Bob Dylan önéletrajzi könyvéből megtudjuk, honnan származik a dalszerző rendkívüli műveltsége. Nem az iskolából, nem a mainstream kultúrából, hanem Ray nevű barátjának könyvtárszobájából, ahol Dylan unalmában elolvasta az európai irodalom javát.

Bob Dylan: Chronicles volume one (részletek)

1941 tavaszán születtem. Európában már dúlt a második világháború, és az Egyesült Államok is hamarosan hadba lépett. A világ darabokra szakadt, az újonnan érkezőket a káosz fogadta az arcukra mért ökölcsapással. Aki akkoriban született, vagy akkor már életben volt, az mind érezte, hogy a régi világ elmúlik, és elkezdődik az új. Olyan volt, mintha visszacsavartuk volna az órát abba az időbe, amikor a Kr. e. helyét átvette a Kr. u. Mindenki, aki akkoriban született, amikor én, részese volt mindkét korszaknak. Hitler, Churchill, Mussolini, Sztálin, Roosevelti kimagasló alakok, amilyeneket többé nem lát a világ: férfiak, akik saját meggyőződésükre támaszkodtak, lett légyen jó vagy rossz, mindegyikük elszánta magát, hogy egyedül cselekedjék, nem törődve az elismeréssel, nem törődve vagyonnal, szeretettel - az emberiség sorsának alakulását irányították, és romba döntötték a világot. Elődeik hosszú sorához, a Nagy Sándorokhoz, Julius Caesarokhoz, Dzsingisz kánokhoz, Nagy Károlyokhoz és Napóleonokhoz hasonlóan ők is úgy szeletelték a világot, mint valami ínyenc vacsorát. Akár vikingsisakot hordtak, akár középen választották el a hajukat, nem lehetett nemet mondani nekik, és lehetetlen volt kiszámítani őket - durva barbárok, akik végigcsörtettek a föld hátán, és pörölycsapásokkal valósították meg saját elképzeléseiket a földrajzról.
Apámat gyermekbénulás sújtotta, így nem vett részt a háborúban, de az összes nagybátyám elment, és mindegyik élve tért haza. Paul bácsi, Maurice bácsi, Jack, Max, Louis, Vernon meg a többiek megjárták a Fülöp-szigeteket, Anziót, Szicíliát, Észak- Afrikát, Franciaországot és Belgiumot. Emlékeket és emléktárgyakat hoztak magukkal - szalmából font japán cigarettatárca, német kenyérzsák, brit zománcbögre, német motorosszemüveg, egy német Luger pisztoly - mindenféle kacat. Visszatértek a civil életbe, mintha mi sem történt volna, és soha egy szót sem meséltek arról, hogy mit tettek, mit láttak.
1951-ben kerültem az iskola felső tagozatába. Ott begyakoroltatták velünk, hogy bújjunk a pad alá, ha meghalljuk a légvédelmi szirénákat, mert az oroszok megtámadhatnak bennünket a bombáikkal. Azt is a tudomásunkra hozták, hogy bármelyik percben orosz ejtőernyősök zúdulhatnak a városunkra. Ezek ugyanazok az oroszok voltak, akikkel néhány évvel azelőtt a nagybátyáim együtt harcoltak. Most egyszerre szörnyetegekké váltak, akik arra törekszenek, hogy elnyisszantsák a torkunkat, és fölégessenek mindent. Ez nagyon furcsának tűnt. Ha a félelem felhője alatt kell élni, az elrabolja a gyermektől a szellemét. Ha azért fél az ember, mert puskát fognak rá, az más dolog, mint olyasmitől félni, ami nem is teljesen valóságos. Rengetegen voltak a környezetemben, akik komolyan vették ezt a fenyegetést, és igyekeztek belesulykolni az emberbe. Könnyű volt különös fantáziájuk áldozatául esni. Az iskolában ugyanazok tanítottak, akik annak idején az anyámat. Annak idején fiatalok voltak, az én időmben már idősek. A történelemórán azt tanultuk, hogy a komcsik csak fegyverekkel, csak bombákkal nem pusztíthatják el Amerikát, ahhoz az alkotmányt is el kell pusztítaniuk - azt az okmányt, amelyre egész országunk alapul. Persze úgysem ez számított. Ha megszólalt a gyakorlat szirénája, be kellett vágódnunk a pad alá, arccal lefelé, moccanás nélkül, nesztelenül. Mintha ez megvédett volna a lezuhanó bombáktól. A megsemmisülés ijesztő elképzelés volt. Nem tudtuk, mit követtünk el, hogy ennyire megharagudtak ránk. Azt hallottuk, hogy a vörösök mindenütt ott vannak, és rém vérszomjasak. De mit csináltak ezalatt a nagybátyáim, az ország védelmezői? Dolgoztak a megélhetésért, igyekeztek megszerezni, amit csak tudtak, és megtartani, ameddig csak tudták. Honnan tudták volna, mi folyik az iskolákban, miféle félelmeket plántálnak belénk?

Számomra a dalok többet jelentettek könnyed szórakoztatásnál. A tanítóim voltak, elkalauzoltak valami más tudatállapotba, egy másik köztársaságba, egy szabad köztársaságba. Greil Marcus, a zenetörténész vagy harminc évvel később így nevezte ezt: „láthatatlan köztársaság”. Akárhogy is, nem arról volt szó, hogy én valamiképpen popkultúra-ellenes lettem volna, és az sem állt szándékomban, hogy felkavarjam a dolgokat. Csak éppen bénának, átejtésnek tartottam a kultúra főirányát. Olyan volt, mintha egy befagyott tenger terült volna el az ablak alatt, és csak mindenféle különleges lábbelivel lehetett volna járni rajta. Nem tudtam, melyik történelmi korban élek, és azt sem, hogy ennek a kornak melyek az igazságai. Ezzel senki sem foglalkozott. Ha az ember kimondja az igazat, az nagyon rendben van, és ha kimondja a nem igazat, hát az is nagyon rendben van. Ezt a folkdalokból tanultam meg. Arra nézve pedig, hogy mennyi az idő, mintha mindig éppen hajnalodott volna; én meg tudtam egy keveset a történelemből - ismertem néhány nép és ország történelmét -, és tudtam, hogy ez mindig ugyanúgy játszódik le. Van egy archaikus időszak, amikor a társadalom növekszik, fejlődik, virágzik, aztán egy ideig eltart a klasszikus szakasz, amikor a társadalom eléri érettségének tetőfokát, aztán jön a hanyatlás korszaka, amikor szétesik az egész. Fogalmam sem volt, hogy Amerika éppen melyik szakaszban tart. Senkivel sem tudtam ezt megbeszélni. Valami durva, kezdetleges ritmusra hullámzott az egész. Semmi értelme sem volt ezen töprengeni. Akármit gondol erről az ember, lehet, hogy nagyot téved.
Kikapcsoltam a rádiót, járkáltam a szobában, majd egy pillanatra megálltam, hogy bekapcsoljam a fekete-fehér televíziót. A Wagon Train című vadnyugati sorozat ment éppen. Mintha egy távoli országból sugározták volna. Kikapcsoltam azt is, aztán átmentem egy másik szobába - ez festett ajtajú, ablaktalan helyiség volt, egy sötét üreg, a padlótól a mennyezetig teli könyvespolcokkal. Lámpát gyújtottam. A szobában lenyűgöző erővel volt jelen az irodalom, az ember kénytelen volt engedni a butaság iránti szenvedélyes vonzalmából. Egészen idáig olyan kulturális közegben éltem, hogy az agyam fekete lett a koromtól. Brando. James Dean. Milton Berle. Marilyn Monroe. Lucy. Earl Warren és Hruscsov. Castro. Little Rock és a Peyton Place. Tennessee Williams és Joe DiMaggio. J. Edgar Hoover és a Westinghouse. A Nelsonok. Holiday Innek és feltuningolt Chevrolet-k. Mickey Spillane és Joe McCarthy. Levittown.
Ebben a szobában állva ez az egész puszta viccnek hatott.

Mindenféle könyvek voltak itt: tipográfiai és epigráfiai szakmunkák, filozófiai, politikai, ideológiai művek. Az embernek kiguvadt a szeme. Olyan kötetek sorakoztak ott, mint Foxtól a Mártírok könyve, A Caesarok élete, Tacitus tanításai és Brutus- hoz írt levelei, Periklész az eszményi demokráciáról, Thuküdidésztől Az athéni hadvezér - attól a történettől az embernek a hideg futkosott a hátán. Krisztus előtt négyszáz évvel íródott, és azt mondja el, hogy az emberi természet mindig is ellene volt mindennek, ami felsőbbrendű. Thuküdidész leírja, hogy változott meg az ő korában a szavak jelentése - hogyan lehet tetteket, elveket egy szempillantás alatt megváltoztatni. Mintha az ő korától az enyémig nem változott volna semmi a világon.
Regények is voltak: Gogol és Balzac, Maupassant, Hugó és Dickens. Általában azt csináltam, hogy valahol középtájon nyitottam ki a könyveket, elolvastam néhány oldalt, és ha tetszett, akkor visszalapoztam, és elkezdtem az elejétől. A Matéria Medica (a betegségek okai és gyógymódjai) nagyon kedvemre való volt. Néha, amikor kinyitottam egy könyvet, a belső címlapon kézírásos feljegyzést találtam, például Machiavelli A fejedelem című művébe az volt írva: „A gazember szellemisége.” „A nagyvárosi ember” - írta be valaki Dante Poklának címlapjára. A könyvek elrendezésében semmiféle rendszer vagy tematika nem érvényesült. Rousseau Társadalmi szerződése Szent Antal meg- kísértése mellett állt, Ovidius Átváltozások című ijesztő rémtörténete Davy Crockett önéletrajza mellett. Könyvek végeláthatatlan sora - Szophoklész könyve az istenekről és szerepükről - miért csak két nem van a világon. Nagy Sándor nagy perzsiai hadjárata. Amikor leigázta Perzsiát, hatalma megszilárdítása érdekében elrendelte, hogy minden katonája helybeli nőt vegyen feleségül. Attól kezdve nem volt gond a néppel, nem voltak felkelések, semmi ilyesmi. Sándor tudta, hogyan tehet szert abszolút hatalomra. Megvolt Simon Bolivár életrajza is. Az összes könyvet el akartam olvasni, de ahhoz be kellett volna költöznöm valami szeretetotthonba. Olvastam A hang és a tébolyból is; nem teljesen értettem, de megéreztem Faulkner erejét. Beleolvastam Albertus Magnus könyvébe is... Ő az a tag, aki a tudományos elméleteket összeötvözte a teológiával. Thuküdidészhez képest könnyű olvasmány volt. Magnust olyannak képzeltem, mint aki álmatlanságban szenved, késő éjszaka írja a dolgait, és nyirkos, izzadt testére rátapad a ruha. Egy csomó könyv egyszerűen túl nagy volt nekem, mintha óriások lábára méretezett cipők lettek volna. Leginkább a versesköteteket olvastam. Byront és Shelleyt és Longfellow-t és Poe-t. Poe A harangok című versét megtanultam könyv nélkül, és a gitáromon zenét pengettem hozzá. Aztán volt egy könyv Joseph Smithről, az amerikai prófétáról, aki a bibliai Énokh prófétával azonosította magát, és azt állította, hogy Ádám volt az első emberisten. Thuküdidész mellett ez is elhalványul. A könyvektől erőteljes, gyomorforgató vibrálás volt ebben a szobában. Leopardi műve, a La Vita Solitaria mintha egy fa törzséből nőtt volna ki: reménytelen, elfojthatatlan érzés volt.
Volt egy könyv Sigmund Freudtól, a tudatalatti királyától: Túl az örömelven. Épp azt lapozgattam egyszer, amikor Ray bejött, meglátta nálam a könyvet, és azt mondta: - Annak a szakmának a legjobbjai ma reklámcégeknél hajtanak. Levegővel kereskednek. - Visszatettem a könyvet, és soha többé nem vettem kézbe. Elolvastam viszont Robert E. Lee életrajzát, ebből tudtam meg, hogy az apját utcai zavargásokban támadás érte, lúgot öntöttek az arcába, amitől eltorzult, ezután elhagyta családját, és kivándorolt a nyugat-indiai szigetvilágba. Róbert E. Lee apa nélkül nőtt fel. Ennek ellenére vitte valamire. Sőt az ő szaván, és egyedül az ő szaván múlott, hogy Amerika nem zuhant bele egy gerillaháborúba, amely akár a mai napig is dúlhatna. Az a könyvtár tényleg volt valami. Azokban a könyvekben tényleg volt valami.
Sokszor hangosan olvastam, mert szerettem a szavak, a nyelv zenéjét. Például Milton tiltakozó költeménye, A piemonti vérengzésre. Politikai vers, arról szól, hogy Itáliában a savoyai herceg ártatlanokat mészároltatott le. Olyan volt, mint egy folkdal szövege, csak elegánsabb.
A polcokon különös sötétséggel voltak jelen az oroszok. Ott voltak Puskin politikai versei - őt forradalmárnak tekintették, párbajban ölték meg 1837-ben. Volt egy könyv gróf Lev Tolsztojtól, akinek egykori birtokára több mint húsz évvel később el is jutottam - ez volt a családi birtok, ahol taníttatta a parasztokat. Moszkvától nem messze fekszik; ide vonult vissza öreg korában, amikor megtagadta minden korábbi írását, és a háború minden formáját elutasította. Nyolcvankét éves korában egy napon üzenetet hagyott a családjának, hogy ne keressék. Kiment a behavazott erdőbe, és pár nap múlva holtan találtak rá, tüdőgyulladás vitte el. Dosztojevszkijnek-is szörnyű, kegyetlen élete volt. A cár 1849-ben szibériai fogolytáborba vitette. Dosztojevszkijt azzal vádolták, hogy szocialista propagandát folytat. Végül kegyelmet kapott; regényeit azért írta, hogy kielégítse a hitelezőit. Akárcsak én a hetvenes évek elején - én is a hitelezők ellen írtam a lemezeimet.
Azelőtt nem sokat foglalkoztam könyvekkel, írókkal, de a sztorikat szerettem. Bírtam például Edgár Rice Burroughs sztorijait, aki a legendás Afrikáról írt... Szerettem Luke Shortot, a westernlegendákat... Szerettem Jules Vernét és H. G. Wellst. Ok voltak a kedvenceim, de akkor még nem fedeztem föl a folkénekeseket. A folkénekesek egész könyveket tudtak elénekelni egyetlen dalban, néhány strófában. Nem könnyű megállapítani, mitől lesz egy ember vagy egy esemény méltó arra, hogy dal legyen belőle. Talán azzal van összefüggésben, hogy az illető tisztességes, nyílt és becsületes. Derék ember, a szó elvont értelmében. Al Capone sikeres gengszter volt, uralkodott az egész chicagói alvilág fölött, de dalt soha senki nem írt róla. Semmi módon nem érdekes vagy hősies figura. Frigid, akár egy pióca. Olyan ember lehetett, aki egész életében egyetlen percet sem töltött el magányosan a természetben. Erőszakosan törtető figurának látom, ahogy a dal mondja: „akitől az egész város retteg, aki mindig árt az embereknek”. Annyira sem becsülik, hogy a nevét megemlítsék a dalban - afféle falurossza, szívtelen vámpír.
(…)
A Greenwich Village-ben, a Tizenkettedik utcában volt egy művészmozi, ahol külföldi filmeket adtak - francia, olasz, német filmesek alkotásait. Ennek sok értelme volt; még maga Alan Lomax, a nagy népdalgyűjtő is azt mondta valahol, hogy aki el akarja hagyni Amerikát, az menjen a Greenwich Village-be. Ott láttam Fellini két olasz filmjét - az egyiknek az volt a címe: La Strada, ami azt jelenti: Az út, meg egy másikat, annak La Dolce Vita volt a címe. A főszereplője eladja a lelkét, és pletykavadász lesz belőle. Olyan volt, mintha görbe tükörben mutatná az életet, csak éppen nem torz szörnyetegeket látott benne az ember, hanem normális embereket, torz módon ábrázolva. Feszült figyelemmel néztem, mert arra gondoltam, talán soha többé nem láthatom. Játszott benne egy színész, Evan Jones, aki drámaíró is volt, néhány év múlva találkoztam is vele, amikor Londonba mentem, hogy eljátsszak egy szerepet az egyik darabjában. Azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan, amint megláttam. Az arcokat sohasem felejtem el.
Rengeteg változás ment végbe Amerikában. A szociológusok azt mondták, hogy a televízió halálosan ártalmas, elpusztítja a fiatalok tudatát, kizsigereli a fantáziájukat, figyelemösszpontosító képességük zsugorodik. Lehet, hogy ez így igaz, de a háromperces dalok ugyanezt csinálták. A szimfóniák, az operák hihetetlenül hosszúak, a közönség mégsem veszíti el a fonalat. A háromperces dalok esetében a hallgatónak nem kell emlékeznie arra, hogy mi volt húsz, vagy akár csak tíz perccel ezelőtt. Semmihez sem kell kötődni. Semmire sem kell emlékezni. Én viszont hosszú dalokat énekeltem, talán nem annyira hosszúakat, mint egy opera vagy egy szimfónia, de akkor is hosszúakat - legalábbis szövegileg. A Tom Joad legalább tizenhat versszakból állt, a Barbara Allen körülbelül húszból. A Fair Ellender, a Lord Lovell, a Little Mattie Groves meg a többi szintén jó sok strófát tartalmazott, de nekem sosem okozott nehézséget észben tartani vagy előadni a teljes történetet.
Leszoktattam magam arról, hogy rövid dalokban gondolkodjam, és egyre hosszabb verseket kezdtem olvasni, már csak azért is, hogy megtudjam, képes vagyok-e emlékezni, mit olvastam az elején. Edzettem magam erre, ennek érdekében félretettem rossz szokásokat, és tanultam megállapodni. Végigolvastam Lord Byrontól a Don Juant, és elejétől végig erősen koncentráltam rá. Ugyanígy Coleridge-tól a Kubla Kánt. Teletömtem az agyamat mindenféle mély költeménnyel. Mintha sokáig üres vagonokat vontattam volna, és most kezdenének megtelni, egyre több erő kellett a vontatáshoz. Úgy éreztem, mintha a tarlóról a legelőre jutottam volna. Másféleképpen is változtam. Olyasmi, ami azelőtt hatott rám, elvesztette a hatását. Kevésbé érdekeltek az emberek, a szándékaik. Már nem éreztem azt, hogy meg kell vizsgálnom minden szembejövő idegent.

megosztás
Hruscsov 1960-ban meglátogatott egy sertéstenyésztéséről elhíresült kolhozt, természetesen újságírók, fotósok kíséretében. Másnap megjelenik a cikk, fotóval, alatta a képaláírás: "Hruscsov a disznók között, balról a harmadik a főtitkár."


