldogul. A közös érdek szabályozza ügyeiket és alakítja ki törvényüket, és azoknak a törvényeknek, amelyeket a közös használat szentesít, nagyobb a hatásuk, mint a kormányzat törvényeinek. Végezetül: a társadalom elvégez magának szinte mindent, amit a kormányzatnak tulajdonítanak.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk, hogy milyen az ember természete és alkata, hogy milyen sokféle szükséglete van, hogy az egymás szükségleteihez való kölcsönös alkalmazkodás érdekében milyen sokféle képességgel rendelkeznek a különböző emberek, hogy mennyire vonzódik az ember a társadalomhoz, s ezért mennyire hajlik a társadalomból származó előnyök megőrzésére, akkor könnyen rájövünk, hogy az, amit kormányzatnak neveznek, nagyrészt közönséges visszaélés.
Kormányzat csak arra kell, hogy rendezze azt a néhány ügyet, amelyben a társadalom és a civilizáció nem eléggé hatékony, és példák sokasága bizonyítja, hogy amit a kormányzat ehhez hasznosan hozzátehet, azt a társadalom közös megegyezése kormányzat nélkül is elvégzi.

Mindig gondoskodtak arról, hogy a kormányzatot titkokból szőtt valaminek tüntessék fel, melyet csak ők értenek, és a nemzet elől elrejtették az egyetlen dolgot, melyet hasznos tudni, nevezetesen, hogy a kormányzat semmi más, mint a társadalom elvei alapján működő nemzeti társulás.

megosztás
"Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni" - idézi a népdalt Zolnay Vilmos könyve, A művészetek eredete. Az ősi kultuszok nyelvére fordítva: az isteni lény égbe való felemelkedéshez (azaz: visszatéréséhez) előbb meg kell járnia a túlvilágot.

 

 

A busman ifjak beavatása (Zolnay Vilmos nyomán)

Jens Bjerre tapasztalta, hogy az avatás előtt álló fiúknak hosszú időn, esetleg éveken át éppen a legkívánatosabb ételeket nem szabad enniök, például oposszumhúst. Az étkezési tilalmak - jegyzi meg -a fiúk önfegyelmét hivatottak növelni. Szerinte ugyanez a cél vezeti egy hasonló tilalom fenntartásában a Kalahári busmanjait is. Leírása azonban más szempontból is érdekes, többek közt, mert jól bizonyítja a totemizmus és az avatási szertartások, főként a tetoválás összetartozását. Szó szerint idézzük:

„Végül a fiúknak (az újonnan felavatottaknak) be kell bizonyítaniok, hogy megérettek a vadászatra. Kapnak néhány mérgezett nyilat. Azelőtt csak felnőttek mellett vadásztak, de most egyedül kell elejteniük a nagyvadat. Napokon át üres kézzel, lógó orral térnek haza. Egy szép napon azonban sikerült végre leteríteniük egy őzbakot - igaz, nem valami díszpéldány, de mégiscsak az ő zsákmányuk -, ragyognak a büszkeségtől.
Az egyik varázsló kivág egy kis darabot a vad füléből, szemhéjából, szívéből, lábszárából meg homlokbőréből, és szénné égeti. A fiúk sorban leguggolnak eléje. A másik varázsló midegyikük homlokán, két szem között egy éles kővel sebet ejt. A vad hamuvá porladt húsát összekeverik egy bizonyos fa összezúzott ágából készült porral, ezt a keveréket aztán a varázsló beledörzsöli a sebbe.
Vérük és verítékük végigcsorog az arcukon, de meg se mukkannak. Tudják, hogy az állat éles látása, ébersége átszáll beléjük, ugyanolyan gyors lábúak és kitartóak lesznek, mint az elejtett vad volt.
Ezután egy órán át körtáncot járnak és énekelnek.
Naplemente tájt mindnyájan visszatérnek a településre, ahol harsány ujjongással fogadják őket. Szétosztják őzbakjuk húsát, s ünnepi lakoma keretében elfogyasztják, majd táncmulatságot rendeznek tiszteletükre.
A fiúk ezúttal nem részesülnek a húsból. Bebizonyították, hogy le tudnak teríteni egy vadat, most azt is meg kell mutatniuk, hogy többhetes éhezés után is képesek végignézni, hogy fogyasztják el a többiek az ő zsákmányukat.
Most még elég nagy megpróbáltatás számukra ennek az ünnepi lakmározásnak a látványa, de büszkén állják a sarat, mert tudják, hogy ezzel elismerést nyert férfiúi mivoltuk, és csoportjuk a vadászok közé léphet. Bátran viselkednek, fiatalabb pajtásaik igencsak irigylik és csodálják őket. Férfivá serdültek."

Beavatás az ausztráliai bennszülötteknél (A. F. Anyiszimov nyomán)

Az ausztráliai bennszülött fiúk 10-12 éves korukban elhagyták anyjuk házát, és a férfiak irányítása alá kerültek. További neveltetésük és taníttatásuk társadalmi ügy volt, és teljes mértékben alárendelődött annak a célnak, hogy leendő vadászokat képezzenek ki belőlük, akik a felnőtt férfiak csoportjának magvát alkották. A férfivá avatás a csoporttotemmel való egyesülés formájában megy végbe, és feltételezi, hogy bizonyos munkakészséggel rendelkeznek, és a viselkedés társadalmi normáit elsajátították. Hogy a férfi a többiekkel egyenlő helyet foglalhasson el a társadalomban, ahhoz egész viselkedésével be kell bizonyítania, hogy minden tekintetben a társadalom teljes értékű tagja tud lenni: szívós és ügyes vadász, minden helyzetben bátor és állhatatos, a társadalmi életben fegyelmezett, szükség esetén képes az önkorlátozásra. Ezek a követelmények szabályozzák az egyén viselkedését, s ezek rendelik alá az ifjúság nevelését a társadalom szükségleteinek. Ezekben a követelményekben, valamint a társadalmi együttélésre és a munkára való nevelésben az ősközösségi társadalom világnézetének minden racionális vonatkozása felhalmozódik: a tudás, a tapasztalat, a morál stb.

Az ősközösségi társadalom számára tehát természeti szükségszerűség volt, hogy megállapítsanak bizonyos szabályokat, amelyek alapján az ifjú átkerülhetett a felnőttek csoportjába. E szabályok betartása mintegy az egyén felkészültségének próbája volt, maga az átmenet pedig valamiféle egyesülést jelentett a csoporttotemmel. A totemisztikus világnézet keretei között ez az eggyé válás csak a totem közvetítésével történhetett meg. A jelöltet megismertetik a csoporttotem vérrokonságának mitológiai értelmezéséből adódó követelményrendszerrel, s ezzel mindent megtud annak az életnek az intézményeiről, amelyben a felszentelést követően aktívan részt kell vennie. A mitológia a legrégibb ősök korába vetíti vissza a valóságos életviszonyokat, de a szertartás mintegy visszahozza őket a való életbe, miközben megmagyarázza és megerősíti a fennálló társadalmi rendet

A totemisztikus mitológia elbeszélése és a mítoszok tartalmát illusztráló pantomimok bemutatása jó néhány napig eltart, miközben egy sereg más rituális cselekményre is sor kerül. Az ének, a tánc és a szertartásrend egy sor más eleme fokról fokra közelíti a jelöltet a ceremónia döntő állomásához: a körülmetélés szertartásához. Tvanirika, a Nagy szellem „elviszi” a jelöltet, és végrehajtja rajta az operációt. Elsőként felhangzik a közelgő Tvanirika hangja - fatülkök üvöltése s minden nő és beavatatlan férfi elrejtőzik a kunyhóban. A tülkök egyre erősebben üvöltenek, ahogy az éj sötétjéből a jelölt felé közelednek. A felszentelés helyén fényes lánggal égnek a meggyújtott kerítések. A jelölt sztoikus nyugalommal várja a rettenetes szellemet, aki rémületes hanggal és az égő kerítések lángjával jelzi közeledtét.

Ha a fülsiketítő ricsaj, a teljes sötétség és a lobogó lángok közepette a jelölt mozdulatlanul áll, amint azt az öregek megparancsolják neki, s a felnőtt férfiak látják, hogy a beavatás utolsó pillanatáig semmi sem ingatta meg bátorságát és kitartását, akkor úgy döntenek, hogy az ifjú méltó arra, hogy belépjen a felnőttek sorába. Eviszik a műtét végrehajtójához, aki kis kovakéssel körülmetéli.

Mivel a beavatás időszakában a jelöltet hosszú, éber őrködésre kényszerítik, és más testi-lelki megpróbáltatásoknak is alávetik, ezért végül is olyan kimerültség lesz rajta úrrá, hogy amikor visszatér a mindennapi életbe, úgy érzi, mintha holtából támadt volna föl. A felszentelés totemisztikus értelmezése így szól: a jelölt korábbi lénye meghal, a felszentelés utáni feltámadása pedig egyet jelent azzal, hogy csoporttotemje belészáll.


Nyugat és kelet temetési rítusai (Utazás Darjeelingbe)


Az ősesemény

Harmincezer évvel ezelőtt, a vadásztársadalmak korában harmincfős csoportokban éltek az emberek, s a törzs/család vezére az állatvilágból örökölt erőszakos módon vívta ki pozícióját. Tulajdona volt az összes nő, ellensége volt az összes ifjú, rettegve imádta és gyűlölte a törzs. Halálfelettinek, öröklétűnek gondolták, ugyanakkor folyamatosan az életére törtek. Csak halványan sejthetjük, mekkora megrázkódtatás lehetett a közösségnek, amikor a halhatatlannak hitt vezér a szemük láttára pusztult el (akár vadászbaleset, akár gyilkosság következtében). Ez az iszonyú élmény szülte a művészetet, ez volt a kultúrtörténet ősrobbanása. Egy barlangfestmény rendkívüli drámaisággal és kristálytiszta szimbólumokkal jeleníti meg az őseseményt: a megdőlt test a halált, a parancsnoki bot és a meredő fallosz pedig a rangot jelképezi.

Ma a pszichológia tudománya foglalkozik a traumák feldolgozásának módszerivel, az őskorban ezt a természet intézte: a törzs első reakciója az volt, hogy rárontottak a haldoklóra, ízekre tépték és felfalták. Később kialakultak az első rítusok, melyek során a férfiak időnként visszajártak az ősesemény színhelyére, hogy újra átéljék a szent megrázkódtatást. Véres jelképekben ismételték meg a történteket: embert áldoztak, húsát megették, majd a bőrét a vezér magára húzta, ezzel elevenítve meg a halott Őst.

Feltűnhet, hogy a képen látható varázslónak (az előző barlangfestményhez hasonlóan) nem emberi az ábrázata. Az ősember sosem formálta meg élő ember arcát, mert az egyenlő lett volna a lelke elrablásával. (Egyes törzsek ugyanezen okból máig nem engedik fényképezni kisgyermeküket.) Az legősibb szobrok arcai mind maszkok, többnyire állatokat utánzó vonásokkal. A halott Ős így válik idővel totemmé, vagy ahogy a magyar nyelv gyönyörűen őrzi: Ős-tenné. 

 

 

 

Az istenfiú útja

Zolnay Vilmos A művészetek eredete című könyve alapján így foglalható össze az ősmese: a Világügyelő Férfi leküldi fiát, hogy megváltsa bűneiből az embereket, akik egy ideig ünneplik őt, aztán feláldozzák, majd a Fiú feltámad és visszamegy Atyjához.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől,
(értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből)
született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül,
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján,
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.


(a rövid zárójeles kiegészítés a 381-es konstantinápolyi változatból való)

1. ünneplés

A harmincéves Krisztus pálmaágakat lengető, lelkes tömeg kíséretében vonul be Jeruzsálembe. Valójában már ez az ünneplés is az emberáldozati szertartás része, hiszen elsődleges funkciója az, hogy kifejezze az isten és az áldozandó személy egylényegűségét. Voltak törzsek, amelyek hónapokon át istenítették az áldozatukat: etették, itatták, hódoltak neki. (És hogy közben véletlenül se szökjön meg, egy tucat kísérőt adtak mellé. Lásd: Krisztus tanítványai.)
A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse című filmben egyetlen drámai pillanatban összegződnek az imént leírtak. Jack Sparrow a törzsi trónról nézi, ahogy a férfiak énekes-táncos rituálé kíséretében tüzet gyújtanak. Akkor döbben rá, hogy őt akarják leölni, amikor a nyakába akasztják a levágott ujjakkal díszített szent nyakláncot. A törzs ezzel jeleníti meg az ős(ten) és az áldozat egységét. (A filmrészletet Gyömörei Gergely Mihály 10.A-s diák ajánlotta, ezúton is köszönet érte.)

 

2. feláldozás

Nyelvismeret nélkül is jól látható, hogy mennyire szigorú rendet követ a szertartás: mindenkinek megvan a helye, mindennek megvan a jelentése. A közép-amerikaiak nem istenítették egyesével az áldozatokat, ők inkább a mennyisége mentek (az aztékok például százakat öltek le reggelente - hálából, hogy újra felkelt a nap). Az őrjöngő, extatikus tömeghisztéria csúcspontja az áldozat kivágott szívének felmutatása majd elégetése. Éppen úgy, mint az Indiana Jones és a végzet temploma című filmben. Sok közös motívum fedezhető fel a két jelenetben, még ha nem is azonos formában. Itt például nem a templom lépcsője, hanem egy mély szakadék választja el az áldozatot bemutató vezetőket a néptől.

 

3. szétosztás

Rendkívüli erejű szétosztás/szétszaggatás jelenet zárja a Mad Max Fury Road című filmet. A poszt-apokaliptikus történetben a már említett Immortan Joe zsarnokoskodik a sivatagban vegetáló törzsön. A köré épített kultusz miatt az őskorihoz hasonló légkör alakul ki körülötte: izzó gyűlölet és rettegő imádat övezi. Így végül a halhatatlannak tartott vezér holttestének látványa épp olyan reakciót vált ki a törzsből, mint őskőkori elődeinkből: rárontanak és széttépik.

4. túlvilági út

Az áldozati szertartásokban gyakran vizuálisan is megjelenik a pokoljárás motívuma: az Apocalypto filmben a fej és test lépcsőn való legurítása, az Indiana Jones barlangi jelenetében pedig a még élő áldozat mélybe engedése.

A feszületen kiszenvedett Krisztus három napig feküdt holtan. (A misztikus szám talán szintén a téli napforduló idejéhez köthető, ugyanis ez csillagunk égi pályájának háromnapos mélypontja.) Jézus feltámadása isteni csodaként jelenik meg a keresztény mítoszban, ugyanakkor maga a kifejezés is arról árulkodik, hogy egykor ez egy mesterséges művelet volt: "feltámasztás". Szó szerint értendő: bottal támasztották ki a halottat.

5. égbe menetel

A Pulykaland (Free Birds) című animációs film letisztult formában mutatja meg a lélek "égbe segítésének" gyönyörű szertartását.

A szélen álló két idegen pulyka abban a megtiszteltetésben részesül, hogy szemtanúja lehet a csatában elesett törzsfőnök búcsúztatásának. (Fontos, hogy csak szemtanúk lehetnek, mert a cselekvő rituálé joga kizárólag a beavatottaké.) Az új vezér az oltárra teszi a halott fejdíszét/koronáját, amely elindítja az őst a totemmé válás felé, aztán kitépi egyik tollát, és a földre dobja. (Az öncsonkítás a gyász legősibb jele, gondoljunk a természeti törzsek hegtetoválásaira.) Aztán halk mormolás kíséretében szárnyaikkal szelet támasztanak a madarak, és ez a közösen keltett energia repíti az égbe az őst.

6. tombolás

A szertartások záró motívuma az orgiába átcsapó féktelen tombolás, amelyben megszűnik minden korlát és szabály. Az egész közösség egy emberként merül vissza az őskáoszba, a halálba, hogy utána majd feltámadhasson, és isteni erő teljében kezdhesse újra az életét. A Matrix Reloaded című filmből idézzük ezt a tomboló szertartást:

 

 

megosztás
Egy hősies portugál védő eltolja magát a talajtól, és felugrik, hogy elfejelje a labdát, és hogy megmentse hazája válogatottját a bukástól. De túl röviden fejeli el, és ebben a pillanatban Gera Zoltánhoz kerül a labda, farkasszemet néz az ellenfél...

"Homerus 100 esztendővel az trojai veszedelem után írta historiáját; énnékem is 100 esztendővel az után történt irnom Szigeti veszedelmet." (Zrínyi Miklós)

Bár még csak száz napra vagyunk a magyar-portugál EB-meccstől, a 10.A megpróbálta eposzi magasságba emelni a mérkőzés egyik legnagyszerűbb pillanatát, Gera Zoltán gólját. Banka Gábor vázolta a helyzetet a táblán, majd egy remek írásban idézte fel a kilencedikben tanult fogásokat (lásd: Eposzi tollpróbálgatás: írd meg az Odüsszeiát!). A hatalmas rúgást Odüsszeusz íjlövéséhez hasonlítottuk, ahhoz, amellyel a kérők vezérét, Antinooszt öli meg.    

Banka Gábor
Dzsudzsák Balázs odasétál a szögletrúgáshoz, tombol a közönség, a szögletzászló meg se moccan, még a szél sem meri megfújni. És eljön a nagy pillanat, Dzsudzsák nekifut a labdának, a labda mosolyog, hogy Dzsudzsák hozzáér, és szép ívesen kanyarodik a labda a tizenhatos felé, ám egy hősies portugál védő eltolja magát a talajtól, és felugrik, hogy elfejelje a labdát, és hogy megmentse hazája válogatottját a bukástól. De túl röviden fejeli el, és ebben a pillanatban Gera Zoltánhoz kerül a labda, farkasszemet néz az ellenfél kapusával. Az ellenfél kapusa már ekkor cserét akar, már ekkor megijedt1, hogy Gerával nézett farkasszemet. És eljön a nagy bődületes lövés, a fűre száradt mészpor is a levegőbe emelkedik, mint a nézők a gól után2.

 

Lábjegyzetek:

1. A mondat felidézi a 15. ének 61. versszakát, amely a rettegő Szulejmánról szól:

"Messzi dombrul nézi ő kijüvetelét,
De még sem tarthatja rettegéstül szüvét,
O, hányszor megbánta, szállota Szigetet!
Hány átokban keverte megőszült fejét!"

2. A hasonlat két mozgást állít párhuzamba: a mészpor és a nézők emelkedését. Ezzel az eszközzel él az alábbi Zrínyi-epigramma is, amely mind az íróeszközt (penna- szablya) mind a tintát (tinta - vér) hasonlósági alapon kapcsolja össze:

Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.

megosztás
Krisztus genealógiáját Ádámig vezetik vissza. Miért nem vezetik akkor vissza az ember jogait az ember teremtéséig? Azért, mert volt néhány fennhéjázó kormányzat, amely közbefurakodott, és önhitten azon munkálkodott, hogy elrontsa az embert.

Honnan származnak az ember jogai?


Azok, akik a múltból vett precedensekkel érvelnek, amikor elfogadják az ember jogait, abban hibáznak, hogy nem mennek vissza elég messzire a múltba. Nem járják végig az egész utat. Megállnak valamilyen száz vagy ezer évvel ezelőtti közbülső stádiumnál, s azt állítják törvényként a jelen elé, amit az emberek akkor tettek. Ez egyáltalán nem törvény. Ha még távolabbra megyünk vissza a múltba, találunk majd ezzel tökéletesen ellentétes véleményt és gyakorlatot is; és ha a múltnak kell törvénynek lennie, akkor ezer ilyen törvényt állíthatunk elő, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám ha tovább haladunk, végül jó helyen kötünk ki: eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor az ember kikerült Teremtője kezéből. Mi volt akkor? Ember. Ez volt legmagasabb és egyetlen rangja, és magasabbat nem is kaphatott volna.

Noha nem áll szándékomban semmilyen szektás vallási elvet érinteni itt, mégis érdemes megjegyezni, hogy Krisztus genealógiáját Ádámig vezetik vissza. Miért nem vezetik akkor vissza az ember jogait az ember teremtéséig? Azért, mert volt néhány fennhéjázó kormányzat, amely közbefurakodott, és önhitten azon munkálkodott, hogy elrontsa az embert.

Mózes elbeszélését a teremtésről, akár isteni, akár pusztán történelmi érvényt tulajdonítunk neki, áthatja ez az üzenet, az ember egységének vagy egyenlőségének üzenete. A megfogalmazás kizár minden vitát. „És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre. Isten képére teremté őt: férfivá és asszonnyá teremte őket.” (I. Móz. 26,27) A nemek közötti különbséget aláhúzza, de más különbségre még csak nem is utal. Ha ez nem isteni parancs lenne, akkor legalábbis történelmi parancs, és azt mutatja, hogy az ember egyenlősége távolról sem modern tan, hanem a legrégebbi, amit feljegyeztek.

Azt is el kell mondanunk, hogy a világ ismert vallásai, amennyiben az emberről szólnak, az ember egységén alapulnak, azon, hogy az emberek mind egyenrangúak. Akár a mennyben, akár a pokolban, de bármilyen más állapotban is, amelyben az ember a másvilágban feltehetőleg létezhet, a jó és a rossz az egyetlen különbség. Sőt még a kormányok törvényei is kénytelenek figyelembe venni ezt az elvet, amikor nem az embereket, hanem a bűncselekményeket rangsorolják.
A mai európai kormányzatok bűnei közt korántsem a legkisebbek közé tartozik az, hogy az emberként felfogott embert messze eltaszították Teremtőjétől, és a mesterséges szakadékban is sorompókat vagy akadályokat sorakoztattak fel, amelyeken át kell jutnia.

Az embernek nem az a kötelessége, hogy sorompók vadonán kelljen áthatolnia, mindegyiknél megváltva a belépőjegyét. Kötelessége világos és egyszerű, és mindössze két dologból áll. Isten iránti kötelességéből, amelyet minden embernek éreznie kell, ami pedig embertársát illeti, abból, hogy úgy cselekedjék, ahogy elvárná, hogy vele szemben cselekedjenek. Azokat, akik hatalmat kaptak, tisztelni fogják, ha helyesen cselekszenek, és megvetik, ha rosszat tesznek. Azokról pedig, akiket nem ruháztak fel hatalommal, de hatalmat bitorolnak, a racionális világ nem vehet tudomást.

Eddig csak az ember természetes jogairól beszéltünk (és azokról is csak részben). Most az ember polgári jogait kell szemügyre vennünk, és ki kell mutatnunk, hogy miképpen származnak ez utóbbiak az előbbiekből. Az ember nem azért lépett be a társadalomba, hogy rosszabbá váljon, mint annak előtte volt, nem is azért, hogy kevesebb joggal rendelkezzék, mint korábban, hanem azért, hogy már meglévő jogait nagyobb biztonságban tudja. Polgári jogai természetes jogain alapulnak. De ezt a megkülönböztetést csak akkor tudjuk pontosabban használni, ha megmondjuk, hogy miben térnek el egymástól a természetes és a polgári jogok.

A jelenlegi és régi kormányok eredetéről


Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erkölcsös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok eredetét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek. Amerika és Franciaország jelenlegi kormányzatának eredetére mindig emlékezni fognak, mert emlékének megőrzése tiszteletre méltó, ami viszont a többit illeti, még a hízelgés is jeltelenül temeti őket az idő sírjába.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osztották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az elsőt. Váltakozva rohanták le azokat a domíniumokat, amelyeket mindegyik a magáénak tartott. A monarchia eredeti jellegét az a brutalitás magyarázza, amellyel egymást kezelték. Olyan volt, mint a rablót sanyargató rabló. A hódító nem foglyának, hanem tulajdonának tekintette a meghódítottat. Csörgő láncokra verve hurcolta diadalmenetében, és élvezettel ítélte rabszolgaságra vagy halálra. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álruhákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és céljaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövedelemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Mi más várható az ilyen eredetű kormányzatoktól folyamatos háborúzáson és zsaroláson kívül? A háború és a zsarolás rendszere foglalkozássá szilárdult. A bűn nem jellemzi jobban az egyiket, mint a másikat, mindegyiknek ez a közös alapja. Az ilyen kormányzatokban nincs elég életerő ahhoz, hogy reformokat lehetne beléjük oltani, a leggyorsabb, a legkönnyebb és a leghatékonyabb gyógymód újra kezdeni mindent nyilvános vita alapján.

Micsoda borzalmas képek, micsoda romlottság tárul elénk, amikor e kormányok természetéről és történetéről elmélkedünk! Ha olyan aljas szívvel és olyan képmutató arckifejezéssel akarnánk ábrázolni az emberi természetet, hogy a kép elborzasszon, és az emberek megtagadják, akkor modellként királyokat, udvarokat és kormányokat kellene használni a portréhoz. Természetes állapotában összes hibájával együtt sem ilyen az ember.

Fel lehet-e tételezni, hogy ha a kormányzatok helyes elvből származnának, és nem lenne érdekük a rossz elv követése, akkor a világ olyan nyomorúságos és ellenségeskedő állapotban volna, mint amilyenben látjuk? Mi készteti arra a földművest, miközben ekéje után ballag, hogy félretegye békés elfoglaltságát, és háborúzni menjen egy másik ország földművese ellen? Vagy mi készteti erre a kézművest? Mi a hatalom nekik vagy egy nemzet bármelyik embercsoportjának? Hozzátesz akár egy acre-t is bárki birtokához, vagy növeli annak értékét? Nem kerül-e ugyanannyiba a hódítás, mint a vereség, és nem adóztatás-e a kikerülhetetlen következmény? Lehet ugyan, hogy ez az érvelés jó egy nemzetnek, de egy kormányzatnak nem az. A háború a kormányzatok sakktáblája, és a nemzetek a játszmák gyalogjai.


Babona és hatalom – a két mozgatóerő
Amikor néhány ravasz ember úgy tett, mintha az orákulumok közegén keresztül olyan familiáris kapcsolatot tartana fenn az istenséggel, mint ahogy manapság járkálnak az európai királyi udvarok hátsó lépcsőin, akkor a világot teljesen a babona kormányozta. Megkérdezték az orákulumokat, és mindaz, amit mondattak velük, törvénnyé vált, és ez a fajta kormányzás mindaddig fennmaradt, ameddig fennmaradt ez a fajta babona.
Ezután keletkezett a hódítók fajtája, akiknek kormányzása, mint Hódító Vilmosé, hatalmon alapult, és a kard bitorolta a jogar szerepét. Az így alapított kormányzatok addig tartottak, ameddig az őket támogató hatalom, de hogy minden eszközből hasznot húzhassanak, füvesítették a fondorlatot az erővel, és felállítottak egy bálványt, amelyet isteni jognak neveztek, és amely a magát egyházinak és világinak színlelő pápa nyomán, és a keresztény vallás alapítójának ellentmondva, a későbbiekben más formájú bálvánnyá torzult, amelynek egyház és állam a neve. Szent Péter kulcsát a Kincstárban, a Kincstár kulcsát Szent Péternél őrizték, a csodálkozó, becsapott tömeg pedig imádta a találmányt.


A kormányzatokról: vegyes, örökletes és képviseleti

Az emberiség nagy részét két ellentétes dolog, az értelem és a tudatlanság befolyásolja. Ha bármelyik elég hatalmassá válhat egy országban, a kormányzat gépezete könnyedén működik. Az értelem önmagának engedelmeskedik, a tudatlanság pedig mindennek aláveti magát, amit parancsolnak neki.

Vegyes kormányzatok
A vegyes kormányzatokban nincs felelősség; a részek védelmezik egymást, mígnem elvész a felelősség, és a korrupció, amely mozgatja a gépezetet, egyidejűleg a maga kibúvóját is megtalálja. Amikor elvként lefektetik, hogy amit egy király tesz, az nem lehet rossz, akkor olyan biztonságba helyezik, amely az idióták és az elmebetegek sajátja, s rá nézve fel sem merül a felelősség kérdése. A felelősség a miniszterelnökre hárul, aki a parlamenti többség mögé bújik, melyet állásokkal, járadékokkal, korrupcióval mindig irányítani tud, a parlament pedig ugyanazzal a hatalommal igazolja magát, amellyel a miniszterelnököt védi. Ebben a körmozgásban a felelősségtől megszabadulnak a részek, és megszabadul az egész is.

A francia IV. Henrik, e nagy és nemes szívű ember javasolt egy tervet 1610 körül a háború megszüntetésére Európában. A terv egy Európai Parlament, vagy ahogy a francia szerzők mondják, egy Pacifista Köztársaság létrehozásában állt. Ebbe a különböző nemzetek jelöltek volna képviselőket, akik bíróságként működtek volna a nemzetek között felmerülő vitás kérdésekben.

