"Lőj, hát lőj! Látod, hogy nem tudsz? Olyan lány, mint te, nem lőhet rá egy olyan férfira, mint én vagyok. Ki vagy te? Mit keresel a világon? Ismerted akár csak a nagyapádat? Nekem jogom van élni: sok minden vár rám, és sok mindent kell elvégeznem."

Szoba egy amerikai déli városban. Fehér falak, egy dívány. Jobbra ablak, balra ajtó a fürdőszobába. Hátul kis benyíló, mögötte a bejárati ajtó

 

ELSŐ KÉP

Mielőtt a függöny fölmegy, szélzúgás hallatszik. Lizzie egyedül van, ingben, porszívózik. Csöngetnek. Habozó pillantást vet a fürdőszoba ajtaja felé. Ismét csöngetnek. Leállítja a porszívót, és benyit a fürdőszobába

LIZZIE (halkan) Csöngettek, maradj nyugton. (Ajtót nyit)

Az ajtó keretében ott áll a néger. Nagydarab, fehér hajú, kövér. Mereven áll

Mi baj? Eltévesztette az ajtót?

Kis szünet

Mit akar itt? Beszéljen már.

NÉGER (könyörögve) Kérem, asszonyom, kérem.

LIZZIE Mit kérsz? (jobban megnézi) No, nézd csak! Te voltál az, a vonaton? Meg tudtál lógni előlük? Hogy tudtad meg a címemet?

NÉGER Kerestem, asszonyom. Mindenfelé kerestem. (Egy mozdulatot tesz, hogy szeretne belépni) Kérem.

LIZZIE Maradj csak kint. Valaki van nálam. Hát mit akarsz?

NÉGER Kérem szépen.

LIZZIE De mit akarsz? Pénzt?

NÉGER Nem, asszonyom.

Szünet

Kérem, tessék megmondani neki, hogy ártatlan vagyok.

LIZZIE Kinek?

NÉGER A bírónak. Mondja meg neki, kérem szépen, asszonyom.

LIZZIE Nem mondok semmit.

NÉGER De kérem szépen.

LIZZIE Semmit. Magamnak is van elég bajom, nemhogy a másét akarnám a nyakamba venni. Menj innét.

NÉGER De maga tudja, hogy éh ártatlan vagyok. Hát tettem én valamit ?

LIZZIE Semmit. De én nem megyek a bíróhoz. Utálok minden bírót és hekust. Mint a bűnömet.

NÉGER Otthagytam a feleségemet, gyerekeimet, egész éjszaka bolyongtam. Nem bírom tovább.

LIZZIE Hagyd el a várost.

NÉGER Lesnek rám a pályaudvaron.

LIZZIE Ki les rád?

NÉGER A fehérek.

LIZZIE Miféle fehérek?

NÉGER Az összes fehérek. Ma még nem volt kint?

LIZZIE Nem.

NÉGER Az utcán nyüzsögnek az emberek. Fiatalok és öregek beszélgetnek egymással. Ismeretlenek is.

LIZZIE Hát aztán?

NÉGER Hát aztán bolyonghatok, bujkálhatok, míg csak el nem kapnak. Ha fehérek ismeretlenül szóba állnak egymással, akkor hamarosan meghal egy néger.

Szünet

Mondja meg nekik, hogy ártatlan vagyok. A bírónak meg az újságíróknak. Hátha beteszik az újságba. Mondja meg, asszonyom, mondja meg, mondja meg!

LIZZIE Ne kiabálj. Van nálam valaki.

Szünet

Az újságokra ne számíts. Nem akarok most feltűnést.

Szünet

De azt megígérem, hogy ha behívnak tanúskodni, megmondom az igazat.

NÉGER Megmondja nekik, hogy ártatlan vagyok?

LIZZIE Megmondom.

NÉGER Esküszik, hogy megmondja?

LIZZIE Igen, igen.

NÉGER Megesküszik a Jóistenre? Aki mindent lát?

LIZZIE Eridj a pokolba. Megígérem, és kész.

Szünet

Eredj már! Menj már!

NÉGER (hirtelen) Kérem, rejtsen el.

LIZZIE Téged?

NÉGER Hát nem akar, asszonyom? Nem akar?

LIZZIE Téged? Én? Még mit nem? (Becsapja előtte az ajtót) Még csak az kéne. (A fürdőszoba felé fordul) Kijöhetsz.

FRED (kilép ingujjban, nyakkendő, gallér nélkül) Mi történt?

LIZZIE Semmi.

FRED Azt hittem, hogy a rendőrség.

LIZZIE Rendőrség? Valami bajod van velük?

FRED Nekem? Semmi. De azt hittem, hogy neked.

LIZZIE (sértődötten) Na, hallod! Nem vagyok én tolvaj!

FRED Nem is volt soha dolgod a rendőrséggel?

LIZZIE Legalábbis lopásért nem.

Megindítja a porszívót, nagy szélvágás

FRED (idegesíti a zaj) Ha!

LIZZIE (túlordítja a zajt) Mi a baj, édesem?

FRED (ordít) Megreped a dobhártyám!

LIZZIE (ordít) Mindjárt megvagyok!

Szünet

Én már ilyen vagyok.

FRED (ordít) Tessék?

LIZZIE (ordít) Azt mondom, hogy én már ilyen vagyok.

FRED (ordít) Milyen?

LIZZIE (ordít) Ilyen. Másnap reggel muszáj megfürödnöm és porszívóznom. (Abbahagyja a porszívózást)

FRED (az ágyra mutat) Ha már úgyis ott vagy, takard le.

LIZZIE Mit?

FRED Az ágyat. Mondom, takard le. Csak úgy bűzlik a bűntől.

LIZZIE A bűntől? Hát ezt meg honnan szeded? Pap vagy te?

FRED Nem. Miért?

LIZZIE Úgy beszélsz, mint a Szentírás. (Ránéz) Nem, nem vagy te pap, sokkal ápoltabb vagy annál. Mutasd csak a gyűrűidet. (Csodálkozva) Nahát, nahát! Gazdag vagy?

FRED Igen.

LIZZIE Nagyon gazdag?

FRED Nagyon.

LIZZIE Annál jobb. (Megöleli, csókra nyújtja a száját) Az jó, ha a férfi gazdag. Az olyan bizalomgerjesztő.

FRED (habozik, hogy megcsókolja-e, aztán elfordul) Takard le az ágyat.

LIZZIE Jó, jó, jó! Letakarom. (Letakarja, kuncog) „Bűzlik a bűntől!” Ezt sose találtam volna ki. Hallod? A te bűnödtől, drágám. (Fred egy mozdulatára) Igen, persze, az enyémtől is. De az én lelkemen már olyan sok minden szárad. . . (Leül az ágyra, és maga mellé húzza Fredet) Gyere. Ülj csak ide a közös bűnünkre. De jó bűn volt, mi? Édes kis bűn. (Nevet) Ne süsd le a szemed. Félsz tőlem?

Fred vadul magához szorítja

Ne! Fáj!

Fred elereszti

Micsoda figura vagy te! Nincs valami sok bizalmam hozzád.

Szünet

Mi a keresztneved? Nem mondod meg? Úgy zavar, hogy nem tudlak minek szólítani. Előszörre ez is elég. A vezetéknevet ritkán szokták elárulni, meg is értem. De a keresztnevet! Hogy különböztesselek meg benneteket egymástól, ha a keresztneveteket se tudom. Mondd meg, drágám, mondd meg!

FRED Nem.

LIZZIE  Akkor te leszel a Névtelen úr. (Fölkel) Várj, rögtön megvagyok. (Rakosgat) Ezt ide. Ezt ide. Kész. A székeket az asztal köré: így sokkal előkelőbb. Nem tudsz egy képkereskedést? Szeretnék egypár képet a falra. Egy van a kofferomban, egy édes. Az van aláírva: „Az eltört korsó.” Egy kislány van rajta, szegény, eltörte a korsóját. Francia kép.

FRED Miféle korsót?

LIZZIE Mit tudom én? A korsóját. Biztosan volt egy korsója. Szembe egy öreg nagyanyót szeretnék fölakasztani. Amint kötöget vagy mesél az unokáinak. Ó! Elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot. (Megteszi) Milyen szép idő van! Megint egy nap. (Nyújtózik) Ó! De jól érzem magam. Szép az idő, jó volt a fürdő, jólesett a szerelem, remek kondícióban vagyok, remekül érzem magam. Gyere, nézd csak ezt a kilátást! Nézd, de szép! Csak fák. Hát nem ragyogó? Ezt a mázlit, mi? Elsőre ilyen szobát találtam a város úrinegyedében. Nem jössz? Nem szereted a városodat?

FRED De szeretem. A magam ablakából.

LIZZIE (hirtelen) Ugye, nem jelent rosszat, ha reggel négert lát az ember?

FRED Miért?

LIZZIE Mert... Ott megy egy szemben a járdán.

FRED Négert látni mindig rosszat jelent. A néger: ördög.

Szünet

Csukd be az ablakot.

LIZZIE Nem akarod, hogy szellőztessek?

FRED Mondom, csukd be az ablakot. Jó. És húzd be a függönyt. Gyújtsd meg a villanyt.

LIZZIE Miért? A négerek miatt?

FRED Hülye.

LIZZIE De amikor olyan szépen süt a nap.

FRED Ide ne süssön. Azt akarom, hogy a szobád maradjon úgy, ahogy az éjjel volt. Mondom, csukd be az ablakot. A napsütést megkaphatom kint is. (Fölkel, felémegy, ránéz)

LIZZIE (bizonytalan nyugtalansággal) Mi bajod?

FRED Semmi. Add ide a nyakkendőmet.

LIZZIE A fürdőszobában van. (Kimegy)

FRED gyorsan kinyitja az asztal fiókját, kotorászik benne

LIZZIE (visszajön a nyakkendővel) Itt van. Várj csak. (Megköti neki)

Tudod, nem nagyon szeretem a futó vendégeket, a sok új arcot. Három-négy kedves, idősebb vendég, állandóra, ez az ideálom. Egy kedden, egy csütörtökön, egy víkendre. Azt mondom neked, te ugyan kicsit fiatal vagy még, de a komolyabbak közül. Ha kedved lenne.. . Jó, jó, nem szólok többet. Gondold meg. No csak, no csak. Olyan szép vagy, mint egy csillag. Csókolj meg, gyönyörűségem, ezért a pénzért meg is csókolhatsz. Hát meg se akarsz csókolni?

Fred hirtelen vadul megcsókolja és ellöki

LIZZIE Au!

FRED Te ördög.

LIZZIE Mi?

FRED Te vagy az ördög.

LIZZIE Megint bibliázol? Mi van veled?

FRED Semmi. Röhögnöm kell.

LIZZIE Elég furcsán szoktál röhögni.

Szünet

Meg vagy elégedve?

FRED Megelégedve? Mivel?

LIZZIE (nevetve utánozza) Megelégedve? Mivel? Kislányom, milyen buta vagy te.

FRED Ja, igen… Nagyon. Nagyon meg vagyok elégedve. Mennyi kell?

LIZZIE Ki beszélt erről? Azt kérdeztem, hogy meg vagy-e elégedve? Igazán szólhattál volna egypár kedves szót. Vagy mit? Talán nem vagy megelégedve? Csodálnám, igazán csodálnám.

FRED Fogd be a szád!

LIZZIE Úgy öleltél, úgy szorítottál. És azt súgtad a fülembe, hogy szeretsz.

FRED Részeg voltál.

LIZZIE Dehogy voltam.

FRED De igen.

LIZZIE Mondom, hogy nem.

FRED Mindenesetre én részeg voltam. Nem emlékszem semmire.

LIZZIE Kár. A fürdőszobában vetkőztem le, s mikor visszajöttem, egészen elvörösödtél. Nem emlékszel? Még azt mondtam neked: „Édes kis rákom!” Nem emlékszel, hogy eloltottad a lámpát, és hogy a sötétben szerettél? Ez nagyon kedves és figyelmes volt tőled. Nem emlékszel?

FRED Nem.

LIZZIE És amikor azt játszottuk, hogy két újszülött vagyunk egy bölcsőben? Erre sem emlékszel?

FRED Mondom, hogy fogd be a szád. Amit az ember éjszaka tesz, arról nem beszél nappal.

LIZZIE (kihívóan) És ha nekem mégis úgy tetszik? Mikor olyan jól mulattam!

FRED Ha! Jól mulattál! (Hozzálép, megcirógatja a vállát, és két keze a nő nyaka köré zárul) Mindig jól mulattok, ha azt hiszitek, behálóztatok egy férfit.

Szünet

Ezt a te éjszakádat elfelejtettem. Tökéletesen elfelejtettem. A lokálra emlékszem, semmi többre. A többire csak te emlékszel, csak te. (Megszorítja a nyakát)

LIZZIE Mit csinálsz?

FRED Szorítom a nyakadat.

LIZZIE Ez fáj.

FRED Csak te. Ha valamivel erősebben szorítanám, a világon senki se maradna, aki emlékeznék erre az éjszakára. (Elereszti) Mennyi kell?

LIZZIE Ha elfelejtetted, akkor úgy látszik, rosszul végeztem a dolgomat. Kontár munkáért nem jár fizetés.

FRED Ne dumálj. Mennyi?

LIZZIE Ide hallgass. Tegnapelőtt érkeztem, te vagy az első vendégem. Az elsőnek ingyen csinálom, szerencsét hoz.

FRED Tőled nem kell ajándék. (Egy tízdollárost tesz az asztalra)

LIZZIE Nem kell a dohány, de kíváncsi vagyok, mennyire tartasz. Várj, kitalálom. (Fölveszi a pénzt, behunyja a szemét) Negyven dollár? Nem. Az sok, és különben is két darab volna. Húsz dollár? Csak? Nem, akkor ez több negyvennél. Ötven. Száz. (Fred egész idő alatt csöndesen, nevetve figyeli) Annyi baj legyen, megnézem. (Megnézi) Nem tévedtél?

FRED Nem hinném.

LIZZIE Tudod, mit adtál?

FRED Tudom.

LIZZIE Vedd vissza. Azonnal vedd vissza.

Fred egy mozdulattal visszalöki

Tíz dollár! Tíz dollár! Tíz dollárért kapsz te ilyen fiatal nőt, mint én? Láttad a combomat? (Mutatja) És a mellemet? Láttad? Hát ezek tízdolláros mellek? Vidd a pénzed, és pusztulj innét, mielőtt dühbe gurulok. Tíz dollár. És az úr összecsókolta mindenemet, az úr folyton újra akarta kezdeni, az úr elmeséltette a gyerekkoromat, reggel pedig az úr rosszkedvű, pofákat vág, mintha állandó alkalmazottja lennék, és mindez mennyiért? Nem negyvenért, nem harmincért, nem húszért: tíz dollárért.

FRED Nagyon is sok ilyen disznóságért.

LIZZIE Disznó vagy magad! Honnan jöttél, te paraszt? Nagy szajha lehet az anyád, ha nem tanított meg, hogy becsüld a nőket.

FRED Elhallgass!

LIZZIE Nagy szajha! Nagy szajha!

FRED (fojtott hangon) Adok egy jótanácsot, kicsikém. Ha nem akarod, hogy megfojtson valamelyik itteni fiú, ne nagyon emlegesd az anyjukat.

LIZZIE (hozzálép) Hát fojts meg! Fojts meg, hadd látom!

FRED (hátrál) Nyughass.

Lizzie fölvesz az asztalról egy kis vázát, szemmel láthatólag azzal a szándékkal, hogy a fejéhez vágja

Nesze, itt van még tíz dollár, de aztán maradj nyugton, vagy becsukatlak.

LIZZIE Te? Te fogsz engem becsukatni?

FRED Én.

LIZZIE Te?

FRED Én.

LIZZIE Azt szeretném látni!

FRED Az én apám Clarke!

LIZZIE Miféle Clarke?

FRED A szenátor.

LIZZIE Igazán? Az enyém meg Roosevelt.

FRED Láttad már Clarke fényképét az újságokban?

LIZZIE Igen... Na és?

FRED Itt van. (Fényképet mutat) Én meg itt vagyok mellette. A vállamra teszi a kezét.

LIZZIE (hirtelen elcsöndesedik) No nézd csak! Milyen szép ember az apád. Mutasd csak.

FRED (kitépi a kezéből a fényképet) Ennyi elég.

LIZZIE Milyen szép ember. Olyan igazságos, szigorú arca van. Igazán olyan a szava, mint a méz?

Fred nem felel

És a kert? A tietek?

FRED Igen.

LIZZIE Szép nagynak látszik. És a kislányok a széken, a húgaid?

Fred nem felel

Dombon van a ház?

FRED Igen.

LIZZIE Amikor leülsz a reggelihez, az ablakból látod az egész várost?

FRED Igen.

LIZZIE És a tálalást haranggal jelzik nálatok? Igazán felelhetnél.

FRED Gongütéssel.

LIZZIE (magánkívül) Gong! Most aztán nem értelek. Ha nekem ilyen családom lenne, ilyen házam, fizetni kéne, hogy máshova menjek éjszakára.

Szünet

Bocsáss meg, amit a mamádról mondtam, dühös voltam. Ő is rajta van a képen?

FRED Megtiltom, hogy róla beszélj.

LIZZIE Jó, jó.

Szünet

Kérdezhetek valamit?

Fred nem felel

Ha utálod a szerelmet, akkor miért jöttél ide?

Fred nem felel

(Lizzie sóhajt) Nna! Ha már itt vagyok, megpróbálom megtanulni az itteni szokásokat.

Szünet. Fred fésülködik a tükör előtt

FRED Északról jöttél?

LIZZIE Igen.

FRED New Yorkból?

LIZZIE Ez meg mit izgat?

FRED New Yorkról beszéltél az imént.

LIZZIE Mindenki beszélhet New Yorkról, nem jelent semmit.

FRED Miért nem maradtál ott?

LIZZIE Elegem volt belőle.

FRED Valami kellemetlenség?

LIZZIE Persze hogy az. Én úgy vonzom a kellemetlenségeket, mint a mágnes. Vannak ilyen emberek. Látod ezt a kígyót? (Mutatja a karkötőjét) Ez hozza a pechet.

FRED Akkor miért hordod?

LIZZIE Nem dobhatom el. Borzasztó lehet a kígyó bosszúja.

FRED Rajtad akart erőszakot elkövetni az a Néger?

LIZZIE Mi?

FRED Tegnapelőtt érkeztél a hatórás gyorssal?

LIZZIE Igen.

FRED Akkor te vagy az.

LIZZIE Senki sem akart erőszakot elkövetni rajtam. (Keserűen nevet) Erőszakot? Rajtam?

FRED Te vagy az. Webster mondta tegnap a lokálban.

LIZZIE Webster?

Szünet

Hát ezért?

FRED Mit ezért?

LIZZIE Ezért csillogott úgy a szemed. Ez izgatott, mi? Te piszok. Akinek ilyen derék apja van.

FRED Hülye.

Szünet

Ha arra gondolok, hogy egy négerrel háltál.

LIZZIE Akkor?

FRED Öt néger cselédem van. Ha telefonhoz hívnak, és egyikük fölveszi a kagylót, előbb megtörli, aztán adja ide.

LIZZIE (csodálattal füttyent) Ez igen.

FRED (lágyan) Mi itt nem nagyon szeretjük a négereket. Sőt, azokat a fehér nőket sem, akik velük szórakoznak.

LIZZIE Értem. Nekem ugyan semmi bajom velük, de nem szeretném, ha hozzám nyúlna valamelyik.

FRED Mit tudja azt az ember? Ördög vagy, a néger is ördög. (Hirtelen) Szóval meg akart erőszakolni?

LIZZIE Mi közöd hozzá?

FRED Két néger szállt be hozzád a fülkébe. Egyszer csak rád vetették magukat. Te segítségért kiáltottál, berontottak a fehérek. Az egyik néger borotvát rántott, az egyik fehér pedig egy jól irányzott golyóval leterítette, a másik néger elmenekült.

LIZZIE Ezt hallottad Webstertől?

FRED Ezt.

LIZZIE És ő honnét tudta?

FRED Erről beszél az egész város.

LIZZIE Az egész város? Ilyen az én szerencsém. Hát egyéb dolgotok nincs?

FRED Így történt minden, ahogy mondtam?

LIZZIE Szó sincs róla. A két néger nyugodtan beszélgetett, rám se nézett. Aztán beszállt négy fehér, kettő szorosan mellém ült. Megnyertek valami rugby-meccset, és be voltak rúgva. Azt mondták, hogy négerszag van, és ki akarták dobni őket az ajtón. A két fekete védekezett, ahogy tudott, s az egyik fehér kapott egy monoklit. Erre rántott revolvert és lőtt. Ez történt. A másik néger pedig, amint az állomásra értünk, leugrott a vonatról.

FRED Ismeri mindenki, megkapja ő is, ami jár neki.

Szünet

És majd a bíró előtt is ezt a történetet akarod elmondani?

LIZZIE Mi közöd hozzá?

FRED Felelj!

LIZZIE Nem megyek én a bíróhoz. Utálom én a cirkuszt, megmondtam.

FRED Pedig oda kell menned.

LIZZIE Nem megyek. Nem akarok én többé összekerülni a rendőrséggel.

FRED Majd eljönnek érted,

LIZZIE Akkor pedig elmondom, amit láttam.

Szünet

FRED Számot vetettél azzal, hogy mit akarsz tenni?

LIZZIE Mit akarok tenni?

FRED Tanúskodni egy fehér ellen, egy fekete érdekében.

LIZZIE Ha egyszer a fehér a bűnös.

FRED Nem bűnös.

LIZZIE Ölt, tehát bűnös.

FRED És mi a bűne?

LIZZIE Az, hogy ölt.

FRED De egy négert ölt meg.

LIZZIE Na és?

FRED Ha mindenki bűnös lenne, aki egy négert megölt…

LIZZIE De ehhez nem volt joga!

FRED Hogyhogy joga?

LIZZIE Nem volt joga hozzá,

FRED Jog, ez afféle északi beszéd.

Szünet

Akár bűnös, akár nem, nem büntethetsz meg valakit, aki a te fajodhoz tartozik.

LIZZIE Senkit se akarok megbüntetni. Megkérdik majd, hogy mit láttam, én meg elmondom.

Szünet

FRED (nekiront) Mi van közted és e közt a néger közt? Miért véded?

LIZZIE Nem is ismerem.

FRED Hát akkor?

LIZZIE Meg akarom mondani az igazat.

FRED Az igazat! Egy tízdolláros szajha akarja megmondani az igazat. Nincs igazság. Csak fehérek vannak és feketék. Tizenhétezer fehér, húszezer fekete. Itt nem vagyunk New Yorkban, itt nem szabad tréfálni.

Szünet

Thomas az unokabátyám.

LIZZIE Ki az?

FRED Az a fiú, aki ölt. Az unokabátyám.

LIZZIE (meghökken) Ó!

FRED Nagyon jóravaló fiú. Neked ugyan ez nem sokat jelent, de ő mégis nagyon jóravaló fiú.

LIZZIE Jóravaló fiú az, aki folyton hozzám dörgölőzik, és föl akarja húzni a szoknyámat? Köszönöm, nem kérek az ilyenből. Nem csodálom, hogy egy családba tartoztok.

FRED (felemeli a kezét) Te piszok! (Uralkodik magán) Te ördög vagy, s az ördöggel rosszat kell tenni. Fölhúzta a szoknyádat, lelőtt egy piszkos négert. Megtörtént. Az ilyesmit megteszi az ember úgy, hogy oda se figyel. Nem számít. De Thomas vezéregyéniség: ez számít.

LIZZIE Lehet. De a néger nem követett el semmit.

FRED Egy néger mindig elkövet valamit.

LIZZIE Ezért még nem fogok egy ártatlan embert bemártani.

FRED Ha őt nem, akkor Thomast. Egyiket mindenképpen bemártod. Rajtad áll a választás.

LIZZIE Na tessék. Eljöttem, és most megint bent vagyok a pácban. (A karkötőhöz) Te ronda vacak, hát megint ezt teszed velem? (Földhöz vágja)

FRED Mennyit akarsz?

LIZZIE Egy fillért sem.

FRED Ötszáz dollár.

LIZZIE Nem kell egy fitying sem.

FRED Sok éjszakádba kerül, amíg megkeresel ötszáz dollárt.

LIZZIE Főleg, ha a többi is ilyen fösvény lesz, mint te.

Szünet

Hát ezért intettél nekem tegnap este?

FRED Hát.. .

LIZZIE Szóval ezért. Mondod magadban: itt a nőéi, fölmegyek hozzá, megkötjük az üzletet. Hát ezért. Simogattál és közben jéghideg maradtál, mert folyton arra gondoltál, hogyan adjam be neki?

Szünet

Csak egyet, egyet árulj el, fiúkám ! Ha te csak ezt az ajánlatot akartad tenni nekem, nem kellett volna lefeküdnöd velem. Nem? Miért feküdtél le, te piszok? Miért feküdtél le?

FRED Az ördög vigyen el, ha tudom,

LIZZIE (könnyezve egy székbe rogy) Piszok! Piszok! Piszok!

FRED Ötszáz dollár! Ne bőgj, az Isten szerelmére! Ötszáz dollár! Ne bőgj! Ne bőgj! Na, Lizzie! Lizzie! Térj észhez! Ötszáz dollár !

LIZZIE (zokogva) Én nem akarok észhez térni, nekem nem kell az ötszáz dollárod, én nem leszek hamis tanú. Én visszamegyek New Yorkba, én el akarok menni innét. El akarok menni.

Csöngetnek, hirtelen abbahagyja. Ismét csöngetnek

(Halkan) Hát ez mi? Pszt.

Hosszú csöngetés

Nem nyitok ajtót. Maradj csöndben.

Dörömbölnek

EGY HANG Kinyitni! Rendőrség!

LIZZIE (halkan) A zsaruk. Tudtam, hogy így lesz. (A karkötőre mutat) Ez az oka. (Lehajol érte, a karjára húzza) Még mindig jobb, ha fönn tartom. Bújj el.

Dörömbölés

A HANG Rendőrség!

LIZZIE Bújj el már. Menj a fürdőszobába.

Fred nem mozdul, Lizzie teljes erőből lökdösi

Menj! Menj már!

A HANG Ott vagy, Fred? Fred? Ott vagy?

FRED Itt. (Eltaszítja Lizzie-t, a nő rémülten bámulja)

LIZZIE Hát ezért?

Fred ajtót nyit, belép John és James. Az ajtó nyitva marad

JOHN Rendőrség. Te vagy Lizzie MacKay?

LIZZIE (nem is hallja, Fred bámul) Hát ezért!

JOHN (megrázna a vállánál fogva) Felelj, ha kérdeznek.

LIZZIE Tessék? Igen, én vagyok.

JOHN Igazold magad.

LIZZIE (magához tér, nyersen) Hogy mertek engem faggatni? Mit kerestek itt?

John megmutatja a jelvényét

Ilyen csillagot akárki fölrakhat. Ennek, az úrnak a haverjai vagytok, összebeszéltetek, és meg akartok zsarolni.

JOHN (igazolványát az orra alá dugja) Most már elhiszed?

LIZZIE (Jamesre mutat) És ő?

JOHN (Jameshez) Mutasd az igazolványodat.

James is megmutatja az igazolványát. Lizzie megnézi, aztán szó nélkül az asztalhoz lép, előveszi iratait, odaadja

(John Fredre mutat) Őt tegnap este hoztad föl? Tudod, hogy a prostitúció büntetendő cselekmény?

LIZZIE Igazán joguk van így rátörni az emberre hivatalos engedély nélkül? Nem félnek, hogy bajuk lehet emiatt?

JOHN Miattunk ne aggódj.

Szünet

Azt kérdeztem, fölhoztad-e magadhoz?

LIZZIE (a rendőrök belépte után megváltozott: keményebb és közönségesebb lett) Ne törjék a fejüket. Persze hogy fölhoztam. Csakhogy ingyen. Azt tán szabad.

FRED Az asztalon két tízdolláros bankjegyet találtok. Mindkettő az enyém.

LIZZIE Bizonyítsd be.

FRED (rá se néz, a két rendőrhöz) Tegnap reggel vettem föl a bankból huszonnyolc másikkal együtt. Egy sorozat. Csak meg kell nézni a számokat.

LIZZIE (hevesen) De nekem nem kellett. Visszalöktem azt a mocsok pénzét. Odavágtam az arcába.

JOHN Ha visszalökted, miért van mégis az asztalon?

LIZZIE (hallgat, majd) Végem van (Szinte bámulva néz Fredre, szinte lágy hangon) Hát ezért volt? (A másik kettőhöz) Tessék. Mit akarnak tőlem?

JOHN Ülj le. (Fredhez) Elmondtad neki? (Fred bólint) Mondom, hogy ülj le. (Egy karosszékbe löki) A bíró hajlandó szabadlábra helyezni Thomast, ha megkapja írásbeli vallomásodat. A vallomás kész, csak alá kell írnod. Holnap aztán rendesen kihallgatnak. Tudsz olvasni?

Lizzie vállat von, John egy papírt tesz elé

Olvasd el és írd alá.

LIZZIE Egy árva szó sem igaz az egészből.

JOHN Lehet. Hát aztán?

LIZZIE Nem írom alá.

FRED Kísérjétek be. (Lizzie-hez) Másfél év.

LIZZIE Igen, másfél év. De letelik, és akkor kikészítelek.

FRED Én is ott leszek.

Egymásra néznek

Táviratozni kéne New Yorkba. Azt hiszem, ott is számon tartják őnagyságát.

LIZZIE (csodálattal) Olyan piszok vagy, amilyen csak egy nő tud lenni. Férfiról sohase hittem volna, hogy ilyen piszok lehet.

JOHN Gyerünk már! Aláírod, vagy viszlek a sittre.

LIZZIE Inkább a sittre. Nem akarok hazudni.

FRED Nem akarsz hazudni, ringyó! Hát egész éjszaka mit csináltál? Amikor édesemnek, szerelmemnek, drágámnak hívtál? Az nem volt hazugság? Amikor lihegtél, hogy elhitesd velem, hogy élvezel, az nem volt hazugság?

