A gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt...

Nem létezik abszolut Jó és Rossz. Hiszen minden ezen a világon csak vélemény, nézőpont, amely lehet hogy nem jó a másiknak. Jó – Rossz nem léteznek külön-külön sem, csakis együtt. Ezt úgy érthetjük meg, hogy mindig valamihez képest jó vagy rossz egy dolog. Továbbá ami az egyik embernek jó, egy másiknak lehet hogy rossz. Tehát el kell fogadnunk, hogy minden ember egyedi, egyéni nézőponttal és igazsággal továbbá erősségekkel és gyengeségekkel, ennélfogva senki sem tökéletes és ezért hibázhatunk, és a gyermekeink is hibázhatnak.

Miért kiemelkedően fontos erről beszélnünk?

A büntetés miatt. A büntetés célja az engedelmesség, továbbá egy általunk helyesnek tartott irány megszabása a gyermek számára, de biztos hogy ez a jó a gyermekemnek is? Ami biztos az az hogy a büntetés aláássa egy gyermek vagy személy önbecsülését és önállóságát. És talán megakadályoz egy gyermeket vagy felnőtt személyt abban, hogy kibontakoztassa a benne rejlő képességeket és tehetségét, mivel a büntetés negatív érzelmeket generál: tehát a gyermek félni kezd, nem bízik önmagában és ennélfogva gátolttá válik.

Azonban a gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt, szégyenli magát, vádolja és nem szereti magát.

Ezért nagyon fontos a szülői feedback, vélemény, értékítélet, mivel a gyermek önbizalmát erősítjük ezzel vagy éppen ellenkező esetben az önbizalmát vesszük el.

A szülő a gyermekének a „tükre“ és ily módon képes és kell is, hogy gyermekének a tulajdonságait a visszatükrözze, és ezáltal segítse őt egy reális önkép kialakításában. Az a gyermek, aki reálisan megtapasztalja pozitív és negatív tulajdonságait, képes kialakítani egy egészséges érzelmi önszabályozást és önértékelést, önbizalmat.

Azonban akit mindig büntetnek, annak a gyermeknek felfokozódik a szégyenérzete (és büszkeségérzete, ha valami sikerül neki), és emiatt a felfokozott érzelmi állapot miatt lehet, hogy később nem bírja elviselni a stesszhelyzetet, mivel nem tanul meg rugalmasan alkalmazkodni a konfliktushelyzetekhez. Tehát nem alakul ki egy egészséges önértékelés, önbizalom és önbecsülés, amely pedig az alapját képezi a sikereinek és segít megbírkózni a kudarcokkal.

Az önbizalom és önértékelés pedig kulcsfontosságú. Azok a gyerekek, akiket kritizálnak és büntetnek, általában könnyen feladják, amikor kihívásokkal kerülnek szembe, és szégyenlik magukat és elbátortalanodnak a bukás után.

Fontos, hogy a szülő reális elvárásokkal legyen gyermeke felé, mivel ez a hibás megítélés is rombolhatja a gyermek önbizalmát.

Nagyon fontos, hogy a gyermek képes legyen beszélni vagy rajzolni az érzelmeiről, a szülőnek meg kell kérdeznie hogyan érzi magát a gyermeke. Tehát mindez feltételez egy kölcsönös, feltétlen bizalmat a szülő és a gyermek között. Amikor egy gyermek megtapasztalja, hogy őszinte megértésre talál és bármiről beszélhet, és őt olyannak szeretik, amilyen, se nem jobbnak és se nem rosszabbnak, megtanulja elfogadni önmagát és kialakítani egy egészséges önképet.

Minden ember és ennélfogva minden gyermek is egy egyedi, egyszeri csoda, mivel nincs még egy olyan másik gyermek vagy ember, mint amilyen én vagyok. Így az egyediségét tiszteletben tartva kell kibontakoztatnunk a gyermek személyiségét. Ha érzékeny tiszteletben kell tartanunk az érzékenységét, hiszen ilyen a temperamentuma, tehát ez veleszületett ezért el kell fogadnunk. Ha elfogadjuk a gyermekünket olyannak amilyen, harmónia és szeretet költözik a családba.

Tehát ne feledkezzünk meg arról, hogy mekkora felelősség is szülőnek lenni. Mennyire fontos az, hogy mit érzünk és mondunk, mivel mindez hatással van gyermekünkre. Mennyire fontos a gyermeknek a szülői megítélés és vélemény. Ha csak úgy ítéljük meg a gyermeket, hogy jó vagy rossz, ebben az esetben a gyermek egyre sikeresebbnek érzi majd magát, ha jól teljesít azonban ne felejtsük el: egyre elkeseredettebbnek is, ha valami nem sikerül neki és megbukik, tehát félni kezd.

Ezért át kell helyeznünk a fókuszpontot a teljesítményének és viselkedésének fejlesztésére, azért, hogy egészséges, harmonikus érzelmi-szabályozás alakuljon ki, ne féljen a gyermek a kudarctól hiszen az az élet velejárója!

Arra neveljük a gyermeket, hogy hibázhatunk, de mindig meg kell próbálni hibáinkat korrigálni és soha ne adjuk fel! Tehát valahogy így:“ Tehát így csináltad és nem sikerült, nem baj, de most próbáld meg ilyen módon csinálni“. Nagyon fontos csökkenteni a gyermek büszkeség és szégyenérzetének intenzitását, hogy képes legyen alkalmazkodni a nehézségekhez, megtanuljon kitartó lenni és szeresse önmagát olyannak amilyen, tehát fogadja el gyengeségeit. Hogy soha ne adja fel, és hogy rugalmas legyen, ne törjön össze az első kudarc után.

Tehát a cél önálló, független, stressznek ellenálló gyermek nevelése, akit nem temetnek maguk alá negatív érzései úgy mint szégyenérzet és félelem.

megosztás
A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel...

„Az egyetlen dolog, amit az emberi természetről biztosan tudunk, az, hogy változik” (Oscar Wilde)

A film mélyre elásott emlékeket hívott elő bennem és a hozzájuk kapcsolódó felejteni akart érzéseket a gyermeki szomorúságról, magányról és tehetetlenségről. A filmbeli kislányhoz hasonlóan én is megtapasztaltam egy olyan változást az életemben, amely megváltoztatta azt a kislányt, aki addig voltam: ezek a középiskolás éveim voltak, amelyek természetesen egybeestek a pubertás korszak útkereső vagy épp „útvesztő” hatásaival.

A falu biztonságosnak megtapasztalt környezetéből a város személytelen és rideg valóságába kerülő kislány „én”, elvesztette a regényeken és meséken nyugvó, valóságról és emberekről alkotott illúzióit, és elvárásai és értékei, mint a filmben a személyiséget alkotó szigetek, visszavonhatatlanul megrendültek sőt némelyik alá is hullt a tudatalatti végtelen szakadékába, magával rántva és visszavonhatatlanul eltemetve azt az életszakaszt, amit gyermekkornak nevezünk.

Számomra ez a film, nagyszerűen kiaknázva az animációs tecknikában rejlő végtelen lehetőségeket, az emberi életet folytonosan végigkísérő változásról szól, és annak lélektani hatásairól. A változás görög szinonímája a metamorfózis, amely jelentése: átalakulás egyik formából a másikba, átváltozás, alakváltoztatás, formaváltoztatás. A metamorfózis, mint egyetemes emberi jellegzetesség, az irodalom és a művészetek ihlető múzsája, gondoljunk csak Ovidius: Átváltozások, Apuleius: Aranyszamár, vagy Kafka: Átváltozás című művére, vagy Strauss, Weber és Benjamin Britten zenei műveire, nem említve a költészet és képzőművészet széles palettáját.

Miért fontos a változásról beszélnünk: mert a változás az emberi lélekben az érzelmek széles skáláját hívhatja életre: az örömöt, a szomorúságot, a dühöt, félelmet, csalódottságot. Ez történt a kislánnyal a filmben és velem is, amikor középiskolába kerültem. Azonban az érzelmek torzítják észlelésünket és világlátásunkat. Tehát a dolgokat nem olyan formán, észleljük, ahogyan léteznek,  hanem érzelmeink szemüvegén keresztül. Így amikor szomorúak vagyunk, akkor a világ is egy reménytelen hely, ha félünk, akkor mindenhol ellenséget látunk, vagy amikor boldogok vagyunk, a máskor szürke, fekete-fehér valóság a színek ezernyi variációjában pompázik.

Tehát a film két dologra hívja fel figyelmünket: az életünk allandósult kísérőjére a változásra, és a változás által kiváltott érzésekre. Miért fontos az érzésekről beszélnünk? Először is az érzéseink torzíthatják nemcsak világlátásunkat, hanem önértékelésünket is, és befolyásolva választásainkat szokszor negatív irányt mutatnak számunkra, veszélybe sodorva bennünket. Gondoljunk a filmbeli kislányra, aki el akart szökni a szüleitől. Mennyi meggondolatlanságot követünk el érzelmeinktől vezetve! Továbbá érzelmi egyensúlyunk elvesztése miatt sebezhetőekké válunk, úgy mint a kislány a filmben és én a középiskolában: zárkózottak leszünk, bizalmunk megrendül, amely természetesen hatással van és alakítja is emberi kapcsolatainkat. Ugyanis a többiek nem értenek bennünket, mivel nem beszélünk érzéseinkről, szégyellve azokat, hiszen nem akarjuk, hogy mások gyengének lássanak. Tökéletesek akarunk lenni. Mennyit szenvedtem a tökéletességem mítoszának kergetésétől! Nem akartam egyediségemet elfogadva felvállalni negatív érzéseimet, féltem megmutatni azt a személyt, aki valójában vagyok.

Pedig mindaddig, amíg elfojtottam és nem éltem meg őszintén az érzéseimet, meg akarván felelni az elfogadottnak vélt normáknak, nem kaphattam vissza érzelmi egyensúlyomat.

A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel, hiszen ha elfogadom, önmagam olyannak, amilyen vagyok már nincs mit takargatnom. De az ilyen léthez bátorság kell. Azonban ne feledjük: ugyanúgy mint a filmben a valóságban is minden ember egyetemes jellemzője egy egyedi érzelemvilág, amely nemcsak léte mozgató rugója és emberségének mutatója, hanem lehetővé teszi számára a másokhoz való őszinte kapcsolódást is.

 

megosztás
„Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“

Tegnap este egy vitaműsorban elhangzó megjegyzés az iskolákban folyó irodalomtanításról vagy nem tanításról, az irodalomtanítás célját meghatározva,  elgondolkodtatott. „Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“ Az olvasás ne kényszer legyen többé, hanem egy csatorna, amely arra szolgál, hogy megértsük önmagunkat és a világot, amelyben élünk, mivel akkor tetszik igazán egy műalkotás, ha valamilyen módon rólam szól: a problémáimról, az érzés és gondolatvilágomról mivel csak ezáltal élhetem át azt az érzést, hogy mit jelent embernek lenni.

Gadamer szerint bármely szöveg egy meghatározott kulturális és történelmi milliőben keletkezik és ennek a közegnek a megértése, elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük a szöveget, mivel az mindig szerves része annak a kulturális, történelmi közegnek, amelyben keletkezik. Azonban, Gadamer szerint nemcsak az író de az olvasó is tartozik egy közösséghez, mely hatással van értékrendjére, gondolkodására, így befolyásolja a szöveg megértését. Tehát nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is a szövegre, azáltal ahogyan azt értelmezi és beilleszti saját kora hagyományába.

Mindezeket figyelembe véve, a következőkben arról szeretnék írni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem Kosztolányi Házi dolgozat című műve.

A novella elolvasása után tehetetlennek és dühösnek éreztem magam, megtapasztalván azt a idealizmust, amely úgy gondolom még jelenleg is meghatározza gondolkodásmódunkat. Ezt a gondolkodásmódot és szemléletet csak fekete-fehér gondolkodásmódnak nevezném, amely arra utal, hogy képtelenek vagyunk elfogadni és megbocsájtani magunknak azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Miért kellene a novellabeli apának hibátlannak lennie, hiszen csak egy ember ugyanolyan, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Miért ragaszkodunk a tökéletesség ideájához, mikor az nem is létezik és miért kell hazudnia a novella kamasz főszereplőjének az apjáról? Hiszen a hazugság vagyis az elfojtás az, amely megnyomorítja az egyén életét. Egy olyan érzelmi állapot, amikor félünk kimondani azt, amit érzünk, amely neurózishoz vezethet, vagyis negatív érzéseinkhez önmagunkról. Nietzsche szerint a neurózis a civilizáció, azaz a társadalmi együttélés következménye.

Továbbá az ilyen gondolkodásmód vezet nárcizmushoz, azaz az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulásához, amely esetben vagy megjelenik egyfajta önszeretet és túlzott fontosságtudat vagy éppen ennek ellenkezője, az az önmegtapasztalás, amikor az egyén teljesen rossznak, értéktelennek ítéli meg önmagát. A személyiség ezért a két véglet között ingadozva elveszítheti az arany középutat, vagyis az egészséges lelki élethez nélkülözhetetlen érzelmi egyensúlyt. Ugyanis ez az idealizmus megakadályozza a jó és rossz tulajdonságok integrációját az individuum személyiségstruktúrájában, amely egészséges személyiségfejlődést eredményezhetne.

Kisgyermekkorban ideális esetben az anya mint tükör funkcionál, visszatükrözve a gyermek jó és rossz tulajdonságait, mely tulajdonságok beépülésével az egyén erősségei és korlátai reálisan elfogadottá válnak, megakadályozva az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulását.

Változott-e a felnőtté válás folyamata vagy a kamasz gondolkodásmódja 1936 óta vagy még mindig a tökéletesség mítoszát kergetjük? Vajon még mindig mély szégyenérzetet érzünk önmagunk negatív megtapasztalása miatt, és még mindig inkább hazudunk, minthogy kimondjuk azt, amit igazán érzünk?

Úgy gondolom, a novella egy olyan társadalmi elvárást állít középpontba, amely csak egy igazságot ismer el, vagyis azt, amely tökéletes megfelelést vár el, amely természetesen gyengeségeink tagadásához vezet, kifejlesztve és bekódolva a szégyenérzetet.

Idealizmusunkat, mint egy mázsás súlyt cipeljük magunkkal nemzedékeken át, átörökítve ezt utódainknak, és ezáltal azt a képességünket is, hogy összetörjünk, ahelyett, hogy rugalmasan alkalmazkodnánk, mivel elődeink “tökéletésség szindrómájától” képtelenek vagyunk szabadulni.

De csupán egy igazság létezik, hiszen nincs két egyforma ember sem?

megosztás
Az alábbiakban az Íliász egyik kulcsjelenét láthatjuk és olvashatjuk. A filmrészlet mindössze 5 és fél perc, ugyanez az eposzban 202 sor. A hosszan dübörgő hexameterekben jól megfigyelhetők a monumentális előadás sajátosságai.

 

 

…Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:

“Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.”

Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

“Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még.”
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
“Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen.”

Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
“Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik.”

Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
“Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra.”

zólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;
társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,
mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban
asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:
mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.
S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:
nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.
És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,
akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:
“Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:
mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még
attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét
gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,
udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.
Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes
bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem.”

Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,
vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,
s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.
S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:
“Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan
egyik akháj vezető – mert mindig jönnek, a tervet
tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,
bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,
ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,
és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,
addig hogy magam és népem fékezzem a harctól.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,
ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.
Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát
távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.
Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,
és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.
Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,
és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja.”

Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:
“Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:
mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot.”

megosztás
A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig.

A totális diktatúra a 20. század sajátos társadalmi létformája. Embertelen célok vezetik, árt a közösségnek - mégis engedelmes tömegek állnak mögötte. Ezt a jelenséget kevés lenne a hatalom erőszakosságával magyarázni, mélyebben kell keresni az okait. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse így jellemzi az ötvenes évek önkényuralmi rendszerét:

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben (...)

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből (...)

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy.

Hogyan válik az ember maga is zsarnoksággá, hogyan lehet, hogy az állampolgár maga teremti (azaz: termeli újra) a diktatúrát? A válasz: ideológiai tréning. Európában nagy hagyománya van a népbutításnak: a középkorban az egyház szolgáltatta azt az eszmei hátteret, amely ezer évig szentesítette az uralkodó osztályok zsarnoki hatalmát. A felvilágosodás újragondolta a társadalmi viszonyokat, a 19. század magasba emelte a nemzet fogalmát - hogy aztán a 20. század eleje visszarántsa Európát a középkorba. Azzal a különbséggel, hogy az "Igét" ekkor már nem az egyház, hanem a média közvetítette.

Egy erőszakos rendszer csak akkor tudja megszilárdítani hatalmát, ha mélyen befészkel az alattvalóinak agyába. Ennek alapvető eszközeit (jelképek, csatakiáltások, rituálék) már az ősember is ismerte, de a világháborús rendszerek vitték tökélyre egyenruhákkal, nagygyűlésekkel és mozgalmi dalokkal.

 

Nyugat-Európa: a sovinizmustól a fasizmusig

A nyugati társadalmakban a hazafiság szorosan összefonódott a felsőbbrendűség érzetével, a gőgös birodalmi tudattal. A 20. század elejének puskaporos levegője kedvezett a sovinizmus eszméjének, amelynek lényege a nemzet elvakult imádata, kritika nélküli csodálata - gyakran más népek rovására. Állami propagandagépezet építette fel az eszmét, legalul kezdve: az iskolában a gyerekek már egyoldalúan pozitív képet kaptak hazájuk történelmi szerepéről, népük "hivatásáról". Ennek szemléletes példája a Joyeux Noel című film nyitó jelenete, amelyben francia, angol és német kisgyerekek szavalnak iskolai rigmusokat - mindig a másikat nevezve meg bűnösként - vagy éppen kiirtandó fajként.

