Több ezer élő nyelv létezik a világon. Megtanulhatunk néhányat, de mindet nem ismerhetjük. Vajon elég indok-e ez ahhoz, hogy mindent a GT-vel fordíttassunk? Az alábbi szöveg a fordításról szól, így nem árt, ha van kéznél egy idegenszavak szótára. :)

Vannak, akik azt vallják, hogy a nyelvnek csupán az egymás megértését szolgáló szerepe a fontos, de az már lényegtelen, hogy helyesen használjuk-e vagy sem, szép-e vagy sem, hagyományos-e vagy modern. Nos, a nyelv legfontosabb szerepe kétségkívül a megértés és a megértetés. Azonban mind több olyan zavar keletkezik a kommunikáció során, amely nehezíti, bizonytalanná, esetleg lehetetlenné teszi azt. Ha tehát a kölcsönös megértés elakad, a nyelv elveszíti szerepét. Számos tényező befolyásolja mindezt, többek között az idegen nyelvekről fordított sok-sok szöveg is. Alapvető követelménynek kellene lennie, hogy a fordítók ne csak az általuk kitűnően ismert idegen nyelvvel, hanem az anyanyelvükkel is a lehető legmagasabb szinten bánjanak.

A minap a Beatles együttesről néztem egy visszatekintő filmet, s abban elhangzott, hogy a ’80-as években még senki sem tudott itt angolul… Na, hát nem éppen senki, de hogy lényegesen kevesebben, az is biztos! Akkoriban a német nyelv dukált az orosz kötelezettség utáni nagy felsóhajtásban – de bármelyik is volt a két nagy germán közül, az biztos, hogy a konyhanyelvnél csak a hivatásosak jutottak tovább. Így aztán aligha tűnt fel a tömegeknek, hogy például egy-egy film szinkronja olykor bizony nem híven tükrözi az eredeti nyelven meglévő tartalmat. Általában sok dicséretet kapott a magyar szinkron, mind a szövegeket, mind a színészeket illetően, azt emelve ki többek között, hogy a fordítók milyen bravúros nyelvi leleménnyel oldják meg a nehéz helyzeteket, mint például a szójátékok, az idiómák, vagy a kifejezetten kultúrspecifikus jelentések fordítását. Persze, ez mind igaz – de amennyit így adtak, annyit el is vettek azáltal, hogy az eredeti szöveg esetenként más jelentéstartalmat, más asszociációs lehetőséget, másfajta megértést kínált. Ma már sokan rájöttek arra, hogy az eredményes idegennyelv-tanulás a tanulandó nyelv valós környezetében a legjobb, de ezt nem mindenki teheti meg. Így azután mind többen nézik a filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal. Ez tanulásra és szinten tartásra egyaránt nagyszerű – és arra, hogy az igényesek igenis észrevegyék a különbségeket!

A hibás filmszinkronoknál azonban van rosszabb is: a „guglifordító”. Bizonyára már sokan gyűjtögetik serényen a viccesnél viccesebb, vagy éppen szörnyűbbnél szörnyűbb fordítóprogram-szövegeket. Amikor az idegen nyelvű szöveget magyarra fordítjuk, akkor nem szavakra bontva fordítunk, hanem azt fogalmazzuk meg magyarul, amit a lefordítandó szöveg közöl az olvasóval, vagyis amit tartalmaz. Nem az egyes szavak jelentése a fontos, hanem az értelem, amelyet szöveggé kovácsolva hordoznak. A nyelvek – s így a kultúrák – különbözőképpen tagolják a valóságot. Akkor tudunk jól fordítani, ha érezzük s tudjuk ezt a „másként tagolást”. Először tehát a közlés tartalmát kell a fordítónak egyértelműen megértenie, majd azután azt magyarul megfogalmaznia. Ha hiányzik ez az előfeltétel, akkor megtörténhet, hogy érthetetlen, hamis vagy anyanyelvi szempontból hibás lesz a fordítás. A fordító célja mindig az kellene, hogy legyen, hogy a magyar olvasó is ugyanazt az információt értse a fordításból, mint amit az idegen nyelvű ért az ő szövegéből.

Sokan azt látják jó megoldásnak, ha létrejönne egy tökéletes gépi fordítási lehetőség. Vagy legalábbis egy jól használható. A számítástechnika világában semmi sem lehetetlen. Számos előnye lehet egy ilyen fordítói szoftvernek. A huszadik század második felében a tudományos kutatások új területeként került a nyelvészek figyelmének középpontjába a gépi fordítás lehetősége. Úgy vélték, hogy a gépi munka forradalmasítja majd a fordítói munkát. Ha a tudományos, a politikai, a szakmai információk fordítása összehasonlíthatatlanul felgyorsulna, az hozzájárulna a különböző kultúrák egységesüléséhez. Legalábbis így vélték akkoriban. „…az európai kultúra a nyelvi szakadékokat áthidaló közvetítőnyelv iránti sürgető igénnyel találja magát szemben. A feladat ma még sürgetőbb, mint tegnap. Európának azonban számot kell vetnie történelmi küldetésével is, hiszen földrészünk nyelvek sokaságának bölcsője, melyek mindegyike, még a legtávolabbi is egy népcsoport ’szellemét’ fejezi ki, és ezeréves hagyományt hordoz. Összeegyeztethető-e vajon a közös közvetítőnyelv szükségessége a nyelvi hagyományok megőrzésének igényével?” – teszi fel a kérdést Umberto Eco, majd később így folytatja: „Az európai kultúra jövője semmiképpen sem a soknyelvűség totális győzelme…, hanem olyan emberek közössége, akik képesek megragadni egy más nyelv szellemiségét, aromáját, légkörét.”[1]  Vagyis értik a „kulturális univerzumot”.

 

Érdekes folyamat, ahogyan a gép matematikai kódokká alakít egy nyelvet, majd azt vissza egy másik nyelvvé, de csak az olyan szövegek fordítását bízhatjuk gépekre, amelyeket az eredetiség, az egyéni stílus igénye nélkül írtak meg, ezek tehát a már említett tudományos, szakmai, politikai szövegek.

Mindegy, hány szót tápláltak be a gépbe, nem biztos, hogy az mindig a jót választja ki a megfelelő szövegben, minthogy minden nyelvben léteznek szinonimák, az alapjelentés sajátságos árnyalataival. Ezért a programok úgy készültek, hogy kiválasztáskor a valószínűség elvét követik. Statisztikai módszerekkel osztályozzák a szavakat, használatuk gyakorisága alapján felosztják szokásos, kevésbé szokásos és ritka szavakra, s előnyt kap a kiválasztásnál a szokásos kifejezés, mert a legnagyobb valószínűséggel tartalmazza azt a szemantikai árnyalatot, amelyre szükség van. Ez az eljárás módszertanilag valóban igazolt esetenként, de az adekvát fordítás lehetőségét nem nyújtja. Persze, van egy másik lehetőség is: egymás mellé állítja a gép az összes lehetséges fordítási variációt – megfelelő jellel, hogy tudjuk, párhuzamokról van szó –, és rábízza az olvasóra, hogy saját értelmezése szerint válasszon. El tudunk képzelni egy olyan szöveget, ahol például a magyar ’megy’ ige minden szinonimája ott sorakozik az adott mondatban? Az előbbi szerint, vagyis a gyakoriság szerinti kiválasztásnál viszont helyenként unalmas lenne a szöveg, ha mindig ugyanazt a szót választaná ki a gép egy-egy megfelelő szinonima helyett. 

 

Különös nehézségeket okoznak még az állandósult szókapcsolatok, szólások, közmondások. Elképzelhető, hogy meg lehet „tanítani” egy gépet minden létező közmondásra, de addig törnünk kell a fejünket, vajon mit jelent az, hogy „A reggeli órának arany van a szájában”, (Morgenstunde hat Gold im Munde.), vagy a „Korai madár elcsípi a kukacot”, (The early bird catches the worm.), esetleg a „Ki korán kel, két szerencsét kaparint” (Ko rano rani, dve sreće grabi.)? Ezek, ugye, közmondásoknak tűnő szókapcsolatok. Persze, könnyen rájövünk, hogy mindegyikük a „Ki korán kel, aranyat lel” közmondásunk más-más nyelvű megfelelője, de egy lefordított szövegnek nem az a feladata, hogy olvasóját soronként találgatásokra buzdítsa, hacsak nem rejtvényről van szó.  

 

Minden nyelvnek sajátos szerkezete van. Nem lehet gépi fordításról beszélni a nyelvi rendszerek precíz adatai nélkül. Minthogy nincs meg a világ minden nyelvének pontos leírása, így a leíratlanok nem is kerülhetnek bele egy gépi fordításkombinációba. Vagyis, ha működik is a gépi fordítás, az nem azt jelenti, hogy bármilyen nyelvről bármilyen nyelvre azonnal „kidobja” számítógépünk az új szöveget. A nyelvi struktúrákat először össze kell vetni, hogy megállapíthassuk kongruenciájuk mértékét, rokonságukat vagy különbözőségüket. Ez a nyelvészek dolga: lexikológiai, morfológiai, szintaktikai tényezőket vizsgálnak és mérnek, azaz: leírják a nyelvet. Éppen erre a minél pontosabb és minél több nyelvnek a leírására ösztönzi a nyelvészeket a gépi fordítás létrehozatalának ügye. Könnyebb a dolgunk, ha azonos nyelvcsaládbéli nyelveket hasonlítunk össze. Az indoeurópai nyelveknek például csak alany-állítmány kongruenciájuk van, míg anyanyelvünknek van állítmány-tárgyi megegyezése is, minthogy igeragozásunk kétféle: alanyi és tárgyas. Tehát, hiába a nyelvészek próbálkozása, hogy olyan nyelvleírást találjanak, kutassanak ki, amely minden nyelvtanra alkalmazható, ez még eddig nem sikerült. Pedig a Tesnière-féle valencia-dependenciaelmélet, az austini, searli stb. beszédaktusmodellek azzal a céllal készültek, hogy minden nyelvre alkalmazhatóak legyenek. De mindig adódik egy nyelvi rendszer, melyre valamilyen szinten egy-egy modell, leírás nem alkalmazható. Az általános kifejezhetőség elve az, hogy minden nyelv képes minden tartalmat propozíciós szinten (körülírással, metakommunikációval) kifejezni; de nem minden nyelv képes minden illokúció (maga az elmagyarázás) megvalósítására. Egyes törzsi nyelvekben, mint például a szubanuni indiánok nyelvében, nincs illokúciós nyelvi eszköz arra, hogy vizet kérjenek, mert ez náluk nem nyelv-, hanem kultúrspecifikus tény, azaz, akinek vízre van szüksége, az odamegy a patakhoz, és kiszolgálja magát. Tehát ezt a beszédaktust az ő nyelvükben nem analizálhatjuk, mert akként nem is létezik; amit nem analizálhatunk, az nem írható le, ami pedig nem írható le, az nem alakítható át matematikai kóddá. Vagyis géppel nem fordítható le.

 

Valószínűleg nem egyedülálló a japán nyelv abban a különlegességében, miszerint nem mindegy, hogy ugyanazt a mondatot nő vagy férfi mondja-e. Nem a nyelvtani nemekre gondolok, nem a közlendő tartalma itt a lényeg. Például az „ott jön egy autó” mondatot, amennyiben egy férfi közli japánul valakivel, a mondat végén hozzáteszi a „jo” szócskát, ha nő a beszélő, a „va” kerül a mondat végére – e szócskák külön-külön jelölik a beszélő nemét, nem úgy, mint pl. a szláv, vagy latin nyelvek bizonyos igeragozásainak végződései. Utóbbit el tudom képzelni gépbe táplálva, a nyelvek nyelvtani jellegzetességeiként. De nem tudom elképzelni, hogy amennyiben a gép nem „hallja”, nem „látja” a beszélőt, akkor hogyan tesz ki annak nemére vonatkozó külön jelet a japánban, ha az a célnyelv, viszont a forrásnyelvben nincs semmiféle jelölés a beszélő nemére vonatkozóan?

 

Nem tudom továbbá, hogyan boldogulna egy gép a szabatosság terén? Itt vannak például a partikulák. Valószínű, hogy Ulrich Engelnek nem volt igaza, amikor magyar-német viszonylatban vizsgálódva azt állította, hogy a magyar partikulaszegény nyelv! A magyar nyelv modalitásával foglalkozott többek között Keszler Borbála, Kiefer Ferenc és John R. Searl is. Mint kiderült, az illokutív partikulák (pl. az –e kérdőszó) magyar sajátosságok! Hogyan lehet a modális alapértékeket programnyelvre írni? Ha partikulákban gazdag nyelvekről fordítunk partikulaszegény nyelvre, komoly félreértések is előfordulhatnak. Ha egy nyelvben nincsenek például árnyaló partikulák, az illető mondatot, amelyben a partikulának fontos szerepe van a beszélő álláspontjából, úgy kell erre a nyelvre fordítani, hogy ezt az álláspontot, árnyalást, vagyis a modalitást valahogy meg kell magyarázni. Hozzá kell tehát valahogy fűzni, hogy: „… mondta udvariasan/mérgesen/kétkedőn…” stb. Valószínűleg a bibliafordításokkal is többek között ez a baj, hiszen ide-oda fordítgatták hol partikulásról partikulátlan nyelvre, hol vissza, miközben akár szöges ellentét alakulhatott ki a szövegekben. De erről az is eszembe jutott, hogy nem minden nyelv számára természetes európai nyelvi gondolkodásunk, ahogyan mi az eseményeket a múltból a jövő felé történő folyamatként osztályozzuk, s megkülönböztetünk igeidőket. A partikulák – legalábbis a németben – éppen így alakultak ki, például a „dann”-ból lett a „denn”. Ugyanakkor olyan nyelvek is vannak, Európán kívül, melyekben nyelvtani kategória nem utal az igeidőre. Tehát azok az emberek másfajta rendben beszélnek az eseményekről, számukra más a fontos, másként tagolják a valóságot, például az idő helyett a cselekvés tárgyának formája és anyaga dönti el az igető változatát. Ezt nehéz megérteni a mi gondolkodásunkkal, márpedig a gépiesítéshez először meg kell ismerni, majd megérteni, leírni, kódolni. Talán érdemes lenne próbálkozni azzal, hogy ne a nyelvek egyetemes jegyeiből induljunk ki akkor, amikor a géppel akarjuk megtaníttatni a nyelveket, hanem azok különbözőségeiből. A modern nyelvészeti és pszichológiai kutatásoknak számos érdekes megállapításaik vannak ezen a területen.

 

Mindig adódik egy újabb vélemény, egy újabb felfedezés, mindig feltevődik egy újabb kérdés, amelyre az eddigiek alapján nem lehet válaszolni. Érvek és ellenérvek sorakoznak az eredendő, ősnyelv mellett és ellene; a nyelvek különböznek, s ez nehezíti a kommunikációt. Tehát minden törekvés, amely a megértés könnyítésére irányul, fontos, így az is, hogy megpróbálkozzunk a gépi fordítással. Az ezzel kapcsolatos kutatások az USA-ban kezdődtek. Valószínűleg nemcsak a műszaki fejlettség miatt éppen itt, hanem azért is, mert egy, az amerikai deskriptív iskola kutatási módszere, a disztribúciós elemzés gazdag anyaga szolgált a gépi fordítás bázisául. Mégis, a nyelvészek legtöbbje már a hatvanas évek végére rájött, hogy mennyire más az ember az ő nyelvi kreativitásával, mint egy gép. Elvetették abbéli illúziójukat, hogy az emberi agy gépre cserélhető a bonyolult szövegek fordításakor. Noha a szovjet kutatók is világhírű fejlesztéseket tudhattak magukénak, a lelkesedés mindenütt csökkent. Igen, de talán csak nyelvészeti oldalról. Mert a fordítás üzlet is! A számítástechnika meg végképp az! Mára már igen nagy versengés folyik a piacon a fordítási memóriát hasznosító programok, vagy inkább a programozók között. A röviden TM-nek (translation memory) nevezett programok szöveges adatbázisok, melyekben hatalmas kétnyelvű szövegtárakat tároltak. Ezek továbbfejleszthetők. Úgy működnek, hogy a tárolt, kész szövegekből a gép fordítás közben kikeresi a már azelőtt lefordított és betáplált részeket, majd beilleszti őket az új szövegbe. Ez tehát csak a két szöveg megegyező részeivel tehető, azaz, ha a lefordítandó szövegben fellelhetők a korábbiakkal egyforma részek, amelyekre a számítógép találhat mintát. Ha nincs minta, nincs fordítás. A kész szövegeknek pedig előzetesen valahogy az adatbázisba kellett kerülniük. Valószínűleg sokévnyi, fáradságos emberi munkával. Azonban nem hiszem, hogy véglegessé tehető, éppen azért, mert a nyelv egy élő, mozgó, emberfüggő dolog, tehát állandóan változik, alakul, s ezt az alakulást a programnak/szoftvernek követnie kell. Hacsak nem készül el egy olyan változat, amely képes „ellesni” az ember gondolkodását; a nyelvhez, mint nagyon is érzékeny lényhez fűződő érzéseit, elvárásait; szavakhoz, kifejezésekhez való viszonyulását; ezt a sok összetevőjű személyes világot, mely egyedül még az emberé. Ha a kimondott szavak mögül hiányzik az őket tápláló emberi gondolkodás és érzésvilág, úgy azok igazságtartalma is sorvad. Nem tudom, felbontható-e matematikai kódokra, algoritmusokra például az emberi érzelem. Hogyan táplálhatók be az árnyalatok, mi alapján döntse el a gép a szöveg hangulatát; hogyan tud egyéni döntéseket hozni az ízlelgetett lehetőségek alapján? Minden nyelvnek egyéni kulturális történelme, háttere van, amely meghatározza a nyelvi asszociációk jellemző mivoltát. A gépi fordítás csak a szövegek „csontvázát” adhatja meg, ott, ahol a nyelvek között koefficiensek vannak az adekvát mondatjellemzők szempontjából, vagyis ha ezek jelen vannak mind a fordítandó, mind a célnyelvben, a nyelvtani szerkezetbeli különbségtől eltekintve.

 

Foglalkozni kell az internacionalizmusokkal is. Az internacionalizmus szónak itt egy újabb jelentéséről van szó, nem a nemzetköziség elvéről, hanem olyan szavakat és kifejezéseket nevezünk röviden így, amelyeket sok nyelven hasonlóan mondunk, írunk, s amelyek ezeken a nyelveken ugyanazt jelentik. Ehhez ma már a legkisebb követelmény a legalább négy, de inkább öt-hat nemzeti, világ- illetve kultúrnyelvben való hasonlóság. Az internacionalizmus szakkifejezés alatt tehát egy egyidejű, multilingvális jelenséget kell értenünk, mely része a „rendszerközinek” az interszisztémának, s megjeleníti, képviseli az egyes nyelveket; a nyelvhasználat szempontjából pedig úgy határozhatjuk meg, mint a többnyelvű megérthetőségnek egy elemét. A nyelvészeti kutatások arra irányulnak, hogy az említett szavak java része talán nem is nevezhető internacionalizmusnak, csupán „európaizmusnak”, hiszen a legtöbb esetben latin, görög, vagy görög-latin elemekből alkotott szavakról van szó, ezek pedig kimondottan az európai kultúrtörténet tanúi. Íme, egy példa a sok közül, ahol csupán némi eltérés van a szavak írásmódjában és kiejtésében: magyarul kultúra, angolul culture, németül die Kultur, szerbül, oroszul (és valamennyi szláv nyelven, ha nem vesszük figyelembe a cirill betűket) kultura, olaszul cultura stb. 

És akkor itt vannak még az ún. „hamis barátok” (faux amis, false friends, falsos amigos, falsche Freunde) és a pszeudointernacionalizmusok is, hiszen őket is leginkább egyszerűen az idegen szavak közé, esetleg az internacionalizmusok közé szokás sorolni. A „hamis barátok” olyan szavak, amelyek benne vannak ugyan a nemzetközi nyelvkörforgásban, ugyanolyan vagy nagyon hasonló alakban, de az egyes nyelvekben mégis más-más a jelentésük, tehát csak látszólagos megfelelések. Ezeknek a szavaknak a használatakor lexikai átfedések alakulnak ki, ennek oka a hangi hasonlóság, ugyanis a hasonló hangalakok mintegy sugallják a hasonló jelentéstartalmakat, és ez hibához vezet. Például az angol és a német cold és kalt hideget jelent, ezért a legtöbben az olasz caldo-t is hideg-nek vélik, holott olaszul ez a szó éppen meleget jelent. Vagy például magyarul, szerbül, horvátul a szolid szót többnyire szerény, nem hivalkodó jelentésében használjuk, míg a németben ez erős, szilárd, tartós. A németek az akadémikus kifejezés alatt azt értik, hogy valakinek diplomája van, mi magyarok pedig azt, hogy az akadémia tagja. Ezeket a hamis barátnak nevezett szavakat, szópárokat az internacionalizmusok alcsoportjaként kell kezelnünk, s különös figyelemmel kell követniük őket a nyelvtanároknak, fordítóknak.

A pszeudo- vagyis álinternacionalizmusok tipikusan „angolosan viselkedő” szavak, minthogy kitalálóik és terjesztőik angol mintára alkották meg őket, de az angol nyelvben valójában nem is léteznek. Leginkább jellemzik a reklámok nyelvezetét, de hallhatók a fiatalok zsargonjában, s terjednek a nemzetközi politikai, gazdasági és technikai köznyelvben is. Többnyire keverékképzések, téves fordítások, félrehallások vagy analóg képzések során jönnek létre. Minthogy analóg- és keverékképzések, félrehallások tulajdonképpen csak egyazon nyelvcsaládon belül történhetnek, ezért a magyarban ál-internacionalizmusok nem is nagyon fordulhatnak elő. (Itt csupán az idegen szóhoz kapcsolt magyar igekötő a hasonló jelenség, akkor, amikor az illető idegen szó már tartalmazza az igekötőt, pl. meginvitál – invitál, beinkasszál – inkasszál, kiexportál – exportál stb.) Ha azonban figyelmetlenül fordítunk, még képesek leszünk arra is, hogy „behozzunk” a nyelvünkbe például német keverékképzéseket, mint amilyet nemrég hallottam fiatalok körében: „Add már a hendidet, hadd nézzem meg!” A németek a rádiótelefont nevezik das Handy-nek. Ez a szó nem létezik az angolban, ők az említett tárgyat mobile-nak nevezik. Sok ilyen ál-angol kifejezés terjed a mai fiatal németek nyelvhasználatában, s ezek a szavak élik saját életüket, főnévként kapnak természetesen egy német névelőt, beépülnek a nyelv grammatikai és szemantikai szerkezetébe, igeként ragozhatók stb. Mit lehet ezekkel kezdeni gépi fordításkor? Remélem, nem lesz belőlük hendi(kep), a szó „hátrány”-os jelentésében!

 

A fordítást végzőket és a lefordított szövegeket szemlélve kétféle fordítás van: ösztönös és tudatos. Egyik sem elég azonban önmagában, amint azt a gyakorta megjelenő leiterjakabok, hamis barátok, nyelvi, stílusbeli, szó-, mondat- és szövegszerkesztési hibák is bizonyítják. Ha az ösztönös fordító a fordítástechnika tudományos részébe is legalább belelátna, ha a „tudományos” fordító többet hallgatna nyelvi ösztönére, akkor jobb célnyelvi szövegek jönnének létre egy-egy fordítás során.

 

Amíg szépirodalmi szövegeket régebben csakis íróink, költőink fordítottak, a lefordított művek éppúgy az ő alkotásaiknak is számítottak, mint ahogyan műalkotások maguk az eredetik. Hiszen a fordítás a fordító egyéni döntéseinek eredménye. De mindig van számos választási lehetőség: ahogyan egy alkotó dönt, az jellemző az ő szubjektív stílusára, így tehát az új mű fordítása egy újabb alkotás is. Klasszikus példa erre Edgar Allan Poe: A holló című versének három csodálatos magyar fordítása Babits Mihálytól, Kosztolányi Dezsőtől és Tóth Árpádtól. Nem hiszem, hogy a gép képes az egyéni stílus visszaadására. Legfeljebb arra, hogy a szubjektív műfordítói választások előtt – vagy közben, esetleg utánuk – felkínálja azokat az objektív elemeket, amelyek a fordítandó és a célnyelv rendszerében közös törvényszerűségeknek számítanak, a két nyelv valósághoz való viszonyában használhatóak. Így tehát a művészi szövegeket sosem lenne szabad „gépbe tenni”, mert olyan nyersfordítások alakulnának ki belőlük, mint amilyet éppen ebből a célból alkotott Weöres Sándor Schiller: Der Handschuh című költeményéből A kézcipő címmel. Sikerült megtalálnom Képes Géza munkáját is, amely egy remek műfordítás. További gondolatszövések helyett, zárásul, de nem feltétlenül befejezésként, íme, a két szöveg:



[1] Umberto Eco 1998. A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.

megosztás
Hasonlítsd össze Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról című novelláját és Thiago Aranha: Going Green című animációs rövidfilmjét, különös figyelemmel a novella abszurd beszédmódjára és a film képi/zenei megoldásaira.

Többféle szinten közelítjük meg/gondoljuk át Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról című egyperces novelláját. Négy feladatot idézek:

1. szakiskola (az olvasás előkészítése)

Képzeljétek el magatokat a film ötletgazdájaként: hogyan adjátok elő a történetet az animátor csapatnak, hogyan (milyen néven) hivatkoztok  a szereplőkre, és hogyan értelmezitek a film üzenetét?

 


2. szakközépiskola (a film megtekintése és a novella felolvasása után)

Hasonlítsd össze Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról című novelláját és Thiago Aranha: Going Green című animációs rövidfilmjét, különös figyelemmel a novella abszurd beszédmódjára és a film képi/zenei megoldásaira. Miben hasonlít és miben különbözik a két mű üzenete? 

 

Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.
Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:
- Megvan az utolsó négy sor!
Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.
- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.
A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

(folytatás)

3. szakközépiskola (szorgalmi feladat)

Nézd meg a Monthy Pyton sorozat "Bicycle Repair Man" című jelenetét, és írj egy rövid jegyzetet a novellából vett mottóval: "Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes."


4. szakközépiskola (szorgalmi feladat)

Az alábbi rövid klip kiváló példa arra, hogy nem kell feltétlenül bármit (és bárkinek) filmre adaptálni. Írj egy kritikus glosszát erről a félresikerült kísérletről.

megosztás
Tapasztalatom szerint a "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni.

"A költészet egyszerű fönsége"

Amikor kreatív szövegalkotási feladatot adok magyarórán, mindig akad egy-két lelkes diák, aki megkérdezi: "Írhatom versben?" Rövid habozás után rábólintok, ezzel az apróbetűs kitétellel: "figyelj, korántsem biztos, hogy remekmű születik, megeshet, hogy végül magad is azt mondod, hogy jobban jártál volna a prózával." Utóbbi jóslatom ritkán teljesül - korunk diákköltői általában elégedettek rögtönzött faragványaikkal. Nem is csoda, hiszen számukra a vers elsősorban vizuális jegyekben válik el a prózától. Másfél évtizede kérdezem a középiskolásokat: mitől vers a vers?, s a legfőbb ismérvek még mindig a rím, a sor és a strófa. Miért nem jut eszükbe a ritmus, a dallam és a zene? Mert nem füllel, hanem kizárólag szemmel olvasnak (és alkotnak). Túl egyszerű lenne ezt azzal magyarázni, hogy zajos világunk egyre inkább elsorvasztja bennük az írott szöveget életre keltő belső hallást.