LIZZIE (kihívóan) Ugye szeretnéd? Nem, nem hazudtam.

Összenéznek, Fred elkapja a tekintetét

FRED Fejezzük be. Itt a töltőtollam, írd alá.

LIZZIE Csak rakd zsebre.

Csönd, a három férfi zavarban van

FRED Tessék! Hát ide jutottunk! Ő a legderekabb férfi a városban, és most egy ilyen kis nő szeszélyétől függ az élete. (Föl-alá jár, aztán hirtelen odalép Lizzie-hez) Nézd meg ezt. (Fényképet mutat) Te már láttál egypár férfit a büdös életedben. Ilyet láttál már? Nézd ezt a homlokot, ezt az állat, a kitüntetéseket a mellén. Nem, ne fordítsd el a szemed. Csak járd végig az utadat: ez az ember a te áldozatod, legalább nézz vele farkasszemet! Látod, milyen fiatal, milyen büszke, milyen szép! Nyugodt lehetsz, mikor kilép majd a börtön kapuján, tíz év múlva, össze lesz törve, mint egy aggastyán, kihull a haja meg a foga. Meg lehetsz majd elégedve magaddal: szép munkát végeztél. Eddig csak egy kis pénzt lopkodtál innen-onnan, most kiválasztottad a legkülönbet, és elveszed az életét. Egy szavad sincs? Hát rohadt vagy a csontod velejéig? (térdre kényszeríti) Térdre, kurva! Térdelj le annak a férfinak a képe előtt, akit meg akarsz becsteleníteni!

Clarke szenátor belép a nyitva maradt ajtón

SZENÁTOR Ereszd el! (Lizzie-hez) Álljon fel!

FRED Hello!

JOHN Hello!

SZENÁTOR Hello! Hello!

JOHN (Lizzie-hez) Clarke szenátor.

SZENÁTOR (Lizzie-hez) Hello!

LIZZIE Hello!

SZENÁTOR Nna. Most már kölcsönösen ismerjük egymást. (Lizzie-tnézi) Ez az a lány? Nagyon rokonszenvesnek látszik.

FRED Nem akarja aláírni.

SZENÁTOR Tökéletesen igaza van. Nem volt jogotok betörni hozzá. (John egy mozdulatára erélyesen) A legcsekélyebb jogotok sem. Bántalmazzátok és kényszeríteni akarjátok, hogy a meggyőződése ellen valljon. Ez az eljárás nem méltó Amerikához. Erőszakot követett el magán a néger, gyermekem?

LIZZIE Nem.

SZENÁTOR Rendben van. Hisz világos ez, mint a nap. Nézzen a szemembe. (Ránéz) Meg vagyok győződve, hogy nem hazudik.

Szünet

Szegény Mary! (A többiekhez) Nos, fiúk, gyerünk. Nincs itt már semmi dolgunk. Legföljebb az, hogy bocsánatot kérjünk a kisasszonytól.

LIZZIE Ki az a Mary?

SZENÁTOR Mary? A nővérem, ennek a szerencsétlen Thomasnak az édesanyja. Egy szegény, kedves öregasszony, aki ebbe bele fog pusztulni. Viszontlátásra, gyermekem.

LIZZIE (fojtott hangon) Szenátor úr!

SZENÁTOR Tessék, gyermekem.

LIZZIE Nagyon sajnálom.

SZENÁTOR Hát van itt helye sajnálkozásnak, ha egyszer megmondta az igazat?

LIZZIE Nagyon sajnálom… hogy ez az igazság.

SZENÁTOR Nem tehetünk róla, se maga, se mi, és senkinek sincs joga magától hamis tanúvallomást kívánni.

Szünet

Nem, ne is gondoljon többé szegénykére.

LIZZIE Kire?

SZENÁTOR A nővéremre. Hát nem őrá gondolt?

LIZZIE De igen.

SZENÁTOR Gyermekem, úgy olvasok a lelkében, mint egy nyitott könyvben. Megmondjam, mit olvastam ki? (Lizzie-t utánozza) „Ha aláírnám, a szenátor elmenne hozzá, és azt mondaná: ez a Lizzie MacKay derék lány, visszaadta a fiadat.” Mary könnyező arca pedig fölragyogna, s így felelne: „Lizzie MacKay? Sohasem felejtem el ezt a nevet.” - „Én meg, akinek családom sincs, aki a társadalom szélére szorultam, tudnám, hogy van egy egyszerű kis öregasszony, valahol, egy nagy házban, aki gondol rám, van egy amerikai édesanya, aki engem a szívébe zárt.” Szegény Lizzie, ne is gondoljon rá.

LIZZIE Fehér a haja?

SZENÁTOR Fehér, mint a hó. De az arca egészen fiatal. S ha a mosolyát látná… De nem fog mosolyogni soha többé. Isten vele. Holnap majd megmondja az igazat a bírónak.

LIZZIE Már megy is?

SZENÁTOR Hát igen: Őhozzá megyek. Be kell számolnom a beszélgetésünkről.

LIZZIE Ő tudja, hogy ön idejött?

SZENÁTOR Ő könyörgött, hogy jöjjek ide.

LIZZIE Szent Isten! És most várja? És most megmondja neki, hogy nem akartam aláírni? Hogy gyűlöl majd engem!

SZENÁTOR (vállára teszi kezét) Szegény gyermekem, nem szeretnék a maga helyében lenni.

LIZZIE Jaj, de szörnyű (A karkötőjéhez) Te szemét, te vagy az oka mindennek.

SZENÁTOR Tessék?

LIZZIE Semmi.

Szünet

Ezek szerint nagy baj, hogy az a néger nem követett el rajtam erőszakot.

SZENÁTOR (megrendültén) Gyermekem.

LIZZIE Maguknak oly jó lenne, nekem pedig oly keveset számítana.

SZENÁTOR Köszönöm!

Szünet

Úgy szeretnék segíteni magán.

Szünet

Sajnos, ami igaz, az igaz.

LIZZIE (szomorúan) Sajnos.

SZENÁTOR És az igazság az, hogy a néger nem követett el magán erőszakot.

LIZZIE (szomorúan) Sajnos.

SZENÁTOR Sajnos.

Szünet

Persze maga egy primitív igazságról beszél.

LIZZIE (nem érti) Primitív…

SZENÁTOR Igen, úgy értem, egy közönséges igazságról.

LIZZIE Közönséges? Hát nem az az igazság, hogy…?

SZENÁTOR De igen, az az igazság. Csakhogy... az igazságnak többféle fajtája van.

LIZZIE Azt képzeli, hogy a néger erőszakot követett el rajtam?

SZENÁTOR Nem, erőszakot nem követett el. Egy bizonyos nézőpontról nézve nem követett el erőszakot magán. Csakhogy, tudja én már öreg vagyok, sokat megéltem, gyakran tévedtem, és most már, néhány év óta valamivel ritkábban tévedek. És erről az egész dologról más a véleményem, mint magának.

LIZZIE Mi a véleménye?

SZENÁTOR Hogy is magyarázzam? Nézze csak. Képzelje el, hogy hirtelen megjelennék maga előtt az amerikai nemzet. Mit mondana magának?

LIZZIE (rémülten) Nem hinném, hogy volna valami mondanivalója számomra.

SZENÁTOR Maga kommunista?

LIZZIE Isten ments, dehogy!

SZENÁTOR Akkor pedig nagyon is sok mondanivalója lenne. így szólna: „Lizzie, választanod kell két fiam között. A kettő közül az egyiknek vesznie kell. Mit tehet ilyenkor az ember? Megtartja a jobbikat. Hát akkor válasszunk, melyik a jobbik. Jó?”

LIZZIE Jó. Ó, bocsánat! Azt hittem, hogy ön szól hozzám.

SZENÁTOR Én most a nemzet nevében beszélek. (Újra kezdi) „Lizzie, mire jó ez a néger, akit védelmezel? Véletlenül jött a világra, Isten tudja, hol. Én fölneveltem, s ő mivel hálálja meg ezt nekem? Semmivel. Tengődik, lop vagy kornyikál, hogy egypár színes rongyot vehessen magának, ő is az én fiam, s én éppúgy szeretem, mint a többit. De azt kérdem tőled: ember az ilyen? Ha meghalna, észre se venném.”

LIZZIE Milyen szépen beszél, szenátor úr!

SZENÁTOR (lenyűgözően) „A másik viszont, ez a Thomas, megölt egy feketét, nagyon rosszul tette. Csakhogy nekem szükségem van erre a fiúra. Százszázalékos amerikai, az egyik legősibb család leszármazottja, a Harvard-egyetemen végzett, most katonatiszt – és nekem szükségem van katonatisztekre -, kétezer munkás dolgozik a gyárában, s ha meghalna, kétezer ember válnék munkanélkülivé -, igazi vezéregyéniség, szilárd védőbástya a kommunizmus, a szakszervezetek és a zsidók ellen. Ennek a fiúnak élnie kell, neked pedig meg kell tartanod őt az élet számára. Erről van szó. És most válassz.”

LIZZIE Milyen szépen beszél.

SZENÁTOR Válassz!

LIZZIE (fölugrik) Tessék? Ja igen…

Szünet

Egészen összezavart, már azt sem tudom, hányadán állok.

SZENÁTOR Nézzen a szemembe, Lizzie. Megbízik bennem?

LIZZIE Meg, szenátor úr.

SZENÁTOR Feltételezi rólam, hogy rosszra akarom rábírni?

LIZZIE Nem, szenátor úr.

SZENÁTOR Akkor írja alá. Tessék, itt a tollam.

LIZZIE Gondolja, hogy meg lesz velem elégedve?

SZENÁTOR Ki?

LIZZIE A szenátor úr nővére.

SZENÁTOR Távolról úgy fogja szeretni magát, mintha lánya volna.

LIZZIE Talán még virágot is küld?

SZENÁTOR Az könnyen meglehet.

LIZZIE Vagy a fényképét, néhány sorral.

SZENÁTOR Az is meglehet.

LIZZIE Fölakasztanám a falra.

Szünet, izgatottan jár-kel

Micsoda história! (Visszalép a szenátorhoz) És ha aláírom, mi történik a négerrel?

SZENÁTOR Ugyan! A négerrel. (Vállára teszi a kezét) Ha aláírod, téged az egész város a szívébe zár. Az egész város. Valamennyi édesanya.

LIZZIE De…

SZENÁTOR Azt hiszed, hogy tévedhet egy egész város? Egy egész város, katolikus és református papjaival, orvosaival, ügyvédeivel, művészeivel, polgármesterével, tanácsnokaival, jótékonysági egyesületeivel? Azt hiszed?

LIZZIE Nem. Nem. Nem.

SZENÁTOR Add a kezed. (Vezeti a kezét) Kész. Köszönöm neked a nővérem és az unokaöcsém nevében, városunk tizenhétezer fehér embere nevében és az amerikai nemzet nevében, amelyet itt most képviselek. A homlokodat. (Homlokon csókolja) Gyerünk, fiúk. (Lizzie-hez) Este visszajövök, lesz még valami mondanivalóm. (Kimegy)

FRED (távozóban) Isten veled.

LIZZIE Isten veled.

A férfiak, kimennek, ő összehúzva marad ott, majd az ajtóhoz rohan

Szenátor úr ! Szenátor úr ! Nem akarom! Szakítsa el azt a papírt! Szenátor úr! (Visszajön a középre, gépiesen fölveszi a porszívót) Az amerikai nemzet! - (bekapcsolja) Az az érzésem, hogy átejtettek. (Dühösen porszívózik)

 

 

MÁSODIK KÉP

Szín: ugyanott, idő: tizenkét órával később. A lámpák égnek, az ablakok nyitva vannak, kint éjszaka. Kívülről növekvő zaj hallatszik. A néger megjelenik az ablakban, átveti magát a párkányon, és beugrik az üres szobába. Bemegy a színpad közepéig. Csöngetnek, akkor elrejtőzik egy függöny mögé. Lizzie kijön a fürdőszobából, ajtót nyit

LIZZIE Tessék.

Belép a szenátor

Nos?

SZENÁTOR Thomas az anyja karjaiban van. Mindkettőjük köszönetét hozom.

LIZZIE Boldog az édesanya?

SZENÁTOR Igen. Boldog.

LIZZIE Sírt?

SZENÁTOR Miért sírt volna? Erős asszony.

LIZZIE Maga azt mondta, hogy sírni fog.

SZENÁTOR Ezt így szokás mondani.

LIZZIE Ugye, ezt nem várta? Azt hitte a nővére, hogy gonosz nő vagyok, és a néger mellett fogok vallani.

SZENÁTOR Ő az Istenbe vetette bizalmát.

LIZZIE És mit gondol rólam?

SZENÁTOR Nagyon hálás magának.

LIZZIE Nem kérdezte, hogy milyen vagyok?

SZENÁTOR Nem.

LIZZIE Jóravaló lánynak tart engem?

SZENÁTOR Olyannak, aki megtette a kötelességét,

LIZZIE Vagy úgy…

SZENÁTOR És reméli, hogy ezután is meg fogja tenni.

LIZZIE Igen, igen...

SZENÁTOR Nézzen a szemembe, Lizzie. (Megfogja a vállát) Ugye, ezután is meg fogja tenni? Nem fog csalódást okozni neki?

LIZZIE Ne aggódjék. Amit mondtam, nem vonhatom vissza, mert Iesittelnek.

Szünet

Mi ez a kiabálás?

SZENÁTOR Semmi.

LIZZIE Elviselhetetlen. (Becsukja az ablakot) Szenátor úr!

SZENÁTOR Tessék, gyermekem.

LIZZIE Bizonyos abban, hogy nem tévedtünk? Hogy a kötelességemet teljesítettem?

SZENÁTOR Egészen bizonyos vagyok benne.

LIZZIE Én már nem tudok eligazodni, annyira összezavart. Magának túl gyorsan vált az esze, nem tudtam mindig követni. Hány óra lehet?

SZENÁTOR Tizenegy.

LIZZIE Nyolc óra még reggelig. Érzem, hogy a szememet sem fogom lehunyni.

Szünet

Az éjszakák éppoly melegek, mint a nappalok.

Szünet

És a néger?

SZENÁTOR Miféle néger? Ja az! Keresik.

LIZZIE Mit tesznek majd vele?

A szenátor vállat von, a kiabálás erősbödik. Lizzie az ablakhoz lép

Mi ez a kiabálás? Zseblámpás emberek járnak odalent, kutyákkal. Mi ez? Fáklyásmenet? Vagy… Mondja szenátor úr, mi ez? Mi ez?

SZENÁTOR (levelet vesz elő) Nővérem megbízott, hogy ezt adjam át magának.

LIZZIE (élénken) írt nekem? (Föltépi a borítékot, kivesz egy száz dollárost, tovább kutat levél után: nincs, összegyűri a borítékot, földhöz vágja. Megváltozott hangon) Száz dollár. A fia ötszázat ígért. Négyet megtakarítottak, meg lehetnek elégedve.

SZENÁTOR Gyermekem.

LIZZIE Fejezze ki köszönetemet nővére őnagyságának. Mondja meg, hogy jobban örültem volna egy kis vázának, harisnyának, bárminek, amit egy kis fáradsággal ő maga választott volna ki. De hát a szándék a fontos, nem igaz?

Szünet

Jól behúztak.

Egymásra néznek. A szenátor hozzálép

SZENÁTOR Köszönöm, gyermekem, kicsit elbeszélgettünk kettesben. Maga erkölcsi válságban van, és szüksége van az én segítségemre.

LIZZIE Főként dohányra van szükségem, de azt hiszem, maga meg én, mi meg tudnánk egyezni.

Szünet

Eddig jobban szerettem az öregeket, mert olyan tiszteletre méltó képük van, de most már kezdem belátni, hogy dörzsöltebb fickók a fiataloknál.

SZENÁTOR (vidáman) Dörzsölt fickó! Bár a szenátusban is hallanák ezt. Mily bájos közvetlenség! Van magában valami, amit a zűrzavaros életmódja sem tudott elrontani. (Cirógatja) Igen, igen. Van valami.

Lizzie megvetően tűri a simogatást

Ne kísérjen ki, még találkozunk. (Kimegy)

LIZZIE (dermedten ül a helyén. Fölveszi a pénzt, összegyűri, földhöz vágja, egy székbe hull, zokogásban tör ki. Kint közeledik az ordítozás, a távolból lövések. A néger előbújik, Lizzie elé áll. Ő fölemeli a fejét, fölsikolt) Ó! (Szünet, fölkel) Tudtam, hogy eljössz. Biztosan tudtam. Hol jöttél be?

NÉGER Az ablakon.

LIZZIE Mit akarsz?

NÉGER Rejtsen el.

LIZZIE Mondtam már, hogy nem.

NÉGER Asszonyom, hallja őket?

LIZZIE Igen.

NÉGER Megkezdődött a vadászat.

LIZZIE Miféle vadászat?

NÉGER Négervadászat.

LIZZIE Ha!

Hosszú szünet

Biztos, hogy nem láttak bejönni?

NÉGER Biztos.

LIZZIE Mit csinálnak veled, ha elkapnak?

NÉGER Benzin.

LIZZIE Mi?

NÉGER Benzin. (Magyarázó mozdulat) És meggyújtják.

LIZZIE Értem (Az ablakhoz lép, behúzza a függönyt) Ülj le.

A néger lerogyik egy székbe

Még csak ez kellett, hogy idegyere. Hát ennek sohasem lesz vége? (Csaknem fenyegetően közeledik hozzá) Utálom a bonyodalmakat, tudod? (Dobbant) Utálom! Utálom! Utálom!

NÉGER Ők azt hiszik, hogy bántalmaztam önt.

LIZZIE És?

NÉGER Itt nem fognak keresni.

LIZZIE Tudod, hogy miért vadásznak rád?

NÉGER Mert azt hiszik, hogy bántalmaztam önt.

LIZZIE Tudod, ki mondta ezt nekik?

NÉGER Nem.

LIZZIE Én.

Hosszú szünet, a néger ránéz

Hát ehhez mit szólsz?

NÉGER Miért mondta ezt, asszonyom? Ó, miért tette ezt velem?

LIZZIE Ha én azt tudnám.

NÉGER Nem ismernek majd irgalmat. Korbáccsal verik ki a szememet, és kannaszám locsolják rám a benzint. Ó, miért tette ezt? Hiszen én nem bántottam önt.

LIZZIE Dehogynem bántottál. Ha tudnád, mennyire megbántottál!

Szünet

Nem akarsz most megfojtani?

NÉGER Gyakran kényszerítik az embert, hogy az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol.

LIZZIE Igen. Gyakran. És ha nem sikerül erővel, akkor megkevernek, míg bedőlsz nekik.

Szünet

Nos? Mi lesz? Nem fojtasz meg? Derék fickó vagy.

Szünet

Holnap estig elrejtlek.

A néger egy mozdulatot tesz

Ne nyúlj hozzám, nem szeretem a négereket.

Kint kiáltozás, lövések

Jönnek. (Az ablakhoz lép, széthajtja a függönyt, kinéz az utcára) Most aztán jól nézünk ki!

NÉGER Mit csinálnak?

LIZZIE Az utca két sarkára őröket állítottak, és minden házat átfésülnek. Pont ide kellett jönnöd. Biztosan meglátott valaki, amikor befordultál az utcába. (Újra kinéz) Nna. Itt vannak. Jönnek föl.

NÉGER Hányan vannak?

LIZZIE Öten vagy hatan. A többi lent vár. (Visszamegy a négerhez)

Ne reszkess. Ne reszkess, a mindenit!

Szünet

(A karkötőhöz) Te rohadt kígyó! (Földhöz vágja, rátapos) Te mocsok! (A négerhez) Pont ide kellett jönnöd?

A néger föláll, elindul, mintha menne

Itt maradsz. Ha kilépsz, véged van.

NÉGER A háztető.

LIZZIE Ilyen holdfényben? Fölmászhatsz, ha éppen céltábla akarsz lenni.

Szünet

Várjunk csak. Alattunk még két emeletet kell átkutatniok. Mondom, hogy ne reszkess.

Hosszú szünet, föl-alá jár. A néger összetörten ül a széken

Van fegyvered?

NÉGER Ó! Nincs.

LIZZIE Jó. (Kotorászik a fiókban, kivesz egy revolvert) Ajtót nyitok nekik, és behívom őket. Huszonöt év óta maszlagolnak ősz hajú édesanyákkal, háborús hősökkel, amerikai nemzettel. De most átlátok rajtuk. Többször nem húznak be. Ajtót nyitok, és azt mondom: „Itt a néger. Itt van, de ártatlan. Hamis vallomást csikartak ki tőlem. Esküszöm a Mindenhatóra, hogy ártatlan.”

NÉGER Nem fogják elhinni.

LIZZIE Az lehet. Lehet, hogy nem hisznek nekem, de akkor te rájuk szegezed a revolvert, s ha nem mennek el, közibük lősz.

NÉGER Majd jönnek mások.

LIZZIE Azokat is lelövöd. És ha meglátod a szenátor fiát, vigyázz, hogy el ne hibázd, mert ő főzte ki az egészet. Kutyaszorítóban vagyunk, nem? Mindenképpen ez az utolsó lehetőségünk, mert én mondom, ha itt találnak nálam, egy vasat sem adnék a magam életéért. Hát, ha már meg kell dögleni, legalább nem leszünk egyedül. (Odanyújtja a revolvert) Nesze! Mondom, hogy vedd el.

NÉGER Nem tudom megtenni, asszonyom.

LIZZIE Mit?

NÉGER Nem tudok fehér emberre lőni.

LIZZIE Ugyan! Majd ők is szégyellik magukat!

NÉGER Ők fehérek, asszonyom.

LIZZIE Hát aztán? Amiért fehérek, joguk van levágni téged, mint egy disznót?

NÉGER ők fehérek.

LIZZIE Mamlasz! Ugyanolyan balek vagy, mint én. Hát akkor, ha mindenkinek ugyanaz a véleménye…

NÉGER Asszonyom, miért nem lő ön?

LIZZIE Mondom, hogy balek vagyok.

A lépcsőn léptek hallatszanak

Itt vannak. (Fölnevet) Jól nézünk ki.

Szünet

Fuss a WC-be. És meg ne moccanj. Tartsd vissza a lélegzetedet.

A néger engedelmeskedik, Lizzie vár. Csöngetnek. Keresztet vet, fölveszi a karkötőt, ajtót nyit. Puskás emberek lépnek be

ELSŐ FÉRFI A négert keressük.

LIZZIE Miféle négert?

ELSŐ FÉRFI Azt, aki a vonatban erőszakot követett el egy nőn, és borotvájával megsebesítette a szenátor unokaöccsét.

LIZZIE Az istenit, hát azt ne nálam keressék.

Szünet

Nem tudják, ki vagyok?

MÁSODIK FÉRFI Dehogynem. Én láttam magát tegnapelőtt, amikor leszállt a vonatról.

LIZZIE Nahát! Mert én vagyok az, akin erőszakot követett el, megértették?

Nagy zaj. Rábámulnak, szemükben érzéki vágy és borzalom. Hátralépnek

Ha idejönne, ebbe is belekóstolna!

Nevetés

EGYIK FÉRFI Nincs kedve megnézni az akasztást?

LIZZIE Jöjjenek értem, ha megtalálták.

EGYIK FÉRFI Hamarosan meglesz, cicuskám. Tudjuk, hogy ebben az utcában bujkál.

LIZZIE Sok szerencsét. (Kimennek, beteszi utánuk az ajtót, a revolvert az asztalra teszi) Kijöhetsz.

A néger kijön, letérdel, ruhája szélét csókolja

Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám. (Nézi) Mégiscsak furcsa szerzet lehetsz te, ha így hajszol egy egész város.

NÉGER Pedig semmit sem követtem el, hisz asszonyom tudja.

LIZZIE Szerintük egy néger mindig elkövet valamit.

NÉGER Soha semmit. Soha. Soha.

LIZZIE (kezét a homlokára szorítja) Magam sem tudom már, hányadán vagyunk.

Szünet

Hanem azért egy egész város mégse tévedhet!

Szünet

A fene egye meg! Én már semmit sem értek.

NÉGER Így van ez, asszonyom. Mindig így van ez a fehérekkel.

LIZZIE Még te is bűnösnek érzed magad?

NÉGER Igen, asszonyom.

LIZZIE Pedig semmit se tettél.

NÉGER Semmit.

LIZZIE Hát akkor miért ad nekik mindig igazat az ember?

NÉGER Fehérek.

LIZZIE Én is fehér vagyok.

Szünet, kint léptek.

Jönnek lefelé. (Ösztönösen a négerhez húzódik, az reszket, de mégis átöleli a vállát. A léptek távolodnak, csönd. Lizzie hirtelen kiszakítja magát) No nézd csak! Milyen egyedül vagyunk. Mint két árva.

Csöngetnek, hallgatnak, ismét csöngetnek

Szaladj a WC-be.

Az előszobaajtón dörömbölnek. A néger elbújik, Lisztje ajtót nyit. Fred lép be

Megbolondultál? Mit dörömbölsz az ajtómon? Ide ugyan nem jössz be, elegem van belőled. Menj innen, menj innen, te piszok. Takarodj!

Fred hátratolja, becsukja az ajtót, vállára teszi a kezét. Hosszú szünet

Nna?

FRED Te vagy az ördög.

LIZZIE Azért akartad betörni az ajtómat, hogy ezt elmondhasd? Milyen a képed! Honnét jössz?

Szünet

Felelj.

FRED Elfogtak egy négert. Nem az igazit ugyan, de azért meglincselték.

LIZZIE Na és?

FRED Ott voltam.

Lizzie füttyent

LIZZIE Értem.

Szünet

Biztosan élvezeted telik abban, ha a szemed előtt meglincselnek egy négert.

FRED Téged kívánlak.

LIZZIE Mi?

FRED Te ördög. Megbabonáztál. Ott voltam köztük, kezemben a revolver, a néger meg egy ágon himbálózott. Rá néztem, és rád gondoltam. Kívántalak. Hát nem furcsa?

LIZZIE Eressz el. Azt ajánlom, eressz el.

FRED Hogy lehet ez? Mit tettél velem, te boszorkány? A négert néztem, és téged láttalak. Téged láttalak himbálózni a lángok fölött. Lőttem.

LIZZIE Te rohadt! Eressz el. Eressz el, te gyilkos.

FRED Mit tettél velem? Úgy hozzám nőttél, mintha egy testrészem lennél. Mindenütt téged látlak. Látom a hasadat, azt a bitang szuka-hasadat, kezemben érzem a tested melegét, orromban a szagodat. Idáig rohantam, nem tudom azért-e, hogy megöljelek, vagy azért, hogy erőszakkal a magamévá tegyelek. De most már tudom. (Hirtelen elengedi) Nem fogok elkárhozni egy szajháért. (Hozzálép) Igaz, amit reggel mondtál?

LIZZIE Mit mondtam?

FRED Azt, hogy jó volt.

LIZZIE Hagyj békén.

FRED Esküdj meg, hogy igaz. Esküdj meg! (Kicsavarja a nő csuklóját)

A WC-ből zaj hallatszik

Mi ez? (Hallgatózik) Itt van valaki.

LIZZIE Meg vagy őrülve. Nincs ott senki.

FRED De igen. A WC-ben. (Odalép)

LIZZIE Itt maradsz.

FRED No látod, hogy van ott valaki.

LIZZIE A mai vendégem. Egy pasas, aki fizet. Na, meg vagy elégedve?

FRED Vendég? Neked nem lesz több vendéged. Soha többé. Te az enyém vagy.

Szünet

De ezt látni akarom. (Kiált) Jöjjön ki!

LIZZIE (kiált) Ne gyere ki! Csapda!

FRED Büdös kurva. (Félrelöki, az ajtóhoz lép, kinyitja)

A néger kijön

Hát ez a te vendéged?

LIZZIE Elbújtattam, mert halálra keresik. Rá ne merj lőni, hisz tudod, hogy ártatlan.

Fred revolvert húz elő. A néger hirtelen nekilendül, föllöki, kirohan. Fred utána

(Lizzie utánuk fut az ajtóig, és kiabálni kezd) Ártatlan! Ártatlan!

Két pisztolylövés hallatszik, visszajön, arca megkeményedik. Az asztalhoz lép, fölveszi a revolvert. Fred visszajön. Lizzie feléje fordul, háttal a közönségnek, a fegyvert a háta mögött tartja. Fred a magáét az asztalra dobja

Na? Lelőtted?

Fred nem felel

Jó. Hát akkor most rajtad a sor. (Célba veszi)

FRED Lizzie! Gondolj az anyámra.

LIZZIE Kuss! Ezt már elsütöttétek egyszer.

FRED (lassan közeledik felé) Az első Clarke egyedül irtott ki egy egész erdőt, saját kezűleg ölt meg tizenhat indiánt, míg a tizenhetedik meg nem gyilkolta. A fia építette itt a fél várost, tegeződött Washingtonnal és Yorktown alatt esett el az Egyesült Államok függetlenségéért. Az ükapám a Vigilance Committee elnöke volt San Franciscóban, s a nagy tűzvészkor huszonkét ember életét mentette meg. A nagyapám visszajött ide, megtelepedett, megásta a Mississippi-csatornát, és ő lett az állam kormányzója. Az apám szenátor, utána én leszek a szenátor, én vagyok a család utolsó férfitagja. Mi teremtettük ezt az országot, s történelme a mi családunk története. Vannak Clarke-ok Alaszkában, New Mexicoban, a Philippi-szigeteken. Rá mernél lőni egész Amerikára?

LIZZIE Ha még egyet lépsz, kinyírlak.

FRED Lőj, hát lőj! Látod, hogy nem tudsz? Olyan lány, mint te, nem lőhet rá egy olyan férfira, mint én vagyok. Ki vagy te? Mit keresel a világon? Ismerted akár csak a nagyapádat? Nekem jogom van élni: sok minden vár rám, és sok mindent kell elvégeznem. Ide azt a revolvert.