 

Ezek a mondókák termelik ki a későbbi fasiszta rendszerek társadalmi bázisát. A nacionalizmus tekintélyuralmi formájában nagy szerepet kapnak a tömegbutító látványelemek: felvonulások, zászlók, jelvények, egyenruhák. Az állam militarista jellegűvé válik, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszti a társadalmi élet minden területére. A nemzeti összetartás főképp az idegengyőlöletből táplálkozik. Thomas Mann 1930-ban figyelte meg egy olaszországi fürdőhelyen, hogy hogyan mérgezik meg ezek az eszmék már a gyermekek játékait is:

A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban. A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták... Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges. (Thomas Mann: Mario és a varázsló)


A fasizmust mint fertőző betegséget szemléletesen mutatja meg a Cabaret című film egyik fő jelenete, amelyben egy Németországban utazgató amerikai férfi szembesül a mozgalmi dalok szuggesztív, közösségteremtő erejével. Egy vidéki sörkert idilli hangulatát mérgezi meg az ártatlanul induló ének. A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig. A versszakok első két sora a békés nyugalom képével indít, majd a "de" ellentétes kötőszó teremt feszültséget. Előbb még burkoltan utal az erőszakra ("vihar"), aztán már nyíltan beszél a győzelemről. A harmadik szakasz már egyenes felszólítás: "But soon says a whisper: arise, arise" ("hamarosan azt suttogják: föl, föl") A magyarban az "arise" (kelj fel/talpra) szó szerinti fordítása helyett a "fegyverbe" kifejezést használtam - jelezve, hogy a filmben éneklő fiú arca éppen úgy torzult el ezeknél a szavaknál, mint tanácsköztársaság plakátján üvöltő harcosé:

 

A holnap már a miénk (Tomorrow Belongs To Me)

A mezőt forrón élteti a nap
Az erdőn szarvasgím lép
De jertek, s köszöntsük a vihart
A holnap már az enyém.

Hársak alatt viszi dús aranyát
Rajnánk a tenger felé
De túl reánk dicsőség vár
A holnap már az enyém

Bölcsőjében szundít a gyermek
Összefonódik virág s méh
Ám ez hallik majd: mind fegyverbe!
A holnap már az enyém.

Ó, Szent Hazám, Szent Hazám, hol van a jel
Gyermeked mit buzgón kér
Reggelre előttünk egy világ hever
A holnap már a miénk.

Remek dramaturgiai érzékkel építi fel Bob Fosse rendező a három perces jelenetet. Előbb az éneklő fiú derűsen átszellemült arcát látjuk, majd kontrasztként megjelenik a Hitlerjugend egyenruhához tartozó horogkeresztes karszalag. A közönség maga a német társadalom: a parasztembertől az értelmiségig, a tizenéves lánytól a büszke családapáig. A szólóénekhez előbb az egyenarcú ifjak duója csatlakozik, majd rövid időn belül az egész kert harsogva ugrik talpra - jelezve, hogy mind közösséget vállalnak a harcias dal éneklőjével. Kivéve a szkeptikus utazót és a (minden bizonnyal zsidó származású) szemüveges öregembert. A büszke karlendítés után a főszereplőkkel együtt távolodunk az őrülettől, s egy sokatmondó, gúnyos mosoly erejéig még feltűnik a film Cipolla-szerű ceremóniamestere.

  

 

Kelet-Európa: internacionalizmus

Magyarországon a szovjet megszállás után indult virágzásnak a mozgalmi dalok kultúrája. A gombamód szaporodó kórusokat a hatalom szolgálta ki ideológiai témájú énekekkel. Az első számú cél a nemzetközi munkásmozgalom marxista-leninista eszméjének erősítése volt. Míg nyugaton az erős nemzeti öntudat a hagyományokra és egyéni sajátosságokra koncentrált, addig keleten a nemzetköziség eszméje teljesen új, közös alapokon készült világtársadalmat építeni. Évezredes elnyomás és hazugság után akarta végre a valódi többséget, a munkásosztályt hatalomra juttatni. Bár Marx megírta, hogy csak fejlett társadalmakban érdemes elkezdeni a kommunizmus építését, a megalomán Szovjetunió minden gyarmatára ráerőltette ezt a gazdasági/politikai berendezkedést. Mint ismeretes: tragikus eredménnyel.  

Munkásmozgalmi dalok

A nemzetközi munkásmozgalom eszméit a leghíresebb kommunista mozgalmi dal, az Internacionálé foglalja össze. Franciaországban szerezték az 1800-as évek végén, a századfordulón lett világhírű és népszerű - olyannyira, hogy 1944-ig ez volt a szovjet himnusz. A Magyar Szocialista Párt vezetősége a kongresszusok ünnepi zárásaként még a kétezres évek elején is az Internacionálét énekelte - vagy inkább csak dúdolta, mert a tartalmával már nem szívesen nézett szembe. (videó

Internacionálé

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolgahad, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.

A dal egy végső, nagy világforradalomra buzdít, megszólítván az elnyomott, éhező munkásosztályt (proletariátus). "A múltat végképp eltörölni" jelmondat eszmei hátterét a további versszakok fejtik ki, megmutatva a feudalista/kapitalista rendszerek gyűlöletének okát. Egy részlet:

Internacionálé (harmadik versszak)

A gazdagoknak kedve-kénye
erőnkből szívja ki a vért,
csaló az államok törvénye,
mert minden bajt szegényre mért.
Kínlódás most a munka bére,
de már ebből elég, elég!
Szerszámot hát az úri kézbe
s ide a jognak a felét!


A Bécsi munkásinduló a két világháború közötti időszak osztrák mozgalmi dala, amely később a Vörös Hadsereg hivatalos himnusza lett. Szimbolikusabb nyelven szólal meg, mint az Internacionálé. Ódai hangnemben kéri útmutatónak a nemzetközi munkásmozgalom jelképét, a vörös zászlót.

Bécsi munkásinduló

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!
Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!


Az anti-Himnusz

Ami a náci Németországban a Hitlerjugend volt, az a kommunista Szovjetunióban a pionír mozgalom. Ez utóbbi mintájára alakultak meg a háború utáni Magyarország legfontosabb ifjúsági közösségépítő szervezetei. Az úttörők megkapták azt az agymosó tréninget, amely a párthű szocialista embertípus kineveléséhez kellett. A "múltat végképp eltörölni" szellemében az oktatási/nevelési folyamatban minimálisra vették a nemzeti értékek közvetítését. Ám nehéz dolguk volt Magyarország első számú mozgalmi dalával, a Himnusszal. A materialista természetéből adódóan ateista hatalom legszívesebben kukába vágta volna az Isten nevével kezdődő, nemzeti múltat magasztaló imádságot, de ezt még ők sem merték megtenni. Helyette próbálták ünnepségek funkciótlan dísszévé silányítani, illetve mozgalmi dalokkal helyettesíteni. Az 1970-ben írott Dal a hazáról az úttörőmozgalom kultikus énekműve lett. Ha jobban megnézzük a szövegét, szinte pontról pontra szembeállíthatjuk a Himnusszal, sőt, helyenként a Szózat motívumai is felfedezhetők benne ("Itt ringott bölcsőnk" - "Bölcsőd az s majdan sírod is"; "Miénk e föld..." - "Ez a föld, melyen...").

Dal a hazáról

Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen. 

Zengje dalunk nagy hőseink erényét,
Este, ha erdőn tábortűz lobog,
Boldog jövőnkért, boldog új hazánkért
Éltek ők, e bátor harcosok.

Kölcsey műve az Istent szólítja meg, a Dal a hazáról pedig a hithű, szocialista úttörőpajtást. A természetfelettitől megfosztott szöveget a családi kötelék hivatott emelkedetté tenni ("itt nevelt anyánk"). Míg a Himnusz Isten ajándékának tekinti a Kárpát-medencét, a Dal a hazáról szerint a "széles rónaság", a természet ontja ránk bőséggel kincseit. Az erdők, mezők dicséretében ismét Kölcsey szavai köszönnek vissza - más összefüggésben. A Himnuszban a kalász-szőlővessző fogalompár Krisztus testének és vérének motívumát idézi fel, és ezzel mutat rá az isteni kegyelem teljességére - az úttörődal a virágot állítja a kalász mellé, kizárva ezzel a vallásos áthallás lehetőségét.

A Dal a hazáról harmadik versszaka ügyes semmitmondással ússza meg, hogy bármi konkrétum hangozzék el a hazáról. "Nagy hőseink"-re hivatkozik (éppen úgy, mint a Himnusz), de míg Kölcsey neveket is mond (Árpád, Mátyás), addig a dal a "bátor harcosok" gyűjtőfogalomnál marad, amelybe éppen úgy belefér Dugovics Titusz, mint a kommunisták által hősként tisztelt 1919-es népirtó gazember: Szamuely Tibor.


Mozgalmi dalok Tímár Péter filmjében

A fent említett dalok mindegyike megszólal a 6:3, avagy: Játszd újra Tutti című filmben. Az 1993-ban játszódó történet focirajongó hőse egy látomásban negyven évet utazik vissza az időben, és megtapasztalja az ötvenes évek Magyarországát. Bár a cselekmény látszólag az 1953-as angliai futballgyőzelem körül forog, a film igazi értéke a kor atmoszférájának hű ábrázolása. Ebben nagy szerepet játszanak a mozgalmi dalok: az eltáncolt Bécsi munkásinduló (3:47), a bártran, fennhangon énekelt Himnusz (5:39), a provokációnak hitt Internacionálé (7:39) és a Cseh Tamás által megható nosztalgiával előadott Dal a hazáról (17:25).

megosztás
Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben az ő lendülete, szenvedélye nyilvánul meg

Az örök sztori

A szenvedély két ifjú vértanújának neve mélyen bevésődött a kultúrtörténetbe, tragikus sorsuk feldolgozások tömegét inspirálta világszerte. 27 opera, 40 film, számtalan klasszikus és modern dal, vers, illusztráció, szállóige, graffiti - mindegyik a maga módján, a maga korának viszonyrendszerében értelmezi a történetet. A legismertebb talán Franco Zeffirelli 1968-as filmje, melynek aktualitását a hatvanas évek szabadságmámorban úszó fiatalsága adta. Gyakran szolgál alapul a Capulet/Montague viszály áttételesebb feldolgozásokhoz, amelyekben a fiatalok szerelmének akadálya nem családi ellentét, hanem például társadalmi különbség (Titanic) vagy  különböző népcsoporthoz tartozás (West Side Story, Bronxi mese, Nyócker).
A színpadi verziók is rendkívül változatosak: hol elhagynak jeleneteket (családok kibékülése), hol hozzátesznek (Rómeó és Júlia párbeszéde a kriptában), hol pedig merész happy enddel zárják a darabot.
Egyébként már maga Shakespeare is szabadon kezelte a történetet, amely eredetileg olasz mese volt - Mercutio és Paris figurái nélkül.

 

 

A szenvedély ereje

A darab nagy áttörést jelentett a dráma világában, melyben a szerelmet nem tartották a tragédia műfajához méltó témának. Nagy értékvesztés nagy emberekkel történhet csak - gondolták. Hogyan lehetne két tinédzser végzetét királyok bukásához mérni?
Shakespeare rendkívüli tehetsége abban áll, hogy bármikor képes izzó feszültséget teremteni, alakjait elemi erők hajtják, nála minden állandó mozgásban van. Dramaturgiájának lényege a teljes szabadság, amely még a műfaji határokat is elmossa: a Rómeó és Júliában ugyanolyan természetességgel szólal meg a komikus hang, mint a tragikus. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanaz az erő táplálja: a féktelenül tomboló szenvedély. Ennek forrását nem a főhősök jellemében, hanem a korszak atmoszférájában kell keresnünk. 


Shakespeare világa

William Shakespeare különleges, átmeneti időszakot élt meg és vitt színpadra. Az újkor küszöbén álló Anglia Erzsébet királynő uralkodása alatt vált tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá. A középkori erkölcsi kötöttségek már fellazultak - az új polgári rend még nem szilárdult meg. Tökéletes talaja ez a drámának: kirobbanhat benne az útját, identitását kereső egyén, és a formáit próbálgató nyelv is.
Shakespeare szenvedélyes figurái csak a színpadon élnek. Nem érdemes jellemrajzukkal bajlódni: ami a szívükön, az a szájukon. Szerb Antal szerint a tudat nyersanyaga dől belőlük: "nem gondolkodnak a szereplők, hanem a tudatukban felvillanó képzeteket öntik nyelvi formába", és ugyanez jellemzi a cselekményt is: "ahogy nincs távolság lélek és szó között, úgy nincs távolság indulat és tett között". Ezek fényében már nem is annyira furcsa, hogy Rómeó és Júlia húsz perc beszélgetés után döntenek a házasságról. Shakespeare feszes drámai pillanatokból építi fel azt a teljességet, amelyet egy regényíró akár sok száz oldalnyi elbeszéléssel.

 

Globe

Az Erzsébet kori színház nem az ókori görög hagyományból táplálkozott, közvetlen előzményének inkább az egyházi misztériumjátékok és a kocsmaszínházak tekinthetők. Bár ezek céljukban homlokegyenest ellenkezők, a városi nép ugyanazt látta bennük: szórakozást. A misztériumjátékok bibliai történeteket vittek ki a templomból a piactérre - elképesztő színpadtechnikával és bőkezű egyházi költségvetéssel. A kocsmaudvaron meg feldobtak egy vásznat háttérnek, és már indulhatott is a játék. A 16. század második felében ez utóbbi mintájára tucatnyi színház épült Londonban. Leghíresebb a Globe, amelynek fő szerzője (és részvényese) William Shakespeare. A sokszög alapú épület belső udvara kerek (akárcsak a fogadóké), a karzaton a tehetősebb közönség ül, az udvaron a szegények állnak. Osztott a színpad is (akárcsak a misztériumjátékoké): az előszínpadon játszódnak az utcai jelenetek, a függönnyel takarható hátsó részben a benti cselekmények, fent pedig az erkélyen zajló vagy égbeli történések. A jelmezek gazdagságára, szépségére nagyon ügyeltek, díszlet építésével azonban nem bajlódtak (a nézők eleven fantáziája kitöltötte az üresen hagyott teret). Világítás híján a darabokat nappal adták elő, az idő múlását szövegbeli utalásokból lehetett nyomon követni. Nők (akárcsak a görögöknél) nem kaphattak szerepet.

 

 

Rómeó és Júlia

Shakespeare szinte összes művének történetét korábbi forrásokból kölcsönözte. Nem mintha ez kisebbítené költői érdemeit: nélküle Romeo és Júlia végzete csak egy maradt volna a sok olasz reneszánsz mese közül. A darabot a dramaturgiai és nyelvi megformálás emelte világirodalmi szintűvé. Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben Shakespeare lendülete, szenvedélye nyilvánul meg.

Az egy felvonásban lezúduló cselekmény könnyen összefoglalható. Helyszíne a Capulet és Montague családok ellenségeskedésével mérgezett olasz város: Verona, ahol a melankolikus ábrándokban olvadozó Rómeót barátai elrángatják a Capulet család álarcosbáljára. Ismeretlenül szeret bele Júliába, akinek vallomását előbb kihallgatja, majd viszonozza éjjel a kertben. Házassági szándékukban a lány dajkája és Lőrinc barát segíti a szerelmeseket. Az előbbi üzeneteket közvetít, az utóbbi titokban összeadja őket másnap. Még azon a délutánon tragédia történik: Rómeó (bosszúból Mercutio haláláért) megöli Júlia bátyját, Tybaltot, majd a nászéjszaka után száműzetésbe vonul. Az eseményeket tragikus irányba viszi a sietség: a Capulet családfő előre hozza Júlia és Paris tervezett esküvőjét, amelyet a lány kétségbeesetten próbál elkerülni. Rómeó szerelme halálának hírére visszasiet Veronába, nem tudván, hogy a lány csak tetszhalott. Miután megölte a kriptánál őrködő Parist, mérget iszik Júlia ravatala mellett. A halott kedvese látványára ébredő Júlia leszúrja magát. A megrendült családok békét kötnek.

A puszta történet magában nem sokat mond. Így akár egy szomorúbb Dekameron-novella is lehetne. Ereje a részletekben rejlik, érdemes megfigyelni ezeket az alábbi két kiemelt jelenetben.

 

Megismerkedési szonett

 

A fiatalok első beszélgetése olyan, mintha egyazon verset mondaná a két szereplő - párbeszédes formában. A jelenet érzelmi, erotikus töltését felerősíti a tartalom és forma feszültsége: Rómeó vallásos motívumok szimbolikus nyelvén udvarol. Júlia kezét szentélynek nevezi, saját ajkait zarándoknak, a csókot pedig (merész huncutsággal) vezeklésnek.


Rómeó: (megfogja Júlia kezét)
Ha méltatlan kezemmel meggyalázok
egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
a két ajkam, két piruló zarándok,
e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:
Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
hisz jámborság mozgatja, semmi más.
A szentet hívő kéz érinti meg,
s a zarándokok csókja: kézfogás.

[Shakespeare idejében egészen prózai oka is volt a metaforákban való udvarlásnak: a nő tehetett úgy, mintha nem tudna olvasni a sorok között, így a kikosarazott férfi megszégyenülés nélkül vonulhatott vissza. Júlia válasza egyértelműen pozitív, gyönyörű szójátékkal száll be ő is a képes beszédbe: "And palm to palm is holy palmers' kiss." A 'palm' egyszerre jelent tenyeret, és annak természeti alakmását: a pálmalevelet - amely egyben a zarándoklat szimbóluma is. Shakespeare szenvedélyes világában nincs megállás: a kézfogástól felbátorodott fiú csókot kér, igaz, még mindig vallásos képekben.]

Rómeó: 
S vajon a szenteknek nincs ajka, szája?

Júlia:
Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó:
Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:
A szent nem mozdul – bár nem szívtelen.

["Saints do not move, though grant for prayers' sake." Nyersebb fordításban: ...bár hajlik arra, hogy engedjen a fohászkodónak. Júlia elfogadja a közeledést, és az első csók máris újabb szellemes játékot szül.]

Rómeó:
Ne mozdulj hát, s imám bevégezem. (Megcsókolja.)
Ajkam bűnét elvette ez az áldás.

Júlia:
A bűn átugrik szájról szájra könnyen.

["Then have my lips the sin that they have took." Egyes modern angol átiratokban ezt Júlia nem mondja, hanem inkább kérdezi. Édes rácsodálkozással provokálja Rómeót: "Akkor most ajkad bűne az enyémre szállt?" A fiú rögtön veszi a lapot.]