Ha egy ilyen tervet elfogadtak volna előterjesztésének idején, Anglia és Franciaország - mint résztvevők - adói legalább tízmillió font sterlinggel kisebbek lettek volna mindkét országban, mint voltak a francia forradalom kezdetén.

Ahhoz, hogy megérthessük, hogy miért nem fogadtak el egy ilyen tervet (és ahelyett, hogy a háború megelőzésére állítottak volna fel parlamentet, azért hívták csak össze, hogy sokéves meddő áldozat után befejezzenek egy háborút), meg kell különböztetnünk a kormányzatok érdekét a nemzetek érdekétől.

Bármilyen okból szednek adókat egy néptől, az a kormányzat bevételének eszközévé válik. Minden háború további adókkal, következésképpen további bevételekkel ér véget, és ahogy ma a háborúkat kezdik, illetve folytatják, a kormányzatok hatalma és érdekeltsége minden háborús eseményben nő. A háború tehát, mivel igen hatékony ürügyeket szolgáltat az adók, valamint a kinevezések és hivatalok szükségességének alátámasztására, alapvető részévé vált a régi kormányzati rendszereknek, és bárminek a létrehozása a háborúk megszüntetésére - akármilyen előnyös lenne is ez a nemzeteknek - elvenné az ilyen kormánytól legnagyobb hasznot hajtó üzletágát. Azok a komolytalan ügyek, amelyek miatt háborúznak, rámutatnak, hogy milyen kedvvel és mohósággal tartják fenn a kormányzatok a háború rendszerét, és elárulják, hogy milyen indítékok alapján cselekszenek.

A háború minden országban azok közös aratása, akik részt vesznek a közpénz felosztásában és elköltésében. Ez az otthoni hódítás művészete: célja az állami bevétel növelése, és mivel az állami bevétel nem növelhető adók nélkül, valamilyen ürügyet kell találni a kiadásokra. Egy kívülálló, akit nem vakított el az előítélet, és nem tett elfogulttá az érdek, az angol kormányzás történetét, a háborúkat és az adókat áttekintve azt mondaná, hogy nem azért növelték az adókat, hogy háborúzzanak, hanem azért háborúztak, hogy növeljék az adókat.

Örökletes kormányzatok
Nem bizonyítható, hogy milyen jog révén kezdődhet az örökletes kormányzat, és a halandó hatalom körén belül nem is létezik olyan jog, amely megalapozhatná. Az embernek nincs hatalma az utókor felett az egyéni jog körébe tartozó ügyekben, ennélfogva egyetlen embernek vagy testületnek sem volt vagy lehet joga arra, hogy örökletes kormányzatot állítson fel. Még ha mi magunk születnénk meg újra, és nem utódaink követnének bennünket, akkor sem lenne jogunk magunktól átvenni azokat a jogokat, amelyek azután a mieink lennének. Milyen alapon tarthatnánk hát igényt arra, hogy másoktól vegyük át őket?

Minden örökletes kormányzat természeténél fogva zsarnokság. Egy örökletes korona, egy örökletes trón, vagy legyen a dolognak bármilyen képzelet szülte neve, csak azzal magyarázható értelmesen, hogy az emberek tulajdonként örökölhetők. Egy kormányzatot örökölni annyi, mint nyájként vagy csordaként örökölni a népet.

Az örökletesség bohózattá teszi a monarchiát. A lehető legnevetségesebb megvilágításba helyezi, olyan hivatalként mutatva be, amelyet bármelyik gyermek vagy félkegyelmű betölthet. Ahhoz, hogy valaki közönséges mesterember legyen, kell valami tehetség, ahhoz, hogy király legyen, nem kell más, csak az ember állati alakja - a király egyfajta lélegző automata. Ez a babona fennmaradhat még néhány évig, hosszú ideig azonban nem állhat ellent az ember megelevenedett értelmének és érdekének.


Képviseleti kormányzatok
Az, amit republikának, köztársaságnak neveznek, nem a kormányzat meghatározott formája. Teljes egészében azt a célt, anyagot vagy tárgyat - a RÉS PUBLICÁt, a közügyeket vagy a közjót, vagy szó szerinti fordításban a köz-dolgot - jellemzi, amiért kormányzatot kell létrehozni, és amire a kormányzatot alkalmazni kell. A szónak jó az eredetije, arra utal, hogy milyennek kell lennie a kormányzat jellegének és tevékenységének, és ebben az értelemben természetes ellentéte a monarchia szónak, amelynek alantas az eredeti jelentése. Egy személy önkényes hatalmát jelenti, a hatalom gyakorlásának célja pedig maga a személy, és nem a res-publica.

Egyetlen kormányzat sem jó, amelyik nem republikánus elv szerint működik, vagy más szavakkal, amelyik nem a res-publicát teszi meg átfogó és egyetlen céljává. A republikánus kormányzat nem más, mint a köz érdekében (egyénenkénti és kollektív érdekében) létrehozott és működtetett kormányzat. Nem kapcsolódik össze szükségszerűen semmilyen meghatározott formával, de a képviseleti formával társul a legtermészetesebben, mert ez a legjobban kitalált forma annak a célnak az elérésére, amelyért egy nemzet viseli fenntartásának költségeit.

Akik azt mondják, hogy a köztársaság mint kormányzati forma nem való nagy kiterjedésű és nagy lélekszámú országoknak, először is összetévesztik a kormányzat dolgát a kormányzat formájával, hiszen a res-publica bármekkora kiterjedésre és népességre is vonatkozik. Másodszor pedig, ha egyáltalán gondolnak valamire, amikor formáról beszélnek, akkor az egyszerű demokratikus formára gondolnak, az ókori demokráciák kormányzati rendszerére, amelyben nem létezett képviselet. A helyzet tehát nem az, hogy egy köztársaság nem lehet kiterjedt, hanem az, hogy nem lehet kiterjedt egyszerű demokratikus formában, és a kérdés ekkor természetesen úgy merül fel, hogy mi a legjobb kormányzati forma egy nemzet res-publicájának vagy KÖZÜGYEINEK intézésére, miután túlságosan nagy vagy népes lett az egyszerű demokratikus formához.

Az eredeti, egyszerű demokrácia kínálja tehát azokat a helyes ismereteket, amelyekből a nagy méretekhez szükséges kormányzat kiindulhat. Az egyszerű demokrácia képtelen a növekedésre, de nem elveinek, hanem formájának alkalmatlansága miatt, a monarchia és az arisztokrácia viszont tehetetlenségük miatt. Ha alapként megtartjuk a demokráciát, és elvetjük a romlott monarchikus, illetve arisztokratikus rendszert, akkor mintegy magától előáll a képviseleti rendszer, amely egyszerre orvosolja az egyszerű demokrácia hibáit, amelyek a formájából adódnak, és a másik kettő tehetetlenségét a tudás vonatkozásában.

Az egyszerű demokrácia másodlagos eszközök segítsége nélkül kormányozta önmagát. Ha a demokráciát beoltjuk képviselettel, olyan kormányzati rendszerhez jutunk, amely képes átfogni és egyesíteni az összes eltérő érdeket, minden méretű területet, illetve népességet, és előnyei jóval magasabb rendűek az örökletes kormányzatnál.

Az amerikai kormányzat ilyen rendszeren alapul. Demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

Az, amit kormányzatnak neveznek, vagy inkább az, aminek a kormányzatot el kell gondolnunk, valamilyen közös centrum, amelyben egyesül a társadalom összes része. Ennek az egyesülésnek a közösség különböző érdekei szempontjából nincs kedvezőbb módszere a képviseleti rendszernél. Ez összpontosítja azt a tudást, amelyre szükség van a részek és az egész érdekeinek érvényesüléséhez. Mindig felnőtt állapotban tartja a kormányzatot.

A képviseleti rendszerben nyilvánosan meg kell hogy jelenjen mindennek az oka. A kormányzatnak minden ember tulajdonosa, és mindenki saját ügye elengedhetetlen részének tartja, hogy megértse. Az érdekéről van szó, mert hat a tulajdonára. Megvizsgálja a költséget, és összeveti az előnyökkel, legfőképp pedig nem teszi magáévá azt a szolgai szokást, hogy olyanokat kövessen, akiket más kormányzatokban VEZÉREKNEK neveznek.

Csak akkor lehet ésszerűtlen jövedelmekre szert tenni, ha elvakítják az ember értelmét, és elérik, hogy a kormányzatot valamilyen csodálatosan titokzatos dolognak higgye. A monarchia jól van kitalálva e cél elérésére. Ez a kormányzat pápasága: azért tartják fenn, hogy szórakoztassák a tudatlanokat, és azok belenyugodjanak az adókba.

Egy szabad ország kormányzata nem a személyekben, hanem a törvényekben van. A törvények meghozatalához nincs szükség nagy kiadásokra, amikor pedig végrehajtják őket, a polgári kormányzás egésze megvalósul - ami ezen felül van, az mind udvari találmány.

Az alkotmány
Mit értünk alkotmányon? Nem elég elfogadnunk a szót, alapvető jelentését is meg kell állapítanunk.

Egy alkotmány nemcsak névleges, hanem tényleges dolog. Nem ideálisan, hanem reálisan létezik, és ott, ahol nem mutatható fel látható formában, nincs is. Az alkotmány megelőzi a kormányzatot, a kormányzat az alkotmány teremtménye csupán. Egy ország alkotmánya nem az ország kormányzatának a törvénye, hanem a kormányzatot megalkotó embereké. Olyan elemek összessége, amelyekre hivatkozni lehet, amelyeket cikkelyről cikkelyre idézni lehet, tartalmazza azokat az elveket, amelyek alapján a kormányzatot létre fogják hozni, azt a módot, ahogyan majd megszervezik, azokat a jogosítványokat, amelyekkel majd rendelkezni fog, a választások módját, a parlament - vagy bárhogy nevezzék — felhatalmazásának időtartamát, azt, hogy milyen jogosítványokkal fog rendelkezni a kormányzat végrehajtó ága, végül pedig minden olyan dolgot, amely egy polgári kormányzat teljes szervezetével kapcsolatos, továbbá azokkal az elvekkel, amelyek alapján működni fog, és amelyek egyben korlátozni is fogják. Egy alkotmány tehát ugyanaz egy kormányzat számára, mint az általa később hozott törvények a bíróság számára. A bíróság nem alkotja és nem is változtatja meg a törvényeket; csupán a meglévő törvényekkel összhangban cselekszik, és ugyanilyen módon irányítja az alkotmány a kormányzatot.

Vallás
Ami pedig a vallási felekezeteket illeti: ha mindenkire ráhagyják, hogy megítélje saját vallását, akkor nincs rossz vallás, de ha egymás vallását kell az embereknek megítélniük, akkor nincs jó vallás, ennélfogva vagy jó az egész világ, vagy rossz az egész világ. De ha figyelmen kívül hagyjuk az elnevezéseket, és magát a vallást tekintjük, mint minden imádat isteni tárgya felé fordulását az emberiség egyetemes családjától, nem más az, mint a szívének gyümölcseit Teremtőjéhez vivő ember, s lehetnek ezek a gyümölcsök éppoly különbözők, mint a föld gyümölcsei, mindegyikük hálaadománya elfogadtatik.

Természete szerint minden vallás nemes és jótékony, és magába foglalja az erkölcsiség elveit. Gonosz, kegyetlen, emberüldöző vagy erkölcstelen hitvallással egyik sem tehetett volna szert kezdetben követőkre. Mint mindennek, a vallásoknak is megvan a maguk kezdete, azután pedig meggyőzéssel, buzdítással és példaadással folytatták. Hogy van az, hogy azután elveszítették eredeti szelídségüket, és mogorvává, türelmetlenné váltak?

Ez állam és egyház kapcsolatának folyománya. Az állam és az egyház nászából egyfajta öszvér állat születik, törvényesen bevett egyház a neve, amely szaporodni nem, csak pusztítani tud. Születésétől fogva idegen még szülőanyjának is, aki a világra hozta, és akit idővel megtipor és elpusztít.

A spanyolországi inkvizíció nem az eredetileg gyakorolt vallásból, hanem ebből az öszvér állatból, az állam és az egyház frigyének szülöttéből következett. Ugyanennek a kevercs teremtménynek köszönhetők a smithfieldi máglyák, és később Angliában ennek a bizarr állatnak a felelevenedése újította ki a gyűlölködést és a vallástalanságot a lakosságban, és ez hajszolta a kvékereknek és disszentereknek nevezett embereket Amerikába. Az üldözés eredetileg egyetlen vallásnak sem jellemzője, de mindig jellemzi a törvényes vagy törvényesen bevett vallásokat. Szüntessük meg a törvényes bevettséget, és minden vallás visszanyeri eredeti, jótékony természetét. Amerikában egy katolikus pap jó polgár, jó jellem és jó szomszéd; egy anglikán lelkipásztor szintén, és ez független az emberektől, abból következik, hogy Amerikában nincs törvényesen bevett vallás.

 

Van-e szükség kormányzatokra?


Az emberek közt uralkodó rend nagyrészt nem a kormányzat következménye. A társadalom elveiből és az ember természetes alkatából ered. Előbb létezik, mint a kormányzat, és akkor is léteznék, ha megszüntetnék a kormányzat formaságát. Az a kölcsönös függőség és közös érdek teremti meg az egészet összetartó kapcsolatláncot, amely ember és ember, és egy civilizált közösség minden része között fennáll. A földtulajdonos, a farmer, a kézműves, a kereskedő, a boltos és minden foglalkozás képviselője a másiktól és az egésztől kapott segítséggel boldogul. A közös érdek szabályozza ügyeiket és alakítja ki törvényüket, és azoknak a törvényeknek, amelyeket a közös használat szentesít, nagyobb a hatásuk, mint a kormányzat törvényeinek. Végezetül: a társadalom elvégez magának szinte mindent, amit a kormányzatnak tulajdonítanak.

Csak akkor érthetjük meg, hogy milyen és mennyi kormányzat való az embernek, ha megvizsgáljuk alkatát. Minthogy a természet társadalmi életre teremtette, alkalmassá is tette arra a hivatásra, amelyre szánta. Természetes szükségleteit minden esetben nagyobbra szabta, mint egyéni képességeit. Senki sem képes a társadalom segítsége nélkül kielégíteni saját szükségleteit, és a mindenkiben működő szükségletek olyan természetesen kényszerítették az embereket társadalomba, ahogy a gravitációs erő hat a tömegközéppont felé.

De a természet még tovább ment. Nemcsak társadalomba kényszerítette az embereket azoknak a szükségleteknek a sokaságával, amelyeket egymás segítségével elégíthetnek ki, de az emberbe beleplántált olyan társadalmi érzelmeket is, amelyek létezéséhez ugyan nem szükségesek, de boldogságához lényegesek. Nincs az életnek olyan szakasza, amelyben a társadalom iránti szeretet megszűnnék működni. Létezésünkkel kezdődik és végződik.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk, hogy milyen az ember természete és alkata, hogy milyen sokféle szükséglete van, hogy az egymás szükségleteihez való kölcsönös alkalmazkodás érdekében milyen sokféle képességgel rendelkeznek a különböző emberek, hogy mennyire vonzódik az ember a társadalomhoz, s ezért mennyire hajlik a társadalomból származó előnyök megőrzésére, akkor könnyen rájövünk, hogy az, amit kormányzatnak neveznek, nagyrészt közönséges visszaélés.
Kormányzat csak arra kell, hogy rendezze azt a néhány ügyet, amelyben a társadalom és a civilizáció nem eléggé hatékony, és példák sokasága bizonyítja, hogy amit a kormányzat ehhez hasznosan hozzátehet, azt a társadalom közös megegyezése kormányzat nélkül is elvégzi.

Az amerikai forradalom egyik nagy előnye az, hogy elvezetett az elvek felfedezéséhez, és leleplezte a kormányzatok csalását. Addig az összes forradalom az udvari légkörön belül, és soha nem széles nemzeti alapon zajlott. A résztvevők mindig különböző udvaroncok voltak, és bármekkora volt is újító hevületük, gondosan megőrizték a hivatás csalárdságát.

Mindig gondoskodtak arról, hogy a kormányzatot titkokból szőtt valaminek tüntessék fel, melyet csak ők értenek, és a nemzet elől elrejtették az egyetlen dolgot, melyet hasznos tudni, nevezetesen, hogy a kormányzat semmi más, mint a társadalom elvei alapján működő nemzeti társulás.

 

Boldog-e a civilizált ember?


Bármilyen is egy kormányzat formája vagy felépítése, más célja nem lehet, mint az általános boldogság. Ha ehelyett nyomorulttá teszi a társadalom bármely részét, vagy növeli bármely rész nyomorúságát, akkor rossz a rendszere, és meg kell reformálni.

A köznyelv kétféleképpen jellemzi az ember állapotát: az egyik a civilizált, a másik a civilizálatlan élet. Az egyikhez boldogságot és gazdagságot, a másikhoz szenvedést és nélkülözést társít. De bármennyire hasson is képzeletünkre ezeknek az állapotoknak a lefestése és összehasonlítása, mégiscsak az a helyzet, hogy a civilizáltnak nevezett országokban az emberek nagy része jóval szegényebb és elesettebb, mint egy indián. Nem egy országról beszélek, hanem mindegyikről. így van ez Angliában, így van ez egész Európában. Vizsgáljuk meg, hogy miért.

Az ok nem a civilizáció elveinek természetes hiányossága, hanem ezen elvek egyetemes működésének megakadályozása. A következmény állandó háborúzás és költekezés, ami kiszipolyozza az országot, és meghiúsítja azt az általános boldogságot, melynek előidézésére a civilizáció képes.

Az európai kormányzatok (Franciaországot most leszámítva) nem az egyetemes civilizáció elvére épülnek, hanem annak épp az ellenkezőjére. Ha e kormányzatok kölcsönös kapcsolatait nézzük, akkor olyan állapotban vannak, amilyennek a barbár, civilizálatlan életet tartjuk. Mind Isten és az ember törvénye fölé helyezik magukat, erkölcsileg és a kölcsönösség szempontjából olyanok, mint a természeti állapotban lévő egyének.

A lakosok minden országban könnyen civilizálják egymást a törvények civilizációjának uralma alatt, de mivel a kormányzatok még civilizálatlan állapotban vannak, és szinte folytonosan háborúznak, a civilizált élet által teremtett bőséget a civilizálatlan rész kiterjesztésére tékozolják. Az ország belső civilizációjába oltott kormányzati barbárság elvonja az országtól, kiváltképp a szegényektől azoknak a jövedelmeknek a jó részét, amelyeknek az ő megélhetésüket és kényelmüket kellene biztosítaniuk. Minden erkölcsi és filozófiai meggondolástól függetlenül is szomorú tény, hogy az emberek évi munkájának több mint egynegyedét ez a barbár rendszer éli fel.

Ez az erkölcstelenség azért marad fenn, mert az európai kormányzatok mind előnyösnek találják anyagilag e civilizálatlan állapot fenntartását. Olyan hatalomra és olyan jövedelemre kínál nekik ürügyeket, amelyekre sem esélyük, sem igazolásuk nem volna, ha teljes körűvé válna a civilizáció. A polgári kormányzat vagy a törvények uralma önmagában nem gyárt ürügyeket sok adóra. Belföldön, az ország határai között működik, és kizárja a súlyos terhek lehetőségét. De ha belehelyezzük a kormányzatok civilizálatlan küzdelmébe, kitágul az ürügyek tere, és az ország, minthogy már nem döntőbíró, ki van szolgáltatva minden sanyargatásnak, amihez csak kedvük támad a kormányzatoknak.

Angliában a begyűjtött adók harmincad- vagy negyvenedrészét sem a polgári kormányzat céljaira vetik ki vagy használják fel. Nem nehéz belátni, hogy a jelenlegi kormányzat e tekintetben nem tesz mást, mint hogy törvényeket hoz, és hogy az ország a befizetett adókon felül, a saját költségén hajtja végre ezeket a törvényeket az elöljáróságok, az esküdtszékek, a gyűlések és a bírósági tárgyalások révén.

E szerint a nézet szerint a kormányzatnak két formája van, az egyik a polgári kormányzat vagy a törvények uralma, amely az országon belül működik, a másik az udvari vagy kabinetkormányzat, amely külföldön ténykedik a civilizálatlan élet primitív rendje szerint. Az egyik kevés költséggel jár, a másik szertelenül tékozló, és annyira különböznek egymástól, hogy ha a másodikat elnyelné a föld, és nyoma sem maradna, nem támadna zavar az első működésében. Működne tovább, mert a nemzet közös érdeke, hogy működjék, és ehhez minden eszköz adott.

A forradalmaknak tehát az a céljuk, hogy megváltoztassák a kormányzatok erkölcsi állapotát. Ezzel a változással csökkenni fognak az adóterhek, és a civilizáció élvezheti majd azt a bőséget, amelytől jelenleg meg van fosztva.

megosztás
A komikusan képtelen "Üvegtigris" cím ugyanúgy eltévedt hazánkat nevezi meg, mint Ady Endre híres metaforája, a "kompország". Az alábbi három feladatban a film ürügyén filozofálgatunk magyar sorskérdéseken..

Számos film mutatja görbe tükörben az útját kereső, kitörni vágyó, reménytelenül szerencsétlen magyar kisembert. A kétezres évek egyik legjobb ilyen alkotása Rudolf Péter Üvegtigrise. Szánalmasan bukdácsoló figuráinak aranyköpései máig kedvelt szállóigéi a popkultúrának. Kevesebbet emlegetik azonban a film mélyebb jelentésrétegét, a magyar identitás kérdéseinek finom, szimbolikus megfogalmazását. Akár szerzői szándék volt, akár nem, a lelakott büfé és környéke értelmezhető jelképes helyszínként: hegyek övezik, tó van mellette, nyugati autók száguldoznak a közeli úton, és "lakói" az ígéret földjéről álmodoznak... A komikusan képtelen "Üvegtigris" cím ugyanúgy eltévedt hazánkat nevezi meg, mint Ady Endre híres metaforája, a "kompország". Az alábbi három feladatban a film ürügyén filozofálgatunk magyar sorskérdéseken "Rossz helyen van a kocsi..." mottóval.

 

1. feladat (esszé)


"Áldott inség: magyar élet..." címmel mutasd meg a népünkre oly jellemző lusta ragaszkodás és erőtlen elvágyódás kettősségét. Válaszodban kapcsold össze Ady Endre idézett gondolatait és az Üvegtigris című film kiemelt jeleneteit.

Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
(Bujdosó kuruc rigmusa)

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
(A föl-földobott kő)

Gaben: Na, ide figyelj, apám! Itt van egy amerikai büfé, igaz? Itt van egy tökös amerikai gyerek, igaz?
Lali: Nem vagyok amerikai...
Gaben: De az akarsz lenni.
Lali: Nem.
Gaben: Hanem mi akarsz lenni?
Lali: Tudja a tököm... boldog...?

 

2. feladat (kreatív próza)


"Rossz helyen van a nemzet, Árpád uram..."

Lali eleinte hallani sem akar arról, hogy rossz helyen van a büfé. Később barátai unszolására eljut addig, hogy a dombtetőről terepszemlét tartson, új helyet keresve az Üvegtigrisnek. Éppen úgy állnak fent, mint ahogy a honfoglaló Árpád és vezérkara a Feszty-körképen. Feladatunk ezt a két momentumot kapcsolja össze: képzeljük el, hogy a jövőt tudni vágyó Árpád fő táltosa nem pozitív jóslatot kap az égi szellemektől, hanem egy sötét álmot, amelyben a fentiek megmutatják neki népe jövendő balsorsát. Írd meg ezt a rémálmot, úgy, mintha a táltos nevében Árpádnak mesélnéd. Allegorikus formában jelenjenek meg benne a magyarságra váró szörnyűségek - a kereszténység felvételétől a szovjet megszállásig.

Segítség az allegorikus ábrázoláshoz:
http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodalom/irodalom/irodalom-7-osztaly/a-lirai-allegoria/a-lirai-allegoria
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/05/28.html

 

3. feladat (verses forma)


"Csak" formailag tér el az előző feladattól. Ugyanúgy a táltos jóslatát kell megírni, ám itt már régi nyelvállapotú, ütemhangsúlyos verselésben. Ehhez segítséget "A költészet matematikája: építsünk 17. századi versgenerátort!" című cikk ad, ajánlott sorfajták: felező nyolcas, felező tizenkettes. Egy hasznos tipp: ne jóslatként fogalmazzuk meg (mert nehéz a régies jövő idő képzése), hanem mint egy álmot meséljük el (az említett cikk eligazít a múlt idő jelének régi változataiban).


cím: irodalomnet@gmail.com

megosztás
Több ezer élő nyelv létezik a világon. Megtanulhatunk néhányat, de mindet nem ismerhetjük. Vajon elég indok-e ez ahhoz, hogy mindent a GT-vel fordíttassunk? Az alábbi szöveg a fordításról szól, így nem árt, ha van kéznél egy idegenszavak szótára. :)

Vannak, akik azt vallják, hogy a nyelvnek csupán az egymás megértését szolgáló szerepe a fontos, de az már lényegtelen, hogy helyesen használjuk-e vagy sem, szép-e vagy sem, hagyományos-e vagy modern. Nos, a nyelv legfontosabb szerepe kétségkívül a megértés és a megértetés. Azonban mind több olyan zavar keletkezik a kommunikáció során, amely nehezíti, bizonytalanná, esetleg lehetetlenné teszi azt. Ha tehát a kölcsönös megértés elakad, a nyelv elveszíti szerepét. Számos tényező befolyásolja mindezt, többek között az idegen nyelvekről fordított sok-sok szöveg is. Alapvető követelménynek kellene lennie, hogy a fordítók ne csak az általuk kitűnően ismert idegen nyelvvel, hanem az anyanyelvükkel is a lehető legmagasabb szinten bánjanak.

A minap a Beatles együttesről néztem egy visszatekintő filmet, s abban elhangzott, hogy a ’80-as években még senki sem tudott itt angolul… Na, hát nem éppen senki, de hogy lényegesen kevesebben, az is biztos! Akkoriban a német nyelv dukált az orosz kötelezettség utáni nagy felsóhajtásban – de bármelyik is volt a két nagy germán közül, az biztos, hogy a konyhanyelvnél csak a hivatásosak jutottak tovább. Így aztán aligha tűnt fel a tömegeknek, hogy például egy-egy film szinkronja olykor bizony nem híven tükrözi az eredeti nyelven meglévő tartalmat. Általában sok dicséretet kapott a magyar szinkron, mind a szövegeket, mind a színészeket illetően, azt emelve ki többek között, hogy a fordítók milyen bravúros nyelvi leleménnyel oldják meg a nehéz helyzeteket, mint például a szójátékok, az idiómák, vagy a kifejezetten kultúrspecifikus jelentések fordítását. Persze, ez mind igaz – de amennyit így adtak, annyit el is vettek azáltal, hogy az eredeti szöveg esetenként más jelentéstartalmat, más asszociációs lehetőséget, másfajta megértést kínált. Ma már sokan rájöttek arra, hogy az eredményes idegennyelv-tanulás a tanulandó nyelv valós környezetében a legjobb, de ezt nem mindenki teheti meg. Így azután mind többen nézik a filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal. Ez tanulásra és szinten tartásra egyaránt nagyszerű – és arra, hogy az igényesek igenis észrevegyék a különbségeket!

A hibás filmszinkronoknál azonban van rosszabb is: a „guglifordító”. Bizonyára már sokan gyűjtögetik serényen a viccesnél viccesebb, vagy éppen szörnyűbbnél szörnyűbb fordítóprogram-szövegeket. Amikor az idegen nyelvű szöveget magyarra fordítjuk, akkor nem szavakra bontva fordítunk, hanem azt fogalmazzuk meg magyarul, amit a lefordítandó szöveg közöl az olvasóval, vagyis amit tartalmaz. Nem az egyes szavak jelentése a fontos, hanem az értelem, amelyet szöveggé kovácsolva hordoznak. A nyelvek – s így a kultúrák – különbözőképpen tagolják a valóságot. Akkor tudunk jól fordítani, ha érezzük s tudjuk ezt a „másként tagolást”. Először tehát a közlés tartalmát kell a fordítónak egyértelműen megértenie, majd azután azt magyarul megfogalmaznia. Ha hiányzik ez az előfeltétel, akkor megtörténhet, hogy érthetetlen, hamis vagy anyanyelvi szempontból hibás lesz a fordítás. A fordító célja mindig az kellene, hogy legyen, hogy a magyar olvasó is ugyanazt az információt értse a fordításból, mint amit az idegen nyelvű ért az ő szövegéből.