Lizzie odaadja, Fred zsebrevágja

Ami a négert illeti, úgy rohant, hogy elhibáztam.

Szünet

(Átöleli a vállát) Fölköltöztetlek a domb tetejére a folyó túlsó partjára. Egy szép kertes villába. A kertben sétálhatsz, de kijönnöd nem szabad, nagyon féltékeny vagyok. Minden héten háromszor meglátogatlak, mikor besötétedik: kedden, csütörtökön és víkendkor. Néger cselédeid lesznek, és több pénzed, mint valaha is álmodtad volna, de minden szeszélyemet teljesítened kell. Én pedig szeszélyes vagyok.

Lizzie kissé átengedi magát

Igaz, hogy jó volt? Felelj. Igaz?

LIZZIE (fáradtan) Igaz.

FRED (megveregeti az arcát) Akkor minden rendben van.

Szünet

A keresztnevem pedig Fred.

Függöny

megosztás
Az alábbi szöveg a klasszikus modernség megértését segítő metanarratíva. Zsófi karakterét a 11.A osztállyal közösen alkottuk, történetét a tárgyalt alkotók (Móricz, Kosztolányi stb.) művei nyomán formáljuk. (A jegyzeteket külön cikkben közöljük.)

1.

- Zsófia! 

Megremegtek a kristálypoharak a szalonban, ahogy a méltóságos úr hangja már harmadszor hasított bele a tavaszi reggel álmos nyugalmába. A termetes bíró barna házikabátjában állt az ebédlő közepén, kővé dermedve, mintha legalábbis egy kettős gyilkosság helyszínét nézné borzadva. 
- Megnézheti az ajánlását - motyogta a dühtől remegve. Sem a munkahelyén, sem itthon nem tűrte, ha erélyes utasításai válasz nélkül maradtak. Nem egy törvényszolgát helyeztek át más kerületbe az ő szíves közbenjárására. A házban azonban továbbra is néma csend volt, s a bíró előtt hideg nyugalommal feküdt a "bűnjel": a reggelihez terített asztal - reggeli nélkül. 

E percben sudár asszony jelent meg az ebédlő ajtajában, zilált hajjal, hálóköntösben. Az a fajta dáma, akinek szépsége és eleganciája nem a tükör előtt töltött percektől (óráktól) függött. Kamaszos báját csak hatványozta hangjának bársonyos tónusa. 

- Kedves, ne mérgezze magát már kora reggel. 

- Hát nem látja? - mutatott a bíró az asztalra, a népe hálátlanságát panaszoló király pózában. 

- Sofie kimenőn van - felelte hétköznapi könnyedséggel az asszony. 

- Van rendes magyar neve is annak a cselédnek. 

- De ő a Sofie-t szereti. 

- Persze, mert maga francia kokettet nevel belőle. Délelőtti kimenőt ad neki, anélkül, hogy velem egyeztetne a nap menetéről. 

- Károly - mondta szelíd mosollyal, de határozott hangon az asszony -, nem a bíróságon vagyunk. 

- Ez a baj! - csattant fel a férj, mintha csak a szikrát várta volna, hogy felgyújtson egy hordó puskaport: - Itt nincs rend, itt nincs fegyelem, itt mindent szabad! 

- Üljön le, kedves, magam forralok vizet. 

- Skandalum! Megtiltom! Még mit nem! 

- De ez semmiség... 

- Nem az, fiam! Ma szervírozunk helyettük, holnap takarítunk, holnapután már övék az egész világ! 

A bíró már az üres asztalnak szónokolt, s az asszony már vissza is ért a konyhából egy tálcán tojással, egy kosárban kenyérrel. Az ura közben leült, és magában morgott: nem is azért, hogy meggyőzze feleségét, hanem inkább hogy fenntartsa azt a kellemes idegállapotot, amelyben hétköznapjait tölti a bíróságon. 

- És azt el szándékozik mondani, hogy hol kódorog az a mihaszna? - kérdezte fennhangon, mikor a felesége már a teát is behozta, és maga is az asztalhoz ült. 

- Templomban - felelte röviden az asszony, s láthatóan nem is akart bővebben szólni. 

- Mi az ördögnek? - zsörtölődött a bíró, miközben felkoppintotta a tojást - Hiszen épp most múlt húsvét. Vagy már annyi bűne van, hogy ismét gyónnia kell? 

- Ma van hat éve, hogy meghalt az édesanyja - felelte az asszony szárazon, egyenesen férje szemébe tekintve. A bíró nem állta a nő átható tekintetét, félrefordult, és halkan méltatlankodva jegyezte meg: 

- És ez elég ok arra, hogy felboruljon a világ rendje... 

 

2.
Némán költötték el a reggelit. Máskor a bíró már a pirítós után felüti az újságot, és jókat zsörtölődik a világ hírein, amelyek mintha csak azért kerülnének sajtó alá, hogy a méltóságos úr véleményt mondhasson róluk. Most azonban bosszúsan forgatta a szemét, amíg várta, hogy éjsötétre színeződjön a tea. Szeretett volna mérgelődni azon, hogy Zsófia hanyagsága miatt most nem jut hírekhez, azonban félt, hogy a készséges asszony nyomban leszalad a házmesterhez a hírlapért. Az lenne csak botrány.


Halk kopogás hangzott az előszobából, mire az asszony észrevétlenül összerezzent. Remélte, hogy Sofie később ér majd haza, miután a bíró távozott, és nem kell szegénynek végighallgatnia a jogszabályokkal és történelmi kitérőkkel zsúfolt fontoskodó dorgálást. Ő maga szaladt ajtót nyitni, miközben férje a kávét kevergetve morgott:

- Már kulcsot sem hord a mihaszna. A gazda nyisson ajtót a cselédnek? Mi lesz így... - elharapta a mondat végét, mert a bejáratnál nem Sofie jelent meg, hanem a házmester.

- Méltóságos úr. Méltóságos asszony - az alacsony, megtört alak mindig a kelleténél egy leheletnyivel mélyebben hajolt meg a ház legrangosabb lakói előtt. Biztos, ami biztos.

- Mit óhajt? - kérdezte a bíró pontosan azzal a sértődött fölényességgel, ahogy a szobája ajtaján reszketve kopogtató törvényszolgákat szokta riogatni.

- A napi sajtó, méltóságos uram - felelte a házmester, főkomornyikokat majmoló mozdulattal nyújtva a zörgő újságot.

- Zsófia bement volna érte hazafelé jövet - mondta szárazon a bíró, és vaskos ujjaival az asztalra mutatott. A hanyagságnál jobban csak a fölösleges buzgólkodást utálta.

- Mégis bátorkodtam... azért bátorkodtam méltóságod zavarni, hogy még mielőtt elindulna a törvényszékre... ha méltóztatna egy pillantást vetni a címlapra - ezzel odanyújtotta neki a Pesti Hírlapot, amelynek hatásvadász vezércikke öles betűkkel hirdette: "A végzet és kapzsiság megöltek másfélezer embert."

A bíró elvette a lapot, és kifejezéstelen arccal merült az olvasásba, éppen úgy, ahogy az ügyiratokat futja át nehéz bársonyszékében. A házmester, mint a hűséges kutya, csillogó szemmel várta, hogy gazdája a cikk végére érjen és megdicsérje őt figyelmességéért. Mert bizony hogy venné ki magát, ha egy fővárosi bíró nem értesülne időben egy ilyen világrengető hírről. Persze azt hiába várja, hogy a gőgös gazda értékelje a házmester figyelmességét. Legfeljebb csak kevésbé lesz goromba pár napig.

Az asszony le akarta szedni az asztalt, de tudta, hogy férje milyen patáliát rendezne miatta a házmester távozása után, így inkább csak leült az ablak mellé egy régi francia székbe, és a párkányon táncoló napsugarakat figyelte. Nappali álmodozásából az ajtó halk zörrenése ébresztette fel: a házmester alázatosan surrant ki, miután a bíró hanyagul intett, hogy távozhat.

- Másfél ezer halott - súgta a bíró, mintha egy édes kis titkot adna tovább -, ez a túlzott becsvágy ára. 

Ám mivel az asszony értetlenül nézett rá, hozzátette:

- A Titánia. Pontosabban: a Titanic.

- De hiszen tegnap azt írták, hogy mindenkit kimentettek. Ne higgyen, kérem, ezeknek a szenzációhajhász cikkeknek - felelte az asszony, bár maga is jól tudta, hogy amit másnap írnak, az már igaz szokott lenni.

- Ez jár annak, aki gőgös önelégültségében megkísérti a Sorsot.

- Károly, ártatlanok haláláról beszélünk!

- Vagyonukkal kérkedő iparmágnások, családi hírnevüket foltozgató arisztokraták! Megérdemelték. Hat nap átsuhanni a jeges óceánt?

- Legyen önben irgalom.

- Egy magyar nemes sosem kérkedne így a világ előtt. 

- Óh, hát erről van szó! - sóhajtott fel az asszony, amikor megértette, hogy a katasztrófa csak egy újabb ürügy arra, hogy férje a magyar nemzet erkölcsi nagyságáról, a magyar lélek ősi tisztaságáról prédikáljon vég nélküli, indulatos monológjában, amely a többi nemzetet (különösen a nyugatiakat) rendkívül rossz színben tünteti fel, a franciákat pedig egyenesen gyalázza.
Az asszony leszedte az asztalt, míg férje folyamatos dühöngés közepette felöltözött, majd egy kurta köszönés kíséretében elindult a törvényszékre.

 

3.

Panaszosan reccsent az templom nehéz ajtaja. Éppen csak résnyire nyílott ki, s mire a kíváncsi hívek hátranéztek, már be is surrant egy vékony, reszkető árnyék. Csak a Ferenc-oltár mellett ülő vénasszonyok láthatták, ahogy egy cselédlány belép a gyóntatófülkébe. 

- Szégyentelen - morogta az egyik, sötét főkötőben.

A másik csak most riadt fel a rózsafüzérből, s tanácstalan tekintetét látva folytatta a főkötős:
- Biztos egy kikapós legény ejtette meg.

- Aranka! - nézett szét rémülten a rózsafüzéres -, Isten házában...!

- Ezek nem ismernek se Istent, se embert - folytatta a másik - Van képe idejönni, és az Úr irgalmát kérni. Akkor kellett volna gondolkodni, amikor...

- Sssss. Miért gondol rögtön a legrosszabbra?

- Ismerem a fajtáját. Az ilyen még kikezd a gazdával is, aki aztán fizetheti a tíz forintot az elpottyantott fattyúért.

- Hallgasson! Jön! - sziszegte a rózsafüzéres, és megszorította a másik karját.

A pap mellén összekulcsolt kézzel elhaladt a mellékhajóban, s gépiesen biccentett a Miatyánkba merült asszonyoknak. Nagyot roppant alatta a gyóntatófülke deszkája, amint leült a bársonnyal bevont padra, és feladta a kezdő szentenciát:

- Hallgatlak, fiam.

Alig észrevehető sóhaj szűrődött át a sűrű rácson.

- Könnyíts lelkeden, hogy a gyónás szentsége által az Anyaszentegyház közbenjárhasson Mennyei Urunk kegyelméért.

- Mit gondolnak rólunk a holtak, atyám?

Váratlanul érte a papot a teológiai kérdésfelvetés. Megköszörülte a torkát, amitől hirtelen nehéz, száraz köhögés fogta el. Dörögve visszhangoztak a falak.

- Mondtam: a gazdája ejtette meg – bökte oldalba Aranka a szomszédját.

A pap lassan összeszedte hangját.

- Fiam. Nem a holtak ítélkeznek felettünk, hanem a Mindenható Úristen, aki gyűlöli, ha gyarló emberek avatkoznak szent dolgaiba.

- Ma hat éve veszítettem el az édesanyámat.

Pillanatnyi mély csönd.

- Imádkozzál, hogy az ő lelke bebocsátást nyerjen az örök boldogság birodalmába, s gyónj meg híven, hogy te magad is tiszta szívvel kerülj a Világ Bírája elé.

- Meglopom a gazdáimat.

- Leányom!

Nem is annyira a lopás ténye miatt háborodott fel a pap (hiszen köztudott, hogy alkalmasint minden cseléd elcsen ezt-azt), hanem mert úgy tetszett neki, mintha a lány kérkedne bűne folytonosságával. De vajon milyen holmi az, aminek hiányára a gazdái még nem figyeltek fel?

- Asszonyom minden reggel félretétet velem egy pirítóst, minden délben egy süteményt, és minden este egy csésze teát. Szeretné, azt mondta, ha majd megőrizném jó emlékezetemben. Elfogadtam ajándékait, de csak azért, hogy titokban levihessem azokat Ilonkának. Két hete azonban...

- Ilonka? - szólt közbe a pap.

- Az udvarban laktak, hátul, a házmester háza végében, de itt hagyta az anyja. Miután Ilonka a télen... a lábát kellett levágni. Azt mondta, visszajön, de fél éve színét sem láttuk. Ő meg folyton beteg és sovány...

- És te odaadod neki, amit asszonyodtól kapsz. Nemes, keresztény cselekedet, leányom.

- Ám a méltóságos úr két hete megvonta ezt a járadékot, miután összeveszett asszonyommal valamilyen fölösleges kiadáson. Azóta...

- Gazdáid istenfélő emberek? - kérdezte hirtelen a pap, s a rövid csendből nyomban kiolvasta, hogy nem igazán. Miért is lennének? A jólét elpuhítja a lelket, s kinyitja az új bálványok számára.

- Leányom, a Mindenható Isten megbocsátja bűnödet, ha tovább nem vétkezel.

- Tisztelendő Atyám! Így ki gondoskodik Ilonkáról?

- Nyugodj meg, gyermekem, az Úr megtalálja a módját, hogy segítsen a legelesettebb teremtményén is.

- Ha pünkösdig nem jön haza az anyja, a házmester kiteszi az utcára.

- Fiam, ez nem a te...

- Atyám, kérem, vegye magához őt.

- Hogy gondolod...?

- A szatócstól tudom, hogy a tisztelendő úr korábban lelencházat vezetett. Bizonyára van még befolyása ahhoz, hogy ott Ilonkát...

- Egyéb gyónni való? - a pap oly hidegen vágott közbe, hogy a lány egészen megijedt. Nem tudhatta szegény, hogy a tiszelendő úr elevenébe tapintott, nem tudhatta, hogy az atya milyen buzgón próbálja maga mögött hagyni azokat a gondokat (és adósságokat), amelyek az évek során felgyülemlettek a dunántúli egyházkerületben.

- Hétvégén kihallgattam gazdáimat - kezdte remegve a lány -, nem szántszándékkal, hanem mert nem tudtam szabadulni attól, amit véletlenül meghallottam. Asszonyom és a nagyságos úr vitatkoztak, és...

A pap némasága még fenyegetőbb volt, mint az előbbi türelmetlen sürgetés.

- Atyám, napok óta gyötrődöm. Mi az a "kis halál"?

- Mit beszélsz...? - a fojtott düh pokoli energiái feszegették a szűk fülkét.

- A nagyságos úr azt mondta, hogy a "kis halál" nem jár a nőknek, mert megbetegszenek tőle, asszonyom viszont állította, hogy a "pötimor" egészséges, és használ a kedélyének...

A pap magából kikelve kiáltotta:

- Tűnj el innét, ördögfia, aki gúnyt űzöl a gyónás szentségéből! Tűnj el, soha ne merészkedj többé az Úr színe elé!

A lány zavarában el sem mert indulni, de mikor a pap nagyot toppantott, ijedten felcsapta az ajtót és kirohant a templomból. A rózsafüzéres rémült pillantással nézett utána, a főkötős pedig elégedetten húzta ki magát, és kereste a fülkéből kilépő pap tekintetét, hogy egy jelentőségteljes pillantásra összenézhessen vele.

 

4.

A lány gyámoltalanul szédült ki az utcára. A súlyos, kéttornyú épület mintha kiköpte volna magából. Éppen úgy, mint tíz hónapja, amikor a zajos gőzösből először lépett ki a nagyváros vak forgatagába. Milyen más ez az állandó zaj, mint a Bakony bölcs némasága! Milyen más volt a nyári pavilon a kastély kertjében, ahol az öreg gróf annyit mesélt a lánynak. Halála előtt sokat mesélt a fővárosról, a kőrengetegről, egymáshoz préselt házak labirintusáról, ahol hivalkodó bankházak és sötét kaszinók között szorong a templom, amelynek papja már nem ismeri név szerint a híveket.

 

Milyen más a Szent Antal kápolna ott a magaslaton, ahonnét az egész világot látni lehet. Ha ott kilépett a mise után, át akarta ölelni az egész világot. Itt, ha kilép, felborítja egy rohanó halaskofa. A gróf megmondta, hogy a nagyvárosi emberek már nem találják Istent - mert nem találják önmagukat sem. A város egy nagy vásártér, ahol az árucikk maga az ember. S nincsenek vevők, csak árusok, mindenki fennen hirdeti portékáját, gőgösen nyilatkoztatja ki önmagát, s az Isten már rég nem jut szóhoz ebben a hangzavarban. A lány borzadva gondolt a sötét kötéses könyvre, amelynek kimondhatatlan nevű német szerzője először írta le: "Isten halott". Zokogás vágya tört fel a lányból, amint házuk kapuján belépve felidézte az öreg gróf halálos ágyát, amelyen a legvégső, legrettenetesebb tanácsokat suttogta neki a haldokló: "Isten - bizonyos értelemben - tényleg halott. Zsófia, tudnod kell, hogy..."

 

Ám most a könnyek nem a gróf szavai miatt szakadtak ki, hanem mert a bejárati ajtón át mélyen szomorú melódia szűrődött ki: a nagyságos asszony zongorázott.

Sosem tévesztett – de nem is játszott sokat, mert kifárasztotta a figyelem. Egyszer azt mondta a lánynak: Nagy kár, Sofie, hogy nem tudsz zongorázni. jó volna itt ülni a pamlagon és csak elmerülni a zenében.” A lány elpirult ezt hallván, éppen úgy, mint amikor portörlés közben lelökte a kottákat, és kihullott belőle egy lap a nagyságos asszony kézírásával: „C.B.: Egy dög”.

 

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
   melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
   váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
   mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
   kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
   úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
   azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
   nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
   azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
   folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
   másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
   s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
   sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
   mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
   ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
   kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
   a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
   nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
   lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
   ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
   te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
   az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
   s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
   vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
   elrothadt szerelmeimet!

 

megosztás
"A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról-balról ez a két szemvédő óvta őket, hogy el ne tévelyedjenek vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes hirtelenséggel emberekké ne váljanak." 1936

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy középafrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz.

  

Tekintélytisztelet

A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe hatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nem egyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletben tartásával. „Most derült ki - mondja az egyik bekezdés, - hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laci méltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnan jötteket vagy felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jó pár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtak nekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől-szembe éppoly dadogó hódolattal beszéltek velük, akár a régiekkel.

 

A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége, tanulóképessége révén rövidesen elég magasállású bíró. Kamaszkoromban tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja. saját édes testvérei, külön­ben keménytorkú „parancsolok”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy is viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketteken szokott enni és úgy is társalgott. Csak később jutott eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.

 

Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza széles folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott, vöröstéglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplőkalapot, süveget, bárány bőrkucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam s első csodálkozásomban majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett, lekapta a fejfödőjét s fogas után nem is vizsgálódva, (holott a parasztházakban mindenütt van fogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre. „Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” - felelt meg később kérdezősködésemre az egyik segédjegyző. „Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg, hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárok izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciáló hatalmasság viszont hányingert kapott.

Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, idős cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva és hebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük egyszerre reám is átragadt.

Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyára jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre tekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót.

(…)

Minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

  

Vallás

Vallás a pusztán? Ahol ha kápolna végre épült is (egy zsidó bérlő építtette), istentisztelet jó ha évszakonként egyszer esett. A pusztaiak között, akik legjobb esetben is csak a babonának áldoztak? Igaz, apám szülei vakhitű katolikusok voltak, anyáméi pedig azok közül a kálvinisták közül valók, akiknek hite - valami felsőbb lénynek vagy elvnek mégis kell lennie, amely a világot rendben tartja - alig különbözött az ateistákétól. De hát apám többi testvére is hozott olyan asszonyt a házhoz, akik csak tessék-lássékból vetették a keresztet s ha arra fordult a szó, nem rejtegették véleményüket a papokról s a szent ceremóniákról. Ha ezeket hallotta, apám anyja mosolyogva csak fejét ingatta, behunyt szemmel, mivelhogy a fülét nem tudta automatikusan bezárni.

 

Nálunk bezzeg. Ha néha ellátogatott hozzánk, annyi rózsafüzérrel jött, ahányan voltunk. A küszöb előtt egy méterre megállt, kezét összekulcsolta, imába kezdett fél szemmel az ajtóra pislogva, mintha azt leste volna, mikor surran ki azon az ördög. Ott álltunk némán előtte, mint a kihallgatásra rendelt katonák; mímeltük az ájtatosságot, s kelletlenül vártuk a jelenet végét, amelyről sejtettük, hogy csak nekünk készült. Végre fölsóhajtott, egyenes derékkal kézcsókra nyújtotta kezét, ahogy a kastélyban láthatta s emelt fővel, mindnyájunk előtt bevonult a házba. Megkezdődött a tortúra; némán, egymásra tekingetve lépdeltünk utána. Nagyanya ránézett a földes padozat homokdíszeire, s mi elpirultunk. Széttekintett a szobában s anélkül, hogy egy szót ejtett volna, rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a falakon. (Anyám bekeretezett mirtusz-koszorúján kívül csak Mátyás király és Rákóczi Ferenc képmásaival dicsekedhettünk s „Árpád vezérré emeltetésé”-vel.) Egy pillantása után az ablakok csipke­függönyeit a romlás kiáltó bizonyítékainak éreztük. Általában amire rátekintett, az, mintha csak varázslat érte volna, azon nyomban bűnjellé alakult. Házkutatás alatt érez ilyesmit az ember. 

Ismétlem, elsősorban lelkiüdvünkkel volt baj, főleg a mienkkel, gyermekekével. Mindnyájunkat katolikusnak kereszteltek. Sokat ért. „Mondd el az angyali üdvözletét” - szólt hozzám a családi együttesben nagyanyám, s mielőtt egy hangot ejtettem volna, jelentőségteljesen fiára pillantott. Valóban semmiféle üdvözletről nem tudtam. Anyám elpirult, s tehetetlenségében esetlen, bocsánatkérő mosolyt derengetett. A katolikus imákat ő nem ismerte s noha napától gyönyörű, csontfedeles imakönyvet kapott, abban annyi ima volt, hogy ha egy-kettőt találomra megtanult, s velünk is bemagoltatott, a helyeset sosem találta el. Apám jól ismerte ezeket az imákat, s ha nem gyakorolta is, elvárta volna, hogy gyermekei szintén ismerjék azokat. Úgy vélte, hogy azok tudása a jóillemhez tartozik. Vallásossága, ha egyáltalában gondolt rá, nála is afféle „mit lehet tudni?” alapon nyugodhatott. De függetlenül attól, hogy ő maga hitt-e istenben, vagy nem, apai kötelességének érezte, mint akkoriban minden apa, hogy gyermekeit hitre nevelje. Elsősorban hasznossági szempontból. Mert ha az emberek nem félnek senkitől, lopni és rabolni fognak, s mi lesz akkor a világból? Akkoriban különben isten léte mellett a papság is elsősorban ilyen közigazgatási szempontokkal érvelt.  

Nebándon enyhe ördögűzés alá vetettek bennünket. Aztán beavattak a hitbe. Nem a katolikusba, ahogy akkor még magam is gondoltam, hanem a pusztaiba, amely itt-ott eltért az előbbitől. Nagy fogékonyságot mutattam iránta. Gyönyörű, mesevilág tárult ki előttem. Otthon, a szülői háznál nem igen hallottunk mesét, anyai nagyanyám felfogása az volt, hogy az csak a gyerekek ijesztésére jó. (...) Nebándon már a konyhában a félmeztelen Krisztus fogadott, vastag arany keretben, saját sírja felett minden látható támasz nélkül lebegve a levegőben, mellén hatalmas sebbel. Az égbe repült, Atyjához, aki egy óriási szem volt színes háromszög közepén. Szomjasan szálltam utána a csodák részegítő világába; a hittevők és hittevő asszonyok után nemsokára ördögökkel, sárkányokkal és boszorkányokkal lett ismerkedésem. Este az ajtó előtt kísértetek ültek. A rácegresi csordakútban csak békák tanyáztak, de a nebándiból (kiváltképp amikor már otthon idéztem emlékezetembe) víziember dugdosta ki fejét. Hogy Isten mindent lát, és mindenütt jelen van, ezt még azután is sokáig úgy értelmeztem, hogy Nebándon. Varázslatos föld volt. Nebándon éjszaka garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborút jeleztek, a parádés kocsis rettenetes lendületeket végezve, az ég felé dobta a kisbaltát a birkaudvar közepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két káromkodás közt az asszonyok az édes Jézust emlegették, s arcuk egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki sötét pincéből erős napsütésbe lép. 

Templom nem volt a pusztán s Ozorára a misére csak egy-két hajadon lány járt be, azok is nagy ritkán, csak szép idővel. De az ájtatosságot ez semmiben sem csökkentette. 

A nevelés, persze, hamarosan veszélyes területekre siklott. Szűz Mária bibliabéli szavai képzeletemben elvegyültek azokkal a szavakkal, amelyeket a kulai csordásnéhoz intézett, amikor annak a tamási erdőben megjelent, egy fa tetején. A gyónási imádság összefolyt azzal, amit a kelésre kell ráolvasni. Mert vajon nem Szent Józsefet emlegette-e Mári néni akkor is, amikor a bögre vízbe három darab parazsat dobott? Ha a parázs leült, akkor valóban megverték szemmel az unokáját, a tehenét, de még a szederfát is a házuk előtt, ha fölszállt, akkor nem. (Sose szállt föl.) Vagy amikor a vízbe ólmot öntött, s annak alakjából csalhatatlan éleslátással fölismerte azt, aki a nyavalyatörős csecsemőre ráijesztett? Tyúkot nagyanyám is csak délben a távoli harangszó közben ültetett, vagy akkor, amikor a kanász hajtott, de akkor is lehetőleg valami rossz férfikalapból szedve ki a tojásokat. Pénteken („guzsapénteken”, amelynek jelenté­sét ma sem értem jobban, mint akkor), a világért sem ültetett volna, mert akkor minden csirke görbe lábbal jön a világra. A pünkösdöt nemcsak a nagy ünnepnek kijáró keresztény áhítattal vártuk, hanem egy üveg, Szentháromság-napján fogott esővízzel is, amelyben ha megmosdik az ember, megszépül, főleg ha még vörösbort is iszik utána. Az új macskát mi is megugrattuk otthon a tükör előtt, hogy megszokjék, azt higgye, nincs egyedül a házban, s keresse azt a másik macskát, akit a tükörben látott, de mi volt ez a nebándiak tudásához képest? Mári nénihez egy lány vadgalambot hozott, Mári néni kivette a galamb szívét, megszárította, porrá törte, s azzal legényt lehetett szoktatni. Gatyamadzagot és különféle hajdarabokat ásott el a part alá, olyan nehéz föld alá, amilyent csak talált, hogy a legényt is olyan nehéz szerelem nyomja az iránt, akit ő pártfogásába vett. Mit mondjak még? Mári néni asszonytestvére fölvette egy haragosának lába nyomát a sárból, rongyba tette, aztán a füstre akasztotta, mert azt a haragosát addig fogja gyötörni a hascsikarás, ameddig a lábnyom ott van a kéményben; azt hiszem, még ma is ott van. Egy gyerekágyas asszony ágyát velem hintették körül szenteltvízzel, mert ahhoz olyan állapotú férfi ember kellett, amilyen akkor még én voltam. Mindent tudtak Nebándon. Megúnt szerelmedtől akarsz szabadulni? Helyezz három gombostűt arra a helyre, ahova az rövidebb dolgára jár. Szemölcs ellen legjobb a koporsóeresztő kötél. Egyre több és több tudással hagytam el a pusztát. Nyolcéves koromban arról értesültem, hagy katonaruhás ember lányát fogom elvenni és három gyermekem lesz. 

Anyám abban az időben, nyilván a nebándiak terrorja alatt s hogy ne az ő lelkét terhelje férjének még a túlvilági sorsa is, böjtszerűen főzött, már amennyire kiismerte magát az egyházi előírások szövevényében. Mindenesetre kedden és pénteken szigorú elhatá­rozottsággal megtartóztattuk magunkat a húsételtől, ami nem volt nagy lemondás, mert húst más napokon sem ettünk, legfeljebb vasárnap. Csak a disznóölések maradványaitól kellett magunkat megtartóztatnunk. Két házzal arrébb azonban nagyapám nyugodtan metélgette a két ujja közé fogott szalonnát. Bajszát szétigazítva nyelte a csillogó, fehér darabokat, a megtestesült halálos bűnt. Rettegve néztem az istenkísértést, szorongva vártam, mikor borul kénköves lángba, vagy mikor akad meg legalább a falat a torkán, elriasztó csoda gyanánt, amelyhez hasonlót eleget hallottam papok ajkáról is. Aggódtam érte és féltettem, mert szerettem őt, jobban, mint valamennyi nebándit együttvéve. „Majd kinövöd” - mondta, amidőn egy hitvita végén vallomásra szorulva kijelentettem, egy kicsit kihívóan, hogy én katolikus vagyok. Elmondtam neki mindazt a rosszat, amit amott a hozzá hasonló eretnekekre kentek. Érdeklődéssel hallgatta, de ahogy emlékszem, egyenesen nem igen vágott vissza. „Parasztok” - mondta, és ezt bensőmben én is igaznak éreztem, noha azok tízszer vagyonosabbak voltak nála, s akadt akkor már köztük mesterember, sőt megyei hivatalnok is. 