Rómeó:
Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás!
Most add vissza. (Megint megcsókolja.)

Júlia:
Úgy csókolsz, mint a könyvben.

[Semmiképpen sem dicséret Júlia megjegyzése: a "by the book" (könyv szerint) inkább Rómeó tapasztalatlanságára utal. Így értelmezi ezt a részt Nádasdy Ádám, a fordító: "Szerzőnk a beszélgetést kezdeményező Rómeó idealizált, divatos könyvekből tanult szerelemfölfogását is jellemezni kívánta. Rómeó a szerelem terén egyelőre elméleti szakember, afféle széplélek."] 

Erkélyjelenet

 

 

Rómeó még aznap éjjel a tettek mezejére lép: nem törődve a veszéllyel, bemászik a Capulet ház kertjébe, hogy megkeresse Júlia szobájának ablakát. A sors kegyéből éppen kihallgathatja Júlia titkos vallomását.

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
(O, Romeo, wherefore art thou Romeo?)

[Ha a darab csak egy szimpla szerelmi történet lenne, akkor ezt kérdezné Júlia: "Ó, Rómeó, mért vagy te Montague?" Hiszen (látszólag) azon sóhajtozik, hogy szerelme az ellenséges család sarja. Ám ennél sokkal többről van szó. Ennek a tizenöt éves lánynak a suttogása valójában egy egész korszak kiáltása, világba harsogott kérdése: Ki vagy te? KI VAGYOK ÉN?]

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Mondj le nevedről, tagadd meg apádat –
vagy esküdj meg, hogy örökké szeretsz,
és én nem leszek többé Capulet. (...)
Csak a neved az ellenség nekem;
te te maradsz, akárhogy hívnak is.
Mi az, hogy Montague? Se kéz, se láb,
se kar, se arc, se más, ami valóban
az emberé.

[Shakespeare költői és drámaírói zsenialitása az, hogy az egész reneszánsz életfelfogás lényegét belesűrítette ebbe a jelenetbe. Szemünk előtt rombolja le a falakat, a középkori embert definiáló határokat, és felmutatja mint örök emberi lényeget: a szabadságot.]

Hát legyen más neved!
Mit ér a név? Aminek neve „rózsa”,
az más néven is éppoly illatos.
Rómeó is, ha más nevet viselne,
drága maradna és tökéletes,
mint most. – Vesd le a neved, Rómeó,
mely nem is részed, és cserébe engem
végy mindenestül!

[Ahogy a megismerkedési szonettben Júlia, úgy itt Rómeó veszi fel a fonalat, és a lány szavait továbbfűzve felel a "Ki vagy te...?" kérdésre:]

Név szerint
nem tudom megmondani, ki vagyok.
A nevemet, szép szent, utálom én,
mert az a név ellenséged neked.
Ha papíron volna, most összetépném.

Összetépni nevünket: az öntudatra ébredés vad, energikus kifejezése. Franco Zeffirelli rendező költőien mutatja ugyanezt a Szent Ferenc életét sajátosan megfogalmazó Napfivér, Holdnővér című filmben. Ferenc, akit a keresztes hadjárat döbbent rá a társadalom hazugságaira, hazatérvén botrányt okoz szimbolikus eszmélésével: az egész város szeme láttára adja vissza ruháit (és nevét) atyjának. "Nincsenek többé apák, nincsenek többé fiúk..."
A középkorban nagy bátorság kellett az egyéni harmónia kibontásának útjára lépni, hiszen az egyház ennek éppen ellenkezőjét hirdette: szembeállította a testet a lélekkel, szétszakítva ezzel az ember eredendő egységét. Egy jó keresztény szerint az anyag a pokolba, a szellem az égbe gravitál. (Ebből a szent skizofréniából sosem gyógyulnak ki. „Nékem a test ellenségem…” – olvashatjuk egy 19.(!) századi imakönyvben.)
Nem véletlen, hogy a reneszánszban az ókori művészet- és életeszmény születik újjá. Így fogalmazta meg a testi-lelki harmónia megtalálásának filozófiáját Arkhilokhosz: „Fogadd el hát az emberélet ritmusát.” (Megnyugvás a sorsban című epigramma, i.e. 7. század)

megosztás
Válaszd ki a most ismert kedvenc zenéid közül, melyik hármat mutatnád meg 2065-ben az unokádnak, és miért. Írj dalcímet, előadót és néhány soros indoklást, hogy miért szereted azt a dalt.

2065 – az olajcivilizáció alkonya. Vidéken élsz szűkebb családoddal, a városba már csak portyázni jár be a fiad egy felfegyverzett csapattal. A kis farmon te vagy az egyetlen, aki emlékszik a régi időkre, mesélsz is sokat a tizenöt éves unokádnak a 21. század elejéről.

Az egyik portya során fiad nagy kincset talál egy romos benzinkúton: két ceruzaelemet. Amint hazaér, odaadja unokádnak, aki lelkesen rohan hozzád, mert tudja, hogy őrzöl egy nagyon régi mp3-as lejátszót. A fiú eddig csak éneket hallott, zenét még sohasem.
A lejátszó töltöttség jelzője villog, amiből lehet tudni, hogy csak két-három dal meghallgatására lesz lehetőség.

Feladat: Válaszd ki a most ismert kedvenc zenéid közül, melyik hármat mutatnád meg az unokádnak, és miért. Írj dalcímet, előadót és néhány soros indoklást, hogy miért szereted azt a dalt. Esetleg ügyelj arra is, hogy többféle stílus jelenjen meg, hiszen unokád akkor hall először (és lehet, hogy utoljára) zenét.

(Az első egy 2014-ben végzett diákom megoldása, aki a honlapon találkozott a feladattal, a többi a 9., 10., 11. osztályosok munkája.)

Szentgyörgyi Ádám

2065 - a civilizáció alkonya.
Képzelj el egy farmot hatalmas termőfölddel, istállóval, és egy szép emeletes családi házzal, virágokkal ellepett macskaköves terasszal. Itt éltünk mi nagyanyáddal több, mint 40 évet. Most pedig nézz körbe...! Kirohadt a föld, az egyetlen kút kiszáradva, a gaz mindent ellepett és ide vagyunk kényszerítve 15 emberrel, akiket a társainknak nevezünk. Régen ez a hely gyönyörű volt, nyugis, távol a külvilágtól, de ha már akkor távol volt akkor most hol lehet? Szerencsére itt vagyunk neked édesapáddal, akik bármi áron megvédenénk téged. Sajnálom, hogy ilyen világba kellett születned, nem láthatod a Seahawksot játszani, nem tudod milyen beülni egy moziba vagy akár a haverokkal végigbulizni az éjszakát. Bele tudsz gondolni, milyen lehet elmenni a boltba tejet meg kenyeret venni pénznek nevezett érmekkel, fegyver nélkül!? Vicces belegondolni, hogy régen kinyitottál egy újságot, és mindenhol társadalomkritikákat és a hatásvadász cikkeket olvashattad, most meg már azt se tudod mit jelent az hogy, társadalom. Na, add csak ide azokat az elemeket, hátha működnek, és mutatok pár dalt a 21. századból.
Úgy látszik három szám erejéig működésre tudjuk bírni ezt a régi kacatot.
 Ezek a számok én és az apád idejéből származnak, úgy jegyezd meg őket, hogy ha később lehetőséged adódik újra hallgatnod, sokat meríthetsz belőlük.
 Az első Eminem: Lose yourself egy 2002-es dal, lényegében a motiválásról és céljaid eléréséről szól. A te világodban segíthet, hogy erős maradj, harcra kész és benned tartsa a lángot a portyák előtt. Apádnak annak idején sok erőt adott ez a szám... tudom, mert hallottam, akárhányszor indult a kondiba ezt bömböltette az emeleten. Lehet, hogy ezért lett most ekkora BADASS. A kedvenc soraira mai napig emlékszem:
"A lelked menekül ezen a hézagon keresztül. Ez a világ az enyém, hogy meghódítsam, Tégy királlyá, míg haladunk az új világrend felé."
 A második dal, egy 2014-es film az X-MEN zenéje a Hope. Tudod, mindenki életében vannak mélypontok, és ez a szám talán segít téged átesni ezeken. Keressél egy csöndes, biztonságos helyet, ahol csak egyedül vagy, berakod a fülhallgatót és becsukod a szemeidet. Értékeld át, amid van, próbálj pozitív lenni, és higgy abban, hogy fel tudsz állni akkor is, ha már nem látsz rá sok esélyt. Ez a remény!
 A harmadik egy 2015-ös dalocska, arra buzdítson, hogy legyél kicsit önző, ne változz meg másokért, ne engedj, mert könnyen hátba szúrhatnak. G-Eazy Bebe Rexha: Me, myself &I. Jól válaszd meg a barátaidat és hogy kiben bízol meg.
"Nincs szükségem semmire, hogy túléljem az estét".  A szám ritmusa engem boldogsággal és erővel töltött meg, ugyanakkor elgondolkoztatott a szöveg. "Tudom, hogy nagyszerű vagyok, de nagyon össze vagyok törve"
Lásd meg benne, amit szeretnél, az örömöd vagy akár a bánatod.
 
- Ó, a csudába... le is merült ez a vacak. Mindegy, drágám, remélem, hogy örömet tudtam neked szerezni, hogy megmutattam ezeket a régi klasszikusokat. Az mp3-at tartsd meg nyugodtan, vigyázz rá, és ha találsz még elemet, szólj, és meghallgatjuk még, amik rajta vannak.
 - Köszönöm nagyapa, ígérem, nagy becsben tartom! Kérdezhetek valamit?
 - Persze fiacskám, mi lenne az?
 - Mi az a BADASS?

https://www.youtube.com/watch?v=xtuDZBhxkfI
https://www.youtube.com/watch?v=MH4uuWITmgY
https://www.youtube.com/watch?v=K533gW3boIY
 


Pesti Balázs (11.E)

1. Punnany Massif : Szabadon
(indoklás: az unokám eddig nem hallott zenét, így ennek a dalnak az aláfestése, a laza ritmusú egyszerű dalolászása felvezeti a következő számot)

2. Subscribe: Countenancing (My Baby Stole My Gramophone)
(ind.: a laza-magyar-liberté után nem kegyelmezek, bedobom a mélyvízbe, kihasználom, hogy a feladatban nem volt megszabva a dal hossza, csak a mennyisége, ezért ezt a nyolc perces számot választottam, ugyanis ez a magyar gyöngyszem annyira crossover, hogy a témáiból mazsolázgatva egy kisebb EP-t lehetne kiadni, ha egy témát egy dalnak veszünk)

3. Ivan & The Prazol: Take My Hand
(ind.: az előző szám valószínűleg némiképp sokkolta a 15 éves unokám, ezért utolsónak is egy egyszerű dalt dobtam be. Megmutatom neki, hogy anno a nagyfater milyen elő koncert élményen esett át, és megfigyelném, hogy zene és tánc ösztönösen összefonódik-e egy gyermek fejében... ha nem táncol, elgondolkodom azon, hogy esetleg átváltozott élőholttá...)

https://www.youtube.com/watch?v=B4GPhQRnQes
https://www.youtube.com/watch?v=MIQAT_32jh8
https://www.youtube.com/watch?v=5udMsfoGxHw


Gujka Roland (11.E)

Disturbed: Land of Confusion
Ezt azért mutatnám meg neki, mert teljesen jól mutatja be az akkori világot, amikor még egyben volt a társadalom és irányítva éltünk.

Asking Alexandria: Not The American Average
Ezt azért mutatnám meg neki, mert ebben a zenében elég sok érzelem megtalálható... De legfőképpen ideglevezető hatása van.

Three Days Grace: Time of Dying
Ez azért az egyik kedvencem, mert ez egy motiváló zene, amibe elég sok dolgot bele lehet látni, mint például, ha van egy célod vagy szerelmi bánatod van, vagy csak ha a 2065-ös világban vagy, és fel akarod adni, mert egyedül érzed magad, és mert sok rossz történik, ez a zene talán segíthet.

https://youtu.be/YV4oYkIeGJc
https://youtu.be/l7Fi8-7HRhc
https://youtu.be/xfDLE2DDFek


Nagy Gréta (12.E)

Kegyetlen dolog 3 zenét kiválasztani :/
http://youtu.be/hTWKbfoikeg
http://youtu.be/OPf0YbXqDm0
http://youtu.be/5XOe1Xs6gwM
Bonus
http://youtu.be/7orgza05MAo ezt meg csak azért, mert ettől a zenétől szerettem meg igazán a hangszeres zenét.


Csutár Péter (10.A)

Elsősorban rap-et mutatnék neki, de abból is magyart, és ami a nincstelenségről szól, hogy lássa, akkoriban sem volt minden rendben Magyarországon. Első zene Trick: Nekünk csak a járda meg a beton című rap lenne. Ebben a magyar helyzetet szidja, és a szegényeket pártolja, és kiáll mellettük. Második zene az AK26: Szegények fegyvere című rap. Ez is hasonló az előzőhöz. Itt arról énekel, hogy a szegények nem állnak ki magukért, és hogy a kormányt sem izgatja, hogy hogy is él a magyarok többsége.

https://youtu.be/YAKKL3jd3Xg
https://youtu.be/BZEQARDTZ1I


Szabó László (12.E)

Frédéric Chopin: Waltz is A minor (Chopin)
Frédéric Chopin műve amellett, hogy megnyugtató, fülbemászó dallamával biztos sikert arat egy a zenét még nem ismerő személynél is, főleg ha előtte nem hallott még 21. zenét sem, mert így a fiatal nem a "modernebb", főbbként szemét művekhez hasonlítja.
Azért ezt lenne az egyik, mert az izgalommal teli világban jól jön egy a megnyugvást hozó mű.
 
Vivaldi: Négy évszak - Nyár
Ebben a számban több hangszerrel is megismerkedhet a hallgató, a mű hallgatása közben könnyen ráhangolódhat annak témájára, és könnyedén beleképzelheti magát a nyárba és annak szépségeibe.
Azért lenne ez a második választásom, mert ezzel a művel megismerhet több valódi hangszert, mivel már a 21. században is egyre ritkábban fordultak elő, ezzel hatalmas értékeket szorítva ki a világból.
 
Erkel: Hunyadi László - Palotás
Ez a mű is a fülbemászó dallama miatt került a listámra és a gyors ritmusa miatt, amely elvarázsolja hallgatóját.

https://youtu.be/Smqj_z04i4A
https://youtu.be/4C1Wu1Agaos
https://youtu.be/dhk1IPExjnk


Burai Ignác (12.E)

Ez a kettő azért mert illik az emberiség hülyeségeire és mások személyiségeinek kiszorítására: Mentha: Volt egy álmom, Mentha & Gabó: Áldozat  
Azért mert egy cigány muzsikát is halljon a gyerek: Ternipe: Na gindyin muri gazsi

https://youtu.be/clvzvD8Pqgc
https://youtu.be/fDr9trDPjq8
https://youtu.be/PiforBKZgFY


Fazekas Levente (11.E)

Escobar: Az érem egyik oldala
Ezt azért, mert benne van minden,  a pénz jó ha van… de ha nincs akkor is ugyan olyan szép lehet az élet, mert az életet nem a pénz teszi széppé hanem az élmények…
Aranyszemek: Köszönöm, Ó, Istenem
Ezt azért hogy, tudjon egy jó lájtosat denszelni, ha már először és lehet utoljára hall zenét
Ternipe: Álom vagy Te…
Ezt pedig azért, hogy tudjon mit énekelni a hölgyeknek, ha megy csajozni

https://www.youtube.com/watch?v=Uk7290Pisac
https://www.youtube.com/watch?v=WYcC6oalaTg
https://www.youtube.com/watch?v=tW3NM-ic6Rk


Berényi Tamás (9.A)

Alfonz: Ganjaman
Ezt a számot még akkoriban hallgattam, mikor olyan idős lehettem, mint te, akkor még minden rendben volt, az áram, a boltok még megszokottak voltak, legtöbbször erre a számra indultunk el csavarogni egy jó cigivel a kezünkbe, nagy hangulatteremtő volt. Nekünk ez a szám a lazulást jelentette, pálinkával vegyítve hihetetlen jókat lehetett rá csapatni.

Kárpátia: Valahol Magyarországon
Egy elszabadult buli után segített egy kicsit megnyugodni és emlékeztetett, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit kell tennünk. Ez az ideális polgárt tüntette fel átvitt formában, de könnyen megfejthető, igazi hazafias szám volt .