Sokan azt látják jó megoldásnak, ha létrejönne egy tökéletes gépi fordítási lehetőség. Vagy legalábbis egy jól használható. A számítástechnika világában semmi sem lehetetlen. Számos előnye lehet egy ilyen fordítói szoftvernek. A huszadik század második felében a tudományos kutatások új területeként került a nyelvészek figyelmének középpontjába a gépi fordítás lehetősége. Úgy vélték, hogy a gépi munka forradalmasítja majd a fordítói munkát. Ha a tudományos, a politikai, a szakmai információk fordítása összehasonlíthatatlanul felgyorsulna, az hozzájárulna a különböző kultúrák egységesüléséhez. Legalábbis így vélték akkoriban. „…az európai kultúra a nyelvi szakadékokat áthidaló közvetítőnyelv iránti sürgető igénnyel találja magát szemben. A feladat ma még sürgetőbb, mint tegnap. Európának azonban számot kell vetnie történelmi küldetésével is, hiszen földrészünk nyelvek sokaságának bölcsője, melyek mindegyike, még a legtávolabbi is egy népcsoport ’szellemét’ fejezi ki, és ezeréves hagyományt hordoz. Összeegyeztethető-e vajon a közös közvetítőnyelv szükségessége a nyelvi hagyományok megőrzésének igényével?” – teszi fel a kérdést Umberto Eco, majd később így folytatja: „Az európai kultúra jövője semmiképpen sem a soknyelvűség totális győzelme…, hanem olyan emberek közössége, akik képesek megragadni egy más nyelv szellemiségét, aromáját, légkörét.”[1]  Vagyis értik a „kulturális univerzumot”.

 

Érdekes folyamat, ahogyan a gép matematikai kódokká alakít egy nyelvet, majd azt vissza egy másik nyelvvé, de csak az olyan szövegek fordítását bízhatjuk gépekre, amelyeket az eredetiség, az egyéni stílus igénye nélkül írtak meg, ezek tehát a már említett tudományos, szakmai, politikai szövegek.

Mindegy, hány szót tápláltak be a gépbe, nem biztos, hogy az mindig a jót választja ki a megfelelő szövegben, minthogy minden nyelvben léteznek szinonimák, az alapjelentés sajátságos árnyalataival. Ezért a programok úgy készültek, hogy kiválasztáskor a valószínűség elvét követik. Statisztikai módszerekkel osztályozzák a szavakat, használatuk gyakorisága alapján felosztják szokásos, kevésbé szokásos és ritka szavakra, s előnyt kap a kiválasztásnál a szokásos kifejezés, mert a legnagyobb valószínűséggel tartalmazza azt a szemantikai árnyalatot, amelyre szükség van. Ez az eljárás módszertanilag valóban igazolt esetenként, de az adekvát fordítás lehetőségét nem nyújtja. Persze, van egy másik lehetőség is: egymás mellé állítja a gép az összes lehetséges fordítási variációt – megfelelő jellel, hogy tudjuk, párhuzamokról van szó –, és rábízza az olvasóra, hogy saját értelmezése szerint válasszon. El tudunk képzelni egy olyan szöveget, ahol például a magyar ’megy’ ige minden szinonimája ott sorakozik az adott mondatban? Az előbbi szerint, vagyis a gyakoriság szerinti kiválasztásnál viszont helyenként unalmas lenne a szöveg, ha mindig ugyanazt a szót választaná ki a gép egy-egy megfelelő szinonima helyett. 

 

Különös nehézségeket okoznak még az állandósult szókapcsolatok, szólások, közmondások. Elképzelhető, hogy meg lehet „tanítani” egy gépet minden létező közmondásra, de addig törnünk kell a fejünket, vajon mit jelent az, hogy „A reggeli órának arany van a szájában”, (Morgenstunde hat Gold im Munde.), vagy a „Korai madár elcsípi a kukacot”, (The early bird catches the worm.), esetleg a „Ki korán kel, két szerencsét kaparint” (Ko rano rani, dve sreće grabi.)? Ezek, ugye, közmondásoknak tűnő szókapcsolatok. Persze, könnyen rájövünk, hogy mindegyikük a „Ki korán kel, aranyat lel” közmondásunk más-más nyelvű megfelelője, de egy lefordított szövegnek nem az a feladata, hogy olvasóját soronként találgatásokra buzdítsa, hacsak nem rejtvényről van szó.  

 

Minden nyelvnek sajátos szerkezete van. Nem lehet gépi fordításról beszélni a nyelvi rendszerek precíz adatai nélkül. Minthogy nincs meg a világ minden nyelvének pontos leírása, így a leíratlanok nem is kerülhetnek bele egy gépi fordításkombinációba. Vagyis, ha működik is a gépi fordítás, az nem azt jelenti, hogy bármilyen nyelvről bármilyen nyelvre azonnal „kidobja” számítógépünk az új szöveget. A nyelvi struktúrákat először össze kell vetni, hogy megállapíthassuk kongruenciájuk mértékét, rokonságukat vagy különbözőségüket. Ez a nyelvészek dolga: lexikológiai, morfológiai, szintaktikai tényezőket vizsgálnak és mérnek, azaz: leírják a nyelvet. Éppen erre a minél pontosabb és minél több nyelvnek a leírására ösztönzi a nyelvészeket a gépi fordítás létrehozatalának ügye. Könnyebb a dolgunk, ha azonos nyelvcsaládbéli nyelveket hasonlítunk össze. Az indoeurópai nyelveknek például csak alany-állítmány kongruenciájuk van, míg anyanyelvünknek van állítmány-tárgyi megegyezése is, minthogy igeragozásunk kétféle: alanyi és tárgyas. Tehát, hiába a nyelvészek próbálkozása, hogy olyan nyelvleírást találjanak, kutassanak ki, amely minden nyelvtanra alkalmazható, ez még eddig nem sikerült. Pedig a Tesnière-féle valencia-dependenciaelmélet, az austini, searli stb. beszédaktusmodellek azzal a céllal készültek, hogy minden nyelvre alkalmazhatóak legyenek. De mindig adódik egy nyelvi rendszer, melyre valamilyen szinten egy-egy modell, leírás nem alkalmazható. Az általános kifejezhetőség elve az, hogy minden nyelv képes minden tartalmat propozíciós szinten (körülírással, metakommunikációval) kifejezni; de nem minden nyelv képes minden illokúció (maga az elmagyarázás) megvalósítására. Egyes törzsi nyelvekben, mint például a szubanuni indiánok nyelvében, nincs illokúciós nyelvi eszköz arra, hogy vizet kérjenek, mert ez náluk nem nyelv-, hanem kultúrspecifikus tény, azaz, akinek vízre van szüksége, az odamegy a patakhoz, és kiszolgálja magát. Tehát ezt a beszédaktust az ő nyelvükben nem analizálhatjuk, mert akként nem is létezik; amit nem analizálhatunk, az nem írható le, ami pedig nem írható le, az nem alakítható át matematikai kóddá. Vagyis géppel nem fordítható le.

 

Valószínűleg nem egyedülálló a japán nyelv abban a különlegességében, miszerint nem mindegy, hogy ugyanazt a mondatot nő vagy férfi mondja-e. Nem a nyelvtani nemekre gondolok, nem a közlendő tartalma itt a lényeg. Például az „ott jön egy autó” mondatot, amennyiben egy férfi közli japánul valakivel, a mondat végén hozzáteszi a „jo” szócskát, ha nő a beszélő, a „va” kerül a mondat végére – e szócskák külön-külön jelölik a beszélő nemét, nem úgy, mint pl. a szláv, vagy latin nyelvek bizonyos igeragozásainak végződései. Utóbbit el tudom képzelni gépbe táplálva, a nyelvek nyelvtani jellegzetességeiként. De nem tudom elképzelni, hogy amennyiben a gép nem „hallja”, nem „látja” a beszélőt, akkor hogyan tesz ki annak nemére vonatkozó külön jelet a japánban, ha az a célnyelv, viszont a forrásnyelvben nincs semmiféle jelölés a beszélő nemére vonatkozóan?

 

Nem tudom továbbá, hogyan boldogulna egy gép a szabatosság terén? Itt vannak például a partikulák. Valószínű, hogy Ulrich Engelnek nem volt igaza, amikor magyar-német viszonylatban vizsgálódva azt állította, hogy a magyar partikulaszegény nyelv! A magyar nyelv modalitásával foglalkozott többek között Keszler Borbála, Kiefer Ferenc és John R. Searl is. Mint kiderült, az illokutív partikulák (pl. az –e kérdőszó) magyar sajátosságok! Hogyan lehet a modális alapértékeket programnyelvre írni? Ha partikulákban gazdag nyelvekről fordítunk partikulaszegény nyelvre, komoly félreértések is előfordulhatnak. Ha egy nyelvben nincsenek például árnyaló partikulák, az illető mondatot, amelyben a partikulának fontos szerepe van a beszélő álláspontjából, úgy kell erre a nyelvre fordítani, hogy ezt az álláspontot, árnyalást, vagyis a modalitást valahogy meg kell magyarázni. Hozzá kell tehát valahogy fűzni, hogy: „… mondta udvariasan/mérgesen/kétkedőn…” stb. Valószínűleg a bibliafordításokkal is többek között ez a baj, hiszen ide-oda fordítgatták hol partikulásról partikulátlan nyelvre, hol vissza, miközben akár szöges ellentét alakulhatott ki a szövegekben. De erről az is eszembe jutott, hogy nem minden nyelv számára természetes európai nyelvi gondolkodásunk, ahogyan mi az eseményeket a múltból a jövő felé történő folyamatként osztályozzuk, s megkülönböztetünk igeidőket. A partikulák – legalábbis a németben – éppen így alakultak ki, például a „dann”-ból lett a „denn”. Ugyanakkor olyan nyelvek is vannak, Európán kívül, melyekben nyelvtani kategória nem utal az igeidőre. Tehát azok az emberek másfajta rendben beszélnek az eseményekről, számukra más a fontos, másként tagolják a valóságot, például az idő helyett a cselekvés tárgyának formája és anyaga dönti el az igető változatát. Ezt nehéz megérteni a mi gondolkodásunkkal, márpedig a gépiesítéshez először meg kell ismerni, majd megérteni, leírni, kódolni. Talán érdemes lenne próbálkozni azzal, hogy ne a nyelvek egyetemes jegyeiből induljunk ki akkor, amikor a géppel akarjuk megtaníttatni a nyelveket, hanem azok különbözőségeiből. A modern nyelvészeti és pszichológiai kutatásoknak számos érdekes megállapításaik vannak ezen a területen.

 

Mindig adódik egy újabb vélemény, egy újabb felfedezés, mindig feltevődik egy újabb kérdés, amelyre az eddigiek alapján nem lehet válaszolni. Érvek és ellenérvek sorakoznak az eredendő, ősnyelv mellett és ellene; a nyelvek különböznek, s ez nehezíti a kommunikációt. Tehát minden törekvés, amely a megértés könnyítésére irányul, fontos, így az is, hogy megpróbálkozzunk a gépi fordítással. Az ezzel kapcsolatos kutatások az USA-ban kezdődtek. Valószínűleg nemcsak a műszaki fejlettség miatt éppen itt, hanem azért is, mert egy, az amerikai deskriptív iskola kutatási módszere, a disztribúciós elemzés gazdag anyaga szolgált a gépi fordítás bázisául. Mégis, a nyelvészek legtöbbje már a hatvanas évek végére rájött, hogy mennyire más az ember az ő nyelvi kreativitásával, mint egy gép. Elvetették abbéli illúziójukat, hogy az emberi agy gépre cserélhető a bonyolult szövegek fordításakor. Noha a szovjet kutatók is világhírű fejlesztéseket tudhattak magukénak, a lelkesedés mindenütt csökkent. Igen, de talán csak nyelvészeti oldalról. Mert a fordítás üzlet is! A számítástechnika meg végképp az! Mára már igen nagy versengés folyik a piacon a fordítási memóriát hasznosító programok, vagy inkább a programozók között. A röviden TM-nek (translation memory) nevezett programok szöveges adatbázisok, melyekben hatalmas kétnyelvű szövegtárakat tároltak. Ezek továbbfejleszthetők. Úgy működnek, hogy a tárolt, kész szövegekből a gép fordítás közben kikeresi a már azelőtt lefordított és betáplált részeket, majd beilleszti őket az új szövegbe. Ez tehát csak a két szöveg megegyező részeivel tehető, azaz, ha a lefordítandó szövegben fellelhetők a korábbiakkal egyforma részek, amelyekre a számítógép találhat mintát. Ha nincs minta, nincs fordítás. A kész szövegeknek pedig előzetesen valahogy az adatbázisba kellett kerülniük. Valószínűleg sokévnyi, fáradságos emberi munkával. Azonban nem hiszem, hogy véglegessé tehető, éppen azért, mert a nyelv egy élő, mozgó, emberfüggő dolog, tehát állandóan változik, alakul, s ezt az alakulást a programnak/szoftvernek követnie kell. Hacsak nem készül el egy olyan változat, amely képes „ellesni” az ember gondolkodását; a nyelvhez, mint nagyon is érzékeny lényhez fűződő érzéseit, elvárásait; szavakhoz, kifejezésekhez való viszonyulását; ezt a sok összetevőjű személyes világot, mely egyedül még az emberé. Ha a kimondott szavak mögül hiányzik az őket tápláló emberi gondolkodás és érzésvilág, úgy azok igazságtartalma is sorvad. Nem tudom, felbontható-e matematikai kódokra, algoritmusokra például az emberi érzelem. Hogyan táplálhatók be az árnyalatok, mi alapján döntse el a gép a szöveg hangulatát; hogyan tud egyéni döntéseket hozni az ízlelgetett lehetőségek alapján? Minden nyelvnek egyéni kulturális történelme, háttere van, amely meghatározza a nyelvi asszociációk jellemző mivoltát. A gépi fordítás csak a szövegek „csontvázát” adhatja meg, ott, ahol a nyelvek között koefficiensek vannak az adekvát mondatjellemzők szempontjából, vagyis ha ezek jelen vannak mind a fordítandó, mind a célnyelvben, a nyelvtani szerkezetbeli különbségtől eltekintve.

 

Foglalkozni kell az internacionalizmusokkal is. Az internacionalizmus szónak itt egy újabb jelentéséről van szó, nem a nemzetköziség elvéről, hanem olyan szavakat és kifejezéseket nevezünk röviden így, amelyeket sok nyelven hasonlóan mondunk, írunk, s amelyek ezeken a nyelveken ugyanazt jelentik. Ehhez ma már a legkisebb követelmény a legalább négy, de inkább öt-hat nemzeti, világ- illetve kultúrnyelvben való hasonlóság. Az internacionalizmus szakkifejezés alatt tehát egy egyidejű, multilingvális jelenséget kell értenünk, mely része a „rendszerközinek” az interszisztémának, s megjeleníti, képviseli az egyes nyelveket; a nyelvhasználat szempontjából pedig úgy határozhatjuk meg, mint a többnyelvű megérthetőségnek egy elemét. A nyelvészeti kutatások arra irányulnak, hogy az említett szavak java része talán nem is nevezhető internacionalizmusnak, csupán „európaizmusnak”, hiszen a legtöbb esetben latin, görög, vagy görög-latin elemekből alkotott szavakról van szó, ezek pedig kimondottan az európai kultúrtörténet tanúi. Íme, egy példa a sok közül, ahol csupán némi eltérés van a szavak írásmódjában és kiejtésében: magyarul kultúra, angolul culture, németül die Kultur, szerbül, oroszul (és valamennyi szláv nyelven, ha nem vesszük figyelembe a cirill betűket) kultura, olaszul cultura stb. 

És akkor itt vannak még az ún. „hamis barátok” (faux amis, false friends, falsos amigos, falsche Freunde) és a pszeudointernacionalizmusok is, hiszen őket is leginkább egyszerűen az idegen szavak közé, esetleg az internacionalizmusok közé szokás sorolni. A „hamis barátok” olyan szavak, amelyek benne vannak ugyan a nemzetközi nyelvkörforgásban, ugyanolyan vagy nagyon hasonló alakban, de az egyes nyelvekben mégis más-más a jelentésük, tehát csak látszólagos megfelelések. Ezeknek a szavaknak a használatakor lexikai átfedések alakulnak ki, ennek oka a hangi hasonlóság, ugyanis a hasonló hangalakok mintegy sugallják a hasonló jelentéstartalmakat, és ez hibához vezet. Például az angol és a német cold és kalt hideget jelent, ezért a legtöbben az olasz caldo-t is hideg-nek vélik, holott olaszul ez a szó éppen meleget jelent. Vagy például magyarul, szerbül, horvátul a szolid szót többnyire szerény, nem hivalkodó jelentésében használjuk, míg a németben ez erős, szilárd, tartós. A németek az akadémikus kifejezés alatt azt értik, hogy valakinek diplomája van, mi magyarok pedig azt, hogy az akadémia tagja. Ezeket a hamis barátnak nevezett szavakat, szópárokat az internacionalizmusok alcsoportjaként kell kezelnünk, s különös figyelemmel kell követniük őket a nyelvtanároknak, fordítóknak.

A pszeudo- vagyis álinternacionalizmusok tipikusan „angolosan viselkedő” szavak, minthogy kitalálóik és terjesztőik angol mintára alkották meg őket, de az angol nyelvben valójában nem is léteznek. Leginkább jellemzik a reklámok nyelvezetét, de hallhatók a fiatalok zsargonjában, s terjednek a nemzetközi politikai, gazdasági és technikai köznyelvben is. Többnyire keverékképzések, téves fordítások, félrehallások vagy analóg képzések során jönnek létre. Minthogy analóg- és keverékképzések, félrehallások tulajdonképpen csak egyazon nyelvcsaládon belül történhetnek, ezért a magyarban ál-internacionalizmusok nem is nagyon fordulhatnak elő. (Itt csupán az idegen szóhoz kapcsolt magyar igekötő a hasonló jelenség, akkor, amikor az illető idegen szó már tartalmazza az igekötőt, pl. meginvitál – invitál, beinkasszál – inkasszál, kiexportál – exportál stb.) Ha azonban figyelmetlenül fordítunk, még képesek leszünk arra is, hogy „behozzunk” a nyelvünkbe például német keverékképzéseket, mint amilyet nemrég hallottam fiatalok körében: „Add már a hendidet, hadd nézzem meg!” A németek a rádiótelefont nevezik das Handy-nek. Ez a szó nem létezik az angolban, ők az említett tárgyat mobile-nak nevezik. Sok ilyen ál-angol kifejezés terjed a mai fiatal németek nyelvhasználatában, s ezek a szavak élik saját életüket, főnévként kapnak természetesen egy német névelőt, beépülnek a nyelv grammatikai és szemantikai szerkezetébe, igeként ragozhatók stb. Mit lehet ezekkel kezdeni gépi fordításkor? Remélem, nem lesz belőlük hendi(kep), a szó „hátrány”-os jelentésében!

 

A fordítást végzőket és a lefordított szövegeket szemlélve kétféle fordítás van: ösztönös és tudatos. Egyik sem elég azonban önmagában, amint azt a gyakorta megjelenő leiterjakabok, hamis barátok, nyelvi, stílusbeli, szó-, mondat- és szövegszerkesztési hibák is bizonyítják. Ha az ösztönös fordító a fordítástechnika tudományos részébe is legalább belelátna, ha a „tudományos” fordító többet hallgatna nyelvi ösztönére, akkor jobb célnyelvi szövegek jönnének létre egy-egy fordítás során.

 

Amíg szépirodalmi szövegeket régebben csakis íróink, költőink fordítottak, a lefordított művek éppúgy az ő alkotásaiknak is számítottak, mint ahogyan műalkotások maguk az eredetik. Hiszen a fordítás a fordító egyéni döntéseinek eredménye. De mindig van számos választási lehetőség: ahogyan egy alkotó dönt, az jellemző az ő szubjektív stílusára, így tehát az új mű fordítása egy újabb alkotás is. Klasszikus példa erre Edgar Allan Poe: A holló című versének három csodálatos magyar fordítása Babits Mihálytól, Kosztolányi Dezsőtől és Tóth Árpádtól. Nem hiszem, hogy a gép képes az egyéni stílus visszaadására. Legfeljebb arra, hogy a szubjektív műfordítói választások előtt – vagy közben, esetleg utánuk – felkínálja azokat az objektív elemeket, amelyek a fordítandó és a célnyelv rendszerében közös törvényszerűségeknek számítanak, a két nyelv valósághoz való viszonyában használhatóak. Így tehát a művészi szövegeket sosem lenne szabad „gépbe tenni”, mert olyan nyersfordítások alakulnának ki belőlük, mint amilyet éppen ebből a célból alkotott Weöres Sándor Schiller: Der Handschuh című költeményéből A kézcipő címmel. Sikerült megtalálnom Képes Géza munkáját is, amely egy remek műfordítás. További gondolatszövések helyett, zárásul, de nem feltétlenül befejezésként, íme, a két szöveg:



[1] Umberto Eco 1998. A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.

megosztás
Hasonlítsd össze Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról című novelláját és Thiago Aranha: Going Green című animációs rövidfilmjét, különös figyelemmel a novella abszurd beszédmódjára és a film képi/zenei megoldásaira.

Többféle szinten közelítjük meg/gondoljuk át Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról című egyperces novelláját. Négy feladatot idézek:

1. szakiskola (az olvasás előkészítése)

Képzeljétek el magatokat a film ötletgazdájaként: hogyan adjátok elő a történetet az animátor csapatnak, hogyan (milyen néven) hivatkoztok  a szereplőkre, és hogyan értelmezitek a film üzenetét?

 


2. szakközépiskola (a film megtekintése és a novella felolvasása után)

Hasonlítsd össze Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról című novelláját és Thiago Aranha: Going Green című animációs rövidfilmjét, különös figyelemmel a novella abszurd beszédmódjára és a film képi/zenei megoldásaira. Miben hasonlít és miben különbözik a két mű üzenete? 

 

Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.
Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:
- Megvan az utolsó négy sor!
Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.
- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.
A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

(folytatás)

3. szakközépiskola (szorgalmi feladat)

Nézd meg a Monthy Pyton sorozat "Bicycle Repair Man" című jelenetét, és írj egy rövid jegyzetet a novellából vett mottóval: "Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes."


4. szakközépiskola (szorgalmi feladat)

Az alábbi rövid klip kiváló példa arra, hogy nem kell feltétlenül bármit (és bárkinek) filmre adaptálni. Írj egy kritikus glosszát erről a félresikerült kísérletről.

megosztás
Tapasztalatom szerint a "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni.

"A költészet egyszerű fönsége"

Amikor kreatív szövegalkotási feladatot adok magyarórán, mindig akad egy-két lelkes diák, aki megkérdezi: "Írhatom versben?" Rövid habozás után rábólintok, ezzel az apróbetűs kitétellel: "figyelj, korántsem biztos, hogy remekmű születik, megeshet, hogy végül magad is azt mondod, hogy jobban jártál volna a prózával." Utóbbi jóslatom ritkán teljesül - korunk diákköltői általában elégedettek rögtönzött faragványaikkal. Nem is csoda, hiszen számukra a vers elsősorban vizuális jegyekben válik el a prózától. Másfél évtizede kérdezem a középiskolásokat: mitől vers a vers?, s a legfőbb ismérvek még mindig a rím, a sor és a strófa. Miért nem jut eszükbe a ritmus, a dallam és a zene? Mert nem füllel, hanem kizárólag szemmel olvasnak (és alkotnak). Túl egyszerű lenne ezt azzal magyarázni, hogy zajos világunk egyre inkább elsorvasztja bennük az írott szöveget életre keltő belső hallást.

Már másfélszáz évvel ezelőtt hasonló jelenségről számolt be Arany János A magyar nemzeti vers-idomról című tanulmányában. A bevezető finom iróniával jellemzi a 15-16 éves diákot, aki alig kóstolt még bele a stílus világába, máris nem habozik "saját szóvirágait Pázmán avatag nyelvének, saját versgyakorlatait Zrínyi bukdácsolásainak elébe tenni". Mivel magyarázza ezt Arany? Azzal, hogy a diák nem emelkedett még oda, "hogy a nyelv erejét, a compositio hatalmát, a költészet egyszerű fönségét érezni tudná: rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti; ha ez csinos, vonzó, képdús, ifjú lelke dagályának megfelelő, szeretni, – fordítva únni, kicsinyleni fogja." Arany pontos diagnózisához jól illeszkednek a másik fantasztikus költőtanár, Babits Mihály fél évszázaddal későbbi szavai: "Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. (...) Aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől. Természetesen ezt az élvezőképességet nem itt, az iskolában, egy év alatt, sajátítod el. A csírái kell hogy lelkedben legyenek: minden egészséges lélekben meg is vannak." (Az irodalmi nevelés, 1910)

Babits után száz évvel sem kétséges, hogy a diákokban a stilisztikai érzék alkotó fejlesztésével lehet megnyitni az utat a líra értő/érző befogadása felé. Arany tanulmánya pedig tökéletes kézikönyv ehhez: "Arany verstana rugalmas és modern eszköztár, középiskolában is fel lehetne használni, segítségével már a nyelvtanórákon jó alapot lehetne szolgáltatni a versek feldolgozásához" - írtam tizenöt éve a szakdolgozatomban.


Versgenerátorok

Ha megkérdezzük Arany Jánost, hogy mi a különbség próza és vers között, akkor az alábbi természettudományos hasonlattal felel:

"Próza és vers. – Csalatkoznék, ki ez utóbbit csupán a lebegő mértékben, a rím öszhangzatában keresné. Folyó és kötött beszéd közt, a tartalmat nem tekintve is, lényeges a különbség. Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze; úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával." (A magyar nemzeti vers-idomról, 1856)


Egykori témavezető professzorom, Horváth Iván szerint Arany jól modellezi a költői-befogadói kompetenciát, mivel "energetikus-generatív versszemléletéből következőleg nála nem lehet elkülönült versmondattant, ütemtant stb.-t találni, hanem csakis az egész költői nyelvet átható erőket, szabályokat." (Horváth Iván: A vers, 1991)

Ezeket az "erőket, szabályokat" nyugaton egészen különleges módokon vizsgálták a tudomány hőskorában. A német gondolkodótárcsához mellékeltem ismertetőt, az angol könyv hosszú címe magáért beszél:

John Peter (1679): Mesterséges verselés: a latin versszerzés új módszere, mellyel bárki közönséges képességekkel rendelkező ember, aki csupán az ABC-t ismeri, és csak 9-ig képes számolni, még akkor is, ha egyetlen szót sem ért latinul, és fogalma sincs arról, mi fán terem a vers, könnyedén megtanulja, s méghozzá oly röpke idő alatt, mint e könyvecske végigolvasása, hogy miként készítsen ezerszámra hexametereket és pentametereket hibátlan latinsággal, hibátlan versléssel és értelmes jelentéssel



Tapasztalatom szerint a fentiekhez hasonló, úgyszólván "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni. Az iskolai versírás célja természetesen nem a régi magyar költészet gazdagítása (bár ismer az irodalomtörténet egy-két ügyes archaizáló hamisítót1), hanem az, hogy a diákok az alkotáskor mozgósított energiákat befogadóként is hasznosítani tudják majd, megérezvén például Zrínyi "bukdácsolásainak" gyönyörű ritmusát.

Permutációs verstan kezdőknek

...Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől
Légyen te szent neved áldott
Néped által hőn imádott

Pusztulni hont sosem hagyád,
Erőt harchoz Szentlelked ád
Volt csata kit elvesztettünk
Kértük mindig tápláld kedvünk

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át
Vitézeknek szíve telve -
Reményeddel töltötted be

Győzelemnek szép hajnala
Népedre hogy felvirrada...

A fenti himnusztöredéket egy tizedikes tanítványom, Zoboki Noémi írta 2004-ben, irodalom szakkörön. Tartalmilag nem egészen korhű (hiszen jóval későbbi haza- és nemzetfogalmat vetít vissza a 17. századba), ritmikailag azonban ügyesen utánozza a régi magyar verselést. Három pontban részletezem az általa használt fogásokat:

1. határozott névelő elhagyása
Ha (Arany fogalmait idézve) a folyó beszédet kötötté akarjuk tenni, akkor a ritmusnak felül kell írnia a prózai szövegalkotás szabályait. Ennek egyik első áldozata a határozott névelő, amely a 16. században még nagyon fiatal szófaj2 volt, nem hiányolta a nyelvérzék, ha elmaradt. Noémi egyetlen egyet sem használt versében, elkerülve ezzel a fölösleges "bukdácsolást", amit ez a mindig előre furakodó, hangsúlytalan szófaj okoz. Milyen sután, iskolásan hangzott volna a harmadik versszak harmadik sora, ha épp a névelő kerül a hangsúlyos pozícióba:

*A vitézek szíve telve

Helyette a szerző elhagyta a névelőt, és (hogy megőrizze a szótagszámot) elegánsan megtoldotta a főnevet egy raggal:

Vitézeknek szíve telve

Összehasonlításképpen: Balassi hatvansoros versében ("Bocsásd meg, Úr Isten...") mindössze három határozott névelő van, a Szigeti veszedelem első kétszáz sorában is csak 33, a Toldiban (szintén kétszáz sorban) már 78. Az utóbbiakkal azonos terjedelmű Hét krajcár című Móricz-novellában pedig 125.