A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról-balról ez a két szemvédő óvta őket. hogy el ne tévelyedjenek vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes hirtelenséggel emberekké ne váljanak. Anyám családja, ahogy emelkedett, egyre jobban tájékozódott előre, de hátra is. Olyan dolgokat is megtudtak, amelyek közvetlenül nem érintették érdekeikben őket, amelyek nélkül nyugodtan meglehettek volna. A család lelke, mint a napra került sejt, alakult, fejlődött, tapogatózott. Tudtak a hazáról, a politikáról, s majdnem politikai véleményük is volt. Szerencsére, ha valami súlyosabb közügyi eszme lehullott is közibük, mint a meteorkövek egy intermundiális világból - ötven-hatvan évnyi késéssel érkezett s azon nyomban megkövesedett, bálvány lett belőle. Aradot gyászolták például, a Habsburgokat engesztelhetetlenül gyűlölték. Nebándon nem tudtak arról, hogy a pusztán kívül például haza is van, illetve, hogy finom levegőrezgés gyanánt a puszta felett is itt lebeg a haza. 

megosztás
A Mátrix egy rendszer. Az ellenségünk. De ha benne vagy, és körbenézel, üzletembereket, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat látsz. Akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, ezért az ellenségeink. (Morpheus)

Morpheus
Ébredj, Neo! A Mátrix rabja vagy. Kövesd a fehér nyulat!

Trinity
Tudom, miért vagy itt. Tudom, mit csinálsz. Tudom, miért nem tudsz aludni, miért élsz egyedül, és miért ülsz minden éjjel a számítógéped előtt. Mert őt keresed. Tudom, mert én is őt kerestem. És amikor megtalált, azt mondta, nem is őt kerestem. Inkább egy választ. Egy kérdés nem hagy nyugodni minket. Ez hozott ide téged is. Tudod, mi a kérdés. Én is tudtam.

Neo
Mi az a Mátrix?

Mr. Reinhardt
Baj van a hozzáállásával, Mr. Anderson. Különlegesnek hiszi magát, akire nem vonatkoznak a szabályok. Sajnálattal közlöm: téved. Ez azért a világ egyik vezető szoftvercége, mert minden alkalmazott tudja: része az egésznek. Ha egy alkalmazottnak gondja van, a cégnek van gondja. Betelt a pohár, Mr. Anderson: mostantól vagy időben megjelenik a munkahelyén, vagy kereshet másik állást.

Mr. Smith
Láthatja, jó ideje szemmel tartjuk, Mr. Anderson. Úgy tűnik, kettős életet él. Az egyikben Thomas A. Anderson, egy neves szoftvercég programozója. Van biztosítási száma, fizeti az adót, és segít a házinéninek kivinni a szemetet. A másikban közismert hacker, aki Neo álnéven tevékenykedik, és szinte minden elképzelhető számítógépes bűntényt elkövetett már. Egyik életének van jövője. A másiknak nincs. Azért van itt, mert szükségünk van a segítségére. Tudjuk, hogy kapcsolatba lépett önnel egy bizonyos illető. Úgy nevezi magát: „Morpheus”. Lényegtelen, amit tudni vél róla. A hatóságok szerint a legveszélyesebb ember a világon. A kollégáim úgy vélik, csak az időmet fecsérlem önnel. De szerintem maga helyesen akar cselekedni. Szemet hunyunk a múltja felett. Tiszta lappal indulhat. Csupán az együttműködését kérjük, hogy törvény elé állíthassunk egy ismert terroristát.

Morpheus
Gondolom, úgy érzed magad, mint Alice, amikor a nyúl üregébe esett. Látom a szemeden. Mint aki elfogadja, amit lát, mivel azt várja, hogy felébred. Furcsa mód majdnem ez az igazság. Hiszel a sorsban, Neo?

Neo
Nem.

Morpheus
Miért?

Neo
Jobb az a tudat, hogy én irányítom az életemet.

Morpheus
Pontosan tudom, mire gondolsz. Elmondom, miért vagy itt. Azért, mert tudsz valamit. Nem tudod megmagyarázni, de érzed. Érezted egész életedben. Valami baj van a világgal. Nem tudod, mi, csak hogy van. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít. Ez hozott el hozzám. Tudod, miről beszélek?

Neo
A Mátrixról?

Morpheus
Akarod tudni, mi is az? A Mátrix mindenütt jelen van. Körülvesz minket. Még most, ebben a szobában is. Azt látod, ha kinézel az ablakon, vagy bekapcsolod a tévét. Mindig érzed. Amikor munkába mész, vagy épp templomba. Amikor befizeted az adót. Ez a világ, amellyel eltakarják előled az igazságot.

Neo
Az igazságot?

Morpheus
Hogy rabszolga vagy. Megkötözve születtél, mint mindenki. Egy börtönben, amely érzékeiddel fel nem fogható. Börtön az elméd számára. Sajnos, nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel.

Neo
Meghaltam?

Morpheus
Ellenkezőleg.

Neo
Fáj a szemem.

Morpheus
Még sosem használtad.

Morpheus
A jelenlegi külsőd neve: „maradandó önkép”. Szellemi kivetülése a digitális valódnak.

Neo
Ez nem valóság?

Morpheus
Mi a valóság? Hogyan határoznád meg? Ha arról beszélsz, amit érzel, szagolsz, ízlelsz, látsz - a valóság csupán az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz.

Morpheus
Az emberi test több bioáramot termel, mint egy 120 voltos akku, és 25 000 egységnyi hőenergiát. Egyfajta fúzió segítségével a gépek kinyernek belőlünk minden energiát, amire szükségük van. Vannak mezők, végtelen mezők, ahol az emberi lények többé nem születnek - termesztik őket. Jó ideig el sem akartam hinni. Aztán a saját szememmel láttam. Cseppfolyósítják a holtakat, hogy intravénásan táplálják az élőket. Bámultam a borzalmas precizitást. Rájöttem, mennyire nyilvánvaló az igazság. Hogy mi a Mátrix? Uralom. A Mátrix számítógéppel generált álomvilág. Feladata: ellenőrzés alatt tartani minket, hogy az emberből végül ez legyen:

Morpheus
Próbálom felszabadítani a tudatod. De csak az ajtót mutatom meg. Neked kell belépned rajta. Üríts ki magadból mindent: félelmet, kétséget, hitetlenséget. Szabadítsd fel a tudatod!

Morpheus
A Mátrix egy rendszer. Az ellenségünk. De ha benne vagy, és körbenézel, üzletembereket, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat látsz. Akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, ezért az ellenségeink. Legtöbbjük nem érett meg a valóságra. Sokuk olyan reménytelenül függ a rendszertől, hogy foggal-körömmel védeni fogja. Figyeltél? Vagy a piros ruhás nőt nézted?

Cypher
Tudom, hogy ez valójában nincs. Akkor is, amikor a számba veszem. A Mátrix hiteti el az agyammal, hogy ez szaftos és ízletes. Kilenc év után jöttem rá: a tudatlanság áldásos. Ne emlékezzek semmire! Semmire... Értette? Gazdag akarok lenni. Valami fontos ember. Mondjuk, színész.

Mouse
Vajon honnan tudják a gépek, hogy milyen volt a Tastee Wheat íze? Lehet, hogy tévednek. És az igazi Tastee Wheatnek olyan íze volt, mint a zabkásának vagy a tonhalnak. Vegyük a csirkét például! Talán nem tudták, milyen íze van, ezért van mindennek csirke íze.

Tank
Fogd be, Mouse! Egysejtű fehérje szintetikus aminosavval, vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Minden, ami a szervezetnek kell.

Mouse
Azért nekem más is kellene. Hallom, végigcsináltad az ügynökképző programot. Én írtam! Hogy tetszett a csaj? A piros ruhás nő. Én terveztem. Nem egy észlény, de ha intimebb környezetben hoználak össze vele…

Switch
Nyomul a digitális strici!

Mouse
Ne hallgass a képmutatókra! Ha lemondunk a vágyainkról, azt tagadjuk meg, ami emberré tesz.

Kiskölyök
Ne próbáld elhajlítani! Az lehetetlen. Helyette próbáld felismerni az igazságot.

Neo
Milyen igazságot?

Kiskölyök
Hogy nincs kanál.

Neo
Nincs kanál?

Kiskölyök
Akkor látni fogod: nem a kanál hajlik, hanem te magad.

Cypher
Morpheus hazudott nekünk! Átvert bennünket. Ha megmondja előre az igazat, földughatta volna magának a piros kapszulát!

Trinity
Nem igaz, felszabadított minket!

Cypher
Igen? Szerinted ez a szabadság? Azt teszem, amit ő parancsol. Ha választhatok közte és a Mátrix közt, én a Mátrixot választom.

[Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (I. rész, első könyv, 5. fejezet: A sztarecek)

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten.]

Mr. Smith
Megállt-e valaha megbámulni, megcsodálni zseniális szépségét? Emberek milliárdjai élik le az életüket öntudatlanul. Tudta, hogy az első Mátrixot tökéletes világnak tervezték, ahol nincs szenvedés, ahol minden ember boldog? Katasztrófa volt. Senki sem fogadta el a programot. Generációk haltak meg. Néhányan úgy vélték, nincs programnyelv, amely leírhatná a tökéletes világukat. De szerintem az emberfajta, az emberi lények a valóságot a nyomoron és szenvedésen keresztül határozzák meg. A tökéletes világ álom, amelyből primitív agyuk fel akart ébredni. A Mátrixot ezért terveztük át így. Ez az önök civilizációjának csúcsa. Azért mondom, hogy az önöké, mert amint elkezdtünk önök helyett gondolkodni, a mi civilizációnkká vált. És ez a lényeg. Evolúció, Morpheus! Evolúció! Mint az őslényeké. Nézzen ki az ablakon! Az önök ideje is lejárt. A jövő a mi világunk, Morpheus. A jövő már a mi időnk!

Szeretném megosztani önnel, mire jöttem rá az ittlétem során. Amikor osztályozni próbáltam a faját, ráébredtem, hogy önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével. Kivéve magukat, embereket. Letelepednek valahová, és addig szaporodnak, amíg fel nem élik a természeti erőforrásokat. Csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus, amely ugyanígy viselkedik. Tudja, melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség. A bolygó rákosodása. Az ember egy ragály. És mi vagyunk a gyógyszer.

Neo
Morpheus hitt valamiben. És kész volt feláldozni az életét. Végre megértettem! Ezért kell visszamennem. Mert hiszek valamiben. Hiszek abban, hogy vissza tudom hozni.

Trinity
Már nem félek. Az Orákulum elmondta, hogy szerelmes leszek valakibe. És ő lesz a kiválasztott.

Neo
Tudom, ott vagytok valahol. Most már érzem. Tudom, féltek. Féltek tőlünk. A változástól. Nem ismerem a jövőt. Nem azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan végződik a háború. Azért, hogy elmondjam: hogyan kezdődik. Leteszem a telefont, és megmutatom az embereknek, amit eltitkoltok. Megmutatom nekik, milyen a világ nélkületek. A szabályok, ellenőrzés, határok és korlátok nélküli világot. Egy világot, ahol minden lehetséges. Hogy utána hogyan folytatjuk, az csak rajtatok múlik.

megosztás
"Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében."

MTörv 5,1

Mózes összehívta egész Izraelt, és így szólt hozzájuk:

A tízparancsolat

Halld, Izrael, a parancsokat és törvényeket, amelyeket ma fületek hallatára kihirdetek! Tanuljátok meg őket, s legyen gondotok a megtartásukra.

MTörv 5,2

Az Úr, a mi Istenünk Hóreb hegyén szövetséget kötött velünk.

MTörv 5,3

Nem atyáinkkal kötötte az Úr ezt a szövetséget, hanem velünk, akik ma itt mind életben vagyunk.

MTörv 5,4

Szemtől szemben beszélt veletek az Úr a hegyen a lángok közül -

MTörv 5,5

magam az Úr és közöttetek álltam, hogy az Úr szavait közvetítsem nektek, mivel féltetek a tűztől és nem jöttetek föl a hegyre. Így szólt:

MTörv 5,6

„Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptomból, a szolgaság házából.

MTörv 5,7

Ne legyenek más isteneid!

MTörv 5,8

Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben van!

MTörv 5,9

Ne borulj le ezek előtt a képek előtt és ne imádd őket; mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Az atyák vétkét megtorlom gyűlölőim fiain, sőt fiainak fiain és azok fiain is.

MTörv 5,10

De aki szeret és megtartja parancsaimat, annak megmutatom jóságomat az ezredik nemzedékig.

MTörv 5,11

Az Úrnak, a te Istenednek hiába ne vedd a nevét! Mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki káromolja nevét.

MTörv 5,12

Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked!

MTörv 5,13

Hat napig dolgozz és végezd a munkád.

MTörv 5,14

A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé. Akkor hát ne dolgozz, se te, se fiad, se lányod, sem szolgád, sem szolgálód, sem ökröd, sem szamarad, sem semmiféle állatod, sem a házadban tartózkodó idegen, hogy szolgád és szolgálód is pihenhessen, mint te magad.

MTörv 5,15

Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megülését.

MTörv 5,16

Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!

MTörv 5,17

Ne ölj!

MTörv 5,18

Ne törj házasságot!

MTörv 5,19

Ne lopj!

MTörv 5,20

Ne tégy hamis tanúságot embertársaid ellen!

MTörv 5,21

Ne kívánd embertársad feleségét! Ne kívánd el embertársad házát, földjét, szolgáját, szolgálóját, ökrét, szamarát, egyáltalán (ne kívánj el) semmit sem, ami embertársadé!”

MTörv 5,22

E szavakat intézte hozzátok az Úr a hegyen, a sötét felhő borította ég felé (felcsapó) lángok közül, zengő hangon, amikor egybegyűltetek, semmi többet; aztán fölírta két kőtáblára és átadta nekem.

(...)

MTörv 6,14

Ne szegődjetek a körülöttetek (élő) népek idegen isteneihez,

MTörv 6,15

mert az Úr, körödben élő Istened féltékeny Isten. Ha fellobban az Úr, a te Istened haragja ellened, elpusztít a föld színéről.

(…)

MTörv 12,2

Azokat a helyeket, ahol a népek, amelyeket nemsokára kiűztök, isteneiket imádták, mind romboljátok le a földig, a magas hegyeken, a dombokon és a zöldellő fák tövében.

MTörv 12,3

Zúzzátok össze oltáraikat, törjétek szét kőoszlopaikat, égessétek el szent fáikat, semmisítsétek meg bálványaikat, irtsátok ki a nevüket is erről a helyről.

(…)

MTörv 12,23

Csak arra ügyeljetek, hogy vért ne fogyasszatok; mert a vér a lélek, s nem szabad a hússal a lelket is elfogyasztanod.

(…)

Tiszta és tisztátalan állatok

MTörv 14,3

Ne egyetek semmiféle utálatosat.

MTörv 14,4

Ezek azok az állatok, amelyeket ehettek: szarvasmarha, juh és kecske,

MTörv 14,5

szarvas, gazella és dámvad; vadkecske, antilop, nyársas antilop és kőszáli zerge.

MTörv 14,6

Általában minden olyan állatot, amelyik hasított patájú - patája egészen be van hasítva -, s a kérődzők közé tartozik, megehettek.

MTörv 14,7

Mindazáltal a kérődzők és hasított patájúak közül a következőket nem ehetitek: teve, nyúl és szirti borz, mert kérődzők ugyan, de nincs egészen behasított patájuk, ezért tartsátok tisztátalannak őket.

MTörv 14,8

Továbbá a sertést is, mert bár hasított patájú, de nem kérődző, tartsátok tisztátalannak. Se a húsából ne egyetek, se a tetemét ne érintsétek.

MTörv 14,9

A vízben élő állatok közül bármelyiket megehetitek, ha uszonya van és pikkelyes.

MTörv 14,10

Amelyiknek nincs uszonya, s nem pikkelyes, azt nem szabad megennetek; ezeket tartsátok tisztátalannak.

MTörv 14,11

A tiszta madarakat mind ehetitek.

MTörv 14,12

De ezeket nem fogyaszthatjátok: dögkeselyű, barátkeselyű, szakállas keselyű;

MTörv 14,13

sas és különféle kányák;

MTörv 14,14

hollófélék,

MTörv 14,15

strucc, kuvik és sirály; különféle karvalyfajták;

MTörv 14,16

bagoly, fülesbagoly,

MTörv 14,17

íbisz, gödény, fehér keselyű,

MTörv 14,18

kárókatona; gólya, gémfélék, búbos banka; denevér

MTörv 14,19

és bármi szárnyas rovar. Tartsátok tisztátalannak, ne egyetek belőle.

MTörv 14,20

De a tiszta madárfélét mind fogyaszthatjátok.

MTörv 14,21

Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében.

(…)

A megtorlás

MTörv 19,21b

Életért életet, szemért szemet, fogért fogat, kézért kezet, lábért lábat!

(…)

A megtévedt fiú

MTörv 21,18

Ha valakinek rossz útra tévedt, önfejű fia van, aki nem hallgat apja és anyja szavára, s még akkor se hajlik szavukra, amikor megbüntetik,

MTörv 21,19

apja és anyja fogja és vezesse a város vénei elé a város kapujához.

MTörv 21,20

Jelentsék a város véneinek: „Ez a mi fiunk rossz útra tévedt és önfejű, nem hallgat a szavunkra, iszik és tékozol.”

MTörv 21,21

Erre a város férfiai kövezzék agyon. Irtsd ki, ami gonosz, körödből! S tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.

(…)

A foglyok

MTörv 21,10

Ha hadba szállsz ellenséged ellen, s az Úr, a te Istened hatalmadba adja (ellenségedet) és foglyokat ejtesz,

MTörv 21,11

aztán a foglyok közt szép nőre lelsz, akit megszeretsz, feleségül veheted

MTörv 21,12

és házadba viheted. De vágjad le a haját meg a körmeit,

MTörv 21,13

tegye le ruháját, amelyben fogságba esett, s maradjon házadban, aztán egy hónapig gyászolja apját és anyját. Utána közeledhetsz hozzá és feleségeddé teheted.

MTörv 21,14

Ha azonban már nem tetszik neked, szabadon kell engedned. Nem adhatod el pénzért, nem hasznosíthatod, mert a tied volt.

(…)

MTörv 22,15

a fiatalasszony apja és anyja mutassák be a fiatalasszony érintetlensége jeleit a város kapujánál a város véneinek.

MTörv 22,22

Ha rajtakapnak valamely férfit, hogy férjes asszonnyal hál, mindketten haljanak meg, a férfi is, aki együtt hált az asszonnyal, meg az asszony is. Irtsd ki, ami gonosz, Izraelből!

(…)

MTörv 22,28

Ha valaki még el nem jegyzett érintetlen lánnyal találkozik, aztán leteperi és együtt hál vele, úgyhogy tetten érik,

MTörv 22,29

akkor ez az ember, aki együtt hált vele, köteles 50 ezüst sékelt fizetni a lány apjának, s el is kell vennie, mivel meggyalázta, és egész életében nem válhat el tőle.

(…)

MTörv 23,4

Sem ammonita, sem moábita nem léphet be az Úr közösségébe, még a tizedik nemzedékük sem léphet be az Úr közösségébe sohasem,

(…)

MTörv 23,13 (a sereg tisztasága)

A táboron kívül legyen egy hely, ahova kimehetsz dolgodra.

(…)

MTörv 24,10

Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle.

MTörv 24,11

Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot.

(…)

A sógorházasság

MTörv 25,5

Ha testvérek laknak együtt, s egyikük meghal anélkül, hogy gyermeket hagyna hátra, az elhunyt felesége ne menjen hozzá egy kívülről, idegen családból való férfihez. Menjen be hozzá a sógora, s vegye el; sógori kötelezettségének eleget téve.

MTörv 25,6

Az elsőszülött, akit (az asszony) szül, kapja az elhunyt testvér nevét, nehogy kivesszen a neve Izraelben.

MTörv 25,7

Ha azonban a sógor nem akarja elvenni sógornőjét, a sógornő menjen a város kapujához a vének elé, s adja elő: „Sógorom vonakodik testvére nevét fenntartani Izraelben, nem akarja velem szemben teljesíteni sógori kötelességét.”

MTörv 25,8

A vének erre hívassák maguk elé, s vonják kérdőre. Ha megjelenik és kijelenti: „Nem akarom feleségül venni”,

MTörv 25,9

a sógornő a vének jelenlétében lépjen oda, vegye le a saruját és köpje szembe e szavak kíséretében: „Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni.”

MTörv 25,10

Az ilyen embernek ez legyen a neve Izraelben: „A mezítlábas házanépe.”

MTörv 25,11

Ha két ember összeverekszik, férfi férfival, aztán az egyiknek a felesége odaszalad, hogy kiszabadítsa férjét a másik kezéből, aki üti, s közben kinyújtja a kezét,

MTörv 25,12

és megragadja annak szeméremtestét, könyörtelenül vágd le a kezét.

(…)

Az átkok

MTörv 28,15

Ha nem hallgatsz az Úr, a te Istened szavára lelkiismeretesen szem előtt tartva parancsait és törvényeit, amelyeket ma adok neked, akkor utolérnek s teljesednek rajtad mindezek az átkok:

MTörv 28,16

Átkozott leszel a városban és átkozott a határban.

MTörv 28,17

Átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd.

MTörv 28,18

Átkozott lesz méhed gyümölcse és földed termése, teheneid ellése és juhaid szaporulata.

MTörv 28,19

Ákozott leszel, ha jössz és átkozott leszel ha mész.

MTörv 28,20

Az Úr átkot, romlást és balszerencsét küld rád kezed minden munkájában, bármibe fogsz, míg hamarosan el nem pusztulsz, s meg nem semmisülsz gonosz tetteid miatt, amelyekkel elfordultál tőlem.

MTörv 28,21

Az Úr pestist küld rád, míg teljesen ki nem irt arról a földről, amelyre most bevonulsz,

MTörv 28,22

lázzal, forrósággal és gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszökkel sújt, addig pusztítanak, míg ki nem pusztulsz.

MTörv 28,23

Az ég ércből lesz fejed fölött, s a föld a lábad alatt vasból.

MTörv 28,24

Az Úr homokzáporrá és porözönné változtatja országodban az esőt, addig fog hullani rád az égből, míg meg nem semmisülsz.

MTörv 28,25

Az Úr megver ellenségeid előtt: egy úton felvonulsz ellenük és hét úton menekülsz előlük, úgyhogy elrettentő példa leszel a föld minden országának.

MTörv 28,26

Holttested az ég madarainak és a föld vadjainak prédájává lesz, nem fogja őket senki elkergetni.

MTörv 28,27

Az Úr megver egyiptomi fekéllyel, daganattal, varral és rühvel, s nem gyógyulsz ki belőle.

MTörv 28,28

Az Úr őrülettel, vaksággal és elmezavarral sújt,

MTörv 28,29

és világos nappal is úgy tapogatózol majd, mint ahogy a vak tapogatózik a sötétben, s nem találsz kiutat. Elnyomnak és kizsákmányolnak, s nem kel védelmedre senki.

MTörv 28,30

Eljegyzel magadnak egy lányt és más veszi feleségül. Házat építesz, de nem éred meg, hogy lakjál is benne. Szőlőt telepítesz, de nem szüretelsz benne.

MTörv 28,31

Ökrödet a szemed láttára levágják, s nem kapsz belőle enni. Szamaradat az orrod előtt elrabolják, s nem kerül vissza hozzád soha. Juhaid ellenségeid kezére kerülnek, s nem siet segítségedre senki.

MTörv 28,32

Fiaidat és lányaidat idegen népnek szolgáltatják ki, szemed látja majd, és elsorvad az utánuk való folytonos epekedésben, de karodban nem lesz erő.

MTörv 28,33

Földed termését és sanyarú munkád gyümölcsét általad nem ismert nép élvezi, folytonosan elnyomnak és sanyargatnak,

MTörv 28,34

eszedet veszi, amit majd látnia kell szemednek.

MTörv 28,35

Az Úr megveri térdedet és lábad szárát szörnyű daganattal, a lábad ujjától a fejed tetejéig, s nem tudsz belőle kigyógyulni.

MTörv 28,36

Olyan néphez vezet majd az Úr téged és királyodat, akit majd magad fölé emelsz, amelyet sem te, sem atyáid nem ismertek, s ott más isteneknek szolgálsz, fából és kőből valóknak.

MTörv 28,37

S minden nép körében, ahova csak taszít az Úr, botránkozás, gúnydal és szóbeszéd tárgya leszel.

MTörv 28,38

Sok magot szórsz a földbe, de keveset takarítasz be, mert felfalja a sáska.

MTörv 28,39

Szőlőt telepítesz, gondozod, de borod nem lesz sem meginni, sem elraktározni való, mert a féreg elpusztítja.

MTörv 28,40

Földeden mindenfelé lesznek olajfáid, de nem kened meg magad olajjal, mert az olajbogyók lehullanak.

MTörv 28,41

Nemzel fiakat és lányokat, de nem maradnak a tieid, mert fogságba hurcolják őket.

MTörv 28,42

Fáid és földed termése mind a férgek martaléka lesz.

 

megosztás
A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

(részletek a könyvből)

 

A társadalmi életre vonatkozó gondolataim fő ellentmondása azzal kapcsolatos, hogy két elem ötvöződik bennem: arisztokratikusan értelmezem a személyt, a szabadságot és az alkotást, ám ugyanakkor szocialisztikus igényem, hogy igeneljem minden egyes ember, akár a legutolsó ember méltóságát és jogát az élethez.

 

Amikor az egyenlősítő zsarnokság megsérti azt, amit a személy méltóságaként értelmezek, amikor megsérti a szabadság és az alkotás iránt érzett szeretetemet, akkor lázadok e zsarnokság ellen, és hajlandó vagyok végletes formában kifejezni a magam lázadását. Amikor azonban a társadalmi egyenlőtlenség védelmezői szemérmetlenül a maguk előjogait óvják, amikor a kapitalizmus elnyomja a dolgozó tömegeket, és az embert tárggyá változtatja, akkor is lázadok. Mindkét esetben a fennálló világ alapjait tagadom.

 

Filozófiám belső indítékai eredendően a következők: a szabadság primátusa a lét felett, a szellemé a természet felett, a szubjektumé az objektum felett, a személyé az egyetemes-általános felett, az alkotásé az evolúció felett, a dualizmusé a monizmus felett, a szereteté a törvény felett. A személy magasabbrendűségének elismerése metafizikai egyenlőtlenséget jelent, megkülönböztetést, az elvegyülés visszautasítását, a minőség állítását szemben a mennyiség hatalmával.

 

A civilizáció igazságtalanságon alapul, a történelemben jelen van az eredendő bűn, az egész társadalom hazugságra és igazságtalanságra épül.

 

A mai világban igen nagy változás történt az igazság megítélésében. A kommunisták és a fasiszták egyaránt azt állítják, hogy kizárólag a kollektívumok ismerik az igazságot, és az csakis a kollektív harcban tárul fel. A személy nem ismerheti, és nem ragaszkodhat hozzá a kollektívum ellenében.

 

Az utóbbi évtizedben végleg felszámoltam történelmi romantikám utolsó maradványait is. A vallás és a politika esztétizáló megközelítéséből, a történelmi nagyság és erő idealizálásából fakadt ez a történelmi romantika, és soha nem élt bennem mélyen, nem volt a sajátom. Az ember, az emberi személy értéke felette áll a hatalmas állam és nemzet, a virágzó civilizáció stb. történelmi értékeinek. Amiként nálunk Herzen és Konsztantyin Leontyev, ahogy Nyugaton Nietzsche és Léon Bloy, én is erősen érzem a nyárspolgárság birodalmának közeledtét, érzem nem csupán a kapitalista, de a szocialista civilizáció polgári jellegét is.

 

I. fejezet: A személy

 

Az emberben meglévő személy arról tanúskodik, hogy a világ önmagában nem elégséges: meghaladható, túlszárnyalható.

 

A személy nem a természet, nem tartozik alárendelt fokozatként az objektív, természeti hierarchiához. Ezért hamis, mint majd meglátjuk, a hierarchikus perszonalizmus. Nem a természete, hanem szelleme alapján lesz személy az ember. Természete alapján csak individuum, nem több. A személy mikrokozmosz, egész univerzum. Csak a személy foglalhat magában univerzális tartalmat, a személy lehet potenciális világegyetem individuális formában. Ez az egyetemes tartalom elérhetetlen a természeti vagy történeti világ minden más realitása számára, azok jellemzője mindig a részjelleg. A személy nem rész, és nem is lehet része valamely — mégoly óriási — egésznek, az egész világnak sem. A személy lényegi elve, a személy titka ez.

 

A megismerés nem irányulhat az emberre mint tárgyra, mint a világ tárgyainak egyikére, mint a világ egy részére. Az antropológiai tudományok, a biológia, a pszichológia, a szociológia törekednek ily módon megismerni az embert. Részlegesen megismerhető így az ember, de nem tárulhat fel az embernek mint személynek, mint a világ egzisztenciális középpontjának a titka. A személy csakis szubjektumként ismerhető meg, a létezés titkát magában rejtő, végtelen szubjektivitásban.

 

A személy semmi esetre sem kész adottság, hanem az ember feladványa, ideálja. A személy tökéletes egysége, teljessége jelenti az ember ideálját. A személy önmagát építi.

 

Az ember személyében sok minden az emberi nem sajátja, sok minden történelmi, társadalmi jellegű, hagyományszerű, az osztályból, a családból fakad, sok mindent kap örökül és utánoz, sok benne az „általános”. Ám mindez éppen a nem „személyeset” jelenti a személyben. A „személyes” eredeti, az elsődleges forrással áll kapcsolatban, valóságos. A személynek eredeti, sajátos, teremtő aktusokat kell végrehajtania, csakis ettől lesz személy, ez adja egyedüli értékét. A személynek kivételnek kell lennie, semmilyen törvény nem alkalmazható rá. Minden, ami nembeli és örökletes, csupán alapanyag a személy teremtő aktivitása számára. Ami terhet a természet, a társadalom, a történelem és a civilizációs követelmények ránk róttak, olyan nehézségként áll előttünk, amely ellenállásunkat követeli és azt, hogy teremtő módon lényegítsük át személyessé, csakis személyessé. A csoportok, rendek, szakmák szerint kialakuló embertípusok lehetnek ragyogó individualitások, de ragyogó személyek nem. A személy az emberben a társadalmi csoport determinációja feletti győzelmet jelenti. A személy nem szubsztancia, hanem aktus, teremtő aktus.