Kárpátia:  Ott, ahol zúg az a négy folyó
Ez a szám a történelembe nyújt visszatekintőt emlékeztet, amit és akiket elvesztettünk ez idő alatt.
Ezt még én hallgattam papámmal, tehát ez a felelevenítés és a közös percekért, hogy később te is tudj valamit mesélni az unokádnak.

https://youtu.be/CpP1oYNsXwI
https://youtu.be/6WSHl-yd2J8
https://youtu.be/lt7uG_HnWDI


Berkes Zsolt (9.A)

Droplex & Monolix:  Shine
Hát én szerintem ez tombolós zene :D de esetleg  Tech-house
Tomcraft – Loneliness: 2016 (Ziltik Remix)
Ez egyik Kedvencem, hiszen nem az a dübörgős, széteffektezett valami , hanem ez egy alapütem,  de Elég jól megrögzül a fejben és dúdolható (szerintem).
Zoltán Erika: Szerelemre születtem (DJ Thörök & Clubpulsers Remix)
Ezt is szeretem,ez pl. szerelmes zene, ami azt sugallja, hogy mindenkinek megvan a saját párja.

https://youtu.be/Q4k1eNUg-8I
https://youtu.be/QJvBgBWPkWk
https://youtu.be/T1LBqkfxvwc


Bottyán Bence (9.A)

Curtis: Vasárnap
Mert ez a zene a 2016-os évet mutatja be, és elmeséli, hogy milyen volt ebben az időben az élet.
Punnany Massif & AM:PM: Élvezd
Ez a zene megtanított az életre, hogy hogyan éljem, és hogy tudjak saját döntéseket hozni.
Mr. Busta  feat. Shawn: Páva Dal 2 (#cukinacisrinyamacik)
Ez a zene azt mutatja be, hogy a lányok mekkora kurvák tudnak lenni.

https://youtu.be/MTDkTPHv3ks
https://youtu.be/UrGS9EARHRc
https://youtu.be/7BIIIJmC0bE


Csúrik Ádám (9.A)

Kowalsky meg a Vega: Amilyen hülye vagy úgy szeretlek
Azért mert, hogy legyél szerelmes, legyél boldog, mert az az élet.
Kárpátia: Amíg csak egy magyar él
Azért mert, hogy legyen hazafias és szeresse a hazáját.
R. City: Locked away
Azért, hogy tudja meg, hogy voltak utak, amerre „nem tudunk” menni.

https://youtu.be/WA8j_b5WTys
https://youtu.be/AM4i2KmVJJI
https://youtu.be/6GUm5g8SG4o


Fazekas Tamás (9.A)

Alfonz: Ganjaman
Azért ezt mutatnám meg, mert ezt a dal azt mutatja meg, hogy élvezni kell az életet.
John Newman: Losing Sleep
Ez nem tudom, mit mutat meg.
Kárpátia:  Hintaló
Azt mutatja meg, hogy milyen hamar felnő az ember, és ezért éljünk át minél több élményt.

https://youtu.be/CpP1oYNsXwI
https://youtu.be/Bs5-klTyb9o
https://youtu.be/XaN9-Utxwzc


Hudacsek Pál Péter (9.A)

Offspring: You’re Gonna Go Far
Azért, mert ritmikus összhangban  vannak a hangszerek, és könnyen rá lehet hangolódni.
Hans Zimmer: Pirates of the Caribbean
Lírikus, drámai néha, ha játssza az ember, át tudja adni ezeket az érzéseket, de nem csak, ha játsszuk, hanem ha hallgatjuk is, és a hangos helyeknél mindent bele lehet adni.
Three Days Grace: Pain
Összhangos, át lehet érezni, és ez egy normális rockzene .

https://youtu.be/5_LxyhCJpsM
https://youtu.be/l5CGz8xz-58
https://youtu.be/Ud4HuAzHEUc


Kiss Béla (9.A)

P.mobil: Tudom hogy ki vagyok
Mert ez kicsit rá mutat, hogy itt 2016-ban már az embert manipulálják, és nagyon sok döntést más hoz meg helyette. Olyan ünnepeket erőltetnek ránk, ami nem is igazán fűződik hozzánk (a magyarsághoz) „miért lennék Valentin, mikor én Bálint vagyok”. Kicsit a zene is már olyan, hogy sok gyerek és felnőtt azért hallgat ilyen b¬¬*zi  számokat  (mr.busta, ak26, stb.) mert attól azt hiszik,hogy olyan vagányak lesznek, mint aki azt énekli : „nem hallgatok rádiót, ugyanazt a háromszáz számot”.

Kárpátia: Szibéria felé
Ezt a számot azért választottam, mert ez az elhurcolt nagyon sok magyar emberről szól, akiket Szibériába vittek ki dolgoztatni.  És ez rámutat arra, hogy mennyi szörnyűséget éltek át a magyarok a sok közül.

P.Mobil: Gyöngyök és Disznók
Ez a szám arról szól, hogy Magyarországon hány különböző nép telepedett le (zsidó, cigány, néger és a többi nép), ezt azért mutatnám meg, hogy a gyereknek legyen rálátása, hogy hogy néztek 2016-ban a magyar emberek a különböző népcsoportokra.

https://youtu.be/muHOHO43qLs
https://youtu.be/aIbNsfmTJmQ
https://youtu.be/UlQZozWkjXk


Koll Bence (9.A)

Road: Felpörögve
Ez a zene részben arról szól, hogy az ember élhet szenvedélyesen is. A zene lényege, hogy a féktelen szenvedélyes élet és a folytonos ellentmondás.

Three Days Grace: Over and over
Ez a zene számomra nyugtató hatású. Nem az a nagyon pörgős, hörgős, de nem is az a nagyon lassú nyálas szar.

Three Days Grace: Pain
Ez pedig pont az előző zenének az ellentéte. Ezt a zenét csak akkor hallgatom, mikor ideges vagyok. Vagy éppen akkor amikor hangulatom van hozzá, ha nincs, akkor általában továbbléptetek rajta.

https://youtu.be/ZpowC8WUHK0
https://youtu.be/okC4hw8IPYg
https://youtu.be/Ud4HuAzHEUc


Mága Dániel (9.A)

Horváth Tamás: Hányszor
Azért mert mindig önmagunkat kell adnunk, nem másoknak megfelelni.
Stero players
Ismerje meg a 21 századi zenét, mert  nagy hangulatot tud csinálni.
Mario: Mért fáj a szív
Sok mindent ki lehet fejezi  egy lánynak .

https://youtu.be/j94s1DROuLc
https://youtu.be/HScJY1djK7w
https://youtu.be/_BZXwi3tokU


Makovics Máté (9.A)

Tame Impala: Feels like we only go backwards
Tame Impala: Why won’t they talk to me
Foster The People: Coming of age  
Ezek a zenék adtak erőt anno ahhoz, hogy túléljem a szürke hétköznapokat, és ne adjam fel az életet.

https://youtu.be/wycjnCCgUes
https://youtu.be/HQ7hdF7Xyns
https://youtu.be/MBqzrj18S2w


Nagy Martin (9.A)

Mike Posner: I Took A Pill In Ibiza (Seeb Remix) (Explicit)
Ezzel a zenével azt szeretném neki megmutatni, hogy az élet hiába tűnik hosszúnak, hamar el fog telni. Élvezze az életet, ne törődjön a hülyékkel, legyen boldog. Persze ezzel nem azt mondom, hogy igyon, drogozzon stb…  Csak élvezze az életet, törődjön sokat a körülötte élő emberekkel, családjával, barátaival, barátnőjével.

Avicii: Broken Arrows
Ne bánkódjon a bukásokon, álljon fel és próbálja meg újra, nem szabad feladni. Segítsen másoknak, legyen segítőkész.

Duke Dumont: I Got U (Official video) ft. Jax Jones
Legyenek álmai, legyenek fontos céljai, amiket szeretne valóra váltani, ami most még gyerekként lehetetlennek tűnik, de később meg lehet valósítani. Ne adja fel a harcot semmiféleképpen az álmáért. Jobb úgy élni és olyan helyen dolgozni, ahol szeretett volna, mint ahol utál dolgozni, és minden napja iszonyat fárasztó és unalmas.

https://youtu.be/foE1mO2yM04
https://youtu.be/V6iKSUoUN48
https://youtu.be/FHCYHldJi_g


Szendrei András (9.A)

AK26: Barnabás
Bemutatja az abban az időben lévő (divat) embert
Mr.Busta: Mi Közöd Hozzá?
Egyik kedvencem volt mert bene van minden aminek bene kell leni
Mr.Busta x Tomega: Semmi Baj
A legnagyobb kedvencem,  abban az időben elmondja az ország sorsát, hogy mi volt: a magyar ember halálra dolgozza magát, és mégsem él meg, de a menekülteket támogatjuk.

https://www.youtube.com/watch?v=VC4hsB-C1wA
https://www.youtube.com/watch?v=sIsAeSvvAe4
https://www.youtube.com/watch?v=WzcbuNDgmpQ


Turóczi Tamás (9.A)

BSW: Semmi Gond
Én ezt a zenét azért szeretném neki megmutatni, mert elmondja, hogy a szívünkre kell hallgatni, és azt csinálni, amit mi szeretnénk, és nem azt, amit mások akarnak vagy mondanak.

BSW: Nem gátol semmi
Azokra kell hallgatni, akik velem vannak, és nem pedig azokra, akik visszahúznak.
„Csak teszem, mit akarok és nem gátol semmi, csak tolom míg nem lesz a Skodából Bentley.”

Essemm: Neked írom
Ezt azért szeretném megmutatni, mert a kedvenc előadóm, és szeretném, ha ő is legalább egyszer meghallgatná.

https://youtu.be/Hogw4SeBsYo
https://youtu.be/MKFLdCELaSg
https://youtu.be/S_NQ8pbiPDM

megosztás
Érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”...

Petőfi arcai

Petőfit (valahogy) mindenki ismeri. Bárki írhat róla bármit – ő már nem ellenkezik. Alakja a 21. századból visszatekintve olyan, mint egy védtelen köztéri szobor, amelyet oly sokáig és oly vastagon tiszteltek mindenféle (jó)madarak, hogy már nem láthatjuk egykori arcát. Alapos pucolásra van szükség, ha valami érvényeset is akarunk mondani róla.

Nem ért engem a világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
(1846)

 

 Az utókor (hasonlóan mint a 19. századi magyarság) nem tud mit kezdeni Petőfi szélsőségeivel. Más lenne a helyzet, hogyha nem költő, hanem regényíró lett volna. A kortárs Dosztojevszkij regényeit a tudomány polifonikusnak nevezi, ami annyit jelent, hogy az író az ellentmondó filozófiai nézeteket regényszereplőkre osztotta szét, és nagy vitákban ütköztette. Mivel azonban a költészet rendkívül személyes (líra: érzelmek kifejezése), ezért a naiv olvasó Petőfi versbéli eszméit azonnal önvallomásnak veszi, a lírai ént azonosítva a szerzővel. Ha egy mű nem fér bele az így kialakított képbe, akkor egyszerűen tudomást sem vesz róla. Így volt ez évtizedekig jelen felelet témája, Az apostol esetében is.

A bukott színész és a slágergyáros újságíró

Petőfi nem kapott annyit az iskoláitól, mint előtte Csokonai. Az unalmas osztályteremből hamar (tizenhat évesen) kicsalta az eleven művészet, a színház – hiába próbálta óvni ettől a gyakorlatias, egyszerű édesapja. Vándorszínészként a ranglétra legaljáról indul: színdarabok szövegeit másolja, díszleteket hoz-visz, kisebb szerepeket játszik. Nehézségei ellenére ez a világ Petőfi valódi iskolája: külföldi olvasmányaiból és a színházi előadásokból rengeteget tanul, és a vidéki utak során a magyar társadalom sok izgalmas figuráját ismeri meg (akiket később verseiben örökít meg). Ám hiába a lelkesedés: a kor színészi ideáljának az “igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember” nem felel meg (ráadásul sem énekelni, sem táncolni nem tud – ami a női közönség szemében eleve bukás). Kudarcait Debrecenben elégeli meg, innét 1844 elején Pestre gyalogol, hogy verseit kiadassa.
Nem ismeretlenül indul neki a költői pályának: két évvel korábban küldött be először verset egy irodalmi laphoz. Most azért jelenik meg személyesen is, hogy megnyerje Vörösmarty Mihály támogatását, ám ennél sokkal többet kap: egy egész folyóiratot. A Pesti Divatlaphoz kerül segédszerkesztőnek, ami egyik részről fárasztó hivatali papírmunkát jelent, másrészt lehetőséget biztosít neki, hogy hetente megjelenjen egy-egy verse. Petőfi energiájának és tehetségének köszönhetően hamar megugrik az eladások példányszáma. Felismerve az alkalmazottjában rejlő gazdasági lehetőséget, a főszerkesztő (Vahot Imre) elkezdi kiépíteni a “Petőfi-imidzset” – pontosan úgy, ahogy ma készül egy “celeb”: vitákat gerjeszt körülötte, titkokat szellőztet, álhíreket terjeszt. A lényeg, hogy vigyék a lapot, mint a cukrot. Petőfit (nemcsak verseiben, de öltözködésében is) ráállítja a legújabb irodalmi divatra: a népies-nemzeti irányra. Ezt írja róla egy cikkben: “Ő az egyszerű természet, a nép, a tősgyökeres magyarság költője… Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei természetes melegével s bűbájos varázsával át-meg-áthatja, szíve mélyéig megrendíti.” Ez nagyon szép, de ha jobban meggondoljuk, a “nép költője” igazából nem is a népnek írt, hanem a városi közönségének. Vidékre nem az irodalmi lapok vitték hírét, hanem a pesti cigányzenészek, akik színházi előadások szüneteiben Petőfi megzenésített verseivel szórakoztatták a népet. Ennek hatására művei villámgyorsan folklorizálódtak: a “Hortobágyi kocsmárosné”-t például lelkes gyűjtők népdalnak hitték, és beküldték a Kisfaludy Társaságnak.
Két jelentős, nagyobb terjedelmű alkotás zárja ezt a nyüzsgő korszakot: A helység kalapácsa című komikus eposszal az addig megénekelt tipikus népi alakjait figurázza ki, a János vitéz című elbeszélő költeménnyel pedig biztosítja magának az országos hírnevet. 1846 tavaszán “Tízek Társasága” néven összegyűjti azokat az írókat, akik unják már a szerkesztők önkényeskedését, és saját lapot készül indítani velük. Ez az író-sztrájk hamar megbukik, és innét Petőfi inkább már csak saját gyűjteményes kötetére koncentrál.

Legenda vagyok, avagy a Petőfi-evangélium

Az utókor a legnagyobb lelkesedéssel Petőfi utolsó három évéről, az 1847-49 közötti korszakról beszél. Ekkor lépett be az életébe a nemzeti politika és a lángoló szerelem: megismerkedett (majd összeházasodott) Szendrey Júliával, és jelentős szerepet kapott a forradalom színpadán. Azóta is a “Szabadság, szerelem” pózában megkövült hősszerelmes/prófétaköltő alakját tartja fenn emlékezetünkben a sok ötlettelen kliséparádé: megannyi állami, városi, falusi, iskolai március tizenötödike.
Így ír a jelenségről Margócsy István, az ELTE  XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője: “Ez az a Petőfi-kép, mely a népből jövő, őszinte, erényes, vidám, hazájáért mindenre kész természetes és naiv figurát sulykolja – akinek népiessége, természetessége és hazafiassága adja meg karakterisztikáját, s akinek sem személyiségproblémája, sem társadalmi érzékenysége vagy indulata nem emelhető ki; s kizárólag önfeláldozó hazaszeretete és ebből következő mártírhalála transzcendálja egészséges magánemberiségét.”
A magyarság tudatában élő Petőfi-kép kísértetiesen hasonlít Jézus “életrajzához”: elvakult rajongók írták, akik szemében a Mester az isteni tökéletesség földi megjelenése. Nem illenek bele olyan dermesztő gondolatok, mint:

Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.

Az idézet Az apostolból való, amelyet a megírása után huszonhat évvel, 1874-ben mertek először kiadni. Annyira megkövült ekkorra már a a Petőfi-ideál, hogy a közvélemény nagy része tudomást sem vett a műről, vagy legfeljebb ennyit mondott: „azt sem tudjuk tulajdonképpen, hogy mit akart” (Gyulai Pál). A huszadik század világégései idején azonban hirtelen nagy kereslet támadt Az apostol iránt – sajnos nem elsősorban az irodalom, hanem a politika irányából. A következő áttekintés jól mutatja, hogy egy mű értelmezését mennyire el tudja torzítani a befogadók egyoldalú világképe.

A politizáló Petőfi – a petőfiző politika

1919. A proletárdiktatúra (vagy ahogy később emlegették: “az első kommunizmus”) 133 napig tartotta rettegésben Magyarországot őrült ámokfutásával. A tanácsköztársaság vezetői persze nem így látták, szerintük az ő “forradalmukkal” Petőfi apostolának próféciája teljesedett be: “Fölkelt az új hős nemzedék, / S mit örökségben hagytak rá apái, / Leverte rabbilincseit.” E gondolatra a szovjet elvtársak is rásegítettek: Lunacsarszkij népbiztos szerint Petőfi „saját korának bolsevikje volt”.

1923. Érdekes módon a kommünt leverő Horthy-rendszer is megtalálta magát Az apostolban, amelynek hősét mint “nemzeti forradalmárt” állították be a költő születésének századik évfordulóján. A korabeli nyugatos költők fel is emelték szavukat a hivatalos kultusz ellen. Móricz Zsigmond így morgott: „A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi-házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé.” Babits Mihály még keményebben fogalmazott: “Ünnepe vak ünnep (…) Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”

1949. Az talán már nem is meglepő, hogy később a Magyar Kommunista Párt is a költő politikai örököseként tüntette fel magát. Az apostolt Petőfi buzdító műveként tanították (elfelejtve, hogy a szerző halála után 25 évvel jelent meg), és műfaját hátborzongató módon így határozták meg: “szocialista eposz”.
A róla szóló tanulmánykötetet a sokatmondó “Lobogónk: Petőfi” címmel adták ki, ilyen meredek mondatokkal: „Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi útján járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása.”
Mit nem beszél az a muszka…

Az apostol

Történelmi tény, hogy Petőfi napra pontosan három hónappal a márciusi forradalom után vereséget szenvedett a szabadszállási képviselő választáson. De nem is akármilyet: még a beszédét sem tudta elmondani, annyira felbőszítették ellene a tömeget. A történteket részben megmagyarázza a költő visszaemlékezése: “Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon!” (Az említett rágalmak például: Petőfi apja bukott ember, a költő pedig könnyelmű pesti ficsúr, illetve orosz kém (!), aki szlovák királyt (!!) akar Magyarország élére.)
Másrészről igen beszédes Petőfi kiáltványa is, amelyet egy héttel korábban osztott szét a városban. Kétségtelenül hatásos a retorikája, de (mint kiderült) a büszke kunok földjén nem szerencsés így indítani: “A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. (…) Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. (…) Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben.”

Veresége után hónapokra eltűnt a politikai színtérről, és ez idő alatt írta meg legnagyszerűbb, legvadabb művét: Az apostolt. Több önéletrajzi elem is felismerhető benne: legegyértelműbb a főhős névadása (Szilveszter – Petőfi állítólag január elsején született), a szerelmi szál, illetve a választási kudarc (a faluból elzavart jegyző). A cselekmény lényege belefér egy mondatba is (a sors forradalmárt nevel az árva Szilveszterből, aki előbb könyvkiadással majd merénylettel próbálkozik, és közben végzetesen elhanyagolja családját), a feldobott kérdések viszont több századra elegendő gondolkodni valót adtak a nemzetnek. Az alábbiakban két fontos problémakört vázolunk fel: egyén/közösség, evolúció/revolúció.