2. elbeszélő/befejezett/befejezetlen múlt idő használata

Az alábbi (mai magyarban már ismeretlen) igeidő-változatokat kizárólag a régies hangzásuk miatt idézem fel - pontos nyelvtani funkciójuk ismertetése hosszabb magyarázatot igényelne.
A ma használatos múlt idő jele: -t/-tt, az úgynevezett elbeszélő múlté: -a, á/-e, é. Ékezet nélkül határozatlan ragozást (alanyi), ékezettel határozottat (tárgyas) fejez ki. Előállításuk nagyon egyszerű. Néhány példa:

  • talált > talála; találta > találá
  • rejtett > rejte; rejtette > rejté
  • hallott > halla; hallotta > hallá
  • érzett > érze; érezte > érzé

Van, hogy trükkösebb az átalakítás, mert a szótő is módosul:

  • volt > vala
  • jött > jöve

Zrínyinél igen gyakori az elbeszélő múlt idős alak: "az földre tekinte", "világot megnézé", "archangyalt magához hívá", "Hatalmas karommal verém nemzeteket", "És meg is áldám", "kezde könyörgeni", "sugár szárnyait ereszté égnek" stb. Noémi versében két helyen fordul elő: "Pusztulni hont sosem hagyád", "Népedre hogy felvirrada".

Befejezetlen múltat a jelen idejű igéhez kapcsolt "vala" létigével tudunk képezni. Ám vigyázzunk: gyakori használata a változatosság rovására mehet. Tinódi Lantos Sebestyén súlyos önrímekbe tudott beleszaladni históriás énekeiben:

Sőt császár Rezembe akkoron vala,
Csak kevesen ő táborába vala,
Vitéz Maximilián herceg vala,
Császár körül szépön forgódik vala.
De lám, Károl azt mind jól érti vala,
Ingolstadra kúrfirst hogy siet vala,
Ki császárnak jelös várasa vala,
Három zászlóalja népet választa.
(Első Károl császár hada Saxóniába, 1546)

A befejezett múlt az előbbitől csak annyiban különbözik, hogy múlt idejű igéhez kapcsoljuk a "vala/volt" létigét. Néhány példa Zrínyitől:

Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt meg (Szigeti veszedelem, I/73.)
Mert meg nem holt vala iszonyu csapásban (IV/19.)
Szulimán Harsánhoz már érkezett vala (VI/1.)
Basa megszállott volt már egy nagy malomnál (VI/60.)

 

3. inverzió (költői szórend)

A magyar nyelv lazább szórendje remek lehetőséget nyújt a versek ritmusbeli tökéletesítésére. Így definiálja Arany az inverzió fogalmát: "A beszéd oly módoni összeforgatása, hogy a minek a prózában elül kellene jőni, hátrább marad és viszont." Erre Noémi verse is ad néhány példát:

Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől (...)
Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

Ám mielőtt elemzésükbe fognánk, ismerkedjünk meg a "hangsúlyos góc" fogalmával. A már hivatkozott Arany János tanulmányból idézünk hosszabban:

"A magyar rhythmus követeli ezt, mely a legszorosban összetartozó részeket egy hangsúlyos góc köré gyűjti, (...) s ezáltal egyszersmind a körmondatos szerkezetnek ellene munkál, azt már elemeiben lerontja, mint ez a rhythmus természetében fekszik. Mert vegyük példaul, ezt:

Szent körösztfán ha imádlak,

bárki észreveheti, hogy a ha kötőszó legszorosban az imádlak igéhez tartozik, szokott szórend által pedig attól messzebb esnék, s úgy némi körmondatosság színét viselné:

Ha szent körösztfán imádlak,

sőt a két párhuzamos hangsúly helyett csupán egyet adna: amott ugyanis: szent és im-ádlak kettős nyominték van, itt csak a szent tartja meg a hangsúlyt. Így ezekben:

Szörnyű halál kit meggyőzött.
(Kit szörnyű halál meggyőzött.)

És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.
(És nem leszen, ki őket te testedről elűzze.)

Ugyanazon Chladni-féle összerázkódása a legszorosban együvé tartozó mondatrészeknek, hogy a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjön. De történik e felfordítás gyakran azért is, hogy a hangsúlyos szó a sor vagy ütem elejére essék, s azt megnyomva, erősebb rhythmust adjon, mint:

Szépen ha beszélnek...
nál kik egyebet...
menni ha akar...
Pogányt ki kardra hí...

Látnivaló, hogy itt a hangsúly: („ha szépen beszélnek”, „kik nál egyebet” stb.) a megjelölt szótagon nyugszik, azért kell annak sor vagy ütem elejére szökni."

Eddig az idézet. 

Mit is hangsúlyoz Arany? Hogy kerüljük a "körmondatosságot", azaz, igyekezzünk úgy rendezni az elemeket, hogy a sorok (legalábbis ritmikailag) lezártak legyenek. Ezt úgy tudjuk megoldani, hogy a tartalmilag hangsúlyos szavakat ritmikailag hangsúlyos helyekre ("góc") tesszük. Nyelvünk és verselésünk a sor elejére kívánja ezt a gócot, így (a szintén hangsúlyos sorvégi rímmel együtt) két fix pont alakul ki minden sorban. A versmondat többi eleme ezen gócok között "rezeg", éppen úgy, mint Chladni kísérletében a homokszemek. Ha jobban megnézzük, ütemhangsúlyos verset írni nem más, mint egyszerű kombinatorikai feladat. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból Noémi szövegének két sorát.

Így nézne ki a harmadik versszak eleje hagyományos (prózai) szórenddel:

*Ha áttörte a pogány török a féltve őrzött magyar határt...

Mi a gond vele? Először is az Arany által jelzett "körmondatos szerkezet", másrészt pedig a két fölösleges szótag (16 helyett 18). Első lépésként egy merész mozdulattal cseréljük meg a tagmondatokat és hagyjuk el a névelőket:

Féltve őrzött magyar határt
*ha áttörte pogány török

Az első sorban szépen kialakult a hangsúlyos góc ("féltve") és a felező nyolcas ritmus, ám a második sután biceg a sor elején ragadt kötőszótól. Cseréljük meg a félsorokat:

*Pogány török ha áttörte

A sor eleji hangsúly rendben, már csak a rímet kell kihozni. Ehhez a mai fülnek szokatlan, de a 16-17. században gyakori közbeékelést alkalmazunk, így a kész verssor:

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

 

Világvége felező tizenkettesben

Kétségkívül nem a legkönnyebb iskolai feladat az ütemhangsúlyos versgenerálás, hiszen egyszerre terheli a logikai és nyelvi kompetenciát. Hiszem mégis, hogy ezen az úton tudunk legközelebb jutni a régi magyar költészet befogadásához. Kilencedik évfolyam végén például a barokk költészet "beugrója" az egyik híres Pázmány prédikáció ("Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl") versbe foglalása. Magam is megpróbálok verset faragni ezeken az órákon:  

Ember, figyelmezzél Istennek szavára
Igéje mondatott lelkednek javára
Urunk ez világot midőn lángba dobja
Végső sententiát Szent Fia kimondja
Harag szörnyű napján azki bűnben lészen
Krisztusnak szavától bizonnyal megretten
Fertelmes farkasit mert ördögnek dobja
Heon ő bárányit jobb felől állatja
Első jövetelén azmi szelíd vala
Végső jelenésén pallost emel karja
Kis Jézusnak testét fekteték jászolba
Világnak Bírája ül majd fényes trónra...

  

Lábjegyzetek:

  1. James Macpherson egy általa kitalált mitológiai alak (a 3. századi Osszián) 1760 körül "megtalált" verseivel vált híressé. Művei olyan gyorsan és mélyen beépültek a skót nemzeti hagyományba, hogy a közvélemény nem volt hajlandó tudomást venni a későbbi leleplező tanulmányról. Hazánkban Thaly Kálmán adott ki hamisított kuruc verseket 1903-ban, úgy, mintha rég elveszett Rákóczi-kori művekre bukkant volna. Költői tehetségét bizonyítja, hogy még Ady Endrére is hatottak versei. Tíz évvel később buktatta le egy irodalomtörténész.
  2. A határozott névelő nyelvünk belső fejlődésének eredményeként jelent meg a 16. században, a távolra mutató névmás ("az") főnévhez rögzítésével. Eleinte a mássalhangzóval kezdődő szavak előtt is a kétbetűs formát használták: "Az török áfium ellen való orvosság" (Zrínyi), a ma ismert szabály csak később fogalmazódott meg. A 19. század sűrű aposztróf-használata azt mutatja, hogy az általános nyelvérzék még egy ideig hiányolta a hosszabb alakot: "Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését." (Tizenkét pont, 1848)
megosztás
Homérosz írástudatlan, vak énekes volt, aki nem "felmondta" az Íliászt, hanem minden egyes előadásával újra és újra megteremtette azt. A Cantio de militibus pulchra szerzője is a szóbeli költészet eszközeivel élt...

1561-ben járunk, szóbeliség és írásbeliség határán. Az első magyar nyelvű klasszikusunk (Balassi Bálint, szül.: 1554) még fakarddal szaladgál Zólyom várának udvarán, mikor egy ismeretlen katonaköltő lediktálja írástudó barátjának a gyulai vitézek portyázásáról szóló ötvennyolc versszakos költeményét. A Cantio de militibus pulchra (Szép ének a vitézekről) drámai erejével messze kiemelkedik a népszerű históriás énekek végtelen sorából. Kis túlzással mini-Íliásznak mondhatnánk, nem csak a 3-4. versszakban megjelenő seregszemle vagy a Hedegűs-Kerecsényi párharcban felismerhető Akhilleusz-Agamemnón haragtörténet miatt, hanem mert a műveket létrehozó költői módszer ugyanabban az ősi hagyományban gyökerezik. Homérosz írástudatlan, vak énekes volt, aki nem "felmondta" az Íliászt, hanem minden egyes előadásával újra és újra megteremtette azt. A Cantio de militibus pulchra szerzője is a szóbeli költészet eszközeivel élt: ismétlésekből, párhuzamokból, kész modulok variációiból állította össze rögtönzött szövegét.
Az alábbiakban az ének közlése mellett a Kuun-kódex megfelelő oldalainak fotómásolatát is mellékeljük. (Kattintással nagyobb méretben is megtekinthetők a képek.)

Cantio de militibus pulchra

Emlékezzünk az király végházárul,
Körös mellett az Vég-Gyula várárul,
Vég-Gyulában gyulai vitézekrül.

Eszvegyűltek az gyulai vitézek,
Megszámlálok egynehány vitézeket:
Egyik vitéz az jó legény Beke Pál,

Az második vitéz Hedegűs János,
Az harmadik jó Balázsdeák Márton,
Pribék Mihály, Imre Márton, Nagy Mihály.

Tegzes Lőrinc, Varkucs Mihály, Nagy Fábián,
Cigány Mátyás, Ördög Mátyás, Nagy Gáspár,
Sokan vadnak többen sok jó vitézek.

Ez szót mondá vitéz Hedegűs János:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.

Hat holnapja hópénzünket nem láttuk,
Szolgáinkat csak hazugsággal tartjuk,
Lovainkat zabszalmával hizlaljuk.

Ha akarjátok, édes társim, vitézek,
Mind fejenként kapitánra mi menjünk,
Hópénzünket tűle szépen megkérjük.

Ha nem adja hópénzünket minékünk,
Mind fejenként kapitánra ökleljünk,
Mert lovastul az fát meg nem ehetjük.”

Javá hagyák az Hegedűs tanácsát,
Mind fejenként kapitánra menének,
Nagy sereggel előtte megállának.

Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Meghallgassad te gyulai kapitány,
Most minékünk hópénzünket megadjad.”



Hogy ezt hallá az gyulai kapitány,
Kinek neve az Kerecsényi László,
Nagy haraggal vitézeknek ezt mondá:

„Mire mostan, hogy reám támadtatok?
Uratok volnék, azt mindnyájan tudjátok,
Mégis mostan reám panaszolkodtok.

Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Sok idei hogy hejában eszitek
Vég-Gyulában az királynak cipóját.

Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Vég-Gyulában törököt nem hoztatok,
Az karóban egy fejet sem töttetek.”

Hogy ezt hallák, vitézek haragvának,
Kapitántúl gyorsan elfordulának,
Szörte szerint ők mind haza oszlának.

Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.

Ezmiatt mi éhhel is meghalhatnánk,
Ha csak az ő hópénzére bízunk,
Egyébkor is mi csak arra nem bíztunk.

 Most azért egynéhányan felkészüljünk,
Széles mezőségre el-alámenjünk,
Törökökkel egy szerencsét próbáljunk.

Hiszem Istent, jó szerencsét ád nékünk,
Az rossz ebnek semmit benne ne adjunk,
Csak mi magunk szépen mind felosztozzunk.

Javá hagyák az Beke Pál tanácsát,
Gyorsan nyergelének sok fő lovakat,
Dobot ütének, trombitát fuatának.

Másfélszázan szép sereggel telének,
Lobogokot szépen megeresztének,
Vezeték lovakat mellettek vivének.

Vég-Gyulábul szépen kiindulának,
Kapitántul gyorsan kifordulának,
Szerencsére sohul nem találának.

Gondolák, hogy Tiszán általmennének,
Az Tiszának révére hogy érének,
Tömörkénnél Tiszán általmenének.

Kecskemétnek pusztájára menének,
Napló helyre homokvölgyben érének,
Az homokat híják Bogac homoknak.

Mikoron az nap immár feljött volna,
Homok tetején őrállót hadtak vala,
Az őrálló Buda felé néz vala.



Az őrálló vitézeknek ezt mondá:
„Imhol látok egy szép veres zászlót,
Zászló alatt egy fekete sereget.

Vég-Gyulábúl azmiért kijöttetek,
Ingyen majdan azokot meglelitek,
Ezek, nyilván tudom, bizony törökek!”

Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Ezek sokan vadnak, azmint mi látjuk,
Homokvölgyben mi magunkat bevonjuk.

Ezek vadnak ötszázan vagy hatszázan,
Mi peniglen vagyunk csak másfélszázan
Sok törökkel szemben menni hiában.”

Hedegűs János mihelyen ezt meghallá,
Beke Pálnak legottan ez szót mondá,
Az vitézek előtt így pirongatá:

„Mire mostan, Beke Pál, megijedtél,
Vég-Gyulábul minem azért kijöttél,
Hogy te mostan török előtt elbújnál?

Nám, te is jó vitéznek tartod magad,
Vég-Gyulában mikor iszod borodat,
Az vitézek előtt hányod magadat.

Itt megválik majd azki vitéz lészen,
Bátor szíve azkinek helyén lészen,
Ha törökkel szemben menése lészen!”

Beke Pál azt mondja az vitézeknek:
„Nékem sem több benne, mint egyiteknek,
Énfelőlem bár nékiek menjetek.

Hiszem, Istent innét is kiszabadít,
Sok helyekrül már fejemet elvittem,
Sokszor immár törökkel szemben mentem.

Hol nem nyertem, onnét elébb állottam,
Soha én az futást nem szégyellettem,
Szemérem volt, de hasznos volt az nékem.

Vakmerűek sokan azkik voltanak,
Kevesen is sokkal szemben mentenek,
Nagy bolondul magokot ott vesztették!”

Az két vitéz mindaddig versengének,
Török sereg ottan elközelgete,
Egymást láták, ottan meglassódának.

Két fél öszve erősen roppanának,
Az törökök mind „Allát” kiáltának,
Az magyarok mind „Jésust” kiáltának.

Két fél öszve erősen roppanának,
Reggeltül fogva mind estvéig vívának,
Szegény magyarokban sokan meghalának.

Törökök előtt magyarok futamának;
Magyarokat messze nem űzték vala.
Nap immáran hogy alámegyen vala,



Falka barmot távoly földen látának,
Magyar seregnek azt alítják vala,
Az törökök rajta rémültek vala.

Kevés magyar ismét nékiek tére,
Nagy erős viadalt vélek tartának,
Szegény magyarok sokan meghalának.

Magyarok előtt törökök futamának,
Törököket messze nem űzték vala,
Az Istennek hálákat adtak vala.

Hogy viadalhelyre űzhették vala,
Törököket messze nem űzték vala,
Nap immáran hogy alámégyen vala.

Hedegűs János immáran elkölt vala,
Hogy Beke Pál viadalhelyre szágódék,
Nagy felszóval ottan őtet kiáltá:

„Hol vagy mostan, vitéz Hedegűs János,
Hol vagy mostan, én édes atyámfia,
Élsz-é még ez világon, vagy megholtál?”

Testek közül ottan megszólalt vala:
„Imhol vagyok, én édes atyámfia,
Ím, még élek, de már csak alig vagyok.

Hála legyen az mennybéli Istennek,
Sok török közt hogy bennünket megtartott,
Noha minket csak kevesen marasztott.

Én azt tudtam, hogy egy sem marad bennünk,
Hetvenöten, ím, mégis megmaradtunk,
Mind elfutottanak az mi ellenségünk.”

Első szerencsével akkor az új bék
Nemigen jó szerencsével járt vala,
Mert csak egy rabot sem vihettek vala.

Szancos békek, kik elszaladtak vala,
Háromszázan mégis elmentek vala,
De az többi mind odaveszett vala.

Szekereket falukrul vittek vala,
Magyarok testét arra felrakták vala,
Török fejet sokat vittenek vala.

Sebben egy vajdát is vittenek vala,
Kapitánnak az vajdát adták vala,
Azt ő nékik igen köszöni vala.

Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Igen örülsz te az gazdag prédának,
De nem szánod sok jó vitéz halálát.

Mert te azzal egy szálat sem gondolnál,
Ha mindnyájan mi odavesztünk volna,
Csak tenéked kazdag prédát hozhatnánk!”

Magyar vitézeknek ő holttesteket
Magyar módon szépen temették vala,
Kópiákat fejekhez ástak vala.



Sok török fejeket kiket elvittek vala,
Az karókat vélek megrakták vala,
Akkor az vitézek így jártak vala.

megosztás
"Hallottam a vagyon megoszlásáról, roppant gazdagságról és nyomorú szegénységről, rangról, származásról és nemes vérről. Megtanultam, az ember legtöbbre értékelt tulajdona a gazdagsággal párosult előkelő és mocsoktalan származás." (Mary Shelley)

[Sok későbbi adaptáció számára Mary Shelley regénye pusztán egy korai horrortörténet. Pedig egy rendkívül izgalmas gondolatkísérlet adja a Frankenstein filozófiai mélységét: mit kezdene magával a világban egy emberi testbe bújt "tisztaszívű állat". A történet szerint a halott anyagot életre keltő doktor megretten borzalmas külsejű teremtményétől, aki szeretet és elfogadás híján riadtan menekül a számára életveszélyes városból. A lény egy Ingolstadt környéki tanya óljában talál menedéket, és innét figyeli a házban élő családot. Kezdetben semmit nem ért a világból, de lassan megismeri és megtanulja a nyelvet, s a család beszélgetéseiből képet kap az emberi társadalomról. Az irodalommal is kapcsolatba kerül: a bibliai Ádám története kapcsán gondolkodik el teremtő és teremtmény viszonyáról. Nagy hibát követ el, amikor a család jóindulatában bízva egy napon bekopog hozzájuk…
A regényrészletet egy video előzi meg, és egy vers követi. Luc Besson Az ötödik elem című filmjében egy idegen faj DNS-éből klónozott lény (Lilu) tanulja az emberi világot – Frankenstein teremtményéhez hasonlóan "sűrített" formában. A távoli jövőbe helyezett történetben Lilu számítógép segítségével „pörgeti végig” az enciklopédikus tananyagot, sokszor érzelmes rácsodálkozásokkal. A „W” betűhöz érve azonban összetörik a lelke, amikor egy percben átfut szeme előtt a háborúk története.
A szöveg után pedig az egyik legnagyszerűbb 20. századi költő, Pilinszky János verse olvasható. Ugyanazt ragadja meg, amit az idézett film és a regény, de egészen másképp, egy nagyon sajátos költői nyelv segítségével.] 

 

 

Mary Shelley: Frankenstein (részlet)

A rés mögött egy kicsi szobát láttam, meszelt falút és tisztát, amelyben azonban alig volt bútor. A sarokban, a kis tűzhely mellett öregember ült, fejét szomorúan a kezébe hajtva. A fiatal lány takarított, de egyszer csak kivett valamit egy fiókból, odaült az öregember mellé, és öltögetni kezdett, az öreg meg felvett egy szerszámot, és játszani kezdett rajta, s az szebb hangot adott ki, mint a pacsirta vagy a feketerigó. Szép látvány volt ez, még nekem, nyomorultnak is, aki eddig semmi szépet nem láttam életemben. Az öregember ezüst haja és jóságos arca tiszteletet keltett bennem, a lány szelíd viselkedése meg szeretetet. Az öreg szomorú, szép dallamot játszott, ami, láttam, könnyeket csal társnője szemébe, de az öreg ügyet se vetett rá mindaddig, míg a lány hallhatóan nem zokogott.

Hamarosan besötétedett, de végtelen csodálkozásomra a tanya lakói gyertyák segítségével meg tudták hosszabbítani a világosságot, s boldogan fedeztem föl, hogy a napnyugta nem vet véget az örömömnek, amit emberi szomszédaim szemlélése jelent.

E jóság nagyon meghatott. Hozzászoktam, hogy éjszakánként, mert nekem is ennem kellett valamit, megdézsmáljam a készletüket, de attól kezdve, hogy rádöbbentem, fájdalmat okozok vele a tanya lakóinak, tartózkodtam tőle, s a szomszédos erdőben gyűjtött bogyókkal, magvakkal és gyökerekkel vertem el az éhem. Fölfedeztem még valamit, amivel könnyíthetek a munkájukon. Rájöttem, a fiatalember a nap nagy részét azzal tölti, hogy fát gyűjt a családi tűzhelyre. Éjszakánként tehát megesett, hogy fogtam a szerszámot, amelynek használatát hamarosan elsajátítottam, s annyi tűzifát hordtam haza, amennyi napokra elegendő. Emlékszem, első alkalommal a fiatal nő, mikor reggel ajtót nyitott, láthatólag meglepődött a kint fölhalmozott rengeteg fa láttán. Fennhangon szólt valamit, a fiatalember csatlakozott hozzá, s ő is hangot adott a meglepetésének. Örömmel észleltem, hogy aznap nem megy ki az erdőbe, hanem az idejét a ház körül, a kertben dolgozgatva tölti.

Ez a felolvasás kezdetben hallatlanul zavarba ejtett, de fokról fokra fölfedeztem, olvasás közben ugyanazokat a hangokat ejti ki, mint amikor beszél. Ebből arra következtettem, a papíron kimondható jeleket talál, s ezeket megérti, fellobbant hát bennem is a vágy, hogy magam is megértsem őket. De miként lett volna ez lehetséges, ha még a hangokat sem értettem, amelyeket jelölnek?

Ha aludtam, vagy másutt jártam, akkor is ott lebegett előttem a tiszteletre méltó vak apa, a szelíd Agatha és a derék Felix képe. Mint felsőbbrendű lényekre, akik majd jövendő sorsom döntőbírái lesznek, néztem föl rájuk. Képzeletemben ezerszer is megalkottam a képét, miként mutatkozom meg előttük, s ők hogyan fogadnak. Elképzeltem, mint borzadnak tőlem, míg csak szelíd viselkedésemmel és békítő szavaimmal el nem nyerem kezdetben a szívességüket, utóbb a szeretetüket is. E gondolatok fölvillanyoztak, s arra ösztökéltek, hogy újult erővel lássak hozzá a beszéd művészetének elsajátításához. Szerveim durvák voltak, de alkalmazkodók, s bár hangom korántsem hasonlított az ő lány hangjukhoz, már elfogadható könnyedséggel ejtettem azokat a szavakat, amelyeket megértettem.

Minden napom szakadatlan igyekezet volt, hogy mielőbb elsajátítsam a nyelvet, s azzal dicsekedhetem, gyorsabban haladtam, mint az arab lány, aki nagyon keveset értett, s akadozva beszélt, én viszont megértettem és utánozni is tudtam minden kiejtett szót.

Sokáig nem tudtam felfogni, miként szánhatja rá magát egy ember, hogy embertársát meggyilkolja, mint azt sem, mi célt szolgálnak a törvények és kormányok; ám mikor a vérontások és egyéb gonoszságok részleteit hallottam, csodálkozásom megszűnt, s undorodó iszonyattal fordultam félre. A tanya lakóinak minden beszélgetése új csodákat tárt fel. Mikor az útmutatásokat hallgattam, amelyeket Felix az arab lánynak adott, az emberi társadalom különös rendszere bontakozott ki előttem. Hallottam a vagyon megoszlásáról, roppant gazdagságról és nyomorú szegénységről, rangról, származásról és nemes vérről. A szavak arra indítottak, hogy magamba nézzek. Megtanultam, az ember legtöbbre értékelt tulajdona a gazdagsággal párosult előkelő és mocsoktalan származás. Olyan ember, aki az említett előnyök közül csak egynek van birtokában, netán még tiszteletnek örvend, de aki egyiknek sem, azt kevés kivétellel csavargónak vagy szolgának tekintik, s egyszer s mindenkorra arra kárhoztatják, hogy a kiválasztott kevesek javára fecsérelje el az erejét! És én ugyan mi vagyok? Teremtésemről s teremtőm személyéről nem tudtam semmit, de azt tudtam, hogy pénzem az nincs, se barátom, sem semmiféle tulajdonom. És ráadásul az alakom is torz és undorító. Még csak a szervezetem sem emberi szervezet. Fürgébb vagyok, mint az ember, és szerényebb koszton is megélek. Testem kisebb ártalmára viselem a hideg és a meleg végleteit. Erőm messze meghaladja az övét. Ahogy körülnéztem, nem láttam magamhoz hasonlót, és nem is hallottam ilyenről. Hát szörny lennék, a föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad?

Mily különös dolog a tudás! Ha egyszer beléakaszkodott, rátapad az elmére, mint moha a sziklára. Néha azt kívántam, bár rázhatnék le magamról minden gondolatot és érzést, de megtanultam, a fájdalom legyőzésének egyetlen eszköze van, s ez a halál –az pedig olyan állapot, hogy bár nem értettem meg, máris rettegtem tőle.

Még soha nem láttam senkit, aki csak hasonlítana is rám, vagy azt állítaná, valami köze van hozzám. Hát mi vagyok én?

De Az elveszett paradicsom más és sokkal mélyebb indulatokat keltett bennem. Én igaz történetnek olvastam, akár a többi kötetet, amely véletlenül a kezembe került. Megmozgatta bennem a csodálat és félő tisztelet mindama érzelmeit, amelyeket egy tulajdon teremtményeivel hadban álló mindenható isten képe fölkelteni képes. Egyik-másik jelenetére, mert annyira emlékeztetett a magam helyzetére, gyakran úgy gondoltam, mint ami rólam szól. Amiként Ádámot, engem sem fűzött semmiféle kötelék senki más létezőhöz, bár az ő helyzete minden más szempontból nagyon is eltért a magamétól. Ő tökéletes, boldog és szerencsés teremtményként került ki az Isten kezéből, teremtője különös gonddal óvta: szabad volt felsőbbrendű lényekkel beszélnie, tanulnia tőlük, én viszont nyomorult vagyok, gyámoltalan és magányos. Sokszor gondoltam, hogy az én helyzetemet a Sátán személye hívebben jelképezi. Mert nemegyszer megesett, hogy védelmezőim mennyei boldogsága láttán keserű, epés irigység támadt bennem.

[Egy idő után erőt vett magán, és bekopogott a házba, amikor csak a vak öregember volt otthon. Így mutatkozott be:]

- Szerencsétlen s magányos teremtmény vagyok. Körültekintek, s nincs barátom, nincs rokonom a földön. E szeretetre méltó emberek, akikhez tartok, sose láttak, s a létezésemről is alig tudnak. Teli vagyok félelemmel. Mert ha most kudarcot vallok, világéletemre földönfutó leszek.