 

A személyiség aktivitás, ellenállás, győzelem a világ terhe felett, a szabadság diadalma a világ rabsága felett. A félelem az erőfeszítéstől a személy megvalósulása ellen hat. A személy erőfeszítést és harcot jelent, uralmat önmagunk és a világ felett, a rabság legyőzését, felszabadulást. A személy értelmes lény, de nem határozza meg az értelem, és nem határozható meg az értelem hordozójaként. Az értelem önmagában véve nem személyes, hanem univerzális, általános, személytelen.

 

A személy nem biológiai vagy pszichológiai, hanem etikai és szellemi kategória. Nem azonosítható a lélekkel. A személy ösztönös-tudattalan alappal rendelkezik. Tudatalattijában az ember elmerül az elsődleges élet tomboló óceánjában, és csak részben vezérli őt a ráció. Feltétlenül megkülönböztetendő az emberben a mély és a felületi „én”. Az ember túl gyakran felületi „én”-jével fordul más emberek, a társadalom és a civilizáció felé, ez az „én” közléskapcsolatra (szoobscsenyije) képes, de közösségkapcsolatra (obscsenyije) nem.

 

Az ember gyakran szerepet játszik az életben, és nem is feltétlenül a saját szerepét.

 

Az objektiváció személytelenség, az ember kivetettsége a determinált világba. A személy létezése feltételezi a szabadságot. A szabadság titka a személy titka. És ez a szabadság nem az iskolás értelemben vett akaratszabadság, nem a választás szabadsága, amely racionalizációt feltételez. Az ember méltósága jelenti az emberben a személyt. Csakis a személy rendelkezik emberi méltósággal, amely nem más, mint felszabadulás a rabság alól, felszabadulás még a vallási életnek, az ember és Isten közötti kapcsolatnak a szolgai felfogása alól is. Pontosan Isten a garancia a személy szabadságára, arra, hogy a személy nem kerül a természet és a társadalom hatalmának, a császár birodalmának, a tárgyiság világának rabságába. Ez a szellem birodalmában, nem pedig a tárgyi világ birodalmában történik. A tárgyi világ egyetlen kategóriája sem vonatkoztatható a belső, egzisztenciális viszonyokra. A tárgyi világban semmi sem alkot valódi egzisztenciális középpontot.

 

A személyiségért folytatott harc, a személy állítása fájdalmas. A személy önmegvalósítása ellenállást feltételez, azt követeli, hogy harcoljunk a világ rabságba döntő hatalma ellen, és ne alkalmazkodjunk a világhoz. Ha az ember lemond a személyiségéről, és hajlandó feloldódni a környező világban, fájdalma csökkenhet, így könnyen kapható rá az ember. A rabság elfogadása csökkenti a fájdalmat, a rabság elvetése pedig növeli. A fájdalom az emberi világban a személy születését jelenti, azt, hogy megkezdi harcát a saját képéért. A szabadság szenvedést szül. A szenvedés csökkenthető, ha lemondunk a szabadságról.

 

A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

 

A görög filozófia nem rendelkezett a személy valamelyest is tiszta eszméjével. A személy problémájával foglalkozó gondolkodás egész története számára óriási jelentőségű volt a Szentháromság hiposztázisairól szóló tanítás. Azt is mondhatnánk, hogy az a tudat, hogy Isten személy, megelőzte az emberben személyiséget látó tudatot.

 

Hogy megértsük, mi a személy, igen fontos meghatároznunk a különbséget a személy és az individuum között. Az individuum természeti, biológiai, társadalmi lény. Atom, tovább nem osztható. Egyaránt jellemezhető úgy, mint az egésznek egy alárendelt része és mint egoisztikusan önmagát tételező rész. Ezért az individuum szóból származó individualizmus korántsem jelent függetlenséget az egésztől, a kozmikus, a biológiai és a társadalmi folyamattól, hanem csupán az alárendelt rész elszigetelődését jelenti, továbbá erőtlen lázadását az egésszel szemben. Az individuum szoros kapcsolatban áll az anyagi világgal, az emberi nemre jellemző folyamatok hozzák létre.

 

A személy nem természeti, hanem szellemi kategória. Nem oszthatatlan, nem atom valamely kozmikus, nembeli vagy társadalmi egészhez képest. A személy az ember szabadsága és függetlensége a természettől, a társadalomtól, az államtól, de nem feltételez egoisztikus öntételezést, sőt, éppen ellenkezőleg. amely anyagul szolgál a szellem munkája számára. Ugyanakkor a személy univerzum, univerzális tartalommal telítődik. Nem a nembeli kozmikus folyamat szülötte, nem apától és anyától születik, hanem Istentől származik, egy másik világból érkezik; arról tanúskodik, hogy az ember két világ metszéspontja - a szellem és a természet, a szabadság és a szükségszerűség, a függetlenség és a függőség harca zajlik benne.

 

Charles Péguy szerint az individuum nem más, mint a minden emberben ott ülő polgár, akinek legyőzésére az ember hivatott. Az individuum-ember az elszigeteltséget éli meg, egocentrikusán magába mélyed, és arra hivatott, hogy gyötrelmes harcot folytasson az életért, védekezzen a rá leselkedő veszélyek ellen. Konformizmus, alkalmazkodás árán lábal ki szorult helyzetekből. A személy-ember, ugyanaz az ember, legyőzi a maga egocentrikus bezártságát, az univerzumot tárja fel önmagában, ugyanakkor ragaszkodik a környező világtól való függetlenségéhez, méltóságához.

 

Az ember-személy nem szolgálhat eszközül az Isten-Személy számára. Lealacsonyítja az embert is, lealacsonyítja Istent is az olyan teológiai doktrína, amely szerint Isten önnön dicsőítésére teremtette volna az embert.

 

A személy nem emelkedhet föl, nem realizálhatja magát, nem valósíthatja meg életének teljességét, ha nincsenek személyfölötti értékek, ha nincs Isten, nincs az életnek isteni magassága. Az, hogy az emberi személy a legmagasabb rendű, a végső, hogy Isten nincs, maga az ember az isten - lapos, lidérces gondolat, az embert nem emeli fel, ellenkezőleg, lealacsonyítja. Ha a személyfölötti értékek az ember személyét eszközzé változtatják, ez azt jelenti, hogy bálványimádó lett az ember.

 

A valódi perszonalizmus nem ismerhet el személynek valamely egészt, valamely kollektív egységet, amelyben nincs egzisztenciális középpont, nincs az öröm és a szenvedés érzékelésének képessége, amelynek nincsen személyes sorsa. A személyen kívül nincs a világon olyan abszolút egység és teljesség, amelynek alárendelődne a személy, a személyen kívül minden részleges, maga a világ is az. Minden, ami objektivált, ami tárgyi, csak részleges lehet.

 

A kozmosz, az emberiség, a nemzet stb. az ember személyén mint individualizált univerzumon vagy mikrokozmoszon belül találhatók, és amennyiben a külső realitásokba, objektumokba vettetnek, annak oka az, hogy az ember bukott lény, alárendelte magát a személytelen realitásnak, az exteriorizációnak, az elidegenedésnek.

 

A kollektív személyek, a személyfölötti személyek az ember személyéhez képest csupán illúziók, a külsőbe vetés és az objektiváció termékei. Nincsenek objektív személyek, csak szubjektív személyek vannak. Bizonyos értelemben egy kutya és egy macska inkább személy, inkább elnyeri az örök életet, mint a nemzet, a társadalom, az állam, a világegész.

 

Az értékek perszonalista átértékelése szerint erkölcstelen minden, amit nem a konkrét emberhez és annak létezéséhez fűződő viszony, hanem kizárólag az „általánoshoz”, a társadalomhoz, a nemzethez, az államhoz, az elvont eszméhez, az elvont jóhoz, a morális és logikai törvényhez fűződő viszony határoz meg. Az „általános” törvényéből kihullott emberek a valóban erkölcsös emberek, az erkölcstelenek azok, akik alávetik magukat az „általános” törvényének, akiket determinál a társadalmi köznapiság.

 

A humanizmus dialektikus mozzanatot jelent az emberi személy feltárásában. A humanizmus tévedése korántsem az, amit az orosz vallásfilozófiában gyakran hangoztattak, hogy tudniillik túlságosan is az embert állította és az emberistenség útjára ösztökélt, hanem az, hogy nem elegendő módon, nem teljes mértékben állította az embert, nem garantálhatta az ember függetlenségét a világtól, és annak veszélyét hordozta magában, hogy az ember a társadalom és a természet fogságába kerül. Az emberi személy képe nemcsak az ember, de Isten képe is. Itt rejlik az ember minden talánya és titka. Az istenemberség titka ez -racionálisan kifejezhetetlen paradoxon. A személy csak akkor emberi személy, ha istenemberi személy. Az emberi személy szabadsága és függetlensége a tárgyi világtól nem más, mint az ő istenembersége.

 

Az embernek két természete van, két világ keresztezi egymást benne. A kép, amelyet magában hordoz, egyaránt emberi és isteni, és annak mértékében emberi kép, ahogyan megvalósítja Isten képét. Az embernek ez az igazsága nem találkozik teljesen a dogmatikai formulákkal, túlmutat rajtuk. Egzisztenciális szellemi tapasztalatból származik, és e tapasztalat fogalmakban nem fejezhető ki, csak szimbólumokban. Az, hogy az ember Isten képét hordozza magában és ezáltal lesz emberré - szimbólum, nem lehet rá fogalmat kimunkálni, az isten-emberség ellentmondást jelent a gondolkodás számára, mely vagy a monizmus, vagy a dualizmus felé hajlik. (...) Isten képe szimbolikus kifejezés, és ha fogalommá alakul át, leküzdhetetlen akadályokba ütközik.

 

A személy kommunitárius, csak az személy, aki másokkal közösségkapcsolatban áll, közös velük. (...) Az emberre rabság leselkedik, amikor az önmegvalósítás útjain halad. Erőszakos szocializációnak van kitéve, holott az emberi személynek szabad közösségben, szabadságon és szereteten alapuló kommunitárius viszonyban kell élnie. És az objekti,váció útjain az emberre leselkedő legnagyobb veszély az automatizmus veszélye. Minden, ami mechanikus, ami automatikus az emberben, az nem személyes, az személytelen, ellentétes a személy képével. Isten képe összeütközik a mechanizmus, az automata képével. Vagy isten-emberség, vagy automata-emberség, gép-emberség.

 

A személy szorosan kapcsolódik a jellemhez.  (...) A jellem az, amikor úrrá leszünk önmagunk felett, megszabadulunk önmagunk rabságából, és ezáltal felszabadulhatunk a környező világ rabsága alól is. A jellem mindenekelőtt a környezettel kapcsolatban nyilvánul meg. A temperamentum természeti adottság, a jellemet viszont ki kell vívni, meg kell érte küzdeni, a jellem feltételezi a szabadságot. A személy jelleme, amely mindig a függetlenséget jelenti, nem más, mint a személy koncentráltsága és a szabadságnak a személyre jellemzően elnyert formája.

 

A szabadságot nem az ember jogaként kell deklarálni, hanem kötelezettségeként, az ember kötelességeként, hogy személy legyen, hogy bizonyítsa a személy jellemének erejét.

 

Az önmagára ébredt személy a belső hangra hallgat, és csakis neki engedelmeskedik, külső hangok előtt nem hajlik meg. A legnagyobbak mindig kizárólag a belső hangra hallgattak, megtagadták a konformizmust a világgal szemben.

 

Az emberi gondolkodás és az emberi képzelet hajlamos a hiposztazálásra, az erők és a minőségek megszemélyesítésére. Ezzel függ össze a népek életében tapasztalható mítoszteremtő folyamat. A mítoszteremtő megszemélyesítés gyakran hamis, illuzórikus, és az ember rabságát rögzíti. Az egyedül igazi hiposztazálás magának az emberi lénynek a hiposztazálása, személyként való felfogása. Az ember felruházása a személy értékeivel az emberről szóló igazi, reális mítosz. Képzelőerőt is igényel ez a mítosz, amely szerint az ember nem rész, nem partikuláris, hiszen ő az Egy képe és az univerzum. (...) Isten megismerése megszemélyesítést jelent - Isten személyként való felfogását, és ehhez képzelőerőre van szükség. (...) Isten nem elvont eszme, nem elvont lét, amelyet az elvont gondolkodás kategóriái dolgoztak ki — Isten lény, személy. Az ateizmus Isten ellen lényegében mint elvont lét, elvont eszme, elvont lényeg ellen irányult, és megvolt a maga igazsága.

 

A XIX. században olyan emberek vetették fel igen élesen a személy problémáját, mint Dosztojevszkij, Kierke-gaard, Nietzsche, Ibsen, akik fellázadtak az „általános” hatalma, a racionális filozófia túlereje ellen.

 

Nincs személy transzcendens nélkül. A személy szembetalálja magát a transzcendenssel, és önmaga megvalósításakor transzcendál. Éppen rá mélységesen jellemző a szorongás és a sóvárgás. Az ember úgy érzi, feneketlen mélység tátong alatta, és különösen éles ez az érzés az emberben mint személyben, aki már elszakadt az ősi kollektivitástól. (...) A szorongást nem az empirikus veszély kelti, hanem a lét és a nemlét titka, a transzcendens szakadék, az ismeretlen. A halál nemcsak félelmet kelt a még az empirikus, mindennapi világban lejátszódó esemény láttán, de szorongást is ébreszt a transzcendens előtt.

 

Természetesen mindennek, ami halandó, meg kell halnia. Ám a személy halhatatlan, egyedül a személy halhatatlan, az örökkévalóság számára teremtetett. A halál a személy sorsában a legnagyobb paradoxon. A személy nem változtatható dologgá, az ember dologgá változása, amit halálnak nevezünk, nem terjeszthető ki a személyre. A halál a szakítás élményét jelenti a személy sorsában: megszakadnak közléskapcsolatai a világgal. A halállal nem a személy belső létezése szakad meg, hanem a személy számára nem létezik többé a világ, a másik, akihez útja során mindig kilépett önmagából. Mindegy, hogy én tűnök-e el a világ számára, vagy a világ az én számomra. (...) Amikor Krisztussal kapcsolom össze az ember halhatatlanságát, korántsem akarom azt állítani, hogy kizárólag azok számára van halhatatlanság, akik tudatosan hisznek Krisztusban. Mélyebb a probléma. Krisztus azok számára is létezik, akik nem hisznek benne.

 

Senki sem lehet a gonosz megtestesülése és megszemélyesítése, mindig csak részleges benne a gonosz. Ezért nem hozhatunk végleges ítéletet senkiről. Ez a büntetés elvének is korlátot szab. Az ember elkövethet bűnt, de az ember mint a teljességet jelentő személy nem lehet bűnöző, nem szabad vele a bűn megtestesüléseként bánni, személy marad, Isten képe lakozik benne.

 

Az emberben lakozó személy nem szocializálható. Az ember szocializációja csak részleges, nem érinti a személy mélységét, lelki ismeretét, az élet forrásához fűződő viszonyát. Amennyiben a szocializáció a lét mélységébe, a szellemi életbe hatol, akkor győzedelmeskedik a das Man [akárki], a társadalmi köznapiság, az átlagos-közös zsarnoksága a személyes-individuális felett. Ezért a társadalom szervezetének a személy princípiumát kell vallania, így nem engedi meg az ember belső életének szocializálását. A személyt nem lehet úgy tekinteni, mint aki a „közjó” szolgálatának jegyében áll. A közjó számos zsarnokságot és rabságot leplezett. Aki a közjót szolgálja - azaz önálló léttel nem rendelkező dolgot -, csupán erőtlenül, redukáltan, elvontan szolgálja felebarátja, minden konkrét lény javát. Ez csupán annyit jelent, hogy az objektivált világban az ember matematikai számként szerepel.

megosztás
"Ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását..." (Dosztojevszkij)

 

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

(…)

MEFISZTÓ
Ó, földöntúli gyönyörűség!
Heverni harmatos hegy éji hűsén,
eget-földet vonaglón átölelni,
magadban kéjesen megistenülni,
a föld öléig ős vággyal hatolni,
a Hat Nap művivel egy testbe forrni,
s nagy bőszen, nem tudom, mi kéjt szerezni,
majd örömittasan a mindenségbe veszni,
hogy elfeledd a földi port,
s végül a nagy szent intuiciót
(bizonyos mozdulattal)
- nem mondhatom, mint - befejezni.

 

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (részlet)

 

- Nem mindennap keres, igaz?

Szonya most még kínosabb zavarba esett, mint az előbb, megint arcába szökött a vér.

- Nem - nyögte keserves erőlködéssel.

- Polenyka, persze, ugyanerre az útra kerül - csattant fel a másik.

- Nem, nem, az nem lehet! Nem lehet! - jajdult fel kétségbeesetten a lány, mint akit késsel megsebeztek.

- Az Isten... az Isten nem enged ilyen szörnyűséget!

- Éppen eleget megenged.

- Nem, nem, őt megvédi! Isten megvédi! - hajtogatta Szonya félig önkívületben.

- És ha az az Isten nincs is? - mondta Raszkolnyikov valami gonosz kárörömmel, és elnevette magát, úgy nézett rá.

Szonya arca iszonyúan eltorzult, görcsös rángás futott át rajta, valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán, kimondhatatlan szemrehányással nézett a fiatalemberre, keservesen felzokogott, és két kezébe temette az arcát.

- Azt mondja, Katyerina Ivanovnának elborult az elméje, de hiszen a magáé se ép - folytatta a látogató egy percnyi hallgatás után.

Eltelt vagy öt perc. Fel-alá járkált a szobában, szótlanul, és nem pillantott a lányra. De aztán odament hozzá, szeme villogott. Megfogta a két vállát, és egyenesen a könnyes arcába nézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete, szája erősen remegett... Hirtelen mélyen lehajolt, leborult előtte, és megcsókolta a lábát. Szonya rémülten hátrahőkölt, mintha egy tébolyodott érintette volna. Raszkolnyikov valóban úgy nézett rá, mint az őrült.

- Mi az, mit csinál? Énelőttem! - mormogta elfehéredve, szíve elszorult és sajgott, sajgott.

De Raszkolnyikov rögtön felállt.

- Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le - mondta szinte vadul, és az ablakhoz ment. - Ide hallgass - folytatta egy perccel később, visszamenve hozzá -, most az előbb mondtam egy mocskosszájúnak, hogy a kisujjaddal sem ér fel... és hogy a testvéremet megtiszteltem, amikor ma melléd ültettem...

- Jaj, hogy mondhatta ezt! Előtte mondta? - kiáltott fel ijedten Szonya. - Tisztesség mellettem ülni! Hisz én... becstelen vagyok! És nagy, igen nagy bűnös! Ó, hogy mondhatott ilyet!

- Nem a becstelenségedért és a bűneidért mondtam, hanem a sok szenvedésedért. Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz - folytatta majdnem rajongással Raszkolnyikov -, kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz? Azt mondd meg végre - követelte majdnem őrjöngve -, hogy fér össze benned ez a gyalázat, aljasság egészen ellentétes, szent érzésekkel?! Hisz akkor már jobb, ezerszer jobb és okosabb lett volna a vízbe ugrani és végezni, egy csapásra!

- És velük mi lesz? - kérdezte Szonya halkan, fájdalmasan, de csodálkozni nem csodálkozott.

Raszkolnyikov megütközve nézett rá.

- Sokat imádkozol Istenhez, Szonya?

(…)

Mellette állt, és várta, hogy feleljen. Szonya hallgatott.

- Hová lennék Isten nélkül? - suttogta aztán energikusan, szapora szóval. Rávillantotta a szemét, keményen megszorította a kezét.

„Persze hogy úgy van!” - gondolta ő magában.

- És mit ad neked ezért az Isten? - tapogatózott tovább.

Szonya sokáig nem szólt, mintha nem tudna megszólalni. Gyenge kis melle csak úgy hullámzott.

- Hallgasson! Ne faggasson! Nem méltó rá! - kiáltott fel, és szigorúan, haragosan nézett rá.

„Igen, igen, úgy van!” - hajtogatta Raszkolnyikov magában konokul.

- Mindent megad! - suttogta Szonya hevesen, és lesütötte a szemét.

„Hát ez a válasz! Itt a magyarázat!” - döntötte el magában a fiatalember, és mohó kíváncsisággal vizsgálta.

Egészen új és különös, majdnem fájó érzéssel fürkészte a sápadt, sovány, szabálytalan arcocskát, a szelíd kék szemet, amely úgy tud szikrázni, olyan erős tűzzel, a törékeny testét, amely még most is haragtól, méltatlankodástól remeg, és mennél tovább nézte, annál különösebbnek, szinte hihetetlennek tetszett előtte. „Téboly! Vallási téboly!” - állapította meg.

Egy könyv feküdt a komódon, valahányszor elment mellette, oda vagy vissza, mindig látta.

Most felvette, belenézett. Az Újszövetség volt, orosz nyelven. Régi, sokat forgatott, bőrkötésű könyv.

- Ezt hol szerezted? - kérdezte hangosan, a szoba túlsó végéből. Szonya még mindig ott állt egy helyben, az asztaltól vagy három lépésre.

- Kaptam valakitől - felelte végre, de valahogy kelletlenül, és rá se pillantott.

- Kitől?

- Lizaveta hozta, kértem.

„Lizaveta! De különös!” - gondolta Raszkolnyikov, és percről percre furcsábbnak, csodálatosabbnak tetszett előtte az egész lány. A gyertyához vitte a könyvet, és lapozgatni kezdte.

- Lázár feltámasztása hol van? - kérdezte hirtelen.

Szonya makacsul lesütötte a szemét, nem felelt. Félig elfordult az asztaltól.

- Lázár feltámasztása hol van? Keresd meg nekem, Szonya.

A lány ránézett a szeme sarkából.

- Ne ott keresse... a negyedik Evangéliumban van - súgta szigorú hangon, de nem mozdult.

- Keresd meg, és olvasd fel nekem - mondta Raszkolnyikov, és leült, az asztalra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, és tekintetét elfordítva, komoran várta a felolvasást.

„Három hét múlva, isten tudja, hol lesztek, talán én is veletek leszek, ha ugyan még rosszabb helyre nem kerülök addigra” - mormogta magában.

Szonya most odament az asztalhoz, még tétovázott, bizalmatlanul fogadta Raszkolnyikov furcsa kérését, de azért elvette tőle a könyvet.

- Miért? Sohase olvasta? - kérdezte, és gyanakvó szemmel nézett rá. Hangja mind szigorúbb

lett.

- Az régen volt... iskolás koromban. Olvasd!

- A templomban se hallotta?

- Én... nem járok... Te igen?

- N-nem - suttogta a lány.

Raszkolnyikov gúnyosan elmosolyodott.

- Értem... Szóval, holnap az apád temetésére se jössz el?

- Elmegyek... A múlt héten is voltam... gyászmisét mondattam.

- Kiért?

- Lizavetáért. Baltával agyonütötték.

Raszkolnyikov idegei pattanásig feszültek erre a szóra, szédülés környékezte.

- Barátkoztál Lizavetával?

- Igen... Tiszta szívű volt... eljött hozzám... nagy néha... Tilos volt neki. Együtt olvastunk... beszélgettünk. Ő meglátja az Istent.

Furcsa volt bibliai szavakat hallani a szájából. No meg az is: titkon találkoztak Lizavetával, és mind a kettő - vallási őrült!

„Vigyázz! Meg te is az leszel! Ragadós!” - gondolta, és követelőzve, ingerülten kiáltott rá:

- Olvass!

Szonya még mindig tétovázott. Szíve vadul vert. Miért, miért nem, de félt ettől a felolvasástól. A látogató pedig szinte kínos részvéttel nézte a „szerencsétlen őrültet”.

- Minek az magának? Úgyse hisz, igaz? - suttogta, és elfulladt a hangja.

- Olvasd! Akarom! - követelőzött Raszkolnyikov. - Lizavetának is olvastad!

A lány végre fellapozta a könyvet, megkereste a helyet. Keze remegett, hangja elakadt. Kétszer is nekifogott, de az első szót se tudta kimondani.

- „Vala pedig egy beteg, Lázár, Bethániából...” - idáig jutott végre nagy erőlködéssel, de a harmadik szónál hirtelen elcsuklott és megszakadt a hangja, mint a túlfeszített húr. Lélegzete kifogyott, melle elszorult.

Raszkolnyikov sejtette, miért szánja rá magát oly nehezen, de mennél inkább megértette ezt, annál kíméletlenebbül, ingerültebben követelte az olvasást. Nagyon is megértette, hogy nehezére esik kiszolgáltatni, felfedni ezt a legbelső sajátját. Tudta, hogy ezekben az érzéseiben van a titka már réges-régen, talán már serdülőkora óta, amikor még otthon élt, boldogtalan apja és a bánattól megzavarodott nevelőanyja mellett, éhes gyerekek, szitkok és keserű szemrehányások között. De most azt is megértette, bizonyosan tudta, hogy ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását, hogy ő hallja, és éppen most hallja - „lesz, ami lesz!” Kiolvasta a szeméből, megérezte lázas felindultságából... Látta, hogy erőt vesz magán, leküzdi torkában a görcsöt, amely a vers elején még elnémította, és tovább olvassa János evangéliumának tizenegyedik fejezetét. Eljutott a 19. versig:

- „És a zsidók közül sokan mentek vala Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket az ő testvérük felől. Mártha azért, amint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne Mária pedig otthon ül vala. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.”

Itt újra megállt. Szégyellte magát, mert érezte, hogy megint remeg, és mindjárt elakad a hangja...

- „Monda neki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki...”

És Szonya, noha fájt neki minden lélegzetvétel, mégis tisztán, szilárd hangon mondta tovább, mintha gyülekezetben hirdetné:

- „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala.”

Már-már megállt, Raszkolnyikovra akart nézni, de leküzdötte ezt a kívánságát, és tovább olvasott. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, és hallgatta, két könyökével az asztalon, tekintetét elfordítva.

Következett a 32. vers:

- „Mária azért, amint odaére, ahol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír, és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében, és igen megrendüle. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus. Mondának azért a zsidók: ímé, mennyire szerette őt! Némelyek pedig mondának közülök: Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?”

Raszkolnyikov most a lány felé fordult, és izgatottan figyelte: igen, úgy van! Egész testében remeg; valóban lázas. Gondolta is, hogy így lesz.

Szonya közeledett a felséges, a megmérhetetlen csoda szavaihoz, és ünnepi elragadtatásba esett. Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömöt zengett, ez adta erejét. A sorok összekuszálódtak előtte, mert szeme elhomályosult, de kívülről tudta a verseket. Az utolsó szavaknál: „Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta...” – mélyebben csengett a hangja, tűzzel, szenvedéllyel éreztette a kétkedést, a hitetlen, vak zsidók oktalan szemrehányását, akik most mindjárt, egy pillanat múlva, mint a villámsújtottak terülnek el a földön, és sírnak, hisznek... „És ő is, igen, ő is ilyen vak és hitetlen, de most meghallja és hívő lesz, igen, igen! Most mindjárt, máris” - biztatta önmagát, és boldog várakozásban remegett. - „Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.”

Erélyesen megnyomta ezt a szót: negyednapos.

- „Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. És mikor ezeket mondá: fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! És kijöve a megholt...”

(A lány hangosan, ünnepélyesen olvasott, és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná):

- „...lábain és kezén kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni. Sokan hivének azért őbenne a zsidók közül, akik Máriához mentek vala, és látták, amiket cselekedett vala.”

Tovább nem olvasott, nem is tudott volna, becsukta a könyvet, és gyorsan felállt a székről.

- Idáig van a Lázár feltámasztása - suttogta gyorsan, keményen, és mozdulatlanul állt, félrefordulva, nem mert, meg valahogy restellt is most a látogatóra pillantani. Lázas remegése még nem szűnt meg. A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett. Így telt el öt perc, vagy talán több is.

- Valamit mondani akartam, azért jöttem - szólalt meg aztán hangosan és homlokát összevonva Raszkolnyikov. Felkelt, és odament hozzá. Tekintete most még ridegebb volt, és szilárd eltökéltséget tükrözött. Szonya némán ráemelte a szemét.

- Szakítottam ma a családommal, anyámmal, húgommal - mondta határozott hangon. – Nem megyek hozzájuk többet. Szakítottam velük.

- És miért? - kérdezte rémülten Szonya. A reggeli találkozás Raszkolnyikov anyjával és testvérhúgával igen nagy hatással volt rá, bár maga se tudta, hogy milyen hatással. A hírre, hogy szakított velük, valósággal elszörnyedt.

- Most hát senkim sincs kívüled, Szonya... Menjünk együtt... Eljöttem hozzád. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!

Szeme villogott. Most Szonya gondolta: „Mintha eszelős volna!”

- Hová mennénk? - kérdezte remegve, és önkéntelenül hátrább húzódott.

- Hát tudom én? Csak azt tudom, hogy egy utunk van, ez bizonyos... de csak ez. Egy a célunk!

Szonya nézte, nézte, és egy szavát se értette. Csak annyit fogott fel, hogy látogatója irtózatosan, mérhetetlenül boldogtalan.

- Nekik hiába beszélsz, nem értik - folytatta Raszkolnyikov -, de én megértettelek. Szükségem van rád, azért jöttem hozzád.

- Nem értem... - suttogta Szonya.

- Később majd megérted. Hát nem ugyanazt tetted te is? Te is áthágtad... át merted hágni... Magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét (hát nem mindegy az?). Élhettél volna szépen, nyugodtan, így meg a Széna téren végzed majd... És nem bírod ezt sokáig, ha magadra maradsz, megháborodol, mint én. Máris félig őrült vagy. Együtt kell hát mennünk, egy úton! Gyerünk!

- De miért? Miért mondja ezt? - Szonyát különös és igen heves izgalom fogta el.