Már másfélszáz évvel ezelőtt hasonló jelenségről számolt be Arany János A magyar nemzeti vers-idomról című tanulmányában. A bevezető finom iróniával jellemzi a 15-16 éves diákot, aki alig kóstolt még bele a stílus világába, máris nem habozik "saját szóvirágait Pázmán avatag nyelvének, saját versgyakorlatait Zrínyi bukdácsolásainak elébe tenni". Mivel magyarázza ezt Arany? Azzal, hogy a diák nem emelkedett még oda, "hogy a nyelv erejét, a compositio hatalmát, a költészet egyszerű fönségét érezni tudná: rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti; ha ez csinos, vonzó, képdús, ifjú lelke dagályának megfelelő, szeretni, – fordítva únni, kicsinyleni fogja." Arany pontos diagnózisához jól illeszkednek a másik fantasztikus költőtanár, Babits Mihály fél évszázaddal későbbi szavai: "Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. (...) Aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől. Természetesen ezt az élvezőképességet nem itt, az iskolában, egy év alatt, sajátítod el. A csírái kell hogy lelkedben legyenek: minden egészséges lélekben meg is vannak." (Az irodalmi nevelés, 1910)

Babits után száz évvel sem kétséges, hogy a diákokban a stilisztikai érzék alkotó fejlesztésével lehet megnyitni az utat a líra értő/érző befogadása felé. Arany tanulmánya pedig tökéletes kézikönyv ehhez: "Arany verstana rugalmas és modern eszköztár, középiskolában is fel lehetne használni, segítségével már a nyelvtanórákon jó alapot lehetne szolgáltatni a versek feldolgozásához" - írtam tizenöt éve a szakdolgozatomban.


Versgenerátorok

Ha megkérdezzük Arany Jánost, hogy mi a különbség próza és vers között, akkor az alábbi természettudományos hasonlattal felel:

"Próza és vers. – Csalatkoznék, ki ez utóbbit csupán a lebegő mértékben, a rím öszhangzatában keresné. Folyó és kötött beszéd közt, a tartalmat nem tekintve is, lényeges a különbség. Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze; úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával." (A magyar nemzeti vers-idomról, 1856)


Egykori témavezető professzorom, Horváth Iván szerint Arany jól modellezi a költői-befogadói kompetenciát, mivel "energetikus-generatív versszemléletéből következőleg nála nem lehet elkülönült versmondattant, ütemtant stb.-t találni, hanem csakis az egész költői nyelvet átható erőket, szabályokat." (Horváth Iván: A vers, 1991)

Ezeket az "erőket, szabályokat" nyugaton egészen különleges módokon vizsgálták a tudomány hőskorában. A német gondolkodótárcsához mellékeltem ismertetőt, az angol könyv hosszú címe magáért beszél:

John Peter (1679): Mesterséges verselés: a latin versszerzés új módszere, mellyel bárki közönséges képességekkel rendelkező ember, aki csupán az ABC-t ismeri, és csak 9-ig képes számolni, még akkor is, ha egyetlen szót sem ért latinul, és fogalma sincs arról, mi fán terem a vers, könnyedén megtanulja, s méghozzá oly röpke idő alatt, mint e könyvecske végigolvasása, hogy miként készítsen ezerszámra hexametereket és pentametereket hibátlan latinsággal, hibátlan versléssel és értelmes jelentéssel



Tapasztalatom szerint a fentiekhez hasonló, úgyszólván "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni. Az iskolai versírás célja természetesen nem a régi magyar költészet gazdagítása (bár ismer az irodalomtörténet egy-két ügyes archaizáló hamisítót1), hanem az, hogy a diákok az alkotáskor mozgósított energiákat befogadóként is hasznosítani tudják majd, megérezvén például Zrínyi "bukdácsolásainak" gyönyörű ritmusát.

Permutációs verstan kezdőknek

...Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől
Légyen te szent neved áldott
Néped által hőn imádott

Pusztulni hont sosem hagyád,
Erőt harchoz Szentlelked ád
Volt csata kit elvesztettünk
Kértük mindig tápláld kedvünk

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át
Vitézeknek szíve telve -
Reményeddel töltötted be

Győzelemnek szép hajnala
Népedre hogy felvirrada...

A fenti himnusztöredéket egy tizedikes tanítványom, Zoboki Noémi írta 2004-ben, irodalom szakkörön. Tartalmilag nem egészen korhű (hiszen jóval későbbi haza- és nemzetfogalmat vetít vissza a 17. századba), ritmikailag azonban ügyesen utánozza a régi magyar verselést. Három pontban részletezem az általa használt fogásokat:

1. határozott névelő elhagyása
Ha (Arany fogalmait idézve) a folyó beszédet kötötté akarjuk tenni, akkor a ritmusnak felül kell írnia a prózai szövegalkotás szabályait. Ennek egyik első áldozata a határozott névelő, amely a 16. században még nagyon fiatal szófaj2 volt, nem hiányolta a nyelvérzék, ha elmaradt. Noémi egyetlen egyet sem használt versében, elkerülve ezzel a fölösleges "bukdácsolást", amit ez a mindig előre furakodó, hangsúlytalan szófaj okoz. Milyen sután, iskolásan hangzott volna a harmadik versszak harmadik sora, ha épp a névelő kerül a hangsúlyos pozícióba:

*A vitézek szíve telve

Helyette a szerző elhagyta a névelőt, és (hogy megőrizze a szótagszámot) elegánsan megtoldotta a főnevet egy raggal:

Vitézeknek szíve telve

Összehasonlításképpen: Balassi hatvansoros versében ("Bocsásd meg, Úr Isten...") mindössze három határozott névelő van, a Szigeti veszedelem első kétszáz sorában is csak 33, a Toldiban (szintén kétszáz sorban) már 78. Az utóbbiakkal azonos terjedelmű Hét krajcár című Móricz-novellában pedig 125.


2. elbeszélő/befejezett/befejezetlen múlt idő használata

Az alábbi (mai magyarban már ismeretlen) igeidő-változatokat kizárólag a régies hangzásuk miatt idézem fel - pontos nyelvtani funkciójuk ismertetése hosszabb magyarázatot igényelne.
A ma használatos múlt idő jele: -t/-tt, az úgynevezett elbeszélő múlté: -a, á/-e, é. Ékezet nélkül határozatlan ragozást (alanyi), ékezettel határozottat (tárgyas) fejez ki. Előállításuk nagyon egyszerű. Néhány példa:

  • talált > talála; találta > találá
  • rejtett > rejte; rejtette > rejté
  • hallott > halla; hallotta > hallá
  • érzett > érze; érezte > érzé

Van, hogy trükkösebb az átalakítás, mert a szótő is módosul:

  • volt > vala
  • jött > jöve

Zrínyinél igen gyakori az elbeszélő múlt idős alak: "az földre tekinte", "világot megnézé", "archangyalt magához hívá", "Hatalmas karommal verém nemzeteket", "És meg is áldám", "kezde könyörgeni", "sugár szárnyait ereszté égnek" stb. Noémi versében két helyen fordul elő: "Pusztulni hont sosem hagyád", "Népedre hogy felvirrada".

Befejezetlen múltat a jelen idejű igéhez kapcsolt "vala" létigével tudunk képezni. Ám vigyázzunk: gyakori használata a változatosság rovására mehet. Tinódi Lantos Sebestyén súlyos önrímekbe tudott beleszaladni históriás énekeiben:

Sőt császár Rezembe akkoron vala,
Csak kevesen ő táborába vala,
Vitéz Maximilián herceg vala,
Császár körül szépön forgódik vala.
De lám, Károl azt mind jól érti vala,
Ingolstadra kúrfirst hogy siet vala,
Ki császárnak jelös várasa vala,
Három zászlóalja népet választa.
(Első Károl császár hada Saxóniába, 1546)

A befejezett múlt az előbbitől csak annyiban különbözik, hogy múlt idejű igéhez kapcsoljuk a "vala/volt" létigét. Néhány példa Zrínyitől:

Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt meg (Szigeti veszedelem, I/73.)
Mert meg nem holt vala iszonyu csapásban (IV/19.)
Szulimán Harsánhoz már érkezett vala (VI/1.)
Basa megszállott volt már egy nagy malomnál (VI/60.)

 

3. inverzió (költői szórend)

A magyar nyelv lazább szórendje remek lehetőséget nyújt a versek ritmusbeli tökéletesítésére. Így definiálja Arany az inverzió fogalmát: "A beszéd oly módoni összeforgatása, hogy a minek a prózában elül kellene jőni, hátrább marad és viszont." Erre Noémi verse is ad néhány példát:

Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől (...)
Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

Ám mielőtt elemzésükbe fognánk, ismerkedjünk meg a "hangsúlyos góc" fogalmával. A már hivatkozott Arany János tanulmányból idézünk hosszabban:

"A magyar rhythmus követeli ezt, mely a legszorosban összetartozó részeket egy hangsúlyos góc köré gyűjti, (...) s ezáltal egyszersmind a körmondatos szerkezetnek ellene munkál, azt már elemeiben lerontja, mint ez a rhythmus természetében fekszik. Mert vegyük példaul, ezt:

Szent körösztfán ha imádlak,

bárki észreveheti, hogy a ha kötőszó legszorosban az imádlak igéhez tartozik, szokott szórend által pedig attól messzebb esnék, s úgy némi körmondatosság színét viselné:

Ha szent körösztfán imádlak,

sőt a két párhuzamos hangsúly helyett csupán egyet adna: amott ugyanis: szent és im-ádlak kettős nyominték van, itt csak a szent tartja meg a hangsúlyt. Így ezekben:

Szörnyű halál kit meggyőzött.
(Kit szörnyű halál meggyőzött.)

És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.
(És nem leszen, ki őket te testedről elűzze.)

Ugyanazon Chladni-féle összerázkódása a legszorosban együvé tartozó mondatrészeknek, hogy a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjön. De történik e felfordítás gyakran azért is, hogy a hangsúlyos szó a sor vagy ütem elejére essék, s azt megnyomva, erősebb rhythmust adjon, mint:

Szépen ha beszélnek...
nál kik egyebet...
menni ha akar...
Pogányt ki kardra hí...

Látnivaló, hogy itt a hangsúly: („ha szépen beszélnek”, „kik nál egyebet” stb.) a megjelölt szótagon nyugszik, azért kell annak sor vagy ütem elejére szökni."

Eddig az idézet. 

Mit is hangsúlyoz Arany? Hogy kerüljük a "körmondatosságot", azaz, igyekezzünk úgy rendezni az elemeket, hogy a sorok (legalábbis ritmikailag) lezártak legyenek. Ezt úgy tudjuk megoldani, hogy a tartalmilag hangsúlyos szavakat ritmikailag hangsúlyos helyekre ("góc") tesszük. Nyelvünk és verselésünk a sor elejére kívánja ezt a gócot, így (a szintén hangsúlyos sorvégi rímmel együtt) két fix pont alakul ki minden sorban. A versmondat többi eleme ezen gócok között "rezeg", éppen úgy, mint Chladni kísérletében a homokszemek. Ha jobban megnézzük, ütemhangsúlyos verset írni nem más, mint egyszerű kombinatorikai feladat. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból Noémi szövegének két sorát.

Így nézne ki a harmadik versszak eleje hagyományos (prózai) szórenddel:

*Ha áttörte a pogány török a féltve őrzött magyar határt...

Mi a gond vele? Először is az Arany által jelzett "körmondatos szerkezet", másrészt pedig a két fölösleges szótag (16 helyett 18). Első lépésként egy merész mozdulattal cseréljük meg a tagmondatokat és hagyjuk el a névelőket:

Féltve őrzött magyar határt
*ha áttörte pogány török

Az első sorban szépen kialakult a hangsúlyos góc ("féltve") és a felező nyolcas ritmus, ám a második sután biceg a sor elején ragadt kötőszótól. Cseréljük meg a félsorokat:

*Pogány török ha áttörte

A sor eleji hangsúly rendben, már csak a rímet kell kihozni. Ehhez a mai fülnek szokatlan, de a 16-17. században gyakori közbeékelést alkalmazunk, így a kész verssor:

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

 

Világvége felező tizenkettesben

Kétségkívül nem a legkönnyebb iskolai feladat az ütemhangsúlyos versgenerálás, hiszen egyszerre terheli a logikai és nyelvi kompetenciát. Hiszem mégis, hogy ezen az úton tudunk legközelebb jutni a régi magyar költészet befogadásához. Kilencedik évfolyam végén például a barokk költészet "beugrója" az egyik híres Pázmány prédikáció ("Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl") versbe foglalása. Magam is megpróbálok verset faragni ezeken az órákon:  

Ember, figyelmezzél Istennek szavára
Igéje mondatott lelkednek javára
Urunk ez világot midőn lángba dobja
Végső sententiát Szent Fia kimondja
Harag szörnyű napján azki bűnben lészen
Krisztusnak szavától bizonnyal megretten
Fertelmes farkasit mert ördögnek dobja
Heon ő bárányit jobb felől állatja
Első jövetelén azmi szelíd vala
Végső jelenésén pallost emel karja
Kis Jézusnak testét fekteték jászolba
Világnak Bírája ül majd fényes trónra...

  

Lábjegyzetek:

  1. James Macpherson egy általa kitalált mitológiai alak (a 3. századi Osszián) 1760 körül "megtalált" verseivel vált híressé. Művei olyan gyorsan és mélyen beépültek a skót nemzeti hagyományba, hogy a közvélemény nem volt hajlandó tudomást venni a későbbi leleplező tanulmányról. Hazánkban Thaly Kálmán adott ki hamisított kuruc verseket 1903-ban, úgy, mintha rég elveszett Rákóczi-kori művekre bukkant volna. Költői tehetségét bizonyítja, hogy még Ady Endrére is hatottak versei. Tíz évvel később buktatta le egy irodalomtörténész.
  2. A határozott névelő nyelvünk belső fejlődésének eredményeként jelent meg a 16. században, a távolra mutató névmás ("az") főnévhez rögzítésével. Eleinte a mássalhangzóval kezdődő szavak előtt is a kétbetűs formát használták: "Az török áfium ellen való orvosság" (Zrínyi), a ma ismert szabály csak később fogalmazódott meg. A 19. század sűrű aposztróf-használata azt mutatja, hogy az általános nyelvérzék még egy ideig hiányolta a hosszabb alakot: "Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését." (Tizenkét pont, 1848)
megosztás
Homérosz írástudatlan, vak énekes volt, aki nem "felmondta" az Íliászt, hanem minden egyes előadásával újra és újra megteremtette azt. A Cantio de militibus pulchra szerzője is a szóbeli költészet eszközeivel élt...

1561-ben járunk, szóbeliség és írásbeliség határán. Az első magyar nyelvű klasszikusunk (Balassi Bálint, szül.: 1554) még fakarddal szaladgál Zólyom várának udvarán, mikor egy ismeretlen katonaköltő lediktálja írástudó barátjának a gyulai vitézek portyázásáról szóló ötvennyolc versszakos költeményét. A Cantio de militibus pulchra (Szép ének a vitézekről) drámai erejével messze kiemelkedik a népszerű históriás énekek végtelen sorából. Kis túlzással mini-Íliásznak mondhatnánk, nem csak a 3-4. versszakban megjelenő seregszemle vagy a Hedegűs-Kerecsényi párharcban felismerhető Akhilleusz-Agamemnón haragtörténet miatt, hanem mert a műveket létrehozó költői módszer ugyanabban az ősi hagyományban gyökerezik. Homérosz írástudatlan, vak énekes volt, aki nem "felmondta" az Íliászt, hanem minden egyes előadásával újra és újra megteremtette azt. A Cantio de militibus pulchra szerzője is a szóbeli költészet eszközeivel élt: ismétlésekből, párhuzamokból, kész modulok variációiból állította össze rögtönzött szövegét.
Az alábbiakban az ének közlése mellett a Kuun-kódex megfelelő oldalainak fotómásolatát is mellékeljük. (Kattintással nagyobb méretben is megtekinthetők a képek.)

Cantio de militibus pulchra

Emlékezzünk az király végházárul,
Körös mellett az Vég-Gyula várárul,
Vég-Gyulában gyulai vitézekrül.

Eszvegyűltek az gyulai vitézek,
Megszámlálok egynehány vitézeket:
Egyik vitéz az jó legény Beke Pál,

Az második vitéz Hedegűs János,
Az harmadik jó Balázsdeák Márton,
Pribék Mihály, Imre Márton, Nagy Mihály.

Tegzes Lőrinc, Varkucs Mihály, Nagy Fábián,
Cigány Mátyás, Ördög Mátyás, Nagy Gáspár,
Sokan vadnak többen sok jó vitézek.

Ez szót mondá vitéz Hedegűs János:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.

Hat holnapja hópénzünket nem láttuk,
Szolgáinkat csak hazugsággal tartjuk,
Lovainkat zabszalmával hizlaljuk.

Ha akarjátok, édes társim, vitézek,
Mind fejenként kapitánra mi menjünk,
Hópénzünket tűle szépen megkérjük.

Ha nem adja hópénzünket minékünk,
Mind fejenként kapitánra ökleljünk,
Mert lovastul az fát meg nem ehetjük.”

Javá hagyák az Hegedűs tanácsát,
Mind fejenként kapitánra menének,
Nagy sereggel előtte megállának.

Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Meghallgassad te gyulai kapitány,
Most minékünk hópénzünket megadjad.”



Hogy ezt hallá az gyulai kapitány,
Kinek neve az Kerecsényi László,
Nagy haraggal vitézeknek ezt mondá:

„Mire mostan, hogy reám támadtatok?
Uratok volnék, azt mindnyájan tudjátok,
Mégis mostan reám panaszolkodtok.

Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Sok idei hogy hejában eszitek
Vég-Gyulában az királynak cipóját.

Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Vég-Gyulában törököt nem hoztatok,
Az karóban egy fejet sem töttetek.”

Hogy ezt hallák, vitézek haragvának,
Kapitántúl gyorsan elfordulának,
Szörte szerint ők mind haza oszlának.

Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.

Ezmiatt mi éhhel is meghalhatnánk,
Ha csak az ő hópénzére bízunk,
Egyébkor is mi csak arra nem bíztunk.

 Most azért egynéhányan felkészüljünk,
Széles mezőségre el-alámenjünk,
Törökökkel egy szerencsét próbáljunk.

Hiszem Istent, jó szerencsét ád nékünk,
Az rossz ebnek semmit benne ne adjunk,
Csak mi magunk szépen mind felosztozzunk.

Javá hagyák az Beke Pál tanácsát,
Gyorsan nyergelének sok fő lovakat,
Dobot ütének, trombitát fuatának.

Másfélszázan szép sereggel telének,
Lobogokot szépen megeresztének,
Vezeték lovakat mellettek vivének.

Vég-Gyulábul szépen kiindulának,
Kapitántul gyorsan kifordulának,
Szerencsére sohul nem találának.

Gondolák, hogy Tiszán általmennének,
Az Tiszának révére hogy érének,
Tömörkénnél Tiszán általmenének.

Kecskemétnek pusztájára menének,
Napló helyre homokvölgyben érének,
Az homokat híják Bogac homoknak.

Mikoron az nap immár feljött volna,
Homok tetején őrállót hadtak vala,
Az őrálló Buda felé néz vala.



Az őrálló vitézeknek ezt mondá:
„Imhol látok egy szép veres zászlót,
Zászló alatt egy fekete sereget.

Vég-Gyulábúl azmiért kijöttetek,
Ingyen majdan azokot meglelitek,
Ezek, nyilván tudom, bizony törökek!”

Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Ezek sokan vadnak, azmint mi látjuk,
Homokvölgyben mi magunkat bevonjuk.

Ezek vadnak ötszázan vagy hatszázan,
Mi peniglen vagyunk csak másfélszázan
Sok törökkel szemben menni hiában.”

Hedegűs János mihelyen ezt meghallá,
Beke Pálnak legottan ez szót mondá,
Az vitézek előtt így pirongatá:

„Mire mostan, Beke Pál, megijedtél,
Vég-Gyulábul minem azért kijöttél,
Hogy te mostan török előtt elbújnál?

Nám, te is jó vitéznek tartod magad,
Vég-Gyulában mikor iszod borodat,
Az vitézek előtt hányod magadat.

Itt megválik majd azki vitéz lészen,
Bátor szíve azkinek helyén lészen,
Ha törökkel szemben menése lészen!”

Beke Pál azt mondja az vitézeknek:
„Nékem sem több benne, mint egyiteknek,
Énfelőlem bár nékiek menjetek.

Hiszem, Istent innét is kiszabadít,
Sok helyekrül már fejemet elvittem,
Sokszor immár törökkel szemben mentem.

Hol nem nyertem, onnét elébb állottam,
Soha én az futást nem szégyellettem,
Szemérem volt, de hasznos volt az nékem.

Vakmerűek sokan azkik voltanak,
Kevesen is sokkal szemben mentenek,
Nagy bolondul magokot ott vesztették!”

Az két vitéz mindaddig versengének,
Török sereg ottan elközelgete,
Egymást láták, ottan meglassódának.

Két fél öszve erősen roppanának,
Az törökök mind „Allát” kiáltának,
Az magyarok mind „Jésust” kiáltának.

Két fél öszve erősen roppanának,
Reggeltül fogva mind estvéig vívának,
Szegény magyarokban sokan meghalának.

Törökök előtt magyarok futamának;
Magyarokat messze nem űzték vala.
Nap immáran hogy alámegyen vala,



Falka barmot távoly földen látának,
Magyar seregnek azt alítják vala,
Az törökök rajta rémültek vala.

Kevés magyar ismét nékiek tére,
Nagy erős viadalt vélek tartának,
Szegény magyarok sokan meghalának.

Magyarok előtt törökök futamának,
Törököket messze nem űzték vala,
Az Istennek hálákat adtak vala.

Hogy viadalhelyre űzhették vala,
Törököket messze nem űzték vala,
Nap immáran hogy alámégyen vala.

Hedegűs János immáran elkölt vala,
Hogy Beke Pál viadalhelyre szágódék,
Nagy felszóval ottan őtet kiáltá:

„Hol vagy mostan, vitéz Hedegűs János,
Hol vagy mostan, én édes atyámfia,
Élsz-é még ez világon, vagy megholtál?”

Testek közül ottan megszólalt vala:
„Imhol vagyok, én édes atyámfia,
Ím, még élek, de már csak alig vagyok.

Hála legyen az mennybéli Istennek,
Sok török közt hogy bennünket megtartott,
Noha minket csak kevesen marasztott.

Én azt tudtam, hogy egy sem marad bennünk,
Hetvenöten, ím, mégis megmaradtunk,
Mind elfutottanak az mi ellenségünk.”

Első szerencsével akkor az új bék
Nemigen jó szerencsével járt vala,
Mert csak egy rabot sem vihettek vala.

Szancos békek, kik elszaladtak vala,
Háromszázan mégis elmentek vala,
De az többi mind odaveszett vala.

Szekereket falukrul vittek vala,
Magyarok testét arra felrakták vala,
Török fejet sokat vittenek vala.

Sebben egy vajdát is vittenek vala,
Kapitánnak az vajdát adták vala,
Azt ő nékik igen köszöni vala.

Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Igen örülsz te az gazdag prédának,
De nem szánod sok jó vitéz halálát.

Mert te azzal egy szálat sem gondolnál,
Ha mindnyájan mi odavesztünk volna,
Csak tenéked kazdag prédát hozhatnánk!”

Magyar vitézeknek ő holttesteket
Magyar módon szépen temették vala,
Kópiákat fejekhez ástak vala.



Sok török fejeket kiket elvittek vala,
Az karókat vélek megrakták vala,
Akkor az vitézek így jártak vala.

megosztás
"Hallottam a vagyon megoszlásáról, roppant gazdagságról és nyomorú szegénységről, rangról, származásról és nemes vérről. Megtanultam, az ember legtöbbre értékelt tulajdona a gazdagsággal párosult előkelő és mocsoktalan származás." (Mary Shelley)

[Sok későbbi adaptáció számára Mary Shelley regénye pusztán egy korai horrortörténet. Pedig egy rendkívül izgalmas gondolatkísérlet adja a Frankenstein filozófiai mélységét: mit kezdene magával a világban egy emberi testbe bújt "tisztaszívű állat". A történet szerint a halott anyagot életre keltő doktor megretten borzalmas külsejű teremtményétől, aki szeretet és elfogadás híján riadtan menekül a számára életveszélyes városból. A lény egy Ingolstadt környéki tanya óljában talál menedéket, és innét figyeli a házban élő családot. Kezdetben semmit nem ért a világból, de lassan megismeri és megtanulja a nyelvet, s a család beszélgetéseiből képet kap az emberi társadalomról. Az irodalommal is kapcsolatba kerül: a bibliai Ádám története kapcsán gondolkodik el teremtő és teremtmény viszonyáról. Nagy hibát követ el, amikor a család jóindulatában bízva egy napon bekopog hozzájuk…
A regényrészletet egy video előzi meg, és egy vers követi. Luc Besson Az ötödik elem című filmjében egy idegen faj DNS-éből klónozott lény (Lilu) tanulja az emberi világot – Frankenstein teremtményéhez hasonlóan "sűrített" formában. A távoli jövőbe helyezett történetben Lilu számítógép segítségével „pörgeti végig” az enciklopédikus tananyagot, sokszor érzelmes rácsodálkozásokkal. A „W” betűhöz érve azonban összetörik a lelke, amikor egy percben átfut szeme előtt a háborúk története.
A szöveg után pedig az egyik legnagyszerűbb 20. századi költő, Pilinszky János verse olvasható. Ugyanazt ragadja meg, amit az idézett film és a regény, de egészen másképp, egy nagyon sajátos költői nyelv segítségével.] 

 

 

Mary Shelley: Frankenstein (részlet)

A rés mögött egy kicsi szobát láttam, meszelt falút és tisztát, amelyben azonban alig volt bútor. A sarokban, a kis tűzhely mellett öregember ült, fejét szomorúan a kezébe hajtva. A fiatal lány takarított, de egyszer csak kivett valamit egy fiókból, odaült az öregember mellé, és öltögetni kezdett, az öreg meg felvett egy szerszámot, és játszani kezdett rajta, s az szebb hangot adott ki, mint a pacsirta vagy a feketerigó. Szép látvány volt ez, még nekem, nyomorultnak is, aki eddig semmi szépet nem láttam életemben. Az öregember ezüst haja és jóságos arca tiszteletet keltett bennem, a lány szelíd viselkedése meg szeretetet. Az öreg szomorú, szép dallamot játszott, ami, láttam, könnyeket csal társnője szemébe, de az öreg ügyet se vetett rá mindaddig, míg a lány hallhatóan nem zokogott.

Hamarosan besötétedett, de végtelen csodálkozásomra a tanya lakói gyertyák segítségével meg tudták hosszabbítani a világosságot, s boldogan fedeztem föl, hogy a napnyugta nem vet véget az örömömnek, amit emberi szomszédaim szemlélése jelent.

E jóság nagyon meghatott. Hozzászoktam, hogy éjszakánként, mert nekem is ennem kellett valamit, megdézsmáljam a készletüket, de attól kezdve, hogy rádöbbentem, fájdalmat okozok vele a tanya lakóinak, tartózkodtam tőle, s a szomszédos erdőben gyűjtött bogyókkal, magvakkal és gyökerekkel vertem el az éhem. Fölfedeztem még valamit, amivel könnyíthetek a munkájukon. Rájöttem, a fiatalember a nap nagy részét azzal tölti, hogy fát gyűjt a családi tűzhelyre. Éjszakánként tehát megesett, hogy fogtam a szerszámot, amelynek használatát hamarosan elsajátítottam, s annyi tűzifát hordtam haza, amennyi napokra elegendő. Emlékszem, első alkalommal a fiatal nő, mikor reggel ajtót nyitott, láthatólag meglepődött a kint fölhalmozott rengeteg fa láttán. Fennhangon szólt valamit, a fiatalember csatlakozott hozzá, s ő is hangot adott a meglepetésének. Örömmel észleltem, hogy aznap nem megy ki az erdőbe, hanem az idejét a ház körül, a kertben dolgozgatva tölti.

Ez a felolvasás kezdetben hallatlanul zavarba ejtett, de fokról fokra fölfedeztem, olvasás közben ugyanazokat a hangokat ejti ki, mint amikor beszél. Ebből arra következtettem, a papíron kimondható jeleket talál, s ezeket megérti, fellobbant hát bennem is a vágy, hogy magam is megértsem őket. De miként lett volna ez lehetséges, ha még a hangokat sem értettem, amelyeket jelölnek?