- Ha őszinte lesz hozzám, s beavat története részleteibe, talán segíthetek tévedésükről meggyőzni őket. Vak vagyok, s az arcát nem látom, de a hangjában van valami, ami meggyőz, hogy őszintén beszél. Szegény vagyok és száműzött, de épp ezért különös öröm számomra, ha egy embertársamnak szolgálatára lehetek. - Nagyszerű ember! Megköszönöm és elfogadom nagylelkű ajánlatát. Jóságával fölemel a porból, s én bízom benne, hogy ha segít, nem fogok kiűzetni embertársai köréből, s elnyerem rokonszenvüket. (…)

E pillanatban kinyílt a ház ajtaja, s belépett Felix, Safie és Agatha. Megpillantottak, s nincs szó, mely kifejezné elszörnyedésüket és felháborodásukat. Agatha elájult, s Safie még arra is képtelenül, hogy barátnőjén segítsen, kirohant a házból. Felix előreszökkent, s emberfölötti erővel elrántott apjától, akinek átölelve tartottam a térdét. Eszeveszett dühében a földre tepert, s a botjával vadul fejbe vágott. Én széttéphettem volna, mint oroszlán az antilopot, de minden erő kiszállt belőlem, mintha betegség emésztene, s a kisujjamat sem mozdítottam. Láttam, Felix újra ütni akar, s akkor úrrá lett rajtam a fájdalom és a szenvedés, otthagytam a tanyát, s az általános zűrzavarban észrevétlenül ólamba menekültem.

 

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

megosztás
Ebben az univerzumban a technológia biztosítja az ember szabadság-nélküliségének nagy racionalizálását is, s bebizonyítja az emberi autonómia, az élet feletti önrendelkezés „technikai” lehetetlenségét. (1964)

Bevezetés:
A kritika paralízise: Az ellenzék nélküli társadalom

A modern ipari társadalomban az ember aláveti magát a pusztító eszközök békés termelésének (nukleáris katasztrófa fenyegetése és vele szembeni küzdelem), a tökélyre vitt pazarlásnak, és annak, hogy olyan védelemre nevelték, amely a védőket is eltorzítja, meg azt is, amit védenek. A modern ipari társadalom gazdagabb, nagyobb és jobb lesz azáltal, hogy a veszélyt állandósítja. A védelmi struktúra nagyobb számú ember életét könnyíti meg, és megnöveli az ember uralmát a természet fölött. A társadalom politikai szükségletei egyéni szükségletekké válnak, kielégítésük előmozdítja az üzletet és a közjót, s az egész magának az Észnek a megtestesüléseként jelenik meg.

És ez a társadalom mint egész mégis irracionális. Termelékenysége tönkreteszi az emberi szükségletek és képességek szabad fejlődését, békéjét az állandó háborús veszély tartja fönn, növekedése attól függ, hogy mennyire sikerül elnyomni a létért való küzdelem pacifikálásának tényleges lehetőségeit — egyénileg, nemzetileg és nemzetközileg. Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával, mintsem Terrorral gyűri le a lenyűgöző teljesítőképesség és emelkedő életszínvonal bázisán.

(…)

Az a tény, hogy a lakosság óriási többsége elfogadja — és ráveszik, hogy elfogadja — ezt a társadalmat, nem teszi azt kevésbé irracionálissá és elvetendővé. Az igaz és hamis tudat, a valódi és közvetlen érdek közötti megkülönböztetésnek változatlanul van értelme. Az embereknek el kell jutniuk oda, hogy fölismerjék a különbséget, hogy megleljék az utat a hamis tudattól az igazhoz. Erre csak akkor képesek, ha eleven szükségletük életmódjuk megváltoztatása, a pozitív tagadása, a megtagadás. Éppen ezt a szükségletet tudja a fennálló társadalom annál inkább elfojtani, minél szélesebb skálán képes „javakat nyújtani”, s a természet tudományos leigázását az emberek tudományos leigázására felhasználni.

A társadalom kritikai elméletének kategóriái egy olyan időszakban fejlődtek ki, amikor a megtagadás és felforgatás szükséglete hatékony társadalmi erők cselekvésében öltött testet: negatív és ellenzéki fogalmak, amelyek a 19. századi európai társadalom akkori ellentmondásait definiálták. Az ipari társadalom fokozódó integráltságával ezek a kategóriák elvesztik kritikai felhangjukat, és afelé tartanak, hogy leíró, megtévesztő vagy operacionális kifejezésekké váljanak.

(…)

A modern ipari társadalom elsimítja az ellentétet a magán- és közéleti egzisztencia, az egyéni és társadalmi szükségletek között. A technika arra szolgál, hogy a társadalmi kontroll és a társadalmi kohézió új, hatékonyabb és kellemesebb formáit vezessék be.

Tekintettel a társadalom totalitárius vonásaira, immár tarthatatlan a technika „semlegességének” hagyományos fogalma. A technika mint olyan nem választható el attól, amire használják; a technikai társadalom uralmi rendszer, amely már a technikák fogalmában és felépítésében is ott működik.

(…)

A fejlett ipari társadalom mint technikai univerzum politikai univerzum, egy sajátos történelmi projektum - nevezetesen: a természetnek mint az uralom puszta nyersanyagának megtapasztalása, átalakítása és megszervezése — megvalósulásának utolsó lépcsőfoka.

 

1. A szabályozás új formái

A fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik. Csakugyan, mi is lehetne ésszerűbb, mint az individualitás elfojtása a társadalmilag szükséges, ámde gyötrelmes munkák gépesítése során; mint az egyéni vállalkozások hatékonyabb, termelékenyebb részvénytársaságokba való központosítása; mint az egyenlőtlen föltételekkel induló gazdasági szubjektumok szabad versenyének szabályozása; mint azoknak a kiváltságoknak és nemzeti felségjogoknak a megnyirbálása, amelyek gátolják az erőforrások nemzetközi megszervezését? Hogy ezzel a technikai renddel politikai és szellemi koordináció is együtt jár, az, meglehet, sajnálatos, mégis sokat ígérő fejlemény.

A gondolat-, szólás- és lelkiismereti szabadság lényegében kritikai eszmék voltak abból a célból, hogy egy elavult anyagi és szellemi kultúrát egy termelékenyebbel és ésszerűbbel váltsanak föl. Ezek a jogok és szabadságok, mihelyt intézményesültek, osztoztak annak a társadalomnak a sorsában, amelynek szerves alkotórészévé lettek. A megvalósulás fölszámolja önnön előfeltételeit.

A gondolkodás függetlensége, az autonómia, a politikai ellenzékiség joga egyre inkább elveszíti alapvető kritikai funkcióját egy olyan társadalomban, amely láthatólag egyre inkább képes az egyének szükségleteinek kielégítésére annak révén, hogy megszerveződik. Egy ilyen társadalom joggal megkövetelheti, hogy elveit és intézményeit elfogadják. — Ha az egyén többé nem kényszerülne arra, hogy szabad gazdasági szubjektumként jelenjen meg a piacon, akkor a szabadság eme fajtájának eltűnése a civilizáció egyik legnagyobb vívmánya lenne. A gépesítés és szabványosítás technikai folyamatai egyéni energiát szabadíthatnának föl a szabadság egy ma még föltérképezhetetlen, a szükségszerűségen túl fekvő birodalma számára. Átalakulhatna maga az emberi létezés belső struktúrája: az egyénnek szabadságában állna, hogy autonómiát gyakoroljon egy olyan élet fölött, amely a sajátja lenne.

A fejlett ipari civilizáció lehetőségein belüli cél ez, a technikai racionalitás „végpontja”. A valóságban azonban épp ellenkező tendencia érvényesül: az apparátus önnön védelmének és terjeszkedésének gazdasági és politikai igájába hajtja mind a munkaidőt, mind a szabadidőt, mind az anyagi, mind a szellemi kultúrát. A mai ipari társadalom, annak következtében, ahogyan technikai bázisát megszervezte, a totalitarizmus felé tart. Nemcsak egy sajátos kormányforma vagy párturalom eredményezhet totalitarizmust, hanem egy sajátos termelési és elosztási rendszer is, amely minden további nélkül összeférhet a pártok, újságok, „ellensúlyozó hatalmak” stb. „pluralizmusával”.

A mai civilizáció elérte azt a fokot, ahol a „szabad társadalom” már nem definiálható adekvát módon a gazdasági, politikai és szellemi szabadság hagyományos kifejezéseivel. Az újfajta módok csak negatív kifejezésekkel jelölhetők: a gazdasági szabadság a gazdaságtól, a gazdasági erők és viszonyok uralmától való szabadságot jelentené; szabadságot a létért való mindennapos harctól. A politikai szabadság az egyének megszabadulását jelentené a politikától, amely fölött nem gyakorolhatnak hatékony ellenőrzést. A szellemi szabadság az egyéni gondolkodás helyreállítását jelentené, amelyet most elnyel a tömegkommunikáció és az indoktrináció; a „közvélemény” kiküszöbölését annak előállítóival egyetemben.

(…)

A biológiai szintet meghaladó emberi szükségletek intenzitása, kielégítése, sőt jellege is mindenkor prekondicionált volt. Az, hogy valaminek megtevése vagy elmulasztása, élvezése vagy elpusztítása, birtoklása vagy elutasítása szükségletként rögződik-e vagy sem, attól függ, hogy az uralkodó társadalmi intézmények és érdekek szempontjából kívánatosnak és szükségesnek tekinthetők-e vagy sem. Ebben az értelemben az emberi szükségletek történelmi szükségletek, s amennyiben a társadalom az egyén represszív fejlődését követeli meg, maguk az egyén szükségletei és kielégítésük igénye is erővel érvényre jutó kritikai standardoknak van kitéve.

„Hamisak” azok a szükségletek, amelyeket az egyénre a repressziójában való részleges társadalmi érdekeltség kényszerít rá: azok a szükségletek, amelyek állandósítják a gürcölést, az agresszivitást, a nyomort és az igazságtalanságot. Kielégítésük lehet fölöttébb örömteli az egyén számára, ám ez a boldogság nem olyan állapot, amelyet fönntartani és védelmezni kellene, ha arra szolgál, hogy meggátolja (mind önmagában, mind másban) ama képesség kifejlődését, hogy fölismerjék az Egész beteg voltát. Ez eufória a boldogtalanságban. A hamis szükségletek közé tartozik a legtöbb uralkodó szükséglet, amely arra irányul, hogy az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak, hogy azt szeressék és azt utálják, amit mások szeretnek és utálnak. E szükségletek kifejlődése és kielégítése mindig heteronóm.

A represszív szükségletek túlsúlya befejezett tény, amelyet az emberek tudatlanul és megverten elfogadnak, ámde olyan tény, amelyet meg nem történtté kell tenni... Egyedül azoknak a szükségleteknek van korlátlan jogalapjuk a kielégítésre, amelyek létfontosságúak.

A szükségletek és kielégülésük fennálló univerzuma olyan tény, amelyet kérdésessé kell tenni az igazság és hamisság szempontjából. Arra kérdésre, hogy melyek az igaz és melyek a hamis szükségletek, végső fokon maguknak az egyéneknek kell válaszolniuk — de csak végső fokon; ha és amennyiben szabadok arra, hogy saját válaszukat adják. Amíg visszatartják őket attól, hogy autonómak legyenek, amíg (egészen ösztöneikig lehatoló módon) beprogramozzák és manipulálják őket, addig e kérdésre adott válaszuk nem fogadható el sajátjukként. Minél racionálisabbá, termelékenyebbé, technikaibbá lesz a társadalom represszív adminisztrálása, annál kevésbé képzelhető el annak az útja és módja, hogy az adminisztrált egyének meg tudják törni szolgaságukat, hogy fölszabadíthassák önmagukat. Minden fölszabadulás a szolgaság tudatától függ, s ennek a tudatnak a kialakulását lépten-nyomon gátolja azoknak a szükségleteknek és kielégüléseknek az uralma, amelyek igen nagy mértékben az egyén sajátjaivá váltak. A fejlett ipari társadalom hatékonyan elfojtja azokat a szükségleteket, amelyek fölszabadulást követelnek. A benne működő társadalmi kontrollok kikényszerítik a haszontalan dolgok termelésének és fogyasztásának túlburjánzó szükségletét; az eltompító munka szükségletét, ahol az már igazából nem szükséges; a kikapcsolódás olyan fajtáinak szükségletét, amelyek enyhítik és meghosszabbítják ezt az eltompultságot; az olyan álszabadságok védelmezésének szükségletét, mint amilyen a szabad verseny előírt árak mellett, az önmagát cenzúrázó szabad sajtó, a szabad választás egyenértékű márkák és kacatok között.

A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az egyén milyen tág keretek között választ, hanem hogy miből választ és mit választ. A szabad választás kritériuma sohasem lehet abszolút, de nem is teljesen viszonylagos. Az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat vagy szolgákat, A javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat — vagyis az elidegenülést — tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik.

(…)

Lehet-e igazából különbséget tenni a tömegkommunikációs médiák mint a tájékoztatás és szórakoztatás eszközei, illetve mint manipuláció és indoktrináció közvetítői között? A gépkocsi mint terhes, illetve mint kényelmet nyújtó holmi között? A funkcionális építészet borzalma, illetve komfortja között?

Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és test meghosszabbításává változtatja — mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azokaz új szükségletek biztosítják, amelyeke maga ez a szabályozás termel ki.

A társadalmi kontroll uralkodó formái új értelemben technikaiak. De a jelen szakaszban a technikai kontrollok úgy jelennek meg, mint magának az Észnek a megtestesülése valamennyi társadalmi csoport és érdek szolgálatában — olyannyira, hogy minden szembeszegülés irracionálisnak és minden ellenállás lehetetlennek tűnik.

De a „belsővé válás” pontatlanul írja le azt a módot, ahogyan az egyén magától újratermeli és állandósítja a társadalom által gyakorolt külső szabályozást. A „belsővé tétel” spontán folyamat, amelynek során az Én a „külsőt” „belsővé” transzponálja. Ez tehát föltételezi egy a külső körülményektől különböző vagy akár azokkal ellentétes belső dimenzió meglétét — a közvéleménytől és a közviselkedéstől elkülönülő individuális tudatot. Itt a „belső szabadság” azt a privát teret jelöli, amelyben az ember „önmagává” lehet és az is maradhat.

Napjaink technikai valósága rátör erre a privát térre és megnyirbálja, a teljes individuumra tart igényt. A „belsővé tétel” sokágú folyamatai szinte gépies reakciókká csontosodtak. Az eredmény nem alkalmazkodás, hanem mimézis: az egyén közvetlen azonosulása az ő társadalmával és ezáltal a társadalommal mint egésszel. Ez az új „közvetlenség” azonban egy körmönfont, tudományos igazgatás és szervezés terméke. E folyamat megnyirbálja az elme „belső” dimenzióját, amelyben gyökeret verhetne a status quo-val szembeni ellenállás, mert ebben a dimenzióban székel a negatív, tagadó gondolkodás ereje, az Ész kritikai ereje. Ám a haladás hatására az Ész kész behódolni az élettények, illetve ama dinamikus képesség előtt, mely egyazon életmód mind nagyobb számú és méretű tényeit produkálja. A rendszer hathatósága képtelenné teszi az egyéneket arra, hogy fölismerjék: egyetlen olyan tény sincs benne, amely ne az Egész represszív hatalmát közvetítené. Ha az egyének önmagukat találják meg a dolgokban, amelyek életüket alakítják, ez nem azért van, mintha ők szabnának törvényt a dolgoknak, hanem mert elfogadják a dolgok törvényét — nem a fizika, hanem társadalmuk törvényét.

Amint az egyének azonosulnak a rájuk kényszerített létezéssel, úgy tűnik, kérdésessé válik az „elidegenülés” fogalma. Valójában azonban az elidegenülés egy előrehaladottabb foka jön létre, ahol az teljesen objektívvé válik; az elidegenült szubjektumot fölszippantja elidegenült létezése. Csupán egyetlen dimenzió létezik, s az van jelen mindenütt és minden formában. A haladás vívmányainak ítélőszéke előtt racionalitásuk „hamis tudata” lesz az egyetlen lehetséges igaz tudattá.

Az ideológia magában a termelési folyamatban rejlik: a termelőapparátus, valamint az általa előállított javak és szolgáltatások a társadalmi rendszer egészét „adják el” az embereknek, illetve kényszerítik rájuk. A termékek beprogramozzák és manipulálják őket; egy olyan hamis tudat kialakítását segítik elő, amely immunis önnön hamisságával szemben. A termékek által hordozott indoktrináció nyilvánvaló volta elvész; életmóddá válik. Méghozzá jó — a korábbinál sokkalta jobb életmóddá, és mint jó életmód ellentmond a minőségi változásnak. Így jönnek létre az egydimenziós gondolkodás és viselkedés sémái, amelyben a beszéd és cselekvés fennálló univerzumát tartalmilag transzcendáló eszméket, törekvéseket és célokat vagy elutasítják, vagy ezen univerzum kifejezésmódjává fokozzák le, s az adott rendszer racionalitásával definiálják újra.

Ennek egyik alapja a totális empirizmus a fogalmak kezelése terén; a fogalmak jelentését a partikuláris műveletek és viselkedés reprezentálására korlátozzák (= nominalizmus, operacionalizmus): „Általában valamely fogalmon semmi mást nem értünk, mint egy műveletsort; a fogalom ugyanazt jelenti, mint a megfelelő műveletsor.” Csakhogy az operacionális nézőpont elfogadása sokkal többet jelent, mint puszta korlátozását annak, amit „fogalmon” értünk: összes gondolkodási szokásaink messzemenő megváltozása rejlik abban, hogy a jövőbben nem leszünk hajlandók gondolkodásunk eszközeiként olyan fogalmakat használni, amelyekről nem tudunk adekvát képet adni műveleti terminusokban.

A legsúlyosabb kellemetlenséget okozó fogalmak jelentős részét azon az alapon „küszöbölik ki”, hogy nem lehet róluk adekvát képet adni műveleti, illetve viselkedési terminusokban. Így a radikális empirista támadás szolgáltatja a módszertani igazolást a szellem degradálásához — a pozitivizmushoz, amely megtagadja az Ész transzcendáló elemeit.

Ennek az egydimenziós valóságnak az uralma nem azt jelenti, hogy a materializmus uralkodik és a szellemnek vége. Ellenkezőleg, van mindenféle „Imádkozzunk együtt a héten!”; „Miért nem próbálkozok meg Istennel is?”, vagy zen-buddhizmus, egzisztencializmus stb. Ám az effajta tiltakozás és transzcendencia már nem áll ellentétben a status quo-val, már nem negatív; inkább a gyakorlati behaviorizmus szertartásos vele járója, ártalmatlan tagadása, s a status quo, egészséges étrendjének szerves részeként, hamar meg is emészti mindet.

A politikacsinálók és tömegtájékoztatásbeli szállítóik módszeresen előmozdítják az egydimenziós gondolkodást. Beszéduniverzumuk tele van önmagukat igazoló hipotézisekkel, amelyek, szakadatlanul és monopolisztikusan ismételgetve, hipnotikus definíciókká vagy utasításokká válnak. Így például „szabadok” azok az intézmények, amelyek a Szabad Világ országaiban működnek (illetve amelyeket innen működtetnek); a szabadság minden más transzcendáló módja definíció szerint vagy anarchizmus, kommunizmus vagy propaganda.

(…)

A létezés „pacifikálása” kifejezés az embernek az emberrel és a természettel folytatott harcának olyan fejlettségét jelenti, ahol a versengő szükségleteket, óhajokat és törekvéseket többé nem az uralomhoz és ínséghez fűződő öröklött érdekek szervezik meg, állandósítva e harc pusztító formáit.

(…)

 

3. A boldogtalan tudat legyőzése: a represszív deszublimálás

Ami ma végbemegy, az nem a magaskultúra lesüllyesztése tömegkultúrává, hanem e kultúra megcáfoltatása a valóság által. A valóság meghaladta önnön kultúráját.

A magaskultúra mindig ellentmondásban állt a társadalmi valósággal, s csak egy kiváltságos kisebbség élvezte áldásait, képviselte eszményeit. A valóság ritkán zavartatta magát a magaskultúra eszményeitől.

(…)

Amikor a tömegkommunikációs eszközök harmonikusan és gyakran észrevétlenül vegyítik a művészetet, a politikát, a vallást vagy a filozófiát kereskedelmi közleményekkel, csupán közös nevezőjükre, az áruformára hozzák mindeme kulturális szférákat. A csereérték, nem pedig az igazságérték számít. A szabadságról és kiteljesedésről szóló nagy szavak, midőn választási kampányt folytató vezérek és politikusok szájából hangzanak föl a mozivásznon, a rádióban, értelmetlen hangsorokká változnak, amelyek csak a propaganda, az üzlet és a kikapcsolódás kontextusában nyernek értelmet. A magaskultúra az anyagi kultúra részévé válik, s ebben az átalakulásban igazsága nagyobbrészt veszendőbe megy.

A Nyugat magaskultúrája mind kronológiai, mind funkcionális értelemben technika-előtti kultúra volt. Érvényességét egy olyan világ megtapasztalásából vezették le, amely nem létezik többé, és nem is hozható vissza, hiszen a technikai társadalom teljességgel érvénytelenítette. Nemcsak azért volt feudális, mert a kiváltságos kisebbségre korlátozódott, s mert romantikus elemeket tartalmazott, hanem azért is, mert autentikus alkotásai az üzleti és ipari szféra egészétől, annak kalkulálható, jövedelmező rendjétől való tudatos, módszeres elidegenülést fejeztek ki. Ez a dimenzió kibékíthetetlen ellenfele volt az üzlet rendjének, vádolta és tagadta azt. Ezzel szemben a mai vamp, a nemzeti hős, a karizmatikus iparmágnás, a beatnik, a neurotikus háziasz- szony, a gengszter, a sztár egészen eltérő, sőt, merőben ellentétes funkciót töltenek be: ők már nem annyira egy másik életmód megtestesítői, mint inkább ugyanannak az életnek tipikus vagy torz alakjai, melyek a fennálló rendnek inkább igenléséül, mintsem tagadásául szolgálnak.

Elődeik világa tagadhatatlanul elmaradott, de olyan világ, amelyben az ember és a természet még nem dologként és eszközként volt megszervezve. E technika-előtti kultúra lírája és prózája olyan emberek ritmusát adja vissza, akik gyalogosan vándorolnak vagy fogatokon utaznak, s van idejük és kedvül gondolkodni, szemlélődni, érezni és mesélni.

A művészi elidegenülés az elidegenült egzisztencia tudatos transzformálása — „magasabb szintű” vagy közvetített elidegenülés. A művészi elidegenülés hagyományos képei valóban romantikusak, amennyiben esztétikailag összeférhetetlenek a fejlődő társadalommal. Ez az összeférhetetlenség igazságuk tanújele. Amit fölelevenítenek és emlékezetben tartanak, a jövőre vonatkozik: egy kielégülés képei, amely föloldaná az őt elfojtó társadalmat. A 20-as 30-es évek nagy szürrealista művészete még a maguk fölforgató és felszabadító funkciójában idézte vissza e képeket, és a bennük feltáruló dimenziót: Lélek és Szellem és Szív; az abszolútum keresése. Mára érvénytelenné vált fölforgató erejük, romboló tartalmuk, igazságuk. Ily módon átalakulva otthonra lelnek a mindennapi életben. Az intellektuális kultúra idegen és elidegenítő alkotásai családiasan ismerős javakká és szolgáltatásokká válnak. Vajon tömegtermelésük és - fogyasztásuk csupán mennyiségi változást jelent, ti. a kultúra növekvő megbecsülését és megértését, demokratizálódását? (82-3)

A társadalom fölszívó képessége kiüríti a művészi dimenziót azáltal, hogy asszimilálja antagonisztikus tartalmait. A kultúra területén az új totalitarizmus éppenséggel egy összhangteremtő pluralizmusban nyilvánul meg, ahol a legellentmondóbb művek és igazságok békés közönyben léteznek egymás mellett.

Korábban a művészet elidegenülés volt, racionális megismerő erőt jelentett, amely fölfedte embernek és természetnek egy a valóságban elfojtott, elutasított dimenzióját. Igazsága az előidézett illúzióban állott, abban, hogy kitartott egy olyan világ megteremtése mellett, amelyben az életveszélyt fölidézték és fölfüggesztették - a megismerés révén kerekedve fölébe. (…)A művészetben, akár rituális, akár nem, benne foglaltatik a tagadás racionalitása. Leghaladottabb fokán ő maga a Nagy Megtagadás - a tiltakozás az ellen, ami van.

Most a fejlődő technikai társadalom mindinkább betemeti ezt, s e szakadék bezárultával bekövetkezik a Nagy Megtagadás megtagadása: a „másik dimenzió” fölszívódik a dolgok éppen érvényesülő állásába. Ez a társadalom magukat az elidegenülés alkotásait is bekebelezi, s ama berendezés lényeges alkotóelemeiként forgalmazza, amely a dolgok éppen érvényesülő állását dekorálja és pszichoanalizálja. Ily módon ezek kommercializálódnak: becsapnak, vigasztalnak vagy izgatnak. Bachból konyhai háttérzenét csinálnak. Lehet örülni: az emberek igenis műveltebbek lettek, a klasszikusok elhagyták a mauzóleumot és új életre keltek. Ami igaz is, csakhogy midőn „klasszikusokként” elevenednek meg, önmaguktól különbözőként elevenednek meg, megfosztva antagonisztikus erejüktől, az elidegenítéstől, mely igazságuk tulajdonképpeni dimenziója. Ha egykor ellentmondásban voltak a status quo-val, most ez az ellentmondás elsimul.

Az a körülmény, hogy a szépművészetek transzcendáló igazságai, az élet és gondolkodás esztétikuma csak a jómódú és művelt kevesek számára voltak hozzáférhetőek, egy represszív társadalom fogyatékossága volt. Ezt a fogyatékosságot azonban nem küszöböli ki a zsebkönyv, az általános tankötelezettség, a hanglemez, sem az ünneplőruha eltűnése a színházból. A kulturális kiváltságok biztosítottak ugyanakkor egy védett területet, ahol a tabu alá helyezett igazságok elvont épségben fönnmaradhattak — távol a társadalomtól, amely elfojtotta őket.

Ezt a távolságtartást most eltávolították. A művészi elidegenülés éppúgy funkcionálissá vált, mint a színteréül szolgáló új színházak és hangversenytermek architektúrája. A kulturális központ a kereskedelmi vagy közigazgatási központ jól illeszkedő részévé válik. Az uralomnak megvan a maga esztétikája, és a demokratikus uralomnak az esztétikája is demokratikus. A klasszikusok ebben a demokratikus elterjedtségben egy olyan kulturális gépezet fogaskerekeivé válnak, amely átgyúrja tartalmaikat. A jelen technikája újradefiniálja az ember és természet lehetőségeit, s ezek fényénél a technika-előtti képek elveszítik erejüket.

A magaskultúra likvidálódik: a Don Juanokat, Rómeókat, Hamleteket, Faustokat csakúgy, mint az Oidipuszokat a pszichiáter veszi kezelésbe — és meggyógyítja őket. Kevés olyan titok és vágyódás lappang a lélekben, amelyet ne lehetne értelmesen megtárgyalni, kanalizálni, kérdőívvel fölmérni. Az egyedüllét, az a föltétel, amely az individuumnak tulajdonképpen erőt adott társadalmával szemben és azon túl, technikailag lehetetlenné vált. A logikai és nyelvi analízis kimutatja, hogy a régi metafizikai problémák látszatproblémák; a dolgok „jelentésének” kérdése átfogalmazható a szavak jelentésének kérdésévé, a beszéd és viselkedés fennálló univerzuma pedig tökéletesen adekvát kritériumokat nyújt a megválaszolásához.

A múltbeli magaskultúrának a mindennapi élet valóságához való viszonya sokféle volt: szembenállás és megszépítés, fölháborodás és rezignáció. De a szabadság birodalma is testet öltött benne: a „viselkedni” megtagadása. Ezt a megtagadást nem lehet olyan kompenzáció nélkül meggátolni, amely nagyobb kielégüléssel kecsegtet, mint maga a megtagadás. Az ellentétek leküzdése és egyesítése, amelynek a magaskultúra népi kultúrává való átalakulása nyújt ideológiai dicsfényt, a szükségletek fokozódó kielégítésének anyagi alapzatán megy végbe. Ez az alapzat teszi lehetővé a mélyreható deszublimálást is.