A fenti képre kattintva a 20. század második felének rendszerkritikus vicceiből összeállított diavetítés tölthető le. Alatta a Magyar retro című dokumentumfilm-összeállítás részletei láthatók.


Az ötvenes évek elején játszódó Tímár Péter filmből kiemelt húsz perc főként a mozgalmi dalokat gyűjti össze. (Ezek részletes tárgyalása a Mozgalmi dalok nyugaton és keleten című írásban.)


Így eleveníti fel Koltai Róbert Sztálinváros (ma: Dunaújváros) 1952-es ünnepi felvonulását:


A hetvenes évek kulturális atmoszféráját hűen adja vissza a Szamba című film, amelyből egy vidéki színház évadnyitó értekezletét idézzük:

megosztás
Kerülje a hazugságot, mindenféle hazugságot, az önmagának való hazudozást különösen. Az utálkozást szintén kerülje mind másokkal, mind magával szemben: az, amit a bensejében rútnak vél, megtisztul már pusztán azáltal, hogy észrevette magában.

[A Magyar Katolikus Lexikon szócikke szerint a sztarec: "(az or. sztarij, 'öreg' szóból): idősebb, példás életű, tekintélyes szerzetes az orosz ortodox egyházban, fiatal szerzetesjelölt lelki atyja. A sztarecek tevékenysége, mint a szerzetesség sajátos, aszketikus, remeteélethez kötött formája, eredetileg a 4-7. században Egyiptomban és a Sínai-félszigeten alakult ki. Oroszországban először valószínűleg  a 14. században jelentek meg a volgántúli erdőségekben, s a 15-16. században fontos szerephez jutottak az egyház, sőt az állam életében is."]


Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek


I. rész, első könyv, 5. fejezet: A sztarecek

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten.
(...)
Zoszima sztarecről sokan azt mondták: mivel hosszú éveken át magához engedett mindenkit, aki felkereste és kiöntötte előtte a szívét, aki tanácsra, gyógyító szóra szomjúhozott - olyan sok feltárt titkot, bánatot és vallomást fogadott lelkébe, hogy végül már olyan kifinomult éleslátásra tett szert, hogy ha csak rápillantott egy-egy hozzá zarándokló idegen arcára, rögtön kita­lálta, miért jött, mit akar, sőt: mi gyötri, mi furdalja lelkiismeretét, így aztán meghökkentette, zavarba ejtette, néha valósággal meg­ijesztette a jövevényt azzal, hogy megfejtette a titkát, mielőtt még egy szót is szólt volna. Emellett Aljosa szinte mindig azt vette észre, hogy azok közül, akik először keresték fel a sztarecet bizal­mas beszélgetés végett, sokan, sőt csaknem mindnyájan félve, nyugtalanul léptek be hozzá, de majd mindig derűs örömmel tá­voztak, és a legkomorabb arc is boldogra vált. Aljosát rendkívül meglepte az is, hogy a sztarec egyáltalán nem volt szigorú; ellenke­zőleg, mindig csaknem vidám volt az emberekkel való érintkezés­ben. A szerzetesek azt mondták róla, hogy minél bűnösebb valaki, annál inkább ahhoz vonzódik lelkével, és a legbűnösebbet szokta megszeretni a legjobban.

 

I. rész, második könyv, 4. fejezet: A kishitű hölgy

A messziről jött földbirtokos hölgy, mialatt az egyszerű asszo­nyokkal való beszélgetés és az áldásosztás egész jelenetét nézte, zsebkendőjével törölgette csendesen hulló könnyeit. Sok tekintet­ben őszintén jóindulatú, érzékeny nagyvilági hölgy volt. Amikor a sztarec végül őhozzá is odament, elragadtatással fogadta. (...)

- Ma szokatlanul jól érzem magam, de én már tudom, hogy ez csak percekig tart - mondta a sztarec. - Én most már egészen pontosan ismerem a betegségemet. Ha pedig ön olyan vidámnak talál, hát soha sem­mivel sem szerezhetett volna nekem ily nagy örömet, mint ezzel a megjegyzéssel. Mert az ember boldogságra teremtődött, és az, aki teljesen boldog, valóban méltán elmondhatja magában: „Telje­sítettem Isten rendelését e földön.” Minden igaz férfiú, minden vértanú és minden szent mindig boldog volt.

- Ó, milyen bátor és magasztos szavakat mond! - kiáltott fel a mama. - Ahogy beszél, szinte szíven találja az embert. De hát hol a boldogság, hol van ? Ki mondhatja el magáról, hogy boldog? Ó, ha már volt olyan jó, és megengedte, hogy ma ismét lássuk, hát hallgassa meg mindazt, amit a múltkor magamban tartottam, mert nem mertem elmondani; mindazt, ami miatt annyira szenve­dek, és már régóta, olyan régóta! Én szenvedek, bocsásson meg, én szenvedek... - Heves érzelmi rohamában összetette előtte a kezét.
- Mitől tulajdonképpen?

- Én... a hitetlenségtől szenvedek...

- Nem hisz Istenben?

Ó, dehogynem! Erre még gondolni se merek, de a jövendő élet - az nagy talány. És senki se tudja megfejteni! Hallgasson meg, gyógyítónk, aki oly jól ismeri az emberi lelket; én természete­sen nem várhatom el, hogy mindent elhiggyen nekem, de akár meg is esküdhetek rá: nem könnyelműségből beszélek most, és a jövendőbeli, a túlvilági élet gondolata annyira izgat, hogy gyötrő­döm, félek és rettegek... És nem tudom, kihez forduljak, nem is mertem soha életemben... De most elszántam magam, hogy önhöz fordulok... Ó, istenem, milyennek tart most engem?! - Összecsapta a kezét.

- Az én véleményem ne nyugtalanítsa - felelte a sztarec. - Én teljes mértékben hiszek bánatának őszinteségében.

- Ó, milyen hálás vagyok érte. Tudja, becsukom a szememet, és azt gondolom: ha mindenki hisz, hát honnan ered ez? Némelyek azt állítják, hogy ez hajdanában a természet fenyegető jelenségeitől való félelemből eredt, és hogy emögött nincsen semmi. Hát hogy? - gondoltam. - Én egész életemben hittem, aztán ha meghalok, sehol semmi, és „csak lapu nő az ember sírján”, ahogy egy írónál olvastam. Ez iszonyú! Mivel, hogyan szerezhetném vissza a hitet? Egyébként csak kisgyermek koromban, minden gondolkozás nél­kül, gépiesen hittem... Hát mivel, hogyan kaphatnék bizonyíté­kot? Azért jöttem most ide, hogy leboruljak ön előtt, és megkérjem erre. Mert ha most elmulasztom ezt az alkalmat, akkor soha éle­temben senkitől se kapok választ. Hogy kaphatnék bizonyítékot, hogyan győződhetnék meg? Ó, milyen szerencsétlen vagyok én! Ahogy itt állok, látom magam körül, hogy mindenkinek vagy majdnem mindenkinek közömbös, ezzel most senki se törődik, csak én nem tudom elviselni. Ez irtózatos, irtózatos!

- Kétségtelenül irtózatos. De bizonyítani itt semmit se tudunk, itt csak meggyőződni lehet.

- Hogyan? Mi által?

- A cselekvő szeretet gyakorlása által. Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehala­dást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szere­tetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe. Ez bevált, ez biztos.

- Cselekvő szeretet? Megint egy újabb kérdés, mégpedig micso­da kérdés, micsoda kérdés! Nézze, én annyira szeretem az emberi­séget, hogy - higgye el - néha arról ábrándozom: itthagyom min­denemet, még Lise-t is magára hagyom, és elmegyek ápolónőnek. Behunyom a szememet, úgy gondolkozom, ábrándozom, és ilyen­kor ellenállhatatlan erőt érzek magamban. Semmilyen seb, semmi­lyen gennyes fekély nem tudna visszariasztani. Ápolnám azokat a szenvedőket, a tulajdon kezemmel mosnám ki, kötözném be, sőt akár meg is csókolnám a sebeiket. ..

- Már az is elég, az is szép, hogy ez jár az eszében, és nem valami más. Egyszer még, akarva-akaratlan, csakugyan tesz is valami jót.

- Igen, de vajon meddig bírnám azt az életet? - folytatta szenve­délyesen, szinte megszállottan a hölgy. - Ez a legfőbb kérdés! Ez nekem a legkínzóbb kérdés. Behunyom a szememet, és azt kérdezem magamtól: meddig tudnál kitartani ezen az úton? Hátha az a beteg, akinek a fekélyeit mosogatod, nem viszonozza ezt mindjárt hálával, ellenkezőleg: gyötörni fog szeszélyeivel, nem törődik a te emberbaráti szolgálatoddal, nem becsüli semmire, rád kiabál, gorombán követelőzik, sőt bepanaszol majd valame­lyik feljebbvalójának (ahogy gyakran meg is esik a súlyos betegek­kel) - akkor mi lesz? Tart-e tovább a szereteted vagy sem? És képzelje, elborzadva ugyan, de már meg is állapítottam: ha van valami, ami rögtön le tudná lohasztani az emberiség iránt érzett „cselekvő” szeretetemet, az csakis a hálátlanság. Egyszóval én bérmunkás vagyok, azonnal követelem a béremet, vagyis a dicsére­tet, és azt, hogy a szeretetemért szeretettel fizessenek. Másképpen senkit se tudok szeretni!

A legőszintébb önostorozás rohamában beszélt, és amikor befe­jezte, kihívó elszántsággal tekintett a sztarecre.

- Szóról szóra ezt mondta nekem egy orvos, egyébként már régen - jegyezte meg a sztarec. - Már korosabb, de kétségtelenül okos ember volt. Ugyanolyan őszintén beszélt, mint ön, csak tré­fálkozva, igaz, szomorúan tréfálkozva; azt mondja: én szeretem az emberiséget, de csodálkozom magamon - minél jobban szere­tem az emberiséget általában, annál kevésbé szeretem az embere­ket külön-külön önmagukban mint egyéneket. Ábrándjaimban gyakran eljutottam ahhoz a szenvedélyes szándékhoz, hogy az emberiséget fogom szolgálni, és talán valóban keresztre is feszíttetem magamat az emberekért, ha valami okból erre egyszeriben szükség van; ennek ellenére két napig se tudok egy szobában lakni senkivel, ezt tapasztalatból tudom. Mihelyt a közelemben van valaki, már puszta személyisége is rögtön bántja az önérzete­met, és korlátozza szabadságomat. Egyetlen nap alatt képes va­gyok meggyűlölni akár a legderekabb embereket is; az egyiket azért, mert sokáig ebédel, a másikat azért, mert náthás, és szüntele­nül fújja az orrát. Ellensége leszek az embereknek, mihelyt hozzám érnek. Viszont mindig úgy történt, hogy minél jobban gyűlöltem az embereket külön-külön, annál lángolóbban szerettem az embe­riséget általában.

- Mit tegyek hát? Mit kell tenni ilyen esetben? Hisz így kétségbe kell esni!

- Nem, mert az is elég, hogy bánkódik emiatt. Tegyen meg mindent, amit tud, és ezt érdemül fogják betudni. Ön már eddig is sokat tett, mert képes volt ilyen mélyen és őszintén megismerni saját magát! De ha velem is csak azért volt most őszinte, hogy dicséretet kapjon egyenességéért, akkor persze semmire se jut a cselekvő szeretet követelte nagy tettekben; akkor minden csak ábránd marad, és egész élete tovatűnik, mint az árnyék. Akkor természetesen a túlvilági életről is megfeledkezik, és végül valahogy meg is nyugszik.

- Ön valósággal összetört engem! Csak most, ebben a pillanat­ban, ahogy beszélt, most értettem meg, hogy valóban csak dicsére­tet vártam öntől az őszinteségemért, amikor elmondtam, hogy nem bírom a hálátlanságot. Ön megvilágított, leleplezett engem magam előtt, ön megmagyarázott engem saját magamnak!

- Igazán mondja? Akkor most már, e beismerés után, hiszem, hogy ön őszinte és jószívű. Ha nem is éri el a boldogságot, azért  sose felejtse el, hogy jó úton halad, és igyekezzék meg is maradni rajta. Főként pedig kerülje a hazugságot, mindenféle hazugságot, az önmagának való hazudozást különösen. Figyelje a saját hazug­ságát, vegye szemügyre minden órában, minden percben. Az utál- kozást szintén kerülje mind másokkal, mind magával szemben: az, amit a bensejében rútnak vél, megtisztul már pusztán azáltal, hogy észrevette magában. A félelmet is kerülje, noha a félelem csupán a különféle hazugságok következménye. Sohase ijedjen meg, ha kicsinyhitűnek bizonyul a szeretet elérésében, sőt az eköz­ben elkövetett rossz cselekedeteitől se ijedjen meg túlságosan. Saj­nálom, hogy nem mondhatok semmi vigasztalóbbat, mert a cselek­vő szeretet az ábrándozó szeretethez viszonyítva szigorú és ijesztő dolog. Az ábrándozó szeretet mielőbbi, gyorsan végrehajtható hőstettre és arra áhítozik, hogy azt mindenki nézze. Ilyen esetben az emberek valóban odáig jutnak, hogy akár az életüket is feláldoz­zák, csak ne tartson sokáig, hanem minél előbb leperegjen a vállal­kozásuk, akár egy színjáték, és mindenki nézze, dicsérje. A cselek­vő szeretet pedig - kitartó munka, sőt némelyek számára valóság­gal tudomány. De megjósolhatom: abban a pillanatban, amikor rémülten azt tapasztalja, hogy minden erőfeszítése ellenére sem jutott közelebb a célhoz, sőt mintegy eltávolodott tőle abban a pillanatban, megjósolhatom, egyszeriben eléri a célt, és világosan meglátja maga előtt az Úr csodatévő erejét, az Istenét, aki mindig szerette, és titokban mindig vezérelte önt. Ne haragudjék, hogy nem maradhatok tovább önökkel, várnak. A viszontlátásra.

(Az alábbi képek az Orthodoxy and Animals oldalról valók.)

megosztás
De amilyen könnyű a „nyilvános bűnösöket" felismerni, olyan nehéz azokat, akik rosszul szeretnek és rosszul hisznek, vagyis a farizeusokat. Pedig Jézus ezekhez is szólt épp eleget: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek”.

Pilinszky János: A szentírás margójára

(Megjelent az Új Ember című lapban,  1969. július 6-án)

Jézus azért jött, hogy megkeresse és igaz útra vezesse a bűnösöket. De kik is ezek a bűnösök?

Egyik csoportjuk félreérthetetlen. Magukon hordják vétkük bélyegét; a szégyen és kirekesztettség jegyét. Ők azok, akik miatt Jézust a farizeusok megszólták: „Ez szóba áll a bűnösökkel, sőt egy asztalhoz ül velük!"

De amilyen könnyű a „nyilvános bűnösöket" felismerni, olyan nehéz azokat, akik rosszul szeretnek és rosszul hisznek, vagyis a farizeusokat. Pedig Jézus ezekhez is szólt épp eleget (a farizeusokhoz és a mindannyiunkban ott élő farizeushoz): „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak.

Az Evangélium döntő, isteni - valóban isteni - újdonsága épp az, hogy a nyilvánvaló bűnösök mellett megmutatta az erénybe burkolózó bűn mindennél súlyosabb voltát. Mert hogyan térjen meg az, aki úgy véli, hogy hisz, hogy bűntelen és Isten törvényei szerint igazságos? Az Evangélium nem csinál titkot belőle: az ilyen bűnösök megtérése sokkalta nehezebb.

S ezt valahogy sose látjuk be egészen, pedig Jézus minden külde­tése lényegében erről szól. A szeretet új törvényéről, a szeretet bot­rányáról a betű ítélkező kedvével szemben. Senki sem szereti Istent és senki sem hisz Istenben, aki mások megítélésében él. Mi több, tévhite örökre megakadályozhatja őt abban, hogy valaha is megtér­jen. Mivel alázat nélkül minden erény véges és elégtelen, s inkább csak elválaszt Istentől.

Gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst: ezzel lehetne definiálni az evangéliumi szeretet gyakorlatát. Amiből nyilvánvaló, hogy a fari­zeusi magatartás ott vét, hogy a bűnöst bűnével azonosítja.

Pedig a bűnös sosem volt azonos bűnével. S ha mégis, az legfel­jebb a farizeus lehet, mivel szeretetlenségét igazságosságnak vélve abban a súlyos veszélyben él, hogy tévedését sose lesz módjában felismernie és belátnia. Úgy vélem, „igazat mond másokról", ami­kor valójában arról van szó, hogy nem tud szeretni.

 

Pilinszky János: Viszonyunk a farizeushoz

(Megjelent az Új Ember című lapban, 1969. július 27-én)

A címhez kiegészítésként rögtön hozzátehetném: a másokban és a saját magunkban lakó farizeushoz.