Ha aludtam, vagy másutt jártam, akkor is ott lebegett előttem a tiszteletre méltó vak apa, a szelíd Agatha és a derék Felix képe. Mint felsőbbrendű lényekre, akik majd jövendő sorsom döntőbírái lesznek, néztem föl rájuk. Képzeletemben ezerszer is megalkottam a képét, miként mutatkozom meg előttük, s ők hogyan fogadnak. Elképzeltem, mint borzadnak tőlem, míg csak szelíd viselkedésemmel és békítő szavaimmal el nem nyerem kezdetben a szívességüket, utóbb a szeretetüket is. E gondolatok fölvillanyoztak, s arra ösztökéltek, hogy újult erővel lássak hozzá a beszéd művészetének elsajátításához. Szerveim durvák voltak, de alkalmazkodók, s bár hangom korántsem hasonlított az ő lány hangjukhoz, már elfogadható könnyedséggel ejtettem azokat a szavakat, amelyeket megértettem.

Minden napom szakadatlan igyekezet volt, hogy mielőbb elsajátítsam a nyelvet, s azzal dicsekedhetem, gyorsabban haladtam, mint az arab lány, aki nagyon keveset értett, s akadozva beszélt, én viszont megértettem és utánozni is tudtam minden kiejtett szót.

Sokáig nem tudtam felfogni, miként szánhatja rá magát egy ember, hogy embertársát meggyilkolja, mint azt sem, mi célt szolgálnak a törvények és kormányok; ám mikor a vérontások és egyéb gonoszságok részleteit hallottam, csodálkozásom megszűnt, s undorodó iszonyattal fordultam félre. A tanya lakóinak minden beszélgetése új csodákat tárt fel. Mikor az útmutatásokat hallgattam, amelyeket Felix az arab lánynak adott, az emberi társadalom különös rendszere bontakozott ki előttem. Hallottam a vagyon megoszlásáról, roppant gazdagságról és nyomorú szegénységről, rangról, származásról és nemes vérről. A szavak arra indítottak, hogy magamba nézzek. Megtanultam, az ember legtöbbre értékelt tulajdona a gazdagsággal párosult előkelő és mocsoktalan származás. Olyan ember, aki az említett előnyök közül csak egynek van birtokában, netán még tiszteletnek örvend, de aki egyiknek sem, azt kevés kivétellel csavargónak vagy szolgának tekintik, s egyszer s mindenkorra arra kárhoztatják, hogy a kiválasztott kevesek javára fecsérelje el az erejét! És én ugyan mi vagyok? Teremtésemről s teremtőm személyéről nem tudtam semmit, de azt tudtam, hogy pénzem az nincs, se barátom, sem semmiféle tulajdonom. És ráadásul az alakom is torz és undorító. Még csak a szervezetem sem emberi szervezet. Fürgébb vagyok, mint az ember, és szerényebb koszton is megélek. Testem kisebb ártalmára viselem a hideg és a meleg végleteit. Erőm messze meghaladja az övét. Ahogy körülnéztem, nem láttam magamhoz hasonlót, és nem is hallottam ilyenről. Hát szörny lennék, a föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad?

Mily különös dolog a tudás! Ha egyszer beléakaszkodott, rátapad az elmére, mint moha a sziklára. Néha azt kívántam, bár rázhatnék le magamról minden gondolatot és érzést, de megtanultam, a fájdalom legyőzésének egyetlen eszköze van, s ez a halál –az pedig olyan állapot, hogy bár nem értettem meg, máris rettegtem tőle.

Még soha nem láttam senkit, aki csak hasonlítana is rám, vagy azt állítaná, valami köze van hozzám. Hát mi vagyok én?

De Az elveszett paradicsom más és sokkal mélyebb indulatokat keltett bennem. Én igaz történetnek olvastam, akár a többi kötetet, amely véletlenül a kezembe került. Megmozgatta bennem a csodálat és félő tisztelet mindama érzelmeit, amelyeket egy tulajdon teremtményeivel hadban álló mindenható isten képe fölkelteni képes. Egyik-másik jelenetére, mert annyira emlékeztetett a magam helyzetére, gyakran úgy gondoltam, mint ami rólam szól. Amiként Ádámot, engem sem fűzött semmiféle kötelék senki más létezőhöz, bár az ő helyzete minden más szempontból nagyon is eltért a magamétól. Ő tökéletes, boldog és szerencsés teremtményként került ki az Isten kezéből, teremtője különös gonddal óvta: szabad volt felsőbbrendű lényekkel beszélnie, tanulnia tőlük, én viszont nyomorult vagyok, gyámoltalan és magányos. Sokszor gondoltam, hogy az én helyzetemet a Sátán személye hívebben jelképezi. Mert nemegyszer megesett, hogy védelmezőim mennyei boldogsága láttán keserű, epés irigység támadt bennem.

[Egy idő után erőt vett magán, és bekopogott a házba, amikor csak a vak öregember volt otthon. Így mutatkozott be:]

- Szerencsétlen s magányos teremtmény vagyok. Körültekintek, s nincs barátom, nincs rokonom a földön. E szeretetre méltó emberek, akikhez tartok, sose láttak, s a létezésemről is alig tudnak. Teli vagyok félelemmel. Mert ha most kudarcot vallok, világéletemre földönfutó leszek.

- Ha őszinte lesz hozzám, s beavat története részleteibe, talán segíthetek tévedésükről meggyőzni őket. Vak vagyok, s az arcát nem látom, de a hangjában van valami, ami meggyőz, hogy őszintén beszél. Szegény vagyok és száműzött, de épp ezért különös öröm számomra, ha egy embertársamnak szolgálatára lehetek. - Nagyszerű ember! Megköszönöm és elfogadom nagylelkű ajánlatát. Jóságával fölemel a porból, s én bízom benne, hogy ha segít, nem fogok kiűzetni embertársai köréből, s elnyerem rokonszenvüket. (…)

E pillanatban kinyílt a ház ajtaja, s belépett Felix, Safie és Agatha. Megpillantottak, s nincs szó, mely kifejezné elszörnyedésüket és felháborodásukat. Agatha elájult, s Safie még arra is képtelenül, hogy barátnőjén segítsen, kirohant a házból. Felix előreszökkent, s emberfölötti erővel elrántott apjától, akinek átölelve tartottam a térdét. Eszeveszett dühében a földre tepert, s a botjával vadul fejbe vágott. Én széttéphettem volna, mint oroszlán az antilopot, de minden erő kiszállt belőlem, mintha betegség emésztene, s a kisujjamat sem mozdítottam. Láttam, Felix újra ütni akar, s akkor úrrá lett rajtam a fájdalom és a szenvedés, otthagytam a tanyát, s az általános zűrzavarban észrevétlenül ólamba menekültem.

 

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

megosztás
Ebben az univerzumban a technológia biztosítja az ember szabadság-nélküliségének nagy racionalizálását is, s bebizonyítja az emberi autonómia, az élet feletti önrendelkezés „technikai” lehetetlenségét. (1964)

Bevezetés:
A kritika paralízise: Az ellenzék nélküli társadalom

A modern ipari társadalomban az ember aláveti magát a pusztító eszközök békés termelésének (nukleáris katasztrófa fenyegetése és vele szembeni küzdelem), a tökélyre vitt pazarlásnak, és annak, hogy olyan védelemre nevelték, amely a védőket is eltorzítja, meg azt is, amit védenek. A modern ipari társadalom gazdagabb, nagyobb és jobb lesz azáltal, hogy a veszélyt állandósítja. A védelmi struktúra nagyobb számú ember életét könnyíti meg, és megnöveli az ember uralmát a természet fölött. A társadalom politikai szükségletei egyéni szükségletekké válnak, kielégítésük előmozdítja az üzletet és a közjót, s az egész magának az Észnek a megtestesüléseként jelenik meg.

És ez a társadalom mint egész mégis irracionális. Termelékenysége tönkreteszi az emberi szükségletek és képességek szabad fejlődését, békéjét az állandó háborús veszély tartja fönn, növekedése attól függ, hogy mennyire sikerül elnyomni a létért való küzdelem pacifikálásának tényleges lehetőségeit — egyénileg, nemzetileg és nemzetközileg. Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával, mintsem Terrorral gyűri le a lenyűgöző teljesítőképesség és emelkedő életszínvonal bázisán.

(…)

Az a tény, hogy a lakosság óriási többsége elfogadja — és ráveszik, hogy elfogadja — ezt a társadalmat, nem teszi azt kevésbé irracionálissá és elvetendővé. Az igaz és hamis tudat, a valódi és közvetlen érdek közötti megkülönböztetésnek változatlanul van értelme. Az embereknek el kell jutniuk oda, hogy fölismerjék a különbséget, hogy megleljék az utat a hamis tudattól az igazhoz. Erre csak akkor képesek, ha eleven szükségletük életmódjuk megváltoztatása, a pozitív tagadása, a megtagadás. Éppen ezt a szükségletet tudja a fennálló társadalom annál inkább elfojtani, minél szélesebb skálán képes „javakat nyújtani”, s a természet tudományos leigázását az emberek tudományos leigázására felhasználni.

A társadalom kritikai elméletének kategóriái egy olyan időszakban fejlődtek ki, amikor a megtagadás és felforgatás szükséglete hatékony társadalmi erők cselekvésében öltött testet: negatív és ellenzéki fogalmak, amelyek a 19. századi európai társadalom akkori ellentmondásait definiálták. Az ipari társadalom fokozódó integráltságával ezek a kategóriák elvesztik kritikai felhangjukat, és afelé tartanak, hogy leíró, megtévesztő vagy operacionális kifejezésekké váljanak.

(…)

A modern ipari társadalom elsimítja az ellentétet a magán- és közéleti egzisztencia, az egyéni és társadalmi szükségletek között. A technika arra szolgál, hogy a társadalmi kontroll és a társadalmi kohézió új, hatékonyabb és kellemesebb formáit vezessék be.

Tekintettel a társadalom totalitárius vonásaira, immár tarthatatlan a technika „semlegességének” hagyományos fogalma. A technika mint olyan nem választható el attól, amire használják; a technikai társadalom uralmi rendszer, amely már a technikák fogalmában és felépítésében is ott működik.

(…)

A fejlett ipari társadalom mint technikai univerzum politikai univerzum, egy sajátos történelmi projektum - nevezetesen: a természetnek mint az uralom puszta nyersanyagának megtapasztalása, átalakítása és megszervezése — megvalósulásának utolsó lépcsőfoka.

 

1. A szabályozás új formái

A fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik. Csakugyan, mi is lehetne ésszerűbb, mint az individualitás elfojtása a társadalmilag szükséges, ámde gyötrelmes munkák gépesítése során; mint az egyéni vállalkozások hatékonyabb, termelékenyebb részvénytársaságokba való központosítása; mint az egyenlőtlen föltételekkel induló gazdasági szubjektumok szabad versenyének szabályozása; mint azoknak a kiváltságoknak és nemzeti felségjogoknak a megnyirbálása, amelyek gátolják az erőforrások nemzetközi megszervezését? Hogy ezzel a technikai renddel politikai és szellemi koordináció is együtt jár, az, meglehet, sajnálatos, mégis sokat ígérő fejlemény.

A gondolat-, szólás- és lelkiismereti szabadság lényegében kritikai eszmék voltak abból a célból, hogy egy elavult anyagi és szellemi kultúrát egy termelékenyebbel és ésszerűbbel váltsanak föl. Ezek a jogok és szabadságok, mihelyt intézményesültek, osztoztak annak a társadalomnak a sorsában, amelynek szerves alkotórészévé lettek. A megvalósulás fölszámolja önnön előfeltételeit.

A gondolkodás függetlensége, az autonómia, a politikai ellenzékiség joga egyre inkább elveszíti alapvető kritikai funkcióját egy olyan társadalomban, amely láthatólag egyre inkább képes az egyének szükségleteinek kielégítésére annak révén, hogy megszerveződik. Egy ilyen társadalom joggal megkövetelheti, hogy elveit és intézményeit elfogadják. — Ha az egyén többé nem kényszerülne arra, hogy szabad gazdasági szubjektumként jelenjen meg a piacon, akkor a szabadság eme fajtájának eltűnése a civilizáció egyik legnagyobb vívmánya lenne. A gépesítés és szabványosítás technikai folyamatai egyéni energiát szabadíthatnának föl a szabadság egy ma még föltérképezhetetlen, a szükségszerűségen túl fekvő birodalma számára. Átalakulhatna maga az emberi létezés belső struktúrája: az egyénnek szabadságában állna, hogy autonómiát gyakoroljon egy olyan élet fölött, amely a sajátja lenne.

A fejlett ipari civilizáció lehetőségein belüli cél ez, a technikai racionalitás „végpontja”. A valóságban azonban épp ellenkező tendencia érvényesül: az apparátus önnön védelmének és terjeszkedésének gazdasági és politikai igájába hajtja mind a munkaidőt, mind a szabadidőt, mind az anyagi, mind a szellemi kultúrát. A mai ipari társadalom, annak következtében, ahogyan technikai bázisát megszervezte, a totalitarizmus felé tart. Nemcsak egy sajátos kormányforma vagy párturalom eredményezhet totalitarizmust, hanem egy sajátos termelési és elosztási rendszer is, amely minden további nélkül összeférhet a pártok, újságok, „ellensúlyozó hatalmak” stb. „pluralizmusával”.

A mai civilizáció elérte azt a fokot, ahol a „szabad társadalom” már nem definiálható adekvát módon a gazdasági, politikai és szellemi szabadság hagyományos kifejezéseivel. Az újfajta módok csak negatív kifejezésekkel jelölhetők: a gazdasági szabadság a gazdaságtól, a gazdasági erők és viszonyok uralmától való szabadságot jelentené; szabadságot a létért való mindennapos harctól. A politikai szabadság az egyének megszabadulását jelentené a politikától, amely fölött nem gyakorolhatnak hatékony ellenőrzést. A szellemi szabadság az egyéni gondolkodás helyreállítását jelentené, amelyet most elnyel a tömegkommunikáció és az indoktrináció; a „közvélemény” kiküszöbölését annak előállítóival egyetemben.

(…)

A biológiai szintet meghaladó emberi szükségletek intenzitása, kielégítése, sőt jellege is mindenkor prekondicionált volt. Az, hogy valaminek megtevése vagy elmulasztása, élvezése vagy elpusztítása, birtoklása vagy elutasítása szükségletként rögződik-e vagy sem, attól függ, hogy az uralkodó társadalmi intézmények és érdekek szempontjából kívánatosnak és szükségesnek tekinthetők-e vagy sem. Ebben az értelemben az emberi szükségletek történelmi szükségletek, s amennyiben a társadalom az egyén represszív fejlődését követeli meg, maguk az egyén szükségletei és kielégítésük igénye is erővel érvényre jutó kritikai standardoknak van kitéve.

„Hamisak” azok a szükségletek, amelyeket az egyénre a repressziójában való részleges társadalmi érdekeltség kényszerít rá: azok a szükségletek, amelyek állandósítják a gürcölést, az agresszivitást, a nyomort és az igazságtalanságot. Kielégítésük lehet fölöttébb örömteli az egyén számára, ám ez a boldogság nem olyan állapot, amelyet fönntartani és védelmezni kellene, ha arra szolgál, hogy meggátolja (mind önmagában, mind másban) ama képesség kifejlődését, hogy fölismerjék az Egész beteg voltát. Ez eufória a boldogtalanságban. A hamis szükségletek közé tartozik a legtöbb uralkodó szükséglet, amely arra irányul, hogy az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak, hogy azt szeressék és azt utálják, amit mások szeretnek és utálnak. E szükségletek kifejlődése és kielégítése mindig heteronóm.

A represszív szükségletek túlsúlya befejezett tény, amelyet az emberek tudatlanul és megverten elfogadnak, ámde olyan tény, amelyet meg nem történtté kell tenni... Egyedül azoknak a szükségleteknek van korlátlan jogalapjuk a kielégítésre, amelyek létfontosságúak.

A szükségletek és kielégülésük fennálló univerzuma olyan tény, amelyet kérdésessé kell tenni az igazság és hamisság szempontjából. Arra kérdésre, hogy melyek az igaz és melyek a hamis szükségletek, végső fokon maguknak az egyéneknek kell válaszolniuk — de csak végső fokon; ha és amennyiben szabadok arra, hogy saját válaszukat adják. Amíg visszatartják őket attól, hogy autonómak legyenek, amíg (egészen ösztöneikig lehatoló módon) beprogramozzák és manipulálják őket, addig e kérdésre adott válaszuk nem fogadható el sajátjukként. Minél racionálisabbá, termelékenyebbé, technikaibbá lesz a társadalom represszív adminisztrálása, annál kevésbé képzelhető el annak az útja és módja, hogy az adminisztrált egyének meg tudják törni szolgaságukat, hogy fölszabadíthassák önmagukat. Minden fölszabadulás a szolgaság tudatától függ, s ennek a tudatnak a kialakulását lépten-nyomon gátolja azoknak a szükségleteknek és kielégüléseknek az uralma, amelyek igen nagy mértékben az egyén sajátjaivá váltak. A fejlett ipari társadalom hatékonyan elfojtja azokat a szükségleteket, amelyek fölszabadulást követelnek. A benne működő társadalmi kontrollok kikényszerítik a haszontalan dolgok termelésének és fogyasztásának túlburjánzó szükségletét; az eltompító munka szükségletét, ahol az már igazából nem szükséges; a kikapcsolódás olyan fajtáinak szükségletét, amelyek enyhítik és meghosszabbítják ezt az eltompultságot; az olyan álszabadságok védelmezésének szükségletét, mint amilyen a szabad verseny előírt árak mellett, az önmagát cenzúrázó szabad sajtó, a szabad választás egyenértékű márkák és kacatok között.

A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az egyén milyen tág keretek között választ, hanem hogy miből választ és mit választ. A szabad választás kritériuma sohasem lehet abszolút, de nem is teljesen viszonylagos. Az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat vagy szolgákat, A javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat — vagyis az elidegenülést — tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik.

(…)

Lehet-e igazából különbséget tenni a tömegkommunikációs médiák mint a tájékoztatás és szórakoztatás eszközei, illetve mint manipuláció és indoktrináció közvetítői között? A gépkocsi mint terhes, illetve mint kényelmet nyújtó holmi között? A funkcionális építészet borzalma, illetve komfortja között?

Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és test meghosszabbításává változtatja — mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azokaz új szükségletek biztosítják, amelyeke maga ez a szabályozás termel ki.

A társadalmi kontroll uralkodó formái új értelemben technikaiak. De a jelen szakaszban a technikai kontrollok úgy jelennek meg, mint magának az Észnek a megtestesülése valamennyi társadalmi csoport és érdek szolgálatában — olyannyira, hogy minden szembeszegülés irracionálisnak és minden ellenállás lehetetlennek tűnik.

De a „belsővé válás” pontatlanul írja le azt a módot, ahogyan az egyén magától újratermeli és állandósítja a társadalom által gyakorolt külső szabályozást. A „belsővé tétel” spontán folyamat, amelynek során az Én a „külsőt” „belsővé” transzponálja. Ez tehát föltételezi egy a külső körülményektől különböző vagy akár azokkal ellentétes belső dimenzió meglétét — a közvéleménytől és a közviselkedéstől elkülönülő individuális tudatot. Itt a „belső szabadság” azt a privát teret jelöli, amelyben az ember „önmagává” lehet és az is maradhat.

Napjaink technikai valósága rátör erre a privát térre és megnyirbálja, a teljes individuumra tart igényt. A „belsővé tétel” sokágú folyamatai szinte gépies reakciókká csontosodtak. Az eredmény nem alkalmazkodás, hanem mimézis: az egyén közvetlen azonosulása az ő társadalmával és ezáltal a társadalommal mint egésszel. Ez az új „közvetlenség” azonban egy körmönfont, tudományos igazgatás és szervezés terméke. E folyamat megnyirbálja az elme „belső” dimenzióját, amelyben gyökeret verhetne a status quo-val szembeni ellenállás, mert ebben a dimenzióban székel a negatív, tagadó gondolkodás ereje, az Ész kritikai ereje. Ám a haladás hatására az Ész kész behódolni az élettények, illetve ama dinamikus képesség előtt, mely egyazon életmód mind nagyobb számú és méretű tényeit produkálja. A rendszer hathatósága képtelenné teszi az egyéneket arra, hogy fölismerjék: egyetlen olyan tény sincs benne, amely ne az Egész represszív hatalmát közvetítené. Ha az egyének önmagukat találják meg a dolgokban, amelyek életüket alakítják, ez nem azért van, mintha ők szabnának törvényt a dolgoknak, hanem mert elfogadják a dolgok törvényét — nem a fizika, hanem társadalmuk törvényét.

Amint az egyének azonosulnak a rájuk kényszerített létezéssel, úgy tűnik, kérdésessé válik az „elidegenülés” fogalma. Valójában azonban az elidegenülés egy előrehaladottabb foka jön létre, ahol az teljesen objektívvé válik; az elidegenült szubjektumot fölszippantja elidegenült létezése. Csupán egyetlen dimenzió létezik, s az van jelen mindenütt és minden formában. A haladás vívmányainak ítélőszéke előtt racionalitásuk „hamis tudata” lesz az egyetlen lehetséges igaz tudattá.

Az ideológia magában a termelési folyamatban rejlik: a termelőapparátus, valamint az általa előállított javak és szolgáltatások a társadalmi rendszer egészét „adják el” az embereknek, illetve kényszerítik rájuk. A termékek beprogramozzák és manipulálják őket; egy olyan hamis tudat kialakítását segítik elő, amely immunis önnön hamisságával szemben. A termékek által hordozott indoktrináció nyilvánvaló volta elvész; életmóddá válik. Méghozzá jó — a korábbinál sokkalta jobb életmóddá, és mint jó életmód ellentmond a minőségi változásnak. Így jönnek létre az egydimenziós gondolkodás és viselkedés sémái, amelyben a beszéd és cselekvés fennálló univerzumát tartalmilag transzcendáló eszméket, törekvéseket és célokat vagy elutasítják, vagy ezen univerzum kifejezésmódjává fokozzák le, s az adott rendszer racionalitásával definiálják újra.

Ennek egyik alapja a totális empirizmus a fogalmak kezelése terén; a fogalmak jelentését a partikuláris műveletek és viselkedés reprezentálására korlátozzák (= nominalizmus, operacionalizmus): „Általában valamely fogalmon semmi mást nem értünk, mint egy műveletsort; a fogalom ugyanazt jelenti, mint a megfelelő műveletsor.” Csakhogy az operacionális nézőpont elfogadása sokkal többet jelent, mint puszta korlátozását annak, amit „fogalmon” értünk: összes gondolkodási szokásaink messzemenő megváltozása rejlik abban, hogy a jövőbben nem leszünk hajlandók gondolkodásunk eszközeiként olyan fogalmakat használni, amelyekről nem tudunk adekvát képet adni műveleti terminusokban.

A legsúlyosabb kellemetlenséget okozó fogalmak jelentős részét azon az alapon „küszöbölik ki”, hogy nem lehet róluk adekvát képet adni műveleti, illetve viselkedési terminusokban. Így a radikális empirista támadás szolgáltatja a módszertani igazolást a szellem degradálásához — a pozitivizmushoz, amely megtagadja az Ész transzcendáló elemeit.

Ennek az egydimenziós valóságnak az uralma nem azt jelenti, hogy a materializmus uralkodik és a szellemnek vége. Ellenkezőleg, van mindenféle „Imádkozzunk együtt a héten!”; „Miért nem próbálkozok meg Istennel is?”, vagy zen-buddhizmus, egzisztencializmus stb. Ám az effajta tiltakozás és transzcendencia már nem áll ellentétben a status quo-val, már nem negatív; inkább a gyakorlati behaviorizmus szertartásos vele járója, ártalmatlan tagadása, s a status quo, egészséges étrendjének szerves részeként, hamar meg is emészti mindet.

A politikacsinálók és tömegtájékoztatásbeli szállítóik módszeresen előmozdítják az egydimenziós gondolkodást. Beszéduniverzumuk tele van önmagukat igazoló hipotézisekkel, amelyek, szakadatlanul és monopolisztikusan ismételgetve, hipnotikus definíciókká vagy utasításokká válnak. Így például „szabadok” azok az intézmények, amelyek a Szabad Világ országaiban működnek (illetve amelyeket innen működtetnek); a szabadság minden más transzcendáló módja definíció szerint vagy anarchizmus, kommunizmus vagy propaganda.

(…)

A létezés „pacifikálása” kifejezés az embernek az emberrel és a természettel folytatott harcának olyan fejlettségét jelenti, ahol a versengő szükségleteket, óhajokat és törekvéseket többé nem az uralomhoz és ínséghez fűződő öröklött érdekek szervezik meg, állandósítva e harc pusztító formáit.

(…)

 

3. A boldogtalan tudat legyőzése: a represszív deszublimálás

Ami ma végbemegy, az nem a magaskultúra lesüllyesztése tömegkultúrává, hanem e kultúra megcáfoltatása a valóság által. A valóság meghaladta önnön kultúráját.

A magaskultúra mindig ellentmondásban állt a társadalmi valósággal, s csak egy kiváltságos kisebbség élvezte áldásait, képviselte eszményeit. A valóság ritkán zavartatta magát a magaskultúra eszményeitől.

(…)

Amikor a tömegkommunikációs eszközök harmonikusan és gyakran észrevétlenül vegyítik a művészetet, a politikát, a vallást vagy a filozófiát kereskedelmi közleményekkel, csupán közös nevezőjükre, az áruformára hozzák mindeme kulturális szférákat. A csereérték, nem pedig az igazságérték számít. A szabadságról és kiteljesedésről szóló nagy szavak, midőn választási kampányt folytató vezérek és politikusok szájából hangzanak föl a mozivásznon, a rádióban, értelmetlen hangsorokká változnak, amelyek csak a propaganda, az üzlet és a kikapcsolódás kontextusában nyernek értelmet. A magaskultúra az anyagi kultúra részévé válik, s ebben az átalakulásban igazsága nagyobbrészt veszendőbe megy.

A Nyugat magaskultúrája mind kronológiai, mind funkcionális értelemben technika-előtti kultúra volt. Érvényességét egy olyan világ megtapasztalásából vezették le, amely nem létezik többé, és nem is hozható vissza, hiszen a technikai társadalom teljességgel érvénytelenítette. Nemcsak azért volt feudális, mert a kiváltságos kisebbségre korlátozódott, s mert romantikus elemeket tartalmazott, hanem azért is, mert autentikus alkotásai az üzleti és ipari szféra egészétől, annak kalkulálható, jövedelmező rendjétől való tudatos, módszeres elidegenülést fejeztek ki. Ez a dimenzió kibékíthetetlen ellenfele volt az üzlet rendjének, vádolta és tagadta azt. Ezzel szemben a mai vamp, a nemzeti hős, a karizmatikus iparmágnás, a beatnik, a neurotikus háziasz- szony, a gengszter, a sztár egészen eltérő, sőt, merőben ellentétes funkciót töltenek be: ők már nem annyira egy másik életmód megtestesítői, mint inkább ugyanannak az életnek tipikus vagy torz alakjai, melyek a fennálló rendnek inkább igenléséül, mintsem tagadásául szolgálnak.

Elődeik világa tagadhatatlanul elmaradott, de olyan világ, amelyben az ember és a természet még nem dologként és eszközként volt megszervezve. E technika-előtti kultúra lírája és prózája olyan emberek ritmusát adja vissza, akik gyalogosan vándorolnak vagy fogatokon utaznak, s van idejük és kedvül gondolkodni, szemlélődni, érezni és mesélni.

A művészi elidegenülés az elidegenült egzisztencia tudatos transzformálása — „magasabb szintű” vagy közvetített elidegenülés. A művészi elidegenülés hagyományos képei valóban romantikusak, amennyiben esztétikailag összeférhetetlenek a fejlődő társadalommal. Ez az összeférhetetlenség igazságuk tanújele. Amit fölelevenítenek és emlékezetben tartanak, a jövőre vonatkozik: egy kielégülés képei, amely föloldaná az őt elfojtó társadalmat. A 20-as 30-es évek nagy szürrealista művészete még a maguk fölforgató és felszabadító funkciójában idézte vissza e képeket, és a bennük feltáruló dimenziót: Lélek és Szellem és Szív; az abszolútum keresése. Mára érvénytelenné vált fölforgató erejük, romboló tartalmuk, igazságuk. Ily módon átalakulva otthonra lelnek a mindennapi életben. Az intellektuális kultúra idegen és elidegenítő alkotásai családiasan ismerős javakká és szolgáltatásokká válnak. Vajon tömegtermelésük és - fogyasztásuk csupán mennyiségi változást jelent, ti. a kultúra növekvő megbecsülését és megértését, demokratizálódását? (82-3)

A társadalom fölszívó képessége kiüríti a művészi dimenziót azáltal, hogy asszimilálja antagonisztikus tartalmait. A kultúra területén az új totalitarizmus éppenséggel egy összhangteremtő pluralizmusban nyilvánul meg, ahol a legellentmondóbb művek és igazságok békés közönyben léteznek egymás mellett.