Egyén vagy közösség

Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.
(A felelet elején idézett Nem ért engem a világ! kezdetű vers folytatása, 1846)

A magyar irodalomban először Csokonai filozofikus versei visszhangozták Rousseau gondolatait természet és civilizáció viszonyáról. Az estve szentimentális panasz formájában fogalmazza meg azt, ami Petőfi apostola számára már élet-halál kérdés: az emberi és polgári lét feszültségét. Ahogy megbomlott körülöttünk a természet és civilizáció egyensúlya, úgy került szerepkonfliktusba mindenki, aki nem csak létezni, de gondolkodni is próbál. Az ember felelősségi köre önmaga és a szűkebb környezete (család), ezzel szemben a polgár az a közösségi lény, akinek feladata a világegész szolgálata. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát:

Ledobta a ház és nap gondjait,
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.

A hős éjjeli látomásában az istenhez kiáltja világmegváltó gondolatait – hajnalra azonban éhen hal a kisebbik gyermeke. Nem az apa lustasága vagy nemtörődömsége, hanem a kérlelhetetlensége miatt. Szilveszter elutasította a földesúr által kínált állást (mert nem akart hajbókolni), elzavarták a jegyzői hivatalból (mert lázította a népet), nem adták ki a könyvét (király- és egyházellenessége miatt), és végül másolásból próbálta fenntartani a már négyfős családot – sikertelenül. A gyermek temetéséhez jegygyűrűjét kellett eladnia, amit apai (és emberi) bukásként élt meg:

Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
Szakítanák ki gyökerestül…
Ketté lett vágva multja és jelenje

Ezek után a vállalt prófétasors lendületével szaladt a végzetébe: egy titkos nyomdában sokszorosította lázító könyvét, amelyben cenzúrázatlanul fogalmazódik meg Szilveszter/Petőfi kérlelhetetlen hitvallása:

Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

A hatalom tíz év börtönnel jutalmazta ezeket a gondolatokat. Raboskodása derekán Szilveszter egy látomásban szembesült felesége halálával, és keserűségében a fent idézett iszonyú istenkáromlásig jutott (“Zsarnok vagy, isten, és én / Átkozlak tégedet…!”)
Miután kiengedték a meggyötört, ősz roncsot, nem is magára gondolt először, hanem azt kérdezte: “Szabad tehát a nemzet, a haza?” Iszonyatos csapásként érte a felismerés:

Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

Tíz évvel Az apostol előtt a romantika másik nagy költője, Vörösmarty is hasonló keserűséggel kiáltott fel: “Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért,” (Szózat) – de neki sikerült meggyőznie magát, hogy legyen türelmes: “És mégis – mégis fáradozni kell. (…) kezdjünk újra tűrni és tanulni.” (Gondolatok a könyvtárban). Petőfi nem. Hőse itt és most akarja érvényesíteni a világszabadságot, ezért (groteszk módon) magányos merénylőként próbálja megölni a királyt – és ebben is kudarcot vall. Szilveszter kivégzésekor az elbeszélő nem is a zsarnokot becsmérli igazán, hanem a népet, aki nem volt hajlandó megmozdulni a szabadságáért:

Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?


Evolúció vagy revolúció

Petőfi nagyszabású műve a világ boldogításának két lehetőségét vázolja fel. Az egyik a lassú, szerves változás (evolúció), a másik a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása (revolúció). A fentiekben ez utóbbinak kudarcát láthattuk, amikor a néptől elidegenedett radikális forradalmár szembekerül azokkal, akiket fel akar szabadítani. Szilveszter erőfeszítései azon buktak el, hogy nem igazán ismerte a népet – éppen úgy, mint ahogy Petőfi sem a szabadszállási kunokat. Minél inkább akart segíteni, annál inkább elszigetelődött a társadalomtól. Petőfi kérlelhetetlenségének szemléletes példája, ahogy a ’48 májusi nemzetgyűlést értékelte: “Kutyámat sem bíznám ily minisztériumra”.

De Az apostol csodája az, hogy megmutatja a másik lehetőséget is, az evolúciót. A “szőlőszem hasonlat” címen emlegetett részben az iskolát frissen végzett Szilveszter még lassú, nagyon lassú fejlődésben gondolkodott. Ahogyan a szőlőt a napsugarak érlelik, úgy érlelik a világot a nagy lelkek. Azzal nyugtatja magát, hogy “ha a kis szőlőszemnek egy nyár / Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, / Amíg megérik? ez belékerűl / Évezredek vagy tán évmiljomokba”. De a végső, közös célt már akkor is így fogalmazta meg:

Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!

Befejezésül érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”. Valószínűleg Adynak sem kellett volna annyit küzdenie a népies-nemzeti költészet megrekedt hagyományával. És az identitását, európai helyét csüggedten kereső magyarság némi lelki vigaszt kaphatott volna, ha látja, hogy maga Petőfi is mennyit őrlődött, kétkedett…

megosztás
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt evangéliumi súllyal.

2014 elején egy szolnoki művészeti iskola csapatát vittem a helyi színház által rendezett éves diákszínjátszó találkozóra, az "Ádámok és Évák ünnepére". A fesztiválon a társulatoknak nyolc perc játékidő állt rendelkezésükre, hogy színpadra vigyék Madách tizenöt színből álló, nettó két órás emberiségdrámáját. Fél év töprengés, és három eldobott forgatókönyv-ötlet után álltunk neki a végső kidolgozásnak. Tánc- és képzőművész kollégáim munkája mellett a legtöbb segítséget Vígh Erika tanárnő szelíd kritikái és Ónodi Gábor színész energikus ötletbombái jelentették. El is hoztuk a fődíjnak számító "Legjobb csapat" elismerést. Ám a munka igazi hozadéka nem is ez lett, hanem hogy az elkészült forgatókönyv oktatási anyagként is felhasználható, mert röviden és dinamikusan foglalja össze az emberiség... hogy is mondjam: tragédiáját.

Az előadás felvétele az alábbi linken nyílik meg (a hangminőséget felirat próbálja ellensúlyozni), alatta pedig a nyolc képre bontott szövegkönyv szerzői megjegyzései olvashatók.

 

1. A kulisszatitok (0:00-0:45)
A fejgép egy fehéringes, csokornyakkendős alakot világít meg, akit a tanítványaim találóan így jellemeztek: "egy beteg pincér". Ha rögtön madách-i alakot keresünk benne, akkor természetesen Lucifer kínálkozik megoldásnak. Ám amint megszólal, egy újkori, cinikus showman attitűdjével gazdagodik a figurája (gondoljunk Thomas Mann Cipollájára vagy a Cabaret című film ceremóniamesterére). Taszító bizalmassággal szólítja meg a közönséget, személyes titkot árul el:
"Tudjátok, imádom ezt csinálni. Nézni, ahogy szenvednek elveszetten, tanácstalanul, csak azt várják, hogy kézenfogd őket, és bevezesd a fénybe."
A fény kettős szimbólum a felütésben. Lucifer (jelentése: 'fényhozó') a fénybe, azaz: a tudásba vezeti az embert, ugyanakkor a színház fővilágosítójának szóló "Maestro, fényt!" felkiáltás egyben a teremtés aktusa is ("Legyen világosság").
Míg az elegáns Lucifer beavat a műsor titkaiba, mögötte egy rongyos ösztönszörny, egy ősgnóm kúszik a nézők felé. Gazdája lábainál a "sátán kutyája" engedelmes háziállattá válik, aki rögtön ugrik a mester parancsára.

2. Intro (0:45-1:32)
Lucifer szavára megkezdődik a műsor intrója: egy vad, szögletes tánc. Ennek során gomolyognak elő a kulisszákból a statiszták, akik a későbbiekben a show nézői, illetve a stilizált események szereplői lesznek. A riadt, tanácstalan főszeplő párost erőszakkal lökik a rivaldába (a darab egy korábbi verziója az Éhezők viadala alaphelyzetére épült). Az ősgnóm agresszív mozdulattal imitálja Ádám nyakának elmetszését, mintegy előre vetítve ezzel végzetét. A zene végével hirtelen a kép is változik: egy showműsor díszletei jelennek meg a háttérben.

 

3. A show (1:32-2:43)
Könnyed lendülettel, kincstári mosollyal tér vissza az imént még álarc nélkül nyilatkozó műsorvezető. Az "Ádámok és Évák show" játékszabályai mai összefüggésekkel vegyítik Madách ismert motívumait.
„Üdvözlöm az Ádámok és Évák show nézőit. Mint tudják, ez egy bevállalós kvízműsor. Ismerjük meg a játékosokat közelebbről: Ő Éva - ő Ádám. Többet nem is kell tudni róluk, hiszen semmi szerepük ebben a műsorban, csak jól dönteni. A kérdés: mitől lesz boldog az emberiség? Helyes válasz esetén egy álomhétvégét nyerhetnek a Hotel Paradisoban a K.O.média jóvoltából.”
Az egyéni boldogság welness jutalomhétvége képében jelenik meg (Hotel Paradiso - elveszett éden), a társadalmi boldogság pedig mint egy kétopciós kérdés, amelyre az őspár hivatott feleletet adni:
„Nos, Éva és Ádám: mi kell az emberiségnek? Az, hogy szabad legyen, vagy az, hogy vezessék?”
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt  evangéliumi súllyal. "A nagy inkvizítor" egy fiktív kihallgatás jegyzőkönyve, amelyben a 15. századi spanyol főpap elmagyarázza a földre másodszor látogató Jézusnak, hogy neki már semmi keresnivalója itt. Az inkvizítor monológja hatalom és szabadság kérdéseire épül, ezeket a gondolatokat a 6. kép kapcsán idézem fel részletesen.

Korunk (dez)információs/fogyasztói társadalmának atmoszféráját érzékelteti a játékmester nyílt cinizmusa. Hanyagul mutatja be a játékosokat (utalva arra, hogy ők csak bábok), nem hagy időt a gondolkodása, kajánul veti oda a közönségnek, hogy nem tudnak dönteni, és ő forszírozza, hogy végülis Ádám döntése érvényesüljön. A leplezetlen erőszakra, a negyedik hatalmi ág rémuralmára utal a szponzor neve is: K.O.média. Emellett benne van, hogy a színfalak mögött régen eldöntött meccs a társadalom számára izgalmas cirkuszként jelenik meg. Sőt, eszünkbe jut még Madách művének egyik őse, Dante enciklopédikus műve, az Isteni színjáték (Divina Comedia).

 

Szimbolikus mozdulatok kísérik az első emberpár választását (ezek majd a 7. részben új kontextusban térnek vissza). „Hatalom” - mondja Ádám, és karja, ökle a férfierő egyértelműen fallikus jelképét formázza, egyúttal fenyegetően meredve Éva felé. A nő ösztönösen mutatja az alternatívát: „Szabadság…” (a Tragédia záró monológjában Isten elárulja, hogy szándékosan ültette Évába azt a programot, amely visszahozhatja Ádámot, ha nagyon elszállna1). Ám hiába kulcsolja kezeit Ádám öklére, hiába a női öl melege, a férfi (Lucifer sugallatára) már döntött: úgy tehető boldoggá az emberiség, ha uralkodunk felette. A showman elrángatja a tiltakozó Évát, és kezdetét veszi az őrület.

 

4. Hatalomtánc (2:43-3:54)
Bár egyértelműen felismerhető néhány konkrét madáchi szín (Egyiptom, Konstantinápoly), a koreográfia inkább a mindenkori hatalom lelki mechanizmusait jeleníti meg. A statiszta-tömeg monoton, révült mozdulatokkal követi a zene és a vetítés "utasításait". A showműsor emblémájának metamorfózisa nemcsak felvillantja az egyes diktatúra-típusokat, hanem gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz közéjük. Ugyanúgy hipnotizált alattvaló a piramis kőhordója, mint a mennyiségi-keresztvető hívő, vagy az elszánt náci karlendítő. Kádár beszédfoszlányai felidézik  még a vörös diktatúrát is, és Ádámot végül egy gigantikus, arctalan bronzszobor temeti maga alá. (Éppen úgy, ahogy a fáraót a személyi kultusz ókori változatának embertelen síremléke, a piramis.)

5. A szabadság zsákutcája (3:54-4:45)

 

A vezér összeomlásával az alattvalók is deaktiválódnak. Éva az egyetlen, aki kívül áll az őrületen, és új lendületet adhat a történelem folyásának (éppen úgy, mint a londoni haláltánc végén). Szomorú pieta, ahogy ölbe veszi az élettelen Ádám fejét, és szelíden, minden neheztelés nélkül ismétli: "Szabadság". Az egyre éledező tömeg előbb suttogva, majd fennhangon, végül üvöltve visszhangozza a mágikus jelszót. Amint új erőre kap Ádám, leinti a félelmetes zajongást, és a vákuumszerű csöndben odailleszti a szabadság elé a még hiányzó két fogalmat: testvériség, egyenlőség. Jelzi ezzel, hogy a szeretet és odafigyelés nélkül a szabadság hajszolása meddő harc, sőt, vissza is üthet. Ezt rögvest igazolja is az átszellemült, agymosott tömeg válasza: "Halál reá, ki el nem ismeri!" Madách legzseniálisabb fogása, hogy Párizs forradalmi tömege már rögtön az első megszólalásával cáfolja szent elveit2.
A darabunkban kissé elsiettük azt a mozzanatot, ahogy a felbőszült tömeg Ádámra ront. Éva egy kétségbeesett kiáltással ugrik a férfi nyakába, s mindkettőjüket maga alá gyűri a dühödt embermassza. Haláluk előtti pillanatban (épp úgy, mint a párizsi szín végén) állítja meg az időt Lucifer.

 

6. Kozmikus pillanat (4:45-6:00)
A vadállati csoportkép Hieronymus Bosh groteszk világát hivatott felidézni. Maga a mozzanat pedig az az örökkön ismétlődő jelenet, amelyben a mindenkori tömeg megfeszíti a mindenkori megváltót: Szókratészt, Krisztust, Szilvesztert3...
"Beláttad-é, hogy a bódult tömegnek nemesb ura voltál, mint ő neked?" - eredetileg az athéni szín végén kérdezi ezt Lucifer, jelezvén, hogy szerinte a despotikus Egyiptom sikeresebb volt, mint a demagógok mérgétől széthulló görög rend.
"Szabadság? Ezeknek?"- folytatja maró gúnnyal, szavai mögött ismét a nagy inkvizítortól kölcsönzött gondolatokkal: "Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz?" (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)
Lucifer itt jut el érvelése csúcspontjához, és négy szóban összefoglalja az emberiség szellemtörténetét:
"Vagy mit gondolsz, ki fogja majd megváltani a világot? A szerzetes? A filozófus? A politikus? A művész?" (Az utolsónál finom célzással az igazgató páholyába világít, emlékeztetvén arra, hogy mi is lenne a színház valódi célja.)
"Fenét!" - folytatja már leplezetlen, ördögi hévvel: "Csak te: az istenember."

 

Megint egy karamazovi pillanat: az inkvizítor szerint az evangélium legfontosabb titka Krisztus pusztabeli megkísértése. A hosszú testi-lelki böjtben emberként szenvedő Jézus nem fogadta el a rövidebb utat, hanem (hogy példát mutasson az embernek) végigcsinálta a leggyötrelmesebbet. A sátán három ajánlata ez volt: változtassa kenyérré a követ, hitének bizonyítására ugorjon le a toronyból, illetve: fogadja el a világuralmat. Azaz, váljon istenemberré. ("Erősebb lett az ember, mint az isten" - büszkélkedik Madách fáraója.)
A mi showman-Luciferünk másodszor ajánlja fel a hatalom lehetőségét, de most már nem a szabadság az alternatíva, hanem a halál:
"Állj fel, különben visszamész, és ezek szétszednek." (A videón Lucifer véletlenül módosította a szöveget, enyhítve élét: "...visszamész és folytatjuk.")
Látván, hogy Ádám nem mozdul, vállat rándít a műsorvezető, és kaján vigyorral jelenti be, hogy a kivégzési jelenet mindjárt folytatódik. De amint újra elindul a kozmikus óra, egy még hatalmasabb erő lép közbe: a Földszellem. Éppen úgy, ahogy a Tragédia űrbeli színében, itt is vissza kell rángatnia az életbe az anyagi létezés határait feszegető Ádámot.

7. Deus ex machina (6:00-7:18)
"Nem!" - kiált fel egy zakós fiú a nézőtér első sorában, majd a kigyúló totálfényben színpadra lép a statiszták riadt suttogásától kísérve: „Az igazgató! Az igazgató!" Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy Lucifer rövid próbálkozás után eláll az útjából, és csak tisztes távolból mer rákezdeni a méltatlankodásra (újrafogalmazva a "Együtt teremténk: osztályrészemet követelem" gondolatot):
"Hé, mit csinálsz?" - kiált fel, amikor látja, hogy az igazgató kiszabadítja a játékosokat, "Hiszen együtt találtuk ki ezt az egész cirkuszt. Hadd szórakozzunk! Legalább nézzük végig..." A Földszellem válaszul "fukar kezekkel" int a fogdmegeknek, és Lucifer máris bukott angyalként nézheti a folytatást a kispadról. Az igazgató atyai szeretettel karolja át a játékosokat, és a szabályokat felülírva egy új kezdés lehetőségét hirdeti:
"Gyermekeim, a nyeremény elúszott, de a lehetőség nem. Építsétek fel a paradicsomot magatok." Az Úr ad is meg nem is: önállóságot, szabadságot biztosít nekik, ám cserébe elveszi a feltétlen gondviselést: "vetevé űt ez munkás világ belé" (mondja a Halotti beszéd), tehát az ember kénytelen lesz fáradsággal keresni majd a kenyerét.