De mielőtt egyenes választ adhatnánk, jó volna legalább körvo­nalazni (ha nem is meghatározni), ki is hát a farizeus? És mik a jellemzői?

A farizeus a jó látszatát akaratlanul és árulkodó módon előnyben részesíti a valóságos jóval szemben. „Védelmezi az igazságot", de mivel ebben az ítélkezés vezeti és nem a szeretet szelleme, működé­sét mindenkor békétlenség kíséri.

A farizeus bizonyos értelemben mindenütt elszigetelt. Hiányzik belőle a nyitottság, s ezért képtelen a barátságra. Környezetének csak terhét érzi, s áldozatnak vél minden kapcsolatot. Olyan zsar­nok, aki tehernek tünteti föl azt, hogy másokat elnyom.

Mikor a tekintélytiszteletről beszél, lényegében a mindannyiunkban ott lappangó zsarnoki rosszra sandít. Barátok helyett így keres szövetsé­geseket. A „rend" a szeretet és a barátság szerepét pótolja nála. Rend címén kívánja magához fűzni környezetét, miután öntudatlanul nagyon is érzi, hogy valódi nyitottság, valódi belső egyenlőség, valódi barátság híján aligha számíthat emberi melegségre, emberi „környezetre".

A farizeus nem ismeri a bűntudatot. Ha „gyengeségéről" beszél, ez kizárólag formális. Valójában mások megítélése, bírálata igazi lételeme.

Innét, hogy a farizeus szükségszerűen indiszkrét lélek. Nem vá­logatós abban, honnét is szerzi információit. Ha kell, kihallgatja mások legtitkosabb beszélgetését, beleolvas mások levelébe, és - a farizeizmus csodája! - erényt kovácsol vétkéből, sőt „megtudva" ezt vagy azt, „nemes fölháborodással" jogot formál az ítélkezésre.

A farizeus legsúlyosabb vétkét is valamiféle erény nevében, lát­szatában követi el. És ez a farizeus legfőbb, ha ugyan nem egyetlen vétke. De ez épp elég. Mert ez az a bűn, ami a legsúlyosabb vétkek közül a legkeményebb, a legmegközelíthetetlenebb.

Innét, hogy az Evangéliumban nem a paráznák, s még csak nem is a latrok számítanak a „legnehezebb eseteknek". A „megoldhatat­lan eset" a farizeus. Az, aki képtelen szembesülni képmutatásával, s ezen belül szíve zsarnoki, ítélkező és indiszkrét világával. Igen, minden bűnös közül a farizeus az egyetlen, ki „lényege szerint" képtelen az önmagával való szembenézésre.

Ő az egyetlen, akiért semmit sem tehetünk, egyedül imádkozha­tunk érte, nyitva hagyva számára a szeretet és barátság mindenkor és mindenkire tárva-nyitva álló isteni kapuit.

 

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata (1969, részlet)

Rosewater készségesen válaszolt. Kilgore Trout könyvét olvasta: Evangélium a távoli világűrből. A távoli világűrből érkezett látogatóról szólt, aki egyébként nagyon is hasonló alak volt, mint a tralfamadoriak. A távoli világűrből érkezett látogató nagyon komolyan tanulmányozta a kereszténységet, hogy megértse, ha ugyan egyáltalán képes rá, miért tudnak a keresztények olyan könnyűszerrel kegyetlenekké válni. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a bajoknak legalábbis egy része az Újtestamentum pongyola megszövegezéséből ered. Feltételezte, hogy az evangéliumok szándéka, egyebek közt az is, hogy az ember irgalmas legyen, még a nyomorultak legnyomorúságosabbjaihoz is.
Az evangéliumok azonban gyakorlatilag azt tanítják:
Mielőtt valakit megölsz, győződj meg teljes biztonsággal, hogy nincsenek-e az illetőnek jó összeköttetései. Így megy ez.
Ott van a hézag a Krisztus-történetekben, mondta a távoli világűrből érkezett látogató, hogy Krisztus, akin ugyan ez nem nagyon látszott, valójában a Világegyetem Leghatalmasabb Lényének a Fia volt. Az olvasók ezt tudomásul veszik, ezért, amikor e történetben a keresztre feszítéshez érnek, természetesen azt gondolják - és ezt Rosewater megint hangosan felolvasta:
- Nahát, hiszen ezek ez alkalommal tévesen szemelték ki a meglincselendő pasast!
Ám ennek a gondolatnak megvan az ikerpárja is: „Vannak tehát olyan emberek is, akiket meg lehet lincselni” És kiket? Azokat, akiknek nincsenek jó összeköttetéseik. Így megy ez.
A távoli világűrből érkezett látogató egy új Evangéliumot ajándékozott a Földnek. Ebben Jézus valójában csak egy senki, csak egy púp egy csomó ember hátán, akiknek sokkal jobb összeköttetéseik vannak, mint őneki. De azért így is el kell mondania mindazokat a szeretetet sugalló és zavarba ejtő dolgokat, amelyeket a többi Evangéliumban is elmondott.
Így aztán egy szép napon az emberek azt a szórakozást eszelték ki maguknak, hogy egy keresztre szögezték, s a kereszt alsó végét a földbe ásták. A lincselők úgy vélték, hogy számukra ennek az égvilágon semmi kellemetlen következménye nem lehet. Az olvasónak is ugyanezt kellene hinnie, hiszen az új Evangélium újra és újra leszögezte, hogy ez a Jézus egy nagy senki.
És akkor, csak egy pillanattal azelőtt, hogy az a senki meghalt, megnyíltak az egek és dörgött, és villámlott. És harsogva szállt alá az Isten hangja. Közölte az emberekkel, hogy fiává fogadja azt a senkiházit, és felruházza a Világegyetem Teremtője Fiának minden hatalmával és kiváltságával, most és mindörökké. Ezt mondja Isten: „És ő ettől a pillanattól kezdve rettenetes bosszút fog állni mindazokon, akik megkínoznak egy senkiházit, akinek nincsenek jó kapcsolatai!”

megosztás
A mitológia szirénjei gyönyörű énekükkel és mindentudásukkal nyűgözték le az antik görög világ hajósait. Feladat: képzeld el és írd meg, mit énekelnének Neked az Odüsszeia szirénjei. Adjunk az egónak, hiszen "A mennyekben bőségből nem lesz hiány."

A megoldásokat (a szerzők kérésére) a teljes név feltüntetése nélkül közöljük. :)

Óh te drága és erős Ernő
Kinek ereje az egekbe nő
Két lábon járó isten
Ily tehetség a földön sincsen

Footballnak legendája
Fiataloknak példája
Tökéletesség netovábbja
Nőknek igazi bálványa

Ernő aki sokat tett e hazáért
De a világba szinte minden elért
Kék szemű csodagyerek
De nem végzett egyetemet

Magyarország fontos ikonja
Mint kémiának az anyagok ionja
Jőjj és gyere ide hozzánk
Megmutatjuk merre menj tovább

 

Jöjj velünk és állj ki a sorból
hiszen személyed nem méltó e sorsra.
Lelked mely hatalmas és kegyes, a világ tetején a helyed. Az utad nem hiába sodrott ide. Az isteni dallamaid az emberek füleit zengik be. A fétisek bálványa vagy és figyelik minden mozzanatod, minden szavaddal az emberek szívét dobogtatod. Ne foglalkozz a pénzzel, kívánod és kapod.
Meg vagy áldva bölcsességgel és ésszel, te döntöd el kinek adod.
Neked csak hátrány az anyagi világ
A mennyekben bőségből nem lesz hiány.
Légy az istenek hírnöke
Azonban nem lehetsz saját hazád bölcse.

 

Ákos te drága hős, várunk rád mi, a nők
Te, kinek szíve nagy, mint a Hild téri Agóra
Csábításunk nem rossz, érzékednek utat moss
Vágyaidnak tégy eleget, hogy bujaságnak helye legyen
Alkohol nálunk tonna számra, ingere minden szemnek-szájnak.

 

Ó, Józsi! Művészek istene, jöjj hozzánk hisz te vagy nekünk a messiás. Műveid oly csodásak, hogy nem bírunk betelni velük, evezz partunkhoz, hogy testközelben csodáljunk téged s mindened. Itt megtalálod csodálóid, szeretteid s mindent mire vágysz. Vár rád álomnőd ki szeret téged s családod kik házatokban vár az asztalnál. A lottószámok ágyadba fekszenek a Tomorrowland-re megrendelt jegy mellett, mire osztályoddal mentek.

 

Ó te drága Marcell jöjj ide hozzánk hisz ‘ te vagy a hangszerek mestere, jer ide te alfahímek alfahímje te akinek oly csodálatos a felsőteste amiért minden nő epekedve könyörög. Jöjj ide és megkapsz minket is. Kielégítjük minden vágyad.

 

Jer, te erős Zsolti, jer magyarok kimagasló aranya. Állítsd meg a BMW-det, hogy hallhasd magas, üvegtörő, kihívó hangunkat, mert mi tudjuk, hogy hatalmas harcos vagy. Tudjuk, hogy messze földön te neked van a legjobb négykerékhajtásos turbodieseles 7 sebességes szekered. Te vagy a férjem, a kedvesem és az én körömpörköltem.

 

Gyere közelebb Törökszentmiklós hőse, Szolnok meghódítója, nőknek álma. Gyere csak gyere, van nálunk elég pálinka bőséggel, s közben meséld el Simsonod rettentő erejét. Nyertél már csatát eleget, túléled a matekórát, a törit. Te, aki felveszed a nem fogadott hívást, te, aki üres lottószelvénnyel is főnyereményt nyersz. Gyere, hadd vigyelek a bokorba.

 

Hé te ott, isteni szép Zeusz fia,
Ha közelebb jössz, olyan csábításban lesz részed, mint még senki másnak.
Sokan látogattak már meg minket,
ők azóta sem bánták meg tettüket
gyere ide és meséld el nekünk isteni történeteid.
Aztán mi is mesélünk neked szépeket.

 

Gyere hozzám, jó barát, emelj velem két kupát
Míg szép hangommal elcsábítalak, addig szépen álomba merülsz
Tarts velem, bízz bennem, minden jót megadok.

 

Hé te ott, isteni ivadék kinek
szeme mint az óceán kékje
gyere ide hozzánk végy meg minket
te küklopsz legyőző, Poszeidón fia.

megosztás
Nem: látjátok, nem hiába firkálok, / mert ha ezt a verset ki nem gondolom, / fölöttem folyna már régen az árok, / s csalán nőtt volna már a gyomromon. / Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, / az urak előtt ne fogd be a pofádat. (Francois Villon)

Feladat:
Keress olvasmányaidból vagy filmekből olyan részleteket, amelyek indulatos társadalomkritikát fogalmaznak meg. A fent olvasható részlet Villon: Ballada a parlamenthez című balladájának záró versszaka. Az alábbiakban szintén az ő művével kezdünk, majd egy életrajzi regény részlete után két filmből idézünk. 


Párizs, 15. század

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók,
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, kik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindnyájan, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.


AJÁNLÁS:

Verjétek nehéz vasbunkókkal
rántottává a képüket;
ruhátokról a nyári zápor
lemossa majd a vérüket.
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem. 


London, 17. század

Thetfordban annak idején figyelmeztették, hogy London bűnös város. De most, ahogy tágra nyitott szemmel kószált a csatornaszerű utcákon, kezdett rájönni, hogy két­fajta ember van: olyan, aki bűnt követ el, s olyan, akinek az élete maga a bűn. Ebben a korban a londoni alsóbb osztály­beli, a fenevad, akinek a sikátorútvesztő volt az erdeje, ol­csó pálinkán, olcsó bűnön, olcsó rablásból élt. Az elsőért lassú halál volt a büntetés, a másodikért borzalmas halál, a harmadikért akasztás, agyonkövezés, felnégyelés. Két pennyért a sárga földig le lehetett részegedni, s mivel a ré­szegség volt az egyetlen módja, hogy a szegény ember elfe­lejtse: a pokol itt van és nem a másvilágon, a pálinka az évek folyamán szinte minden ételt helyettesített már. Há­roméves gyerekek pohárszám itták a pálinkát, a szoptatós anyák pálinkán éltek, s azzal csendesítették le csecsemőjü­ket, a munkások kancsó pálinkát hajtottak föl vacsorára, az öregek pálinkával siettették a halálukat, az ifjak pálinkával őrjítették magukat. Némely utcákon a nap bizonyos órájában az egész lakosság tökrészegen fetrengett a pálinkától. A prostituáltak elestek a keresetüktől, hiszen akármelyik nő - a gyereklánytól az anyáig - hajlandó volt egy pennyért eladni magát, hogy őrlődhessen a pálinkamalomban.
Ebben a környezetben élt, ivott, futkosott patkányként, lopott, káromkodott, verekedett, hált sikátorokban, ólak­ban, nyirkos pincékben Tom Paine. (...)
Valahányszor nagyobbfajta kivégzési felvonulás volt, mely a Newgateből indult, s pompás, két mérföldes menetben haladt Tyburnig, egész London ünnepelt. A felvonulás két mérföldes vonalán véges-végig hul­lámzottak az arcok. A csőcselék egyetlen örvénnyé vált, mely kavargott, hánykolódott, huhogott, kiabált, fütyült, üvöltött; férfiak, nők, gyerekek, öregapók, csecsemők; szinte mindenkinél volt kenyér, sajt és uborka, a tagbasza­kadt iparosok, mesteremberek bort hoztak, a munkásnép­ség pálinkát és sört. Felvonultak a zsebmetszők, útonállók, szajhák, nemesemberek, tudósok, s hintókban és hordszékekben az ország előkelő urai és hölgyei. Mert ha egy em­ber halni megy, az nagy és dicső jelenet, olyan, amilyennel a színpad vagy a hálószoba nem szolgálhat. S ha a szeren­csétlen ilyen közel jutott már a menny vagy a pokol kapui­hoz, mit számít, hogy származása előkelő vagy alantas?
(Howard Fast: Tom Paine)

 

New York, 21. század

 

megosztás
A gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt...

Nem létezik abszolut Jó és Rossz. Hiszen minden ezen a világon csak vélemény, nézőpont, amely lehet hogy nem jó a másiknak. Jó – Rossz nem léteznek külön-külön sem, csakis együtt. Ezt úgy érthetjük meg, hogy mindig valamihez képest jó vagy rossz egy dolog. Továbbá ami az egyik embernek jó, egy másiknak lehet hogy rossz. Tehát el kell fogadnunk, hogy minden ember egyedi, egyéni nézőponttal és igazsággal továbbá erősségekkel és gyengeségekkel, ennélfogva senki sem tökéletes és ezért hibázhatunk, és a gyermekeink is hibázhatnak.

Miért kiemelkedően fontos erről beszélnünk?

A büntetés miatt. A büntetés célja az engedelmesség, továbbá egy általunk helyesnek tartott irány megszabása a gyermek számára, de biztos hogy ez a jó a gyermekemnek is? Ami biztos az az hogy a büntetés aláássa egy gyermek vagy személy önbecsülését és önállóságát. És talán megakadályoz egy gyermeket vagy felnőtt személyt abban, hogy kibontakoztassa a benne rejlő képességeket és tehetségét, mivel a büntetés negatív érzelmeket generál: tehát a gyermek félni kezd, nem bízik önmagában és ennélfogva gátolttá válik.

Azonban a gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt, szégyenli magát, vádolja és nem szereti magát.

Ezért nagyon fontos a szülői feedback, vélemény, értékítélet, mivel a gyermek önbizalmát erősítjük ezzel vagy éppen ellenkező esetben az önbizalmát vesszük el.

A szülő a gyermekének a „tükre“ és ily módon képes és kell is, hogy gyermekének a tulajdonságait a visszatükrözze, és ezáltal segítse őt egy reális önkép kialakításában. Az a gyermek, aki reálisan megtapasztalja pozitív és negatív tulajdonságait, képes kialakítani egy egészséges érzelmi önszabályozást és önértékelést, önbizalmat.

Azonban akit mindig büntetnek, annak a gyermeknek felfokozódik a szégyenérzete (és büszkeségérzete, ha valami sikerül neki), és emiatt a felfokozott érzelmi állapot miatt lehet, hogy később nem bírja elviselni a stesszhelyzetet, mivel nem tanul meg rugalmasan alkalmazkodni a konfliktushelyzetekhez. Tehát nem alakul ki egy egészséges önértékelés, önbizalom és önbecsülés, amely pedig az alapját képezi a sikereinek és segít megbírkózni a kudarcokkal.

Az önbizalom és önértékelés pedig kulcsfontosságú. Azok a gyerekek, akiket kritizálnak és büntetnek, általában könnyen feladják, amikor kihívásokkal kerülnek szembe, és szégyenlik magukat és elbátortalanodnak a bukás után.

Fontos, hogy a szülő reális elvárásokkal legyen gyermeke felé, mivel ez a hibás megítélés is rombolhatja a gyermek önbizalmát.

Nagyon fontos, hogy a gyermek képes legyen beszélni vagy rajzolni az érzelmeiről, a szülőnek meg kell kérdeznie hogyan érzi magát a gyermeke. Tehát mindez feltételez egy kölcsönös, feltétlen bizalmat a szülő és a gyermek között. Amikor egy gyermek megtapasztalja, hogy őszinte megértésre talál és bármiről beszélhet, és őt olyannak szeretik, amilyen, se nem jobbnak és se nem rosszabbnak, megtanulja elfogadni önmagát és kialakítani egy egészséges önképet.

Minden ember és ennélfogva minden gyermek is egy egyedi, egyszeri csoda, mivel nincs még egy olyan másik gyermek vagy ember, mint amilyen én vagyok. Így az egyediségét tiszteletben tartva kell kibontakoztatnunk a gyermek személyiségét. Ha érzékeny tiszteletben kell tartanunk az érzékenységét, hiszen ilyen a temperamentuma, tehát ez veleszületett ezért el kell fogadnunk. Ha elfogadjuk a gyermekünket olyannak amilyen, harmónia és szeretet költözik a családba.