Korábban a művészet elidegenülés volt, racionális megismerő erőt jelentett, amely fölfedte embernek és természetnek egy a valóságban elfojtott, elutasított dimenzióját. Igazsága az előidézett illúzióban állott, abban, hogy kitartott egy olyan világ megteremtése mellett, amelyben az életveszélyt fölidézték és fölfüggesztették - a megismerés révén kerekedve fölébe. (…)A művészetben, akár rituális, akár nem, benne foglaltatik a tagadás racionalitása. Leghaladottabb fokán ő maga a Nagy Megtagadás - a tiltakozás az ellen, ami van.

Most a fejlődő technikai társadalom mindinkább betemeti ezt, s e szakadék bezárultával bekövetkezik a Nagy Megtagadás megtagadása: a „másik dimenzió” fölszívódik a dolgok éppen érvényesülő állásába. Ez a társadalom magukat az elidegenülés alkotásait is bekebelezi, s ama berendezés lényeges alkotóelemeiként forgalmazza, amely a dolgok éppen érvényesülő állását dekorálja és pszichoanalizálja. Ily módon ezek kommercializálódnak: becsapnak, vigasztalnak vagy izgatnak. Bachból konyhai háttérzenét csinálnak. Lehet örülni: az emberek igenis műveltebbek lettek, a klasszikusok elhagyták a mauzóleumot és új életre keltek. Ami igaz is, csakhogy midőn „klasszikusokként” elevenednek meg, önmaguktól különbözőként elevenednek meg, megfosztva antagonisztikus erejüktől, az elidegenítéstől, mely igazságuk tulajdonképpeni dimenziója. Ha egykor ellentmondásban voltak a status quo-val, most ez az ellentmondás elsimul.

Az a körülmény, hogy a szépművészetek transzcendáló igazságai, az élet és gondolkodás esztétikuma csak a jómódú és művelt kevesek számára voltak hozzáférhetőek, egy represszív társadalom fogyatékossága volt. Ezt a fogyatékosságot azonban nem küszöböli ki a zsebkönyv, az általános tankötelezettség, a hanglemez, sem az ünneplőruha eltűnése a színházból. A kulturális kiváltságok biztosítottak ugyanakkor egy védett területet, ahol a tabu alá helyezett igazságok elvont épségben fönnmaradhattak — távol a társadalomtól, amely elfojtotta őket.

Ezt a távolságtartást most eltávolították. A művészi elidegenülés éppúgy funkcionálissá vált, mint a színteréül szolgáló új színházak és hangversenytermek architektúrája. A kulturális központ a kereskedelmi vagy közigazgatási központ jól illeszkedő részévé válik. Az uralomnak megvan a maga esztétikája, és a demokratikus uralomnak az esztétikája is demokratikus. A klasszikusok ebben a demokratikus elterjedtségben egy olyan kulturális gépezet fogaskerekeivé válnak, amely átgyúrja tartalmaikat. A jelen technikája újradefiniálja az ember és természet lehetőségeit, s ezek fényénél a technika-előtti képek elveszítik erejüket.

A magaskultúra likvidálódik: a Don Juanokat, Rómeókat, Hamleteket, Faustokat csakúgy, mint az Oidipuszokat a pszichiáter veszi kezelésbe — és meggyógyítja őket. Kevés olyan titok és vágyódás lappang a lélekben, amelyet ne lehetne értelmesen megtárgyalni, kanalizálni, kérdőívvel fölmérni. Az egyedüllét, az a föltétel, amely az individuumnak tulajdonképpen erőt adott társadalmával szemben és azon túl, technikailag lehetetlenné vált. A logikai és nyelvi analízis kimutatja, hogy a régi metafizikai problémák látszatproblémák; a dolgok „jelentésének” kérdése átfogalmazható a szavak jelentésének kérdésévé, a beszéd és viselkedés fennálló univerzuma pedig tökéletesen adekvát kritériumokat nyújt a megválaszolásához.

A múltbeli magaskultúrának a mindennapi élet valóságához való viszonya sokféle volt: szembenállás és megszépítés, fölháborodás és rezignáció. De a szabadság birodalma is testet öltött benne: a „viselkedni” megtagadása. Ezt a megtagadást nem lehet olyan kompenzáció nélkül meggátolni, amely nagyobb kielégüléssel kecsegtet, mint maga a megtagadás. Az ellentétek leküzdése és egyesítése, amelynek a magaskultúra népi kultúrává való átalakulása nyújt ideológiai dicsfényt, a szükségletek fokozódó kielégítésének anyagi alapzatán megy végbe. Ez az alapzat teszi lehetővé a mélyreható deszublimálást is.

A művészi elidegenülés — szublimálás. Olyan állapotok képeit alkotja meg, amelyek összeegyeztethetetlenek a fennálló Valóságelvvel, amelyek azonban a kultúra képeiként elfogadhatóvá, sőt épületessé és hasznossá válnak. Ez a képvilág most érvényét veszti. A konyhába, az irodába és a boltba való bekebelezése, az üzlet és a szórakozás számára való áruba bocsátása bizonyos értelemben deszublimálás: a közvetett kielégülésnek közvetlennel való felváltása. Ezt a deszublimálást azonban „az erő pozíciójából” végzi egy olyan társadalom, amely többet engedhet meg magának, mint azelőtt, mivel érdekei immáron polgárai legbensőbb ösztöneivé váltak, s mivel az engedélyezett élvezetek is a társadalmi kohéziót és megelégedettséget mozdítják elő.

A Gyönyörelv elnyeli a Valóságelvet. A deszublimálás és a technikai társadalom összefüggésére mutassuk be azt a változást, amely az ösztönenergia társadalmi fölhasználásában következett be.

(…)

A szexualitás (és agresszivitás) e felszabadítása jórészt megszabadítja az ösztöntörekvéseket attól a boldogtalanságtól és rossz közérzettől, amely fényt deríthetne a kielégülések fennálló univerzumának represszív hatalmára. A boldogtalan egyén konfliktusai most sokkal inkább gyógyíthatóbbnak tűnnek, mint azok, amelyekből a freudi „rossz közérzet a kultúrában” fakadt.

(…)

Ez a társadalom mindent, amihez csak hozzányúl, haladás és kizsákmányolás, lélekölő munka és kielégülés, szabadság és elnyomás potenciális forrásává változtat. Nem kivétel a szexualitás sem.

Összefoglalás: Az intézményesített deszublimálás az egydimenziós társadalom nagy teljesítményének, „a transzcendencia leküzdésének” egyik oldala. Ez a társadalom az ösztönszférában ugyanúgy redukálni, sőt fölszívni igyekszik a szembenállást (a minőségi különbséget!), mint a politika és a magaskultúra szférájában. Ennek eredményeként elhalnak azok az értelmi szervek, amelyekkel az ellentmondások és alternatívák megragadhatók — s az egyetlen megmaradt dimenzióban, a technikai racionalitás dimenziójában győzedelmeskedik a „boldog tudat”.

Ezt a hitet tükrözi, hogy ami valóságos, az ésszerű, és hogy a javakat mindenek ellenére a fennálló rendszer szolgáltatja. A lelkiismeretet feloldozza az eldologiasodás, a dolgok általános szükségszerűsége. Ebben az általános szükségszerűségben a bűnnek nem jut hely.

Amikor az Egész forog kockán, akkor semmi sem bűn, csak az, ha elvetjük vagy nem védjük meg ezt az Egészt. A gonosztett, a bűn, a bűntudat magánüggyé válik. Freud az egyén pszichéjében az emberiség bűneit, az individuális kórtörténetben az Egész történetét fedezte föl. Ezt a végzetes köteléket sikeresen elfojtják. Akik önmagukat az Egésszel azonosítják, akik az Egész vezetői és védelmezői lettek, azok ugyan hibákat követhetnek el, de nem tehetnek rosszat — nem bűnösek.

 

4. A beszéd-univerzum bezárulása

A „boldog tudat” — a hit abban, hogy a valóság ésszerű, s hogy a javakat a rendszer szolgáltatja — azt az új konformizmust tükrözi, amely a társadalmi viselkedésre lefordított technológiai racionalitásnak a felszíne. Új, mivel olyan fokig racionális, amire eddig nem volt példa. Olyan társadalmat éltet, amely csökkentette az előző fázisok kezdetlegesebb irracionalitását, amely az eddiginél rendszeresebben hosszabbítja és javítja meg az életet.

(…)

Nyugaton az efféle analitikus állítmányok olyan kifejezésekben fogalmazódnak meg, mint: szabad vállalkozás, választás, individualitás; Keleten: munkásság és parasztság, a szocializmus építése, az osztályellenség szétzúzása stb. A nyilvános nyelvhasználat ezen univerzumában a beszéd szinonimákban és tautológiákban mozog; sohasem halad a minőségi eltérés irányába. Végül a ritualizált fogalom immunissá válik az ellentmondással szemben (azaz nem lehet ellentmondani neki, mert aki ezt teszi, ezáltal kilépve a nyelvi univerzumból „politikailag inkorrekt”-nek, ellenségnek, őrültnek stb. minősül.)

A megrövidítés mondattana az ellentétek kibékülését mondja ki azzal, hogy ismerős, stabil szerkezetbe forrasztja egybe őket. Ez a beszéd-univerzum lezárja magát minden más beszédmód irányában, amely nem az ő kifejezéseit használja. Ez a nyelv olyan konstrukciókban beszél, amelyek ráerőltetik a befogadóra a kicsorbított, megrövidített jelentést, a tartalom gátolt kifejtését, mindannak elfogadását, amit fölkínálnak, abban a formában, amelyben fölkínálják.

Ilyen represszív konstrukció az analitikus állítás. Az a tény, hogy egy bizonyos főnév mindig csak ugyanazoknak az „értelmező” jelzőknek, mellékneveknek a társaságában fordul elő, a mondatot hipnotikus formulává változtatja, amely vég nélkül ismételgetve megrögzíti a jelentést a befogadó tudatában, aki nem gondol a szóban forgó főnév lényegesen eltérő (és esetleg igaz) magyarázataira. Valamennyinek közös vonása a mondattan megrövidülése, összezsugorítása, ami azáltal vágja el az utat a jelentés kifejtése előtt, hogy rögzített image-okat teremt, amelyek ellenállhatatlan, dermesztő konkrétságukkal oktrojálják rá magukat az emberekre. A reklámipar közismert technikájáról van itt szó; ezt ott módszeresen arra használják, hogy „kidolgozzanak egy image-t”, amely megtapad a tudatban, hozzátapad a termékhez, és segít eladni. Ennek az olvasóban-hallgatóban az intézmények, magatartások, törekvések rögzült struktúrájának képzetét és egy rögzült, specifikus reakciót kell kiváltani — és ki is váltja. Ez a nyelv azáltal kontrollál, hogy redukálja az elvonatkoztatás, a kifejtés és ellentmondás nyelvi formáit; képekkel helyettesíti a fogalmakat.

(…)

Ez a nyelv, amely szakadatlanul képeket kényszerít rá az emberekre, szembeszegül a fogalmak kifejtésének és kifejezésének. Közvetítéseket nem ismerő, direkt jellegével gátolja a fogalmi gondolkodást; gátolja tehát a gondolkodást. A fogalom ugyanis nem azonosítja a dolgot és funkcióját.

(…)

A fogalom lerövidülése rögzített képekké, a meggátolt kifejtés az önmagukat igazoló hipnotikus formulákban, az ellentmondással szembeni immunitás, a dolog (és a személy) azonosítása a funkciójával — mindeme tendenciákban az egydimenziós tudat mutatkozik meg a nyelvben, amely beszél.

Az egységesített, funkcionális nyelv engesztelhetetlenül kritikaellenes és dialektikaellenes nyelv. Benne az operacionális és behaviorisztikus racionalitás magába nyeli az Ész transzcendens, negatív, opponáló elemeit. Ezzel szemben kitartó feszültség hatja át a kétdimenziós beszéd-univerzumot, amely a kritikai, elvont gondolkodás univerzuma. Fejlődése során a dialektikus gondolkodás eljutott oda, hogy megértette az ellentmondások történelmi jellegét s közvetítésük folyamatát mint történelmi folyamatot. Így a gondolkodás „másik” dimenziója történelmi dimenziónak, a potenciális történelmi lehetőségnek, megvalósulása történelmi eseményének bizonyult.

E dimenzió elfojtása az operacionális racionalitás társadalmi univerzumában a történelem elfojtását jelenti — a társadalom önnön múltjának elfojtása ez — és a jövőjéé is, amennyiben ez a jövő a jelen minőségi megváltoztatására, tagadására hív föl. A funkcionális nyelv gyökeresen történelemellenes nyelv: az operacionális ésszerűségben a történelmi Ész alig nyer teret és alkalmazást. Az egyén teljes beolvadása a jelen viszonyaiba gátolja az emlékezést, amely az adott tényektől való elszakadás egy módja, olyan módja a „közvetítésnek”, amely rövid pillanatokra megtöri az adott tények mindenütt érvényesülő hatalmát.

Ha a fejlett ipari társadalom fokozódó racionalitása „irracionális maradványként” igyekszik fölszámolni az idő s az emlékezés zavaró elemeit, ezzel egyszersmind az ezen irracionális maradványban foglalt zavaró racionalitást is fölszámolja. A múltnak mint jelenvalónak a fölismerése, a hozzá mint jelenvalóhoz való viszonyulás megakadályozza a gondolkodás funkcionalizálását a fennálló realitásban és e realitás által. Szembeszegül a beszéd és viselkedés univerzumának lezárásával; olyan fogalmak kifejtését teszi lehetővé, amelyek destabilizálják és transzcendálják a zárt univerzumot azáltal, hogy történelmi (azaz kontingens, átmeneti) univerzumként fogják föl. Amint reflexiója tárgyaként az adott társadalommal szembesül, a kritikai gondolkodás történelmi tudattá válik; mint ilyen lényegében ítélőképesség. Távol bármiféle közönyös relativizmustól, igazság és hamisság, haladás és visszaesés kritériumait kutatja az ember valóságos történelmében.

 

5. A negatív gondolkodás veresége: a tiltakozás érvénytelenített logikája

Ebben az univerzumban a technológia biztosítja az ember szabadság-nélküliségének nagy racionalizálását is, s bebizonyítja az emberi autonómia, az élet feletti önrendelkezés „technikai” lehetetlenségét. Ez a szabadság-nélküliség ugyanis nem irracionálisként és nem is politikaiként jelenik meg, hanem mint annak a technikai apparátusnak való alávetettség, amely növeli az élet kényelmét és emeli a munkatermelékenységet.

(…)

A technikai haladás páratlan dinamikája politikai tartalommal telítődött, s a technika Logosza a folyamatos szolgaság Logoszává alakult át. A technika felszabadító ereje — a dolgok instrumentalizálása — a felszabadulás béklyójává válik: az ember instrumentalizálásává.

A tudományos univerzum (vagyis nem az anyag szerkezetére, az energiára, ezek kölcsönhatására stb. vonatkozó specifikus tételek, hanem a természetnek kvantifikálható anyagként való felfogása, amely az objektivitás hipotetikus megközelítését és matematikai logikai kifejezését vezérli) nem más, mint annak a konkrét társadalmi praxisnak a látótere, amely a tudományos terv kibontakozásában jelen van.

 

7. A pozitív gondolkodás diadala: az egydimenziós filozófia

A gondolkodás akkor áll egy síkon a valósággal, ha kigyógyították abból, hogy túllépje azon fogalmak körét, amelyek vagy tisztán axiomatikusak (logika, matematika), vagy egybevágnak a nyelv és a viselkedés fennálló univerzumával. A nyelv-analízis iskolája arra törekszik, hogy kigyógyítsa a gondolkodást és a beszédet a zavaró metafizikus fogalmakból, ti. a kevésbé fejlett és kevésbé tudományos múltnak azokból a „kísérteteiből”, amelyek még mindig kísértik az elmét, noha nem jelölnek és nem is magyaráznak. A hangsúly a filozófiai analízis terapeutikus funkcióján van: korrigálni kell az abnormis viselkedést a gondolkodásban és a beszédben, ki kell küszöbölni vagy legalábbis félre kell tolni a homályosságokat, az illúziókat és a furcsaságokat.

(…)

Feltehetnénk a kérdést: mi marad így a filozófiából? Mi marad a gondolkodásból, mi marad a belátásból, ha eltűnik minden hipotetikus, minden magyarázat? Nem a filozófia definíciója vagy méltósága forog itt kockán; hanem inkább annak az esélye, hogy meg tudjuk tartani és védeni azt a jogot és szükségletet, hogy a mindennapi nyelvhasználattól eltérő kifejezésekben beszéljünk és gondolkodjunk, olyan kifejezésekben, amelyek éppen azért jelentéssel-bírók, racionálisak és érvényesek, mert más kifejezések. Egy olyan ideológia elterjedésének vagyunk tanúi, amely arra vállalkozik, hogy úgy írja le azt, ami történik (és amit elgondolnak), hogy kiküszöböli azokat a fogalmakat, amelyek segítségével meg lehetne érteni azt, ami történik (és amit elgondolnak).

(…)

A filozófiában tehát az egzaktság és világosság nem érhető el a köznyelv univerzumán belül. A filozófiai fogalmak a ténynek és a jelentésnek egy olyan dimenziója felé mutatnak, amely „kívülről” világítja meg a köznyelv atomizált mondatait vagy szavait, bebizonyítva, hogy ez a „kívül” lényeges a köznyelv megértéséhez. Más szavakkal: ha a köznyelv univerzuma maga válik filozófiai analízis tárgyává, akkor a filozófia nyelve „metanyelvvé” válik. A jelentés kialakult tapasztalati kontextusát feloldja valóságának kontextusában; elvonatkoztat a közvetlen konkrétságtól, hogy eljusson az igaz konkrétsághoz.

(…)

Heidegger: az ókori tudomány nem fejletlenebb mint az újkori, hanem a világ egy egészen más tapasztalatán alapul.

(…)

Kétségtelen, hogy a mitológia primitív és éretlen gondolkodás. A civilizáció folyamata megfosztja érvényétől a mítoszt (ez egyenesen a haladás egyik definíciója), de a mitológia státusába vetheti vissza a racionális gondolkodást is.

(…)

Ma a tegnap racionális és realista fogalmai újra mitologikusnak tűnnek, ha a tényleges viszonyokkal szembesítjük őket. A fejlett ipari társadalom dolgozó osztályainak valósága mitologikus fogalommá változtatja a marxi „proletariátus”-t; a mai szocializmus valósága álommá változtatja a marxi eszmét. Az irányváltás oka az elmélet és a tények közötti ellentmondás — habár ez az ellentmondás önmagában nem bizonyítja, hogy az elmélet hamis. (…) A fejlett ipari társadalomban áthelyeződött a misztifikáció területe: inkább a racionális, mint az irracionális válik a misztifikáció leghatékonyabb hordozójává.

(…)

Ma a misztifikáló elemeket igába fogják, s produktív reklámban, propagandában és politikában hasznosítják. A mágiát, varázslást és extatikus odaadást az otthon, a hivatal és az üzlet mindennapi rutinjában gyakorolják, miközben a racionális teljesítmények elfödik az Egész irracionalitását.

(…)

A technológiai valóságban a tárgyi világot (a szubjektumokat is beleértve) eszközök, instrumentumok világaként tapasztaljuk. A technológiai kontextus előre meghatározza azt a formát, amelyben a tárgyak megjelennek. A tudós számára a priori úgy jelennek meg, mint működésképes matematikai-logikai rendszerbe szervezhető, értékmentes elemek; a köznapi értelem számára pedig mint a munka vagy a szabadidő, a termelés vagy a fogyasztás anyaga.

megosztás
A fonetikus ábécé alkalmazásának technikája azzal, hogy bensővé mintegy szellemivé s mindenképpen szimbolikussá tette a nyelv külső hangalakját, az embert a hallás elsődleges, mágikus világából a látás hidegebb világába vitte át (Paolo Santarcangeli)

[Alig húsz éve halt meg Paolo Santarcangeli, fuimei író, költő és irodalomtudós, aki többek között Petőfi, Ady és Babits verseit fordította olaszra. Az alábbi novellája egy tudományos-fantasztikus magazin, a Galaktika 1983-as számában jelent meg. Szoros értelemben vett cselekménye nincs, az öt oldalas szöveg egy elképzelt jelentés, amelyet egy idegen civilizáció kutatója nyújt be a Vének Tanácsának. A beszámoló tudományos alapon igyekszik megmagyarázni, hogy miért szűnt meg az élet a Földön (vagy ahogy ők nevezik: „72024/C sz. Tejútrendszer „Nap” al-szisztémája 3. számú bolygója”). „A jelek halála” nem egy hagyományos sci-fi, sokkal inkább egy szellemtörténeti áttekintés, amelynek fókuszában az a kérdés áll: használt vagy ártott gondolkodásunknak az írás feltalálása?]

 

Paolo Santarcangeli: A jelek halála (részletek)

Hogyan jelent még az emberek között a szabad és „artikulált” gondolat? Nos, tudunk válaszolni e kérdésre. Két különböző módon, melyek azonban összefüggenek egymás­sal: az emlékezettel, vagyis az emlékeknek és tapasztalatoknak a keletkezésével és megrögződésével, hasznosságuk, sőt szükséges voltuk felismerésével és az ebből következő erőfeszítésekkel, melyek arra irányultak, hogy - a maguk és a következő nemzedékek számára - megőrizzék ezeket az enyészettől és a torzításoktól, melyek a szájról szájra hagyományozódás folyamán jelentkeztek. A másik mód az invenció: új ötletek, technikai megoldások, hipotézisek, magyarázatok és bizonyítások születése.

A puszta emlékezet azonban - az előbb említett torzításokat leszámítva - a képeknek, formuláknak, rítusoknak, hangoknak, szavaknak egy még csak nem is pontos ismétlését nyújtotta. Olyannyira, hogy egy nagy bölcs az emberek között, azt vizsgálgatva, hogy hogyan lehet valaki képes arra, hogy megértsen a számára addig ismeretlen, tehát gon­dolkodásának szerkezetétől idegen dolgokat, azt gondolta s tételezte fel, hogy visszaidézés, visszaemlékezés útján történhetik ez, azaz olyan ideák és ismeretek felszínre ho­zásával, melyek már korábban benne voltak, a homályos múlt vagy egy megelőző létezés tudattalan lerakódásaképpen.

De mi is volt valójában az emlékezés? Ezt válaszolhatnánk: Olyan képesség, amely az elmúltnak felismert tudatállapotok megőrzésére és újraélésére irányul. Minden tevékeny­séget, melyet egy aktuális helyzet vált ki, a múlt sugalmaz: a már korábban elsajátított ismeretek határozzák meg. Így az emlékezet jelen volt minden gondolatban és minden tettben: azt mondhatjuk, hogy az emberi értelem az emlékezet tárolta adatok eredője volt: mindazonáltal - s ez a valóban fontos mozzanat - a tudat kritikai beavatkozása ezeket az adatokat egyfajta hierarchikus rendbe szervezte. Az emlékezet mechanizmusá­nak elnevezésére az emberek különböző jelentésű szavakat ötöltek ki: az „eszébe vés" az értelemmel, ésszel kapcsolatos kifejezés, a „szívébe zár”, „megszívlel” a „szív” szóból származik, a „felidéz” úgy állítja elénk az emlékezés aktusát, mint a múltban megszer­zett ismeretek előhívását a tudat mélyeiből a jelen napvilágára.

De mint már mondtam, az emlékezet önmagában nem volt elegendő az embernek ah­hoz, hogy gondolkodását teljesen kifejlessze. Hamar felismerte az ember a kettős szük­ségletet: a közleményeket részben a távol levő kortársak, részben az utókor számára kel­lett közvetíteni; az élőbeszédnek erre való alkalmazása azzal a veszéllyel járt, hogy az adatok csak hiányosan vagy eltorzítva érkeznek el ezekhez, ugyanakkor az átha­gyományozandó adatok mennyisége is gyorsan túlhaladta az egyéni elme felvevőképességét.

Ezért aztán olyan eszközöket találtak fel, melyek az emlékezet szolgálatában állva támogatták vagy konzerválták azt. A találmány maga az írás volt, eszközei pedig a szimbólumok és a jelek; az emberiség története így lényégében a felejtés elleni küzdelemmel lett azonossá.
Az írás nyilvánvalóvá tette a különbséget az élmények emléke és a jelek ismeretén alapuló emlékezet között; a jelek növekvő elvontsági fokú reprezentációknak a hordozói és felidézői voltak. S valóban, egy eseményt a maga teljességében csak az fog fel, aki átélte, sokkal kevésbé az, akinek csak elmesélték, s még kevésbé az, aki csak hallotta attól, akinek valaki elmesélte. S ha túl vagyunk ezen a szakaszon is, akkor a „tanú tanúja” sem található fel többé, és az esemény történelemmé lesz.

 

Nem állíthatjuk, hogy az emberek nem értékelték nagyra ezt a találmányt. Ellenkezőleg: minden elképzelhető módon dicséretét zengték, gyakran Istentől vagy valamely jóté­kony istenségtől eredeztetve. A Talmudban ez áll: „Mózes a Sínai-hegyen megismerte az összes betűk neveit. Ezek a nevek titkokat rejtenek magukban... Kérdezz a te Uradtól Istenedtől egy betűt, mert az Ég minden adománya a betűk titkába van foglalva.” Egy másik, szintén zsidó szentirat úgy tartja, hogy „egyetlen betű elhagyása vagy hozzátétele az egész világ pusztulását jelenthetné”. Az emberek jeleiket réz- vagy ólomlapokra, viasz- vagy agyagtáblákra, a barlangok falaira, állatbőrökre, pálmalevelekre, selyemre írták: acéltollal, nádvesszőkkel, madártollal, acél- és aranyhegyű írószerszámokkal. A betűk mindenféle sorsot osztályrészéül juttathattak az embernek: a felmagasztaltatást és a legmélységesebb nyomorúságot, a megítéltetést és a dicsőséget, a megbecsülést és a becstelenséget, a gazdagságot és a szegénységet.

Tudjuk, hogy hogyan tértek át a piktogrammokról, a hieroglifákról, az ideogrammokról az alfabetikus írásra. Meg kell azonban jegyezni, hogy az emberek nem voltak min­dig tisztában avval a sajátos és bizonyos szempontból a tudati működéseket korlátok közé szorító helyzettel, mely az alfabetikus vagy éppen az egyéb típusú jelek használatá­nak túlsúlya folytán állt elő. Olyan vélemények is voltak - s nem is minden alap nélkül -, hogy a fonetikus ábécé alkalmazásának technikája azzal, hogy bensővé mintegy szel­lemivé s mindenképpen szimbolikussá tette a nyelv külső hangalakját, az embert a hallás elsődleges, mágikus világából a látás hidegebb világába vitte át. Felmerült az a vélemény, hogy „a sajtó, azáltal hogy a nemzeti nyelveket a tömegkommunikáció eszközeivé, tehát zárt szisztémákká formálta át, megteremtette a modern nacionalizmus egységes és köz­pontosított formáit”, s hogy „a nyugati civilizáció története egymástól jól, mintegy tejútrendszerek módjára elkülönülő periódusokra osztható, aszerint, hogy az adott korban milyen kommunikációs eszközök álltak az ember rendelkezésére”. A kor egy másik művében ezt olvashatjuk: „A vizualitás túlsúlyának oka abban található meg, hogy a görögök bevezették az alfabetikus írást, de még inkább abban, hogy a reneszánsz Euró­pája feltalálta a könyvnyomtatást. Az új kommunikációs eszközök megváltoztatták az érzékszervek között fennálló kiegyensúlyozott és kreatív viszonyt, az összes többi felett a látásnak adva elsőbbséget. Amikor felbomlott az ősi egység, s az ember arra kénysze­rült, hogy minden érzékletet látási érzékiéire ’fordítson le’, gondolkodása sémákba merevült, tudata elhomályosult, a vizuális benyomásból származó előítéleteket termé­szetesnek és a tudatalattiban gyökerezőnek fogadta el; az embernek a Világegyetemről alkotott szemlélete töredékessé vált, élete részekké hullott széjjel, a társadalmi szervezet felbomlott, s széttartó fejlődésnek indult; az ősi törzsi egységet az agresszív és hatalom­éhes nemzeti szervezeti egység váltotta fel. Az ábécé rést hasított a szem és a fül, a jelen­tett hang és a jelentő jel között.”