- Hogy miért? Mivel így nem maradhat: azért! Gondolkodj végre komolyan és őszintén, nem elég siránkozni, jajgatni, mint a gyerek, hogy az Isten nem engedi! Mi lesz, ha csakugyan kórházba visznek holnap, mi? Az a féleszű, hektikás asszony nem sokáig húzza, mi lesz akkor a gyerekeivel? Polenyka talán elkerülheti a vesztét? Nem láttál még gyerekeket állni az utcasarkon, akiket koldulni küldött az anyjuk? Én utánajártam, megtudtam, hol, milyen körülmények között élnek ezek az anyák. Ott a gyerek nem marad gyerek. A hétéves már romlott és tolvaj. Pedig, ugye, a gyermekek Jézus képmásai: „Övék az Istennek országa.” Azt parancsolta, hogy szeressük és megbecsüljük őket, mert ők az eljövendő emberiség...

- De hát mit tehetünk, mit tehetünk? - jajgatott Szonya, hisztériásan tördelve kezét.

- Hogy mit? Szétzúzzuk, amit szét kell zúzni... egyszer s mindenkorra, ennyi az egész. És vállaljuk a szenvedést! Mi az? Nem érted? Majd később megérted... Szabadság és hatalom, igen, a fő a hatalom! A remegő teremtmények milliói, az egész hangyaboly! Igen, ez a cél! Vésd eszedbe! Ezt adom útravalóul neked. Lehet, hogy utoljára találkozunk. Ha nem jövök el holnap, úgyis megtudsz mindent, és akkor gondolj majd arra, amit most mondtam. Később, évek múltán, az életed során talán ráébredsz, mit jelentett. De ha eljövök holnap, akkor megmondom neked, ki ölte meg Lizavetát. Isten áldjon!

Szonya összerázkódott ijedtében, remegés fogta el.

- Hát tudja, hogy ki ölte meg? - kérdezte rémületében dermedten, és kimeredt szemmel bámult rá.

- Tudom, és meg is mondom... neked, csak neked! Téged választottalak. Nem a bocsánatodért jövök, egyszerűen csak megmondom. Már régen kiválasztottalak, már amikor apád beszélt rólad, és Lizaveta még élt, már akkor elhatároztam, hogy te leszel az, akinek megmondom. Isten áldjon. Kezet ne nyújts. Holnap!

megosztás
Mi a mítosz? Történet, amelyben egy adott közösség megfogalmazza önmagát: honnan jött és hová tart. Mitikus narratívák a történelem minden korszakában voltak – és vannak ma is. Hol nyíltan, hol lappangó módon szabályozzák életünket…

A vallásos ember számára a tér nem homogén Ezt a vallásos ember úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedüli valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet, ami azt mint formátlan tágasság veszi körül.

A terület, amelyen élnek: a „világ” (pontosabban: „a mi világunk”), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és „idegenek” (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak. (Mircea Eliade)

homogén: egyenletes, egységes

 

 

A Nyugat olyan világ még a XIX. században is, amely hisz, de mivel a vallásos hit hanyatlásnak indult, egyre nagyobb teret nyernek a szekularizált hitek, nevezhetjük ezeket vallásoknak: elkötelezettség és buzgóság tekintetében követőik nem maradnak el a szó szoros értelmében vett vallások hívei mögött. Így hát, paradox módon, a viszonylagos vallási apály dacára a XIX. századot igen magas fokú idealizmus jellemzi. A nemzet kétségen kívül vallás volt. Meghaltak érte a barikádokon, elvéreztek a lövészárkokban. Egy adott pillanatban minden a nemzet logikájába illeszkedett. (Lucian Boia)

szekularizált: vallásmentesített
paradox: önmagának látszólag ellentmondó
idealizmus: a tökéletes keresése

 

 

Mint teória és mint praxis a kommunizmus nemcsak társadalmi, hanem szellemi és vallásos jelenség is. A legmélyebb veszély vallásos jellegében rejlik. Mert mint társadalmi rendszer, a kommunizmus akár közömbös is maradhatna a vallással szemben. De mint valamilyen vallásszerűség, ellentétben van a kereszténységgel, amelyet igyekszik kiszorítani és leváltani.

Akárcsak egy vallás, a kommunizmus is teljes világképet hoz magával; az élet minden alapkérdésére van megoldása, és értelmet kölcsönöz az emberi létnek. A marxizmusnak nem a racionális, objektív-tudományos elemei élednek fel a kommunizmusban, hanem a mítoszalkotó, vallásos erői. (Nyikolaj Bergyajev)

teória: elmélet
praxis: gyakorlat
racionális: ésszerű
objektív: tárgyilagos

 

 

A szekularizált vallásokra is rájár a rúd. Így jutottunk el oda, hogy nincsenek már nagy projektjeink, hiszen ezek csakis erős hitből fakadhatnának. Európának nincs mitológiája. Márpedig mitologikus perspektíva nélkül (mitologikusnak tekintve mindazt, ami erős hitet feltételez) semmi érdemleges nem jön létre ezen a világon.

A nemzeti bankjegyeket rendszerint sajátos jelképekkel, leggyakrabban különböző személyiségek portréival jelölik meg - az euró ellenben absztrakt köntösben, építészeti motívumokkal díszítve jelentkezik. Nemzeti személyiségből garmadával kerülne, európaiakat viszont, úgy tűnik még nem fedeztek fel. Eredetileg számoltak velük, de valamennyien elhasaltak a vizsgán, nyilván azért, hogy ne gerjesszenek gyanakvást, lévén, hogy nehéz lenne minden nációt és ideológiát egyaránt képviselni. (Lucian Boia)

projekt: vállalkozás
perspektíva: jövőkép
absztrakt: elvont
náció: nemzet

ideológia: eszme

 

 

Van egy még nagyobb erőszak, ez a pénz hatalmának erőszaka. Ez a rejtett diktatúra a kapitalista társadalomban. Az embert nem nyíltan, észrevehető módon kényszerítik. Az ember élete a pénztől, a világ legszemélytelenebb, legrosszabb minőségű, mindenre egyformán elcserélhető erejétől függ. Az embert nem nyíltan, fizikai erőszakkal fosztják meg a lelkiismereti szabadságától, gondolatszabadságától, véleményszabadságától, hanem anyagilag függő helyzetbe hozzák, az éhhalál fenyegeti, s ez fosztja meg a szabadságától.  (Nyikolaj Bergyajev)

A szolgaság korlátját tudatának hiánya adja. A szolgaság világa az önmagától elidegenedett szellem világa. A külsővé válás a szolgaság forrása. A szabadság: belsővé válás. A szolgaság mindig elidegenedést, az emberi természeten túlra való kivetettséget jelent.

A kereszténység legnagyobb tette, amit ő maga sem ismer eléggé, hogy Krisztus eljövetele, az ember és a világ megváltása kiszabadította az embert a természet és a démonok fogságából; kirántotta az embert az elemi természet mélységéből és lelkileg autonóm szellemi lényként talpra állította. (Nyikolaj Bergyajev)

autonóm: önálló

 

 

 

 

A monizmus az ember szolgaságának filozófiai forrása. A monizmus az „általánosnak”, az elvont-univerzálisnak az uralma, a személy és a szabadság tagadása. (Nyikolaj Bergyajev)

A lelkiismeret központja nem lehet valamilyen univerzális egységben, nem esik elidegenedés alá, hanem a személy mélyében marad. Az „egyetemesség” szónak egyedül elfogadható, nem szolgai értelme a személy belső, konkrét univerzalizmusát jelenti, nem pedig a lelkiismeretnek valamilyen külső intézményben történő elidegenedését. Csak az szabad, aki nem engedi meg, hogy lelkiismerete és véleménye elidegenedjék, kivetődjék, aki pedig ezt megengedi, az szolga. 

univerzális: általános, egyetemes
monizmus: egyetlen alapelv elfogadása

 

 

A tömegember a hangya előtt és a homo sapiens mögött megrekedt entitás. Ha megnézed a homo kádárikuszt, a tömegember sajátos kárpát-medencei alfaját, azt látod, hogy képtelen önmagáról gondoskodni, úgyhogy ezt a kötelezettséget lépten-nyomon áthárítja valakire: a politikára, az aktívakra, az államra, a gyerekeire, a szüleire. Képtelen arra, hogy a nagyon bőséges erőforrásokat a maga számára megfelelően elossza, és azzal tervezzen. Az állatoknál ezt elvégzik az ösztönök, a homo sapiensnél az értelem - lásd a mókust, aki tud tartalékolni, vagy lásd a homo sapienst, aki szintén tud. A tömegember erre képtelen. Ijesztő, hogy milyen sokan élik az életüket ebben a féllétben. (Puzsér Róbert)

entitás: létező dolog
homo kádárikusz: Kádár János uralkodása (1945-1988) alatt kialakult embertípus

 

 

Az emberi tömeg a kereskedelmi tévék gyártósorain percről percre képződik, a korszellem pedig kedvez ennek a tömegnek. A huszadik században a tömeg átvette az uralmat - ennek jelei a nácizmus, a bolsevizmus és a fogyasztói kapitalizmus, más szóval a neoliberalizmus. Megint más szóval monopolkapitalizmus - és kérem, hogy senki ne alkalmazza erre a „szabadversenyes kapitalizmus" szókapcsolatot, mert itt szó sincs szabad versenyről. Kartellekről és monopóliumokról van szó. (Puzsér Róbert)


kartell: cégek nyereségnövelő szövetsége
monopólium: piaci egyeduralom

 

 

A XXI. század mítosza

2001. szeptember 11-én porig romboltatott a nyugati vallás temploma, a World Trade Center, ezzel magát az Istent (Világgazdaság) érte támadás. Ezután a papság (média) és a próféták (politikusok) a végletekig fűtötték a nép vallásos szenvedélyét, amelynek alapja a legősibb félelem, a káosztól (mai nevén terrorizmus) való rettegés lett.

 

 

Ennek fényében adódik az aggasztó kérdés: van-e szabad akarat? A születésed óta téged ért hatások megszámlálhatóak és mérhetőek. A bolygó egy zárt rendszer - ezek véges mennyiségű változók, amelyekkel számolni lehet, csak egy nagyon nagy teljesítményű számítógép kell hozzá. Ha ezeket a változókat hozzárendelem a genetikádhoz - amely szintén mérhető, hiszen már valami húsz éven belül térkép lesz róla -, akkor azzal te leírhatóvá válsz: száz százalékig biztosan lesz jósolható, hogy a következő gondolatod, mozdulatod vagy szavad mi lesz. Eszerint determinizmus van. Nincs szabad akarat, viszont megkaptad a szabad akarat illúzióját, hogy azt tudd hinni, te cselekszel. Mi értelme van az egésznek, ez a kérdés. Értelme? Az illúzió. Ha nem élne benned a szabad akarat illúziója, meg kéne ölnöd magad. Akkor is működik az illúzió, ha tudod, hogy illúzió - mert működteted: miközben oszlatod az illúziót, újat gyártasz. (Puzsér Róbert)

determinizmus: eleve elrendeltség
illúzió: érzékcsalódás

 

Maga a szó: "liberalizmus" mára minden vonzerejét elvesztette, noha egy gyönyörű szóból ered: a "szabadságból". A szabadsággal nem lehet a tömegeket lenyűgözni. A tömeg nem hisz a szabadságban, és alapvető érdekeivel nem tudja azt összhangba hozni. Valójában a szabadság inkább arisztokratikus, semmint demokratikus. Csupán az emberiség kisebb hányadának érték, minthogy elsősorban a személyiségre, az individuumra irányul. A forradalmakban soha nem a liberalizmus aratott diadalt. Nemcsak szociális, de politikai forradalmakban sem, hiszen a forradalom a tömegek ügye. A tömeg mindig az egyenlőség pátoszát hirdeti, nem a szabadságét. A nagy forradalmakat nem a szabadság, hanem az egyenlőség törvénye tartja mozgásban. A liberális szellem lényegét tekintve nem forradalmi szellem. A liberalizmus a társadalom kulturált rétegeinek életérzése és világnézete. Nem kíséri sem viharos őserő, sem tűz, sem lángoló szív, sokkal inkább mértéktartás és túl nagy megformáltság jellemzi. A liberalizmus igazsága formális igazság. Nem mond az élet értelméről semmit, sem jót, sem rosszat, garantálni szeretné az egyénnek, hogy élete értelméről szabadon döntsön. A liberális eszme nem tud hasonlatossá válni a valláshoz, nem mutat vallásos jelleget. Ez a liberális eszme gyengéje, de egyben a jó oldala is. A demokratikus, szocialista vagy anarchista eszmék igyekeznek határozott tartalmat adni az emberi életnek; könnyen álvallásokká válnak, s a hozzájuk való viszony vallási színezetet ölt. Valahol itt gyökerezik ezeknek az eszméknek a hazug volta, mivel semmi olyan lelki tartalmuk nincs, ami vallásos pátoszra méltó volna. Vallásos érzésekkel viseltetni arra méltatlan tárgy iránt - óriási hazugság és istenkísértés. El kell ismerni, a liberalizmus nem buzdít ilyesmire. A demokrácia eszméje a liberalizmusénál formálisabb, viszont képes magát az emberi élet értelmének, sajátos típusának feltüntetni. Ezért rejlik benne veszedelmes kísértés. A szocialista eszme mérhetetlen követeléseivel tűnik ki. Meg akarja határozni az ember életének céljait, miközben ő maga csupán egyike az élet eszközeinek, anyagi eszköz, nem több. (Nyikolaj Bergyajev)

megosztás
Kétféle egyenlőtlenséget látok az emberi fajban. Az egyiket természetinek vagy fizikainak nevezem, mert a természet hozta létre; ide tartoznak az életkornak, az egészségi állapotnak, a testi erőnek, valamint a szellemnek vagy léleknek a különbségei.

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

 

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

     "Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait."

 

Rousseau: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól
Kétféle egyenlőtlenséget látok az emberi fajban. Az egyiket természetinek vagy fizikainak nevezem, mert a természet hozta létre; ide tartoznak az életkornak, az egészségi állapotnak, a testi erőnek, valamint a szellemnek vagy léleknek a különbségei. A másikat morális vagy politikai egyenlőtlenségnek nevezhetjük, mert egy bizonyos közmegállapodástól függ, és az emberek közötti egyezség hozta létre vagy legalábbis szentesíti. Ez utóbbi különféle kiváltságokból áll, melyeket némelyek másoknak a rovására élveznek; így például gazdagabbak, hatalmasabbak, nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint amazok, sőt engedelmeskedésre bírhatják őket.

Swift: Gulliver
Legyengült, nyava­lyás test, bőr, gödrös pofák: ezek a legbiztosabb jelei az elő­kelő származásnak olyannyira, hogy egészséges és robusz­tus külső a lehető legkompromittálóbb egy arisztokratára nézve: a nagyvilág rögtön arról kezd suttogni, hogy az igazi apa csak hordár vagy kocsis lehetett. A nemes ember szel­lemi tökéletlenségei harmóniában vannak a testiekkel, lé­vén lelkivilágának összetevői: álmos közöny, butaság, műveletlenség, hisztéria, bujaság és nagyzási mánia.

(kapcsolódási pont: a vers szerint a kultúrtörténet "rettentő tanulsága" az, hogy a civilizáció nem tudta felszámolni a társadalmi különbségeket. A többség a nyomortól szenved, a kevés kiváltságos pedig a céltalan léttől. Annak ellenére, hogy a felvilágosodás legfőbb célja a közjó elérése volt.) 

 

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

 

Petőfi: Az apostol
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

(kapcsolódási pont: Petőfi hőse szerint az emberi lét célja a boldogság, amelynek eszköze a szabadság. Erről ír könyvet, amelyet csak illegálisan tud kiadni, mivel ezek a gondolatok vallást és fölséget sértenek.)

 

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

 

 A dijoni akadémia kérdése:
„A tudományok és a művészetek fejlődése javította-e az emberi erkölcsöket?”

(kapcsolódási pont: már a felvilágosodás korában felmerült a kétség, hogy nevezhető-e valódi fejlődésnek az, ha csak a technika halad előre, de az ember nem. Rousseau szerint a természetből kiszakadt ember a társadalmi létben egyre kiszolgáltatottabb lesz.)

 

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

 

Howard Fast: Thomas Paine
Az ember Isten része, vagy pedig fenevad. (...) S most a forradalom, járatlan úton haladva, megundorodva egy szervezett, haszonleső, harácsoló egyháztól, a semmi és a sehol istennélküliségét karolta föl.  

Márai Sándor: Napló 1945
Minden, amit az emberek csinálnak, így a forradalom is valahogyan elviselhető addig, amíg az emberi természet szerint történik. Danton forradalma, akármilyen véres: emberszabású, mert emberszerű. Szenvedélyek és emberi helyzetek ütköznek a nyaktiló körül. Egy emberi vállalkozás akkor lesz elviselhetetlen, mikor nem az emberi természet törvényei szerint, hanem egy Elv eszméje szerint iparkodik megszervezni, fegyelmezni a társadalmat.

Sieburg (...) pontosan megmutatja, mint bukott el a francia forradalom a pillanatban, mikor Robespierre és Saint-Just egy irtózatos erejű, de emberszabású vállalkozást embertelenné akartak nevelni, mert egy Elvhez – a Néphez mint fogalomhoz – akarták idomítani. Az emberek csak emberi módon tudnak aljasok és hősök lenni. A megváltás is akkor kell csak nekik, ha emberszabású.

Egy napon feláll majd egy hős és kimondja, hogy minden emberi – egyéni és közösségi – vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.

(kapcsolódási pont: "a hír nemzete" = a franciák, "a rongyos ember bőszült kebele" = a csőcselék elégedelensége. A francia forradalom 1789-ben a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében indult. De pár éven belül terrorba fulladt, mert nem "tökös farmerek" ragadtak fegyvert (mint 1775-ben az amerikai függetlenségi háborúban), hanem az elégedetlen aljanép. Márai Sándor szerint azért buktak el, mert mindent az Elveknek rendeltek alá. Thomas Panie szerint pedig azért, mert az egyházzal együtt a vallást is eldobták, pedig Isten nélkül nincs rend a keresztény világban.)

 

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

 

Petőfi: Az apostol
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.
 

Vörösmarty: Szózat
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

(kapcsolódási pont: a Szózat és Az apostol című mű is azokra az önfeláldozó emberekre hivatkozik, akik kizárólag a társadalomért, az emberiségért éltek. Szilveszter végig az ember és polgár szerep között vívódik, és mindig az utóbbi a hangsúlyosabb.)

 

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket - midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette - csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

 

Petőfi: Az apostol
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalnak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

(kapcsolódási pont: a hétköznapi ember ragaszkodik a fennálló rendhez, ezért sosem fogadja el a merész újítókat, a nagy gondolkodókat. Általában már jóval a haláluk után ismerik el az érdemeiket.)

 

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

 

Petőfi: Az apostol
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…

(kapcsolódási pont: Petőfi a szőlőszem-hasonlatban ír ezekről a "fényes elmékről", akik a közösség felemelésére áldozták életüket.)

 

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez "ember!" advák örökűl –

 

Thomas Paine: Az ember jogai
Az amerikai kormányzat: demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

(kapcsolódási pont: Vörösmarty itt az Egyesült Államokról beszél, az egyetlen országról, ahol az alkotmányban megfogalmazták és a törvényekben érvényesítik az emberi jogokat. Thomas Paine Philadelphiában ismerte meg az amerikai demokráciát.)

 

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

 

Howard Fast: Thomas Paine
Paine nem volt vak. Olyan sokáig élt a patkányfogóban, hogy most már nem lehet elvakítani, s a rosszat is látja, nemcsak a jót. Egyébként is az orra alá dugják, hiszen a nyomdával szemben, ahol dolgozik, ott van Philadelphia fő rabszolgapiaca. Délelőtt-délután hal­lani az árverésvezető éneklő hangját:

- Eladó egy férfi, eladó egy férfi, ritka, jó húsban levő fe­kete példány, erős, mint a bivaly, érett, mint a körte, tüzes­vérű, mint a legkülönb csődör, tessék megtapintani, fárad­janak beljebb, uraim, győződjenek meg férfiúi erejéről, jól ismeri az ostort, alaposan be van törve, be van tanítva.

(kapcsolódási pont: a keresztény ember jogos felháborodásával ítéli el a rabszolgatartást, az amerikai életforma szégyenfoltját.)

 

És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

 

Charles Fourier 
Minden nagy létszámú társulásban a résztvevőket hajlamaik, és képességeik szerint egyszerű csoportokra kell fölbontani… abból a célból, hogy a legteljesebben kifejlődjenek az egyes tagok képességei… Ha valaki tagnak lép be a falangába, fölbecsülik földjeit, gépeit, az anyagokat, bútorait és berendezéseit, amiket ténylegesen magával hoz be. A vezetőség minden tagnak részvényeket, vagy részvény-kuponokat ad ki a tag által bevitt vagyonnal egyenlő értékben.

- A falansztervilág alapelve: a szervezettség.
- Célja: a munkamegosztáson alapuló kollektív termelés és ellátás.
- Ebben a rendszerben a család hagyományos szerepe háttérbe szorul. A házasság intézménye
elveszíti jelentőségét. A gyerekeket a közösség neveli.
- Elvben mindenki a képességeinek megfelelő munkát végzi, és szükségleteinek megfelelően
részesedik a közös javakból.
- Vagyoni és jogi értelemben a közösség minden tagja egyenlő. Nincs pénzrendszer és
magántulajdon.
- A gyermekek 18 éves korukig nem dolgoznak, csak tanulnak.
- 50 év fölött a közösség tartja el az időseket.

(kapcsolódási pont: az utópista szocialisták a tökéletes társadalomról ábrándoztak, amelyben nincs pénz, nincs magántulajdon, nincs gazdasági verseny. Helyette rend, együttműködés és ésszerűség.)

 

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérünk minden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

 

József Attila: Dunánál
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

 

1844 vége

megosztás
"Nem véletlen, hogy a Szózat folyamatosan ott lebeg a kollektív tudatban, mint egy alternatív Himnusz. (...) Amennyivel nagyobb költő Kölcseynél Vörösmarty, épp annyival egészségesebb identitásképző az önsajnálatnál a hazaszeretet." (Puzsér Róbert)

Himnusz és Szózat összehasonlítása

 

 

 

A ferde kereszt

 

"Most már a Holdon járt az ember, atommagot tanult meg hasítani az ember, a géntérkép lassan készen van - de a koronán a kereszet nem merjük kiegyenesíteni, mert még a kezünkben marad, és letörik. És akkor mi van? Nem úgy "nőtt" rajta, azt vissza lehet oda hegeszteni, bármikor. Félünk, hogy az alatt a tizenöt perc alatt, míg nincs rajta a koronán a kereszt, az alatt Isten lefényképezi a koronát, és nincs rajta a kereszt... Jajj!
Számomra ez többet jelent, mint egy ferde kereszt a koronán. Egyetlen másik nép nincs a világon, amelynek annyit jelentene a korona, mint a mi számunkra. Máshol a korona egy hatalmi szimbólum - Magyarországon az ország szombóluma.
A ferde kereszt, az a mi nemzettudatunknak, a mi önidentitásunknak a ferdeségét szimbolizálja."

 

Pannónia Kapitány

 

"A nemzettudat két alapvető összetevője közül az egyik mi magunk vagyunk, a másik az a mítosz, amit magunk köré írunk. A nemzeti identitás tükrében magunkra kell ismernünk, de annak ugyanakkor többnek kell lennie, mint amik vagyunk. Többnek - a mítoszainkkal."

A "Nyugat Univerzum" alkotócsoport előzetest készített a tervezett filmjükhöz, amely akár lehetne egy felemelő magyar mítosz is... Szerinted hogyan kellene végződnie ehhez?

 

megosztás
Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm. Én inkább akarnék központi főszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő.
  1. Sem utódja, sem boldog őse...
  2. A Hortobágy poétája
  3. Új Vizeken járok
  4. A Tisza-parton
  5. Góg és Magóg fia vagyok én
  6. A magyar Messiások
  7. Az én menyasszonyom
  8. Vad szirttetőn állunk
  9. Héja-nász az avaron 
  10. Elbocsátó, szép üzenet
  11. A Halál rokona
  12. Párisban járt az Ősz
  13. Nekünk Mohács kell
  14. Bujdosó kuruc rigmusa
  15. Sípja régi babonának
  16. A Sion-hegy alatt
  17. Hiszek hitetlenül Istenben
  18. Álmom: az Isten

 

Sem utódja, sem boldog őse...

Sem utódja, sem boldog őse...
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 

A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

 

Új Vizeken járok

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

 

A Tisza-parton

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

 

Góg és Magóg fia vagyok én

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.

 

A magyar Messiások

Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.

 

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

 

Vad szirttetőn állunk 

Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.

 

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

 

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

 

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

 

Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

 

Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

 

Bujdosó kuruc rigmusa

Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.

Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.

Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren.
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.

Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.

Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva,
Be jó volna, hogyha fájna.

Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.

Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitézmódra.

 

Sípja régi babonának

Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

 

A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”

„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

 

Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

 

Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

megosztás
Veszi Roland elefántcsont kürtjét, szája öblén hang riad s harsan szét, magos a hegy elnyújtja zengését, harminc mérföld visszhangozza jelét, hallja Károly s az egész nemesség, szól a király „harcol az utóvéd!”

737
hajnal fénylik éjszaka elillan
sereg élén lovagok hadában
nyargal császár büszkén daliásan
„báró urak! így szól Károly mostan
"előttünk ím szűk ösvény s hágó van
utóhadam ki vezesse? halljam!"


783
ímhol császár szólítja Rolandot
„kedves öcsém! szép úr! megtudhatod
sereg felét tőlem ingyen kapod
oltalmadul tőlem fogadhatod”
felel a gróf „így menni nem fogok!
verjen Isten! ős névre gyászt hozok!
csak húszezret tartok meg frank harcost!
hegy hágóját bizton megjárhatod
míg élek én aggódnod nincsen ok”


792
ménjére száll Roland gróf hadra kél
melléje lép bajtársa Olivér
jő Gerin gróf s véle vitéz Gerér
jő Ottó is és véle Berenzsér
jő Asztor is s Anszeisz a merész
s Rosszijonból Zsirárd az agg vezér
s jő hatalmas dús herceg úr Gajfér
szól az érsek „megyek jóhíremért!"
„én is veled - így szól hummi Valtér -
szolgálatra uramért Rolandért!”
s választják már húszezer vitézét

hívja Roland s jó Valtér ott terem
„frankhonbéli ezer frank kísérjen
őrködjetek hegyeken s völgyeken
császár hada maradjon sértetlen”
felel Valtér „teérted megteszem”
frankhonbéli ezer frank elmegyen
hegyet s völgyet vigyáz majd éberen


1006
szól Olivér „társam uram! higgyed!
szaracénnal vár ránk az ütközet!”
felel Roland „Isten bár adná meg!
királyunkért álljuk meg helyünket!
uráért tűr jobbágy kínt s gyötrelmet
izzadságot s dermesztő hideget
szőrét-bőrét veszti s nem kesereg!
vigyázzatok! jó csapást mérjetek!
ne mondjanak rólunk rossz éneket!
pogány kárt vall s keresztények győznek
nem adom én rossz példáját ennek”

Olivér gróf fölhág hegytetőre
onnét tekint széles Hispánföldre
s az összegyűlt sok-sok szerecsenre
sisakoknak csillog ékessége
jó pajzsoknak s vérteknek vert dísze
zászlós kopják sűrű rengetege
számlálatlan vonul a had rendje
oly sok ember nincs ki fölbecsűlje
gróf maga is szinte eszét vesztve
hegyről leszáll amint tud sietve
frankokhoz jő s elbeszéli rendre
szól Olivér „oly sok pogányt leltem
hogy nem látott ennyit még senki sem
ímhol jönnek pajzsosan százezren
sisakosán fehér páncélingben rőt
lándzsáik merednek fényesen
oly csata lesz kinek párja nincsen
jó frank urak! erőtök Istenben!
harc mezején ne hátráljunk verten!”
szól a frank nép „átkozott ki retten!
bár halni kel! nem fut köztünk egy sem!


1049
szól Olivér „e gazok erősek frank
vitézünk látom ím kevesebb
társam Roland! fújjad meg kürtödet!
hallja Károly s hozza a sereget!”
felel Roland „ezt tennem őrület!
szép Frankföldön veszteném híremet!
Dürendállal sok jó csapást mérek
vasát vérben tövig fürdetem meg
gaz pogányok mind kik idejöttek
hágónál hidd halálra jegyzettek!”

szól Olivér „gáncsra nincs ok ebben!
láttam mily sok a hispán szerecsen
tengernyi nép hegyeken s völgyeken
lankás dombon és a sík földeken
csuda fajzat óriás seregben
csapatunk meg csekély velük szemben”
felel Roland „még nagyobb így kedvem!
nem kívánja sem angyal sem Isten é
des Frankföld hírét hogy elvesszem!
halál sújtson inkább minthogy szégyen!
jó harcunkért tart császár szívében!”


1110
látja Roland közeleg a csata
mint oroszlán s leopárd harcolna
frankokhoz szól Olivérnek mondja
„kedves társam! szavad ím hiába
e frankokat császár reánk hagyta
hússzor ezrük nekünk választotta
jól tudta ő egy sincs köztük gyáva!
uráért van jobbágy kínlódása
dermedése s forró izzadása
testét s vérét őérte áldozza
kezemben kard kezedben meg kopja
Dürendálom király nékem adta
halálomkor aki majd megkapja
elmondhatja nemes úr forgatta”

 

1124
Türpin érsek ímhol előrelép
dombra vágtat sarkantyúzza ménjét
frankokhoz szól így kezdi beszédét
„báró urak! Károlyé az őrség!
meg kell halnunk immár királyunkért!
segítsetek védni kereszt hitét!
ütközet lesz nincsen abban kétség
szemtől szembe a szaracén népség
bűnt valljatok esdve Úr kegyelmét!
bűnt oldozok lélek menekedjék
haláltokban vár rátok nagy szentség
Paradicsom teljében fényes szék”
lóról leszáll leborul sok vitéz
áldja őket osztja Isten kegyét
harcot rendel hogy bűnüket mentsék
emelkedik föláll a frank sereg
föloldozva bűntől tisztulva meg
Úr áldását osztotta az érsek
gyors ménjeik kengyelébe lépnek
öltve fegyvert s lovag-módra vértet:
e harcosok ütközetre készek!