Tehát ne feledkezzünk meg arról, hogy mekkora felelősség is szülőnek lenni. Mennyire fontos az, hogy mit érzünk és mondunk, mivel mindez hatással van gyermekünkre. Mennyire fontos a gyermeknek a szülői megítélés és vélemény. Ha csak úgy ítéljük meg a gyermeket, hogy jó vagy rossz, ebben az esetben a gyermek egyre sikeresebbnek érzi majd magát, ha jól teljesít azonban ne felejtsük el: egyre elkeseredettebbnek is, ha valami nem sikerül neki és megbukik, tehát félni kezd.

Ezért át kell helyeznünk a fókuszpontot a teljesítményének és viselkedésének fejlesztésére, azért, hogy egészséges, harmonikus érzelmi-szabályozás alakuljon ki, ne féljen a gyermek a kudarctól hiszen az az élet velejárója!

Arra neveljük a gyermeket, hogy hibázhatunk, de mindig meg kell próbálni hibáinkat korrigálni és soha ne adjuk fel! Tehát valahogy így:“ Tehát így csináltad és nem sikerült, nem baj, de most próbáld meg ilyen módon csinálni“. Nagyon fontos csökkenteni a gyermek büszkeség és szégyenérzetének intenzitását, hogy képes legyen alkalmazkodni a nehézségekhez, megtanuljon kitartó lenni és szeresse önmagát olyannak amilyen, tehát fogadja el gyengeségeit. Hogy soha ne adja fel, és hogy rugalmas legyen, ne törjön össze az első kudarc után.

Tehát a cél önálló, független, stressznek ellenálló gyermek nevelése, akit nem temetnek maguk alá negatív érzései úgy mint szégyenérzet és félelem.

megosztás
A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel...

„Az egyetlen dolog, amit az emberi természetről biztosan tudunk, az, hogy változik” (Oscar Wilde)

A film mélyre elásott emlékeket hívott elő bennem és a hozzájuk kapcsolódó felejteni akart érzéseket a gyermeki szomorúságról, magányról és tehetetlenségről. A filmbeli kislányhoz hasonlóan én is megtapasztaltam egy olyan változást az életemben, amely megváltoztatta azt a kislányt, aki addig voltam: ezek a középiskolás éveim voltak, amelyek természetesen egybeestek a pubertás korszak útkereső vagy épp „útvesztő” hatásaival.

A falu biztonságosnak megtapasztalt környezetéből a város személytelen és rideg valóságába kerülő kislány „én”, elvesztette a regényeken és meséken nyugvó, valóságról és emberekről alkotott illúzióit, és elvárásai és értékei, mint a filmben a személyiséget alkotó szigetek, visszavonhatatlanul megrendültek sőt némelyik alá is hullt a tudatalatti végtelen szakadékába, magával rántva és visszavonhatatlanul eltemetve azt az életszakaszt, amit gyermekkornak nevezünk.

Számomra ez a film, nagyszerűen kiaknázva az animációs tecknikában rejlő végtelen lehetőségeket, az emberi életet folytonosan végigkísérő változásról szól, és annak lélektani hatásairól. A változás görög szinonímája a metamorfózis, amely jelentése: átalakulás egyik formából a másikba, átváltozás, alakváltoztatás, formaváltoztatás. A metamorfózis, mint egyetemes emberi jellegzetesség, az irodalom és a művészetek ihlető múzsája, gondoljunk csak Ovidius: Átváltozások, Apuleius: Aranyszamár, vagy Kafka: Átváltozás című művére, vagy Strauss, Weber és Benjamin Britten zenei műveire, nem említve a költészet és képzőművészet széles palettáját.

Miért fontos a változásról beszélnünk: mert a változás az emberi lélekben az érzelmek széles skáláját hívhatja életre: az örömöt, a szomorúságot, a dühöt, félelmet, csalódottságot. Ez történt a kislánnyal a filmben és velem is, amikor középiskolába kerültem. Azonban az érzelmek torzítják észlelésünket és világlátásunkat. Tehát a dolgokat nem olyan formán, észleljük, ahogyan léteznek,  hanem érzelmeink szemüvegén keresztül. Így amikor szomorúak vagyunk, akkor a világ is egy reménytelen hely, ha félünk, akkor mindenhol ellenséget látunk, vagy amikor boldogok vagyunk, a máskor szürke, fekete-fehér valóság a színek ezernyi variációjában pompázik.

Tehát a film két dologra hívja fel figyelmünket: az életünk allandósult kísérőjére a változásra, és a változás által kiváltott érzésekre. Miért fontos az érzésekről beszélnünk? Először is az érzéseink torzíthatják nemcsak világlátásunkat, hanem önértékelésünket is, és befolyásolva választásainkat szokszor negatív irányt mutatnak számunkra, veszélybe sodorva bennünket. Gondoljunk a filmbeli kislányra, aki el akart szökni a szüleitől. Mennyi meggondolatlanságot követünk el érzelmeinktől vezetve! Továbbá érzelmi egyensúlyunk elvesztése miatt sebezhetőekké válunk, úgy mint a kislány a filmben és én a középiskolában: zárkózottak leszünk, bizalmunk megrendül, amely természetesen hatással van és alakítja is emberi kapcsolatainkat. Ugyanis a többiek nem értenek bennünket, mivel nem beszélünk érzéseinkről, szégyellve azokat, hiszen nem akarjuk, hogy mások gyengének lássanak. Tökéletesek akarunk lenni. Mennyit szenvedtem a tökéletességem mítoszának kergetésétől! Nem akartam egyediségemet elfogadva felvállalni negatív érzéseimet, féltem megmutatni azt a személyt, aki valójában vagyok.

Pedig mindaddig, amíg elfojtottam és nem éltem meg őszintén az érzéseimet, meg akarván felelni az elfogadottnak vélt normáknak, nem kaphattam vissza érzelmi egyensúlyomat.

A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel, hiszen ha elfogadom, önmagam olyannak, amilyen vagyok már nincs mit takargatnom. De az ilyen léthez bátorság kell. Azonban ne feledjük: ugyanúgy mint a filmben a valóságban is minden ember egyetemes jellemzője egy egyedi érzelemvilág, amely nemcsak léte mozgató rugója és emberségének mutatója, hanem lehetővé teszi számára a másokhoz való őszinte kapcsolódást is.

 

megosztás
„Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“

Tegnap este egy vitaműsorban elhangzó megjegyzés az iskolákban folyó irodalomtanításról vagy nem tanításról, az irodalomtanítás célját meghatározva,  elgondolkodtatott. „Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“ Az olvasás ne kényszer legyen többé, hanem egy csatorna, amely arra szolgál, hogy megértsük önmagunkat és a világot, amelyben élünk, mivel akkor tetszik igazán egy műalkotás, ha valamilyen módon rólam szól: a problémáimról, az érzés és gondolatvilágomról mivel csak ezáltal élhetem át azt az érzést, hogy mit jelent embernek lenni.

Gadamer szerint bármely szöveg egy meghatározott kulturális és történelmi milliőben keletkezik és ennek a közegnek a megértése, elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük a szöveget, mivel az mindig szerves része annak a kulturális, történelmi közegnek, amelyben keletkezik. Azonban, Gadamer szerint nemcsak az író de az olvasó is tartozik egy közösséghez, mely hatással van értékrendjére, gondolkodására, így befolyásolja a szöveg megértését. Tehát nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is a szövegre, azáltal ahogyan azt értelmezi és beilleszti saját kora hagyományába.

Mindezeket figyelembe véve, a következőkben arról szeretnék írni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem Kosztolányi Házi dolgozat című műve.

A novella elolvasása után tehetetlennek és dühösnek éreztem magam, megtapasztalván azt a idealizmust, amely úgy gondolom még jelenleg is meghatározza gondolkodásmódunkat. Ezt a gondolkodásmódot és szemléletet csak fekete-fehér gondolkodásmódnak nevezném, amely arra utal, hogy képtelenek vagyunk elfogadni és megbocsájtani magunknak azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Miért kellene a novellabeli apának hibátlannak lennie, hiszen csak egy ember ugyanolyan, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Miért ragaszkodunk a tökéletesség ideájához, mikor az nem is létezik és miért kell hazudnia a novella kamasz főszereplőjének az apjáról? Hiszen a hazugság vagyis az elfojtás az, amely megnyomorítja az egyén életét. Egy olyan érzelmi állapot, amikor félünk kimondani azt, amit érzünk, amely neurózishoz vezethet, vagyis negatív érzéseinkhez önmagunkról. Nietzsche szerint a neurózis a civilizáció, azaz a társadalmi együttélés következménye.

Továbbá az ilyen gondolkodásmód vezet nárcizmushoz, azaz az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulásához, amely esetben vagy megjelenik egyfajta önszeretet és túlzott fontosságtudat vagy éppen ennek ellenkezője, az az önmegtapasztalás, amikor az egyén teljesen rossznak, értéktelennek ítéli meg önmagát. A személyiség ezért a két véglet között ingadozva elveszítheti az arany középutat, vagyis az egészséges lelki élethez nélkülözhetetlen érzelmi egyensúlyt. Ugyanis ez az idealizmus megakadályozza a jó és rossz tulajdonságok integrációját az individuum személyiségstruktúrájában, amely egészséges személyiségfejlődést eredményezhetne.

Kisgyermekkorban ideális esetben az anya mint tükör funkcionál, visszatükrözve a gyermek jó és rossz tulajdonságait, mely tulajdonságok beépülésével az egyén erősségei és korlátai reálisan elfogadottá válnak, megakadályozva az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulását.

Változott-e a felnőtté válás folyamata vagy a kamasz gondolkodásmódja 1936 óta vagy még mindig a tökéletesség mítoszát kergetjük? Vajon még mindig mély szégyenérzetet érzünk önmagunk negatív megtapasztalása miatt, és még mindig inkább hazudunk, minthogy kimondjuk azt, amit igazán érzünk?

Úgy gondolom, a novella egy olyan társadalmi elvárást állít középpontba, amely csak egy igazságot ismer el, vagyis azt, amely tökéletes megfelelést vár el, amely természetesen gyengeségeink tagadásához vezet, kifejlesztve és bekódolva a szégyenérzetet.

Idealizmusunkat, mint egy mázsás súlyt cipeljük magunkkal nemzedékeken át, átörökítve ezt utódainknak, és ezáltal azt a képességünket is, hogy összetörjünk, ahelyett, hogy rugalmasan alkalmazkodnánk, mivel elődeink “tökéletésség szindrómájától” képtelenek vagyunk szabadulni.

De csupán egy igazság létezik, hiszen nincs két egyforma ember sem?

megosztás
Az alábbiakban az Íliász egyik kulcsjelenét láthatjuk és olvashatjuk. A filmrészlet mindössze 5 és fél perc, ugyanez az eposzban 202 sor. A hosszan dübörgő hexameterekben jól megfigyelhetők a monumentális előadás sajátosságai.

 

 

…Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:

“Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.”

Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

“Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még.”
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
“Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen.”

Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
“Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik.”

Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
“Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra.”

zólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;
társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,
mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban
asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:
mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.
S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:
nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.
És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,
akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:
“Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:
mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még
attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét
gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,
udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.
Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes
bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem.”

Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,
vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,
s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.
S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:
“Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan
egyik akháj vezető – mert mindig jönnek, a tervet
tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,
bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,
ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,
és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,
addig hogy magam és népem fékezzem a harctól.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,
ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.
Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát
távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.
Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,
és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.
Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,
és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja.”

Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:
“Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:
mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot.”

megosztás
A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig.

A totális diktatúra a 20. század sajátos társadalmi létformája. Embertelen célok vezetik, árt a közösségnek - mégis engedelmes tömegek állnak mögötte. Ezt a jelenséget kevés lenne a hatalom erőszakosságával magyarázni, mélyebben kell keresni az okait. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse így jellemzi az ötvenes évek önkényuralmi rendszerét:

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben (...)

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből (...)

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy.

Hogyan válik az ember maga is zsarnoksággá, hogyan lehet, hogy az állampolgár maga teremti (azaz: termeli újra) a diktatúrát? A válasz: ideológiai tréning. Európában nagy hagyománya van a népbutításnak: a középkorban az egyház szolgáltatta azt az eszmei hátteret, amely ezer évig szentesítette az uralkodó osztályok zsarnoki hatalmát. A felvilágosodás újragondolta a társadalmi viszonyokat, a 19. század magasba emelte a nemzet fogalmát - hogy aztán a 20. század eleje visszarántsa Európát a középkorba. Azzal a különbséggel, hogy az "Igét" ekkor már nem az egyház, hanem a média közvetítette.

Egy erőszakos rendszer csak akkor tudja megszilárdítani hatalmát, ha mélyen befészkel az alattvalóinak agyába. Ennek alapvető eszközeit (jelképek, csatakiáltások, rituálék) már az ősember is ismerte, de a világháborús rendszerek vitték tökélyre egyenruhákkal, nagygyűlésekkel és mozgalmi dalokkal.

 

Nyugat-Európa: a sovinizmustól a fasizmusig

A nyugati társadalmakban a hazafiság szorosan összefonódott a felsőbbrendűség érzetével, a gőgös birodalmi tudattal. A 20. század elejének puskaporos levegője kedvezett a sovinizmus eszméjének, amelynek lényege a nemzet elvakult imádata, kritika nélküli csodálata - gyakran más népek rovására. Állami propagandagépezet építette fel az eszmét, legalul kezdve: az iskolában a gyerekek már egyoldalúan pozitív képet kaptak hazájuk történelmi szerepéről, népük "hivatásáról". Ennek szemléletes példája a Joyeux Noel című film nyitó jelenete, amelyben francia, angol és német kisgyerekek szavalnak iskolai rigmusokat - mindig a másikat nevezve meg bűnösként - vagy éppen kiirtandó fajként.

 

Ezek a mondókák termelik ki a későbbi fasiszta rendszerek társadalmi bázisát. A nacionalizmus tekintélyuralmi formájában nagy szerepet kapnak a tömegbutító látványelemek: felvonulások, zászlók, jelvények, egyenruhák. Az állam militarista jellegűvé válik, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszti a társadalmi élet minden területére. A nemzeti összetartás főképp az idegengyőlöletből táplálkozik. Thomas Mann 1930-ban figyelte meg egy olaszországi fürdőhelyen, hogy hogyan mérgezik meg ezek az eszmék már a gyermekek játékait is:

A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban. A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták... Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges. (Thomas Mann: Mario és a varázsló)


A fasizmust mint fertőző betegséget szemléletesen mutatja meg a Cabaret című film egyik fő jelenete, amelyben egy Németországban utazgató amerikai férfi szembesül a mozgalmi dalok szuggesztív, közösségteremtő erejével. Egy vidéki sörkert idilli hangulatát mérgezi meg az ártatlanul induló ének. A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig. A versszakok első két sora a békés nyugalom képével indít, majd a "de" ellentétes kötőszó teremt feszültséget. Előbb még burkoltan utal az erőszakra ("vihar"), aztán már nyíltan beszél a győzelemről. A harmadik szakasz már egyenes felszólítás: "But soon says a whisper: arise, arise" ("hamarosan azt suttogják: föl, föl") A magyarban az "arise" (kelj fel/talpra) szó szerinti fordítása helyett a "fegyverbe" kifejezést használtam - jelezve, hogy a filmben éneklő fiú arca éppen úgy torzult el ezeknél a szavaknál, mint tanácsköztársaság plakátján üvöltő harcosé:

 

A holnap már a miénk (Tomorrow Belongs To Me)

A mezőt forrón élteti a nap
Az erdőn szarvasgím lép
De jertek, s köszöntsük a vihart
A holnap már az enyém.

Hársak alatt viszi dús aranyát
Rajnánk a tenger felé
De túl reánk dicsőség vár
A holnap már az enyém

Bölcsőjében szundít a gyermek
Összefonódik virág s méh
Ám ez hallik majd: mind fegyverbe!
A holnap már az enyém.

Ó, Szent Hazám, Szent Hazám, hol van a jel
Gyermeked mit buzgón kér
Reggelre előttünk egy világ hever
A holnap már a miénk.

Remek dramaturgiai érzékkel építi fel Bob Fosse rendező a három perces jelenetet. Előbb az éneklő fiú derűsen átszellemült arcát látjuk, majd kontrasztként megjelenik a Hitlerjugend egyenruhához tartozó horogkeresztes karszalag. A közönség maga a német társadalom: a parasztembertől az értelmiségig, a tizenéves lánytól a büszke családapáig. A szólóénekhez előbb az egyenarcú ifjak duója csatlakozik, majd rövid időn belül az egész kert harsogva ugrik talpra - jelezve, hogy mind közösséget vállalnak a harcias dal éneklőjével. Kivéve a szkeptikus utazót és a (minden bizonnyal zsidó származású) szemüveges öregembert. A büszke karlendítés után a főszereplőkkel együtt távolodunk az őrülettől, s egy sokatmondó, gúnyos mosoly erejéig még feltűnik a film Cipolla-szerű ceremóniamestere.

  

 

Kelet-Európa: internacionalizmus

Magyarországon a szovjet megszállás után indult virágzásnak a mozgalmi dalok kultúrája. A gombamód szaporodó kórusokat a hatalom szolgálta ki ideológiai témájú énekekkel. Az első számú cél a nemzetközi munkásmozgalom marxista-leninista eszméjének erősítése volt. Míg nyugaton az erős nemzeti öntudat a hagyományokra és egyéni sajátosságokra koncentrált, addig keleten a nemzetköziség eszméje teljesen új, közös alapokon készült világtársadalmat építeni. Évezredes elnyomás és hazugság után akarta végre a valódi többséget, a munkásosztályt hatalomra juttatni. Bár Marx megírta, hogy csak fejlett társadalmakban érdemes elkezdeni a kommunizmus építését, a megalomán Szovjetunió minden gyarmatára ráerőltette ezt a gazdasági/politikai berendezkedést. Mint ismeretes: tragikus eredménnyel.  