Anélkül hogy bármiféle előítéletet táplálnék e kritikai állásfoglalások iránt, hozzá szeretném fűzni, hogy amikor az ember szinte elveszett már az írott közlések mind ku­szább szövevényében, ugyanakkor - s úgy tűnik, önként - a zene, a különféle hangok, zajok és zörejek egyre duzzadó áradatának tette ki magát; ezek az effektusok (szinte meghazudtolva a látásnak a hallás feletti túlsúlyáról tudósító megállapításokat) a leg­különfélébb eszközök által rögzítve és árasztva nehezen elviselhető makacssággal és erőszakossággal támadtak rá. Világa, az emberi világ ezért s mindenütt jelenlevő zaj civilizációjának nevére is méltó volt.

Akárhogy is, a jeleknek az a burjánzása, melyet joggal nevezhetünk kórosnak, abba az állapotba torkollott, amelyben az ember az írás urából annak rabszolgájává vált: a dokumentumokban foglalt emlékezet rabszolgájává. Az adatok összegyűjtésével és megőrzésével, kezelésével, jegyzetelésével és osztályozásával kapcsolatos teendők egy adott pillanatban olyan arányokat öltöttek, hogy az ember nem volt többé képes átte­kinteni ezeket.

megosztás
Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal - folytatta a kapitány -, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb. (Douglas Adams)

[Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak című ötkötetes regénytrilógiája messze kiemelkedik a sci-fi világából abszurd humorával és mélyen filozofikus világképével. A mű kezdetén egy értelmetlen bürokratikus döntés következtében a pusztításra szakosodott vogon csillagflotta felrobbantja a Földet. A tragédia egyetlen túlélője Arthur Dent, egy hetvenes évekbeli jelentéktelen angol kisember, akit talpraesett barátja, Ford Prefect menekít ki pár perccel a katasztrófa előtt. Mint kiderül, Ford egy távoli bolygóról származik, és szabadidejében a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című útikönyv számára ír szócikkeket. A regény lényegében kettejük galaktikus "stoppolásának" története. A Vendéglő a Világ Végén című részben kalandos módon jutnak fel a Golgrafrincham bolygóról útnak indított „B” bárkára, amelynek népéről az alábbi fejezetekben Candide és Gulliver szintű kritikus társadalomrajzot olvashatunk.]

 

Douglas Adams: Vendéglő a Világ Végén, 24. fejezet

- Ööö... kapitány...

- Igen, első tiszt?

- Épp most kaptam egy jelentésfélét a másodtiszttől.

- Na, nem! Már megint?

Odafent, a hajó hídján, a kapitány enyhe bosszússággal kémlelte az űr végtelen távlatait. Kényelmesen hátradőlt a széles kupola buborékja alatt, ahonnan jól látta az előtte és fölötte húzódó hatalmas csillagfelhőt, amelyben mozogtak, s amely lényegesen ritkábbá vált az utazás folyamán. Ha megfordult, és hátrafelé nézett, a két mérföld hosszú hajótest irányában, sokkal sűrűbb csillagtömeget pillanthatott meg, amely csaknem tömör sávot alkotott mögöttük. A Galaxis közepe volt ez a sáv, ahonnan jöttek.

Az utazás immár évek óta tartott, akkora sebességgel, hogy hirtelenjében meg sem tudta volna mondani, mekkorával. Csak azt tudta, hogy borzasztó gyorsan repülnek. Csaknem akkora volt a sebességük, mint egy bizonyos nagyon sebesen mozgó dologé - hogy mié, az pillanatnyilag sehogy sem ugrott be neki -, de az is lehet, hogy háromszor olyan gyorsan mentek, mint valami más, ugyancsak nagyon gyors mozgású dolog. Akárhogy is, a lényeg az, hogy fenenagy sebességről volt szó.

A kapitány belebámult a hajó mögött ragyogó messzeségbe. Keresett valamit. Néhány perces időközönként újra meg újra kikémlelt, de sohasem találta, amit keresett. Igaz, nem izgatta magát különösebben emiatt. A tudós fiúk határozottan megmondták, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, feltéve, ha senki sem esik pánikba, és mindenki rendesen elvégzi a rábízott feladatot.

Nem esett tehát pánikba. Amennyire tőle függött, minden ragyogóan haladt. Egy nagy; habos szivaccsal megpacskolta a vállát. Ismét visszalopódzott agyába a gondolat, hogy valami bosszantja. De mi lehet az? Egy diszkrét köhögés ráébresztette arra, hogy az első tiszt még mindig ott áll mellette.

Helyes srác ez az első tiszt gondolta. Nem az a géniusz - időnként nehézséget jelent számára, hogy masnit kössön a cipőfűzőjére -, de mindamellett kiváló tiszti matéria. A kapitány nem az a fajta ember, aki szeret hátulról belerúgni valakibe, amikor az illető előrehajol, hogy bekösse a cipőjét, bármily sokáig tartson is a művelet. Nem úgy, mint ez a lehetetlen alak, a másodtiszt, aki összevissza parádézik, a gombjait fényesíti, és óránként tesz jelentéseket, mint például: "A hajó még mindig úton van, kapitány." "Még mindig pályán vagyunk, kapitány!" "Az oxigénszint még mindig kielégítő, kapitány!" "Oda se neki!" - volt erre a kapitány szokásos válasza. Na, igen, jutott eszébe, ez volt az a bosszantó dolog. Az első tisztre nézett.

- Igen, kapitány, valami olyasmit mondott, hogy ejtett néhány foglyot.

A kapitány elgondolkodott a hallottakon. Elég valószínűtlennek tűnt neki az egész, de nem az az ember volt, aki útjában áll a tisztjeinek.

- Nos, remélem, hogy ettől boldogabb lesz egy kicsit - mondta. - Mindig ilyesmire vágyott.

(...)
[Az első tiszt a kapitány elé hurcolja a foglyokat: Fordot és Arthurt. A potyautasok rákérdeznek arra az iszonyatra, amit a raktérben láttak. Ott ugyanis hatalmas termekben koporsószerű tárolókban őriznek sokmillió emberi testet.]

- Úgy értem - kortyolt egyet Ford is a poharából -, hogy nem lehetett nem észrevenni odalenn a hullákat.

- A hullákat? ! - csodálkozott a kapitány.

Ford elgondolkodott. Lehet, hogy a látszat csal, gondolta, és a kapitány nem is tudja, hogy tizenötmillió holttest van a hajóján?

A kapitány kedélyesen bólogatva játszadozni kezdett a gumikacsájával.

Ford körülnézett. A másodtiszt rámeredt a tükörből, de csak egy pillanatig, mert folyton másfelé lődözte a tekintetét. Az első tiszt csak állt, kezében az italos tálcával, és jóindulatúan mosolygott.

- A hullákat? - ismételte meg a kapitány.

Ford megnyalta a szája szélét (mármint a sajátját).

- Igen - mondta. - Azokról a halott telefonmosókról és könyvelőkről beszélek, ott lenn a tárolókban.

A kapitány értetlenül nézett egy darabig, majd hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett.

- Ja, hát azok nem hullák! - mondta. - Te jó ég, dehogyis azok! Csak le vannak fagyasztva, de fel fogják éleszteni őket.

Ford most olyasmit tett, amit csak nagyon ritkán. Pislogott.

Arthur mintha transzból ébredt volna.

- Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? - csodálkozott.

- Hát persze - mondta a kapitány. - Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonőrök, szóvivők, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.

Ford kissé megszédült.

- Szenzációs vállalkozás - tette hozzá a kapitány.

- Ezzel a népséggel? - kérdezte Arthur.

- Félreérti a dolgot - mondta a kapitány. - A miénk csak egyike a Bárkaflotta hajóinak: Ez itt a B bárka. Elnézést, nem engedne még egy kis meleg vizet a kádba?

Arthur kinyitotta a csapot, mire rózsaszínű, habzó vízzuhatag nyaldosta körül a kád belsejét. A kapitány elégedetten felsóhajtott.

- Köszönöm, drága barátom. De miért nem isznak még? Kérem, szolgálják ki magukat.

Ford letette a poharát, elvette az üveget az első tiszt tálcájáról, és színültig töltött magának.

- Mi az a B bárka? - kérdezte.

- Hát ez - mondta a kapitány, és körbeúsztatta a kacsát a habos vízben.

- Igen - mondta Ford -, de...

- Tudja, az történt - mondta a kapitány -, hogy a bolygónk, az a világ, ahonnan jövünk, hogy úgy mondjam, el volt veszve.

- El volt veszve?

- De el ám. Így aztán mindenki azt mondta, legjobb, ha az egész lakosságot bepakoljuk egypár óriási űrhajóba, és áttelepítjük őket egy másik bolygóra.

Mondandója végére érve elégedett nyögéssel dőlt hátra a kádban.

- Úgy érti, hogy egy olyanra, amelyik kevésbé van elveszve? - kérdezte Arthur.

- Mit mondott, kedves barátom?

- Egy kevésbé elveszett bolygóra? Mármint, hogy oda akarnak-e áttelepülni.

- Áttelepülni, igen. Így aztán elhatározták, hogy építenek három hajót, tudja, három űrbárkát, és... De nem untatom magukat?

- Nem, nem, dehogy - mondta Ford határozottan - Nagyon lebilincselő, amit mond.

- Tudja, nagy öröm ez számomra - merengett a kapitány. - Mármint, hogy egyszer végre valaki mással is beszélgethetek a változatosság kedvéért.

A másodtiszt pillantásai lázasan lövelltek összevissza a teremben, majd végül visszatelepedtek a tükörre, mint egy pár légy, amit rövid időre felriasztottak a kedvenc ürülékéről.

- Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal - folytatta a kapitány -, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb.

- Csak ötven százalékában? - lepődött meg Arthur.

A kapitány egy pillanatig töprengett ezen.

- Igen, körülbelül az esetek felében, azt hiszem. Erről jut eszembe: hol van a szappan? - Addig halászott rá, míg megtalálta.

- Na mindegy - folytatta. - Szóval, az a lényeg, hogy az első hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetők, a tudósok, a nagy művészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg.

A kapitány boldogan elmosolyodott.

- És minket küldtek ki először - fejezte be, egy kis fürdőrigmust hümmögve.

A kis fürdőrigmus, amelyet direkt az ő számára komponált világának egyik legtermékenyebb rímfaragója (aki pillanatnyilag a harminchatos tárolóban szunyókált vagy kilencszáz méterre tőlük), egy olyan pillanatot hidalt át, amelyet máskülönben kínos csend töltött volna ki. Ford és Arthur zavartan topogott, és kétségbeesve kerülte egymás tekintetét.

- Ööö... - kérdezte Arthur egy pillanat múlva. - Tulajdonképpen mi volt a baj a bolygójukkal?

- Hát, amint már mondtam, kárhozatra volt ítélve - felelte a kapitány. - Valami olyasmi volt, hogy össze fog ütközni a nappal vagy mi.

Vagy a hold fog nekünk jönni. Valami efféle. Akármi volt is, abszolúte borzasztó kilátással kecsegtetett.

- Jé! - szólt közbe az első tiszt. - Én meg úgy tudtam, hogy háromméteres piranhaméhek raja támadt a bolygóra. Ezek szerint mégsem ez volt a baj?

A másodtiszt hátraperdült, a szemében az a fajta hideg és kemény tűz lángolt, amit csak rengeteg áldozatos gyakorlás árán lehet elsajátítani.

- Nekem nem ezt mondták! - sziszegte. - A parancsnokom szerint a bolygót az a sors fenyegette, hogy fel fogja legelni egy hatalmas mutáns csillagkecske!

- Nahát, tényleg...? - mondta Ford Prefect.

- Igen! Egy iszonyatos fenevad a pokol fenekéről, tízezer mérföld hosszú, kaszaéles fogakkal, óceánforraló lehelettel, olyan karmokkal, amik kontinenseket képesek felszaggatni gyökerestül, nap módjára égető ezernyi szemmel, millió mérföldre tátható, nyáladzó állkapoccsal, egyszóval olyan szörnyűség, amilyent még soha, de soha...

- És biztos, ami biztos, magukat engedték előre, igaz? - érdeklődött Arthur.

- Úgy van - mondta a kapitány. - Mert mindenki úgy volt vele - és szerintem igazuk is volt -, hogy a közhangulat miatt nagyon fontos, hogy a többiek érezzék: olyan bolygóra mennek, ahol tiszták a telefonok, és számíthatnak egy jó hajvágásra.

- Na, igen - helyeselt Ford. - Méltányolandó szempont, elismerem. Na és a többi hajó, ööö... követte magukat?

A kapitány nem felelt rögtön. Hátratekerte felsőtestét, és elnézett a hatalmas hajótest felett, a Galaxis ragyogó középpontja felé. Hunyorítva fürkészte a hihetetlen messzeséget.

- Nos, ha már így rákérdez - eresztett el egy enyhén rosszalló pillantást Ford Prefect felé -, meg kell mondanom, hogy különös módon egy nyikkanást sem hallottunk felőlük öt éve, amióta elindultunk... De bizonyára mögöttünk járnak valahol.

A kapitány pillantása ismét a messzeségbe révedt.

Ford tekintete követte a kapitányét, majd elgondolkodva összevonta a szemöldökét.

- Hacsak - mondta halkan - meg nem ette őket a kecske...

- Na igen... - mondta a kapitány, akinek némi kétkedés lopódzott a hangjába. - A kecske... - A kapitány tekintete átsiklott a hidat határoló készülékek és komputerek halmazára. A műszerlámpák ártatlan pislogással állták a nézését. A csillagok felé fordult, de ezek sem árultak el semmit. Tisztjeire pillantott, akik szemlátomást a maguk gondolataival voltak elfoglalva.

Ford Prefectre vándorolt a tekintete, aki válaszként felvonta a szemöldökét.

- Tudja, fura egy dolog - szólalt meg végül a kapitány -, de most, így elmesélve... Úgy értem, első tiszt, nem találja különösnek ezt az egészet?

- Öööööööö... - felelte az első tiszt:

- Nos - mondta Ford -, úgy látom, rengeteg megbeszélniválójuk lesz egymással, úgyhogy kösz az italokért, és ha ki tudnának tenni minket a legközelebbi bolygón, hát...

- Na igen, ez egy kicsit problémás, tudja - mondta a kapitány -, mert azt a trajektóriás bigyót még azelőtt beállították, hogy elhagytuk volna Golgafrinchamet. Gondolom, részben azért, mert nem vagyok valami jó számtanból, és...

- Úgy érti, hogy nem tudja irányítani a hajót? ! - kiáltott fel Ford, akinek egyszerre elment a kedve ettől a kérdezve rávezetéses játéktól.

- No és mikorra számítják elérni azt a gyarmatosítandó bolygót?

- Ó, hát már majdnem ott vagyunk, azt hiszem - mondta a kapitány. - Bármelyik másodpercben megérkezhetünk. Talán ideje is volna befejeznem ezt a kis fürdést. Csak nem tudom rászánni magam, olyan jólesik.

- Tehát lényegében egy percen belül landolni fogunk? - kérdezte Arthur.

- Nos, nem annyira landolni, mint... ööö... mint inkább...

- Mint inkább mit? - kérdezte Ford élesen.

- Hát - válogatott a kapitány óvatosan a szavak között -, úgy rémlik, hogy a lezuhanás jobban...

- Lezuhanás? ! - kiáltott fel egyszerre Ford és Arthur.

- Ööö... igen - mondta a kapitány. - Igen, azt hiszem, ez része a tervnek: Volt rá valami borzasztó nyomós ok, ami pillanatnyilag nem akar beugrani. Valami, ami azzal volt... ööö...

Ford felcsattant:

- Az egész bagázs egy rakás szerencsétlenség! - ordította.

- Ja, igen - csillant fel a kapitány szeme -, most már emlékszem. Ez volt az. az ok!

A GALAXIS Útikalauz stopposoknak ezt írja a Golgafrincham bolygóról:

ősi és titokzatos történetét legendák övezik: A bolygó földje azoknak a harcosoknak kiontott vérétől vörös, ill. helyenként zöld, akik meghódítására törtek. Napszítta, kopár vidék ez, ahol a tikkasztó levegő parfümös források illatától terhes, amelyek nedve forró és száraz sziklákon csordogál, táplálva a sötét és mósuszillatú zuzmók tömegét. A lázas szenvedélyek földje ez, és a mámoros képzeleté, különösen, ami a zuzmókkal élőket illeti, de egyszersmind a hűvös és borús gondolatoké is, főleg azok körében, akik a zuzmófogyasztást megtagadják, s árnyas fát találtak maguknak a hűsölésre. Az acél, a vér és a hősiesség földje ez, ahol a test és a lélek törekvése egyaránt érvényesül.

Ennyit röviden a bolygó történetéről.

És ebben az ősi és rejtélyes történelemben az Arium nagy Kerengő Költői voltak a legrejtélyesebb alakok. Ezek a Kerengő Költők a távoli hegyek hágóiban éltek, ahol is heverészve várták a gyanútlan utazók csoportjait, hogy köröttük kerengve kövekkel hajigálják meg őket.

Amikor pedig az utazók kiabálni kezdtek, hogy mért nem takarodnak inkább verset írni ahelyett, hogy másokat molesztálnak az örökös kőhajigálással, hirtelen abbahagyták a dobálást, és belefogtak a hétszázkilencvennégy Vassilliani dalciklus valamelyikébe. Ezek a dalok mind rendkívül gyönyörűek voltak, amit rendkívüliség tekintetében talán csak a hosszuk múlt felül, és valamennyien egy kaptafára készültek.

A dalok első része arról szólt, hogyan ment világgá egykoron öt bölcs herceg négy lóval Vassillian városából. A nemes hercegek, akik természetesen nemcsak bölcsek, de bátrak és daliásak is voltak, távoli földekre vetődtek, emberevő óriásokkal vívnak élethalálharcot, egzotikus filozófiák elsajátításán fáradoznak, különös istenekkel teázgatnak, és gyönyörű szörnyeket szabadítanak ki vérszomjas hercegnők karmai közül míg végül kijelentik, hogy a megvilágosodás állapotába jutottak, s ennélfogva vándorlásuk célja immáron elérettetett.

A második és egyben sokkal hosszabb rész arról a huzakodásukról szól, hogy akkor most ki legyen az ötük közül, aki gyalog megy haza.

Mindez a bolygó távoli múltjában történt. Mégis, eme különc poéták egyikének kései leszármazottja volt az, aki kitalálta a fenyegető romlásról szóló dajkameséket, amelyek lehetővé tették a golgafrinchamieknek, hogy népességük haszontalan egyharmadától megszabaduljanak.

A maradék kétharmad szilárdan kitartott eredeti lakhelyén, és sikerekben gazdag, örömteli életet élt addig, amíg az egész civilizációt ki nem irtotta egy virulens kór, amelyet egy piszkos telefonkagyló indított útjára.

 

26. fejezet

Azon az éjszakán a hajó zuhanva ért földet egy kimondottan jelentéktelen, kékeszöld bolygón, amely egy szintúgy jelentéktelen, sárga nap körül keringett a Galaxis nyugati karjának egyik fel nem térképezett szögletében, amelyet messze elkerült az előkelő társaság.

A becsapódást megelőző órákat Ford Prefect ádáz s egyben hiábavaló küzdelemmel töltötte, hogy átállítsa a hajó irányítószerveit az előre elrendelt úti célról. Hamarosan világossá vált számára a programozók szándéka. Az volt a céljuk, hogy a rakományt biztonságban, ha nem is zökkenőmentesen, juttassák el rendeltetési helyére, ám eközben a hajót magát annyira meg akarták nyomorítani, hogy még csak gondolni se lehessen a rendbe hozatalára.

A süvítő, izzó ereszkedés az atmoszférán át lehántotta a hajófelépítmény és a védőburok legnagyobb részét. A végső, dicstelen hasas a zavaros mocsárban mindössze néhány sötétségben eltöltött órát hagyott a legénység számára, hogy felélessze és kirakodja a mélyhűtött rakományt, amelyre senki sem tartott igényt odahaza. A hajó csaknem azonnal süllyedni kezdett, lassacskán átadva gigantikus tömegét a nyálkás ingoványnak. Az égen fel-felbukkanó meteorok - a leszállás izzó maradványai - világosra festették az éjszakai eget, élesen kirajzolva a hajó sötét sziluettjét.

A hajó obszcén és gurgulázó nyögést hallatott a szürke, hajnal előtti derengésben, majd örökre elmerült a bűzös mélységben.

Másnap reggel a felkelő nap híg fénye hatalmas térségre vetült, tele jajongó fodrászokkal, szóvivőkkel, közvélemény-kutatókkal és társaikkal, akik foggal-körömmel azon igyekeztek, hogy kijussanak a szárazra.

Egy kevésbé eltökélt nap valószínűleg nyomban újra lebukott volna a látványtól, ám ez továbbkúszott égi útján, mígnem egy idő után a melegítő sugarak hatása érezhetővé vált a kimerülten vergődő lények számára.

Aznap éjjel, korántsem meglepő módon, számtalan menekülő fulladt a mocsárba, s további milliókra becsülhetők azok, akiket a süllyedő hajó szippantott magával. Mindazonáltal a túlélők száma így is százezrekre rúgott. Ezek kikecmeregtek a környező szárazulatra, ahol néhány tenyérnyi szilárd talajt kerestek maguknak, hogy legyen hol leroskadni és pihenni egy kicsit az átélt rémálom után.

Ketten a túlélők közül kissé távolabb kerestek helyet maguknak.

Ford Prefect és Arthur Dent a közeli domboldalról figyelte a borzalmas fejleményeket. Valahogy nem sikerült igazán átérezniük ezt az egészet.

- Piszkos egy húzás - morogta Arthur.

Ford egy bottal piszkálta maga előtt a földet.

- Én inkább - vont vállat - egy probléma leleményes megoldásának nevezném.

- Mért nem képesek az emberek békében és harmóniában élni egymással?! - sopánkodott Arthur.

Ford hangos és rendkívül öblös nevetésre fakadt.

- Negyvenkettő! - mondta sunyi vigyorral. - Hiába, nem megy! Na, nem baj.

Arthur úgy nézett Fordra, mintha az megőrült volna, s minthogy semmi sem utalt az ellenkezőjére, úgy érezte, tökéletesen helyénvaló a feltételezés, miszerint csakugyan így áll a helyzet.

- Mit gondolsz, mi lesz velük? - kérdezte egy idő után.

- Egy végtelen univerzumban bármi megtörténhet - mondta Ford. - Még az is lehet, hogy túlélik a dolgot. Különös, de ez az igazság.

Ford szemében furcsa fény villant, amint tekintetével végigpásztázta a vidéket, majd ismét megállapodott a nyomorúság alattuk elterülő látványán.

- Azt hiszem, ki fogják húzni egy darabig - mondta.

Arthur élesen Fordra nézett:

- Mért mondod ezt? - kérdezte.

Ford vállat vont.

- Csak egy megérzés - felelte, de nem volt hajlandó további felvilágosítást adni.

- Oda nézz! - mondta hirtelen.

Arthur követte Ford mutatóujját. Odalent, a szétszóródott sokaságban egy alak mozgott - de lehet, hogy a "támolygás" szó pontosabb képet adna arról, amit csinált. Úgy tűnt, hogy valamit cipel a vállán. Miközben egyik fekvő alaktól a másikig dülöngélt, részeg módjára hadonászott feléjük a nála lévő tárggyal. Egy idő után feladta és összeesett.

Arthur nem tudta mire vélni a dolgot.

- Filmezés - mondta Ford. - A történelmi pillanatok megörökítése.

- Nem tudom, te hogy vagy vele - tette hozzá egy pillanat múlva -, de részemről lelécelek.

(...)

 

32. fejezet

[Arthur és Ford felfedező útra indul, és hosszas bolyongás során megbizonyosodnak arról, hogy a kozmikus véletlen a történelem előtti Földre vitte őket. Találkoznak az őslakókkal is, akik bizalmatlanul, de nem ellenségesen fogadják őket. Majd visszaindulnak, hogy tájékoztassák a golgafrinchamieket a fejleményekről.]

Vékony nyüszítés töltötte meg a levegőt. Vinnyogva kavargott a fák között, felriasztva a mókusokat. A madarak egy része viszolyogva hagyta el a környéket. A zaj a tisztás körül táncolt viháncolva. Huhogott, sipítozott, csikorgott, és általában véve fülsértően hatott.

A kapitány mindazonáltal elnéző volt a magányos dudással szemben. Semmi sem tudta kizökkenteni a lelki egyensúlyából. Ami azt illeti, mihelyt túl jutott pompás fürdőkádjának elvesztésén, ami hónapokkal ezelőtt következett be a mocsárbéli kellemetlenség alkalmával, kezdte egész elfogadhatónak érezni ezt az új életet. A tisztás közepén álló nagy sziklát kivájták, s a keletkezett mélyedésben ülve naponta dagonyázhatott kedvére, miközben az alkalmazottak vízzel locsolták a hátát. Meg kell jegyezni azonban, hogy a víz nem volt különösebben langyos, mert még nem sikerült kimódolniuk a melegítését. Oda se neki, gondolta, ez is megoldódik egyszer! Addig is felderítők járták be közel s távol a vidéket meleg vizű forrást keresve, lehetőleg valami szép árnyas tisztáson, s ha netán egy szappanbánya is akadt volna a közelben, hát az maga lett volna a tökély. Voltak, akik erre azzal hozakodtak elő, hogy tudomásuk szerint a szappant nem bányászni szokták odahaza. Ilyenkor a kapitány megkockáztatta azt a feltevést, hogy talán azért, mert ez a lehetőség elkerülte a hazaiak figyelmét, amit a többiek vonakodva bár, de kénytelenek voltak elfogadni.

Nem, az élet nagyon is kellemesen telt, és a jövő még szebbnek ígérkezett. Egyszer minden bizonnyal megtalálják majd azt a meleg vizű forrást az árnyas tisztáson, és ha aztán egyszer végigvisszhangzik majd a kiáltás a dombokon, hogy megvan a szappanbánya, és napi ötszáz darab a kitermelés, hát akkor igazán élvezet lesz fürödni. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen mit várnia a jövőtől.

Húúú, húúú; nyüi, húúú, uüi, üi, szólt a duda, egyre fokozva a kapitány amúgy is kellemes várakozását, hogy most már biztos, hogy bármelyik pillanatban abba fogja hagyni. Ez megint csak egyike volt a jövő által tartogatott apró örömöknek.

Mi van még, ami kellemesnek mondható? - kérdezte magától. Nos, egy csomó dolog: a lomb vörös-arany színe, most, hogy az ősz beköszöntött, az ollók békés csettegése néhány lépésnyire a dagonyától, ahol két fodrász egy szunyókáló művészeti igazgatón és asszisztensén gyakorolta a maga művészetét; a sziklába vájt fürdő szélén sorakozó hat fényes telefonon megcsillanó ősz eleji napsugár. Mert mi az, ami jobban melengeti az ember szívét, mint egy telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (vagy-egyáltalán), ha nem hat telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (sőt egyáltalán).

De mindennél kellemesebben hatott a kapitány közérzetére annak a több száz embernek a boldog zsongása, akik lassan köréje gyűltek a tisztáson, hogy tanúi lehessenek a délutáni bizottsági ülésnek.