A művészi elidegenülés — szublimálás. Olyan állapotok képeit alkotja meg, amelyek összeegyeztethetetlenek a fennálló Valóságelvvel, amelyek azonban a kultúra képeiként elfogadhatóvá, sőt épületessé és hasznossá válnak. Ez a képvilág most érvényét veszti. A konyhába, az irodába és a boltba való bekebelezése, az üzlet és a szórakozás számára való áruba bocsátása bizonyos értelemben deszublimálás: a közvetett kielégülésnek közvetlennel való felváltása. Ezt a deszublimálást azonban „az erő pozíciójából” végzi egy olyan társadalom, amely többet engedhet meg magának, mint azelőtt, mivel érdekei immáron polgárai legbensőbb ösztöneivé váltak, s mivel az engedélyezett élvezetek is a társadalmi kohéziót és megelégedettséget mozdítják elő.

A Gyönyörelv elnyeli a Valóságelvet. A deszublimálás és a technikai társadalom összefüggésére mutassuk be azt a változást, amely az ösztönenergia társadalmi fölhasználásában következett be.

(…)

A szexualitás (és agresszivitás) e felszabadítása jórészt megszabadítja az ösztöntörekvéseket attól a boldogtalanságtól és rossz közérzettől, amely fényt deríthetne a kielégülések fennálló univerzumának represszív hatalmára. A boldogtalan egyén konfliktusai most sokkal inkább gyógyíthatóbbnak tűnnek, mint azok, amelyekből a freudi „rossz közérzet a kultúrában” fakadt.

(…)

Ez a társadalom mindent, amihez csak hozzányúl, haladás és kizsákmányolás, lélekölő munka és kielégülés, szabadság és elnyomás potenciális forrásává változtat. Nem kivétel a szexualitás sem.

Összefoglalás: Az intézményesített deszublimálás az egydimenziós társadalom nagy teljesítményének, „a transzcendencia leküzdésének” egyik oldala. Ez a társadalom az ösztönszférában ugyanúgy redukálni, sőt fölszívni igyekszik a szembenállást (a minőségi különbséget!), mint a politika és a magaskultúra szférájában. Ennek eredményeként elhalnak azok az értelmi szervek, amelyekkel az ellentmondások és alternatívák megragadhatók — s az egyetlen megmaradt dimenzióban, a technikai racionalitás dimenziójában győzedelmeskedik a „boldog tudat”.

Ezt a hitet tükrözi, hogy ami valóságos, az ésszerű, és hogy a javakat mindenek ellenére a fennálló rendszer szolgáltatja. A lelkiismeretet feloldozza az eldologiasodás, a dolgok általános szükségszerűsége. Ebben az általános szükségszerűségben a bűnnek nem jut hely.

Amikor az Egész forog kockán, akkor semmi sem bűn, csak az, ha elvetjük vagy nem védjük meg ezt az Egészt. A gonosztett, a bűn, a bűntudat magánüggyé válik. Freud az egyén pszichéjében az emberiség bűneit, az individuális kórtörténetben az Egész történetét fedezte föl. Ezt a végzetes köteléket sikeresen elfojtják. Akik önmagukat az Egésszel azonosítják, akik az Egész vezetői és védelmezői lettek, azok ugyan hibákat követhetnek el, de nem tehetnek rosszat — nem bűnösek.

 

4. A beszéd-univerzum bezárulása

A „boldog tudat” — a hit abban, hogy a valóság ésszerű, s hogy a javakat a rendszer szolgáltatja — azt az új konformizmust tükrözi, amely a társadalmi viselkedésre lefordított technológiai racionalitásnak a felszíne. Új, mivel olyan fokig racionális, amire eddig nem volt példa. Olyan társadalmat éltet, amely csökkentette az előző fázisok kezdetlegesebb irracionalitását, amely az eddiginél rendszeresebben hosszabbítja és javítja meg az életet.

(…)

Nyugaton az efféle analitikus állítmányok olyan kifejezésekben fogalmazódnak meg, mint: szabad vállalkozás, választás, individualitás; Keleten: munkásság és parasztság, a szocializmus építése, az osztályellenség szétzúzása stb. A nyilvános nyelvhasználat ezen univerzumában a beszéd szinonimákban és tautológiákban mozog; sohasem halad a minőségi eltérés irányába. Végül a ritualizált fogalom immunissá válik az ellentmondással szemben (azaz nem lehet ellentmondani neki, mert aki ezt teszi, ezáltal kilépve a nyelvi univerzumból „politikailag inkorrekt”-nek, ellenségnek, őrültnek stb. minősül.)

A megrövidítés mondattana az ellentétek kibékülését mondja ki azzal, hogy ismerős, stabil szerkezetbe forrasztja egybe őket. Ez a beszéd-univerzum lezárja magát minden más beszédmód irányában, amely nem az ő kifejezéseit használja. Ez a nyelv olyan konstrukciókban beszél, amelyek ráerőltetik a befogadóra a kicsorbított, megrövidített jelentést, a tartalom gátolt kifejtését, mindannak elfogadását, amit fölkínálnak, abban a formában, amelyben fölkínálják.

Ilyen represszív konstrukció az analitikus állítás. Az a tény, hogy egy bizonyos főnév mindig csak ugyanazoknak az „értelmező” jelzőknek, mellékneveknek a társaságában fordul elő, a mondatot hipnotikus formulává változtatja, amely vég nélkül ismételgetve megrögzíti a jelentést a befogadó tudatában, aki nem gondol a szóban forgó főnév lényegesen eltérő (és esetleg igaz) magyarázataira. Valamennyinek közös vonása a mondattan megrövidülése, összezsugorítása, ami azáltal vágja el az utat a jelentés kifejtése előtt, hogy rögzített image-okat teremt, amelyek ellenállhatatlan, dermesztő konkrétságukkal oktrojálják rá magukat az emberekre. A reklámipar közismert technikájáról van itt szó; ezt ott módszeresen arra használják, hogy „kidolgozzanak egy image-t”, amely megtapad a tudatban, hozzátapad a termékhez, és segít eladni. Ennek az olvasóban-hallgatóban az intézmények, magatartások, törekvések rögzült struktúrájának képzetét és egy rögzült, specifikus reakciót kell kiváltani — és ki is váltja. Ez a nyelv azáltal kontrollál, hogy redukálja az elvonatkoztatás, a kifejtés és ellentmondás nyelvi formáit; képekkel helyettesíti a fogalmakat.

(…)

Ez a nyelv, amely szakadatlanul képeket kényszerít rá az emberekre, szembeszegül a fogalmak kifejtésének és kifejezésének. Közvetítéseket nem ismerő, direkt jellegével gátolja a fogalmi gondolkodást; gátolja tehát a gondolkodást. A fogalom ugyanis nem azonosítja a dolgot és funkcióját.

(…)

A fogalom lerövidülése rögzített képekké, a meggátolt kifejtés az önmagukat igazoló hipnotikus formulákban, az ellentmondással szembeni immunitás, a dolog (és a személy) azonosítása a funkciójával — mindeme tendenciákban az egydimenziós tudat mutatkozik meg a nyelvben, amely beszél.

Az egységesített, funkcionális nyelv engesztelhetetlenül kritikaellenes és dialektikaellenes nyelv. Benne az operacionális és behaviorisztikus racionalitás magába nyeli az Ész transzcendens, negatív, opponáló elemeit. Ezzel szemben kitartó feszültség hatja át a kétdimenziós beszéd-univerzumot, amely a kritikai, elvont gondolkodás univerzuma. Fejlődése során a dialektikus gondolkodás eljutott oda, hogy megértette az ellentmondások történelmi jellegét s közvetítésük folyamatát mint történelmi folyamatot. Így a gondolkodás „másik” dimenziója történelmi dimenziónak, a potenciális történelmi lehetőségnek, megvalósulása történelmi eseményének bizonyult.

E dimenzió elfojtása az operacionális racionalitás társadalmi univerzumában a történelem elfojtását jelenti — a társadalom önnön múltjának elfojtása ez — és a jövőjéé is, amennyiben ez a jövő a jelen minőségi megváltoztatására, tagadására hív föl. A funkcionális nyelv gyökeresen történelemellenes nyelv: az operacionális ésszerűségben a történelmi Ész alig nyer teret és alkalmazást. Az egyén teljes beolvadása a jelen viszonyaiba gátolja az emlékezést, amely az adott tényektől való elszakadás egy módja, olyan módja a „közvetítésnek”, amely rövid pillanatokra megtöri az adott tények mindenütt érvényesülő hatalmát.

Ha a fejlett ipari társadalom fokozódó racionalitása „irracionális maradványként” igyekszik fölszámolni az idő s az emlékezés zavaró elemeit, ezzel egyszersmind az ezen irracionális maradványban foglalt zavaró racionalitást is fölszámolja. A múltnak mint jelenvalónak a fölismerése, a hozzá mint jelenvalóhoz való viszonyulás megakadályozza a gondolkodás funkcionalizálását a fennálló realitásban és e realitás által. Szembeszegül a beszéd és viselkedés univerzumának lezárásával; olyan fogalmak kifejtését teszi lehetővé, amelyek destabilizálják és transzcendálják a zárt univerzumot azáltal, hogy történelmi (azaz kontingens, átmeneti) univerzumként fogják föl. Amint reflexiója tárgyaként az adott társadalommal szembesül, a kritikai gondolkodás történelmi tudattá válik; mint ilyen lényegében ítélőképesség. Távol bármiféle közönyös relativizmustól, igazság és hamisság, haladás és visszaesés kritériumait kutatja az ember valóságos történelmében.

 

5. A negatív gondolkodás veresége: a tiltakozás érvénytelenített logikája

Ebben az univerzumban a technológia biztosítja az ember szabadság-nélküliségének nagy racionalizálását is, s bebizonyítja az emberi autonómia, az élet feletti önrendelkezés „technikai” lehetetlenségét. Ez a szabadság-nélküliség ugyanis nem irracionálisként és nem is politikaiként jelenik meg, hanem mint annak a technikai apparátusnak való alávetettség, amely növeli az élet kényelmét és emeli a munkatermelékenységet.

(…)

A technikai haladás páratlan dinamikája politikai tartalommal telítődött, s a technika Logosza a folyamatos szolgaság Logoszává alakult át. A technika felszabadító ereje — a dolgok instrumentalizálása — a felszabadulás béklyójává válik: az ember instrumentalizálásává.

A tudományos univerzum (vagyis nem az anyag szerkezetére, az energiára, ezek kölcsönhatására stb. vonatkozó specifikus tételek, hanem a természetnek kvantifikálható anyagként való felfogása, amely az objektivitás hipotetikus megközelítését és matematikai logikai kifejezését vezérli) nem más, mint annak a konkrét társadalmi praxisnak a látótere, amely a tudományos terv kibontakozásában jelen van.

 

7. A pozitív gondolkodás diadala: az egydimenziós filozófia

A gondolkodás akkor áll egy síkon a valósággal, ha kigyógyították abból, hogy túllépje azon fogalmak körét, amelyek vagy tisztán axiomatikusak (logika, matematika), vagy egybevágnak a nyelv és a viselkedés fennálló univerzumával. A nyelv-analízis iskolája arra törekszik, hogy kigyógyítsa a gondolkodást és a beszédet a zavaró metafizikus fogalmakból, ti. a kevésbé fejlett és kevésbé tudományos múltnak azokból a „kísérteteiből”, amelyek még mindig kísértik az elmét, noha nem jelölnek és nem is magyaráznak. A hangsúly a filozófiai analízis terapeutikus funkcióján van: korrigálni kell az abnormis viselkedést a gondolkodásban és a beszédben, ki kell küszöbölni vagy legalábbis félre kell tolni a homályosságokat, az illúziókat és a furcsaságokat.

(…)

Feltehetnénk a kérdést: mi marad így a filozófiából? Mi marad a gondolkodásból, mi marad a belátásból, ha eltűnik minden hipotetikus, minden magyarázat? Nem a filozófia definíciója vagy méltósága forog itt kockán; hanem inkább annak az esélye, hogy meg tudjuk tartani és védeni azt a jogot és szükségletet, hogy a mindennapi nyelvhasználattól eltérő kifejezésekben beszéljünk és gondolkodjunk, olyan kifejezésekben, amelyek éppen azért jelentéssel-bírók, racionálisak és érvényesek, mert más kifejezések. Egy olyan ideológia elterjedésének vagyunk tanúi, amely arra vállalkozik, hogy úgy írja le azt, ami történik (és amit elgondolnak), hogy kiküszöböli azokat a fogalmakat, amelyek segítségével meg lehetne érteni azt, ami történik (és amit elgondolnak).

(…)

A filozófiában tehát az egzaktság és világosság nem érhető el a köznyelv univerzumán belül. A filozófiai fogalmak a ténynek és a jelentésnek egy olyan dimenziója felé mutatnak, amely „kívülről” világítja meg a köznyelv atomizált mondatait vagy szavait, bebizonyítva, hogy ez a „kívül” lényeges a köznyelv megértéséhez. Más szavakkal: ha a köznyelv univerzuma maga válik filozófiai analízis tárgyává, akkor a filozófia nyelve „metanyelvvé” válik. A jelentés kialakult tapasztalati kontextusát feloldja valóságának kontextusában; elvonatkoztat a közvetlen konkrétságtól, hogy eljusson az igaz konkrétsághoz.

(…)

Heidegger: az ókori tudomány nem fejletlenebb mint az újkori, hanem a világ egy egészen más tapasztalatán alapul.

(…)

Kétségtelen, hogy a mitológia primitív és éretlen gondolkodás. A civilizáció folyamata megfosztja érvényétől a mítoszt (ez egyenesen a haladás egyik definíciója), de a mitológia státusába vetheti vissza a racionális gondolkodást is.

(…)

Ma a tegnap racionális és realista fogalmai újra mitologikusnak tűnnek, ha a tényleges viszonyokkal szembesítjük őket. A fejlett ipari társadalom dolgozó osztályainak valósága mitologikus fogalommá változtatja a marxi „proletariátus”-t; a mai szocializmus valósága álommá változtatja a marxi eszmét. Az irányváltás oka az elmélet és a tények közötti ellentmondás — habár ez az ellentmondás önmagában nem bizonyítja, hogy az elmélet hamis. (…) A fejlett ipari társadalomban áthelyeződött a misztifikáció területe: inkább a racionális, mint az irracionális válik a misztifikáció leghatékonyabb hordozójává.

(…)

Ma a misztifikáló elemeket igába fogják, s produktív reklámban, propagandában és politikában hasznosítják. A mágiát, varázslást és extatikus odaadást az otthon, a hivatal és az üzlet mindennapi rutinjában gyakorolják, miközben a racionális teljesítmények elfödik az Egész irracionalitását.

(…)

A technológiai valóságban a tárgyi világot (a szubjektumokat is beleértve) eszközök, instrumentumok világaként tapasztaljuk. A technológiai kontextus előre meghatározza azt a formát, amelyben a tárgyak megjelennek. A tudós számára a priori úgy jelennek meg, mint működésképes matematikai-logikai rendszerbe szervezhető, értékmentes elemek; a köznapi értelem számára pedig mint a munka vagy a szabadidő, a termelés vagy a fogyasztás anyaga.

megosztás
A fonetikus ábécé alkalmazásának technikája azzal, hogy bensővé mintegy szellemivé s mindenképpen szimbolikussá tette a nyelv külső hangalakját, az embert a hallás elsődleges, mágikus világából a látás hidegebb világába vitte át (Paolo Santarcangeli)

[Alig húsz éve halt meg Paolo Santarcangeli, fuimei író, költő és irodalomtudós, aki többek között Petőfi, Ady és Babits verseit fordította olaszra. Az alábbi novellája egy tudományos-fantasztikus magazin, a Galaktika 1983-as számában jelent meg. Szoros értelemben vett cselekménye nincs, az öt oldalas szöveg egy elképzelt jelentés, amelyet egy idegen civilizáció kutatója nyújt be a Vének Tanácsának. A beszámoló tudományos alapon igyekszik megmagyarázni, hogy miért szűnt meg az élet a Földön (vagy ahogy ők nevezik: „72024/C sz. Tejútrendszer „Nap” al-szisztémája 3. számú bolygója”). „A jelek halála” nem egy hagyományos sci-fi, sokkal inkább egy szellemtörténeti áttekintés, amelynek fókuszában az a kérdés áll: használt vagy ártott gondolkodásunknak az írás feltalálása?]

 

Paolo Santarcangeli: A jelek halála (részletek)

Hogyan jelent még az emberek között a szabad és „artikulált” gondolat? Nos, tudunk válaszolni e kérdésre. Két különböző módon, melyek azonban összefüggenek egymás­sal: az emlékezettel, vagyis az emlékeknek és tapasztalatoknak a keletkezésével és megrögződésével, hasznosságuk, sőt szükséges voltuk felismerésével és az ebből következő erőfeszítésekkel, melyek arra irányultak, hogy - a maguk és a következő nemzedékek számára - megőrizzék ezeket az enyészettől és a torzításoktól, melyek a szájról szájra hagyományozódás folyamán jelentkeztek. A másik mód az invenció: új ötletek, technikai megoldások, hipotézisek, magyarázatok és bizonyítások születése.

A puszta emlékezet azonban - az előbb említett torzításokat leszámítva - a képeknek, formuláknak, rítusoknak, hangoknak, szavaknak egy még csak nem is pontos ismétlését nyújtotta. Olyannyira, hogy egy nagy bölcs az emberek között, azt vizsgálgatva, hogy hogyan lehet valaki képes arra, hogy megértsen a számára addig ismeretlen, tehát gon­dolkodásának szerkezetétől idegen dolgokat, azt gondolta s tételezte fel, hogy visszaidézés, visszaemlékezés útján történhetik ez, azaz olyan ideák és ismeretek felszínre ho­zásával, melyek már korábban benne voltak, a homályos múlt vagy egy megelőző létezés tudattalan lerakódásaképpen.

De mi is volt valójában az emlékezés? Ezt válaszolhatnánk: Olyan képesség, amely az elmúltnak felismert tudatállapotok megőrzésére és újraélésére irányul. Minden tevékeny­séget, melyet egy aktuális helyzet vált ki, a múlt sugalmaz: a már korábban elsajátított ismeretek határozzák meg. Így az emlékezet jelen volt minden gondolatban és minden tettben: azt mondhatjuk, hogy az emberi értelem az emlékezet tárolta adatok eredője volt: mindazonáltal - s ez a valóban fontos mozzanat - a tudat kritikai beavatkozása ezeket az adatokat egyfajta hierarchikus rendbe szervezte. Az emlékezet mechanizmusá­nak elnevezésére az emberek különböző jelentésű szavakat ötöltek ki: az „eszébe vés" az értelemmel, ésszel kapcsolatos kifejezés, a „szívébe zár”, „megszívlel” a „szív” szóból származik, a „felidéz” úgy állítja elénk az emlékezés aktusát, mint a múltban megszer­zett ismeretek előhívását a tudat mélyeiből a jelen napvilágára.

De mint már mondtam, az emlékezet önmagában nem volt elegendő az embernek ah­hoz, hogy gondolkodását teljesen kifejlessze. Hamar felismerte az ember a kettős szük­ségletet: a közleményeket részben a távol levő kortársak, részben az utókor számára kel­lett közvetíteni; az élőbeszédnek erre való alkalmazása azzal a veszéllyel járt, hogy az adatok csak hiányosan vagy eltorzítva érkeznek el ezekhez, ugyanakkor az átha­gyományozandó adatok mennyisége is gyorsan túlhaladta az egyéni elme felvevőképességét.

Ezért aztán olyan eszközöket találtak fel, melyek az emlékezet szolgálatában állva támogatták vagy konzerválták azt. A találmány maga az írás volt, eszközei pedig a szimbólumok és a jelek; az emberiség története így lényégében a felejtés elleni küzdelemmel lett azonossá.
Az írás nyilvánvalóvá tette a különbséget az élmények emléke és a jelek ismeretén alapuló emlékezet között; a jelek növekvő elvontsági fokú reprezentációknak a hordozói és felidézői voltak. S valóban, egy eseményt a maga teljességében csak az fog fel, aki átélte, sokkal kevésbé az, akinek csak elmesélték, s még kevésbé az, aki csak hallotta attól, akinek valaki elmesélte. S ha túl vagyunk ezen a szakaszon is, akkor a „tanú tanúja” sem található fel többé, és az esemény történelemmé lesz.

 

Nem állíthatjuk, hogy az emberek nem értékelték nagyra ezt a találmányt. Ellenkezőleg: minden elképzelhető módon dicséretét zengték, gyakran Istentől vagy valamely jóté­kony istenségtől eredeztetve. A Talmudban ez áll: „Mózes a Sínai-hegyen megismerte az összes betűk neveit. Ezek a nevek titkokat rejtenek magukban... Kérdezz a te Uradtól Istenedtől egy betűt, mert az Ég minden adománya a betűk titkába van foglalva.” Egy másik, szintén zsidó szentirat úgy tartja, hogy „egyetlen betű elhagyása vagy hozzátétele az egész világ pusztulását jelenthetné”. Az emberek jeleiket réz- vagy ólomlapokra, viasz- vagy agyagtáblákra, a barlangok falaira, állatbőrökre, pálmalevelekre, selyemre írták: acéltollal, nádvesszőkkel, madártollal, acél- és aranyhegyű írószerszámokkal. A betűk mindenféle sorsot osztályrészéül juttathattak az embernek: a felmagasztaltatást és a legmélységesebb nyomorúságot, a megítéltetést és a dicsőséget, a megbecsülést és a becstelenséget, a gazdagságot és a szegénységet.

Tudjuk, hogy hogyan tértek át a piktogrammokról, a hieroglifákról, az ideogrammokról az alfabetikus írásra. Meg kell azonban jegyezni, hogy az emberek nem voltak min­dig tisztában avval a sajátos és bizonyos szempontból a tudati működéseket korlátok közé szorító helyzettel, mely az alfabetikus vagy éppen az egyéb típusú jelek használatá­nak túlsúlya folytán állt elő. Olyan vélemények is voltak - s nem is minden alap nélkül -, hogy a fonetikus ábécé alkalmazásának technikája azzal, hogy bensővé mintegy szel­lemivé s mindenképpen szimbolikussá tette a nyelv külső hangalakját, az embert a hallás elsődleges, mágikus világából a látás hidegebb világába vitte át. Felmerült az a vélemény, hogy „a sajtó, azáltal hogy a nemzeti nyelveket a tömegkommunikáció eszközeivé, tehát zárt szisztémákká formálta át, megteremtette a modern nacionalizmus egységes és köz­pontosított formáit”, s hogy „a nyugati civilizáció története egymástól jól, mintegy tejútrendszerek módjára elkülönülő periódusokra osztható, aszerint, hogy az adott korban milyen kommunikációs eszközök álltak az ember rendelkezésére”. A kor egy másik művében ezt olvashatjuk: „A vizualitás túlsúlyának oka abban található meg, hogy a görögök bevezették az alfabetikus írást, de még inkább abban, hogy a reneszánsz Euró­pája feltalálta a könyvnyomtatást. Az új kommunikációs eszközök megváltoztatták az érzékszervek között fennálló kiegyensúlyozott és kreatív viszonyt, az összes többi felett a látásnak adva elsőbbséget. Amikor felbomlott az ősi egység, s az ember arra kénysze­rült, hogy minden érzékletet látási érzékiéire ’fordítson le’, gondolkodása sémákba merevült, tudata elhomályosult, a vizuális benyomásból származó előítéleteket termé­szetesnek és a tudatalattiban gyökerezőnek fogadta el; az embernek a Világegyetemről alkotott szemlélete töredékessé vált, élete részekké hullott széjjel, a társadalmi szervezet felbomlott, s széttartó fejlődésnek indult; az ősi törzsi egységet az agresszív és hatalom­éhes nemzeti szervezeti egység váltotta fel. Az ábécé rést hasított a szem és a fül, a jelen­tett hang és a jelentő jel között.”

Anélkül hogy bármiféle előítéletet táplálnék e kritikai állásfoglalások iránt, hozzá szeretném fűzni, hogy amikor az ember szinte elveszett már az írott közlések mind ku­szább szövevényében, ugyanakkor - s úgy tűnik, önként - a zene, a különféle hangok, zajok és zörejek egyre duzzadó áradatának tette ki magát; ezek az effektusok (szinte meghazudtolva a látásnak a hallás feletti túlsúlyáról tudósító megállapításokat) a leg­különfélébb eszközök által rögzítve és árasztva nehezen elviselhető makacssággal és erőszakossággal támadtak rá. Világa, az emberi világ ezért s mindenütt jelenlevő zaj civilizációjának nevére is méltó volt.

Akárhogy is, a jeleknek az a burjánzása, melyet joggal nevezhetünk kórosnak, abba az állapotba torkollott, amelyben az ember az írás urából annak rabszolgájává vált: a dokumentumokban foglalt emlékezet rabszolgájává. Az adatok összegyűjtésével és megőrzésével, kezelésével, jegyzetelésével és osztályozásával kapcsolatos teendők egy adott pillanatban olyan arányokat öltöttek, hogy az ember nem volt többé képes átte­kinteni ezeket.

megosztás
Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal - folytatta a kapitány -, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb. (Douglas Adams)

[Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak című ötkötetes regénytrilógiája messze kiemelkedik a sci-fi világából abszurd humorával és mélyen filozofikus világképével. A mű kezdetén egy értelmetlen bürokratikus döntés következtében a pusztításra szakosodott vogon csillagflotta felrobbantja a Földet. A tragédia egyetlen túlélője Arthur Dent, egy hetvenes évekbeli jelentéktelen angol kisember, akit talpraesett barátja, Ford Prefect menekít ki pár perccel a katasztrófa előtt. Mint kiderül, Ford egy távoli bolygóról származik, és szabadidejében a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című útikönyv számára ír szócikkeket. A regény lényegében kettejük galaktikus "stoppolásának" története. A Vendéglő a Világ Végén című részben kalandos módon jutnak fel a Golgrafrincham bolygóról útnak indított „B” bárkára, amelynek népéről az alábbi fejezetekben Candide és Gulliver szintű kritikus társadalomrajzot olvashatunk.]

 

Douglas Adams: Vendéglő a Világ Végén, 24. fejezet

- Ööö... kapitány...

- Igen, első tiszt?

- Épp most kaptam egy jelentésfélét a másodtiszttől.

- Na, nem! Már megint?

Odafent, a hajó hídján, a kapitány enyhe bosszússággal kémlelte az űr végtelen távlatait. Kényelmesen hátradőlt a széles kupola buborékja alatt, ahonnan jól látta az előtte és fölötte húzódó hatalmas csillagfelhőt, amelyben mozogtak, s amely lényegesen ritkábbá vált az utazás folyamán. Ha megfordult, és hátrafelé nézett, a két mérföld hosszú hajótest irányában, sokkal sűrűbb csillagtömeget pillanthatott meg, amely csaknem tömör sávot alkotott mögöttük. A Galaxis közepe volt ez a sáv, ahonnan jöttek.

Az utazás immár évek óta tartott, akkora sebességgel, hogy hirtelenjében meg sem tudta volna mondani, mekkorával. Csak azt tudta, hogy borzasztó gyorsan repülnek. Csaknem akkora volt a sebességük, mint egy bizonyos nagyon sebesen mozgó dologé - hogy mié, az pillanatnyilag sehogy sem ugrott be neki -, de az is lehet, hogy háromszor olyan gyorsan mentek, mint valami más, ugyancsak nagyon gyors mozgású dolog. Akárhogy is, a lényeg az, hogy fenenagy sebességről volt szó.

A kapitány belebámult a hajó mögött ragyogó messzeségbe. Keresett valamit. Néhány perces időközönként újra meg újra kikémlelt, de sohasem találta, amit keresett. Igaz, nem izgatta magát különösebben emiatt. A tudós fiúk határozottan megmondták, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, feltéve, ha senki sem esik pánikba, és mindenki rendesen elvégzi a rábízott feladatot.

Nem esett tehát pánikba. Amennyire tőle függött, minden ragyogóan haladt. Egy nagy; habos szivaccsal megpacskolta a vállát. Ismét visszalopódzott agyába a gondolat, hogy valami bosszantja. De mi lehet az? Egy diszkrét köhögés ráébresztette arra, hogy az első tiszt még mindig ott áll mellette.

Helyes srác ez az első tiszt gondolta. Nem az a géniusz - időnként nehézséget jelent számára, hogy masnit kössön a cipőfűzőjére -, de mindamellett kiváló tiszti matéria. A kapitány nem az a fajta ember, aki szeret hátulról belerúgni valakibe, amikor az illető előrehajol, hogy bekösse a cipőjét, bármily sokáig tartson is a művelet. Nem úgy, mint ez a lehetetlen alak, a másodtiszt, aki összevissza parádézik, a gombjait fényesíti, és óránként tesz jelentéseket, mint például: "A hajó még mindig úton van, kapitány." "Még mindig pályán vagyunk, kapitány!" "Az oxigénszint még mindig kielégítő, kapitány!" "Oda se neki!" - volt erre a kapitány szokásos válasza. Na, igen, jutott eszébe, ez volt az a bosszantó dolog. Az első tisztre nézett.