Munkásmozgalmi dalok

A nemzetközi munkásmozgalom eszméit a leghíresebb kommunista mozgalmi dal, az Internacionálé foglalja össze. Franciaországban szerezték az 1800-as évek végén, a századfordulón lett világhírű és népszerű - olyannyira, hogy 1944-ig ez volt a szovjet himnusz. A Magyar Szocialista Párt vezetősége a kongresszusok ünnepi zárásaként még a kétezres évek elején is az Internacionálét énekelte - vagy inkább csak dúdolta, mert a tartalmával már nem szívesen nézett szembe. (videó

Internacionálé

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolgahad, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.

A dal egy végső, nagy világforradalomra buzdít, megszólítván az elnyomott, éhező munkásosztályt (proletariátus). "A múltat végképp eltörölni" jelmondat eszmei hátterét a további versszakok fejtik ki, megmutatva a feudalista/kapitalista rendszerek gyűlöletének okát. Egy részlet:

Internacionálé (harmadik versszak)

A gazdagoknak kedve-kénye
erőnkből szívja ki a vért,
csaló az államok törvénye,
mert minden bajt szegényre mért.
Kínlódás most a munka bére,
de már ebből elég, elég!
Szerszámot hát az úri kézbe
s ide a jognak a felét!


A Bécsi munkásinduló a két világháború közötti időszak osztrák mozgalmi dala, amely később a Vörös Hadsereg hivatalos himnusza lett. Szimbolikusabb nyelven szólal meg, mint az Internacionálé. Ódai hangnemben kéri útmutatónak a nemzetközi munkásmozgalom jelképét, a vörös zászlót.

Bécsi munkásinduló

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!
Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!


Az anti-Himnusz

Ami a náci Németországban a Hitlerjugend volt, az a kommunista Szovjetunióban a pionír mozgalom. Ez utóbbi mintájára alakultak meg a háború utáni Magyarország legfontosabb ifjúsági közösségépítő szervezetei. Az úttörők megkapták azt az agymosó tréninget, amely a párthű szocialista embertípus kineveléséhez kellett. A "múltat végképp eltörölni" szellemében az oktatási/nevelési folyamatban minimálisra vették a nemzeti értékek közvetítését. Ám nehéz dolguk volt Magyarország első számú mozgalmi dalával, a Himnusszal. A materialista természetéből adódóan ateista hatalom legszívesebben kukába vágta volna az Isten nevével kezdődő, nemzeti múltat magasztaló imádságot, de ezt még ők sem merték megtenni. Helyette próbálták ünnepségek funkciótlan dísszévé silányítani, illetve mozgalmi dalokkal helyettesíteni. Az 1970-ben írott Dal a hazáról az úttörőmozgalom kultikus énekműve lett. Ha jobban megnézzük a szövegét, szinte pontról pontra szembeállíthatjuk a Himnusszal, sőt, helyenként a Szózat motívumai is felfedezhetők benne ("Itt ringott bölcsőnk" - "Bölcsőd az s majdan sírod is"; "Miénk e föld..." - "Ez a föld, melyen...").

Dal a hazáról

Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen. 

Zengje dalunk nagy hőseink erényét,
Este, ha erdőn tábortűz lobog,
Boldog jövőnkért, boldog új hazánkért
Éltek ők, e bátor harcosok.

Kölcsey műve az Istent szólítja meg, a Dal a hazáról pedig a hithű, szocialista úttörőpajtást. A természetfelettitől megfosztott szöveget a családi kötelék hivatott emelkedetté tenni ("itt nevelt anyánk"). Míg a Himnusz Isten ajándékának tekinti a Kárpát-medencét, a Dal a hazáról szerint a "széles rónaság", a természet ontja ránk bőséggel kincseit. Az erdők, mezők dicséretében ismét Kölcsey szavai köszönnek vissza - más összefüggésben. A Himnuszban a kalász-szőlővessző fogalompár Krisztus testének és vérének motívumát idézi fel, és ezzel mutat rá az isteni kegyelem teljességére - az úttörődal a virágot állítja a kalász mellé, kizárva ezzel a vallásos áthallás lehetőségét.

A Dal a hazáról harmadik versszaka ügyes semmitmondással ússza meg, hogy bármi konkrétum hangozzék el a hazáról. "Nagy hőseink"-re hivatkozik (éppen úgy, mint a Himnusz), de míg Kölcsey neveket is mond (Árpád, Mátyás), addig a dal a "bátor harcosok" gyűjtőfogalomnál marad, amelybe éppen úgy belefér Dugovics Titusz, mint a kommunisták által hősként tisztelt 1919-es népirtó gazember: Szamuely Tibor.


Mozgalmi dalok Tímár Péter filmjében

A fent említett dalok mindegyike megszólal a 6:3, avagy: Játszd újra Tutti című filmben. Az 1993-ban játszódó történet focirajongó hőse egy látomásban negyven évet utazik vissza az időben, és megtapasztalja az ötvenes évek Magyarországát. Bár a cselekmény látszólag az 1953-as angliai futballgyőzelem körül forog, a film igazi értéke a kor atmoszférájának hű ábrázolása. Ebben nagy szerepet játszanak a mozgalmi dalok: az eltáncolt Bécsi munkásinduló (3:47), a bártran, fennhangon énekelt Himnusz (5:39), a provokációnak hitt Internacionálé (7:39) és a Cseh Tamás által megható nosztalgiával előadott Dal a hazáról (17:25).

megosztás
Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben az ő lendülete, szenvedélye nyilvánul meg

Az örök sztori

A szenvedély két ifjú vértanújának neve mélyen bevésődött a kultúrtörténetbe, tragikus sorsuk feldolgozások tömegét inspirálta világszerte. 27 opera, 40 film, számtalan klasszikus és modern dal, vers, illusztráció, szállóige, graffiti - mindegyik a maga módján, a maga korának viszonyrendszerében értelmezi a történetet. A legismertebb talán Franco Zeffirelli 1968-as filmje, melynek aktualitását a hatvanas évek szabadságmámorban úszó fiatalsága adta. Gyakran szolgál alapul a Capulet/Montague viszály áttételesebb feldolgozásokhoz, amelyekben a fiatalok szerelmének akadálya nem családi ellentét, hanem például társadalmi különbség (Titanic) vagy  különböző népcsoporthoz tartozás (West Side Story, Bronxi mese, Nyócker).
A színpadi verziók is rendkívül változatosak: hol elhagynak jeleneteket (családok kibékülése), hol hozzátesznek (Rómeó és Júlia párbeszéde a kriptában), hol pedig merész happy enddel zárják a darabot.
Egyébként már maga Shakespeare is szabadon kezelte a történetet, amely eredetileg olasz mese volt - Mercutio és Paris figurái nélkül.

 

 

A szenvedély ereje

A darab nagy áttörést jelentett a dráma világában, melyben a szerelmet nem tartották a tragédia műfajához méltó témának. Nagy értékvesztés nagy emberekkel történhet csak - gondolták. Hogyan lehetne két tinédzser végzetét királyok bukásához mérni?
Shakespeare rendkívüli tehetsége abban áll, hogy bármikor képes izzó feszültséget teremteni, alakjait elemi erők hajtják, nála minden állandó mozgásban van. Dramaturgiájának lényege a teljes szabadság, amely még a műfaji határokat is elmossa: a Rómeó és Júliában ugyanolyan természetességgel szólal meg a komikus hang, mint a tragikus. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanaz az erő táplálja: a féktelenül tomboló szenvedély. Ennek forrását nem a főhősök jellemében, hanem a korszak atmoszférájában kell keresnünk. 


Shakespeare világa

William Shakespeare különleges, átmeneti időszakot élt meg és vitt színpadra. Az újkor küszöbén álló Anglia Erzsébet királynő uralkodása alatt vált tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá. A középkori erkölcsi kötöttségek már fellazultak - az új polgári rend még nem szilárdult meg. Tökéletes talaja ez a drámának: kirobbanhat benne az útját, identitását kereső egyén, és a formáit próbálgató nyelv is.
Shakespeare szenvedélyes figurái csak a színpadon élnek. Nem érdemes jellemrajzukkal bajlódni: ami a szívükön, az a szájukon. Szerb Antal szerint a tudat nyersanyaga dől belőlük: "nem gondolkodnak a szereplők, hanem a tudatukban felvillanó képzeteket öntik nyelvi formába", és ugyanez jellemzi a cselekményt is: "ahogy nincs távolság lélek és szó között, úgy nincs távolság indulat és tett között". Ezek fényében már nem is annyira furcsa, hogy Rómeó és Júlia húsz perc beszélgetés után döntenek a házasságról. Shakespeare feszes drámai pillanatokból építi fel azt a teljességet, amelyet egy regényíró akár sok száz oldalnyi elbeszéléssel.

 

Globe

Az Erzsébet kori színház nem az ókori görög hagyományból táplálkozott, közvetlen előzményének inkább az egyházi misztériumjátékok és a kocsmaszínházak tekinthetők. Bár ezek céljukban homlokegyenest ellenkezők, a városi nép ugyanazt látta bennük: szórakozást. A misztériumjátékok bibliai történeteket vittek ki a templomból a piactérre - elképesztő színpadtechnikával és bőkezű egyházi költségvetéssel. A kocsmaudvaron meg feldobtak egy vásznat háttérnek, és már indulhatott is a játék. A 16. század második felében ez utóbbi mintájára tucatnyi színház épült Londonban. Leghíresebb a Globe, amelynek fő szerzője (és részvényese) William Shakespeare. A sokszög alapú épület belső udvara kerek (akárcsak a fogadóké), a karzaton a tehetősebb közönség ül, az udvaron a szegények állnak. Osztott a színpad is (akárcsak a misztériumjátékoké): az előszínpadon játszódnak az utcai jelenetek, a függönnyel takarható hátsó részben a benti cselekmények, fent pedig az erkélyen zajló vagy égbeli történések. A jelmezek gazdagságára, szépségére nagyon ügyeltek, díszlet építésével azonban nem bajlódtak (a nézők eleven fantáziája kitöltötte az üresen hagyott teret). Világítás híján a darabokat nappal adták elő, az idő múlását szövegbeli utalásokból lehetett nyomon követni. Nők (akárcsak a görögöknél) nem kaphattak szerepet.

 

 

Rómeó és Júlia

Shakespeare szinte összes művének történetét korábbi forrásokból kölcsönözte. Nem mintha ez kisebbítené költői érdemeit: nélküle Romeo és Júlia végzete csak egy maradt volna a sok olasz reneszánsz mese közül. A darabot a dramaturgiai és nyelvi megformálás emelte világirodalmi szintűvé. Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben Shakespeare lendülete, szenvedélye nyilvánul meg.

Az egy felvonásban lezúduló cselekmény könnyen összefoglalható. Helyszíne a Capulet és Montague családok ellenségeskedésével mérgezett olasz város: Verona, ahol a melankolikus ábrándokban olvadozó Rómeót barátai elrángatják a Capulet család álarcosbáljára. Ismeretlenül szeret bele Júliába, akinek vallomását előbb kihallgatja, majd viszonozza éjjel a kertben. Házassági szándékukban a lány dajkája és Lőrinc barát segíti a szerelmeseket. Az előbbi üzeneteket közvetít, az utóbbi titokban összeadja őket másnap. Még azon a délutánon tragédia történik: Rómeó (bosszúból Mercutio haláláért) megöli Júlia bátyját, Tybaltot, majd a nászéjszaka után száműzetésbe vonul. Az eseményeket tragikus irányba viszi a sietség: a Capulet családfő előre hozza Júlia és Paris tervezett esküvőjét, amelyet a lány kétségbeesetten próbál elkerülni. Rómeó szerelme halálának hírére visszasiet Veronába, nem tudván, hogy a lány csak tetszhalott. Miután megölte a kriptánál őrködő Parist, mérget iszik Júlia ravatala mellett. A halott kedvese látványára ébredő Júlia leszúrja magát. A megrendült családok békét kötnek.

A puszta történet magában nem sokat mond. Így akár egy szomorúbb Dekameron-novella is lehetne. Ereje a részletekben rejlik, érdemes megfigyelni ezeket az alábbi két kiemelt jelenetben.

 

Megismerkedési szonett

 

A fiatalok első beszélgetése olyan, mintha egyazon verset mondaná a két szereplő - párbeszédes formában. A jelenet érzelmi, erotikus töltését felerősíti a tartalom és forma feszültsége: Rómeó vallásos motívumok szimbolikus nyelvén udvarol. Júlia kezét szentélynek nevezi, saját ajkait zarándoknak, a csókot pedig (merész huncutsággal) vezeklésnek.


Rómeó: (megfogja Júlia kezét)
Ha méltatlan kezemmel meggyalázok
egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
a két ajkam, két piruló zarándok,
e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:
Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
hisz jámborság mozgatja, semmi más.
A szentet hívő kéz érinti meg,
s a zarándokok csókja: kézfogás.

[Shakespeare idejében egészen prózai oka is volt a metaforákban való udvarlásnak: a nő tehetett úgy, mintha nem tudna olvasni a sorok között, így a kikosarazott férfi megszégyenülés nélkül vonulhatott vissza. Júlia válasza egyértelműen pozitív, gyönyörű szójátékkal száll be ő is a képes beszédbe: "And palm to palm is holy palmers' kiss." A 'palm' egyszerre jelent tenyeret, és annak természeti alakmását: a pálmalevelet - amely egyben a zarándoklat szimbóluma is. Shakespeare szenvedélyes világában nincs megállás: a kézfogástól felbátorodott fiú csókot kér, igaz, még mindig vallásos képekben.]

Rómeó: 
S vajon a szenteknek nincs ajka, szája?

Júlia:
Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó:
Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:
A szent nem mozdul – bár nem szívtelen.

["Saints do not move, though grant for prayers' sake." Nyersebb fordításban: ...bár hajlik arra, hogy engedjen a fohászkodónak. Júlia elfogadja a közeledést, és az első csók máris újabb szellemes játékot szül.]

Rómeó:
Ne mozdulj hát, s imám bevégezem. (Megcsókolja.)
Ajkam bűnét elvette ez az áldás.

Júlia:
A bűn átugrik szájról szájra könnyen.

["Then have my lips the sin that they have took." Egyes modern angol átiratokban ezt Júlia nem mondja, hanem inkább kérdezi. Édes rácsodálkozással provokálja Rómeót: "Akkor most ajkad bűne az enyémre szállt?" A fiú rögtön veszi a lapot.]

Rómeó:
Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás!
Most add vissza. (Megint megcsókolja.)

Júlia:
Úgy csókolsz, mint a könyvben.

[Semmiképpen sem dicséret Júlia megjegyzése: a "by the book" (könyv szerint) inkább Rómeó tapasztalatlanságára utal. Így értelmezi ezt a részt Nádasdy Ádám, a fordító: "Szerzőnk a beszélgetést kezdeményező Rómeó idealizált, divatos könyvekből tanult szerelemfölfogását is jellemezni kívánta. Rómeó a szerelem terén egyelőre elméleti szakember, afféle széplélek."] 

Erkélyjelenet

 

 

Rómeó még aznap éjjel a tettek mezejére lép: nem törődve a veszéllyel, bemászik a Capulet ház kertjébe, hogy megkeresse Júlia szobájának ablakát. A sors kegyéből éppen kihallgathatja Júlia titkos vallomását.

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
(O, Romeo, wherefore art thou Romeo?)

[Ha a darab csak egy szimpla szerelmi történet lenne, akkor ezt kérdezné Júlia: "Ó, Rómeó, mért vagy te Montague?" Hiszen (látszólag) azon sóhajtozik, hogy szerelme az ellenséges család sarja. Ám ennél sokkal többről van szó. Ennek a tizenöt éves lánynak a suttogása valójában egy egész korszak kiáltása, világba harsogott kérdése: Ki vagy te? KI VAGYOK ÉN?]

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Mondj le nevedről, tagadd meg apádat –
vagy esküdj meg, hogy örökké szeretsz,
és én nem leszek többé Capulet. (...)
Csak a neved az ellenség nekem;
te te maradsz, akárhogy hívnak is.
Mi az, hogy Montague? Se kéz, se láb,
se kar, se arc, se más, ami valóban
az emberé.

[Shakespeare költői és drámaírói zsenialitása az, hogy az egész reneszánsz életfelfogás lényegét belesűrítette ebbe a jelenetbe. Szemünk előtt rombolja le a falakat, a középkori embert definiáló határokat, és felmutatja mint örök emberi lényeget: a szabadságot.]

Hát legyen más neved!
Mit ér a név? Aminek neve „rózsa”,
az más néven is éppoly illatos.
Rómeó is, ha más nevet viselne,
drága maradna és tökéletes,
mint most. – Vesd le a neved, Rómeó,
mely nem is részed, és cserébe engem
végy mindenestül!

[Ahogy a megismerkedési szonettben Júlia, úgy itt Rómeó veszi fel a fonalat, és a lány szavait továbbfűzve felel a "Ki vagy te...?" kérdésre:]

Név szerint
nem tudom megmondani, ki vagyok.
A nevemet, szép szent, utálom én,
mert az a név ellenséged neked.
Ha papíron volna, most összetépném.