A kapitány játékosan megpöckölte gumikacsája csőrét. Ezek a dél utáni bizottsági ülések voltak a kedvencei.

A gyülekező tömeget idegen szemek tartották megfigyelés alatt.

Ford Prefect volt az, aki nemrég tért vissza az északi utazásról, s most a tisztás szélén álló egyik fa ágai között kucorgott. A hathónapos utazás alatt lefogyott ugyan, de egészséges volt, és a szemei élénken ragyogtak. Rénszarvasprém kabátot viselt, a szakálla olyan sűrű volt, és az arca annyira lebarnult, mint egy countryénekesé.

ő és Arthur Dent immár egy hete figyelte észrevétlen a golgafrinchamieket, s Ford úgy találta, ideje végre megkavarni egy kissé a dolgokat.

A tisztás lassacskán megtelt. Férfiak és nők százai lebzseltek mindenütt. Cseverésztek, gyümölcsöt ettek, kártyáztak, és általában véve jól szórakoztak. A futószerelések immár teljesen elpiszkolódtak, sőt elrongyolódtak, de a frizurája makulátlan volt mindegyiküknek. Fordnak feltűnt, hogy sokan falevelekkel tömték tele a futószerelésüket, s azon tűnődött, hogy vajon a közelgő tél elleni védekezés egy fajtájáról van-e szó. Ford szeme összeszűkült. Lehet, hogy a botanika érdekli őket? - morfondírozott.

E spekulációkból a kapitány szava zökkentette ki, amely túlharsogta az általános zsibongást.

- Akkor hát - mondta a kapitány - egy kis rendet szeretnék ezen a gyűlésen, ha lehetséges. Mindenki egyetért velem? - Barátságosan elmosolyodott. - Várjunk talán egy percet, amíg mindannyian felkészülünk.

A beszélgetés lassacskán elenyészett. A tisztáson beállt a csend, az egy dudástól eltekintve, aki képtelen volt kiszabadulni a maga vad és lakhatatlan zenés világából. A mellette állók levelekkel kezdték dobálni a muzsikust. Ha volt valami megmagyarázható oka ennek a viselkedésnek, úgy az elkerülte Ford Prefect figyelmét ebben a pillanatban.

Egy kisebb csoport a kapitány körül gyülekezett. Egyikük láthatóan beszédre készülődött. Ezt abból lehetett tudni, hogy felállt, megköszörülte a torkát, majd a messzeségbe révedt, mintegy jelezve a tömeg felé, hogy rögvest az övék lesz.

A tömeg természetesen valamennyi szemét a leendő szónok felé fordította.

Pillanatnyi csend állt be, amit Ford kedvező időpontnak ítélt meg, hogy drámai fellépését megejtse.

A férfi szólásra készen fordult a tömeg felé.

Ford lehuppant a fáról.

- Helló, emberek - mondta.

A tömeg feléje fordult.

- Ah, kedves barátom - szólalt meg a kapitány -, nincs véletlenül gyufája? Vagy öngyújtója. Vagy ilyesmi.

- Nincs - mondta Ford némileg lehűtve. Nem erre számított. Elhatározta, hogy kissé erélyesebben lép fel.

- Nem, nincsen - folytatta. - Gyufám az nincs, ellenben van egy újságom a maguk számára...

- Kár - mondta a kapitány. - Az a helyzet, tudja, hogy kifogytunk belőle. Hetek óta nem tudtam egy meleg fürdőt venni.

Ford nem hagyta eltéríteni magát.

- Egy felfedezésről hozok hírt - mondta -, ami esetleg érdekelni fogja magukat.

- Szerepel a napirendi pontok között? - vágott közbe a férfi, akit Ford félbeszakított.

Ford megeresztett egy széles, countryénekes-mosolyt.

- Viccel? - kérdezte.

- Már megbocsásson - méltatlankodott a férfi -, de mint sokéves megbecsülésre visszatekintő igazgatósági tanácsadónak, kötelességem felhívni a figyelmét a bizottsági munka szabályainak tiszteletben tartására!

Ford a tömegre nézett:

- Ez az ember megőrült! - szögezte le. - Ez itt egy történelem előtti bolygó...

- Intézze a szavait az ülnökséghez! - utasította rendre az igazgatósági tanácsadó.

- De hisz nem is ül senki - mondta Ford. - Mindenki áll!

Az igazgatósági tanácsadó úgy ítélte meg, hogy a helyzet felháborodott hangot tesz szükségessé.

- Akkor is ülnökségnek kell hívni! - mondta felháborodott hangon.

- Mért nem mindjárt álnokságnak? - kérdezte Ford. - Különben sincs mire leülni, csak ez a szikla...

- Nyilvánvaló - mondta az igazgatósági tanácsadó, félretéve a felháborodott hangot a jól bevált fennhéjázás kedvéért-, hogy magának fogalma sincs a modern üzleti módszerekről.

- Magának meg arról nincs fogalma, hogy hol vagyunk - mondta Ford.

Egy sipító hangú lány talpra ugrott, hogy sipító hangját a tömeghez intézze.

- Fogják be a szájukat! - sipította. - Be kívánok terjeszteni...

- Talán inkább terpeszteni!... - vágott közbe egy fodrász vihogva.

- Rendet! Rendet! - csattant fel az igazgatósági tanácsadó.

- Oké - mondta Ford -, lássuk, mi lesz ebből! - Lehuppant a földre, s megpróbált tippelni, hogy vajon meddig fogja győzni cérnával.

A kapitány amolyan csillapító krákogásba fogott.

- Rendet, ha szabad kérnem - mondta barátságosan. - Most, a Fintlewoodlewix Gyarmatosítási Bizottságának ötszázhetvenharmadik ülésén...

Tíz másodperc, állapította meg Ford, és talpra ugrott.

- Ez őrület! - kiáltotta. - Ötszázhetvenhárom bizottsági ülés, és még a tüzet sem fedezték fel!

- Ha volna olyan kedves - mondta. a sipító hangú lány -, és vetne egy pillantást a napirendre...

- Napirendetlenségre! - fuvolázta boldogan a fodrász.

- ... akkor láthatná - folytatta a lány határozottan -, hogy éppen a fodrászok Tűzkifejlesztési Albizottságának a beszámolója következik. .

- Ööö... eee... - mondta a fodrász azzal a fajta zavart arckifejezéssel, amelyet Galaxis-szerte úgy értelmeznek, hogy: "Nem-e lehetne-e inkább a jövő héten, valamelyik szerdán?"

- Rendben - támadt Ford a hajvágási specialistára. - Akkor halljuk, mit csináltak eddig? Mik a terveik? Milyen elgondolásaik ,vannak a tűzkifejlesztésről?

- Hát én... izé... - mondta a fodrász. - Nekem csak néhány fapálcikát adtak...

- Na és mihez kezdett velük?...

A fodrász idegesen kotorászni kezdett a futószerelés fölső részében, majd igyekezete gyümölcsét átadta Fordnak.

Ford a magasba emelte a tárgyat, hogy mindenki jól lássa.

- Hajcsavaró - állapította meg.

A tömeg éljenezni kezdett.

- Üsse kova! - mondta Ford. - Róma sem égett le egy nap alatt!

A tömegnek halvány gőze sem volt, hogy miről beszél, de ettől függetlenül tetszett nekik a szöveg. Meg is éljenezték.

- Nos - mondta a lány -, maga nyilvánvalóan teljesen járatlan az ilyen ügyekben. Ha olyan régóta benne volna a marketing szakmában, mint én, tudná, hogy mielőtt bármilyen új termék kifejlesztésre kerülne, először megfelelő felméréseket kell eszközölni. Utána kell járni, mi az, amit az emberek a tűztől elvárnak, hogyan viszonyulnak hozzá, milyen a dolog imázsa a szemükben...

A tömeg feszülten figyelt. Arra vártak, hogy Ford valami csodálatosat mondjon.

- Beteheti a fülébe! - mondta Ford.

- Pontosan az efféle dolgok érdekelnek minket - helyeselt a lány. - Lehet, hogy az emberek olyan tüzet akarnak, amit a fülükben tudnak viselni.

- Olyat akartok? - kérdezte Ford a tömegtől.

- Igen! - kiáltották néhányan.

- Nem! - kiabáltak mások boldogan.

Fogalmuk sem volt az egészről, de jól érezték magukat.

- És itt van az a kerékügy - mondta a kapitány. - Mi van a kerékbigyóval? Borzasztó érdekes projektnek látszik.

- Na igen - mondta a marketinges lány -, azzal van egy kis nehézség.

- Nehézség?! - kiáltott fel Ford. - Miféle nehézség? Hisz nincs még egy ilyen egyszerű gép az Univerzumban!

A marketinges lány rosszallóan nézett Fordra.

- Oké, Mr. Okostojás! - mondta. - Ha annyi esze van, akkor árulja már el nekünk, hogy milyen színűnek kell lenni annak a keréknek!

A tömeg megvadult. Egyedül a védelem ellen, gondolták. Ford vállat vont, és ismét leült a földre.

- Te szentséges Zarqnon! - sóhajtotta. - Hát ezek nem csináltak az égvilágon semmit?

Mintegy a kérdésre adott válaszként hirtelen kiabálás hangzott fel a tisztás bejáratánál. A tömeg alig akarta elhinni, hogy még több szórakozásban lehet része ezen a délutánon. Egy férfiakból álló különítmény masírozott be a tisztásra a Golgafrincham 3. ezredének díszegyenruhájában. A fele társaságnak megvolt még a Durr-O-Dum puskája. A többiek lándzsákat hordoztak, s menetelés közben összeütögették őket. Mind a tizenkét fő napbarnított volt, egészséges, de teljesen kimerült és sáros. Az osztag csörömpölve megállt, és döngve vigyázzba merevedett. Egyikük felbukott, és úgy maradt.

- Kapitány úr! - kiáltotta a másodtiszt (mert ő volt a parancsnokuk). - Engedélyt kérek jelentéstételre!

- Helyes, másodtiszt, üdvözlöm újra itthon s a többi. Találtak meleg vizű forrást? - kérdezte a kapitány lemondóan.

- Nem, uram!

- Mindjárt gondoltam.

A másodtiszt átcsörtetett a tömegen, hogy tisztelegjen a fürdő előtt.

- Felfedeztünk egy új kontinenst!

- Hol?

- A tengeren túl. .. - mondta a másodtiszt, jelentőségteljesen összehúzva a szemét - kelet felé.

- Óh!

A másodtiszt arccal a tömeg felé fordult, és feje fölé emelte a puskáját. Nagyszerű ez a mai show, gondolta a tömeg.

- Hadat üzentünk nekik!

Vad és önfeledt ujjongás tört ki a tisztás minden zugában. Ez a hír felülmúlta minden várakozásukat.

- Álljon meg a menet! - kiáltotta Ford Prefect. - Várjunk csak egy kicsit!

Talpra ugrott, és csendet parancsolt. Egy idő után teljesült a kívánsága, legalábbis amennyire a körülmények lehetővé tették, tudniillik a dudás épp a nemzeti himnuszt komponálta.

- Muszáj szólni ennek a dudának? - érdeklődött Ford.

- Ó, igen - mondta a kapitány. - Elnyert rá egy pályázatot.

Ford azt fontolgatta, hogy vitára kéne bocsátani a dolgot, de gyorsan belátta, hogy ez őrültség volna. Ehelyett egy jól irányzott szikladarabot indított útjára a dudás felé, majd a másodtiszthez fordult.

- Hadat üzentek? - kérdezte.

- Úgy van! - nézett végig megvetően a másodtiszt Ford Prefecten.

- A szomszédos kontinensnek?

- Igen! Totális háborút akarunk. Ez a harc lesz a végső!

- De hát nem is él ott senki!

Ah, ez érdekes szempont, gondolta a tömeg.

A másodtiszt Ford arcát fürkészte kitartóan. Olyan volt a pillantása, mint egy pár moszkitó, amelyik rendületlenül köröz tíz centire az ember orra előtt, nem hagyván eltéríteni magát kézlegyintésektől, légycsapóktól s holmi összetekert újságoktól.

- Tudom - mondta -, de egyszer majd élni fognak. Ezért határidő nélküli ultimátumot hagytunk nekik.

- Mit?!

- És fölrobbantottuk néhány katonai létesítményüket.

A kapitány kihajolt a kádból.

- Katonai létesítményüket? - csodálkozott.

A másodtiszt pillantása nyugtalanul cikázni kezdett.

- Igen, uram, úgy éretem: potenciális katonai létesítményeket... Na jó... fákat.

A bizonytalanság pillanata elmúlt. A másodtiszt tekintete korbácsként vágott végig a hallgatóságon.

- És ezenkívül - bömbölte - kihallgattunk egy gazellát!

Katonásan a hóna alá penderítette Durr-O-Dumját, és a tömeg eksztatikus ovációja közepette távozott. Mindössze néhány lépést sikerült megtennie, mert a lelkes sokaság a vállára kapta, és tiszteletkörre indult vele a tisztás szélén.

Ford csak ült tétlenül, és néhány követ ütögetett egymáshoz szórakozottan.

- Na és mi mást csináltak még? - érdeklődött, miután az ünneplés alábbhagyott.

- Új kultúrát hoztunk létre - mondta a marketinges lány.

- Csakugyan? - kérdezte Ford.

- Igen. Az egyik producerünk roppant érdekes dokumentumfilmet forgat a helybeli barlanglakókról.

- Nem is barlanglakók!

- Úgy néznek ki, mintha barlanglakók volnának.

- Mért, barlangban laknak talán?

- Hát...

- Kunyhóban laknak, nem?

- Biztos festik a barlangjukat! - kurjantotta egy tréfamester a tömegből.

Ford dühösen fordult a közbeszólóhoz.

- Nagyon vicces ! - mondta. - Hát nem veszik észre, hogy kihalófélben vannak?!

Útban visszafelé Ford és Arthur két elhagyott falut is, talált. A falvak körüli erdőben meglelték lakóik tetemeit is, akik oda húzódtak félre meghalni. Az a kevés bennszülött, aki még élt, levertnek és egykedvűnek látszott, mintha nem annyira testi, mint inkább lelki nyavalyában szenvedtek volna. Lomhák voltak, tele végtelen szomorúsággal. Nem csoda: a jövőjüket ragadták el tőlük.

- Kihalófélben vannak! - ismételte meg Ford Prefect. - Fel tudja fogni, hogy ez mit jelent?

- Ööö... hogy nem tanácsos velük életbiztosítást kötni? - találgatta az iménti tréfamester.

Ford nem vett tudomást a közbeszólóról, ehelyett az egész tömeghez intézte szavait.

- Próbálják felfogni végre - mondta -, hogy a kihalásuk kezdete egybeesik a megérkezésünkkel.

- Pontosan - mondta a marketinges lány. - Ez a filmben is remekül érzékelhető. Épp ez adja azt a szívbe markoló hatást, ami az igazi nagy dokumentumfilmek sajátja. A producer szívvel-lélekkel elkötelezte magát az ügy mellett.

- Hogyne - mondta Ford.

- Úgy vettem ki a producer szavaiból - fordult a lány a kapitányhoz, aki épp bóbiskolni készült -, hogy a következő filmet önről akarja forgatni, kapitány.

- Csakugyan? - riadt fel a kapitány. - Hát ez borzasztó rendes tőle!

- Roppant izgalmas szemszögből járja körül a témát. Tudja, a felelősség terhe, a parancsnok magányossága...

A kapitány egy ideig csak hümmögött és aházott.

- Nos, ami engem illet - mondta végül -, én nem hangsúlyoznám túl ezt a szemszöget. Az ember sosincs igazán egyedül, ha vele van a gumikacsája.

Magasba tartotta a kacsát, amit a tömeg elégedett tapssal jutalmazott.

Mind ez ideig az igazgatósági tanácsadó megkövült nyugalommal ült magában. Ujjhegyeit a halántékához szorítva igyekezett kifejezésre juttatni, hogy vár, ha kell, akár egész nap.

Ebben a pillanatban úgy határozott, hogy mégsem vár egész nap, hanem úgy tesz inkább, mintha az elmúlt félóra meg sem történt volna.

Szólásra emelkedett.

- Azt hiszem - mondta kimérten -, áttérhetnénk végre a pénzügyekre.

- A pénzügyekre?! - dohogott Ford Prefect. - Miféle pénzügyekre?

- Igen - ismételte meg az igazgatósági tanácsadó -, a pénzügyekre!

- Na és honnan lesz pénzünk - mondta Ford -, ha egyszer senki se termel semmit? A pénz, mint tudja, nem a fán terem!

- Ha volna szabad talán folytatnom...

Ford csüggedten bólintott.

- Köszönöm. Nos, minthogy néhány hete elhatároztuk, hogy a falevelet ezentúl törvényes fizetőeszköznek fogadjuk el, természetesen valamennyien borzasztó gazdagok lettünk.

Ford hitetlenkedve nézte a tömeget, amint erre helyeselve felmordul, és kapzsin babrálni kezdi a futószerelésekben rejlő levélkötegeket.

- Ugyanakkor - folytatta az igazgatósági tanácsadó - fellépett egy kisebb probléma is az inflációval, ami épp a levelek könnyű beszerezhetőségével függ össze. Ennek az lett a következménye, hogy a jelenlegi árszínvonalon, tudomásom szerint, nagyjából háromhektárnyi lombos erdő reprezentál egy vagon bikkmakknak megfelelő értéket.

A tömeg nyugtalanul felmorajlott. Az igazgatósági tanácsadó csendre intette őket.

- A problémát megkerülendő - folytatta -, oda kívánunk hatni, hogy a levelek jelentősen felértékelésre kerüljenek. Ezért széles körű lombtalanítási akciót foganatosítunk, melynek során... ööö... az összes erdőt elégetjük. Feltételezem, hogy a körülményeket is figyelembe véve valamennyien belátják a lépés szükségszerűségét.

A tömeg egy pillanatig bizonytalannak látszott a kérdésben, míg valaki rá nem mutatott, hogy ez a húzás mennyire megnövelné a zsebükben lévő falevelek értékét. Erre örömujjongásban törtek ki, és állva éljenezték az igazgatósági tanácsadót. A tömegben jelen lévő könyvelők kellemes várakozással tekintettek a sikeresnek ígérkező ősz elébe.

- Maguk megbolondultak - állapította meg Ford Prefect.

- Teljesen meghibbantak - próbálkozott más oldalról.

- Megkergült birkák gyülekezete az egész társaság - világított rá újabb szemszögből.

A vélemények szele kezdett Ford ellen fordulni. Ami eleinte remek szórakozásnak ígérkezett, az mindinkább puszta sértegetésnek hatott a tömeg szemében, s minthogy a sértegetés ellenük irányult, hamar elegük lett belőle.

Megérezve a szélirányváltozást, a marketinges lány egyenest Fordra támadt.

- Ideje volna - mondta - számot adnia arról, mivel töltötte az elmúlt hónapokat, azóta, hogy eltűnt azzal a másik betolakodóval együtt, mindjárt a megérkezésünk után.

- Utazgattunk - mondta Ford. - Megpróbáltunk kideríteni egyet s mást erről a bolygóról.

- Hát - mondta a lány kaján mosollyal -, ez sem tűnik valami produktív tevékenységnek!

- Nem? Márpedig van egy érdekes újságom a számotokra, szivi! Megfejtettük a bolygó jövőjét!

Ford várt, hogy a bejelentés célba találjon, de semmiféle hatást nem ért el vele. A golgafrinchamieknek fogalmuk sem volt róla, hogy miről beszél.

Ford tehát folytatta:

- Dingógumit se számít, hogy mostantól fogva mit csináltok! Tökmindegy, hogy felégetitek-e az erdeiteket vagy sem. A jövőbeli történelmetek elintézett ügy. Kétmillió évetek van, és ezzel kész! Finita! Konyec! A kétmillió év végén a fajotoknak annyi: kinyiffan, kaput! Ne feledjétek: még kétmillió év!

A tömeg kezdte dühbe lovalni magát. Muszáj ezt a zagyvaságot végighallgatnunk? - gondolták. Ki kéne fizetni a pasast egy marék falevéllel, hogy egyszer s mindenkorra békét hagyjon nekünk!

Nem volt szükség fizetségre. Ford már távozóban volt a tisztásról, s csak egy fejcsóválás erejéig időzött, látva, hogy a másodtiszt máris tűz alá veszi a környező fákat Durr-O-Dumjával.

Aztán már csak egyszer fordult vissza.

- Kétmillió év! - emlékeztette őket nevetve.

- Nos - mondta a kapitány békítő mosollyal -, akkor van még egy kis idő a fürdésre. Nem adná ide valaki a szivacsomat? Kiejtettem a kádból.

megosztás
Volt valami lényeges, élő és állandó kapcsolatuk a világmindenség Egészével, tudták, hogy ha evilági boldogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra a világmindenség Egészével való még kiterjedtebb érintkezés.

Dosztojevszkij: Aranykor a mellényzsebben (cikk)

Számomra különben elég unalmas volt, azazhogy nem is unalmas, hanem inkább bosszantó egy kicsit. Véget ért a gyermekbál, és kezdetét vette az atyák bálja, de uramfia, mennyi antitalentum! Mindenki vadonatúj jel­mezben, de senki sem tudja viselni; mindenki vigad, de senki sem vidám; mindenki duzzad a becsvágytól, de senki sem tud megnyilatkozni; mindenki irigy a másik­ra, mindenki hallgat, húzódozik. Még táncolni sem tud­nak. Nézzék ezt az aprócska keringőző tisztet (a középosztály minden bálján látni egy ilyen aprócska, kerge­kórba szilajult tisztet). Egész tánctudománya és fortélya abban áll, hogy szinte eszeveszett rúgtatással pörgeti hölgyét, akár harminc-negyven hölgyet is megpörget egymás után, és büszkélkedik vele; de hol itt a szépség! Hiszen a tánc szinte már-már szerelmi vallomás (gon­doljanak a menüettre), ő meg valósággal hadakozik. És átvillant rajtam egy fantasztikus, a képtelenségig vak­merő gondolat: „Mi lenne - gondoltam -, ha ezek a kedves, tiszteletre méltó vendégek, ha csak egy pillanat­ra is, nyíltak, őszinték lennének, mivé változna egy csapásra ez a fülledt terem? Mi lenne, ha hirtelen min­denki megtudná mindenki titkát? Mi lenne, ha minden­ki megtudná, mennyi egyeneslelkűség, tisztesség, igazi, szívbéli vidámság rejlik őbenne magában, mennyi tisz­taság, nemes érzés, jóakarat, elme - mit! - elmesziporka, a legfinomabb és legelbájolóbb, ez pedig mindnyájuk­ban, egészen biztos, mindnyájukban megvan. Bizony, uraim, mindannyiukban benne rejlik mindez, és egyi­kük, egyetlenegyük sem tud róla semmit! Ó, kedves urak és hölgyek, tisztelt vendégek, esküszöm, hogy az önök társaságában mindenki elmésebb, mint Voltaire, érzőbb, mint Rousseau, hódítóbb, mint Alkibiadész, Don Juan, Lucretia, Júlia és Beatrice! Nem hiszik, hogy ilyen kiválóak? Nos, szavamra mondom, Shakespeare, Schiller, Homérosz, sőt mind együttvéve nem szereztek annyi gyönyörűséget, mint amennyit most, ebben a percben találhatnánk az önök körében, itt e bálteremben. Mit Shakespeare! Olyasmi pattanna ki, amiről nem is álmodtak bölcseink. Lám, éppen ez az önök tragédiá­ja, hogy nem tudják, milyen nagyszerűek! Tudják-e, hogy önök közül bárki, ha úgy akarná, egy szempillantás alatt boldoggá tehetne mindenkit ebben a teremben, és mindenkit elbűvölhetne? S ez a hatalom mindnyájuk­ban megvan, csak oly mélyen rejlik, hogy már régen hihetetlennek tetszik. De vajon az aranykor csak a por­celáncsészéken létezik? Ne ráncolja homlokát, méltóságos uram, az aranykor hallatára: szavamat adom, senki sem kényszeríti, hogy aranykori jelmezben járjon, szeméremlevéllel - az ön tábornoki jelmezét nem bántja senki. Mi több, biztosí­tom, hogy az aranykorba még igazi tábornoki sarzsival is be lehet jutni. Próbálja csak meg méltóságod, akár most rögtön - hiszen ön itt a rangidős, öné a kezdemé­nyezés -, meglátja, milyen, úgynevezett Pironhoz illő elmésséget produkálna hirtelenében, saját maga számá­ra is váratlanul! Ön nevet, nem hisz nekem? Örülök, hogy megnevettettem, csakhogy amit én itt ellelkendez­tem, nem paradoxon, hanem a való igazság... S az ön tragédiája az, hogy nem hiszi.