 

 Az őspár első mozdulataiban a műsor kezdetének szimbólumai köszönnek vissza:
"Enyém!" - a férfi öntudatra ébredése nem más, mint az a pillanat, amikor megfogalmazza a magántulajdon eszméjét, tehát identitása fizikai jeleként kihasít egy darabot a természetből. Rousseau szerint pont itt rontottuk el. Éva hiába ismétli szelíd, anyai mozdulatát, és hiába sűríti egyetlen jelszóba az aranykort: "Miénk..." - a civilizáció szekere, mint a jaggernati bálvány4, már fut feltartóztathatatlanul.
A darabunkat záró kozmikus jóslatot (amely eredetileg Luciferé a harmadik szín elején) a két teremtő erő között osztottuk szét:
Földszellem: "Nagy szavak: enyém - miénk. Család és tulajdon fogja alkotni a világot, melyből hon lesz majd és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek..."
Lucifer: "...és felfalója önnön gyermekének."

8. Spirális világtánc (7:18-8:53)
Halleluja: Arthur Honegger Dávid király című zeneművének hátborzongató áriája kíséri az elmúlt harmincezer év történetét szimbolizáló örvénylő táncot. Az Ádám és Éva öleléséből születő emberiség spirális mozgásban tölti ki a teret, míg mögöttük (a videón nem látszik) egy kunyhó és egy templom épül kartonlapokból. Mintegy az ősgnóm nyitó szólójára válaszul most két lány lejt éteri balettet egy halványkék lepedővel, majd leterítik, hogy az Első Család (Lucifer nagybácsival és a két kis gyerekkel kiegészülve) elkölthesse meghitt vacsoráját. Mire a zene a záróakkordhoz ér, mögöttük tizenhat kartonlapból felépül egy város sziluettje, Ádám és Éva pedig boldog büszkeséggel koccint az elvégzett munka örömére. Fiaik épp egy almán készülnek osztozni, mire a segítőkész Lucifer egy ölésre is kiválóan alkalmas kést nyújt hátra nekik. Függöny.

 

 

Lábjegyzetek:

1.
Isten (15. szín):
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.

2.
A jakobinus diktatúráig valóban ott volt a "vagy halál" mint a francia forradalom negyedik jelszava.

3.
Szilveszter: Petőfi Sándor Apostol című művének főszereplője.

4.
jaggernati bálvány: Az indiai Visnu isten szobra, melyet ünnepén kocsin hordoznak körül. A rajongó hívek a kerekek elé vetik s eltiportatják magukat, remélve, hogy ezáltal magasabb kasztban születnek majd újjá. ("A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább..." - Balzac: Goriot apó)

megosztás
Engem nem érdekel, hogy Pesti Balázs ismeri-e Goethe vagy Csokonai gondolatait – verse akkor is párbeszédbe lép bennem az említett klasszikusokkal. És ennyi a lényeg, ez maga az irodalomtanítás célja is: gondolati kapcsolatok kiépítése...

Minden klasszikusunk halott. Legalábbis azok, akiket ma a középiskolában tanítunk. A pesti egyetemi években az ember még néha élőben is találkozhatott egy-egy nagy íróval: egykori magyartanárom például Weöres Sándorral futott össze az utcán. Még kétezerben is előfordult ilyesmi: az egyik tavaszi vizsgámon (Szabó B. István: A XX. század második felének magyar irodalma) egy mai költőről: Zalán Tiborról kellett beszélnem szóbeli feleletben – és még ugyanazon az estén összefutottam vele a Városligetben, egy villamosból átalakított kiskocsmában. Hajnalig beszélgettünk művészetről, tanításról, és egyáltalán az életről.

Fura érzés találkozni egy kortárs költővel. Még furább érzés magyart tanítani neki…
Hogy mire/kire gondolok?
Néhány diákomra, akik rendelkeznek a nem hétköznapi kifejezés nagyszerű képességével. Az alábbiakban Pesti Balázs (11.E osztály) verséről írok, ezzel a félig tréfás mottóval: “Aki tudja: csinálja, aki nem tudja: elemzi”…

Pesti Balázs: Hexameder

Ihlet híján kiültem az ablakba
Várom hát hogy beszálljon rajta
Alkoholról írni újra nem akarok
Hiába van most is sör az asztalon
Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen
Sőt még zenélhet is itt-ott
Lent gyerekek kiabálnak, punk rock
Ritmikátlan, hangos, de érzelmes, hallgatjuk
Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk
A szembe ház fele szürke, fele sárga
Mint egy előtte-utána kép, olyan
A szürke erkély kék korlátjának támaszkodva
Cigarettázik egy párocska, felettük úgyszintén
Csak ő egyedül van, ő az “utána” kép
Tájról írnék de a ház útban
Talán, egy pár fokkal jobbra
Nagyobb a siker, nézzenek csak oda
A kis panelek között a nagy, olyan mint az ujjam
A középső, nem a gyűrűs, az pár perccel kisebb
A legjobb mi a tájammal történhetett
Az a szúnyogháló leszedése volt
Hiszen így az eget egészben, s nem pixelekben látom
A panel és kertes ház határa jól látszódik, csapott
A sarki házból hétvégén a cigány zene zajong
És elmondhatom magamról, hogy nem kakasszóra
Hanem egy pulyka hangjára kelek hajnalban
Átfut épp a sínen, a város ereként, folyékony acél
A mocskot magában hordva, az a MÁVos kék
Árnyalatú, és most a fecske hang helyett denevér szól
Száll, követi a mentő szava, ez nem cincog, rikácsol
Nem törtetek ebben, sem spondeusra, sem hexameterre
Hiszen írom az ablakon kívüli világom, a lakótelep mederre
Nézek, s azt látom
Hogy rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték

 

“Ihlet híján…” – Pesti Balázs versének felütésében benne van a sablonosság veszélye. Csak a legnagyobbak tudnak a puszta ihlettelenségből remekművet teremteni. Például Tóth Árpád: Meddő órán – a rövid vers impresszionista eszközökkel (melankolikus hangzásával és tört ritmikájával) érzékelteti a művészi és emberi elidegenedést.

Balázs versét folytatva egyelőre nem látunk ilyen mélységet kibontakozni, sőt, az alkohol mint lehetséges verstéma csak fokozza aggodalmunkat. Ám az ötödik és hatodik sor hirtelen rendet teremt (értelmet adva a közhelyesnek tűnő felütésének is):

“Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen”

Egyrészt leveszi a hangsúlyt az ihlettelenség toposzáról, és a szemlélődést állítja középpontba – másrészt egy olyan értékviszonyt előlegez meg, amely átszövi az egész verset.

Beszéljünk előbb a szemlélődésről, Balázs szavával élve: tájleírásról. Első ránézésre degradálja a fogalmat, hisz nagy kelletlenséget sugall ez az összefüggés: “ihlet híján (…) tájleírásra adtam a fejem”. Ám ezek az indító gondolatok a szöveg későbbi kontextusában nyernek majd értelmet: az alkoholról írás értelmezhető az egyéni problémákban való vergődésnek – a tájleírás pedig a kifelé fordulás, a világra nyitás gesztusának.

És ahogy említettem, bizonyos értelemben megméretés is. “A mindenséggel mérd magad” – mondja József Attila. A Hexameder lírai énje pedig azon tűnődik, hogy vajon a táj érdemesnek találja-e arra, hogy meséljen neki, vajon megnyitja-e egy lírai monológ a mindenség titkait?
Mint a szerző lelkes olvasója mondom: igen.

Balázs gyakran kapcsol össze szerkezeti egységeket asszociációkkal. Ezek szinte észrevétlenül, törés nélkül engedik újabb témák felé fordulni. A táj szó szerint vett leírása a ház előtt kiabáló gyerekek megjelenítésével kezdődik, ahová a mesél > zenél > punk rock asszociációs sor vezeti a figyelmünket. A “ritmikátlan, hangos, de érzelmes” több, mint pusztán a zenei műfaj jellemzése: egy generáció, egy életszakasz nosztalgikus kritikája. Megerősíti ezt a benyomást a lírai én hirtelen kiszólása is: “Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk”. Esetlenek, hangosak, idegesek – tele érzelemmel.
A vers hangzásvilága itt (valószínűleg szerzői szándéktól függetlenül) a finom humor eszközével él. Mert a címben hivatkozott időmértékes sorfajta (hexameter) éppen a “ritmikátlan” jelző előtti sorban érvényesül. Négy verslábnyi hibátlan időmértékes verselés:

 

Elgondolkodtató, hogy a megszólítottak (nyilván a szerző korosztálya) miért is tagadnák le, hogy ők is punk rockerek voltak. Mert szégyellik egykori érzelmességüket? Mert ma már csak egy kinőtt divatnak látják?

Ezután átkötés nélkül, hirtelen fordul a szemközti ház felé, és annak felemás színe máris újabb elmélkedést indít. A szürke-sárga házat egy “előtte-utána képhez” hasonlítja. Szerteágazó kultúrája van korunkban az “előtte-utána képeknek”: legyenek azok fogyókúra-reklámok, nosztalgikus városképek vagy az időkapu.com oldal szellemes fotópárjai. Versünkben szinte kínálja magát a szürke (egyhangú) és sárga (színes, izgalmas) szembeállítás, de Balázs ezt nem használja ki: hanyag eleganciával a levegőben hagyja, és inkább konkrét emberi alakokra koncentrál. A cigarettázás (korunk suta meditációja) köti össze a társas létből a magány felé haladó képet. Előbbit még (némi éllel) “párocskának” nevezi, a másikat már csak egy hűvös, kiürült személyes névmással jelöli: “ő egyedül van”.
Ha egy életbe sűrítjük az eddig olvasottakat, akkor eljutunk a bandázós punk rock-nosztalgiától a gondterhes párkapcsolaton át egészen a sivár magányt ígérő jövőképig. A tizenötödik sorban lezárul a vers első szakasza.

Rendkívüli erejű tételmondattal folytatja: “Tájról írnék de a ház útban”. Minden lakótelepi ember tudja: hiába nézünk ki akár a tizedik emeletről, a szemközti háznál messzebb nem láthatunk. Mennyi többletet ad a jelenségnek ez a megfogalmazás: “Tájról írnék de a ház útban”… Nem egyszerűen a kilátásban zavar a “ház” (azaz a város, a társadalom, a civilizáció), hanem valójában a természetbe (a “tájba”) való visszatalálásban. Tovább erősíti ezt az értelmezési lehetőséget egy pár sorral későbbi gondolat, amely szerint a szúnyogháló leszedése után az eget újra “egészben, s nem pixelekben látom”. Számomra ez az “egész” az ember és természet rég elvesztett egységét jelenti, azt az aranykort, amely felé koronként újra és újra erős nosztalgiával fordulunk. A “pixelesség” pedig az a szétesett, bizonytalan állapot, amelyre a szentimentalizmus nagyjai (Goethe, Csokonai) is panaszkodtak, és amely mára a teljes elidegenedésig fokozódott.

[Rövid megjegyzés azoknak az olvasóknak, akik az írásom belemagyarázásnak ítélik: nem az.
A modern irodalomfelfogás nem gondolkodik abszolút igazságban, Egyetlen Lehetséges Értelmezésben. Egy mai magyartanár nem kinyilatkoztat, hogy “itt arra gondolt a szerző”, vagy “ezzel azt akarta mondani a költő…” – hanem inkább kérdez: “milyen gondolatokat ébreszt benned ez a sor?”… És ő maga is ugyanígy gondolkodik befogadóként. Jelen példánkra fordítva: engem nem érdekel, hogy Pesti Balázs ismeri-e Goethe vagy Csokonai gondolatait – verse akkor is párbeszédbe lép bennem az említett klasszikusokkal. És ennyi a lényeg, ez maga az irodalomtanítás célja is: gondolati kapcsolatok kiépítése, egyéni megértési ösvények bejárása. Így ír erről Roland Barthes korszakalkotó tanulmánya:
“Tudjuk most már, hogy egy szöveg nem szavak egyetlen vonalra illeszthető sorozata, amelyek sorra átadják egyetlen jelentésüket, hanem sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő.” (Roland Barthes: A szerző halála, 1968)]

A fenti bekezdésben tárgyalt tételmondat után – a “nagyobb siker” reményében – máshol keres lefesteni való tájat a szemlélődő lírai én. De hiába néz jobbra, ott is csak a panelrengeteg néz vissza. Vagyis, nem csak néz: integet is. Meglehetősen otromba módon (feltartott középső ujjával) jelzi, hogy arra sem különb a táj, mint bármely másik irányban.

Később aztán csak eléri a lakótelepek határát: megjelenik egy kertes ház. De nem mint a természetközeli, idilli falusi környezet képe, hanem mint a paneleknél is rosszabb világ. Az alliteráció sem enyhíti a “cigány zene zajong” kifejezés kellemetlen hatását – az agresszív, tolakodó jelleget pedig csak tovább erősíti a kakas és pulyka hangjának szembeállítása.

Megint asszociáció vezet tovább. A síneken átfutó pulykához az erekben futó vér képe társul, majd ehhez a folyékony acél – mint a város vére. Ám ez a vérkeringés nem az éltető nedvet szállítja, hanem az ember mocskát. Bármennyi kritikát érdemel is a MÁV, itt mégsem szolgáltatásuk minőségére vonatkozik a koszos “MÁVos kék” szín, hanem egy megrekedt, rothadó civilizáció jelképe lesz. Az újabb hangok és ellentétpárok (fecske-denevér, cincog-rikácsol) jól illeszkednek az eddigi értelmezéshez: a szemlélődő a tájat, a természete(s)t keresi, de csak az emberi világot látja, hallja maga körül.

A denevér borzongató szárnycsapásaival és a mentő vészjósló hangjával zárul a “tájleírás”. A lezárás közeledtével keretes szerkezetűvé válik a vers. Egyrészt mert felidézi az alaphelyzetet (“írom az ablakon kívüli világom”), másrészt mert egy rímpárban megjeleníti a címbeli nyelvi játékot: “hexameterre/lakótelep mederre”. És nem csak a szavakkal, de az irodalmi hagyománnyal is játszik. Hetykén veti oda, hogy valójában nem is törekedett időmértékes ritmusra, azaz merev költői formára, hiszen volt más, ami vezesse. A lakótelep medre: az a nagy közös sodrás, amelyben a városi ember él, az a betonhullám, amit korunk panelpoétái lovagolnak meg, hogy végül igazi urbánus költészet szülessen… akár egy végtelen freestyle dalszövegben, akár egy harmincnyolc soros szabadversben.

Súlyos csattanó zárja Pesti Balázs versét. Fentebb azt írtam, hogy egy értékviszony szövi át a Hexamedert, amely az elején kérdés formájában jelenik meg: érdemes-e a lírai én arra, hogy meséljen (megnyíljon) neki a táj? A vers vége kíméletlenül felel: nem. És nem egyszerűen annyit ír, hogy például: “kutyaugatás harsogja túl a gondolataimat”, hanem ennél sokkal többet. A kellemetlen, agresszív hang az egész létezésből kiszorítja, szinte magát az embert semmisíti meg.

“…rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték”

megosztás
Egy tinédzser egyetemes értékű költeményt ír. Hogyan lehetséges ez? A válasz Csokonai kettős természetében van: egyszerre volt tanult költő és őstehetség, aki fogyhatatlan étvággyal olvasott össze mindenfélét...

A felvilágosodás a nagy felkiáltások kora…

 

1. kiáltás: “O Freunde, nicht diese Töne!”
Éppen a felelet témájául szolgáló Csokonai-vers (Az estve, 1794) befejezésének idején kezdett el gondolkodni egy fiatal német zeneszerző, hogy dallamot kellene írni Friedrich Schiller: Óda az örömhöz című művére. Évtizedekkel később komponálta meg Beethoven a Kilencedik szimfónia zárótételének gyönyörű dallamát, amelyben egy órányi zenekari útkeresés után szólal meg a tiszta énekhang. A kórus belépését a fent idézett kiáltás előzi meg: “Óh barátaim, ne ezeket a hangokat!” Jelképesen az egész felvilágosodás benne van ebben a mozzanatban: végre emberi hangot, emberi mértéket, emberhez való életet követelnek Európa népei. Nem véletlen választották később Európa himnuszává:

“Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod”.

 

 “Égi szikra lángja” – de mi is az a láng, amely a felvilágosodás fényét adja? Egy 1989-es szövegmódosítás segíthet megvilágítani: a berlini fal ledöntése idején Leonard Bernstein vezényletével adták elő Beethoven művét – ám ebben a verzióban szabadság (Freiheit) állt az öröm (Freude) helyén. Kétségtelen, hogy az eredeti is jobban hangzott volna így – egyesek szerint Schiller a cenzúra miatt nem is merte volna “A szabadsághoz” címmel közölni. Mai ésszel érthetetlen az efféle aggodalom. A 18. században azonban még eleven valóság volt. Erről szól a második kiáltás.

2. kiáltás: “Sapere aude!”
Immanuel Kant, a kor egyik meghatározó gondolkodója írta: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” Európa gondolkodását évszázadokig a szorosan összefonódott egyházi és feudális hatalom határozta meg. A végítélettel, pokollal rettegésben tartott tömeg elfogadta a rabigát, hiszen az “felülről” jött (értsd: fegyverek szentesítették). A felvilágosodás azt a (ma már naivnak ható) célt tűzte ki, hogy átvezeti ezt a tömeget a babonák korából a tudományos megismerés, a fejlődés világába. Hitték és vallották azt, hogy a nép szellemi művelése megalapozhatja a szélesebb körű polgárosodást. Két fő tudományos módszerük a tapasztalat (angol empirizmus) és a megfigyelés (francia racionalizmus) volt. A franciák hozták létre a kor legnagyobb szellemi vállalkozását is, a huszonnyolc kötetes Enciklopédiát.  Az egyház (természetesen) vadul tiltakozott ellene, a francia kormány pedig be is tiltotta, hiszen a benne megfogalmazódott eszmék a társadalomról való kritikus gondolkodáshoz vezettek. Rousseau így fogalmaz a Társadalmi szerződés című művében:  „Semmis és önmagának mond ellent az az egyezmény, mely egyfelől korlátlan hatalmat, másfelől feltétlen engedelmességet ír elő.” Ilyen “istentelen” mondatok vezetnek el a századvég leghíresebb forradalmához:

3. kiáltás: “Liberté, Égalité, Fraternité”
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. 1789 nyarán fogadta el a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlése az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amelynek alaptétele: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad.” Ismervén Európa további történetét, megállapítható, hogy még innét is nagyon hosszú, rögös út vezetett a modern szabadságeszményig. Ám ez már egy másik felelet témája…

A magyar felvilágosodás – Kazinczy az ősblogger
Csokonai 1773-ban született – éppen abban az évben, amikor a pápa francia nyomásra eltörölte a kétszáz éves jezsuita rendet Európában. (Zrínyi Miklós még jezsuita neveltetést kapott Pázmánytól a 17. században.) Magyarországon 1790-ben a felvilágosodás híve, II. József került trónra, és ezzel nálunk is megtört az egyházi kultúra egyeduralma, és elindulhatott az irodalmi élet. A kor bőbeszédű szerzői lelkesedésükben úgy érezték, hogy egyenesen velük kezdődött a magyar irodalom. Abban biztos úttörők voltak, hogy kiadták az első irodalmi lapot, a Magyar Museumot.
A kor legfontosabb szervező egyénisége Kazinczy Ferenc, aki egyszerre segítette és akadályozta a fejlődést. Segítette, mert a Martinovics felkelés (1795) után hat évvel újjászervezte a lefagyott irodalmi életet. És akadályozta is, mert makacs, könyörtelen módon követelte meg a szerzőkön a klasszicista “fentebb stíl” érvényesítését. Pedig ő maga nem is volt jó író – csak rengeteget levelezett. Mint amolyan: ősblogger. Ő volt a 19. század elejének “telefonközpontja”, mindenki neki küldte a verseit értékelésre. Kazinczy szigorú barátsága volt a belépő az irodalmi életbe. Csokonai Vitéz Mihály húsz évesen érdemelte ki ezt az odafigyelést.