Összetépni nevünket: az öntudatra ébredés vad, energikus kifejezése. Franco Zeffirelli rendező költőien mutatja ugyanezt a Szent Ferenc életét sajátosan megfogalmazó Napfivér, Holdnővér című filmben. Ferenc, akit a keresztes hadjárat döbbent rá a társadalom hazugságaira, hazatérvén botrányt okoz szimbolikus eszmélésével: az egész város szeme láttára adja vissza ruháit (és nevét) atyjának. "Nincsenek többé apák, nincsenek többé fiúk..."
A középkorban nagy bátorság kellett az egyéni harmónia kibontásának útjára lépni, hiszen az egyház ennek éppen ellenkezőjét hirdette: szembeállította a testet a lélekkel, szétszakítva ezzel az ember eredendő egységét. Egy jó keresztény szerint az anyag a pokolba, a szellem az égbe gravitál. (Ebből a szent skizofréniából sosem gyógyulnak ki. „Nékem a test ellenségem…” – olvashatjuk egy 19.(!) századi imakönyvben.)
Nem véletlen, hogy a reneszánszban az ókori művészet- és életeszmény születik újjá. Így fogalmazta meg a testi-lelki harmónia megtalálásának filozófiáját Arkhilokhosz: „Fogadd el hát az emberélet ritmusát.” (Megnyugvás a sorsban című epigramma, i.e. 7. század)

megosztás
Válaszd ki a most ismert kedvenc zenéid közül, melyik hármat mutatnád meg 2065-ben az unokádnak, és miért. Írj dalcímet, előadót és néhány soros indoklást, hogy miért szereted azt a dalt.

2065 – az olajcivilizáció alkonya. Vidéken élsz szűkebb családoddal, a városba már csak portyázni jár be a fiad egy felfegyverzett csapattal. A kis farmon te vagy az egyetlen, aki emlékszik a régi időkre, mesélsz is sokat a tizenöt éves unokádnak a 21. század elejéről.

Az egyik portya során fiad nagy kincset talál egy romos benzinkúton: két ceruzaelemet. Amint hazaér, odaadja unokádnak, aki lelkesen rohan hozzád, mert tudja, hogy őrzöl egy nagyon régi mp3-as lejátszót. A fiú eddig csak éneket hallott, zenét még sohasem.
A lejátszó töltöttség jelzője villog, amiből lehet tudni, hogy csak két-három dal meghallgatására lesz lehetőség.

Feladat: Válaszd ki a most ismert kedvenc zenéid közül, melyik hármat mutatnád meg az unokádnak, és miért. Írj dalcímet, előadót és néhány soros indoklást, hogy miért szereted azt a dalt. Esetleg ügyelj arra is, hogy többféle stílus jelenjen meg, hiszen unokád akkor hall először (és lehet, hogy utoljára) zenét.

(Az első egy 2014-ben végzett diákom megoldása, aki a honlapon találkozott a feladattal, a többi a 9., 10., 11. osztályosok munkája.)

Szentgyörgyi Ádám

2065 - a civilizáció alkonya.
Képzelj el egy farmot hatalmas termőfölddel, istállóval, és egy szép emeletes családi házzal, virágokkal ellepett macskaköves terasszal. Itt éltünk mi nagyanyáddal több, mint 40 évet. Most pedig nézz körbe...! Kirohadt a föld, az egyetlen kút kiszáradva, a gaz mindent ellepett és ide vagyunk kényszerítve 15 emberrel, akiket a társainknak nevezünk. Régen ez a hely gyönyörű volt, nyugis, távol a külvilágtól, de ha már akkor távol volt akkor most hol lehet? Szerencsére itt vagyunk neked édesapáddal, akik bármi áron megvédenénk téged. Sajnálom, hogy ilyen világba kellett születned, nem láthatod a Seahawksot játszani, nem tudod milyen beülni egy moziba vagy akár a haverokkal végigbulizni az éjszakát. Bele tudsz gondolni, milyen lehet elmenni a boltba tejet meg kenyeret venni pénznek nevezett érmekkel, fegyver nélkül!? Vicces belegondolni, hogy régen kinyitottál egy újságot, és mindenhol társadalomkritikákat és a hatásvadász cikkeket olvashattad, most meg már azt se tudod mit jelent az hogy, társadalom. Na, add csak ide azokat az elemeket, hátha működnek, és mutatok pár dalt a 21. századból.
Úgy látszik három szám erejéig működésre tudjuk bírni ezt a régi kacatot.
 Ezek a számok én és az apád idejéből származnak, úgy jegyezd meg őket, hogy ha később lehetőséged adódik újra hallgatnod, sokat meríthetsz belőlük.
 Az első Eminem: Lose yourself egy 2002-es dal, lényegében a motiválásról és céljaid eléréséről szól. A te világodban segíthet, hogy erős maradj, harcra kész és benned tartsa a lángot a portyák előtt. Apádnak annak idején sok erőt adott ez a szám... tudom, mert hallottam, akárhányszor indult a kondiba ezt bömböltette az emeleten. Lehet, hogy ezért lett most ekkora BADASS. A kedvenc soraira mai napig emlékszem:
"A lelked menekül ezen a hézagon keresztül. Ez a világ az enyém, hogy meghódítsam, Tégy királlyá, míg haladunk az új világrend felé."
 A második dal, egy 2014-es film az X-MEN zenéje a Hope. Tudod, mindenki életében vannak mélypontok, és ez a szám talán segít téged átesni ezeken. Keressél egy csöndes, biztonságos helyet, ahol csak egyedül vagy, berakod a fülhallgatót és becsukod a szemeidet. Értékeld át, amid van, próbálj pozitív lenni, és higgy abban, hogy fel tudsz állni akkor is, ha már nem látsz rá sok esélyt. Ez a remény!
 A harmadik egy 2015-ös dalocska, arra buzdítson, hogy legyél kicsit önző, ne változz meg másokért, ne engedj, mert könnyen hátba szúrhatnak. G-Eazy Bebe Rexha: Me, myself &I. Jól válaszd meg a barátaidat és hogy kiben bízol meg.
"Nincs szükségem semmire, hogy túléljem az estét".  A szám ritmusa engem boldogsággal és erővel töltött meg, ugyanakkor elgondolkoztatott a szöveg. "Tudom, hogy nagyszerű vagyok, de nagyon össze vagyok törve"
Lásd meg benne, amit szeretnél, az örömöd vagy akár a bánatod.
 
- Ó, a csudába... le is merült ez a vacak. Mindegy, drágám, remélem, hogy örömet tudtam neked szerezni, hogy megmutattam ezeket a régi klasszikusokat. Az mp3-at tartsd meg nyugodtan, vigyázz rá, és ha találsz még elemet, szólj, és meghallgatjuk még, amik rajta vannak.
 - Köszönöm nagyapa, ígérem, nagy becsben tartom! Kérdezhetek valamit?
 - Persze fiacskám, mi lenne az?
 - Mi az a BADASS?

https://www.youtube.com/watch?v=xtuDZBhxkfI
https://www.youtube.com/watch?v=MH4uuWITmgY
https://www.youtube.com/watch?v=K533gW3boIY
 


Pesti Balázs (11.E)

1. Punnany Massif : Szabadon
(indoklás: az unokám eddig nem hallott zenét, így ennek a dalnak az aláfestése, a laza ritmusú egyszerű dalolászása felvezeti a következő számot)

2. Subscribe: Countenancing (My Baby Stole My Gramophone)
(ind.: a laza-magyar-liberté után nem kegyelmezek, bedobom a mélyvízbe, kihasználom, hogy a feladatban nem volt megszabva a dal hossza, csak a mennyisége, ezért ezt a nyolc perces számot választottam, ugyanis ez a magyar gyöngyszem annyira crossover, hogy a témáiból mazsolázgatva egy kisebb EP-t lehetne kiadni, ha egy témát egy dalnak veszünk)

3. Ivan & The Prazol: Take My Hand
(ind.: az előző szám valószínűleg némiképp sokkolta a 15 éves unokám, ezért utolsónak is egy egyszerű dalt dobtam be. Megmutatom neki, hogy anno a nagyfater milyen elő koncert élményen esett át, és megfigyelném, hogy zene és tánc ösztönösen összefonódik-e egy gyermek fejében... ha nem táncol, elgondolkodom azon, hogy esetleg átváltozott élőholttá...)

https://www.youtube.com/watch?v=B4GPhQRnQes
https://www.youtube.com/watch?v=MIQAT_32jh8
https://www.youtube.com/watch?v=5udMsfoGxHw


Gujka Roland (11.E)

Disturbed: Land of Confusion
Ezt azért mutatnám meg neki, mert teljesen jól mutatja be az akkori világot, amikor még egyben volt a társadalom és irányítva éltünk.

Asking Alexandria: Not The American Average
Ezt azért mutatnám meg neki, mert ebben a zenében elég sok érzelem megtalálható... De legfőképpen ideglevezető hatása van.

Three Days Grace: Time of Dying
Ez azért az egyik kedvencem, mert ez egy motiváló zene, amibe elég sok dolgot bele lehet látni, mint például, ha van egy célod vagy szerelmi bánatod van, vagy csak ha a 2065-ös világban vagy, és fel akarod adni, mert egyedül érzed magad, és mert sok rossz történik, ez a zene talán segíthet.

https://youtu.be/YV4oYkIeGJc
https://youtu.be/l7Fi8-7HRhc
https://youtu.be/xfDLE2DDFek


Nagy Gréta (12.E)

Kegyetlen dolog 3 zenét kiválasztani :/
http://youtu.be/hTWKbfoikeg
http://youtu.be/OPf0YbXqDm0
http://youtu.be/5XOe1Xs6gwM
Bonus
http://youtu.be/7orgza05MAo ezt meg csak azért, mert ettől a zenétől szerettem meg igazán a hangszeres zenét.


Csutár Péter (10.A)

Elsősorban rap-et mutatnék neki, de abból is magyart, és ami a nincstelenségről szól, hogy lássa, akkoriban sem volt minden rendben Magyarországon. Első zene Trick: Nekünk csak a járda meg a beton című rap lenne. Ebben a magyar helyzetet szidja, és a szegényeket pártolja, és kiáll mellettük. Második zene az AK26: Szegények fegyvere című rap. Ez is hasonló az előzőhöz. Itt arról énekel, hogy a szegények nem állnak ki magukért, és hogy a kormányt sem izgatja, hogy hogy is él a magyarok többsége.

https://youtu.be/YAKKL3jd3Xg
https://youtu.be/BZEQARDTZ1I


Szabó László (12.E)

Frédéric Chopin: Waltz is A minor (Chopin)
Frédéric Chopin műve amellett, hogy megnyugtató, fülbemászó dallamával biztos sikert arat egy a zenét még nem ismerő személynél is, főleg ha előtte nem hallott még 21. zenét sem, mert így a fiatal nem a "modernebb", főbbként szemét művekhez hasonlítja.
Azért ezt lenne az egyik, mert az izgalommal teli világban jól jön egy a megnyugvást hozó mű.
 
Vivaldi: Négy évszak - Nyár
Ebben a számban több hangszerrel is megismerkedhet a hallgató, a mű hallgatása közben könnyen ráhangolódhat annak témájára, és könnyedén beleképzelheti magát a nyárba és annak szépségeibe.
Azért lenne ez a második választásom, mert ezzel a művel megismerhet több valódi hangszert, mivel már a 21. században is egyre ritkábban fordultak elő, ezzel hatalmas értékeket szorítva ki a világból.
 
Erkel: Hunyadi László - Palotás
Ez a mű is a fülbemászó dallama miatt került a listámra és a gyors ritmusa miatt, amely elvarázsolja hallgatóját.

https://youtu.be/Smqj_z04i4A
https://youtu.be/4C1Wu1Agaos
https://youtu.be/dhk1IPExjnk


Burai Ignác (12.E)

Ez a kettő azért mert illik az emberiség hülyeségeire és mások személyiségeinek kiszorítására: Mentha: Volt egy álmom, Mentha & Gabó: Áldozat  
Azért mert egy cigány muzsikát is halljon a gyerek: Ternipe: Na gindyin muri gazsi

https://youtu.be/clvzvD8Pqgc
https://youtu.be/fDr9trDPjq8
https://youtu.be/PiforBKZgFY


Fazekas Levente (11.E)

Escobar: Az érem egyik oldala
Ezt azért, mert benne van minden,  a pénz jó ha van… de ha nincs akkor is ugyan olyan szép lehet az élet, mert az életet nem a pénz teszi széppé hanem az élmények…
Aranyszemek: Köszönöm, Ó, Istenem
Ezt azért hogy, tudjon egy jó lájtosat denszelni, ha már először és lehet utoljára hall zenét
Ternipe: Álom vagy Te…
Ezt pedig azért, hogy tudjon mit énekelni a hölgyeknek, ha megy csajozni

https://www.youtube.com/watch?v=Uk7290Pisac
https://www.youtube.com/watch?v=WYcC6oalaTg
https://www.youtube.com/watch?v=tW3NM-ic6Rk


Berényi Tamás (9.A)

Alfonz: Ganjaman
Ezt a számot még akkoriban hallgattam, mikor olyan idős lehettem, mint te, akkor még minden rendben volt, az áram, a boltok még megszokottak voltak, legtöbbször erre a számra indultunk el csavarogni egy jó cigivel a kezünkbe, nagy hangulatteremtő volt. Nekünk ez a szám a lazulást jelentette, pálinkával vegyítve hihetetlen jókat lehetett rá csapatni.

Kárpátia: Valahol Magyarországon
Egy elszabadult buli után segített egy kicsit megnyugodni és emlékeztetett, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit kell tennünk. Ez az ideális polgárt tüntette fel átvitt formában, de könnyen megfejthető, igazi hazafias szám volt .

Kárpátia:  Ott, ahol zúg az a négy folyó
Ez a szám a történelembe nyújt visszatekintőt emlékeztet, amit és akiket elvesztettünk ez idő alatt.
Ezt még én hallgattam papámmal, tehát ez a felelevenítés és a közös percekért, hogy később te is tudj valamit mesélni az unokádnak.

https://youtu.be/CpP1oYNsXwI
https://youtu.be/6WSHl-yd2J8
https://youtu.be/lt7uG_HnWDI


Berkes Zsolt (9.A)

Droplex & Monolix:  Shine
Hát én szerintem ez tombolós zene :D de esetleg  Tech-house
Tomcraft – Loneliness: 2016 (Ziltik Remix)
Ez egyik Kedvencem, hiszen nem az a dübörgős, széteffektezett valami , hanem ez egy alapütem,  de Elég jól megrögzül a fejben és dúdolható (szerintem).
Zoltán Erika: Szerelemre születtem (DJ Thörök & Clubpulsers Remix)
Ezt is szeretem,ez pl. szerelmes zene, ami azt sugallja, hogy mindenkinek megvan a saját párja.

https://youtu.be/Q4k1eNUg-8I
https://youtu.be/QJvBgBWPkWk
https://youtu.be/T1LBqkfxvwc


Bottyán Bence (9.A)

Curtis: Vasárnap
Mert ez a zene a 2016-os évet mutatja be, és elmeséli, hogy milyen volt ebben az időben az élet.
Punnany Massif & AM:PM: Élvezd
Ez a zene megtanított az életre, hogy hogyan éljem, és hogy tudjak saját döntéseket hozni.
Mr. Busta  feat. Shawn: Páva Dal 2 (#cukinacisrinyamacik)
Ez a zene azt mutatja be, hogy a lányok mekkora kurvák tudnak lenni.

https://youtu.be/MTDkTPHv3ks
https://youtu.be/UrGS9EARHRc
https://youtu.be/7BIIIJmC0bE


Csúrik Ádám (9.A)

Kowalsky meg a Vega: Amilyen hülye vagy úgy szeretlek
Azért mert, hogy legyél szerelmes, legyél boldog, mert az az élet.
Kárpátia: Amíg csak egy magyar él
Azért mert, hogy legyen hazafias és szeresse a hazáját.
R. City: Locked away
Azért, hogy tudja meg, hogy voltak utak, amerre „nem tudunk” menni.

https://youtu.be/WA8j_b5WTys
https://youtu.be/AM4i2KmVJJI
https://youtu.be/6GUm5g8SG4o


Fazekas Tamás (9.A)

Alfonz: Ganjaman
Azért ezt mutatnám meg, mert ezt a dal azt mutatja meg, hogy élvezni kell az életet.
John Newman: Losing Sleep
Ez nem tudom, mit mutat meg.
Kárpátia:  Hintaló
Azt mutatja meg, hogy milyen hamar felnő az ember, és ezért éljünk át minél több élményt.

https://youtu.be/CpP1oYNsXwI
https://youtu.be/Bs5-klTyb9o
https://youtu.be/XaN9-Utxwzc


Hudacsek Pál Péter (9.A)

Offspring: You’re Gonna Go Far
Azért, mert ritmikus összhangban  vannak a hangszerek, és könnyen rá lehet hangolódni.
Hans Zimmer: Pirates of the Caribbean
Lírikus, drámai néha, ha játssza az ember, át tudja adni ezeket az érzéseket, de nem csak, ha játsszuk, hanem ha hallgatjuk is, és a hangos helyeknél mindent bele lehet adni.
Three Days Grace: Pain
Összhangos, át lehet érezni, és ez egy normális rockzene .

https://youtu.be/5_LxyhCJpsM
https://youtu.be/l5CGz8xz-58
https://youtu.be/Ud4HuAzHEUc


Kiss Béla (9.A)

P.mobil: Tudom hogy ki vagyok
Mert ez kicsit rá mutat, hogy itt 2016-ban már az embert manipulálják, és nagyon sok döntést más hoz meg helyette. Olyan ünnepeket erőltetnek ránk, ami nem is igazán fűződik hozzánk (a magyarsághoz) „miért lennék Valentin, mikor én Bálint vagyok”. Kicsit a zene is már olyan, hogy sok gyerek és felnőtt azért hallgat ilyen b¬¬*zi  számokat  (mr.busta, ak26, stb.) mert attól azt hiszik,hogy olyan vagányak lesznek, mint aki azt énekli : „nem hallgatok rádiót, ugyanazt a háromszáz számot”.