1152
fölül Roland hágónál lovára
Éber nevű hamar paripára
fegyvert visel szépen illik rája
vitézként jő: markában lándzsája
acélhegyét ég felé fordítja
reá kötve patyolat zászlaja
öklénél leng lobogója szárnya
szál termete tündöklő víg arca
követi őt mögötte jó társa
oltalmának frank sereg őt tartja
szilájan néz a szaracén hadra
kegyes szemmel pillant a frankokra
tisztes szóval népét így szólítja
„báró urak! lépjünk szép sort tartva
pogány had jő készen hős halálra
híres neves jó csata vár ránk ma
frank király se vívott szebbet soha!”


1188
Marszil öccse Aelrott a neve
legelsőként vágtat had élére
frankjainkhoz szól gonosz beszéde
„álnok frankok! itt harcunk ideje!
áruló lett ki védőtök lenne
dőre király hágót őriztette
el is pusztul édes Frankföld dísze
Nagy Károlynak elvész ma jobbkeze”
hallja Roland: Uram! mily nagy mérge
sarkanytúzza s megiramlik ménje
üti vágja gróf őt bárhol érje
pajzsot repeszt vértjét zúzza össze
csontját töri csapást mér mellére
hátából hogy hasadjon gerince
lándzsarúdtól szökik pogány lelke
mély döféstől nagyot hőköl teste
öklelőfa holtan veti földre
nyakát töri estében kettébe


1213
herceg jő most Falzaronnak hívják
Marszil király édes testvérbátyját
Abiron és Dátán hűbérurát
gonoszabbat nem látott a világ
szeme között ha nézed homlokát
féllábnyinak méred széles csontját
bú kínozza látván öccse holtát
sorból kilép eszét vesztve vágtáz
fenn harsogja szaracén jelszavát
frank seregre szór nagy gyalázkodást
„édes Frankföld veszti ma nagyságát!"
Olivér gróf nem rejti haragját
ménbe vágja arany sarkantyúját
elsuhintja bajnoki csapását
pajzsot repeszt roppantja páncélját
húsba döfi a lobogó szárnyát
öklelőfa buktatja nyergen át
földre pillant ott nyúlik a galád
s Olivér gróf szilaj szóval kiált
„fenyegethetsz látvány! nincs gondom rád!
megnyerjük ma frankok! eme csatát!”
„Örömhegye!” zengi frank jelszavát


1235
király jő most a neve Korzalisz
vad Berberföld barbárja közelít
így szólítja szerecsen társait
„eme tusa mi részünkre hajlik
e néhány frank csekély hadnak számít
hitvány csapat ki itt sorakozik
Károly innét egyel sem szabadít
eljött napja haláluk itt lelik”
Türpin érsek jól hallja szavait
ily haraggal nem gyűlölt még senkit
ménbe vágja arany sarkantyúit
jó virtussal osztja csapásait
pajzsot repeszt szétzúzza vértjeit
hosszú lándzsát pogány testbe mélyít
beléje döf holtában fölszökik
öklelőfa dönti le tetemit


1338
jó Roland gróf harcmezőn lovagol
Dürendállal csapást mér kaszabol
szaracénok seregében tarol
ím láthatod holtat holtra hántol
pirosló vér körötte szerte foly
vér csorog le vértjéről s karjáról
jó ménjének szügyéről s marjáról
Olivér is hadakozni bátor
tizenkét úr mentes minden gáncstól
frankok népe tusakodik harcol
sok pogány hull sok áléi a harctól
„áldott hősök!” érsek úr ígyen szól
„Örömhegye!” jelszó ez Károlytól


1510
látják frankok nagy a pogány sereg
sok szaracén mezőn szerte hemzseg
Olivérhez s Rolandhoz hőn esdnek
tizenkét úr frank népét védje meg
s így szól ekkor hozzájuk az érsek
„báró urak! el ne csüggedjetek!
égre kérlek ne meneküljetek!
ne mondjanak rólunk rossz éneket!
inkább harcban érjen halál minket!
leljük vesztünk miként ígértetett
mai napnál úgysem élünk többet -
arra tőlem ám zálogot nyertek
Paradicsom kertjébe bementek
Aprószentek oldalán ülhettek”
szavát hallván frankok kedvre kelnek
Örömhegyét harsogni nem restek


1713
így szól Roland „kemény ez a csata
kürtöm fúvóm Károly hogy meghallja”
szól Olivér „vitézre nem vallna!
midőn mondtam szíved átallotta
ha ő itt van kárunk most nem volna
ki ott maradt nem szolgált így gáncsra”
s szól Olivér „higgyed! szakállamra!
ha még engem lát szép húgom Aida
nem hálhatsz te karja között soha!”
így szól Roland „miért ez a harag?”
fele rá az „társam! oka te vagy!
nem dőreség bajnok ha latolgat
vakmerésnek hogyha mértéket szab
játszó kedved pusztított frankokat
nincs már tőlünk Károlyért szolgálat
szóm ha hiszed eljő urunk s a had
győzelemmel vívjuk most csatánkat
s Marszil király halott vagy láncos rab...
keserüljük Roland! hős harcodat
nem nyer tőlünk Károly már oltalmat
végítélet sem lel hívebb urat
halál sújt rád s Frankföldre gyalázat
hű barátság ma köztünk megszakad
kínban válunk ha jő az alkonyat”


1753
veszi Roland elefántcsont kürtjét
szája öblén hang riad s harsan szét
magos a hegy elnyújtja zengését
harminc mérföld visszhangozza jelét
hallja Károly s az egész nemesség
szól a király „harcol az utóvéd!”
fújja Roland sajgó nehéz kínban
elefántcsont kürtjét búbánatban
szája szélén pirosló vér buggyan
halántéka csontja beleroppan
fújja kürtjét hangja messze harsan
hallja Károly ki jár a hágóban
hallja Najmon hallja mind a sok frank
szól a király „Rolandé e kürthang
nem kürtölne ha nem volna harcban"
Roland grófnak vérben ázik szája
összeroppan halántéka csontja
kürt szavában bánata és kínja
hallja Károly frank sereg hallgatja
szói a király „hosszan búg kürt hangja”
felel Najmon „vitéz gondját mondja
bizton vélem dúl a kemény csata
s áruló bújt téged gyávaságra
oltsd fegyvered! szád jelszód kiáltsa!
hős hadadnak légy ím oltalmára!
jól hallhalod: ez Roland végszava”
Károly császár fúvatja kürtjeit
frank had leszáll ölti fegyvereit
vértet kardot s arany sisakjait
ékes pajzsot s jó lándzsák rúdjait
veres fehér s kék színű zászlait...
csataménjén sok báró pompázik
sarkantyúval hágón által űzik
társat társa közben ekként szólít
„Rolandot ha látjuk még holtáig
véle együtt mérjük csapásait!”

 

1851
tekint Roland lankákra hegyekre
sok frankot lát mezőn holtan fekve
jó lovagként ígyen szól keserve
„báró urak! vigye Úr kegyelme
lelketeket Paradicsom kertbe
nyugtassa ott virágos szent gyepre!
hívebbeket nálatok ki lelne?
szolgáltatok régóta nem szűnve
Nagy Károlynak széles földet nyerve
császár nevelt titeket - s mivégre?
szép frank hazánk! mily édes a földje!
pusztává lett szörnyű romlás érte
miattam sújt frankok! halál keze
nincs már tőlem egynek is védelme!
óvjon Isten ki nem téved sose!
Olivér társ! nem hagylak el! gyere!
bútól hullok ha nincs ki megölne...
jó testvéreim! föl az ütközetre!”

 

1978
szemébe néz Roland Olivérnek
arca annak sápadt halovány lett
ont testéből pirosló vért a seb
rögös cseppje áztatja a földet
„Uramisten! - szól Roland - mit tegyek?
társam uram! szánom vitézséged
nem lesz bajnok ki fölérne véled
édes Frankföld! gyűlik ma szégyened
jobbágyaid pusztulnak elesnek
császárunknak nagy romlást szereznek”
végzi szavát s elalél úgy szenved

szenved Roland aléltan ül lován
Olivér meg sebtől van halálán
vérét veszti szemére hull az árny
távol ha áll vagy szeme előtt tán
föl nem ismer halandót - nem látván
jó társát is hogy leli a tusán
karddal sújtja aranyos sisakján
acéljával orrvasig hatolván
fejét a kard nem sebesíti ám
nézi Roland ámulva csapásán
kérdi tőle barátság szép hangján
„nékem társam szíved ily csapást szán?
Roland vagyok ki kedvel igazán
nem sértettél hogy megvívjunk csatán”
szól Olivér „szavad ím hallom ám
de nem látlak: Úr óvjon ezután!
sújtottalak bocsásd meg nagy hibám!”
felel Roland „felróni nem tudnám
Isten előtt s itt is megbocsátnám”
e szavakra egymáshoz hajolván
szeretetben elválnak búcsúzván

Olivér gróf holtát érzi borzad
üregében két szeme fönnakad
világa huny s hallása megszakad
ménről lejő s el is nyúlik hanyatt
hangos szóval bűnéről számot ad
kulcsolt kezet ég felé fölmutat
mennyek üdvét esdekli magának
Úr áldását Frankföldnek s Károlynak
főképpen is társának Rolandnak...
sisakja hull szíve bénul lankad
föld porában lel teste nyugalmat
meghalt a gróf élete megszakadt
sír hős Roland fájdalma fölfakad
soha ilyen bús vitézt nem hallhatsz


2077
rejmszi Türpin ékes pajzsa romlott
sisakja hull vas zúz fején csontot
mállik vértje sodronya is foszlott
négy lándzsa üt sebet testén nagyot
ménje holtan alatta összerogy
esik Türpin! soha ily bánatot!
rejmszi Türpin midőn érzi estét
s négy lándzsarúd hogy átveri testét
talpra szökik nem késik a derék
Roland felé szaporázza léptét
röviden szól „verve nem vagyok még!
vitéz míg él nem hagyja hogy győzzék!”


2099
jó Roland gróf hősként vívja harcát
verejtékzik forró láz járja át
szörnyű fájás gyötri koponyáját
kürt hívása tépte halántékát
jön-e Károly? állítja tudását
fogja kürtjét gyönge halk hangot ád
torpan császár hogy meghallja szavát
„urak! - így szól - nyögjük sors csapását
Roland öcsém éri ma végnapját
kürt szavából hallom halódását
ki segélyt hoz gyorsan vágtasson hát!
fújjatok meg mindahány harsonát!”
hatvanezret fújnak meg - hadd hallják!
fölzeng a hegy völgyek is harsogják
szaracénok tréfának nem tartják
„jő mireánk Nagy Károly!” kiáltják

látja Roland mint jőnek feléje
erőt merít éled büszke kedve
meg nem hátrál míg csak tart élete
jó ménjén ül Éber annak neve
sarkantyúnak színarany tüskéje
hol csata dúl tör az ellenségre
s Türpin érsek szintúgy együtt vele
szólnak azok „bőrét ki-ki mentse!
halljuk hangját zeng a frank sok kürtje
hatalmas úr Károly tér meg ide”
gyávát Roland nem szívelt sohasem
dölyfösszívűt és hamislelkűt sem
s lovagot sem ha nem küzd keményen
érsek úrhoz Türpinhez szól fennen
„gyalog harcolsz míg én ülök ménen
kedvellek ám s melletted a helyem
jó sors rossz sors minket együtt érjen
nem hagylak el bárki ember kérjen
pogányokra menjünk mind a ketten!
Dürrendálom tusáz igen szépen!"


2215
midőn Roland látja társak holtát
s Olivérnek kit kedvelt halálát
bánat gyötri nem fojtja sírását
belésápad szín elhagyja arcát
bús keservét nem bírhatja tovább
porba ájul veszti akaratát
szól az érsek „vitéz! balsors száll rád!”

midőn Türpin gróf ájultat látja
oly bú gyötri mit nem érzett soha
elefántcsont kürtöt ím markolja
Ronszeválban fut sebes folyócska
odamenne grófnak inni adna
apránként lép meg-megroggyan lába
oly esendő nem érhet el oda
lankad immár sok vérét hullatta
alig jut el kőhajintásnyira
bénul szíve bukik orcájára
körülveszi halál szorítása

ájultából Roland gróf föléled
talpára áll nagy fájdalmat érez
tekint völgybe tekinti a hegyet
társak mögött lát zöldellő gyepet
a rajta nyugvó jó bárót nemeset
érsek urat Istentől fölkentet:
fölfelé néz vallja ő a vétket
összekulcsol ég felé két kezet
Paradicsom üdvéért Úrhoz esd
Károly hősei meghalt ím az érsek
kemény csaták! gyönyörű beszédek!
pogány ellen bajnokként élt évek!
adjon néki Isten szent kegyelmet!

látja Roland hever érsek porban
teste mellett béle kiomlóban
koponyából velő kifolyóban...
melle dombján ott ahol két csont van
fehér kezét fekteti kulcsoltan
megsiratja mint illik hangosan
„vitéz lovag! ősi nemből fogant!
dicső Úrnak lelked hadd ajánljam!
nem lesz híve még ily fáradatlan!
prófétáltál: apostol se jobban
pásztorkodtál törvény tartásában
ne is légyen részed kínzatásban
Paradicsom tárjon kaput nyomban!”

érzi Roland halála közeli
fülein át agyvelő csepeg
ki társainak Isten kegyét esdi
maga miatt Gábor angyalt kéri
kürtjét fogja gáncs őt majd nem éri
más kezébe Dürendálját veszi
ugarföld van onnét nyíllövésnyi
Hispánföldre lehet arra jutni
dombra hág föl lát páros fát állni
négy márványkő árnyukat díszíti
zöld pázsiton magát hanyatt veti
el is alél halála közeli

magos a hegy magos a fák törzse
négy márványkő fénye csillan messze
aléltan hull Roland a zöld gyepre
egy szaracén lesi nagyideje
halottak közt halottként rejtezve
képét s testét orvul bevérezve
talpra szökik s jő futva sietve
erős és szép daliás termete
halált hoz rá botor dölyfössége

Roland testét s fegyverét illetve
hogy ígyen szól „bukott Károly öccse!
viszem kardját arabok földjére!”
alig vonná tér gróf eszméletre
érzi Roland kardot oroznának
nyitja szemét s ily szókat szól annak
„mifelünkön téged nem gyanítlak!”
fogja kürtjét kit soha el nem hagy
aranymívű sisakjára lecsap
kemény acél s koponyacsont hasad
szeme párja üregéből guvad
gróf lábához pogány holtan roskad
„átkozott! - szól - hát ily vakmerő vagy?
hogy megilless jogot rá vajh kaphatsz?
ki ezt hallja tart majd nagy bolondnak!
csorbája tört bár elefántcsontnak
s hullott kristály meg arany cifrázat”

érzi Roland huny szeme világa
erőt veszen hogy álljon talpára
színtelen már s vértelen orcája
előtte ím setét barna szikla
dühvel-búval tízszer is megsújtja
acél pendül nem csorbul ám kardja
„hajh! - szól a gróf - segítsél Mária!
jó Dürrendál! te szívem bánata!
elpusztulok - kinek lesz rád gondja?
győzelmesen dúlt véled sok csata
sok messzi föld hajolt hódolatra
hószakállú Károly mind uralja
nem forgathat téged futó gyáva
vitéz jobbágy fogott két markára
szent Frankföldön nem lesz soha párja”

sújtja Roland az ónix-kő sziklát
acél pendül nem lelsz pengén csorbát
gróf hogy látja nem törik bármint vág
enmagában így kezdi panaszát
„hajh Dürendál! szépség fény tisztaság!
mint tükrözöd nap lángzó sugarát!
midőn Károly Moriann völgyben járt
égből az Úr leküldte angyalát
övezné föl véled jó hadnagyát
nékem adott dicső királyunk át
néki győztem Anzsut s Bretániát
véled győztem Pejtu s Mejn grófságát
néki győztem nemes Normandiát
véled Provánszt meg Akvitániát
Lombardiát s Róma tartományát
néki győztem Bajorhont s Flandriát
Burgundiát s egész Polóniát
hódoltattam Konstantin városát
szászok földje lesi kívánságát
néki győztem Izlandot Skóciát
s Angolföldet kedves kamoráját
győztem véled országoknak sorát
hószakállú Károlyt hogy uralják...
e jó kardért búbánat nagy gond rág
halnék inkább minthogy latrok bírják
ne hagyd Atyám! Frankhont így gyalázzák!”

lesújt Roland setét sziklakőre
nincs reá szó mily nagy rögöt nyes le
acél pendül csorbája ám egy se
pattan inkább föl a magos égre
gróf hogy látja nem törik a penge
enmagában így szól halk keserve
„hajh Dürrendál! szépség! szentek szentje!
fogód arany s benne sok ereklye
Péter foga Szent Vazul vércseppje
szent uramnak Dénesnek hajfürtje
s Szűz Mária köpenye szegélye
nem illendő hogy juss pogánykézre
keresztény kell szolgálatod tegye
futó gyáva díszed ne viselje!
mily sok földet igáztam véled le
hószakállú Károly hűségére!
hatalmas már császár híre-neve”

érzi Roland halál közelíti
feje felől szíve táját lepi
iramlik gróf fenyőfát eléri
zöld pázsiton magát arcra veti
kardját kürtjét testével rejtezi
fejjel akar pogánynak fordulni
hőn kívánja s mindezt azért teszi
mondja Károly s mondják majd hadai
„lelkét hős gróf hódítva adta ki”
vétkét vallja mellét buzgón veri
bűnért Úrnak kesztyűjét terjeszti

érzi Roland betelt már az idő
alatta domb Hispánföldre néző
egy kezével mellét verdesi ő
„Uram! légy most bűnért kegyelmező!
sok vétkemért: nagy bár vagy enyésző!
születéstől vagyok bíz vétkező
eme napig mely számomra végső”
jobb kesztyűt hűz Istennek küldendő
szent angyalnép égből hozzá lejő

jó Roland gróf fekszik fenyő alatt
arcot fordít tekint hispán tájat
idéz újra sok vitéz dolgokat
hódoltatott messzi országokat
édes Frankhont nemes rokonokat
s Károly császárt a tápláló urat
sóhajt sírást magába nem fojthat
könyörögni magáért sem mulaszt
vétkét vallja kérleli az Urat
„igaz Atya! ki nem szólsz hamisat
holt porából Lázárt támasztottad
oroszlántól Dánielt megóvtad
minden vésztől lelkemet távoztasd!
vétkeztem bár életemben sokat”
jobb kesztyűjét terjeszti az Úrnak
Gábor angyal kezéből veszi azt
két karjára feje horgad lankad
keze kulcsolt - gróf élte kiapad...
hagyja Isten Kerub angyalának
tengervésztől óvó Szent Mihálynak
s parancsolja szintúgy Szent Gábornak
gróf lelkével mennyekbe szálljanak

meghalt Roland lelke fönn Istennél
ímhol császár Ronszeválba megtér
utak mentén s végig az ösvénynél
hol csak akad egy ölnyi lábnyi tér
frank vagy pogány hever ott alig fér
kiált Károly „öcsém! hová lettél?
hová érsek? s jó grófom Olivér?
hová Gerin? s ki társa vagy Gerér?
hová Ottó? s hová jó Berenzsér?
kedves Ivón s Ivori elvesztél?
mivé lettél gaszkon hős Enzselér?
Sámson herceg Anszeisz eltűntél?
s rosszijoni agg Zsirárd vajh még él?
Tizénkét úr kit hagytam e helynél!”
mi haszna már! válasz vissza nem ér
„Istenem! - szól - mily kínzó vád kisér
hogy nem láttam öldöklő csata kél."


2443
trombitáit császár megfúvatja
vitéz úrral együtt nyargal hada
hispán népség ím hátát fordítja
űzni őket frankok akarata
látja király hajlik alkonyatra
zöld mezőben száll lóról pázsitra
földre borul Úristent szólítja
érette hogy Napot megállítsa
késsen az éj ne légyen napnyugta
angyala jő Úrtól hírmondója
sebtében szól így hangzik parancsa
„vágtass Károly! nem fogy Nap világa
tudja az Úr hullt Frankföld virága
zúdítsd bosszúd vétkes nép nyakába!”
hallja császár s felszökik lovára
Nagy Károlyért Isten lám csodát tett
megállt a Nap ég boltján megmeredt
fut pogány nép űzik frank seregek
Setétlő-völgy hol nyomukba érnek
Szaragossza felé űzve térnek
halált osztó frank csapások esnek


3705
megtér császár Hispánföldről haza
Ákenbe jő hol áll Frankföld trónja
palotának fölmegy csarnokába
szép kisasszony lép elébe Aida
s kérdi „hol van Roland hős dalia?
ki fogadta én leszek a párja”
gyötri Károlyt szíve bús bánata
könnye fakad szakállát szaggatja
„kedves húgom! kérdessz ím rég-holtra!
váltom ám őt bizony még nagyobbra
Lajost adom jobbat ki adhatna
fiam lévén majd országom bírja”
felel Aida „nem hajlok e szóra!
szent sem angyal s Urunk sem óhajtja
Roland holtát éltem hogy ne bánja”
halaványul s Károly elé
hullva halott immár... lelkét Isten óvja!
sok frank báró zokogva siratja
szép Aidának élete véget ér
király véli hogy csupán elalél
szánja szíve s könnyeket nem kímél
kézen fogja s emeli vajha kél
lecsuklik ám feje vállához ér
látja Károly hogy halott már s nem él
azon nyomban négy grófnét odakér
hölgyklaslromba holt lányt ki elkísér
s ki ott virraszt míg pirkad s múl az éj
majd temetik oltár lépcsejénél

 

megosztás
"Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták véle. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Én vagyok az utolsó." 1871

Egy naplemenet a sivatagban. Körös-körül, amerre szem ellát, kopár, egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, amiknek neve népnyelven: kutyatej, ördögszekér és királygyertya.

Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy ahol ezek az embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül, de amelyet sok év óta nem míveltek, s ebből a királyokra világít valami!

Az utakat felverte a lapu, szekérnyom nem látszik azokon; út melletti épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal, s a magas burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.

A dombokat megszaggatta a szél, s körös-körül finom fehér homokkal szórja be a vidéket, mely a meglepett füvet elöli, a fát, cserjét tetejéig eltemeti, s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új küzdelemre kezd a posvánnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves időben a mocsár.

A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy óriási S betű alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, amint közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög E zegzugát veszi fel, majd átidomul óriási kígyóvá; ismét összetömörödik teknöncalakká, meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.

Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marcona, elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán szedett-vedett gúnya, vallon bivalybőr páncélok, molyette prémes kacagányok, tatár gubák, páncélingek, bársonymenték kikopott könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyús csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is olyan. Pisztoly és láncos buzogány, görbe kard és páncéltörő háromélű tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arcok is ezen múzeumból valók. Öreg, kordovánbarna pofák, finn-észt vonások, hosszú elhanyagolt bajusszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó, sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyírt fejek, nagy fogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal, villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgogermán arctípusok; kulacs alakú kurdkoponyák. Egy etnográfiai kiállítás, minőt vándorkaravánok mutatnak be Bokhara és Szamarkand között.

Ez a kép pedig nem Bokhara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti tájnak képe a múlt század első feléből, amidőn dicsően uralkodott Mária Terézia királynénk országlása javában kezdődött.

El volt pusztítva ez a vidék végképp. Félszázados külháború, belvillongás tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben; a császár híveit elnevezték labancoknak, a magyar fejedelemmel tartókat kurucoknak; a kurucok felégették a labancokat, a labancok a kurucokat; azután rájuk rohantak a rácok, azok leégették mind a kettőt; utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a kurucot kiverték Törökországba, a rácot elriasztották Oroszországba, a labancot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is, nem is, aki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan.

Ezt világítják meg a királygyertya virágkórói.

Az a vándor karaván pedig, amely a pusztán végigbaktat, egyike a szárnyára eresztett labanccsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél lerázott magáról.

Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek? Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől.

Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.

Az ugyan maga is labancvezér volt, talán éppen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk. Ez a törvény.

Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn.

Már a fél eget elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya a láthatár két szélét éri. Fekete, világítatlan tömeg, mely sugárt nem fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve, mint valami fekete láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van.

És közeledtében oly siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.

Egy sáskafelleg száll alá.

Néhány perc múlva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön, pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hüvelyk nagyságú fekete repülő rovaroknak omlik keresztül verhetetlen tömegben a földre alá; egy mesés szörnyeteg, melynek minden atomja külön él, és együtt támad. A síkon lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik; belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák bőszülten ficánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a sáskatábor még sűrűbben omlik; egész tömegekben zúdul fejükre; a ló nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerűleg előre a szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak mély árkokba; tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a földre szállt sáskafelhő közül, s ismét meglátják az alkonyeget.

De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas férgeivel, ahány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, aki őket verte, körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével; pogánnyá tette őket a düh, s jaj a legelsőnek, akinek házánál e düh izzadságát letörlik homlokukról.

 

A MAGÁNYOS erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az utat is belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintájára rakva, az is düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.

A ház eleje boltozatos tornácon kezdődik, melynek boltíveit vasrudak tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoricafonatokkal szokták boldog időkben feldíszíteni. Most üresek azok.

A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs éppen nem záródik; egész akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.

Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy tölgyfaasztal: ez az egész úri fényűzés.

Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók betoppannak a nyitva talált ajtón. Elöl a csimbókba kötött hajú ősz martalóc, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyírott fejű vallon, akinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját összefogni miattuk, azután a többi.

A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül, s kezében egy szarvasnyelű késsel falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban fekete retek.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - szól az ősz labanc, gúnyos alázatossággal emelve le süvegét.

- Dicsérje, akinek tetszik - viszonzá egykedvűen a gazda, s fel sem áll helyéről.

Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arcvonásaiban gúny, dac és szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két számé összekancsalít, hogy akire néz vele, mintegy csíptetőbe érzi szorítva magát, levont szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanúskodnak. Arcszíne egy percben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s amint az akarat elfojtja a lángot.

Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arca: szégyentől, haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.

- Kell-e vendég, kegyelmes uram? - szól sunyi ravasz alázatossággal a vén labanc, csapzott bajuszát kétfelé törülve.

- Szívesen látlak, komám - szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről. - Tessék velem tartani! A vacsora kész.

- Micsoda az? - szól a vén labanc, odasunnyogva az asztalhoz. - Fekete kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?

- Hát ami van, komám. Ez is utolsó kenyér a háznál.

- Hogyan lehessen az?

- Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rác; a csürhével elmenekült a kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.

A nemes úr felállt, hogy ablakát kinyissa, s kimutasson az üres udvarra.

A vén labanc úgy tett, mint aki könnyeit törli, és siránkozó hangon kezdett el panaszkodni.

- Ó, én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked jutnod? — S nagy részvétében odaborul a nemes úr nyakába, átölelve annak vállait, míg egy másik szeretetteljes labanc lábai elé borult, s az meg térdeit ölelte át hűségesen.

Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét, lábát megkötözték, s azután lenyomták a karszékbe.

Akkor aztán másképp kezdtek el vele beszélni.

- Hát te! Csalafinta! Így akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről, hogy jövünk, gondolod, hogy nem bírsz bennünket kiverni, beeresztesz; itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel, s károgsz nekünk,az éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsút a magadéból. Cimborák, törjetek fel pincét, kamrát!

A fickók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő múltán azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pincében nincsen egyéb, mint dohos hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.

A labanchad dühös volt e fölfedezésre.

- Hát azért loholtunk mi idáig, hogy itt éhen vesszünk?

- Egyetek meg engem - gúnyolódik a lekötött.

- Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! - dühönge az ősz martalóc.

- Dehogy nincs. Ott az asztalon még egy darab.

- Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! cudar katakönyöke!

S azzal felkapta a vén labanc a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz vágta s eltaposta a sarkával. (A pogány még a kenyérnek is talált ki csúfnevet.)

A lekötött még jobban nevetett rajta.

- Vicsogj, vicsogj! - szólt a labanc. - Majd most mindjárt hegyes vassal csiklándalak meg, hogy jobban nyiharássz! - Azzal kihúzta övéből görbe kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive, fogcsikorgatva kérdezte: - Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?

A lekötött, férfi most már nem nevetett. Arca ismét visszanyerte halaványságát.

- Kincs? Az van sok.

- Ide vele!

- Arany kell, vagy ezüstmarha?

- Mind a kettő.

- Hol van?

- Itt van az asztalom fiókjában, húzd ki.

Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.

Hiszen nincs itt semmi, csak egy redves papiros.

- Olvasd! - szólt a lekötött.

A vén labanc nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most Corvin Mátyás király idejében, aki negyvenezer diák számára építtetett Akadémiát Budán, s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi iskolákban? s dupla iccével dekorálta a cinkotai mestert. Jó, ha a püspök tud most olvasni!

- Ki tud írást? Ki érti közületek az ákombákot?

A bivalybőr páncélos labanc értett hozzá. Barátoknál nevelkedett. Annak adták át az írást.

A széles száj még szélesebb lett, amíg azt magában olvasta; a nagy fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végigment rajta, eldobta sisakját fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy perc alatt levágta kezéről a köteléket, s a másik percben elkezdte annak kezeit csókolni, s térdre esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal táncolni kezdett, az iratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.

Egy jó hátba vágás magához térítette.

- Mi van abban az írásban? Beszélsz mindjárt?!

- Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne! Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mindhalálig! Bor, amilyent papok isznak; minden napra szép leány; tűz, láng, vér, csók, pénz, bor, harc, tor! Minden!

- Ez meggárgyult! Az esze tisztul!