 

Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma (részlet)

Ám útitársam már magamra hagyott. És annyira váratlanul, hogy magam se vettem észre, máris ott álltam azon a földön, egy paradicsomian gyönyörű, derűs nap éles fényében. Azt hiszem, azoknak a szigeteknek egyikén álltam, amelyek a mi földünkön a görög szigetvilágot alkotják, vagy valahol a szigettenger közelében fekvő kontinens partvidékén. Ó, minden pontosan ugyanúgy volt, mint nálunk, de úgy tetszett, hogy mindenütt valami ünnep, egy végre-valahára elért nagy és szent diadal fénye ragyog. A nyájas smaragdzöld tenger vize halkan csapkodta a partot, és látható, kézzel fogható, csaknem tudatos szeretettel csókolgatta. A gyönyörű magas fák virágjuk teljes pompájában álltak, tömérdek levelük pedig - ebben biztos vagyok - halk, szelíd zizegéssel üdvözölt, és mintegy szerető szavakat suttogott nekem. A pázsit szinte lángolt az élénk színű, illatos virágoktól. A madarak seregestül röpködtek a levegőben, vagy a vállamra, karomra szálltak - egy cseppet se féltek tőlem -, és boldogan legyeztek kedvesen repeső szárnyacskájukkal. És végül megláttam és megismertem e boldog föld embereit is. Maguktól odajöttek hozzám, körülvettek, és csókkal üdvözöltek. Ó, milyen gyönyörűek voltak a napnak, a saját napjuknak e fiai! A mi földünkön sohase láttam ilyen emberi szépséget. Legfeljebb gyermekeinkben, életük legelső éveiben találhatjuk meg ennek a szépségnek távoli, halvány visszfényét. E boldog emberek szeme derűs fénnyel csillogott. Arcukról értelem, immár teljes nyugalommá tökéletesedett tudat sugárzott, ám ezek az arcok vidámak voltak; ezeknek az embereknek szavaiban és hangjában gyermeki öröm csengett. Ó, én mindjárt megértettem mindent, mindent, mihelyt az arcukra tekintettem! Ez olyan föld volt, amelyet nem mocskolt be a bűnbeesés, olyan emberek éltek rajta, akik még nem követtek el bűnt, és ugyanolyan paradicsomban laktak, amilyenben az egész emberiség hagyományai szerint a mi ős-szüleink a bűnbeesés előtt, azzal a különbséggel, hogy itt az egész föld mindenütt egyetlen nagy édenkert volt. Ezek az emberek boldogan nevetve sereglettek körém, és megcirógattak; elvittek magukhoz, és mindegyikük szeretett volna megnyugtatni. Nem kérdezősködtek semmiről, mintha már tudtak volna mindent - nekem legalábbis így tetszett -, és szerették volna mielőbb elűzni arcomról a szenvedést. Hát nézzék, megint azt mondhatom: mit számít, hogy ez csak álom volt?! E gyönyörű, ártatlan emberek szeretetének érzékelése örökre megmaradt bennem, és érzem, hogy szeretetük még most is rám sugárzik onnan. Én láttam, megismertem őket, meggyőződtem létükről, szerettem őket, és később szenvedtem is értük. O, én mindjárt, már akkor rádöbbentem, hogy sok tekintetben egyáltalán nem fogom megérteni őket. Nekem, mai, haladó szellemű orosznak és gyarló pétervárinak rejtély volt például az: miképp lehet, hogy náluk, akik olyan sok mindent tudnak, nyoma sincs a mi hagyományunknak. De nemsokára ráeszméltem, hogy az ő tudásuk más ihletettségből táplálkozik és tökéletesedik, mint a mienk a földön, és hogy törekvéseik is egészen mások. Ők nem vágyódtak semmire, nyugodtak voltak, nem törekedtek az élet megismerésére - úgy, ahogy mi törekszünk belehatolni -, mert az ő életük tökéletes volt. De az ő tudásuk mélyebb is, magasabb is volt, mint amit a mi tudományunk ad, mert a mi tudományunk megmagyarázni igyekszik az életet, előbb maga akar belehatolni, hogy aztán megtanítsa az embereket, hogyan éljenek; ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogyan éljenek; erre rájöttem, de a tudásukat nem tudtam megérteni. Rámutattak fáikra, és én nem tudtam megérteni azt a határtalan szeretetet, amellyel rájuk néztek: mintha magukhoz hasonló lényekkel társalogtak volna. Mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy valóban társalogtak velük! Igen, megtanulták a nyelvüket, és szentül hiszem, hogy azok meg is értették őket. És ilyen szemmel nézték az egész természetet: az állatokra, amelyek békességben éltek velük, nem támadtak rá, hanem szeretetüktől lenyűgözve, maguk is szerették őket. Rámutattak a csillagokra, és mondtak róluk valamit, amit nem tudtam felfogni, de biztos vagyok abban, hogy valamiképp érintkeztek a mennybolt csillagaival, nem csupán gondolkodás útján, hanem más, közvetlenebb formában is. Ő, ezek az emberek nem is iparkodtak azon, hogy megértsem őket, anélkül is szerettek, viszont én tudtam, hogy ők se fognak megérteni engem soha, így hát jóformán nem is beszéltem nekik a mi földünkről. Csak megcsókoltam előttük azt a földet, amelyen éltek, és szavak nélkül is imádtam őket; ők látták ezt, és engedték imádni magukat, nem restellték, hogy imádom őket, mert ők maguk is tele voltak szeretettel. Nem szenvedtek miattam, amikor néha sírva csókolgattam a lábukat azért, mert szívemmel boldogan éreztem, milyen erős szeretettel fogják viszonozni. Olykor ámulva azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet, hogy egész idő alatt egyszer sem sértettek meg egy olyat, mint én, és egyszer sem keltettek se féltékenységet, sem irigységet egy olyanban, mint én vagyok? Sokszor megkérdeztem magamtól: hogyan állhattam meg én, hencegő, hazudozó ember, hogy ne beszéljek az ismereteimről, amelyekről nekik természetesen fogalmuk se volt, hogyhogy nem kívántam csodálatba ejteni őket, akár csupán irántuk való szerétéiből is? Olyan elevenek és vidámak voltak, mint a gyermekek. Szüntelenül kószáltak gyönyörű ligeteikben és erdeikben, énekelték gyönyörű dalaikat; könnyű eledellel: fák gyümölcsével, erdeik mézével és az őket szerető állatok tejével táplálkoztak. Eleségükért, ruhájukért csak kevés, könnyű munkát végeztek. Ismerték a szerelmet, születtek is gyermekeik, de sohasem vettem észre bennük a könyörtelen kéjhajhászásnak azt a szenvedélyét, amely a mi földünkön csaknem mindenkit utolér, és a mi emberiségünk csaknem valamennyi bűnének egyetlen forrásául szolgál. Ok úgy örültek a világra jött gyermekeknek, mint boldogságuk újabb részeseinek. Nem volt köztük vita, nem volt féltékenység, sőt nem is értették, hogy az mit jelent. Az ő gyermekeik mindenki gyermekei voltak, mert mindnyájan egy családot alkottak. Jóformán egyáltalán nem ismerték a betegséget, bár ott is volt halál; de az öregek csendesen haltak meg, mintha csak elaludnának, miután mosolyogva megáldották a köréjük gyűlt búcsúzó embereket, és maguk is derűs mosolyt kaptak útravalóul. Szomorúságot, könnyeket ilyenkor sose láttam, csak szinte rajongásig - de higgadttá tökéletesedett, szemlélődő rajongásig - fokozódó szeretetet. Azt hihette az ember, hogy még a halottaikkal is érintkeznek, és hogy az őket összekötő földi kapcsot a halál sem tépi szét. Jóformán nem értettek meg, amikor az örök életről kérdezősködtem, de láthatólag annyira ösztönösen meg voltak győződve arról, hogy ez számukra nem is lehetett kérdés. Templomaik nem voltak, de volt valami lényeges, élő és állandó kapcsolatuk a világmindenség Egészével; nem volt vallásuk, de biztosan tudták, hogy ha evilági boldogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra - élők és holtak számára egyaránt — a világmindenség Egészével való még kiterjedtebb érintkezés. Örömmel, de nem türelmetlenül, nem sóváran várták ezt a pillanatot, mintha már benne élt volna szívüknek sejtéseiben, amelyekről beszélgettek is egymással. Esténként, mielőtt aludni tértek, szerettek összehangzó, dallamos kardalokat énekelni. Ezekbe a dalokba öntötték mindazokat az érzéseket, amelyeket a már-már elmúló nap szerzett nekik: magasztaló énekekkel búcsúztak tőle. Áldották a természetet, a földet, a tengert, az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról, és úgy dicsérték egymást, mint a gyermekek; ezek a lehető legegyszerűbb dalok voltak, de szívből jöttek és szívhez szóltak. De nemcsak akkor gyönyörködtek egymásban, ha daloltak, hanem úgy tetszett, hogy egész életüket csakis ezzel töltik. Ez amolyan általános, kölcsönös szerelem volt. De némelyik ünnepélyes, ujjongó éneküket jóformán egyáltalán nem értettem. A szavakat ugyan értettem, de sohase tudtam lényegük mélyére hatolni - az szinte hozzáférhetetlen volt az én értelmemnek, jóllehet a szívemet egyre jobban és jobban átjárta. Gyakran mondtam nekik, hogy én mindezt már régen előre éreztem; hogy ez a boldogság és dicső élet már a mi földünkön föl-fölsejlett bennem, csalogató, néha elviselhetetlen szomorúságba csapó, sóvár vágy alakjában; hogy előre megnéztem mind őket magukat, mind a dicsőségüket szívem álmaiban, értelmem ábrándjaiban; hogy ott, a mi földünkön sokszor nem tudtam könnyek nélkül ránézni a lenyugvó napra... Hogy a mi földünk lakói iránti gyűlöletembe mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem őket, miért nem tudom megtagadni tőlük a bocsánatot; és hogy a szeretetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeretni, hogy ne gyűlöljem őket? Ahogy figyeltek, láttam rajtuk: nem tudják elképzelni, amit mondok, de nem bántam, hogy beszéltem nekik erről: tudtam, hogy megértik, milyen nagyon vágyódom azok után, akiket elhagytam. Igen: ha rám néztek szeretetet sugárzó, kedves tekintetükkel; ha éreztem, hogy közöttük az én szívem is ugyanolyan igaz és ártatlan lesz, mint az övék, akkor én sem sajnáltam, hogy nem értem őket. Az élet teljességének érzésétől el-elakadt a lélegzetem, és szótlanul imádtam őket.

megosztás
Bob Dylan önéletrajzi könyvéből megtudjuk, honnan származik a dalszerző rendkívüli műveltsége. Nem az iskolából, nem a mainstream kultúrából, hanem Ray nevű barátjának könyvtárszobájából, ahol Dylan unalmában elolvasta az európai irodalom javát.

Bob Dylan: Chronicles volume one (részletek)

1941 tavaszán születtem. Európában már dúlt a második világháború, és az Egyesült Államok is hamarosan hadba lépett. A világ darabokra szakadt, az újonnan érkezőket a káosz fogadta az arcukra mért ökölcsapással. Aki akkoriban született, vagy akkor már életben volt, az mind érezte, hogy a régi világ elmúlik, és elkezdődik az új. Olyan volt, mintha visszacsavartuk volna az órát abba az időbe, amikor a Kr. e. helyét átvette a Kr. u. Mindenki, aki akkoriban született, amikor én, részese volt mindkét korszaknak. Hitler, Churchill, Mussolini, Sztálin, Roosevelti kimagasló alakok, amilyeneket többé nem lát a világ: férfiak, akik saját meggyőződésükre támaszkodtak, lett légyen jó vagy rossz, mindegyikük elszánta magát, hogy egyedül cselekedjék, nem törődve az elismeréssel, nem törődve vagyonnal, szeretettel - az emberiség sorsának alakulását irányították, és romba döntötték a világot. Elődeik hosszú sorához, a Nagy Sándorokhoz, Julius Caesarokhoz, Dzsingisz kánokhoz, Nagy Károlyokhoz és Napóleonokhoz hasonlóan ők is úgy szeletelték a világot, mint valami ínyenc vacsorát. Akár vikingsisakot hordtak, akár középen választották el a hajukat, nem lehetett nemet mondani nekik, és lehetetlen volt kiszámítani őket - durva barbárok, akik végigcsörtettek a föld hátán, és pörölycsapásokkal valósították meg saját elképzeléseiket a földrajzról.
Apámat gyermekbénulás sújtotta, így nem vett részt a háborúban, de az összes nagybátyám elment, és mindegyik élve tért haza. Paul bácsi, Maurice bácsi, Jack, Max, Louis, Vernon meg a többiek megjárták a Fülöp-szigeteket, Anziót, Szicíliát, Észak- Afrikát, Franciaországot és Belgiumot. Emlékeket és emléktárgyakat hoztak magukkal - szalmából font japán cigarettatárca, német kenyérzsák, brit zománcbögre, német motorosszemüveg, egy német Luger pisztoly - mindenféle kacat. Visszatértek a civil életbe, mintha mi sem történt volna, és soha egy szót sem meséltek arról, hogy mit tettek, mit láttak.
1951-ben kerültem az iskola felső tagozatába. Ott begyakoroltatták velünk, hogy bújjunk a pad alá, ha meghalljuk a légvédelmi szirénákat, mert az oroszok megtámadhatnak bennünket a bombáikkal. Azt is a tudomásunkra hozták, hogy bármelyik percben orosz ejtőernyősök zúdulhatnak a városunkra. Ezek ugyanazok az oroszok voltak, akikkel néhány évvel azelőtt a nagybátyáim együtt harcoltak. Most egyszerre szörnyetegekké váltak, akik arra törekszenek, hogy elnyisszantsák a torkunkat, és fölégessenek mindent. Ez nagyon furcsának tűnt. Ha a félelem felhője alatt kell élni, az elrabolja a gyermektől a szellemét. Ha azért fél az ember, mert puskát fognak rá, az más dolog, mint olyasmitől félni, ami nem is teljesen valóságos. Rengetegen voltak a környezetemben, akik komolyan vették ezt a fenyegetést, és igyekeztek belesulykolni az emberbe. Könnyű volt különös fantáziájuk áldozatául esni. Az iskolában ugyanazok tanítottak, akik annak idején az anyámat. Annak idején fiatalok voltak, az én időmben már idősek. A történelemórán azt tanultuk, hogy a komcsik csak fegyverekkel, csak bombákkal nem pusztíthatják el Amerikát, ahhoz az alkotmányt is el kell pusztítaniuk - azt az okmányt, amelyre egész országunk alapul. Persze úgysem ez számított. Ha megszólalt a gyakorlat szirénája, be kellett vágódnunk a pad alá, arccal lefelé, moccanás nélkül, nesztelenül. Mintha ez megvédett volna a lezuhanó bombáktól. A megsemmisülés ijesztő elképzelés volt. Nem tudtuk, mit követtünk el, hogy ennyire megharagudtak ránk. Azt hallottuk, hogy a vörösök mindenütt ott vannak, és rém vérszomjasak. De mit csináltak ezalatt a nagybátyáim, az ország védelmezői? Dolgoztak a megélhetésért, igyekeztek megszerezni, amit csak tudtak, és megtartani, ameddig csak tudták. Honnan tudták volna, mi folyik az iskolákban, miféle félelmeket plántálnak belénk?

Számomra a dalok többet jelentettek könnyed szórakoztatásnál. A tanítóim voltak, elkalauzoltak valami más tudatállapotba, egy másik köztársaságba, egy szabad köztársaságba. Greil Marcus, a zenetörténész vagy harminc évvel később így nevezte ezt: „láthatatlan köztársaság”. Akárhogy is, nem arról volt szó, hogy én valamiképpen popkultúra-ellenes lettem volna, és az sem állt szándékomban, hogy felkavarjam a dolgokat. Csak éppen bénának, átejtésnek tartottam a kultúra főirányát. Olyan volt, mintha egy befagyott tenger terült volna el az ablak alatt, és csak mindenféle különleges lábbelivel lehetett volna járni rajta. Nem tudtam, melyik történelmi korban élek, és azt sem, hogy ennek a kornak melyek az igazságai. Ezzel senki sem foglalkozott. Ha az ember kimondja az igazat, az nagyon rendben van, és ha kimondja a nem igazat, hát az is nagyon rendben van. Ezt a folkdalokból tanultam meg. Arra nézve pedig, hogy mennyi az idő, mintha mindig éppen hajnalodott volna; én meg tudtam egy keveset a történelemből - ismertem néhány nép és ország történelmét -, és tudtam, hogy ez mindig ugyanúgy játszódik le. Van egy archaikus időszak, amikor a társadalom növekszik, fejlődik, virágzik, aztán egy ideig eltart a klasszikus szakasz, amikor a társadalom eléri érettségének tetőfokát, aztán jön a hanyatlás korszaka, amikor szétesik az egész. Fogalmam sem volt, hogy Amerika éppen melyik szakaszban tart. Senkivel sem tudtam ezt megbeszélni. Valami durva, kezdetleges ritmusra hullámzott az egész. Semmi értelme sem volt ezen töprengeni. Akármit gondol erről az ember, lehet, hogy nagyot téved.
Kikapcsoltam a rádiót, járkáltam a szobában, majd egy pillanatra megálltam, hogy bekapcsoljam a fekete-fehér televíziót. A Wagon Train című vadnyugati sorozat ment éppen. Mintha egy távoli országból sugározták volna. Kikapcsoltam azt is, aztán átmentem egy másik szobába - ez festett ajtajú, ablaktalan helyiség volt, egy sötét üreg, a padlótól a mennyezetig teli könyvespolcokkal. Lámpát gyújtottam. A szobában lenyűgöző erővel volt jelen az irodalom, az ember kénytelen volt engedni a butaság iránti szenvedélyes vonzalmából. Egészen idáig olyan kulturális közegben éltem, hogy az agyam fekete lett a koromtól. Brando. James Dean. Milton Berle. Marilyn Monroe. Lucy. Earl Warren és Hruscsov. Castro. Little Rock és a Peyton Place. Tennessee Williams és Joe DiMaggio. J. Edgar Hoover és a Westinghouse. A Nelsonok. Holiday Innek és feltuningolt Chevrolet-k. Mickey Spillane és Joe McCarthy. Levittown.
Ebben a szobában állva ez az egész puszta viccnek hatott.

Mindenféle könyvek voltak itt: tipográfiai és epigráfiai szakmunkák, filozófiai, politikai, ideológiai művek. Az embernek kiguvadt a szeme. Olyan kötetek sorakoztak ott, mint Foxtól a Mártírok könyve, A Caesarok élete, Tacitus tanításai és Brutus- hoz írt levelei, Periklész az eszményi demokráciáról, Thuküdidésztől Az athéni hadvezér - attól a történettől az embernek a hideg futkosott a hátán. Krisztus előtt négyszáz évvel íródott, és azt mondja el, hogy az emberi természet mindig is ellene volt mindennek, ami felsőbbrendű. Thuküdidész leírja, hogy változott meg az ő korában a szavak jelentése - hogyan lehet tetteket, elveket egy szempillantás alatt megváltoztatni. Mintha az ő korától az enyémig nem változott volna semmi a világon.
Regények is voltak: Gogol és Balzac, Maupassant, Hugó és Dickens. Általában azt csináltam, hogy valahol középtájon nyitottam ki a könyveket, elolvastam néhány oldalt, és ha tetszett, akkor visszalapoztam, és elkezdtem az elejétől. A Matéria Medica (a betegségek okai és gyógymódjai) nagyon kedvemre való volt. Néha, amikor kinyitottam egy könyvet, a belső címlapon kézírásos feljegyzést találtam, például Machiavelli A fejedelem című művébe az volt írva: „A gazember szellemisége.” „A nagyvárosi ember” - írta be valaki Dante Poklának címlapjára. A könyvek elrendezésében semmiféle rendszer vagy tematika nem érvényesült. Rousseau Társadalmi szerződése Szent Antal meg- kísértése mellett állt, Ovidius Átváltozások című ijesztő rémtörténete Davy Crockett önéletrajza mellett. Könyvek végeláthatatlan sora - Szophoklész könyve az istenekről és szerepükről - miért csak két nem van a világon. Nagy Sándor nagy perzsiai hadjárata. Amikor leigázta Perzsiát, hatalma megszilárdítása érdekében elrendelte, hogy minden katonája helybeli nőt vegyen feleségül. Attól kezdve nem volt gond a néppel, nem voltak felkelések, semmi ilyesmi. Sándor tudta, hogyan tehet szert abszolút hatalomra. Megvolt Simon Bolivár életrajza is. Az összes könyvet el akartam olvasni, de ahhoz be kellett volna költöznöm valami szeretetotthonba. Olvastam A hang és a tébolyból is; nem teljesen értettem, de megéreztem Faulkner erejét. Beleolvastam Albertus Magnus könyvébe is... Ő az a tag, aki a tudományos elméleteket összeötvözte a teológiával. Thuküdidészhez képest könnyű olvasmány volt. Magnust olyannak képzeltem, mint aki álmatlanságban szenved, késő éjszaka írja a dolgait, és nyirkos, izzadt testére rátapad a ruha. Egy csomó könyv egyszerűen túl nagy volt nekem, mintha óriások lábára méretezett cipők lettek volna. Leginkább a versesköteteket olvastam. Byront és Shelleyt és Longfellow-t és Poe-t. Poe A harangok című versét megtanultam könyv nélkül, és a gitáromon zenét pengettem hozzá. Aztán volt egy könyv Joseph Smithről, az amerikai prófétáról, aki a bibliai Énokh prófétával azonosította magát, és azt állította, hogy Ádám volt az első emberisten. Thuküdidész mellett ez is elhalványul. A könyvektől erőteljes, gyomorforgató vibrálás volt ebben a szobában. Leopardi műve, a La Vita Solitaria mintha egy fa törzséből nőtt volna ki: reménytelen, elfojthatatlan érzés volt.
Volt egy könyv Sigmund Freudtól, a tudatalatti királyától: Túl az örömelven. Épp azt lapozgattam egyszer, amikor Ray bejött, meglátta nálam a könyvet, és azt mondta: - Annak a szakmának a legjobbjai ma reklámcégeknél hajtanak. Levegővel kereskednek. - Visszatettem a könyvet, és soha többé nem vettem kézbe. Elolvastam viszont Robert E. Lee életrajzát, ebből tudtam meg, hogy az apját utcai zavargásokban támadás érte, lúgot öntöttek az arcába, amitől eltorzult, ezután elhagyta családját, és kivándorolt a nyugat-indiai szigetvilágba. Róbert E. Lee apa nélkül nőtt fel. Ennek ellenére vitte valamire. Sőt az ő szaván, és egyedül az ő szaván múlott, hogy Amerika nem zuhant bele egy gerillaháborúba, amely akár a mai napig is dúlhatna. Az a könyvtár tényleg volt valami. Azokban a könyvekben tényleg volt valami.
Sokszor hangosan olvastam, mert szerettem a szavak, a nyelv zenéjét. Például Milton tiltakozó költeménye, A piemonti vérengzésre. Politikai vers, arról szól, hogy Itáliában a savoyai herceg ártatlanokat mészároltatott le. Olyan volt, mint egy folkdal szövege, csak elegánsabb.
A polcokon különös sötétséggel voltak jelen az oroszok. Ott voltak Puskin politikai versei - őt forradalmárnak tekintették, párbajban ölték meg 1837-ben. Volt egy könyv gróf Lev Tolsztojtól, akinek egykori birtokára több mint húsz évvel később el is jutottam - ez volt a családi birtok, ahol taníttatta a parasztokat. Moszkvától nem messze fekszik; ide vonult vissza öreg korában, amikor megtagadta minden korábbi írását, és a háború minden formáját elutasította. Nyolcvankét éves korában egy napon üzenetet hagyott a családjának, hogy ne keressék. Kiment a behavazott erdőbe, és pár nap múlva holtan találtak rá, tüdőgyulladás vitte el. Dosztojevszkijnek-is szörnyű, kegyetlen élete volt. A cár 1849-ben szibériai fogolytáborba vitette. Dosztojevszkijt azzal vádolták, hogy szocialista propagandát folytat. Végül kegyelmet kapott; regényeit azért írta, hogy kielégítse a hitelezőit. Akárcsak én a hetvenes évek elején - én is a hitelezők ellen írtam a lemezeimet.
Azelőtt nem sokat foglalkoztam könyvekkel, írókkal, de a sztorikat szerettem. Bírtam például Edgár Rice Burroughs sztorijait, aki a legendás Afrikáról írt... Szerettem Luke Shortot, a westernlegendákat... Szerettem Jules Vernét és H. G. Wellst. Ok voltak a kedvenceim, de akkor még nem fedeztem föl a folkénekeseket. A folkénekesek egész könyveket tudtak elénekelni egyetlen dalban, néhány strófában. Nem könnyű megállapítani, mitől lesz egy ember vagy egy esemény méltó arra, hogy dal legyen belőle. Talán azzal van összefüggésben, hogy az illető tisztességes, nyílt és becsületes. Derék ember, a szó elvont értelmében. Al Capone sikeres gengszter volt, uralkodott az egész chicagói alvilág fölött, de dalt soha senki nem írt róla. Semmi módon nem érdekes vagy hősies figura. Frigid, akár egy pióca. Olyan ember lehetett, aki egész életében egyetlen percet sem töltött el magányosan a természetben. Erőszakosan törtető figurának látom, ahogy a dal mondja: „akitől az egész város retteg, aki mindig árt az embereknek”. Annyira sem becsülik, hogy a nevét megemlítsék a dalban - afféle falurossza, szívtelen vámpír.
(…)
A Greenwich Village-ben, a Tizenkettedik utcában volt egy művészmozi, ahol külföldi filmeket adtak - francia, olasz, német filmesek alkotásait. Ennek sok értelme volt; még maga Alan Lomax, a nagy népdalgyűjtő is azt mondta valahol, hogy aki el akarja hagyni Amerikát, az menjen a Greenwich Village-be. Ott láttam Fellini két olasz filmjét - az egyiknek az volt a címe: La Strada, ami azt jelenti: Az út, meg egy másikat, annak La Dolce Vita volt a címe. A főszereplője eladja a lelkét, és pletykavadász lesz belőle. Olyan volt, mintha görbe tükörben mutatná az életet, csak éppen nem torz szörnyetegeket látott benne az ember, hanem normális embereket, torz módon ábrázolva. Feszült figyelemmel néztem, mert arra gondoltam, talán soha többé nem láthatom. Játszott benne egy színész, Evan Jones, aki drámaíró is volt, néhány év múlva találkoztam is vele, amikor Londonba mentem, hogy eljátsszak egy szerepet az egyik darabjában. Azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan, amint megláttam. Az arcokat sohasem felejtem el.
Rengeteg változás ment végbe Amerikában. A szociológusok azt mondták, hogy a televízió halálosan ártalmas, elpusztítja a fiatalok tudatát, kizsigereli a fantáziájukat, figyelemösszpontosító képességük zsugorodik. Lehet, hogy ez így igaz, de a háromperces dalok ugyanezt csinálták. A szimfóniák, az operák hihetetlenül hosszúak, a közönség mégsem veszíti el a fonalat. A háromperces dalok esetében a hallgatónak nem kell emlékeznie arra, hogy mi volt húsz, vagy akár csak tíz perccel ezelőtt. Semmihez sem kell kötődni. Semmire sem kell emlékezni. Én viszont hosszú dalokat énekeltem, talán nem annyira hosszúakat, mint egy opera vagy egy szimfónia, de akkor is hosszúakat - legalábbis szövegileg. A Tom Joad legalább tizenhat versszakból állt, a Barbara Allen körülbelül húszból. A Fair Ellender, a Lord Lovell, a Little Mattie Groves meg a többi szintén jó sok strófát tartalmazott, de nekem sosem okozott nehézséget észben tartani vagy előadni a teljes történetet.
Leszoktattam magam arról, hogy rövid dalokban gondolkodjam, és egyre hosszabb verseket kezdtem olvasni, már csak azért is, hogy megtudjam, képes vagyok-e emlékezni, mit olvastam az elején. Edzettem magam erre, ennek érdekében félretettem rossz szokásokat, és tanultam megállapodni. Végigolvastam Lord Byrontól a Don Juant, és elejétől végig erősen koncentráltam rá. Ugyanígy Coleridge-tól a Kubla Kánt. Teletömtem az agyamat mindenféle mély költeménnyel. Mintha sokáig üres vagonokat vontattam volna, és most kezdenének megtelni, egyre több erő kellett a vontatáshoz. Úgy éreztem, mintha a tarlóról a legelőre jutottam volna. Másféleképpen is változtam. Olyasmi, ami azelőtt hatott rám, elvesztette a hatását. Kevésbé érdekeltek az emberek, a szándékaik. Már nem éreztem azt, hogy meg kell vizsgálnom minden szembejövő idegent.

megosztás
Hruscsov 1960-ban meglátogatott egy sertéstenyésztéséről elhíresült kolhozt, természetesen újságírók, fotósok kíséretében. Másnap megjelenik a cikk, fotóval, alatta a képaláírás: "Hruscsov a disznók között, balról a harmadik a főtitkár."


A fenti képre kattintva a 20. század második felének rendszerkritikus vicceiből összeállított diavetítés tölthető le. Alatta a Magyar retro című dokumentumfilm-összeállítás részletei láthatók.


Az ötvenes évek elején játszódó Tímár Péter filmből kiemelt húsz perc főként a mozgalmi dalokat gyűjti össze. (Ezek részletes tárgyalása a Mozgalmi dalok nyugaton és keleten című írásban.)


Így eleveníti fel Koltai Róbert Sztálinváros (ma: Dunaújváros) 1952-es ünnepi felvonulását:


A hetvenes évek kulturális atmoszféráját hűen adja vissza a Szamba című film, amelyből egy vidéki színház évadnyitó értekezletét idézzük:

megosztás
Kerülje a hazugságot, mindenféle hazugságot, az önmagának való hazudozást különösen. Az utálkozást szintén kerülje mind másokkal, mind magával szemben: az, amit a bensejében rútnak vél, megtisztul már pusztán azáltal, hogy észrevette magában.

[A Magyar Katolikus Lexikon szócikke szerint a sztarec: "(az or. sztarij, 'öreg' szóból): idősebb, példás életű, tekintélyes szerzetes az orosz ortodox egyházban, fiatal szerzetesjelölt lelki atyja. A sztarecek tevékenysége, mint a szerzetesség sajátos, aszketikus, remeteélethez kötött formája, eredetileg a 4-7. században Egyiptomban és a Sínai-félszigeten alakult ki. Oroszországban először valószínűleg  a 14. században jelentek meg a volgántúli erdőségekben, s a 15-16. században fontos szerephez jutottak az egyház, sőt az állam életében is."]


Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek


I. rész, első könyv, 5. fejezet: A sztarecek

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten.
(...)
Zoszima sztarecről sokan azt mondták: mivel hosszú éveken át magához engedett mindenkit, aki felkereste és kiöntötte előtte a szívét, aki tanácsra, gyógyító szóra szomjúhozott - olyan sok feltárt titkot, bánatot és vallomást fogadott lelkébe, hogy végül már olyan kifinomult éleslátásra tett szert, hogy ha csak rápillantott egy-egy hozzá zarándokló idegen arcára, rögtön kita­lálta, miért jött, mit akar, sőt: mi gyötri, mi furdalja lelkiismeretét, így aztán meghökkentette, zavarba ejtette, néha valósággal meg­ijesztette a jövevényt azzal, hogy megfejtette a titkát, mielőtt még egy szót is szólt volna. Emellett Aljosa szinte mindig azt vette észre, hogy azok közül, akik először keresték fel a sztarecet bizal­mas beszélgetés végett, sokan, sőt csaknem mindnyájan félve, nyugtalanul léptek be hozzá, de majd mindig derűs örömmel tá­voztak, és a legkomorabb arc is boldogra vált. Aljosát rendkívül meglepte az is, hogy a sztarec egyáltalán nem volt szigorú; ellenke­zőleg, mindig csaknem vidám volt az emberekkel való érintkezés­ben. A szerzetesek azt mondták róla, hogy minél bűnösebb valaki, annál inkább ahhoz vonzódik lelkével, és a legbűnösebbet szokta megszeretni a legjobban.