Kárpátia: Szibéria felé
Ezt a számot azért választottam, mert ez az elhurcolt nagyon sok magyar emberről szól, akiket Szibériába vittek ki dolgoztatni.  És ez rámutat arra, hogy mennyi szörnyűséget éltek át a magyarok a sok közül.

P.Mobil: Gyöngyök és Disznók
Ez a szám arról szól, hogy Magyarországon hány különböző nép telepedett le (zsidó, cigány, néger és a többi nép), ezt azért mutatnám meg, hogy a gyereknek legyen rálátása, hogy hogy néztek 2016-ban a magyar emberek a különböző népcsoportokra.

https://youtu.be/muHOHO43qLs
https://youtu.be/aIbNsfmTJmQ
https://youtu.be/UlQZozWkjXk


Koll Bence (9.A)

Road: Felpörögve
Ez a zene részben arról szól, hogy az ember élhet szenvedélyesen is. A zene lényege, hogy a féktelen szenvedélyes élet és a folytonos ellentmondás.

Three Days Grace: Over and over
Ez a zene számomra nyugtató hatású. Nem az a nagyon pörgős, hörgős, de nem is az a nagyon lassú nyálas szar.

Three Days Grace: Pain
Ez pedig pont az előző zenének az ellentéte. Ezt a zenét csak akkor hallgatom, mikor ideges vagyok. Vagy éppen akkor amikor hangulatom van hozzá, ha nincs, akkor általában továbbléptetek rajta.

https://youtu.be/ZpowC8WUHK0
https://youtu.be/okC4hw8IPYg
https://youtu.be/Ud4HuAzHEUc


Mága Dániel (9.A)

Horváth Tamás: Hányszor
Azért mert mindig önmagunkat kell adnunk, nem másoknak megfelelni.
Stero players
Ismerje meg a 21 századi zenét, mert  nagy hangulatot tud csinálni.
Mario: Mért fáj a szív
Sok mindent ki lehet fejezi  egy lánynak .

https://youtu.be/j94s1DROuLc
https://youtu.be/HScJY1djK7w
https://youtu.be/_BZXwi3tokU


Makovics Máté (9.A)

Tame Impala: Feels like we only go backwards
Tame Impala: Why won’t they talk to me
Foster The People: Coming of age  
Ezek a zenék adtak erőt anno ahhoz, hogy túléljem a szürke hétköznapokat, és ne adjam fel az életet.

https://youtu.be/wycjnCCgUes
https://youtu.be/HQ7hdF7Xyns
https://youtu.be/MBqzrj18S2w


Nagy Martin (9.A)

Mike Posner: I Took A Pill In Ibiza (Seeb Remix) (Explicit)
Ezzel a zenével azt szeretném neki megmutatni, hogy az élet hiába tűnik hosszúnak, hamar el fog telni. Élvezze az életet, ne törődjön a hülyékkel, legyen boldog. Persze ezzel nem azt mondom, hogy igyon, drogozzon stb…  Csak élvezze az életet, törődjön sokat a körülötte élő emberekkel, családjával, barátaival, barátnőjével.

Avicii: Broken Arrows
Ne bánkódjon a bukásokon, álljon fel és próbálja meg újra, nem szabad feladni. Segítsen másoknak, legyen segítőkész.

Duke Dumont: I Got U (Official video) ft. Jax Jones
Legyenek álmai, legyenek fontos céljai, amiket szeretne valóra váltani, ami most még gyerekként lehetetlennek tűnik, de később meg lehet valósítani. Ne adja fel a harcot semmiféleképpen az álmáért. Jobb úgy élni és olyan helyen dolgozni, ahol szeretett volna, mint ahol utál dolgozni, és minden napja iszonyat fárasztó és unalmas.

https://youtu.be/foE1mO2yM04
https://youtu.be/V6iKSUoUN48
https://youtu.be/FHCYHldJi_g


Szendrei András (9.A)

AK26: Barnabás
Bemutatja az abban az időben lévő (divat) embert
Mr.Busta: Mi Közöd Hozzá?
Egyik kedvencem volt mert bene van minden aminek bene kell leni
Mr.Busta x Tomega: Semmi Baj
A legnagyobb kedvencem,  abban az időben elmondja az ország sorsát, hogy mi volt: a magyar ember halálra dolgozza magát, és mégsem él meg, de a menekülteket támogatjuk.

https://www.youtube.com/watch?v=VC4hsB-C1wA
https://www.youtube.com/watch?v=sIsAeSvvAe4
https://www.youtube.com/watch?v=WzcbuNDgmpQ


Turóczi Tamás (9.A)

BSW: Semmi Gond
Én ezt a zenét azért szeretném neki megmutatni, mert elmondja, hogy a szívünkre kell hallgatni, és azt csinálni, amit mi szeretnénk, és nem azt, amit mások akarnak vagy mondanak.

BSW: Nem gátol semmi
Azokra kell hallgatni, akik velem vannak, és nem pedig azokra, akik visszahúznak.
„Csak teszem, mit akarok és nem gátol semmi, csak tolom míg nem lesz a Skodából Bentley.”

Essemm: Neked írom
Ezt azért szeretném megmutatni, mert a kedvenc előadóm, és szeretném, ha ő is legalább egyszer meghallgatná.

https://youtu.be/Hogw4SeBsYo
https://youtu.be/MKFLdCELaSg
https://youtu.be/S_NQ8pbiPDM

megosztás
Érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”...

Petőfi arcai

Petőfit (valahogy) mindenki ismeri. Bárki írhat róla bármit – ő már nem ellenkezik. Alakja a 21. századból visszatekintve olyan, mint egy védtelen köztéri szobor, amelyet oly sokáig és oly vastagon tiszteltek mindenféle (jó)madarak, hogy már nem láthatjuk egykori arcát. Alapos pucolásra van szükség, ha valami érvényeset is akarunk mondani róla.

Nem ért engem a világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
(1846)

 

 Az utókor (hasonlóan mint a 19. századi magyarság) nem tud mit kezdeni Petőfi szélsőségeivel. Más lenne a helyzet, hogyha nem költő, hanem regényíró lett volna. A kortárs Dosztojevszkij regényeit a tudomány polifonikusnak nevezi, ami annyit jelent, hogy az író az ellentmondó filozófiai nézeteket regényszereplőkre osztotta szét, és nagy vitákban ütköztette. Mivel azonban a költészet rendkívül személyes (líra: érzelmek kifejezése), ezért a naiv olvasó Petőfi versbéli eszméit azonnal önvallomásnak veszi, a lírai ént azonosítva a szerzővel. Ha egy mű nem fér bele az így kialakított képbe, akkor egyszerűen tudomást sem vesz róla. Így volt ez évtizedekig jelen felelet témája, Az apostol esetében is.

A bukott színész és a slágergyáros újságíró

Petőfi nem kapott annyit az iskoláitól, mint előtte Csokonai. Az unalmas osztályteremből hamar (tizenhat évesen) kicsalta az eleven művészet, a színház – hiába próbálta óvni ettől a gyakorlatias, egyszerű édesapja. Vándorszínészként a ranglétra legaljáról indul: színdarabok szövegeit másolja, díszleteket hoz-visz, kisebb szerepeket játszik. Nehézségei ellenére ez a világ Petőfi valódi iskolája: külföldi olvasmányaiból és a színházi előadásokból rengeteget tanul, és a vidéki utak során a magyar társadalom sok izgalmas figuráját ismeri meg (akiket később verseiben örökít meg). Ám hiába a lelkesedés: a kor színészi ideáljának az “igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember” nem felel meg (ráadásul sem énekelni, sem táncolni nem tud – ami a női közönség szemében eleve bukás). Kudarcait Debrecenben elégeli meg, innét 1844 elején Pestre gyalogol, hogy verseit kiadassa.
Nem ismeretlenül indul neki a költői pályának: két évvel korábban küldött be először verset egy irodalmi laphoz. Most azért jelenik meg személyesen is, hogy megnyerje Vörösmarty Mihály támogatását, ám ennél sokkal többet kap: egy egész folyóiratot. A Pesti Divatlaphoz kerül segédszerkesztőnek, ami egyik részről fárasztó hivatali papírmunkát jelent, másrészt lehetőséget biztosít neki, hogy hetente megjelenjen egy-egy verse. Petőfi energiájának és tehetségének köszönhetően hamar megugrik az eladások példányszáma. Felismerve az alkalmazottjában rejlő gazdasági lehetőséget, a főszerkesztő (Vahot Imre) elkezdi kiépíteni a “Petőfi-imidzset” – pontosan úgy, ahogy ma készül egy “celeb”: vitákat gerjeszt körülötte, titkokat szellőztet, álhíreket terjeszt. A lényeg, hogy vigyék a lapot, mint a cukrot. Petőfit (nemcsak verseiben, de öltözködésében is) ráállítja a legújabb irodalmi divatra: a népies-nemzeti irányra. Ezt írja róla egy cikkben: “Ő az egyszerű természet, a nép, a tősgyökeres magyarság költője… Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei természetes melegével s bűbájos varázsával át-meg-áthatja, szíve mélyéig megrendíti.” Ez nagyon szép, de ha jobban meggondoljuk, a “nép költője” igazából nem is a népnek írt, hanem a városi közönségének. Vidékre nem az irodalmi lapok vitték hírét, hanem a pesti cigányzenészek, akik színházi előadások szüneteiben Petőfi megzenésített verseivel szórakoztatták a népet. Ennek hatására művei villámgyorsan folklorizálódtak: a “Hortobágyi kocsmárosné”-t például lelkes gyűjtők népdalnak hitték, és beküldték a Kisfaludy Társaságnak.
Két jelentős, nagyobb terjedelmű alkotás zárja ezt a nyüzsgő korszakot: A helység kalapácsa című komikus eposszal az addig megénekelt tipikus népi alakjait figurázza ki, a János vitéz című elbeszélő költeménnyel pedig biztosítja magának az országos hírnevet. 1846 tavaszán “Tízek Társasága” néven összegyűjti azokat az írókat, akik unják már a szerkesztők önkényeskedését, és saját lapot készül indítani velük. Ez az író-sztrájk hamar megbukik, és innét Petőfi inkább már csak saját gyűjteményes kötetére koncentrál.

Legenda vagyok, avagy a Petőfi-evangélium

Az utókor a legnagyobb lelkesedéssel Petőfi utolsó három évéről, az 1847-49 közötti korszakról beszél. Ekkor lépett be az életébe a nemzeti politika és a lángoló szerelem: megismerkedett (majd összeházasodott) Szendrey Júliával, és jelentős szerepet kapott a forradalom színpadán. Azóta is a “Szabadság, szerelem” pózában megkövült hősszerelmes/prófétaköltő alakját tartja fenn emlékezetünkben a sok ötlettelen kliséparádé: megannyi állami, városi, falusi, iskolai március tizenötödike.
Így ír a jelenségről Margócsy István, az ELTE  XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője: “Ez az a Petőfi-kép, mely a népből jövő, őszinte, erényes, vidám, hazájáért mindenre kész természetes és naiv figurát sulykolja – akinek népiessége, természetessége és hazafiassága adja meg karakterisztikáját, s akinek sem személyiségproblémája, sem társadalmi érzékenysége vagy indulata nem emelhető ki; s kizárólag önfeláldozó hazaszeretete és ebből következő mártírhalála transzcendálja egészséges magánemberiségét.”
A magyarság tudatában élő Petőfi-kép kísértetiesen hasonlít Jézus “életrajzához”: elvakult rajongók írták, akik szemében a Mester az isteni tökéletesség földi megjelenése. Nem illenek bele olyan dermesztő gondolatok, mint:

Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.

Az idézet Az apostolból való, amelyet a megírása után huszonhat évvel, 1874-ben mertek először kiadni. Annyira megkövült ekkorra már a a Petőfi-ideál, hogy a közvélemény nagy része tudomást sem vett a műről, vagy legfeljebb ennyit mondott: „azt sem tudjuk tulajdonképpen, hogy mit akart” (Gyulai Pál). A huszadik század világégései idején azonban hirtelen nagy kereslet támadt Az apostol iránt – sajnos nem elsősorban az irodalom, hanem a politika irányából. A következő áttekintés jól mutatja, hogy egy mű értelmezését mennyire el tudja torzítani a befogadók egyoldalú világképe.

A politizáló Petőfi – a petőfiző politika

1919. A proletárdiktatúra (vagy ahogy később emlegették: “az első kommunizmus”) 133 napig tartotta rettegésben Magyarországot őrült ámokfutásával. A tanácsköztársaság vezetői persze nem így látták, szerintük az ő “forradalmukkal” Petőfi apostolának próféciája teljesedett be: “Fölkelt az új hős nemzedék, / S mit örökségben hagytak rá apái, / Leverte rabbilincseit.” E gondolatra a szovjet elvtársak is rásegítettek: Lunacsarszkij népbiztos szerint Petőfi „saját korának bolsevikje volt”.

1923. Érdekes módon a kommünt leverő Horthy-rendszer is megtalálta magát Az apostolban, amelynek hősét mint “nemzeti forradalmárt” állították be a költő születésének századik évfordulóján. A korabeli nyugatos költők fel is emelték szavukat a hivatalos kultusz ellen. Móricz Zsigmond így morgott: „A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi-házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé.” Babits Mihály még keményebben fogalmazott: “Ünnepe vak ünnep (…) Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”

1949. Az talán már nem is meglepő, hogy később a Magyar Kommunista Párt is a költő politikai örököseként tüntette fel magát. Az apostolt Petőfi buzdító műveként tanították (elfelejtve, hogy a szerző halála után 25 évvel jelent meg), és műfaját hátborzongató módon így határozták meg: “szocialista eposz”.
A róla szóló tanulmánykötetet a sokatmondó “Lobogónk: Petőfi” címmel adták ki, ilyen meredek mondatokkal: „Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi útján járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása.”
Mit nem beszél az a muszka…

Az apostol

Történelmi tény, hogy Petőfi napra pontosan három hónappal a márciusi forradalom után vereséget szenvedett a szabadszállási képviselő választáson. De nem is akármilyet: még a beszédét sem tudta elmondani, annyira felbőszítették ellene a tömeget. A történteket részben megmagyarázza a költő visszaemlékezése: “Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon!” (Az említett rágalmak például: Petőfi apja bukott ember, a költő pedig könnyelmű pesti ficsúr, illetve orosz kém (!), aki szlovák királyt (!!) akar Magyarország élére.)
Másrészről igen beszédes Petőfi kiáltványa is, amelyet egy héttel korábban osztott szét a városban. Kétségtelenül hatásos a retorikája, de (mint kiderült) a büszke kunok földjén nem szerencsés így indítani: “A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. (…) Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. (…) Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben.”

Veresége után hónapokra eltűnt a politikai színtérről, és ez idő alatt írta meg legnagyszerűbb, legvadabb művét: Az apostolt. Több önéletrajzi elem is felismerhető benne: legegyértelműbb a főhős névadása (Szilveszter – Petőfi állítólag január elsején született), a szerelmi szál, illetve a választási kudarc (a faluból elzavart jegyző). A cselekmény lényege belefér egy mondatba is (a sors forradalmárt nevel az árva Szilveszterből, aki előbb könyvkiadással majd merénylettel próbálkozik, és közben végzetesen elhanyagolja családját), a feldobott kérdések viszont több századra elegendő gondolkodni valót adtak a nemzetnek. Az alábbiakban két fontos problémakört vázolunk fel: egyén/közösség, evolúció/revolúció.

Egyén vagy közösség

Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.
(A felelet elején idézett Nem ért engem a világ! kezdetű vers folytatása, 1846)

A magyar irodalomban először Csokonai filozofikus versei visszhangozták Rousseau gondolatait természet és civilizáció viszonyáról. Az estve szentimentális panasz formájában fogalmazza meg azt, ami Petőfi apostola számára már élet-halál kérdés: az emberi és polgári lét feszültségét. Ahogy megbomlott körülöttünk a természet és civilizáció egyensúlya, úgy került szerepkonfliktusba mindenki, aki nem csak létezni, de gondolkodni is próbál. Az ember felelősségi köre önmaga és a szűkebb környezete (család), ezzel szemben a polgár az a közösségi lény, akinek feladata a világegész szolgálata. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát:

Ledobta a ház és nap gondjait,
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.

A hős éjjeli látomásában az istenhez kiáltja világmegváltó gondolatait – hajnalra azonban éhen hal a kisebbik gyermeke. Nem az apa lustasága vagy nemtörődömsége, hanem a kérlelhetetlensége miatt. Szilveszter elutasította a földesúr által kínált állást (mert nem akart hajbókolni), elzavarták a jegyzői hivatalból (mert lázította a népet), nem adták ki a könyvét (király- és egyházellenessége miatt), és végül másolásból próbálta fenntartani a már négyfős családot – sikertelenül. A gyermek temetéséhez jegygyűrűjét kellett eladnia, amit apai (és emberi) bukásként élt meg:

Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
Szakítanák ki gyökerestül…
Ketté lett vágva multja és jelenje

Ezek után a vállalt prófétasors lendületével szaladt a végzetébe: egy titkos nyomdában sokszorosította lázító könyvét, amelyben cenzúrázatlanul fogalmazódik meg Szilveszter/Petőfi kérlelhetetlen hitvallása:

Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

A hatalom tíz év börtönnel jutalmazta ezeket a gondolatokat. Raboskodása derekán Szilveszter egy látomásban szembesült felesége halálával, és keserűségében a fent idézett iszonyú istenkáromlásig jutott (“Zsarnok vagy, isten, és én / Átkozlak tégedet…!”)
Miután kiengedték a meggyötört, ősz roncsot, nem is magára gondolt először, hanem azt kérdezte: “Szabad tehát a nemzet, a haza?” Iszonyatos csapásként érte a felismerés:

Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

Tíz évvel Az apostol előtt a romantika másik nagy költője, Vörösmarty is hasonló keserűséggel kiáltott fel: “Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért,” (Szózat) – de neki sikerült meggyőznie magát, hogy legyen türelmes: “És mégis – mégis fáradozni kell. (…) kezdjünk újra tűrni és tanulni.” (Gondolatok a könyvtárban). Petőfi nem. Hőse itt és most akarja érvényesíteni a világszabadságot, ezért (groteszk módon) magányos merénylőként próbálja megölni a királyt – és ebben is kudarcot vall. Szilveszter kivégzésekor az elbeszélő nem is a zsarnokot becsmérli igazán, hanem a népet, aki nem volt hajlandó megmozdulni a szabadságáért:

Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?