A debreceni kollégium
Csokonai rövid életének (32 év) felét a debreceni református kollégiumban töltötte – előbb diákként, majd tanárként (a protestáns iskola intézményen belül nevelte ki a tanári karát). Bár itt ismerte meg a klasszikus költészetet, az iskola hamar szűk lett számára mind tudás, mind szellemiség terén. Csokonai önképzőkörében külföldi irodalmat fordított, így a felvilágosodás eszméi őt is hamar nemkívánatos szabadgondolkodóvá nevelték. Az 1795-ös kirúgásának fő okai: laza (értsd: emberséges és inspiráló) tanítási módszere és az istentiszteletek kihagyása (nem volt kíváncsi a népbutításra), valamint (ez a legjobb): „társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti” (pedig pont így nézett ki a nagyszerű antik iskola, amely a klasszicisták mintaképe volt). Öntudatos búcsúbeszédében a képükbe mondja, hogy ő csak azt volt hajlandó tanulni, “amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinosítására”.

Tudós koldulás
Ám hiába a “csinos” lélek, ha nincs hol kibontakozzék. Csokonai életéből öt év megy el fárasztó vándorlással: ezer módon próbálkozik mecénást, támogatót szerezni művei kiadásához. Ráadásul a szerelem terén sem sikeres: imádott hölgyét gazdag kereskedő veszi el, míg ő a Dunántúlon helyettes tanárként próbál egzisztenciát teremteni. Keserű tapasztalatait egyik drámájának alcíme foglalja össze: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”

Az estve
Legnagyszerűbb filozófiai költeménye átfogja a debreceni eszmélésének éveit: az első 32 sort iskolai feladatként írta még mint kamasz diák, aki aztán 16 évesen kezdte el (és 20 évesen fejezte be) a filozófiai részt – nem sokkal az előtt, hogy kirúgták.
Egy tinédzser egyetemes értékű költeményt ír. Hogyan lehetséges ez? A válasz Csokonai kettős természetében van: egyszerre volt tanult költő és őstehetség, aki fogyhatatlan étvággyal olvasott össze mindenfélét (a kollégiumban sokoldalúsága miatt Cimbalomnak becézték). Az estve című vers első felében stílustehetségét villantja meg, a másodikban komoly gondolati ívet jár be. Az első rész a klasszicista fogalmak szerinti pictura.

Pictura
Leíró verseket neveznek így – ez most Csokonai esetében Az estve legkorábban elkészült része, az első 32 sor. Mai szemnek/fülnek már idegen az a rokokó tobzódás, amellyel a naplementét ábrázolja. Kutatások igazolták, hogy a legcifrább képek nagy része szó szerinti kölcsönzés egy angol mű fordításából. (Nem árt megjegyezni, hogy a klasszicizmusban ezt nem tartották lopásnak.) De mielőtt elvesznénk a képekben, érdemes a lírai én lélekállapota felől megközelíteni a pictura részt. A “vidám melancholia” szókapcsolatban fogalmazza meg azt a kettősséget, amely a természetet szemlélő költő lelkében feszül. A mai természetfogalom hosszú századok során alakult ki. A középkori ember még tudomást sem vett a természet létezéséről, a reneszánsz ember gyönyörködni kezdett benne, a felvilágosult gondolkodó pedig már tanult tőle. Vagy éppen hozzá menekült. Nincs nagy újdonság az Alkonyat című ponyvaregény Bellájának búskomor természetszeretetében – a 18. század szentimentalizmusa tette a homályos erdőt a befelé fordulás, a modern magányosság színhelyévé. Ám Csokonai versében a “fűszerszámozott theátrom”(illatos színház)-ként viruló természet nem pusztán menedék, hanem példa, minta az emberi társadalom számára: így kellene élni, barátaim… (Beethoven: VI. szimfónia „Vidéki élet emlékei”)

 

Sententia
“Az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint”. Csokonai fantasztikus lendülettel és karcos, ostorozó hangon kezdi ezt a részt: “Bódult emberi nem” – mintha ma így indítanánk: Te hülye emberiség… Itt nyer értelmet az ezt megelőző hosszú természetleírás. A civilizáció minden problémája egyetlen okra vezethető vissza: nem úgy élünk, ahogy a természet rendelte. (Sok korabeli gondolkodó világnézetét határozta meg a deizmus. Azt vallották, hogy a teremtés óta Isten egyedül a természetben nyilatkozik meg számunkra.) Az évszázadokon át “aranykornak” nevezett, civilizáció előtti időszaknak Rousseau adja a “természeti állapot” nevet tanulmányában, melynek teljes címe: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Ebben előbb az őskori állapotot jellemzi, amelyben az ember még a természet törvényei szerint élt. A létfenntartás nehézségei ellenére boldognak mondja ezt a kort, mert az öntudatra ébredés előtti közösségek (hasonlóan mint az állatok) nem szenvedtek a civilizáció betegségeiben: széthúzás, elnyomás, szegénység. Mindezek első számú okaként a magántulajdon megjelenését nevezi meg Rousseau, és az ő nyomán Csokonai is:

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.

A folytatásban vers a hajdani természeti állapotot jellemzi – negatív festéssel. Ez a költői eszköz az egyik olyan bravúros fogás, amelyre csak a nyelvben élő művészet (azaz: az irodalom) képes: egy szuszra jellemez két ellentétes állapotot. A jelen (tehát a 18. század végi Magyarország) állapotának tagadásával mutatja be az aranykori világot, felsorolván, mi minden nem keserítette akkoriban az ember életét. Kritikájának első számú célpontja a feudalista berendezkedés, és az igazságtalan alapokon működő hatalom:

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
(…)
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

A szöveg modern költői erejét az adja, hogy a társadalmi különbségek szimbolikusan az ételekben is megjelennek: rozskenyérhéj – pástétom. Ironikus módon jellemzi az adókat, amelyek (látszólag) a nép üdvét, valójában azonban a kiváltságosok luxusát szolgálják:

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Az évezredes egyházi dogmákat sem kerüli el az éles kritika. Szintén Rousseau-tól származik a gondolat, mely szerint “gonosz erkőlccsel senki sem született” – hanem az igazságtalan társadalmi rend, a “tolvaj világ” teszi a szerencsétlen embert haramiává. Az idézett gondolat az eredendő bűn (azaz: Ádámtól és Évától örökölt bűnösség) tanának egyértelmű tagadása. (Nyilván ezért sem rajongtak Csokonai debreceni felettesei…)

A célegyenes előtt még feltornyosítja előttünk a 18. századi nincstelenek kirekesztettség-élményét: árokkal kerített rétek, körülbarázdált mezők, tiltott erdők és tavak – hogy még a vadászat és a halászat is csak a földesúri kiváltság legyen. A végsőkig érlelt feszültség ódai felkiáltásban robban ki: “Óh, arany holdvilág…” Amennyire méltósággal szólítja meg a természetet, annyira élesen kritizálja az emberi civilizációt. Holdvilág, levegő, erdei hangok – ennyi marad a feudalista világban a szegény embernek a “termő főld”-ből, amely hajdan még, “míg birtokká nem vált, / Per és lárma nélkűl annyi embert táplált”.
Az utolsó négy sorban már egyenesen a természetet szólítja meg – nem csak mint körülöttünk lévő valóságot, hanem mint erkölcsi rendet. Dacosan (a “birtok” és “örökös földesúr” fogalmak kifordításával) hirdeti az emberi egyenlőséget. Azt az egyenlőséget, amelyet Schiller ódájának eredeti (Beethoven előtti) szövege is hirdetett:

Bettler werden Fürstenbrüder,
wo dein sanfter Flügel weilt

A koldusok a fejedelmek fivérei lesznek,
ott, ahol a te szelíd szárnyad száll

Az öröm szárnyai – vagy a szabadságé… Ahogy tetszik :)

 

megosztás
Segíts bővíteni a most elindított listát, amelybe filmek vagy irodalmi művek gőgös, elbizakodott hőseit gyűjtjük. A szereplő megnevezése mellet rövid ismertetőt is írj a történetről.

Hübrisz: gőg, elbizakodottság. Ma pusztán jellemhiba - az ókoriak erkölcsi rendjében azonban még az egyik legnagyobb bűnnek számított. A görögök azt vallották, hogy a sorsot hívja ki maga ellen az az ember, aki megfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát mindenhatónak hiszi.

Klasszikus példája ennek Kreón. Théba új királya az istenek törvényét felülírva rendelkezik úgy, hogy temetetlen kell hagyni az áruló Polüneikészt. Hiába érvelnek vitapartnerei (Antigoné, Haimón, Teiresziasz), ő már csak zsarnoki tekintélyét védi. Az Antigoné dráma története végülis nem más, mint Kreón hübriszének csúcsra járatása.

Goethe Faust című világdrámájának tudósa a lét határait feszegető, örök elégedetlen nyugati ember mintaképe. Isteni tudás reményében köt alkut az ördöggel, ám Lucifer számító kajánsággal hajtja őt a keserű kiábrándulás felé. (Párbeszédük részletét a cikk végén idézem.)

Victor Frankenstein valóban istent játszik Mary Shelley regényében: életet ad a holt anyagnak. Tudós önhittségében nem számol azzal, hogy mint teremtő, felelősséggel tartozik teremtményének, aki öntudatra ébredése után hamar csalódik a világban, s alkotója ellen fordul.

A komoly televíziós sorozatok regényszerű terjedelme (40-60 óra játékidő) kedvez a nagyszabású karakterek felépítésének. A House of Cards az amerikai politikai elit intrikus világát mutatja, már szinte zavaró testközelből. Hőse, Frank Underwood a kabinetfőnökségtől az elnöki székig ügyeskedi magát, karrierjének egyetlen mozgatórugója az abszolút hatalom megszerzése - bármi áron. Taszító cinizmusa és lenyűgöző intelligenciája teszi őt rendkívül izgalmas személyiséggé. Jelmondata: "Nem ismerhetik a kegyelmet azok, akik a tápláléklánc csúcsára törnek. Itt egy szabály van csak: vadássz, különben levadásznak."

A Fringe (azaz: Rejtély) című sorozatban kozmikus szinten ütközik össze egyéni és közösségi érdek. A zseniális tudós (Walter Bishop) találmánya egy párhuzamos univerzumba nyit kaput, amelynek használata azonban igen kockázatos mindkét világ számára. A történet egy drámai pontján Walter apai érzelmei felülkerekednek tudós józanságán, és haldokló fia megmentéséért vállalja a téridő kontinuum megbontásának beláthatatlan következményeit is. Az egész emberiséget érintő tragikus vétségéért később személyisége széthullásával fizet.

A Breaking Bad az utóbbi idők legnagyszerűbb lélektani filmdrámája. Alkotói nem engedték, hogy a történet "elsodorja" a karaktereket - regényírói aprólékossággal formáltak meg minden egyes mozzanatot. Látszólag hétköznapi hőssel indítottak: Walter White, középiskolai kémiatanár. Mögötte egy régen félbehagyott tudós-üzletember karrier áll, előtte pedig gyötrelmes haldoklás - ugyanis rákkal diagnosztizálják. Azért, hogy családja jövőjét biztosítani tudja, titokban metamfetamin gyártásába kezd egyik volt diákjával. És bár az orvosi kezelések eredményeként meggyógyul, az "üzletet" mégsem hagyja abba, mert a "Blue Sky" piaci sikere a pénz mellett visszaadja elveszett önbizalmát is. Walter White keserű tragédiája, hogy nem a komoly és megbecsült tudós, hanem a hidegvérű, rettegett maffiavezér szerepében tudja megvalósítani önmagát. Ezer alkalma volna kiszállni, de nem teszi: hübrisze oltárán végül imádott családját is feláldozza...

 
 

"Mikrokozmosz úr"
Goethe: Faust (részlet)

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

MEFISZTÓ
Ó, higgy nekem, ki jó pár ezredéve
rágom e száraz kenyeret,
hogy a bölcsőtől sírig érve
e vén kovászt ki sem emészti meg!
Magamfajtának higgy, ha mondom:
minden csak Istennek terem!
Azért van, hogy örökké csak ragyogjon,
minket sötétben tartson szűntelen,
nektek meg éj és nap legyen.

FAUST
De akarom!

MEFISZTÓ
Szép, szép, barátom!
Ebben csak egy a keserű:
a lét rövid, hosszú a mű.
Ezért fogadd meg egy tanácsom:
szegődtess társul egy poétát,
ki gondoktól csupa verejték:
mint öntsön annyi jót beléd át,
amennyit csak elbír fejecskéd.
Tigris szivét,
szarvas gyors iramát,
egy talján vérinek tüzét,
északiak szívós agyát.
Bízd rá, ő lelje meg a titkát,
hogy fér meg nagylélek s hamisság,
s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,
mint lehet tervszerűn szerelmes.
Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,
Mikrokozmosz úrnak nevezném.

megosztás
Kerestem valamit. És ahogy lenni szokott, közhelyszerűen, nem azt találtam, amit kerestem. Bő harminc év távlatából, sárguló, szakadozó lapokról, írógép-rótta betűkkel tolakodott elém Lovik Károly novellája, hogy ismét megcsodáljam.

(A novella után az elemzés olvasható.)

Lovik Károly: Oroszlány Péter halála

Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz volt, az erdőben fákat fűrészeltek. Mikor a szekérke a tisztás vége felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők gallyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.
–  Meghalok? – kérdezte az kíváncsian?
– Volt katona?
– Igen.
– Nohát, Péter barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt, és…
– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.
– Meghal-é? – vetette közbe az asszony, aki föltűrt köténnyel, földtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.
Az orvos körülnézett a lapos szobában.
– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.
– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt maradok egyedül, mint az ujjam, és mi lesz velem, meg a gyerekbül!
Az orvos rosszallólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány Péter azonban nem vette olyan zokon az esetet, nyugodtan feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.
A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan aszúecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a goromba káplánnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire a két kívül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.
– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. –  Hát mit szeretne enni?
Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége pillantását, így szólt:
– Töltött káposztát!
Az orvos üzletszerűen mosolygott.
– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?
– Nem az.
– Hát isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Miért ne legyen meg a kívánsága?
Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyújtotta a betegnek.
– Lehet egy bőrszivart? –kérdezte Oroszlány Péter katonásan.
– lehet, lehet – felelte a doktor gyorsan, és óvatosan kotort ki a zsebéből egy kurtát.
Az asszony összecsapta a kezét:
– Szivart ebben a drága időben! – de a sebesült már agyarára kapta a kurtát, és sebesen kezdett pöfékelni.
Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kísértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal mosolygott.
 – Ez megesett, szent atyám – szólt, és aztán érdeklődött, lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez úrias dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék ki az isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek, és a tornál sört kell inni.
Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment tehénnel kezdődő harcban végül mégiscsak ő maradt felül.
Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta a fejét, és össze-vissza beszélt.
– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát hordani a portámra, fogsz bizony!
– Vége annak – szólt oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez tette hozzá, majd öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a verejték.
Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő formában odébbállani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azonmód künt van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapírból, és megmutatta Oroszlány Péternek.
– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.
A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott. Odatették hát a vánkosára az órát, és az uraság megkönnyebbülten távozott.
Lámpagyújtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, víziemberekkel, nagy szemű gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsíkos párnákon, és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és jóakaratúlag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.
Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.
 – Né, a – szólt nyugodtan –, ott guggant egy mókus.
A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.

 

Vígh Erika:
Lovik Károly: Oroszlány Péter halála (gondolatok a novelláról)

Úgy emlékszem, Lukács György írta azt, hogy egy novella meglepetésre van építve, rendszerint kihegyezett helyzettel záródik, de ne legyen csattanó, mert az már anekdota. A novellának legyenek látens meglepetései. Fontos a szuggesztiója, és boncolgatás helyett tárja elénk a durva valóságot. Lovik novellájában ez mind megvan – de nem élénk színekkel: egy kicsit meglepetés, egy kicsit kihegyezett, egy kicsit poén, egy kicsit szuggesztív – és elénk tárja a durva valóságot.

Az „egy kicsit” nem jelenti azt, hogy ez egy „kicsi” novella – ellenkezőleg: akárhányszor olvasom is el, mindig elbűvöl: ez egy nagyszerű novella! Egy mindennapi történetből bravúros alakítással kanyarított nem mindennapi olvasmányélmény. Mert a halál bizony mindennapi történet – kivéve pont ebben a novellában, mert „huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban!” –, de az már nem mindennapi, hogy valaki ekkora kincset találjon saját halálában, mint Oroszlány Péter: büszkeséget, beteljesülést, fölülemelkedést. A főszereplőre munka közben rázuhan egy fa, megsérül, majd pár órával később, halálos ágyánál végigvonul a falu apraja-nagyja, szegények s uraságok.