 

I. rész, második könyv, 4. fejezet: A kishitű hölgy

A messziről jött földbirtokos hölgy, mialatt az egyszerű asszo­nyokkal való beszélgetés és az áldásosztás egész jelenetét nézte, zsebkendőjével törölgette csendesen hulló könnyeit. Sok tekintet­ben őszintén jóindulatú, érzékeny nagyvilági hölgy volt. Amikor a sztarec végül őhozzá is odament, elragadtatással fogadta. (...)

- Ma szokatlanul jól érzem magam, de én már tudom, hogy ez csak percekig tart - mondta a sztarec. - Én most már egészen pontosan ismerem a betegségemet. Ha pedig ön olyan vidámnak talál, hát soha sem­mivel sem szerezhetett volna nekem ily nagy örömet, mint ezzel a megjegyzéssel. Mert az ember boldogságra teremtődött, és az, aki teljesen boldog, valóban méltán elmondhatja magában: „Telje­sítettem Isten rendelését e földön.” Minden igaz férfiú, minden vértanú és minden szent mindig boldog volt.

- Ó, milyen bátor és magasztos szavakat mond! - kiáltott fel a mama. - Ahogy beszél, szinte szíven találja az embert. De hát hol a boldogság, hol van ? Ki mondhatja el magáról, hogy boldog? Ó, ha már volt olyan jó, és megengedte, hogy ma ismét lássuk, hát hallgassa meg mindazt, amit a múltkor magamban tartottam, mert nem mertem elmondani; mindazt, ami miatt annyira szenve­dek, és már régóta, olyan régóta! Én szenvedek, bocsásson meg, én szenvedek... - Heves érzelmi rohamában összetette előtte a kezét.
- Mitől tulajdonképpen?

- Én... a hitetlenségtől szenvedek...

- Nem hisz Istenben?

Ó, dehogynem! Erre még gondolni se merek, de a jövendő élet - az nagy talány. És senki se tudja megfejteni! Hallgasson meg, gyógyítónk, aki oly jól ismeri az emberi lelket; én természete­sen nem várhatom el, hogy mindent elhiggyen nekem, de akár meg is esküdhetek rá: nem könnyelműségből beszélek most, és a jövendőbeli, a túlvilági élet gondolata annyira izgat, hogy gyötrő­döm, félek és rettegek... És nem tudom, kihez forduljak, nem is mertem soha életemben... De most elszántam magam, hogy önhöz fordulok... Ó, istenem, milyennek tart most engem?! - Összecsapta a kezét.

- Az én véleményem ne nyugtalanítsa - felelte a sztarec. - Én teljes mértékben hiszek bánatának őszinteségében.

- Ó, milyen hálás vagyok érte. Tudja, becsukom a szememet, és azt gondolom: ha mindenki hisz, hát honnan ered ez? Némelyek azt állítják, hogy ez hajdanában a természet fenyegető jelenségeitől való félelemből eredt, és hogy emögött nincsen semmi. Hát hogy? - gondoltam. - Én egész életemben hittem, aztán ha meghalok, sehol semmi, és „csak lapu nő az ember sírján”, ahogy egy írónál olvastam. Ez iszonyú! Mivel, hogyan szerezhetném vissza a hitet? Egyébként csak kisgyermek koromban, minden gondolkozás nél­kül, gépiesen hittem... Hát mivel, hogyan kaphatnék bizonyíté­kot? Azért jöttem most ide, hogy leboruljak ön előtt, és megkérjem erre. Mert ha most elmulasztom ezt az alkalmat, akkor soha éle­temben senkitől se kapok választ. Hogy kaphatnék bizonyítékot, hogyan győződhetnék meg? Ó, milyen szerencsétlen vagyok én! Ahogy itt állok, látom magam körül, hogy mindenkinek vagy majdnem mindenkinek közömbös, ezzel most senki se törődik, csak én nem tudom elviselni. Ez irtózatos, irtózatos!

- Kétségtelenül irtózatos. De bizonyítani itt semmit se tudunk, itt csak meggyőződni lehet.

- Hogyan? Mi által?

- A cselekvő szeretet gyakorlása által. Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehala­dást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szere­tetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe. Ez bevált, ez biztos.

- Cselekvő szeretet? Megint egy újabb kérdés, mégpedig micso­da kérdés, micsoda kérdés! Nézze, én annyira szeretem az emberi­séget, hogy - higgye el - néha arról ábrándozom: itthagyom min­denemet, még Lise-t is magára hagyom, és elmegyek ápolónőnek. Behunyom a szememet, úgy gondolkozom, ábrándozom, és ilyen­kor ellenállhatatlan erőt érzek magamban. Semmilyen seb, semmi­lyen gennyes fekély nem tudna visszariasztani. Ápolnám azokat a szenvedőket, a tulajdon kezemmel mosnám ki, kötözném be, sőt akár meg is csókolnám a sebeiket. ..

- Már az is elég, az is szép, hogy ez jár az eszében, és nem valami más. Egyszer még, akarva-akaratlan, csakugyan tesz is valami jót.

- Igen, de vajon meddig bírnám azt az életet? - folytatta szenve­délyesen, szinte megszállottan a hölgy. - Ez a legfőbb kérdés! Ez nekem a legkínzóbb kérdés. Behunyom a szememet, és azt kérdezem magamtól: meddig tudnál kitartani ezen az úton? Hátha az a beteg, akinek a fekélyeit mosogatod, nem viszonozza ezt mindjárt hálával, ellenkezőleg: gyötörni fog szeszélyeivel, nem törődik a te emberbaráti szolgálatoddal, nem becsüli semmire, rád kiabál, gorombán követelőzik, sőt bepanaszol majd valame­lyik feljebbvalójának (ahogy gyakran meg is esik a súlyos betegek­kel) - akkor mi lesz? Tart-e tovább a szereteted vagy sem? És képzelje, elborzadva ugyan, de már meg is állapítottam: ha van valami, ami rögtön le tudná lohasztani az emberiség iránt érzett „cselekvő” szeretetemet, az csakis a hálátlanság. Egyszóval én bérmunkás vagyok, azonnal követelem a béremet, vagyis a dicsére­tet, és azt, hogy a szeretetemért szeretettel fizessenek. Másképpen senkit se tudok szeretni!

A legőszintébb önostorozás rohamában beszélt, és amikor befe­jezte, kihívó elszántsággal tekintett a sztarecre.

- Szóról szóra ezt mondta nekem egy orvos, egyébként már régen - jegyezte meg a sztarec. - Már korosabb, de kétségtelenül okos ember volt. Ugyanolyan őszintén beszélt, mint ön, csak tré­fálkozva, igaz, szomorúan tréfálkozva; azt mondja: én szeretem az emberiséget, de csodálkozom magamon - minél jobban szere­tem az emberiséget általában, annál kevésbé szeretem az embere­ket külön-külön önmagukban mint egyéneket. Ábrándjaimban gyakran eljutottam ahhoz a szenvedélyes szándékhoz, hogy az emberiséget fogom szolgálni, és talán valóban keresztre is feszíttetem magamat az emberekért, ha valami okból erre egyszeriben szükség van; ennek ellenére két napig se tudok egy szobában lakni senkivel, ezt tapasztalatból tudom. Mihelyt a közelemben van valaki, már puszta személyisége is rögtön bántja az önérzete­met, és korlátozza szabadságomat. Egyetlen nap alatt képes va­gyok meggyűlölni akár a legderekabb embereket is; az egyiket azért, mert sokáig ebédel, a másikat azért, mert náthás, és szüntele­nül fújja az orrát. Ellensége leszek az embereknek, mihelyt hozzám érnek. Viszont mindig úgy történt, hogy minél jobban gyűlöltem az embereket külön-külön, annál lángolóbban szerettem az embe­riséget általában.

- Mit tegyek hát? Mit kell tenni ilyen esetben? Hisz így kétségbe kell esni!

- Nem, mert az is elég, hogy bánkódik emiatt. Tegyen meg mindent, amit tud, és ezt érdemül fogják betudni. Ön már eddig is sokat tett, mert képes volt ilyen mélyen és őszintén megismerni saját magát! De ha velem is csak azért volt most őszinte, hogy dicséretet kapjon egyenességéért, akkor persze semmire se jut a cselekvő szeretet követelte nagy tettekben; akkor minden csak ábránd marad, és egész élete tovatűnik, mint az árnyék. Akkor természetesen a túlvilági életről is megfeledkezik, és végül valahogy meg is nyugszik.

- Ön valósággal összetört engem! Csak most, ebben a pillanat­ban, ahogy beszélt, most értettem meg, hogy valóban csak dicsére­tet vártam öntől az őszinteségemért, amikor elmondtam, hogy nem bírom a hálátlanságot. Ön megvilágított, leleplezett engem magam előtt, ön megmagyarázott engem saját magamnak!

- Igazán mondja? Akkor most már, e beismerés után, hiszem, hogy ön őszinte és jószívű. Ha nem is éri el a boldogságot, azért  sose felejtse el, hogy jó úton halad, és igyekezzék meg is maradni rajta. Főként pedig kerülje a hazugságot, mindenféle hazugságot, az önmagának való hazudozást különösen. Figyelje a saját hazug­ságát, vegye szemügyre minden órában, minden percben. Az utál- kozást szintén kerülje mind másokkal, mind magával szemben: az, amit a bensejében rútnak vél, megtisztul már pusztán azáltal, hogy észrevette magában. A félelmet is kerülje, noha a félelem csupán a különféle hazugságok következménye. Sohase ijedjen meg, ha kicsinyhitűnek bizonyul a szeretet elérésében, sőt az eköz­ben elkövetett rossz cselekedeteitől se ijedjen meg túlságosan. Saj­nálom, hogy nem mondhatok semmi vigasztalóbbat, mert a cselek­vő szeretet az ábrándozó szeretethez viszonyítva szigorú és ijesztő dolog. Az ábrándozó szeretet mielőbbi, gyorsan végrehajtható hőstettre és arra áhítozik, hogy azt mindenki nézze. Ilyen esetben az emberek valóban odáig jutnak, hogy akár az életüket is feláldoz­zák, csak ne tartson sokáig, hanem minél előbb leperegjen a vállal­kozásuk, akár egy színjáték, és mindenki nézze, dicsérje. A cselek­vő szeretet pedig - kitartó munka, sőt némelyek számára valóság­gal tudomány. De megjósolhatom: abban a pillanatban, amikor rémülten azt tapasztalja, hogy minden erőfeszítése ellenére sem jutott közelebb a célhoz, sőt mintegy eltávolodott tőle abban a pillanatban, megjósolhatom, egyszeriben eléri a célt, és világosan meglátja maga előtt az Úr csodatévő erejét, az Istenét, aki mindig szerette, és titokban mindig vezérelte önt. Ne haragudjék, hogy nem maradhatok tovább önökkel, várnak. A viszontlátásra.

(Az alábbi képek az Orthodoxy and Animals oldalról valók.)

megosztás
De amilyen könnyű a „nyilvános bűnösöket" felismerni, olyan nehéz azokat, akik rosszul szeretnek és rosszul hisznek, vagyis a farizeusokat. Pedig Jézus ezekhez is szólt épp eleget: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek”.

Pilinszky János: A szentírás margójára

(Megjelent az Új Ember című lapban,  1969. július 6-án)

Jézus azért jött, hogy megkeresse és igaz útra vezesse a bűnösöket. De kik is ezek a bűnösök?

Egyik csoportjuk félreérthetetlen. Magukon hordják vétkük bélyegét; a szégyen és kirekesztettség jegyét. Ők azok, akik miatt Jézust a farizeusok megszólták: „Ez szóba áll a bűnösökkel, sőt egy asztalhoz ül velük!"

De amilyen könnyű a „nyilvános bűnösöket" felismerni, olyan nehéz azokat, akik rosszul szeretnek és rosszul hisznek, vagyis a farizeusokat. Pedig Jézus ezekhez is szólt épp eleget (a farizeusokhoz és a mindannyiunkban ott élő farizeushoz): „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak.

Az Evangélium döntő, isteni - valóban isteni - újdonsága épp az, hogy a nyilvánvaló bűnösök mellett megmutatta az erénybe burkolózó bűn mindennél súlyosabb voltát. Mert hogyan térjen meg az, aki úgy véli, hogy hisz, hogy bűntelen és Isten törvényei szerint igazságos? Az Evangélium nem csinál titkot belőle: az ilyen bűnösök megtérése sokkalta nehezebb.

S ezt valahogy sose látjuk be egészen, pedig Jézus minden külde­tése lényegében erről szól. A szeretet új törvényéről, a szeretet bot­rányáról a betű ítélkező kedvével szemben. Senki sem szereti Istent és senki sem hisz Istenben, aki mások megítélésében él. Mi több, tévhite örökre megakadályozhatja őt abban, hogy valaha is megtér­jen. Mivel alázat nélkül minden erény véges és elégtelen, s inkább csak elválaszt Istentől.

Gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst: ezzel lehetne definiálni az evangéliumi szeretet gyakorlatát. Amiből nyilvánvaló, hogy a fari­zeusi magatartás ott vét, hogy a bűnöst bűnével azonosítja.

Pedig a bűnös sosem volt azonos bűnével. S ha mégis, az legfel­jebb a farizeus lehet, mivel szeretetlenségét igazságosságnak vélve abban a súlyos veszélyben él, hogy tévedését sose lesz módjában felismernie és belátnia. Úgy vélem, „igazat mond másokról", ami­kor valójában arról van szó, hogy nem tud szeretni.

 

Pilinszky János: Viszonyunk a farizeushoz

(Megjelent az Új Ember című lapban, 1969. július 27-én)

A címhez kiegészítésként rögtön hozzátehetném: a másokban és a saját magunkban lakó farizeushoz.

De mielőtt egyenes választ adhatnánk, jó volna legalább körvo­nalazni (ha nem is meghatározni), ki is hát a farizeus? És mik a jellemzői?

A farizeus a jó látszatát akaratlanul és árulkodó módon előnyben részesíti a valóságos jóval szemben. „Védelmezi az igazságot", de mivel ebben az ítélkezés vezeti és nem a szeretet szelleme, működé­sét mindenkor békétlenség kíséri.

A farizeus bizonyos értelemben mindenütt elszigetelt. Hiányzik belőle a nyitottság, s ezért képtelen a barátságra. Környezetének csak terhét érzi, s áldozatnak vél minden kapcsolatot. Olyan zsar­nok, aki tehernek tünteti föl azt, hogy másokat elnyom.

Mikor a tekintélytiszteletről beszél, lényegében a mindannyiunkban ott lappangó zsarnoki rosszra sandít. Barátok helyett így keres szövetsé­geseket. A „rend" a szeretet és a barátság szerepét pótolja nála. Rend címén kívánja magához fűzni környezetét, miután öntudatlanul nagyon is érzi, hogy valódi nyitottság, valódi belső egyenlőség, valódi barátság híján aligha számíthat emberi melegségre, emberi „környezetre".

A farizeus nem ismeri a bűntudatot. Ha „gyengeségéről" beszél, ez kizárólag formális. Valójában mások megítélése, bírálata igazi lételeme.

Innét, hogy a farizeus szükségszerűen indiszkrét lélek. Nem vá­logatós abban, honnét is szerzi információit. Ha kell, kihallgatja mások legtitkosabb beszélgetését, beleolvas mások levelébe, és - a farizeizmus csodája! - erényt kovácsol vétkéből, sőt „megtudva" ezt vagy azt, „nemes fölháborodással" jogot formál az ítélkezésre.

A farizeus legsúlyosabb vétkét is valamiféle erény nevében, lát­szatában követi el. És ez a farizeus legfőbb, ha ugyan nem egyetlen vétke. De ez épp elég. Mert ez az a bűn, ami a legsúlyosabb vétkek közül a legkeményebb, a legmegközelíthetetlenebb.

Innét, hogy az Evangéliumban nem a paráznák, s még csak nem is a latrok számítanak a „legnehezebb eseteknek". A „megoldhatat­lan eset" a farizeus. Az, aki képtelen szembesülni képmutatásával, s ezen belül szíve zsarnoki, ítélkező és indiszkrét világával. Igen, minden bűnös közül a farizeus az egyetlen, ki „lényege szerint" képtelen az önmagával való szembenézésre.

Ő az egyetlen, akiért semmit sem tehetünk, egyedül imádkozha­tunk érte, nyitva hagyva számára a szeretet és barátság mindenkor és mindenkire tárva-nyitva álló isteni kapuit.

 

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata (1969, részlet)

Rosewater készségesen válaszolt. Kilgore Trout könyvét olvasta: Evangélium a távoli világűrből. A távoli világűrből érkezett látogatóról szólt, aki egyébként nagyon is hasonló alak volt, mint a tralfamadoriak. A távoli világűrből érkezett látogató nagyon komolyan tanulmányozta a kereszténységet, hogy megértse, ha ugyan egyáltalán képes rá, miért tudnak a keresztények olyan könnyűszerrel kegyetlenekké válni. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a bajoknak legalábbis egy része az Újtestamentum pongyola megszövegezéséből ered. Feltételezte, hogy az evangéliumok szándéka, egyebek közt az is, hogy az ember irgalmas legyen, még a nyomorultak legnyomorúságosabbjaihoz is.
Az evangéliumok azonban gyakorlatilag azt tanítják:
Mielőtt valakit megölsz, győződj meg teljes biztonsággal, hogy nincsenek-e az illetőnek jó összeköttetései. Így megy ez.
Ott van a hézag a Krisztus-történetekben, mondta a távoli világűrből érkezett látogató, hogy Krisztus, akin ugyan ez nem nagyon látszott, valójában a Világegyetem Leghatalmasabb Lényének a Fia volt. Az olvasók ezt tudomásul veszik, ezért, amikor e történetben a keresztre feszítéshez érnek, természetesen azt gondolják - és ezt Rosewater megint hangosan felolvasta:
- Nahát, hiszen ezek ez alkalommal tévesen szemelték ki a meglincselendő pasast!
Ám ennek a gondolatnak megvan az ikerpárja is: „Vannak tehát olyan emberek is, akiket meg lehet lincselni” És kiket? Azokat, akiknek nincsenek jó összeköttetéseik. Így megy ez.
A távoli világűrből érkezett látogató egy új Evangéliumot ajándékozott a Földnek. Ebben Jézus valójában csak egy senki, csak egy púp egy csomó ember hátán, akiknek sokkal jobb összeköttetéseik vannak, mint őneki. De azért így is el kell mondania mindazokat a szeretetet sugalló és zavarba ejtő dolgokat, amelyeket a többi Evangéliumban is elmondott.
Így aztán egy szép napon az emberek azt a szórakozást eszelték ki maguknak, hogy egy keresztre szögezték, s a kereszt alsó végét a földbe ásták. A lincselők úgy vélték, hogy számukra ennek az égvilágon semmi kellemetlen következménye nem lehet. Az olvasónak is ugyanezt kellene hinnie, hiszen az új Evangélium újra és újra leszögezte, hogy ez a Jézus egy nagy senki.
És akkor, csak egy pillanattal azelőtt, hogy az a senki meghalt, megnyíltak az egek és dörgött, és villámlott. És harsogva szállt alá az Isten hangja. Közölte az emberekkel, hogy fiává fogadja azt a senkiházit, és felruházza a Világegyetem Teremtője Fiának minden hatalmával és kiváltságával, most és mindörökké. Ezt mondja Isten: „És ő ettől a pillanattól kezdve rettenetes bosszút fog állni mindazokon, akik megkínoznak egy senkiházit, akinek nincsenek jó kapcsolatai!”

megosztás
A mitológia szirénjei gyönyörű énekükkel és mindentudásukkal nyűgözték le az antik görög világ hajósait. Feladat: képzeld el és írd meg, mit énekelnének Neked az Odüsszeia szirénjei. Adjunk az egónak, hiszen "A mennyekben bőségből nem lesz hiány."

A megoldásokat (a szerzők kérésére) a teljes név feltüntetése nélkül közöljük. :)

Óh te drága és erős Ernő
Kinek ereje az egekbe nő
Két lábon járó isten
Ily tehetség a földön sincsen

Footballnak legendája
Fiataloknak példája
Tökéletesség netovábbja
Nőknek igazi bálványa

Ernő aki sokat tett e hazáért
De a világba szinte minden elért
Kék szemű csodagyerek
De nem végzett egyetemet

Magyarország fontos ikonja
Mint kémiának az anyagok ionja
Jőjj és gyere ide hozzánk
Megmutatjuk merre menj tovább

 

Jöjj velünk és állj ki a sorból
hiszen személyed nem méltó e sorsra.
Lelked mely hatalmas és kegyes, a világ tetején a helyed. Az utad nem hiába sodrott ide. Az isteni dallamaid az emberek füleit zengik be. A fétisek bálványa vagy és figyelik minden mozzanatod, minden szavaddal az emberek szívét dobogtatod. Ne foglalkozz a pénzzel, kívánod és kapod.
Meg vagy áldva bölcsességgel és ésszel, te döntöd el kinek adod.
Neked csak hátrány az anyagi világ
A mennyekben bőségből nem lesz hiány.
Légy az istenek hírnöke
Azonban nem lehetsz saját hazád bölcse.

 

Ákos te drága hős, várunk rád mi, a nők
Te, kinek szíve nagy, mint a Hild téri Agóra
Csábításunk nem rossz, érzékednek utat moss
Vágyaidnak tégy eleget, hogy bujaságnak helye legyen
Alkohol nálunk tonna számra, ingere minden szemnek-szájnak.

 

Ó, Józsi! Művészek istene, jöjj hozzánk hisz te vagy nekünk a messiás. Műveid oly csodásak, hogy nem bírunk betelni velük, evezz partunkhoz, hogy testközelben csodáljunk téged s mindened. Itt megtalálod csodálóid, szeretteid s mindent mire vágysz. Vár rád álomnőd ki szeret téged s családod kik házatokban vár az asztalnál. A lottószámok ágyadba fekszenek a Tomorrowland-re megrendelt jegy mellett, mire osztályoddal mentek.

 

Ó te drága Marcell jöjj ide hozzánk hisz ‘ te vagy a hangszerek mestere, jer ide te alfahímek alfahímje te akinek oly csodálatos a felsőteste amiért minden nő epekedve könyörög. Jöjj ide és megkapsz minket is. Kielégítjük minden vágyad.

 

Jer, te erős Zsolti, jer magyarok kimagasló aranya. Állítsd meg a BMW-det, hogy hallhasd magas, üvegtörő, kihívó hangunkat, mert mi tudjuk, hogy hatalmas harcos vagy. Tudjuk, hogy messze földön te neked van a legjobb négykerékhajtásos turbodieseles 7 sebességes szekered. Te vagy a férjem, a kedvesem és az én körömpörköltem.

 

Gyere közelebb Törökszentmiklós hőse, Szolnok meghódítója, nőknek álma. Gyere csak gyere, van nálunk elég pálinka bőséggel, s közben meséld el Simsonod rettentő erejét. Nyertél már csatát eleget, túléled a matekórát, a törit. Te, aki felveszed a nem fogadott hívást, te, aki üres lottószelvénnyel is főnyereményt nyersz. Gyere, hadd vigyelek a bokorba.

 

Hé te ott, isteni szép Zeusz fia,
Ha közelebb jössz, olyan csábításban lesz részed, mint még senki másnak.
Sokan látogattak már meg minket,
ők azóta sem bánták meg tettüket
gyere ide és meséld el nekünk isteni történeteid.
Aztán mi is mesélünk neked szépeket.

 

Gyere hozzám, jó barát, emelj velem két kupát
Míg szép hangommal elcsábítalak, addig szépen álomba merülsz
Tarts velem, bízz bennem, minden jót megadok.

 

Hé te ott, isteni ivadék kinek
szeme mint az óceán kékje
gyere ide hozzánk végy meg minket
te küklopsz legyőző, Poszeidón fia.

megosztás
Nem: látjátok, nem hiába firkálok, / mert ha ezt a verset ki nem gondolom, / fölöttem folyna már régen az árok, / s csalán nőtt volna már a gyomromon. / Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, / az urak előtt ne fogd be a pofádat. (Francois Villon)

Feladat:
Keress olvasmányaidból vagy filmekből olyan részleteket, amelyek indulatos társadalomkritikát fogalmaznak meg. A fent olvasható részlet Villon: Ballada a parlamenthez című balladájának záró versszaka. Az alábbiakban szintén az ő művével kezdünk, majd egy életrajzi regény részlete után két filmből idézünk. 


Párizs, 15. század

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók,
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, kik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindnyájan, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.


AJÁNLÁS:

Verjétek nehéz vasbunkókkal
rántottává a képüket;
ruhátokról a nyári zápor
lemossa majd a vérüket.
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem. 


London, 17. század

Thetfordban annak idején figyelmeztették, hogy London bűnös város. De most, ahogy tágra nyitott szemmel kószált a csatornaszerű utcákon, kezdett rájönni, hogy két­fajta ember van: olyan, aki bűnt követ el, s olyan, akinek az élete maga a bűn. Ebben a korban a londoni alsóbb osztály­beli, a fenevad, akinek a sikátorútvesztő volt az erdeje, ol­csó pálinkán, olcsó bűnön, olcsó rablásból élt. Az elsőért lassú halál volt a büntetés, a másodikért borzalmas halál, a harmadikért akasztás, agyonkövezés, felnégyelés. Két pennyért a sárga földig le lehetett részegedni, s mivel a ré­szegség volt az egyetlen módja, hogy a szegény ember elfe­lejtse: a pokol itt van és nem a másvilágon, a pálinka az évek folyamán szinte minden ételt helyettesített már. Há­roméves gyerekek pohárszám itták a pálinkát, a szoptatós anyák pálinkán éltek, s azzal csendesítették le csecsemőjü­ket, a munkások kancsó pálinkát hajtottak föl vacsorára, az öregek pálinkával siettették a halálukat, az ifjak pálinkával őrjítették magukat. Némely utcákon a nap bizonyos órájában az egész lakosság tökrészegen fetrengett a pálinkától. A prostituáltak elestek a keresetüktől, hiszen akármelyik nő - a gyereklánytól az anyáig - hajlandó volt egy pennyért eladni magát, hogy őrlődhessen a pálinkamalomban.
Ebben a környezetben élt, ivott, futkosott patkányként, lopott, káromkodott, verekedett, hált sikátorokban, ólak­ban, nyirkos pincékben Tom Paine. (...)
Valahányszor nagyobbfajta kivégzési felvonulás volt, mely a Newgateből indult, s pompás, két mérföldes menetben haladt Tyburnig, egész London ünnepelt. A felvonulás két mérföldes vonalán véges-végig hul­lámzottak az arcok. A csőcselék egyetlen örvénnyé vált, mely kavargott, hánykolódott, huhogott, kiabált, fütyült, üvöltött; férfiak, nők, gyerekek, öregapók, csecsemők; szinte mindenkinél volt kenyér, sajt és uborka, a tagbasza­kadt iparosok, mesteremberek bort hoztak, a munkásnép­ség pálinkát és sört. Felvonultak a zsebmetszők, útonállók, szajhák, nemesemberek, tudósok, s hintókban és hordszékekben az ország előkelő urai és hölgyei. Mert ha egy em­ber halni megy, az nagy és dicső jelenet, olyan, amilyennel a színpad vagy a hálószoba nem szolgálhat. S ha a szeren­csétlen ilyen közel jutott már a menny vagy a pokol kapui­hoz, mit számít, hogy származása előkelő vagy alantas?
(Howard Fast: Tom Paine)

 

New York, 21. század

 

megosztás