- Igen, kapitány, valami olyasmit mondott, hogy ejtett néhány foglyot.

A kapitány elgondolkodott a hallottakon. Elég valószínűtlennek tűnt neki az egész, de nem az az ember volt, aki útjában áll a tisztjeinek.

- Nos, remélem, hogy ettől boldogabb lesz egy kicsit - mondta. - Mindig ilyesmire vágyott.

(...)
[Az első tiszt a kapitány elé hurcolja a foglyokat: Fordot és Arthurt. A potyautasok rákérdeznek arra az iszonyatra, amit a raktérben láttak. Ott ugyanis hatalmas termekben koporsószerű tárolókban őriznek sokmillió emberi testet.]

- Úgy értem - kortyolt egyet Ford is a poharából -, hogy nem lehetett nem észrevenni odalenn a hullákat.

- A hullákat? ! - csodálkozott a kapitány.

Ford elgondolkodott. Lehet, hogy a látszat csal, gondolta, és a kapitány nem is tudja, hogy tizenötmillió holttest van a hajóján?

A kapitány kedélyesen bólogatva játszadozni kezdett a gumikacsájával.

Ford körülnézett. A másodtiszt rámeredt a tükörből, de csak egy pillanatig, mert folyton másfelé lődözte a tekintetét. Az első tiszt csak állt, kezében az italos tálcával, és jóindulatúan mosolygott.

- A hullákat? - ismételte meg a kapitány.

Ford megnyalta a szája szélét (mármint a sajátját).

- Igen - mondta. - Azokról a halott telefonmosókról és könyvelőkről beszélek, ott lenn a tárolókban.

A kapitány értetlenül nézett egy darabig, majd hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett.

- Ja, hát azok nem hullák! - mondta. - Te jó ég, dehogyis azok! Csak le vannak fagyasztva, de fel fogják éleszteni őket.

Ford most olyasmit tett, amit csak nagyon ritkán. Pislogott.

Arthur mintha transzból ébredt volna.

- Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? - csodálkozott.

- Hát persze - mondta a kapitány. - Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonőrök, szóvivők, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.

Ford kissé megszédült.

- Szenzációs vállalkozás - tette hozzá a kapitány.

- Ezzel a népséggel? - kérdezte Arthur.

- Félreérti a dolgot - mondta a kapitány. - A miénk csak egyike a Bárkaflotta hajóinak: Ez itt a B bárka. Elnézést, nem engedne még egy kis meleg vizet a kádba?

Arthur kinyitotta a csapot, mire rózsaszínű, habzó vízzuhatag nyaldosta körül a kád belsejét. A kapitány elégedetten felsóhajtott.

- Köszönöm, drága barátom. De miért nem isznak még? Kérem, szolgálják ki magukat.

Ford letette a poharát, elvette az üveget az első tiszt tálcájáról, és színültig töltött magának.

- Mi az a B bárka? - kérdezte.

- Hát ez - mondta a kapitány, és körbeúsztatta a kacsát a habos vízben.

- Igen - mondta Ford -, de...

- Tudja, az történt - mondta a kapitány -, hogy a bolygónk, az a világ, ahonnan jövünk, hogy úgy mondjam, el volt veszve.

- El volt veszve?

- De el ám. Így aztán mindenki azt mondta, legjobb, ha az egész lakosságot bepakoljuk egypár óriási űrhajóba, és áttelepítjük őket egy másik bolygóra.

Mondandója végére érve elégedett nyögéssel dőlt hátra a kádban.

- Úgy érti, hogy egy olyanra, amelyik kevésbé van elveszve? - kérdezte Arthur.

- Mit mondott, kedves barátom?

- Egy kevésbé elveszett bolygóra? Mármint, hogy oda akarnak-e áttelepülni.

- Áttelepülni, igen. Így aztán elhatározták, hogy építenek három hajót, tudja, három űrbárkát, és... De nem untatom magukat?

- Nem, nem, dehogy - mondta Ford határozottan - Nagyon lebilincselő, amit mond.

- Tudja, nagy öröm ez számomra - merengett a kapitány. - Mármint, hogy egyszer végre valaki mással is beszélgethetek a változatosság kedvéért.

A másodtiszt pillantásai lázasan lövelltek összevissza a teremben, majd végül visszatelepedtek a tükörre, mint egy pár légy, amit rövid időre felriasztottak a kedvenc ürülékéről.

- Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal - folytatta a kapitány -, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb.

- Csak ötven százalékában? - lepődött meg Arthur.

A kapitány egy pillanatig töprengett ezen.

- Igen, körülbelül az esetek felében, azt hiszem. Erről jut eszembe: hol van a szappan? - Addig halászott rá, míg megtalálta.

- Na mindegy - folytatta. - Szóval, az a lényeg, hogy az első hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetők, a tudósok, a nagy művészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg.

A kapitány boldogan elmosolyodott.

- És minket küldtek ki először - fejezte be, egy kis fürdőrigmust hümmögve.

A kis fürdőrigmus, amelyet direkt az ő számára komponált világának egyik legtermékenyebb rímfaragója (aki pillanatnyilag a harminchatos tárolóban szunyókált vagy kilencszáz méterre tőlük), egy olyan pillanatot hidalt át, amelyet máskülönben kínos csend töltött volna ki. Ford és Arthur zavartan topogott, és kétségbeesve kerülte egymás tekintetét.

- Ööö... - kérdezte Arthur egy pillanat múlva. - Tulajdonképpen mi volt a baj a bolygójukkal?

- Hát, amint már mondtam, kárhozatra volt ítélve - felelte a kapitány. - Valami olyasmi volt, hogy össze fog ütközni a nappal vagy mi.

Vagy a hold fog nekünk jönni. Valami efféle. Akármi volt is, abszolúte borzasztó kilátással kecsegtetett.

- Jé! - szólt közbe az első tiszt. - Én meg úgy tudtam, hogy háromméteres piranhaméhek raja támadt a bolygóra. Ezek szerint mégsem ez volt a baj?

A másodtiszt hátraperdült, a szemében az a fajta hideg és kemény tűz lángolt, amit csak rengeteg áldozatos gyakorlás árán lehet elsajátítani.

- Nekem nem ezt mondták! - sziszegte. - A parancsnokom szerint a bolygót az a sors fenyegette, hogy fel fogja legelni egy hatalmas mutáns csillagkecske!

- Nahát, tényleg...? - mondta Ford Prefect.

- Igen! Egy iszonyatos fenevad a pokol fenekéről, tízezer mérföld hosszú, kaszaéles fogakkal, óceánforraló lehelettel, olyan karmokkal, amik kontinenseket képesek felszaggatni gyökerestül, nap módjára égető ezernyi szemmel, millió mérföldre tátható, nyáladzó állkapoccsal, egyszóval olyan szörnyűség, amilyent még soha, de soha...

- És biztos, ami biztos, magukat engedték előre, igaz? - érdeklődött Arthur.

- Úgy van - mondta a kapitány. - Mert mindenki úgy volt vele - és szerintem igazuk is volt -, hogy a közhangulat miatt nagyon fontos, hogy a többiek érezzék: olyan bolygóra mennek, ahol tiszták a telefonok, és számíthatnak egy jó hajvágásra.

- Na, igen - helyeselt Ford. - Méltányolandó szempont, elismerem. Na és a többi hajó, ööö... követte magukat?

A kapitány nem felelt rögtön. Hátratekerte felsőtestét, és elnézett a hatalmas hajótest felett, a Galaxis ragyogó középpontja felé. Hunyorítva fürkészte a hihetetlen messzeséget.

- Nos, ha már így rákérdez - eresztett el egy enyhén rosszalló pillantást Ford Prefect felé -, meg kell mondanom, hogy különös módon egy nyikkanást sem hallottunk felőlük öt éve, amióta elindultunk... De bizonyára mögöttünk járnak valahol.

A kapitány pillantása ismét a messzeségbe révedt.

Ford tekintete követte a kapitányét, majd elgondolkodva összevonta a szemöldökét.

- Hacsak - mondta halkan - meg nem ette őket a kecske...

- Na igen... - mondta a kapitány, akinek némi kétkedés lopódzott a hangjába. - A kecske... - A kapitány tekintete átsiklott a hidat határoló készülékek és komputerek halmazára. A műszerlámpák ártatlan pislogással állták a nézését. A csillagok felé fordult, de ezek sem árultak el semmit. Tisztjeire pillantott, akik szemlátomást a maguk gondolataival voltak elfoglalva.

Ford Prefectre vándorolt a tekintete, aki válaszként felvonta a szemöldökét.

- Tudja, fura egy dolog - szólalt meg végül a kapitány -, de most, így elmesélve... Úgy értem, első tiszt, nem találja különösnek ezt az egészet?

- Öööööööö... - felelte az első tiszt:

- Nos - mondta Ford -, úgy látom, rengeteg megbeszélniválójuk lesz egymással, úgyhogy kösz az italokért, és ha ki tudnának tenni minket a legközelebbi bolygón, hát...

- Na igen, ez egy kicsit problémás, tudja - mondta a kapitány -, mert azt a trajektóriás bigyót még azelőtt beállították, hogy elhagytuk volna Golgafrinchamet. Gondolom, részben azért, mert nem vagyok valami jó számtanból, és...

- Úgy érti, hogy nem tudja irányítani a hajót? ! - kiáltott fel Ford, akinek egyszerre elment a kedve ettől a kérdezve rávezetéses játéktól.

- No és mikorra számítják elérni azt a gyarmatosítandó bolygót?

- Ó, hát már majdnem ott vagyunk, azt hiszem - mondta a kapitány. - Bármelyik másodpercben megérkezhetünk. Talán ideje is volna befejeznem ezt a kis fürdést. Csak nem tudom rászánni magam, olyan jólesik.

- Tehát lényegében egy percen belül landolni fogunk? - kérdezte Arthur.

- Nos, nem annyira landolni, mint... ööö... mint inkább...

- Mint inkább mit? - kérdezte Ford élesen.

- Hát - válogatott a kapitány óvatosan a szavak között -, úgy rémlik, hogy a lezuhanás jobban...

- Lezuhanás? ! - kiáltott fel egyszerre Ford és Arthur.

- Ööö... igen - mondta a kapitány. - Igen, azt hiszem, ez része a tervnek: Volt rá valami borzasztó nyomós ok, ami pillanatnyilag nem akar beugrani. Valami, ami azzal volt... ööö...

Ford felcsattant:

- Az egész bagázs egy rakás szerencsétlenség! - ordította.

- Ja, igen - csillant fel a kapitány szeme -, most már emlékszem. Ez volt az. az ok!

A GALAXIS Útikalauz stopposoknak ezt írja a Golgafrincham bolygóról:

ősi és titokzatos történetét legendák övezik: A bolygó földje azoknak a harcosoknak kiontott vérétől vörös, ill. helyenként zöld, akik meghódítására törtek. Napszítta, kopár vidék ez, ahol a tikkasztó levegő parfümös források illatától terhes, amelyek nedve forró és száraz sziklákon csordogál, táplálva a sötét és mósuszillatú zuzmók tömegét. A lázas szenvedélyek földje ez, és a mámoros képzeleté, különösen, ami a zuzmókkal élőket illeti, de egyszersmind a hűvös és borús gondolatoké is, főleg azok körében, akik a zuzmófogyasztást megtagadják, s árnyas fát találtak maguknak a hűsölésre. Az acél, a vér és a hősiesség földje ez, ahol a test és a lélek törekvése egyaránt érvényesül.

Ennyit röviden a bolygó történetéről.

És ebben az ősi és rejtélyes történelemben az Arium nagy Kerengő Költői voltak a legrejtélyesebb alakok. Ezek a Kerengő Költők a távoli hegyek hágóiban éltek, ahol is heverészve várták a gyanútlan utazók csoportjait, hogy köröttük kerengve kövekkel hajigálják meg őket.

Amikor pedig az utazók kiabálni kezdtek, hogy mért nem takarodnak inkább verset írni ahelyett, hogy másokat molesztálnak az örökös kőhajigálással, hirtelen abbahagyták a dobálást, és belefogtak a hétszázkilencvennégy Vassilliani dalciklus valamelyikébe. Ezek a dalok mind rendkívül gyönyörűek voltak, amit rendkívüliség tekintetében talán csak a hosszuk múlt felül, és valamennyien egy kaptafára készültek.

A dalok első része arról szólt, hogyan ment világgá egykoron öt bölcs herceg négy lóval Vassillian városából. A nemes hercegek, akik természetesen nemcsak bölcsek, de bátrak és daliásak is voltak, távoli földekre vetődtek, emberevő óriásokkal vívnak élethalálharcot, egzotikus filozófiák elsajátításán fáradoznak, különös istenekkel teázgatnak, és gyönyörű szörnyeket szabadítanak ki vérszomjas hercegnők karmai közül míg végül kijelentik, hogy a megvilágosodás állapotába jutottak, s ennélfogva vándorlásuk célja immáron elérettetett.

A második és egyben sokkal hosszabb rész arról a huzakodásukról szól, hogy akkor most ki legyen az ötük közül, aki gyalog megy haza.

Mindez a bolygó távoli múltjában történt. Mégis, eme különc poéták egyikének kései leszármazottja volt az, aki kitalálta a fenyegető romlásról szóló dajkameséket, amelyek lehetővé tették a golgafrinchamieknek, hogy népességük haszontalan egyharmadától megszabaduljanak.

A maradék kétharmad szilárdan kitartott eredeti lakhelyén, és sikerekben gazdag, örömteli életet élt addig, amíg az egész civilizációt ki nem irtotta egy virulens kór, amelyet egy piszkos telefonkagyló indított útjára.

 

26. fejezet

Azon az éjszakán a hajó zuhanva ért földet egy kimondottan jelentéktelen, kékeszöld bolygón, amely egy szintúgy jelentéktelen, sárga nap körül keringett a Galaxis nyugati karjának egyik fel nem térképezett szögletében, amelyet messze elkerült az előkelő társaság.

A becsapódást megelőző órákat Ford Prefect ádáz s egyben hiábavaló küzdelemmel töltötte, hogy átállítsa a hajó irányítószerveit az előre elrendelt úti célról. Hamarosan világossá vált számára a programozók szándéka. Az volt a céljuk, hogy a rakományt biztonságban, ha nem is zökkenőmentesen, juttassák el rendeltetési helyére, ám eközben a hajót magát annyira meg akarták nyomorítani, hogy még csak gondolni se lehessen a rendbe hozatalára.

A süvítő, izzó ereszkedés az atmoszférán át lehántotta a hajófelépítmény és a védőburok legnagyobb részét. A végső, dicstelen hasas a zavaros mocsárban mindössze néhány sötétségben eltöltött órát hagyott a legénység számára, hogy felélessze és kirakodja a mélyhűtött rakományt, amelyre senki sem tartott igényt odahaza. A hajó csaknem azonnal süllyedni kezdett, lassacskán átadva gigantikus tömegét a nyálkás ingoványnak. Az égen fel-felbukkanó meteorok - a leszállás izzó maradványai - világosra festették az éjszakai eget, élesen kirajzolva a hajó sötét sziluettjét.

A hajó obszcén és gurgulázó nyögést hallatott a szürke, hajnal előtti derengésben, majd örökre elmerült a bűzös mélységben.

Másnap reggel a felkelő nap híg fénye hatalmas térségre vetült, tele jajongó fodrászokkal, szóvivőkkel, közvélemény-kutatókkal és társaikkal, akik foggal-körömmel azon igyekeztek, hogy kijussanak a szárazra.

Egy kevésbé eltökélt nap valószínűleg nyomban újra lebukott volna a látványtól, ám ez továbbkúszott égi útján, mígnem egy idő után a melegítő sugarak hatása érezhetővé vált a kimerülten vergődő lények számára.

Aznap éjjel, korántsem meglepő módon, számtalan menekülő fulladt a mocsárba, s további milliókra becsülhetők azok, akiket a süllyedő hajó szippantott magával. Mindazonáltal a túlélők száma így is százezrekre rúgott. Ezek kikecmeregtek a környező szárazulatra, ahol néhány tenyérnyi szilárd talajt kerestek maguknak, hogy legyen hol leroskadni és pihenni egy kicsit az átélt rémálom után.

Ketten a túlélők közül kissé távolabb kerestek helyet maguknak.

Ford Prefect és Arthur Dent a közeli domboldalról figyelte a borzalmas fejleményeket. Valahogy nem sikerült igazán átérezniük ezt az egészet.

- Piszkos egy húzás - morogta Arthur.

Ford egy bottal piszkálta maga előtt a földet.

- Én inkább - vont vállat - egy probléma leleményes megoldásának nevezném.

- Mért nem képesek az emberek békében és harmóniában élni egymással?! - sopánkodott Arthur.

Ford hangos és rendkívül öblös nevetésre fakadt.

- Negyvenkettő! - mondta sunyi vigyorral. - Hiába, nem megy! Na, nem baj.

Arthur úgy nézett Fordra, mintha az megőrült volna, s minthogy semmi sem utalt az ellenkezőjére, úgy érezte, tökéletesen helyénvaló a feltételezés, miszerint csakugyan így áll a helyzet.

- Mit gondolsz, mi lesz velük? - kérdezte egy idő után.

- Egy végtelen univerzumban bármi megtörténhet - mondta Ford. - Még az is lehet, hogy túlélik a dolgot. Különös, de ez az igazság.

Ford szemében furcsa fény villant, amint tekintetével végigpásztázta a vidéket, majd ismét megállapodott a nyomorúság alattuk elterülő látványán.

- Azt hiszem, ki fogják húzni egy darabig - mondta.

Arthur élesen Fordra nézett:

- Mért mondod ezt? - kérdezte.

Ford vállat vont.

- Csak egy megérzés - felelte, de nem volt hajlandó további felvilágosítást adni.

- Oda nézz! - mondta hirtelen.

Arthur követte Ford mutatóujját. Odalent, a szétszóródott sokaságban egy alak mozgott - de lehet, hogy a "támolygás" szó pontosabb képet adna arról, amit csinált. Úgy tűnt, hogy valamit cipel a vállán. Miközben egyik fekvő alaktól a másikig dülöngélt, részeg módjára hadonászott feléjük a nála lévő tárggyal. Egy idő után feladta és összeesett.

Arthur nem tudta mire vélni a dolgot.

- Filmezés - mondta Ford. - A történelmi pillanatok megörökítése.

- Nem tudom, te hogy vagy vele - tette hozzá egy pillanat múlva -, de részemről lelécelek.

(...)

 

32. fejezet

[Arthur és Ford felfedező útra indul, és hosszas bolyongás során megbizonyosodnak arról, hogy a kozmikus véletlen a történelem előtti Földre vitte őket. Találkoznak az őslakókkal is, akik bizalmatlanul, de nem ellenségesen fogadják őket. Majd visszaindulnak, hogy tájékoztassák a golgafrinchamieket a fejleményekről.]

Vékony nyüszítés töltötte meg a levegőt. Vinnyogva kavargott a fák között, felriasztva a mókusokat. A madarak egy része viszolyogva hagyta el a környéket. A zaj a tisztás körül táncolt viháncolva. Huhogott, sipítozott, csikorgott, és általában véve fülsértően hatott.

A kapitány mindazonáltal elnéző volt a magányos dudással szemben. Semmi sem tudta kizökkenteni a lelki egyensúlyából. Ami azt illeti, mihelyt túl jutott pompás fürdőkádjának elvesztésén, ami hónapokkal ezelőtt következett be a mocsárbéli kellemetlenség alkalmával, kezdte egész elfogadhatónak érezni ezt az új életet. A tisztás közepén álló nagy sziklát kivájták, s a keletkezett mélyedésben ülve naponta dagonyázhatott kedvére, miközben az alkalmazottak vízzel locsolták a hátát. Meg kell jegyezni azonban, hogy a víz nem volt különösebben langyos, mert még nem sikerült kimódolniuk a melegítését. Oda se neki, gondolta, ez is megoldódik egyszer! Addig is felderítők járták be közel s távol a vidéket meleg vizű forrást keresve, lehetőleg valami szép árnyas tisztáson, s ha netán egy szappanbánya is akadt volna a közelben, hát az maga lett volna a tökély. Voltak, akik erre azzal hozakodtak elő, hogy tudomásuk szerint a szappant nem bányászni szokták odahaza. Ilyenkor a kapitány megkockáztatta azt a feltevést, hogy talán azért, mert ez a lehetőség elkerülte a hazaiak figyelmét, amit a többiek vonakodva bár, de kénytelenek voltak elfogadni.

Nem, az élet nagyon is kellemesen telt, és a jövő még szebbnek ígérkezett. Egyszer minden bizonnyal megtalálják majd azt a meleg vizű forrást az árnyas tisztáson, és ha aztán egyszer végigvisszhangzik majd a kiáltás a dombokon, hogy megvan a szappanbánya, és napi ötszáz darab a kitermelés, hát akkor igazán élvezet lesz fürödni. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen mit várnia a jövőtől.

Húúú, húúú; nyüi, húúú, uüi, üi, szólt a duda, egyre fokozva a kapitány amúgy is kellemes várakozását, hogy most már biztos, hogy bármelyik pillanatban abba fogja hagyni. Ez megint csak egyike volt a jövő által tartogatott apró örömöknek.

Mi van még, ami kellemesnek mondható? - kérdezte magától. Nos, egy csomó dolog: a lomb vörös-arany színe, most, hogy az ősz beköszöntött, az ollók békés csettegése néhány lépésnyire a dagonyától, ahol két fodrász egy szunyókáló művészeti igazgatón és asszisztensén gyakorolta a maga művészetét; a sziklába vájt fürdő szélén sorakozó hat fényes telefonon megcsillanó ősz eleji napsugár. Mert mi az, ami jobban melengeti az ember szívét, mint egy telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (vagy-egyáltalán), ha nem hat telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (sőt egyáltalán).

De mindennél kellemesebben hatott a kapitány közérzetére annak a több száz embernek a boldog zsongása, akik lassan köréje gyűltek a tisztáson, hogy tanúi lehessenek a délutáni bizottsági ülésnek.

A kapitány játékosan megpöckölte gumikacsája csőrét. Ezek a dél utáni bizottsági ülések voltak a kedvencei.

A gyülekező tömeget idegen szemek tartották megfigyelés alatt.

Ford Prefect volt az, aki nemrég tért vissza az északi utazásról, s most a tisztás szélén álló egyik fa ágai között kucorgott. A hathónapos utazás alatt lefogyott ugyan, de egészséges volt, és a szemei élénken ragyogtak. Rénszarvasprém kabátot viselt, a szakálla olyan sűrű volt, és az arca annyira lebarnult, mint egy countryénekesé.

ő és Arthur Dent immár egy hete figyelte észrevétlen a golgafrinchamieket, s Ford úgy találta, ideje végre megkavarni egy kissé a dolgokat.

A tisztás lassacskán megtelt. Férfiak és nők százai lebzseltek mindenütt. Cseverésztek, gyümölcsöt ettek, kártyáztak, és általában véve jól szórakoztak. A futószerelések immár teljesen elpiszkolódtak, sőt elrongyolódtak, de a frizurája makulátlan volt mindegyiküknek. Fordnak feltűnt, hogy sokan falevelekkel tömték tele a futószerelésüket, s azon tűnődött, hogy vajon a közelgő tél elleni védekezés egy fajtájáról van-e szó. Ford szeme összeszűkült. Lehet, hogy a botanika érdekli őket? - morfondírozott.

E spekulációkból a kapitány szava zökkentette ki, amely túlharsogta az általános zsibongást.

- Akkor hát - mondta a kapitány - egy kis rendet szeretnék ezen a gyűlésen, ha lehetséges. Mindenki egyetért velem? - Barátságosan elmosolyodott. - Várjunk talán egy percet, amíg mindannyian felkészülünk.

A beszélgetés lassacskán elenyészett. A tisztáson beállt a csend, az egy dudástól eltekintve, aki képtelen volt kiszabadulni a maga vad és lakhatatlan zenés világából. A mellette állók levelekkel kezdték dobálni a muzsikust. Ha volt valami megmagyarázható oka ennek a viselkedésnek, úgy az elkerülte Ford Prefect figyelmét ebben a pillanatban.

Egy kisebb csoport a kapitány körül gyülekezett. Egyikük láthatóan beszédre készülődött. Ezt abból lehetett tudni, hogy felállt, megköszörülte a torkát, majd a messzeségbe révedt, mintegy jelezve a tömeg felé, hogy rögvest az övék lesz.

A tömeg természetesen valamennyi szemét a leendő szónok felé fordította.

Pillanatnyi csend állt be, amit Ford kedvező időpontnak ítélt meg, hogy drámai fellépését megejtse.

A férfi szólásra készen fordult a tömeg felé.

Ford lehuppant a fáról.

- Helló, emberek - mondta.

A tömeg feléje fordult.

- Ah, kedves barátom - szólalt meg a kapitány -, nincs véletlenül gyufája? Vagy öngyújtója. Vagy ilyesmi.

- Nincs - mondta Ford némileg lehűtve. Nem erre számított. Elhatározta, hogy kissé erélyesebben lép fel.

- Nem, nincsen - folytatta. - Gyufám az nincs, ellenben van egy újságom a maguk számára...

- Kár - mondta a kapitány. - Az a helyzet, tudja, hogy kifogytunk belőle. Hetek óta nem tudtam egy meleg fürdőt venni.

Ford nem hagyta eltéríteni magát.

- Egy felfedezésről hozok hírt - mondta -, ami esetleg érdekelni fogja magukat.

- Szerepel a napirendi pontok között? - vágott közbe a férfi, akit Ford félbeszakított.

Ford megeresztett egy széles, countryénekes-mosolyt.

- Viccel? - kérdezte.

- Már megbocsásson - méltatlankodott a férfi -, de mint sokéves megbecsülésre visszatekintő igazgatósági tanácsadónak, kötelességem felhívni a figyelmét a bizottsági munka szabályainak tiszteletben tartására!

Ford a tömegre nézett:

- Ez az ember megőrült! - szögezte le. - Ez itt egy történelem előtti bolygó...

- Intézze a szavait az ülnökséghez! - utasította rendre az igazgatósági tanácsadó.

- De hisz nem is ül senki - mondta Ford. - Mindenki áll!

Az igazgatósági tanácsadó úgy ítélte meg, hogy a helyzet felháborodott hangot tesz szükségessé.

- Akkor is ülnökségnek kell hívni! - mondta felháborodott hangon.

- Mért nem mindjárt álnokságnak? - kérdezte Ford. - Különben sincs mire leülni, csak ez a szikla...

- Nyilvánvaló - mondta az igazgatósági tanácsadó, félretéve a felháborodott hangot a jól bevált fennhéjázás kedvéért-, hogy magának fogalma sincs a modern üzleti módszerekről.

- Magának meg arról nincs fogalma, hogy hol vagyunk - mondta Ford.

Egy sipító hangú lány talpra ugrott, hogy sipító hangját a tömeghez intézze.

- Fogják be a szájukat! - sipította. - Be kívánok terjeszteni...

- Talán inkább terpeszteni!... - vágott közbe egy fodrász vihogva.

- Rendet! Rendet! - csattant fel az igazgatósági tanácsadó.

- Oké - mondta Ford -, lássuk, mi lesz ebből! - Lehuppant a földre, s megpróbált tippelni, hogy vajon meddig fogja győzni cérnával.

A kapitány amolyan csillapító krákogásba fogott.

- Rendet, ha szabad kérnem - mondta barátságosan. - Most, a Fintlewoodlewix Gyarmatosítási Bizottságának ötszázhetvenharmadik ülésén...

Tíz másodperc, állapította meg Ford, és talpra ugrott.

- Ez őrület! - kiáltotta. - Ötszázhetvenhárom bizottsági ülés, és még a tüzet sem fedezték fel!

- Ha volna olyan kedves - mondta. a sipító hangú lány -, és vetne egy pillantást a napirendre...

- Napirendetlenségre! - fuvolázta boldogan a fodrász.

- ... akkor láthatná - folytatta a lány határozottan -, hogy éppen a fodrászok Tűzkifejlesztési Albizottságának a beszámolója következik. .

- Ööö... eee... - mondta a fodrász azzal a fajta zavart arckifejezéssel, amelyet Galaxis-szerte úgy értelmeznek, hogy: "Nem-e lehetne-e inkább a jövő héten, valamelyik szerdán?"

- Rendben - támadt Ford a hajvágási specialistára. - Akkor halljuk, mit csináltak eddig? Mik a terveik? Milyen elgondolásaik ,vannak a tűzkifejlesztésről?