Evolúció vagy revolúció

Petőfi nagyszabású műve a világ boldogításának két lehetőségét vázolja fel. Az egyik a lassú, szerves változás (evolúció), a másik a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása (revolúció). A fentiekben ez utóbbinak kudarcát láthattuk, amikor a néptől elidegenedett radikális forradalmár szembekerül azokkal, akiket fel akar szabadítani. Szilveszter erőfeszítései azon buktak el, hogy nem igazán ismerte a népet – éppen úgy, mint ahogy Petőfi sem a szabadszállási kunokat. Minél inkább akart segíteni, annál inkább elszigetelődött a társadalomtól. Petőfi kérlelhetetlenségének szemléletes példája, ahogy a ’48 májusi nemzetgyűlést értékelte: “Kutyámat sem bíznám ily minisztériumra”.

De Az apostol csodája az, hogy megmutatja a másik lehetőséget is, az evolúciót. A “szőlőszem hasonlat” címen emlegetett részben az iskolát frissen végzett Szilveszter még lassú, nagyon lassú fejlődésben gondolkodott. Ahogyan a szőlőt a napsugarak érlelik, úgy érlelik a világot a nagy lelkek. Azzal nyugtatja magát, hogy “ha a kis szőlőszemnek egy nyár / Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, / Amíg megérik? ez belékerűl / Évezredek vagy tán évmiljomokba”. De a végső, közös célt már akkor is így fogalmazta meg:

Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!

Befejezésül érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”. Valószínűleg Adynak sem kellett volna annyit küzdenie a népies-nemzeti költészet megrekedt hagyományával. És az identitását, európai helyét csüggedten kereső magyarság némi lelki vigaszt kaphatott volna, ha látja, hogy maga Petőfi is mennyit őrlődött, kétkedett…

megosztás
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt evangéliumi súllyal.

2014 elején egy szolnoki művészeti iskola csapatát vittem a helyi színház által rendezett éves diákszínjátszó találkozóra, az "Ádámok és Évák ünnepére". A fesztiválon a társulatoknak nyolc perc játékidő állt rendelkezésükre, hogy színpadra vigyék Madách tizenöt színből álló, nettó két órás emberiségdrámáját. Fél év töprengés, és három eldobott forgatókönyv-ötlet után álltunk neki a végső kidolgozásnak. Tánc- és képzőművész kollégáim munkája mellett a legtöbb segítséget Vígh Erika tanárnő szelíd kritikái és Ónodi Gábor színész energikus ötletbombái jelentették. El is hoztuk a fődíjnak számító "Legjobb csapat" elismerést. Ám a munka igazi hozadéka nem is ez lett, hanem hogy az elkészült forgatókönyv oktatási anyagként is felhasználható, mert röviden és dinamikusan foglalja össze az emberiség... hogy is mondjam: tragédiáját.

Az előadás felvétele az alábbi linken nyílik meg (a hangminőséget felirat próbálja ellensúlyozni), alatta pedig a nyolc képre bontott szövegkönyv szerzői megjegyzései olvashatók.

 

1. A kulisszatitok (0:00-0:45)
A fejgép egy fehéringes, csokornyakkendős alakot világít meg, akit a tanítványaim találóan így jellemeztek: "egy beteg pincér". Ha rögtön madách-i alakot keresünk benne, akkor természetesen Lucifer kínálkozik megoldásnak. Ám amint megszólal, egy újkori, cinikus showman attitűdjével gazdagodik a figurája (gondoljunk Thomas Mann Cipollájára vagy a Cabaret című film ceremóniamesterére). Taszító bizalmassággal szólítja meg a közönséget, személyes titkot árul el:
"Tudjátok, imádom ezt csinálni. Nézni, ahogy szenvednek elveszetten, tanácstalanul, csak azt várják, hogy kézenfogd őket, és bevezesd a fénybe."
A fény kettős szimbólum a felütésben. Lucifer (jelentése: 'fényhozó') a fénybe, azaz: a tudásba vezeti az embert, ugyanakkor a színház fővilágosítójának szóló "Maestro, fényt!" felkiáltás egyben a teremtés aktusa is ("Legyen világosság").
Míg az elegáns Lucifer beavat a műsor titkaiba, mögötte egy rongyos ösztönszörny, egy ősgnóm kúszik a nézők felé. Gazdája lábainál a "sátán kutyája" engedelmes háziállattá válik, aki rögtön ugrik a mester parancsára.

2. Intro (0:45-1:32)
Lucifer szavára megkezdődik a műsor intrója: egy vad, szögletes tánc. Ennek során gomolyognak elő a kulisszákból a statiszták, akik a későbbiekben a show nézői, illetve a stilizált események szereplői lesznek. A riadt, tanácstalan főszeplő párost erőszakkal lökik a rivaldába (a darab egy korábbi verziója az Éhezők viadala alaphelyzetére épült). Az ősgnóm agresszív mozdulattal imitálja Ádám nyakának elmetszését, mintegy előre vetítve ezzel végzetét. A zene végével hirtelen a kép is változik: egy showműsor díszletei jelennek meg a háttérben.

 

3. A show (1:32-2:43)
Könnyed lendülettel, kincstári mosollyal tér vissza az imént még álarc nélkül nyilatkozó műsorvezető. Az "Ádámok és Évák show" játékszabályai mai összefüggésekkel vegyítik Madách ismert motívumait.
„Üdvözlöm az Ádámok és Évák show nézőit. Mint tudják, ez egy bevállalós kvízműsor. Ismerjük meg a játékosokat közelebbről: Ő Éva - ő Ádám. Többet nem is kell tudni róluk, hiszen semmi szerepük ebben a műsorban, csak jól dönteni. A kérdés: mitől lesz boldog az emberiség? Helyes válasz esetén egy álomhétvégét nyerhetnek a Hotel Paradisoban a K.O.média jóvoltából.”
Az egyéni boldogság welness jutalomhétvége képében jelenik meg (Hotel Paradiso - elveszett éden), a társadalmi boldogság pedig mint egy kétopciós kérdés, amelyre az őspár hivatott feleletet adni:
„Nos, Éva és Ádám: mi kell az emberiségnek? Az, hogy szabad legyen, vagy az, hogy vezessék?”
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt  evangéliumi súllyal. "A nagy inkvizítor" egy fiktív kihallgatás jegyzőkönyve, amelyben a 15. századi spanyol főpap elmagyarázza a földre másodszor látogató Jézusnak, hogy neki már semmi keresnivalója itt. Az inkvizítor monológja hatalom és szabadság kérdéseire épül, ezeket a gondolatokat a 6. kép kapcsán idézem fel részletesen.

Korunk (dez)információs/fogyasztói társadalmának atmoszféráját érzékelteti a játékmester nyílt cinizmusa. Hanyagul mutatja be a játékosokat (utalva arra, hogy ők csak bábok), nem hagy időt a gondolkodása, kajánul veti oda a közönségnek, hogy nem tudnak dönteni, és ő forszírozza, hogy végülis Ádám döntése érvényesüljön. A leplezetlen erőszakra, a negyedik hatalmi ág rémuralmára utal a szponzor neve is: K.O.média. Emellett benne van, hogy a színfalak mögött régen eldöntött meccs a társadalom számára izgalmas cirkuszként jelenik meg. Sőt, eszünkbe jut még Madách művének egyik őse, Dante enciklopédikus műve, az Isteni színjáték (Divina Comedia).

 

Szimbolikus mozdulatok kísérik az első emberpár választását (ezek majd a 7. részben új kontextusban térnek vissza). „Hatalom” - mondja Ádám, és karja, ökle a férfierő egyértelműen fallikus jelképét formázza, egyúttal fenyegetően meredve Éva felé. A nő ösztönösen mutatja az alternatívát: „Szabadság…” (a Tragédia záró monológjában Isten elárulja, hogy szándékosan ültette Évába azt a programot, amely visszahozhatja Ádámot, ha nagyon elszállna1). Ám hiába kulcsolja kezeit Ádám öklére, hiába a női öl melege, a férfi (Lucifer sugallatára) már döntött: úgy tehető boldoggá az emberiség, ha uralkodunk felette. A showman elrángatja a tiltakozó Évát, és kezdetét veszi az őrület.

 

4. Hatalomtánc (2:43-3:54)
Bár egyértelműen felismerhető néhány konkrét madáchi szín (Egyiptom, Konstantinápoly), a koreográfia inkább a mindenkori hatalom lelki mechanizmusait jeleníti meg. A statiszta-tömeg monoton, révült mozdulatokkal követi a zene és a vetítés "utasításait". A showműsor emblémájának metamorfózisa nemcsak felvillantja az egyes diktatúra-típusokat, hanem gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz közéjük. Ugyanúgy hipnotizált alattvaló a piramis kőhordója, mint a mennyiségi-keresztvető hívő, vagy az elszánt náci karlendítő. Kádár beszédfoszlányai felidézik  még a vörös diktatúrát is, és Ádámot végül egy gigantikus, arctalan bronzszobor temeti maga alá. (Éppen úgy, ahogy a fáraót a személyi kultusz ókori változatának embertelen síremléke, a piramis.)

5. A szabadság zsákutcája (3:54-4:45)

 

A vezér összeomlásával az alattvalók is deaktiválódnak. Éva az egyetlen, aki kívül áll az őrületen, és új lendületet adhat a történelem folyásának (éppen úgy, mint a londoni haláltánc végén). Szomorú pieta, ahogy ölbe veszi az élettelen Ádám fejét, és szelíden, minden neheztelés nélkül ismétli: "Szabadság". Az egyre éledező tömeg előbb suttogva, majd fennhangon, végül üvöltve visszhangozza a mágikus jelszót. Amint új erőre kap Ádám, leinti a félelmetes zajongást, és a vákuumszerű csöndben odailleszti a szabadság elé a még hiányzó két fogalmat: testvériség, egyenlőség. Jelzi ezzel, hogy a szeretet és odafigyelés nélkül a szabadság hajszolása meddő harc, sőt, vissza is üthet. Ezt rögvest igazolja is az átszellemült, agymosott tömeg válasza: "Halál reá, ki el nem ismeri!" Madách legzseniálisabb fogása, hogy Párizs forradalmi tömege már rögtön az első megszólalásával cáfolja szent elveit2.
A darabunkban kissé elsiettük azt a mozzanatot, ahogy a felbőszült tömeg Ádámra ront. Éva egy kétségbeesett kiáltással ugrik a férfi nyakába, s mindkettőjüket maga alá gyűri a dühödt embermassza. Haláluk előtti pillanatban (épp úgy, mint a párizsi szín végén) állítja meg az időt Lucifer.

 

6. Kozmikus pillanat (4:45-6:00)
A vadállati csoportkép Hieronymus Bosh groteszk világát hivatott felidézni. Maga a mozzanat pedig az az örökkön ismétlődő jelenet, amelyben a mindenkori tömeg megfeszíti a mindenkori megváltót: Szókratészt, Krisztust, Szilvesztert3...
"Beláttad-é, hogy a bódult tömegnek nemesb ura voltál, mint ő neked?" - eredetileg az athéni szín végén kérdezi ezt Lucifer, jelezvén, hogy szerinte a despotikus Egyiptom sikeresebb volt, mint a demagógok mérgétől széthulló görög rend.
"Szabadság? Ezeknek?"- folytatja maró gúnnyal, szavai mögött ismét a nagy inkvizítortól kölcsönzött gondolatokkal: "Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz?" (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)
Lucifer itt jut el érvelése csúcspontjához, és négy szóban összefoglalja az emberiség szellemtörténetét:
"Vagy mit gondolsz, ki fogja majd megváltani a világot? A szerzetes? A filozófus? A politikus? A művész?" (Az utolsónál finom célzással az igazgató páholyába világít, emlékeztetvén arra, hogy mi is lenne a színház valódi célja.)
"Fenét!" - folytatja már leplezetlen, ördögi hévvel: "Csak te: az istenember."

 

Megint egy karamazovi pillanat: az inkvizítor szerint az evangélium legfontosabb titka Krisztus pusztabeli megkísértése. A hosszú testi-lelki böjtben emberként szenvedő Jézus nem fogadta el a rövidebb utat, hanem (hogy példát mutasson az embernek) végigcsinálta a leggyötrelmesebbet. A sátán három ajánlata ez volt: változtassa kenyérré a követ, hitének bizonyítására ugorjon le a toronyból, illetve: fogadja el a világuralmat. Azaz, váljon istenemberré. ("Erősebb lett az ember, mint az isten" - büszkélkedik Madách fáraója.)
A mi showman-Luciferünk másodszor ajánlja fel a hatalom lehetőségét, de most már nem a szabadság az alternatíva, hanem a halál:
"Állj fel, különben visszamész, és ezek szétszednek." (A videón Lucifer véletlenül módosította a szöveget, enyhítve élét: "...visszamész és folytatjuk.")
Látván, hogy Ádám nem mozdul, vállat rándít a műsorvezető, és kaján vigyorral jelenti be, hogy a kivégzési jelenet mindjárt folytatódik. De amint újra elindul a kozmikus óra, egy még hatalmasabb erő lép közbe: a Földszellem. Éppen úgy, ahogy a Tragédia űrbeli színében, itt is vissza kell rángatnia az életbe az anyagi létezés határait feszegető Ádámot.

7. Deus ex machina (6:00-7:18)
"Nem!" - kiált fel egy zakós fiú a nézőtér első sorában, majd a kigyúló totálfényben színpadra lép a statiszták riadt suttogásától kísérve: „Az igazgató! Az igazgató!" Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy Lucifer rövid próbálkozás után eláll az útjából, és csak tisztes távolból mer rákezdeni a méltatlankodásra (újrafogalmazva a "Együtt teremténk: osztályrészemet követelem" gondolatot):
"Hé, mit csinálsz?" - kiált fel, amikor látja, hogy az igazgató kiszabadítja a játékosokat, "Hiszen együtt találtuk ki ezt az egész cirkuszt. Hadd szórakozzunk! Legalább nézzük végig..." A Földszellem válaszul "fukar kezekkel" int a fogdmegeknek, és Lucifer máris bukott angyalként nézheti a folytatást a kispadról. Az igazgató atyai szeretettel karolja át a játékosokat, és a szabályokat felülírva egy új kezdés lehetőségét hirdeti:
"Gyermekeim, a nyeremény elúszott, de a lehetőség nem. Építsétek fel a paradicsomot magatok." Az Úr ad is meg nem is: önállóságot, szabadságot biztosít nekik, ám cserébe elveszi a feltétlen gondviselést: "vetevé űt ez munkás világ belé" (mondja a Halotti beszéd), tehát az ember kénytelen lesz fáradsággal keresni majd a kenyerét.

 

 Az őspár első mozdulataiban a műsor kezdetének szimbólumai köszönnek vissza:
"Enyém!" - a férfi öntudatra ébredése nem más, mint az a pillanat, amikor megfogalmazza a magántulajdon eszméjét, tehát identitása fizikai jeleként kihasít egy darabot a természetből. Rousseau szerint pont itt rontottuk el. Éva hiába ismétli szelíd, anyai mozdulatát, és hiába sűríti egyetlen jelszóba az aranykort: "Miénk..." - a civilizáció szekere, mint a jaggernati bálvány4, már fut feltartóztathatatlanul.
A darabunkat záró kozmikus jóslatot (amely eredetileg Luciferé a harmadik szín elején) a két teremtő erő között osztottuk szét:
Földszellem: "Nagy szavak: enyém - miénk. Család és tulajdon fogja alkotni a világot, melyből hon lesz majd és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek..."
Lucifer: "...és felfalója önnön gyermekének."

8. Spirális világtánc (7:18-8:53)
Halleluja: Arthur Honegger Dávid király című zeneművének hátborzongató áriája kíséri az elmúlt harmincezer év történetét szimbolizáló örvénylő táncot. Az Ádám és Éva öleléséből születő emberiség spirális mozgásban tölti ki a teret, míg mögöttük (a videón nem látszik) egy kunyhó és egy templom épül kartonlapokból. Mintegy az ősgnóm nyitó szólójára válaszul most két lány lejt éteri balettet egy halványkék lepedővel, majd leterítik, hogy az Első Család (Lucifer nagybácsival és a két kis gyerekkel kiegészülve) elkölthesse meghitt vacsoráját. Mire a zene a záróakkordhoz ér, mögöttük tizenhat kartonlapból felépül egy város sziluettje, Ádám és Éva pedig boldog büszkeséggel koccint az elvégzett munka örömére. Fiaik épp egy almán készülnek osztozni, mire a segítőkész Lucifer egy ölésre is kiválóan alkalmas kést nyújt hátra nekik. Függöny.

 

 

Lábjegyzetek:

1.
Isten (15. szín):
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.

2.
A jakobinus diktatúráig valóban ott volt a "vagy halál" mint a francia forradalom negyedik jelszava.

3.
Szilveszter: Petőfi Sándor Apostol című művének főszereplője.

4.
jaggernati bálvány: Az indiai Visnu isten szobra, melyet ünnepén kocsin hordoznak körül. A rajongó hívek a kerekek elé vetik s eltiportatják magukat, remélve, hogy ezáltal magasabb kasztban születnek majd újjá. ("A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább..." - Balzac: Goriot apó)

megosztás