Az alig három oldalon találkozunk egy sor ellentéttel: élet-halál; nyomor-jólét; önzés-szeretet; félelem-bátorság. Felmerül az élet örök nagy kérdése is, hogy mi a halál; szimbolikus jelentést kap egy ébresztőóra; végigvonul a lappangó irónia, de érezhető a megrendültség is.

Kifejezett expozíciója nincs a novellának, a bevezetés és a bonyodalom szinte egybeesik, mintegy in medias res; komplex kezdése van, hiszen a második mondatban megindul a cselekmény fő oka, mozzanata. Ezzel a sűrítéssel a főszereplő azonnal a határhelyzetben van, nincs előreutalás a változásra, hanem magával a változással indul. Így az elbeszélő nem is lehet más, mint objektív. Igaz, a cím mégis valamiféle előreutalás, és a novella terjedelméhez viszonyítva talán hosszú is, mintegy része lehetne a bevezetőnek, mert a fő eseményt és a főszereplőt is megnevezi.            

A narráció egyensúlyban van a párbeszédekkel. Nem részletez, nincsenek felesleges magyarázatok, nincsenek túl hosszú, zavaróan alászerkesztett, többszörösen összetett mondatok. Minden érthető első olvasásra. A szereplők beszédstílusa kissé eltér az elbeszélőétől, követi az aktuális beszélő társadalmi rétegének stílusát. („Meghal-é?”; „…mi lesz velem, meg a gyerekbül!”; „Né a, … ott guggant egy mókus.”)

A központi esemény Oroszlány Péter halála. Ezt csak a balesete előzi meg, onnantól kezdve a történet vonalszerű, egymást követik az időrendi és oksági viszonyok. Érdekes, hogy noha a címből tudjuk: valaki meg fog halni, mégis csakhamar létrejön egy feszültség, amely felkelti az olvasó érdeklődését. Ezt a feszültséget az okozza, hogy kíváncsiak leszünk Oroszlány Péter jellemére, amely úgy alakul ki előttünk, hogy a szerző felvonultatja a látogatókat, valamint a főhőssel a múltban kapcsolatban álló alakokat. Ebből a viszonyrendszerből ismerjük meg Oroszlány Pétert, s a feszültséget az is kiemeli, amilyen tömörítéssel a falubelieket Lovik ábrázolja: az elhallgatás, a figyelemelterelés, kihagyás, a hiányos dialógusok. (Az orvos elhallgatja a valódi választ; eltereli a haldokló figyelmét; nincsenek végigmondva a gondolatok; olykor a kérdésre bólintás a válasz.)

A novella térszerkezete éppen olyan szűk, mint a főhős életkörülményei: a középpontban Oroszlány Péter betegágya áll a lapos szobában. Csak egyetlen pillanatra láttuk őt másutt, az erdőben, ahol rádőlt a fa.

A főszereplő jelleme reakcióiból rajzolódik elénk. Neve kezdetben azt sugallja, hogy bátor, nagy emberről fogunk olvasni, hiszen az oroszlán a bátorság, az erő szimbóluma. Esetleg beszélő név lehetne, mint Móricz Kis Jánosa, aki olyan kicsi volt, mint a neve –, de ebbe a képbe már belezavar a szóvégi „ny”, amitől tájszólásos lesz az „oroszlán”. Kifeszül egy ív a kezdeti és a végső Oroszlány Péter-jellem között: tragikomikus alakot látunk, aki nem esik kétségbe balesete miatt. Megmosolyogva sajnáljuk, hogy még büszke is arra, hogy most ő a világ közepe, végre valami rendkívüli történt vele. („Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből.”) Úgy érzi, most nagyobb ember ő, mint a valamikori felettesei, talán mindig is szeretett volna felülemelkedni. Ez abból is látható, hogy hirtelen végrendeletet akar íratni – nem is mérlegeli, hogy nincs miről, hiszen nincs vagyona. Nem érzi nagy, végzetes gondnak azt, hogy hamarosan meghal, hanem élvezi, hogy körülötte forog a világ. („Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.”) Úgy véli, az emberi élet rossz, a betegség – amelyben őt most megünnepelik –, a túlvilági lehetőség az, amire vágyakozik, mint jóval később Móricz „utolsó betyárja”. Oroszlány szegényes világában a felülemelkedési vágyra utal a két élvezeti forrás is, amelyeket mintegy utolsó kívánságként kér: a töltött káposzta és a szivar, valamint az is, hogy úri temetést „ír elő” magának. Az őt meglátogató uraságtól Péter egy vadonatúj ébresztőórát kap – groteszk elem, az életút végének motívuma, az uraságnak hétköznapi eszköz, a paraszt pedig azt mondta: „egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott.”. Amikor aztán este az ébresztőóra elketyegte a tízet, és csörögni – élni – kezdett, akkor állt meg Oroszlány Péter ketyegője. És itt visszaívelek a kezdeti bátorság-kérdéshez: a halála előtti pillanatban még viccelődött, volt bátorsága az ágya körül álldogáló sokaságnak azt mondani, hogy nézzenek a kemencére, mert ott egy mókus – és mire visszapillantottak, ő már meghalt. Még ha átszövi is a tragikomikum a jellemét, mégiscsak bátor is volt, ami hirtelen támadt, buta büszkeségéből fakadhatott. De az is lehet, hogy Lovik azért láttatott a haldoklóval egy mókust, mert a haldoklóknak „szokásuk” az utolsó pillanatokban rendkívüli dolgokat látni.  

Oroszlány Péter „életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá.”. De míg Móricz Kis Jánosára sem vetett ügyet senki, sem életében, sem halálában, addig Lovik hősének „csodájára járnak” a rendkívüli esemény miatt. Talán rejtőzik itt némi üzenet: addig foglalkozzunk az élőkkel, amíg közöttünk vannak. A halált nem lehet visszatartani, nem lehet ráírni az ajtófélfára, hogy: „Holnap”, mint a népmesében, amikor a százéves vénasszony túljárt az eszén. A halállal kapcsolatban az ember tudatosítja, hogy az mindenkit legyőz, bárki is volt itt e földön: szegény, gazdag, okos vagy balga. „Néminemű bölcs, hogy az halált jonkább eszében tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván: Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb, jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni” – áll régi magyar nyelvemlékeink között a Példák könyvében (1510), ahol a Haláltánchoz, azaz sírba lépés előtt felsorakozik a király, a pápa, a püspök, a vitéz, a gazdag, a szegény. Kiderül számukra, hogy a földi vagyon s a rang semmit nem ér, ha itt a halál, mert előtte mindenki szegénnyé válik, s földi javaiból semmit sem vihet magával. Oroszlány Péternél fordítva van: számára a halál hozta meg a gazdagságot – igaz, ez sem a látható vagyon, hanem egy belső gazdagság, amely csak Oroszlány Péternek jelentett valamit, valójában azonban álságos értékek ezek: nagyobbnak lenni az uraságoknál, élvezni a rendkívülit, büszkének lenni – nem igazán hasznos elemek. Arra azonban mégis jó volt mindez, hogy Oroszlány Péter úgy távozzon a másik létsíkra, „mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.”

megosztás
Ebben a regényben semmi sem történhetett volna másként, mint ahogy történt, mert ha másként történik, akkor már nem különös. Paradox módon azért különös az egész történet, mert nem különös...

Ajándékba kaptam a Stonert két kedves kollégámtól. Szerzőjét nem ismertem, nem tudtam, ki az a John Williams – csupán a filmzenék nagyhírű komponistáját ismertem e névvel; a borítóról azonban gyorsan kiderült, hogy csupán névazonosság. Nem jártam utána az interneten, mert szeretem, ha ilyenkor a saját benyomásaim alapján alakítom ki a véleményemet. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy akiktől kaptam, már komoly ajánlásnak számít… A könyv borítóján lévő kis szövegeket azért elolvastam. Köztük az egyikben az áll, hogy „… Drogokról nem szól, de minden másról igen.”. Ezt nem tudtam hová tenni, de egy másik kollégám-barátom, aki az angolban, a mai angol nyelv használatában rendkívül jártas, felvilágosított, hogy kemény drogost jelent a stoner.

Nehéz letenni ezt a könyvet. Amerikai. És Amerika úgy ellepte a világot, hogy én már egy ideje némi előítélettel veszek a kezembe mai amerikai alkotást. Az „amerikai álom” közhelyet hallván már senki nem gondolkodik el arról, mit jelent ez, csak simán tudni véljük, hogy ott van a végtelen lehetőségek országa, csillog-villog, gazdag, és ugyanakkor ijesztő, mert a ragyogás másik oldala is ott van. Sosem kívánkoztam e végletek közé – különösen, miután láttam a This is America című, számomra akkoriban (a nyolcvanas évek elején) sokkoló dokumentum-jellegű filmet.

De a Stoner nem ez. Nem ennek a folytatása, nem további leleplezés (nem is lehet, mert ötven éve íródott), hanem egy nagyon is „emberi” regény. Történet egy csendes létezésről, egy békés emberről, a mindennapok senki-hőséről, aki egy pillanatban felfedezi, hogy az élet nyomorúságos, ő pedig porszem. Társadalmi regény ez, mert szól barátságról, házasságról, szerelemről, munkáról, szakmai féltékenységről, türelemről, közönyről, erkölcsről, háborúról, gyűlöletről, életről, halálról… és Campus-regény. Ha van ilyen műfaj. De egyik említett fogalomról sem a megszokott módon. Ezért kell elolvasni.

Fiatalként farmer szülei elküldik Stonert egy közeli egyetemre, mert megtudták, hogy ott olyasmit tanulhat, ami megkönnyítené a földművelés mindennapi robotját. De ő váratlanul a költészet, az irodalom szerelmesévé válik, és titokban szakot vált, majd tanulmányai végeztével, miután bevallja, hogy nem mezőgazdász, hanem irodalmár vált belőle, nem hazamegy, hogy tovább farmerkodjon, hanem az egyetemen marad, tanulni és tanítani. Életében egyetlen könyvet sikerül kiadnia. Szomorú házasságban él egy elkényeztetett nővel, akibe első pillantásra beleszeret, és aki sosem lesz képes megtalálni saját élete értelmét. A férfi szerelmét nem viszonozza, lányukat az első években teljesen elhanyagolja, csak Stoner foglalkozik a gyermekkel. A tanár később rövid, de nagyon heves, érzelem-erős kapcsolatot folytat egy egyetemista lánnyal, akit ugyanúgy elvarázsol az irodalom, mint a férfit. Talán csak ekkor nem „sztóner” ő, vagyis nem szürke, mint egy kő. Tehetetlensége szokatlan; azzal az energiával, amelyet sikertelenségére fordít, lehetett volna éppúgy sikeres, karrierista is. Vagyis hiába várjuk, hogy most aztán tényleg meg fogja mondani a magáét, nem hagyja, hogy az intrikák kereszttüzébe kerüljön – de nem. Ő egyetlen egyszer vág vissza kollégájának, aki miatt (persze, saját maga miatt is) nem jutott feljebb az egyetemi tanári szamárlétrán: nem másként, mint saját természetes halálával. És ez a történet vége. De éppen e miatt a vég miatt nem voltam képes órákig másra gondolni, mint erre a mesteri leírásra, arra, ahogyan Stonernek saját könyve kicsúszik kezéből, és „belepuffan a szoba csöndjébe”.

Ebben a regényben semmi sem történhetett volna másként, mint ahogy történt, mert ha másként történik, akkor már nem különös. Paradox módon azért különös az egész történet, mert nem különös. Nem a varázslatba, az amerikai szuperhősök birodalmába vezet, ahogyan azt ma megszoktuk, ha valami amerikai, hanem ellenkezőleg: a szerénységről, csendességről, türelemről, beletörődésről szól. A szomorúság a regény fő rendezőelve. Stoner valószínűleg azért foglalkozik egyfolytában az irodalommal – ettől még nem lesz ugyan szupertanár, csak átlagos marad, egészen végig –, mert, azt hiszem, tudja, ha nem is mondja ki, hogy a líra megvéd minket bizonyos érzésektől, és egyúttal ad is, de másmilyeneket. Talán azért olvasunk verseket, mert addig is azon a másik parton vagyunk…

Szólnak még regények arról, hogy a nyomorban is boldognak, embernek lehet maradni, ilyen Joó György is Móricznál, vagy a másik Gyuri, a Köves a Sorstalanságban, Mika Waltari Szinuhéje – hirtelen ezek jutottak eszembe, és ha elkezdenék gondolkozni, keresgélni, nyilván vége-hossza nem lenne a felsorolásnak. De ők mégsem olyan hősök, mint Stoner. A szerző itt olyan életet tár az olvasó elé, amilyenről nem szoktak írni. Nyilván ezért van, hogy olvasmányaim közül egyetlen olyan mű sem jutott eszembe, amelyhez a Stonert hasonlíthatnám. Mert ő a nyomort sem nyomornak élte meg, és nem volt sem boldog, sem boldogtalan. Ő sztóner volt.

A mű helye méltán a klasszikusok között van. Nem szerelmesregény, de valahogy mégis: a költészet, az irodalom iránti szeretetről-szerelemről szól, mert minden más szeretet és szerelem, amely felbukkan a regényben, el is sikkad. Végül is azt mondja el: milyen embernek lenni.

A regényt nem angolul olvastam, hanem Gy. Horváth László fordításában. A magyar változat nyelvezete igazán művészi, sokszor csak azért olvastam újra egy-egy mondatot, bekezdést, mert magával ragadott a fogalmazás, a szóhasználat. Aki szereti a szépirodalmat, mindenképp olvassa el.

megosztás
Aztán ismét ott ültem a képernyő előtt, immár tökéletes hangminőségű lejátszón hallgatva Chantalt, amint német kamaszlányként elhadarja a Werther zanzásított tartalmát. Mert ennyi egyből lejött – de a részletek nem...

Fack ju Göhte 2

Kaptam egy baráti felkérést egy filmelőzetes lefordítására. A jelenet mindössze 1 perc 12 másodperc, egyetlen szereplő beszél benne – úgy gondoltam, semmi gond, ez csupán egy félórányi munka: tíz perc alatt megértem, másik tíz perc alatt legépelem, a harmadik tíz percben pedig ellenőrzöm – majd huss!, nyomom a „Küldés” gombot. Egyébként is imádok fordítani, szövegeket alkotni, javítgatni, formálgatni – egyszóval tényleg megörültem. De a végére ez a szó csaknem hosszú „ő”-t kapott! Első meghallgatásra kissé megnyúlt az arcom, tágra nyílt a szemem és a fülem is, alig értettem valamit!

Gondoltam, majd keresek jobb hallgatási lehetőséget, biztosan csak az a baj. Akkor éppen nem volt időm folytatni, eltelt egy nap is, mire ráértem. Közben folyvást ott bizsergett bennem a rossz érzés, hogy netán nem tudok megfelelni a feladatnak, mint Kis János, amikor attól tartott, hogy nem tudja kienni a gazdáját a vagyonából. Aztán ismét ott ültem a képernyő előtt, immár tökéletes hangminőségű lejátszón hallgatva Chantalt, amint német kamaszlányként elhadarja a Werther zanzásított tartalmát. Mert ennyi egyből lejött – de a részletek nem. Mindig hiányzott vagy egy hang, vagy egy szótag, vagy az alany, vagy az állítmány, elharapott szóvégek, túlságosan torokból perdített h-k és r-ek – egyszóval kezdtem tényleg megijedni. Pedig a száját is néztem, egyfolytában, vajon milyen hangot képez – hiába. Elkalandoztak a gondolataim, mi is vezethetett idáig, hogy nem tudom kihallani a szavakat. Hogy milyen régen beszélgettem német anyanyelvűekkel. Hogy pusztán a tanítás nem tartja szinten a nyelvtudást. Hogy ideje felfrissíteni a német baráti kapcsolatokat… Ez az! Kapcsolatok. Hiszen vannak nekem kollégáim is, itt is, ott is – segítséget kérek tőlük. Ebbe a gondolatba kapaszkodva meg is nyugodtam valamennyire. Így két következő napon további némettanárok hegyezték a fülüket az egy perc tizenkét másodpercre, vagyis jobbára csak azokra a részekre, amelyeket én nem tudtam dekódolni. A fülelés eredménytelenül végződött. Egyikük sem tudott segíteni, és ők is rosszul érezték magukat. Nem is igen érdekelt ezen kívül semmi azokban a napokban, csak az, hogy mindenáron megcsináljam. És ha lehet, én, ne valaki más. De ha egyszer nem megy! Eszembe jutott egyik tanítványom, aki olyan Chantal-korú, és évekig Ausztriában élt. Megörültem, na, ha valaki, ő biztosan érteni fogja ezt az egészet – hű, de mit gondol majd a tanáráról, aki német grammatikával, szövegértéssel, autentikus szövegekkel traktálja, most meg nem tud megérteni egy rövid szöveget? Na, mindegy, nem számít, csak derüljön ki végre a tartalom! Másnap azzal állítottam be az órára, hogy itt van egy nagyon aktuális német filmnek a beharangozója, ki érti? A vége az lett, hogy D. nagyon szomorú lett, velem együtt… Már csak a fiamban reménykedtem, ő biztosan megoldja, az ő hegedűművész füle nem fogja cserbenhagyni. És szereti az ilyenfajta kihívásokat, meg a német nyelv a mindene. Majdnem teljesen megoldotta – lelassította a felvételt, így már az általam nem értett részek kb. 90%-ával boldogult. De még mindig nem állt teljesen össze. Utolsó esélyként kiküldte egy németországi, volt növendékének. A srác hamar válaszolt: leírta, hogy harmadszori meghallgatás után rájött, mit hall. Ezt le is írta nekünk németül. Aztán már az írott szöveget lefordítani semmiség volt!

Most kezdhetnék bölcselkedni, hogy a nyelvek így meg úgy, hogy nem szabad lebecsülni semmiféle feladatot, hogy nem véletlen, miért drágák a fordítások, tolmácsolások, stb., de ez a történet csupán ennyi. :)

megosztás