- Hát én... izé... - mondta a fodrász. - Nekem csak néhány fapálcikát adtak...

- Na és mihez kezdett velük?...

A fodrász idegesen kotorászni kezdett a futószerelés fölső részében, majd igyekezete gyümölcsét átadta Fordnak.

Ford a magasba emelte a tárgyat, hogy mindenki jól lássa.

- Hajcsavaró - állapította meg.

A tömeg éljenezni kezdett.

- Üsse kova! - mondta Ford. - Róma sem égett le egy nap alatt!

A tömegnek halvány gőze sem volt, hogy miről beszél, de ettől függetlenül tetszett nekik a szöveg. Meg is éljenezték.

- Nos - mondta a lány -, maga nyilvánvalóan teljesen járatlan az ilyen ügyekben. Ha olyan régóta benne volna a marketing szakmában, mint én, tudná, hogy mielőtt bármilyen új termék kifejlesztésre kerülne, először megfelelő felméréseket kell eszközölni. Utána kell járni, mi az, amit az emberek a tűztől elvárnak, hogyan viszonyulnak hozzá, milyen a dolog imázsa a szemükben...

A tömeg feszülten figyelt. Arra vártak, hogy Ford valami csodálatosat mondjon.

- Beteheti a fülébe! - mondta Ford.

- Pontosan az efféle dolgok érdekelnek minket - helyeselt a lány. - Lehet, hogy az emberek olyan tüzet akarnak, amit a fülükben tudnak viselni.

- Olyat akartok? - kérdezte Ford a tömegtől.

- Igen! - kiáltották néhányan.

- Nem! - kiabáltak mások boldogan.

Fogalmuk sem volt az egészről, de jól érezték magukat.

- És itt van az a kerékügy - mondta a kapitány. - Mi van a kerékbigyóval? Borzasztó érdekes projektnek látszik.

- Na igen - mondta a marketinges lány -, azzal van egy kis nehézség.

- Nehézség?! - kiáltott fel Ford. - Miféle nehézség? Hisz nincs még egy ilyen egyszerű gép az Univerzumban!

A marketinges lány rosszallóan nézett Fordra.

- Oké, Mr. Okostojás! - mondta. - Ha annyi esze van, akkor árulja már el nekünk, hogy milyen színűnek kell lenni annak a keréknek!

A tömeg megvadult. Egyedül a védelem ellen, gondolták. Ford vállat vont, és ismét leült a földre.

- Te szentséges Zarqnon! - sóhajtotta. - Hát ezek nem csináltak az égvilágon semmit?

Mintegy a kérdésre adott válaszként hirtelen kiabálás hangzott fel a tisztás bejáratánál. A tömeg alig akarta elhinni, hogy még több szórakozásban lehet része ezen a délutánon. Egy férfiakból álló különítmény masírozott be a tisztásra a Golgafrincham 3. ezredének díszegyenruhájában. A fele társaságnak megvolt még a Durr-O-Dum puskája. A többiek lándzsákat hordoztak, s menetelés közben összeütögették őket. Mind a tizenkét fő napbarnított volt, egészséges, de teljesen kimerült és sáros. Az osztag csörömpölve megállt, és döngve vigyázzba merevedett. Egyikük felbukott, és úgy maradt.

- Kapitány úr! - kiáltotta a másodtiszt (mert ő volt a parancsnokuk). - Engedélyt kérek jelentéstételre!

- Helyes, másodtiszt, üdvözlöm újra itthon s a többi. Találtak meleg vizű forrást? - kérdezte a kapitány lemondóan.

- Nem, uram!

- Mindjárt gondoltam.

A másodtiszt átcsörtetett a tömegen, hogy tisztelegjen a fürdő előtt.

- Felfedeztünk egy új kontinenst!

- Hol?

- A tengeren túl. .. - mondta a másodtiszt, jelentőségteljesen összehúzva a szemét - kelet felé.

- Óh!

A másodtiszt arccal a tömeg felé fordult, és feje fölé emelte a puskáját. Nagyszerű ez a mai show, gondolta a tömeg.

- Hadat üzentünk nekik!

Vad és önfeledt ujjongás tört ki a tisztás minden zugában. Ez a hír felülmúlta minden várakozásukat.

- Álljon meg a menet! - kiáltotta Ford Prefect. - Várjunk csak egy kicsit!

Talpra ugrott, és csendet parancsolt. Egy idő után teljesült a kívánsága, legalábbis amennyire a körülmények lehetővé tették, tudniillik a dudás épp a nemzeti himnuszt komponálta.

- Muszáj szólni ennek a dudának? - érdeklődött Ford.

- Ó, igen - mondta a kapitány. - Elnyert rá egy pályázatot.

Ford azt fontolgatta, hogy vitára kéne bocsátani a dolgot, de gyorsan belátta, hogy ez őrültség volna. Ehelyett egy jól irányzott szikladarabot indított útjára a dudás felé, majd a másodtiszthez fordult.

- Hadat üzentek? - kérdezte.

- Úgy van! - nézett végig megvetően a másodtiszt Ford Prefecten.

- A szomszédos kontinensnek?

- Igen! Totális háborút akarunk. Ez a harc lesz a végső!

- De hát nem is él ott senki!

Ah, ez érdekes szempont, gondolta a tömeg.

A másodtiszt Ford arcát fürkészte kitartóan. Olyan volt a pillantása, mint egy pár moszkitó, amelyik rendületlenül köröz tíz centire az ember orra előtt, nem hagyván eltéríteni magát kézlegyintésektől, légycsapóktól s holmi összetekert újságoktól.

- Tudom - mondta -, de egyszer majd élni fognak. Ezért határidő nélküli ultimátumot hagytunk nekik.

- Mit?!

- És fölrobbantottuk néhány katonai létesítményüket.

A kapitány kihajolt a kádból.

- Katonai létesítményüket? - csodálkozott.

A másodtiszt pillantása nyugtalanul cikázni kezdett.

- Igen, uram, úgy éretem: potenciális katonai létesítményeket... Na jó... fákat.

A bizonytalanság pillanata elmúlt. A másodtiszt tekintete korbácsként vágott végig a hallgatóságon.

- És ezenkívül - bömbölte - kihallgattunk egy gazellát!

Katonásan a hóna alá penderítette Durr-O-Dumját, és a tömeg eksztatikus ovációja közepette távozott. Mindössze néhány lépést sikerült megtennie, mert a lelkes sokaság a vállára kapta, és tiszteletkörre indult vele a tisztás szélén.

Ford csak ült tétlenül, és néhány követ ütögetett egymáshoz szórakozottan.

- Na és mi mást csináltak még? - érdeklődött, miután az ünneplés alábbhagyott.

- Új kultúrát hoztunk létre - mondta a marketinges lány.

- Csakugyan? - kérdezte Ford.

- Igen. Az egyik producerünk roppant érdekes dokumentumfilmet forgat a helybeli barlanglakókról.

- Nem is barlanglakók!

- Úgy néznek ki, mintha barlanglakók volnának.

- Mért, barlangban laknak talán?

- Hát...

- Kunyhóban laknak, nem?

- Biztos festik a barlangjukat! - kurjantotta egy tréfamester a tömegből.

Ford dühösen fordult a közbeszólóhoz.

- Nagyon vicces ! - mondta. - Hát nem veszik észre, hogy kihalófélben vannak?!

Útban visszafelé Ford és Arthur két elhagyott falut is, talált. A falvak körüli erdőben meglelték lakóik tetemeit is, akik oda húzódtak félre meghalni. Az a kevés bennszülött, aki még élt, levertnek és egykedvűnek látszott, mintha nem annyira testi, mint inkább lelki nyavalyában szenvedtek volna. Lomhák voltak, tele végtelen szomorúsággal. Nem csoda: a jövőjüket ragadták el tőlük.

- Kihalófélben vannak! - ismételte meg Ford Prefect. - Fel tudja fogni, hogy ez mit jelent?

- Ööö... hogy nem tanácsos velük életbiztosítást kötni? - találgatta az iménti tréfamester.

Ford nem vett tudomást a közbeszólóról, ehelyett az egész tömeghez intézte szavait.

- Próbálják felfogni végre - mondta -, hogy a kihalásuk kezdete egybeesik a megérkezésünkkel.

- Pontosan - mondta a marketinges lány. - Ez a filmben is remekül érzékelhető. Épp ez adja azt a szívbe markoló hatást, ami az igazi nagy dokumentumfilmek sajátja. A producer szívvel-lélekkel elkötelezte magát az ügy mellett.

- Hogyne - mondta Ford.

- Úgy vettem ki a producer szavaiból - fordult a lány a kapitányhoz, aki épp bóbiskolni készült -, hogy a következő filmet önről akarja forgatni, kapitány.

- Csakugyan? - riadt fel a kapitány. - Hát ez borzasztó rendes tőle!

- Roppant izgalmas szemszögből járja körül a témát. Tudja, a felelősség terhe, a parancsnok magányossága...

A kapitány egy ideig csak hümmögött és aházott.

- Nos, ami engem illet - mondta végül -, én nem hangsúlyoznám túl ezt a szemszöget. Az ember sosincs igazán egyedül, ha vele van a gumikacsája.

Magasba tartotta a kacsát, amit a tömeg elégedett tapssal jutalmazott.

Mind ez ideig az igazgatósági tanácsadó megkövült nyugalommal ült magában. Ujjhegyeit a halántékához szorítva igyekezett kifejezésre juttatni, hogy vár, ha kell, akár egész nap.

Ebben a pillanatban úgy határozott, hogy mégsem vár egész nap, hanem úgy tesz inkább, mintha az elmúlt félóra meg sem történt volna.

Szólásra emelkedett.

- Azt hiszem - mondta kimérten -, áttérhetnénk végre a pénzügyekre.

- A pénzügyekre?! - dohogott Ford Prefect. - Miféle pénzügyekre?

- Igen - ismételte meg az igazgatósági tanácsadó -, a pénzügyekre!

- Na és honnan lesz pénzünk - mondta Ford -, ha egyszer senki se termel semmit? A pénz, mint tudja, nem a fán terem!

- Ha volna szabad talán folytatnom...

Ford csüggedten bólintott.

- Köszönöm. Nos, minthogy néhány hete elhatároztuk, hogy a falevelet ezentúl törvényes fizetőeszköznek fogadjuk el, természetesen valamennyien borzasztó gazdagok lettünk.

Ford hitetlenkedve nézte a tömeget, amint erre helyeselve felmordul, és kapzsin babrálni kezdi a futószerelésekben rejlő levélkötegeket.

- Ugyanakkor - folytatta az igazgatósági tanácsadó - fellépett egy kisebb probléma is az inflációval, ami épp a levelek könnyű beszerezhetőségével függ össze. Ennek az lett a következménye, hogy a jelenlegi árszínvonalon, tudomásom szerint, nagyjából háromhektárnyi lombos erdő reprezentál egy vagon bikkmakknak megfelelő értéket.

A tömeg nyugtalanul felmorajlott. Az igazgatósági tanácsadó csendre intette őket.

- A problémát megkerülendő - folytatta -, oda kívánunk hatni, hogy a levelek jelentősen felértékelésre kerüljenek. Ezért széles körű lombtalanítási akciót foganatosítunk, melynek során... ööö... az összes erdőt elégetjük. Feltételezem, hogy a körülményeket is figyelembe véve valamennyien belátják a lépés szükségszerűségét.

A tömeg egy pillanatig bizonytalannak látszott a kérdésben, míg valaki rá nem mutatott, hogy ez a húzás mennyire megnövelné a zsebükben lévő falevelek értékét. Erre örömujjongásban törtek ki, és állva éljenezték az igazgatósági tanácsadót. A tömegben jelen lévő könyvelők kellemes várakozással tekintettek a sikeresnek ígérkező ősz elébe.

- Maguk megbolondultak - állapította meg Ford Prefect.

- Teljesen meghibbantak - próbálkozott más oldalról.

- Megkergült birkák gyülekezete az egész társaság - világított rá újabb szemszögből.

A vélemények szele kezdett Ford ellen fordulni. Ami eleinte remek szórakozásnak ígérkezett, az mindinkább puszta sértegetésnek hatott a tömeg szemében, s minthogy a sértegetés ellenük irányult, hamar elegük lett belőle.

Megérezve a szélirányváltozást, a marketinges lány egyenest Fordra támadt.

- Ideje volna - mondta - számot adnia arról, mivel töltötte az elmúlt hónapokat, azóta, hogy eltűnt azzal a másik betolakodóval együtt, mindjárt a megérkezésünk után.

- Utazgattunk - mondta Ford. - Megpróbáltunk kideríteni egyet s mást erről a bolygóról.

- Hát - mondta a lány kaján mosollyal -, ez sem tűnik valami produktív tevékenységnek!

- Nem? Márpedig van egy érdekes újságom a számotokra, szivi! Megfejtettük a bolygó jövőjét!

Ford várt, hogy a bejelentés célba találjon, de semmiféle hatást nem ért el vele. A golgafrinchamieknek fogalmuk sem volt róla, hogy miről beszél.

Ford tehát folytatta:

- Dingógumit se számít, hogy mostantól fogva mit csináltok! Tökmindegy, hogy felégetitek-e az erdeiteket vagy sem. A jövőbeli történelmetek elintézett ügy. Kétmillió évetek van, és ezzel kész! Finita! Konyec! A kétmillió év végén a fajotoknak annyi: kinyiffan, kaput! Ne feledjétek: még kétmillió év!

A tömeg kezdte dühbe lovalni magát. Muszáj ezt a zagyvaságot végighallgatnunk? - gondolták. Ki kéne fizetni a pasast egy marék falevéllel, hogy egyszer s mindenkorra békét hagyjon nekünk!

Nem volt szükség fizetségre. Ford már távozóban volt a tisztásról, s csak egy fejcsóválás erejéig időzött, látva, hogy a másodtiszt máris tűz alá veszi a környező fákat Durr-O-Dumjával.

Aztán már csak egyszer fordult vissza.

- Kétmillió év! - emlékeztette őket nevetve.

- Nos - mondta a kapitány békítő mosollyal -, akkor van még egy kis idő a fürdésre. Nem adná ide valaki a szivacsomat? Kiejtettem a kádból.

megosztás
Volt valami lényeges, élő és állandó kapcsolatuk a világmindenség Egészével, tudták, hogy ha evilági boldogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra a világmindenség Egészével való még kiterjedtebb érintkezés.

Dosztojevszkij: Aranykor a mellényzsebben (cikk)

Számomra különben elég unalmas volt, azazhogy nem is unalmas, hanem inkább bosszantó egy kicsit. Véget ért a gyermekbál, és kezdetét vette az atyák bálja, de uramfia, mennyi antitalentum! Mindenki vadonatúj jel­mezben, de senki sem tudja viselni; mindenki vigad, de senki sem vidám; mindenki duzzad a becsvágytól, de senki sem tud megnyilatkozni; mindenki irigy a másik­ra, mindenki hallgat, húzódozik. Még táncolni sem tud­nak. Nézzék ezt az aprócska keringőző tisztet (a középosztály minden bálján látni egy ilyen aprócska, kerge­kórba szilajult tisztet). Egész tánctudománya és fortélya abban áll, hogy szinte eszeveszett rúgtatással pörgeti hölgyét, akár harminc-negyven hölgyet is megpörget egymás után, és büszkélkedik vele; de hol itt a szépség! Hiszen a tánc szinte már-már szerelmi vallomás (gon­doljanak a menüettre), ő meg valósággal hadakozik. És átvillant rajtam egy fantasztikus, a képtelenségig vak­merő gondolat: „Mi lenne - gondoltam -, ha ezek a kedves, tiszteletre méltó vendégek, ha csak egy pillanat­ra is, nyíltak, őszinték lennének, mivé változna egy csapásra ez a fülledt terem? Mi lenne, ha hirtelen min­denki megtudná mindenki titkát? Mi lenne, ha minden­ki megtudná, mennyi egyeneslelkűség, tisztesség, igazi, szívbéli vidámság rejlik őbenne magában, mennyi tisz­taság, nemes érzés, jóakarat, elme - mit! - elmesziporka, a legfinomabb és legelbájolóbb, ez pedig mindnyájuk­ban, egészen biztos, mindnyájukban megvan. Bizony, uraim, mindannyiukban benne rejlik mindez, és egyi­kük, egyetlenegyük sem tud róla semmit! Ó, kedves urak és hölgyek, tisztelt vendégek, esküszöm, hogy az önök társaságában mindenki elmésebb, mint Voltaire, érzőbb, mint Rousseau, hódítóbb, mint Alkibiadész, Don Juan, Lucretia, Júlia és Beatrice! Nem hiszik, hogy ilyen kiválóak? Nos, szavamra mondom, Shakespeare, Schiller, Homérosz, sőt mind együttvéve nem szereztek annyi gyönyörűséget, mint amennyit most, ebben a percben találhatnánk az önök körében, itt e bálteremben. Mit Shakespeare! Olyasmi pattanna ki, amiről nem is álmodtak bölcseink. Lám, éppen ez az önök tragédiá­ja, hogy nem tudják, milyen nagyszerűek! Tudják-e, hogy önök közül bárki, ha úgy akarná, egy szempillantás alatt boldoggá tehetne mindenkit ebben a teremben, és mindenkit elbűvölhetne? S ez a hatalom mindnyájuk­ban megvan, csak oly mélyen rejlik, hogy már régen hihetetlennek tetszik. De vajon az aranykor csak a por­celáncsészéken létezik? Ne ráncolja homlokát, méltóságos uram, az aranykor hallatára: szavamat adom, senki sem kényszeríti, hogy aranykori jelmezben járjon, szeméremlevéllel - az ön tábornoki jelmezét nem bántja senki. Mi több, biztosí­tom, hogy az aranykorba még igazi tábornoki sarzsival is be lehet jutni. Próbálja csak meg méltóságod, akár most rögtön - hiszen ön itt a rangidős, öné a kezdemé­nyezés -, meglátja, milyen, úgynevezett Pironhoz illő elmésséget produkálna hirtelenében, saját maga számá­ra is váratlanul! Ön nevet, nem hisz nekem? Örülök, hogy megnevettettem, csakhogy amit én itt ellelkendez­tem, nem paradoxon, hanem a való igazság... S az ön tragédiája az, hogy nem hiszi.

 

Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma (részlet)

Ám útitársam már magamra hagyott. És annyira váratlanul, hogy magam se vettem észre, máris ott álltam azon a földön, egy paradicsomian gyönyörű, derűs nap éles fényében. Azt hiszem, azoknak a szigeteknek egyikén álltam, amelyek a mi földünkön a görög szigetvilágot alkotják, vagy valahol a szigettenger közelében fekvő kontinens partvidékén. Ó, minden pontosan ugyanúgy volt, mint nálunk, de úgy tetszett, hogy mindenütt valami ünnep, egy végre-valahára elért nagy és szent diadal fénye ragyog. A nyájas smaragdzöld tenger vize halkan csapkodta a partot, és látható, kézzel fogható, csaknem tudatos szeretettel csókolgatta. A gyönyörű magas fák virágjuk teljes pompájában álltak, tömérdek levelük pedig - ebben biztos vagyok - halk, szelíd zizegéssel üdvözölt, és mintegy szerető szavakat suttogott nekem. A pázsit szinte lángolt az élénk színű, illatos virágoktól. A madarak seregestül röpködtek a levegőben, vagy a vállamra, karomra szálltak - egy cseppet se féltek tőlem -, és boldogan legyeztek kedvesen repeső szárnyacskájukkal. És végül megláttam és megismertem e boldog föld embereit is. Maguktól odajöttek hozzám, körülvettek, és csókkal üdvözöltek. Ó, milyen gyönyörűek voltak a napnak, a saját napjuknak e fiai! A mi földünkön sohase láttam ilyen emberi szépséget. Legfeljebb gyermekeinkben, életük legelső éveiben találhatjuk meg ennek a szépségnek távoli, halvány visszfényét. E boldog emberek szeme derűs fénnyel csillogott. Arcukról értelem, immár teljes nyugalommá tökéletesedett tudat sugárzott, ám ezek az arcok vidámak voltak; ezeknek az embereknek szavaiban és hangjában gyermeki öröm csengett. Ó, én mindjárt megértettem mindent, mindent, mihelyt az arcukra tekintettem! Ez olyan föld volt, amelyet nem mocskolt be a bűnbeesés, olyan emberek éltek rajta, akik még nem követtek el bűnt, és ugyanolyan paradicsomban laktak, amilyenben az egész emberiség hagyományai szerint a mi ős-szüleink a bűnbeesés előtt, azzal a különbséggel, hogy itt az egész föld mindenütt egyetlen nagy édenkert volt. Ezek az emberek boldogan nevetve sereglettek körém, és megcirógattak; elvittek magukhoz, és mindegyikük szeretett volna megnyugtatni. Nem kérdezősködtek semmiről, mintha már tudtak volna mindent - nekem legalábbis így tetszett -, és szerették volna mielőbb elűzni arcomról a szenvedést. Hát nézzék, megint azt mondhatom: mit számít, hogy ez csak álom volt?! E gyönyörű, ártatlan emberek szeretetének érzékelése örökre megmaradt bennem, és érzem, hogy szeretetük még most is rám sugárzik onnan. Én láttam, megismertem őket, meggyőződtem létükről, szerettem őket, és később szenvedtem is értük. O, én mindjárt, már akkor rádöbbentem, hogy sok tekintetben egyáltalán nem fogom megérteni őket. Nekem, mai, haladó szellemű orosznak és gyarló pétervárinak rejtély volt például az: miképp lehet, hogy náluk, akik olyan sok mindent tudnak, nyoma sincs a mi hagyományunknak. De nemsokára ráeszméltem, hogy az ő tudásuk más ihletettségből táplálkozik és tökéletesedik, mint a mienk a földön, és hogy törekvéseik is egészen mások. Ők nem vágyódtak semmire, nyugodtak voltak, nem törekedtek az élet megismerésére - úgy, ahogy mi törekszünk belehatolni -, mert az ő életük tökéletes volt. De az ő tudásuk mélyebb is, magasabb is volt, mint amit a mi tudományunk ad, mert a mi tudományunk megmagyarázni igyekszik az életet, előbb maga akar belehatolni, hogy aztán megtanítsa az embereket, hogyan éljenek; ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogyan éljenek; erre rájöttem, de a tudásukat nem tudtam megérteni. Rámutattak fáikra, és én nem tudtam megérteni azt a határtalan szeretetet, amellyel rájuk néztek: mintha magukhoz hasonló lényekkel társalogtak volna. Mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy valóban társalogtak velük! Igen, megtanulták a nyelvüket, és szentül hiszem, hogy azok meg is értették őket. És ilyen szemmel nézték az egész természetet: az állatokra, amelyek békességben éltek velük, nem támadtak rá, hanem szeretetüktől lenyűgözve, maguk is szerették őket. Rámutattak a csillagokra, és mondtak róluk valamit, amit nem tudtam felfogni, de biztos vagyok abban, hogy valamiképp érintkeztek a mennybolt csillagaival, nem csupán gondolkodás útján, hanem más, közvetlenebb formában is. Ő, ezek az emberek nem is iparkodtak azon, hogy megértsem őket, anélkül is szerettek, viszont én tudtam, hogy ők se fognak megérteni engem soha, így hát jóformán nem is beszéltem nekik a mi földünkről. Csak megcsókoltam előttük azt a földet, amelyen éltek, és szavak nélkül is imádtam őket; ők látták ezt, és engedték imádni magukat, nem restellték, hogy imádom őket, mert ők maguk is tele voltak szeretettel. Nem szenvedtek miattam, amikor néha sírva csókolgattam a lábukat azért, mert szívemmel boldogan éreztem, milyen erős szeretettel fogják viszonozni. Olykor ámulva azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet, hogy egész idő alatt egyszer sem sértettek meg egy olyat, mint én, és egyszer sem keltettek se féltékenységet, sem irigységet egy olyanban, mint én vagyok? Sokszor megkérdeztem magamtól: hogyan állhattam meg én, hencegő, hazudozó ember, hogy ne beszéljek az ismereteimről, amelyekről nekik természetesen fogalmuk se volt, hogyhogy nem kívántam csodálatba ejteni őket, akár csupán irántuk való szerétéiből is? Olyan elevenek és vidámak voltak, mint a gyermekek. Szüntelenül kószáltak gyönyörű ligeteikben és erdeikben, énekelték gyönyörű dalaikat; könnyű eledellel: fák gyümölcsével, erdeik mézével és az őket szerető állatok tejével táplálkoztak. Eleségükért, ruhájukért csak kevés, könnyű munkát végeztek. Ismerték a szerelmet, születtek is gyermekeik, de sohasem vettem észre bennük a könyörtelen kéjhajhászásnak azt a szenvedélyét, amely a mi földünkön csaknem mindenkit utolér, és a mi emberiségünk csaknem valamennyi bűnének egyetlen forrásául szolgál. Ok úgy örültek a világra jött gyermekeknek, mint boldogságuk újabb részeseinek. Nem volt köztük vita, nem volt féltékenység, sőt nem is értették, hogy az mit jelent. Az ő gyermekeik mindenki gyermekei voltak, mert mindnyájan egy családot alkottak. Jóformán egyáltalán nem ismerték a betegséget, bár ott is volt halál; de az öregek csendesen haltak meg, mintha csak elaludnának, miután mosolyogva megáldották a köréjük gyűlt búcsúzó embereket, és maguk is derűs mosolyt kaptak útravalóul. Szomorúságot, könnyeket ilyenkor sose láttam, csak szinte rajongásig - de higgadttá tökéletesedett, szemlélődő rajongásig - fokozódó szeretetet. Azt hihette az ember, hogy még a halottaikkal is érintkeznek, és hogy az őket összekötő földi kapcsot a halál sem tépi szét. Jóformán nem értettek meg, amikor az örök életről kérdezősködtem, de láthatólag annyira ösztönösen meg voltak győződve arról, hogy ez számukra nem is lehetett kérdés. Templomaik nem voltak, de volt valami lényeges, élő és állandó kapcsolatuk a világmindenség Egészével; nem volt vallásuk, de biztosan tudták, hogy ha evilági boldogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra - élők és holtak számára egyaránt — a világmindenség Egészével való még kiterjedtebb érintkezés. Örömmel, de nem türelmetlenül, nem sóváran várták ezt a pillanatot, mintha már benne élt volna szívüknek sejtéseiben, amelyekről beszélgettek is egymással. Esténként, mielőtt aludni tértek, szerettek összehangzó, dallamos kardalokat énekelni. Ezekbe a dalokba öntötték mindazokat az érzéseket, amelyeket a már-már elmúló nap szerzett nekik: magasztaló énekekkel búcsúztak tőle. Áldották a természetet, a földet, a tengert, az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról, és úgy dicsérték egymást, mint a gyermekek; ezek a lehető legegyszerűbb dalok voltak, de szívből jöttek és szívhez szóltak. De nemcsak akkor gyönyörködtek egymásban, ha daloltak, hanem úgy tetszett, hogy egész életüket csakis ezzel töltik. Ez amolyan általános, kölcsönös szerelem volt. De némelyik ünnepélyes, ujjongó éneküket jóformán egyáltalán nem értettem. A szavakat ugyan értettem, de sohase tudtam lényegük mélyére hatolni - az szinte hozzáférhetetlen volt az én értelmemnek, jóllehet a szívemet egyre jobban és jobban átjárta. Gyakran mondtam nekik, hogy én mindezt már régen előre éreztem; hogy ez a boldogság és dicső élet már a mi földünkön föl-fölsejlett bennem, csalogató, néha elviselhetetlen szomorúságba csapó, sóvár vágy alakjában; hogy előre megnéztem mind őket magukat, mind a dicsőségüket szívem álmaiban, értelmem ábrándjaiban; hogy ott, a mi földünkön sokszor nem tudtam könnyek nélkül ránézni a lenyugvó napra... Hogy a mi földünk lakói iránti gyűlöletembe mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem őket, miért nem tudom megtagadni tőlük a bocsánatot; és hogy a szeretetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeretni, hogy ne gyűlöljem őket? Ahogy figyeltek, láttam rajtuk: nem tudják elképzelni, amit mondok, de nem bántam, hogy beszéltem nekik erről: tudtam, hogy megértik, milyen nagyon vágyódom azok után, akiket elhagytam. Igen: ha rám néztek szeretetet sugárzó, kedves tekintetükkel; ha éreztem, hogy közöttük az én szívem is ugyanolyan igaz és ártatlan lesz, mint az övék, akkor én sem sajnáltam, hogy nem értem őket. Az élet teljességének érzésétől el-elakadt a lélegzetem, és szótlanul imádtam őket.

megosztás