- Hallgassatok most rám! — szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva magáról szétszaggatott kötelékeit. — Amit ez a bolondos fiú kiabál, az mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem lidérchordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól, melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között. Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez országokba, s míg a főseregek szemközt harcolnak, mi az ellenség hátában annak városait megsarcoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?

A martalócséreg most már örömrivallva rohant egykori hadnagyához, felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele a poklokra is.

- Oda ám: a paradicsomba! - rajongott a nagy fogú labanc. - Bajorország a paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: úgy élünk, mint az úristen Bajorországban.

 

HÁROM nap múlva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával. Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek a jóvoltából? A rablók vendéigelték meg a gazdát; még lovat is ők kerítettek alája.

S aztán neki a világnak, amerre a nap vezet.

Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat, s kiért a kun pusztára, egy fekete  tért látott maga előtt.

És a tér mozgott. Mintha a föld menne előre.

Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle, mikor ezek a bibliai átok hírnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a földről.

Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld ti nem volt azon egy fűszál sem többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a pusztaságban.

És néhány nap múlva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög E-t utánozza, majd kígyó, majd sárkány, majd Roch madár…

Hát ami még a felhő mögött jön!

 

ÉS ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyűjté össze a maga kozákjait és baskírjait, és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy árasszák el a szép brandenburgi Márka virányait.

Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit bírálgassák.

A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a háta mögött egy vakmerő hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni, s azzal a királyt városai védelmére kimozdítani helyéből.

Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket.

Nem. Nem írok többet veres tintával.

Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban Vitzliputzlinak hítták, Európában: tisztelt publikumnak; aki szomjazza a véráldozatot és bosszúban telhetetlen, aki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott vérét látja folyni, milyen kevés! tegnap ugyanannyi tízezerét itta a föld!, aki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, amiért százezerét nem áldozott fel a nagy Teocatli gúláján; aki szomjan lesi, mikor omlik egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?

Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. Aki tengerrel itta a vért, mit nyújtsak én annak embervért áldozatcsészéből?

Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarccal és sáros lábbal!

A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, ugyebár? Szerencséje volt Potsdamnak, hogy azt Esterházy herceg foglalta el; de még nagyobb szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Esterházy alatt szolgált, mert a magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arcképét és egy fuvoláját emlékül.

De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget rontani kötelesség.

A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne. Milyen jólesik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni egész gyönyörrel: medve vagyok!

Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve! Vérmedve; ez a műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst ízlelt, s aztán mindig arra éhes.

Hanem a vérmedve nem annyira emberhúsra éhes, mint aranyra és ezüstre.

S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek ott kellett lenni!

Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol.

A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany-, ezüsthalakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis nyolcszögletű kínai pagoda. Gyanús épület.

Az egész tavon nem volt egy csónak. Azt mind víz alá merítették.

Gyönge védelem a kínai pagodának.

Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána cimborái s átúsztattak a pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.

Abban a pagodában volt elbújva a várnagy: Ritter von Brandt.

A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arca nem sok kifejezésre volt képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékeslila színű volt, mint szokott azoké lenni, akik valami égésnél összeperzselődtek, s aztán új bőrük nőtt.

- Mi tetszik a vitéz uraknak?

- Hol vannak a királyi kincsek?

- Olyan helyen, ahova ember nem mehet.

- Nohát én mehetek, mert én ördög vagyok; hol vannak?

- Azt Brandt meg nem mondja.

- Nem-e? Cimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd megmondja.

Az öreg várnagy kezeiről lerántották a kesztyűket s akkor látták, hogy annak nincsenek körmei.

- Tudjátok meg vitéz urak - mondá a várnagy -, hogy én egyszer már megégtem a tűzben. A kastély kigyulladt, s gyermekem bennrekedt. Én berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de mégsem hagytam el magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogyha ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint mikor az első leégett?

- Tehát neked leányod van? - szólt Isaszeghy. - Akkor fogadom, hogy vallani fogsz.

A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az ajtót, s belépett rajta.

A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kisfiát keblére szorítva.

Ez volt a várnagy leánya, kinek férje Ziethen huszárjainál szolgált.

A fiatal hölgy szép volt, és érdekes arcú.

A hadnagy odalépett hozzá, s megfogta a kezét.

- Hol vannak a királyi kincsek?

A nő azt rebegé: nem tudom.

A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt fekete gyöngyök.

Isaszeghy megfogta az egyik függőt, s ismételé a kérdést:

- Megmondja ön, hol vannak a királyi kincsek?

- Nem mondhatom meg! - kiáltá a nő.

- Nem?

Abban a percben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.

A fiatal hölgy, amint meglátta a vért keblére omlani, úgy megrémült, a legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát, Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz színére.

Az ősz várnagy átkozódva emelé fel összeégett kezeit Isaszeghy ellen.

- Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetedíziglen magad és minden ivadékod, amiért leányomat megölted; s ha van nő, akit szeretsz, ha lesz gyermeked, akit imádsz, azokban verjen meg az Isten!

A hadnagy nevetett az átkozódáson.

- Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem az ördögöt. Nekem nincs senkim, akit szeressek; s ha lesz valaha asszony, aki hozzám köti magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén. Csapoljátok le a tavat!

Eltalálta. Amint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt leánya akkor is rá volt borulva e kőre, s kezével annak vasgyűrűjét szorítá.

Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott arannyal-ezüsttel. Egymillióra ment a zsákmány, amit Isaszeghy e kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát, melyet az oroszok egyoldalú sarcolása okozott Berlinben, s némileg enyhíté azon tény fölötti bosszankodást, hogy a hitetlen luteránus a berlini sarcot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst, belül veres réz.

Két nap múlva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labanc, s ki erre, ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégett falvakkal jelölve útját. A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.

Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok volt az osztályos atyafi. Az egész, martalóccsoport igényét tartotta hozzá. Ezekkel jó volt szépszerével kiegyezni.

Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, ahol azután csak az volt a kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett, a lüptitzi halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos oroszlánverem volt, melyben addig kellett harcolni, míg egyik fél lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott, s azt keresztülúsztatta szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról nézte, hogy vágják össze elhagyott cimboráit. Néhányan utána csinálták azt a boszorkányságot, hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hínáros volt. Egyetlen egy jutott el a túlsó partig: a hórihorgas vallon cimbora; ott annak a lovát is elnyelte a szökevényes tófenék. Az ember ott evickéit sokáig, amint lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejjebb húzták. Az ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg túlcsapott a száján az iszap, s elnyelte a dágvány. S azután megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett; mind halva volt már. A sarcolt millióm, az ezüst marhával rakott társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.

Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete gyönggyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.

A többi cimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak. Csontjaikat megvette egy suviksz-gyáros, s készített belőlük a szász tölténytartókra fénymázat.

 

A HOSSZÚ, hét évig tartó háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain és érdemrendein.

A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A Duna—Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s ha valaki elindult a Duna partjáról reggel s azután utazott, szekéren késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap mindig ugyanazt a feleletet hallotta:

- Gróf Isaszeghy Gábor úr őkegyelmességéét!

Tehát grófi dinaszta! egyik folyam partjától a másikig uralkodó földesúr!

No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harminc év óta nem voltak a birtokviszonyok rendezve, A birtokosok egy része még a szabadságharc után kivándorolt; aki akkor kiment mint szöghajú ifjú, harminc év múlva, ha visszakerült, ősz hajú vénember volt; ugyan kereshette a tanúkat, akik ugyanazonosságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat, ahol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség. Soknak csak ivadéka került már vissza, aki mesemondásképpen hallja, hogy ez a puszta, az a domínium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne, hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoakvisztika volt a törvény neve, mely az újraszerzést rendezé. Amellett az foglalhatott, aki hatalmasabb volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiskus, s azokat a korona érdemteljes híveknek donációzta, kik a háborúban magukat kitüntették; messze földön letelepült másutt bíró ivadékok potom árért elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát elcseréltek egy selyemmel hímzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas ember, aki nem akart tágítani a terjeszkedő dinaszta útjából, azt annyi bosszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták, pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták, megegzekválták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött ősei örökéből, s otthagyta birtokát a hatalmas főúrnak, ki úgy lakott csatárdi kastélyában roppant birtoka közepeit, mint egy kiskirály.

A csatárdi kastély francia építész remeke volt: faragott szobrokkal, gömbölyű tornyokkal; címerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden ajtaja, bútorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai kifestve és aranyozva, mint egy templom.

Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem mindig terített asztal s mindig telt pince. Gyűlhelye volt az a fél ország víg cimboráinak, ahol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.

A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst meg fogja szelídíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a vitézi rend lovagja.

Isaszeghy Gábort felhívták Bécsbe az udvarhoz; kapott excellenciás címet, zászlósúrrá tették. Még csak egy kellett neki: - hogy megházasítsák.

De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz cimbora nem kér ugyanabból a pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.

De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.

Volt a királynő udvaránál egy előkelő hercegkisasszony, ősnémet család ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon: Agáta hercegnő.

Klasszikus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják megbírálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.

Nem is hibázik belőle semmi, csak éppen az élet. A hercegnő egy szép halott, aki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik, nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.

Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne bódulhatott volna el tőle még egy olyan halálfejszfinx is, mint Isaszeghy Gábor.

A királyné akarta, hogy egy pár legyen belőlük.

Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a hercegi korona kettős címere fölé; Agáta hercegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arcát, gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy fekete gyöngy van benne. Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt álltak (a királynő maga is jelen volt) egy betűt sem mondott el a menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a prímás tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a férfiút?, a királynőnek kellett a hallgató hölgy helyett felelni: szereted hát! hogyne szeretnéd?, s őfelsége maga nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé, mikor az áldást el kellett fogadni.

Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy haza vitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; akitől ugyan ezután sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy gyűlöli. De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy Gábor extrakurir által, megengedi-e őfelsége, hogy elsőszülött fiát Józsefnek kereszteltesse?

A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezűleg írva alá nevét az üdvözlő levélnek.

Mikor aztán Agáta hercegnő gyermekágyat feküdt, akkor odahívatta magához férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt mondá neki:

- Már most megvallom, hogy szeretlek, üdvöm vagy, imádlak!

És azzal annyi csókot égetett ajkára és arcára, amennyi elég volt egy emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.

Mert Agáta hercegnő nem szerette férjét; gyűlölte, utálta, és midőn azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb bosszút állt rajta, aminőre asszonyi szív képes.

Agáta hercegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetetlenül, egy nap alatt; s úgy akarta itthagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója mellett.

Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után. Félistennek érzé magát, új élet kelt szívében. Abban a szívben, melyről tagadta eddig azt is, hogy szív.

És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt; látod, bolond! Én mégis boldog vagyok!

Kevély volt boldogságában napestig.

 

Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb rosszra; a hercegnő meg fog halni.

Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agáta nem halhat meg, hisz csak éppen most ölelte, csókolta az arcát.

Az orvos vállat vont; Istennél az irgalom. Ember nem segíthet itten.

Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez ki volt kelve arcából; a halállal vívódott.

Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarcot nézni, visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy aki azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a hercegnő meghalt, azt agyonlövi.

Pedig amit megígért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az asztalán mindig.

Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhírt. De senki sem vállalkozott rá.

Utoljára egy kályhafűtő cigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen úr barlangjába, s felkölti az izenettel.

Nem kellett azt költeni, mert egész éjjel nem aludt.

- Nos! mi hír? - rivallt Gábor az ajtaján bekukkantó cigányra.

- A hercegnőtől jövök.

- Láttad őt?

- Én láttam őtet; de ő nem látott engem.

- Meghalt? - ordítá a főúr.

- No csak lője magát főbe a kegyelmes úr - mondá győztes vigyorgással a cigány -, mert maga mondta ki ezt a szót.

A szépasszony bizony meghalt.

Most tudta aztán meg a keményszívű ember, micsoda kígyómarás az, mikor egy férfinak egy nőhalottja van, akit szeretett; aki azt mondta neki: én szeretlek téged!

Ó, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!

Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy oda beeresszen egy kedves női arcot?, hogy azután legyen minek fájnia egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre; hogy legyen egy ördöge, aki könnyet kér inni!

De ezért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül! Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!

Hiszen maradt még egy lény a halott után, akire minden szerelmét örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék szemei, olyan aranyszínű haja.

Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármelyik princnek.

Az egyik dajka azt mondta róla, hogy olyan, mint egy kis angyal.

- Eh, mit angyal? - zúgolódott az apa. - Én nem akarok angyalokat nevelni a mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint én voltam: szilaj, csapodár fickó. Ugye, te kis betyár?

És a gyermek nevetett rá. A kis betyár!

Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, aki sérthetetlen szuverén felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!

- Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem adom! Megfogom a kezét, mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!

Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, amit a gróf úr az orvosnak tartott, akit odahívatott szobájába.

- A fiam halálos beteg - mondá neki indulattól rekedt hangon. - Itt van az asztalon egy szekrény tele arannyal, s itt van mellette egy pisztoly, tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha meghalatja őt, akkor ön is utána megy.

Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették; úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.

Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől végig nagy visszhangzó termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Ó, az az ősz ember nagyon jól megátkozta őket! Most tudta már, micsoda fullánk az a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!

Nem kellett volna neki azt a féltő kincset megszerezni !

A harmadik nap éjszakáján azt mondta neki az orvos, és az is halvány volt és fogai vacogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most érte el válságát: lehet, hogy egy óra alatt meghal.

Gábor az Istent kezdte el káromolni.

- Ó uram, inkább imádkoznék ön hozzá - rebegé az orvos.

- Imádkozni? Ó, igen! – ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant a fegyvertárához. Az orvos elszaladt, és magára zárta az ajtót.

Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról, s hajadonfővel, felöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.

Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám cikázva csapkodott le a közel erdőben; a villanásoknál a szaggatott felhők úgy fénylettek, mintha földöntúli rémek arcai meredeznének egymásra.

- Isten! Isten! - ordítá az apa az erdő közepett. - Hol vagy hát Isten? Ha küzdeni akarsz, jer, küzdj hát énvelem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én férfi vagyok! Szemedbe nézek. Dacolok. Én vétettem. Üss meg engem!

Az égen keresztbe cikáztak a villámok, mintha intenének; Hallgass, féreg!

- Ide üss! Ide vágj! Csapj le rám, ahogy én felcsapok terád!

S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, odalőtt, ahol a felhők megnyílnak.

Abban a percben abból a felhőnyílásból egy vakító tűzsugár csapott alá, s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő feje fölött terjeszté ki ágait.

Cselédei borzadva hullottak térdre, s eltakarták szemeiket, bedugták füleiket. Ö pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s szétkuszált fürtjeit megrázva, dacos arcát az égnek emelte, istenkáromló kacajjal.

- Hahaha! Ez nem talált. No még egyszer!

S azzal visszalőtt az égbe.

És akkor mellére ütött öklével.

- Ide lőj! - Ide sújts! - Engem találj! - Ha úr vagy; - ha Isten vagy.

A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült, megszűnt a zápor, megszűnt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend lett.

Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; amint lépcsője karfájára támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt találta.

Az orvos arca tündöklött az örömtől.

- Uram! Hála az égnek! A betegség jobbra fordult; önnek a fia megélt.

- Hah! - kiálta fel az őrjöngő apa. - Én győztem!

 

A FIÚ csakugyan megélt; felnőtt ember lett belőle.

Olyan ember lett belőle, amilyennek az apja kívánta, amilyennek az apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő. Így tetszett az apának. Van benne vér!

Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak! Pazarolja a pénzt? Van neki miből! Nem hajol senkinek? Éppen mint az apja! Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát!

Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjúnak Bécstől Brassóig. Az apa örült annak.

Szép, finomarcú ifjonc volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte. Születése napján odahívatta őt magához az apja.

- Fiam. Nagykorú vagy. Én azt hiszem, hogy meg kellene már házasodnod.

- Én is.

- A Lobkovicz grófnak van egy igen szép leánya.

- Tudom.

- Én azt szántam neked nőül.

- Jól van.

Gábor azt hitte, hogy igen engedelmes fiúra talált.

- Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja. Van egy félfüggő családi kincstárunkban, aminek talizmánja van. Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam tebenned, ahogy ő meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi talizmánt.

- Jó lesz.

Az ifjú átvette a félfüggőt.

Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de fogadni készül őt fejedelmi pompával.

József gróf hagyott minden előkészületet megtörténni.

A kitűzött napon, mikor már össze volt gyűlve az ünnepi násznép, az öreg gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornácig, hogy ott fogadja menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.

S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifjú gróf és utána egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány - cigánynő, mind a két karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.

- Íme: nőm ... - szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.

- Mi ez? - hörgé az öreg, s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett székébe.

József gróf szótlanul mutatott a nő fülében levő félfüggőre.

- Te ezt vetted el? - riadt fel az apa elmeredt szemekkel.

- Két gyermekem anyját! - felelt József gróf dacosan.

- Pandúrok! - ordítá, egész arcában lángolva a dühtől az öreg főúr. - Ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a nyakukba s dobjátok őket a halastóba!

- Atyám! e nő, e gyermekek az enyimek.

- A kutyámé! vessétek őket a tóba!

A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.

E pillanatban fölébredt az a sápadt vér a fiúban, mely haragjában belelő az égbe: apja vére.

Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott, s az apa véresen bukott előre karszékéből.

Ah! Az Isten pisztollyal is tud lőni!

E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel. Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel; futott, ki merre látott. Az apagyilkos bemenekült a kastélyba.

Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy lássa mindazt, ami ezután következik.

Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiú dühödten védi magát. Akkor ott szeme láttára leteperik, megkötözik, arcát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a lánc, mikor hajánál fogva végighurcolják a folyosó márványán; úgy hangzik a jajszava sokáig! Annak a fiúnak, akiért párbajra hívta az Istent; aki őt megölte. És akinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet, mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog rá hálószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elítéltet a siralomházban.

És még ez sem volt elég a halálra.

Még azt is látnia kellett, amint harmadnapon az országos gyámság bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a törvény özveggyé fogja őt csinálni.

És mikor az a szép, barna arcú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú selyemuszályát maga után vonva, két gyermekét karján emelve, s aztán könnyelműen megrázta fülében azt a félfüggőt, s gúnyosan odamosolygott a szeme közé: - attól aztán meghalt.

Fél év múlva utána gördíték fia szép szőke fejét.

...Az Isten karddal is tud vágni!

 

DE ne prédikáljunk miszticizmust olyan felvilágosult században, mint a mostani (!). Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot félretesz, bosszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, akit mi hiszünk, az az örök rend! Aki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, a vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a közvéleményt, a históriát, a logikát, az egész emberiséget és mindent, ami legyőzhetetlen; amiben istenerő lakik!

Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharcát szenvedélynek és bolondságnak minden ellen, ami nyugalom, ami béke, ami szeretet, ami társadalmi rend, ami törvény: szívbe vagy pergamenre írva.

Az okokban, a vérvegyületben volt a láncolat.

Vannak családok, amikben hagyományos az öngyilkolás. A színésznek a fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül a színpadra. Hát még ahol oly szerencsétlen csillagképletek találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyűlölte nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is örökölték.

Apjuk, nagyapjuk dacos, erőszakos emberek voltak; de nem volt egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget. Egymást.

A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És ahány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.

Verseny volt az, olimpia pályázat az egymás megrontásának művészetében. Aki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához nyúltak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindenkinek életében ott kísértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.

S e küzdelemben szétmállott a fejedelmi nagy birtok.

A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi pompás kastély. Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.

Két unokatestvér szorult össze benne, Egyik az emeletet foglalta el, a másik a földszintet. Aztán az, amelyik az emeleten lakott, csatornát vágatott a földszint boltozatába, s az öccsét kiöntözte belőle moslékkal, mint az ürgét; a földszinti lakó pedig kéményt töretett fel az emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.

Vagy pedig összementek kártyázni, s egyik nap az öcs vesztette el a kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja kergette ki az utcára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt, s ő kergette azt ki egy ingben a hóra.

Balsorsuk lassankint fölvette a komikum gyászát. Mikor már nem féltek tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk mosolyogni.

Ez a legnagyobb csapása a sorsnak!

És soha a családban leány nem született, akinek adománya szeretni, békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyűlölő, veszekedő, romboló társ … ötödíziglen.

 

A RÓNÁNAK más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt rózsaszín kockák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt, lilaszín szegély, dohány, repce, olajnövények vetéstáblái; vasutak keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak téréin elszórva, gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze kereskedelmi utak, makadám, klinker-építmények. S a gazdag vetések közepeit roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az újabbkori mitológiának, mikben az új teremtés demiurgoszai laknak.

Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme; olyan harc, melyben a győzelem két részre oszlik; ahol a hódító maga a legnagyobb nyereség.

Sok őskori illúziónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a nemesi címerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a szabadalmak megszűntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége; gép szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba szorult; vad cimboraság helyén számító konzorciumok. Aki megállt: azt az idő kereke eltaposta.

A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is gyár lett. Egy sziléziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia van most benne. A vár tornyát, mely semmi célra nem szolgált már (hajdan a címeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a tégláiból építették fel a magas kéményt.

A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén cukorfőző! A címerpajzs helyén cégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan tilalmas-nak hítták!

Pedig ha az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a közbeeső erdő miatt félnapi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy szállítmányait az indóházig vihesse.

A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy engedjen egy utat vágni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.

Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborc, az utolsó élő férfitagja a hatalmas családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja, Gábor, labancait fekete kenyérrel vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a tilalomfa e fölírással: tilalmas a vadászat!

Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre elcsévelegnek, ahol valami rendkívüli ritka vadnak évadja van, s a zord idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a máramarosi erdőségben gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást sohasem látták.

Egy zivataros napon így szorult össze egy máramarosi elhagyott kunyhóban négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt hóförgeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka vad Magyarországon, hogy érdemes harminc mérföldet tenni érte.

Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket, kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, atlétai alak, egy köpcös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajusszal. Megannyi festeni való arc.

Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve, fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: Te ősz Kund, te Zuárd! Huba! te nyalka Levente!

Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:

- No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk meg már egymástól, kit hogy hínak?

Az ősz férfi restelkedve adta elő nevét.

- Én Brauenfels vagyok.

A második már derültebb arccal válaszolt.

- Az én nevem Kahlenberg.

A kérdező már mosolyogva mondá meg a magáét.

- Én Trautenau vagyok!

A fiatalember már kacagott.

- Engem meg Siebelmann Ottónak hívnak!

Erre aztán mind a négyen még jobban nevettek.

A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert már.

S mintha mind Huba, Kund, Zuárd és Levente támadt volna fel bennük.

És ez úgy van. Ez valóság.

Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a múltak általános fájdalmában s a nem csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statisztika.

A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A földesurak már elvégezték a cséplést, a cukorgyáros pedig még nem kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér süketfajdot lesni.

- Pedig milyen közel volna hozzám az az erdő, ahol még csoporttal lakik a süketfajd, odabenn az Alföldön - mondá Siebelmann.

- Süketfajd? Te? - szólt fejcsóválva az öregúr. - Nem tudok én olyan helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az?

- A csatárdi erdőben.

- Ah! Az már más! - kiáltának egyszerre mind a hárman. - Ott már lehet: még bölény is.

Aztán elbeszélték, amit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.

„Azt mondják, hogy meglövi, aki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál soha. A bor, amit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki, beléndekmagot tesz bele, arról issza. Szerencse, hogy egyedül szeret lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek, abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra lövöldöz célpisztollyal. Veszett ember!”

- Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt - erősíté Siebelmann. - Ha másképp nem megy, elveszem a leányát feleségül.

Erre még nagyobb hahota támadt.

„Az meg egy valóságos vasorrú bába. A disznófejű kisasszony.”

- Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi erdőn keresztül út kell!

A vadász urak azt mondták rá, hogy füge gyerek! s aztán leheveredtek a bundákra a tűz mellé, s egymásra bízták, hogy ki-ki álmodjék, amiről akar.

Egy hét múlva a máramarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a rejtélyes erdőig, s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá, s maga bement az erdei ösvényen.

Amint az összevissza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a szederinda gubancai szőttek össze, végighaladt: a Csipkerózsa kisasszony regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok tekintgettek eléje, az ágakon vadgerle búgott, a fajdkakas berregett, farkát legyezőnek terjengetve, s arany tollú fácányok húztak végig a tisztáson; a faodú mohos ablakából kíváncsi menyétcsalád kandikált elő s a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó nyúl, mintha kérdezné: hát ez kicsoda, aki itt jön? Semmi állat sem látszott félni a közeledőtől.

Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is csak azért, hogy ha a különc komondorai meg találnák támadni, elverhesse őket magáról.

Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborc gróf mindenkit agyonlő, aki az erdejébe belép.

Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette, hogy akik Tiborc grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit. Természetes, mikor valaki beléndekmagról issza a bort s disznófejű kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak; így legalább betör hozzá.

Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a telehold pompásan ragyogott a lombokon keresztül. Amint egy helyen ritkultak a fák, megpillantotta az erdei házat.

Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, bíborra festette már az őszi dér.

E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt előtte, azon egy citera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst fénye világítá meg az alakot.

Siebelmannak ismét a Csipkerózsa tündére jutott eszébe. Az erdők bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két vállára; bűbájos halavány arca a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér ujjai a citera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a dalt, vagy annak változatait lágy, szívbe kéredző hangon énekli utána, s azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abban valamit; de nem néz oda, amíg jegyez, hanem félig nyílt ajakkal a hold felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le, s jegyezné papírra.

S ami a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.

Egy hangos jó este kívánással sietett a figyelmet magára vonni.

A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan viszonzá a köszöntést.

Ottó nem ilyermek képzelte a vasorrú bábát. De talán nem ő az?

- Én Siebelmann Ottó vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.

- Atyám nincs itthon - szólt szelíden csengő hangon a hölgy. - Üljön le ön, és várja meg.

Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene rá, ahogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni vele.

- A grófnő élvezi a szép holdas estét?

- Hold? - szólt elbámulva a hölgy. - Hol van az?

- Ah!

- Én nem látok semmit - mondá a leány, és mosolygott.

Ottó most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog mikor kimondja.

- De csak a külvilágot nem látom - szólt a leány biztatólag, mintha meg akarná vigasztalni, akit megszomorított szavával. - Azon túl egy egész belső világot látok.

- És az szép világ lehet.

- Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, ahol világosság van nap, hold nélkül? és élnek, anélkül, hogy alakjaik volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad, minden embernek kell azt látni.

- A grófnő itt igazán magányosan van.

- Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.

- S nem fél?

- Miért? Nem vétek senkinek.

- Rossz emberektől.

- Hát vannak rossz emberek a világon?

Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kísérve, hogy Ottó irigyelni kezdte azt, aki ennyire vak!

- S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?

- Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik, akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor kettőn vagyunk, ő beszél énvelem, én ővele; én költeményeket mondok neki, ő dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.

S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségben, vagy hogy az idegennel is megossza ezt a gyönyört, elővette citeráját, s eljátszotta rajta azt a dalt, amit szerzett, szelíd búsongással énekelve hozzá a méla dalszöveget.

Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, akit senki sem őriz itten, egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.

Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről, s mintha látná, mintha nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező elé, s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!

Az érkező fiatal, szőke férfiú volt; inkább testvérét, mint atyját nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfiivadékánál.

Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.

No most végünk van - gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az érkezőt, s akkor eléje lépett.

- Gróf úr! Én szomszédja vagyok. Siebelmann Ottó. Találkozni akartam önnel, s betörtem orozva a parkjába, kockáztatva, hogy ön agyonlő, mint vadorzót.

- Én? Lőni? - szólt elbámulva Tiborc gróf. - Uram, az én házamnál nincs lőfegyver.

Ez őszinte, nyílt arccal volt mondva. A gróf kezet szorított vendégével.

- Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.

Tiborc gróf vállat vont.

- Az én házamnál nincsen pénz. - És azt minden keserűség nélkül mondta.

Ez jó kapocs volt az idejövetel célját hozzáakasztani.

- Én éppen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.

- Sejtem. Erről később beszéljünk. Előbb vacsoráljon ön velünk.

A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.

(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó, s borsódzott bele a háta. Vajon hány ősapai koponyát tart a főúr pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)

A gróf bevezette vendégét szobájába, s ott leülteté.

Egyszerű bútorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf, s a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a szekrénybe elhelyezé, s az ajtót ismét rájuk zárta.

- Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.

(Mindenféle mérgeket!)

Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a rejtélyt.

- Ah, a gróf homöopátiával foglalkozik?

- Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság, eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.

- De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?

- Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének engem is, meg azokat is, akiknek a gyermeke meg a marhája megélt.

- Lehetetlen.

- Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homöopátiával él, már akkor félig bolond a neve; de ha éppen olyan gyógyszert venne be, amit én készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön félt, mikor idejött, ugye?

- Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, akivel dolgom van. Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól, nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, amilyent akar. Nekem semmi ár sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.

- Ifjú szomszéd úr! - szólt Tiborc gróf, leültetve őt maga mellé. - Ön őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. Akik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert énbennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült démont vaskézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje. Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a szomj a bor után és soha víznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen parancsoló természet vagyok: s nem tartok cselédet; magam, leányom végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem olyan ételt, amelynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen birtokot, melyben valaha őseim dúskálkodtak, felosztva paraszt közt, elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok a házamnál egy garast, s nem nyúlok a kínált pénz után; élek szegényül, és nélkülözök sokat.

Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor kórtüneménye.

- Még többet is kivallok önnek, ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit, nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer párbajra hívta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent. Szörnygondolat, de egy apai szív van a fenekén. Bűnhődött érte. Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték, s azután eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik, és úgy lehet, hogy a legelső fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével, mely nekem ezt mondja: én gyilkoltam, én meghaltam, és elkárhoztam teérted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben! De ne mosolyogjon ön rajtam! Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták véle. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már születésük órájában ott volt a cartel kezükben, és meg kellett jelenniük. Sohasem született családunkban leány, mindig férfi. Én vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalúlag. Én nem védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. Ö pedig egyre üt. Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánnyal csak nem fog már harcolni Isten?! Egy vak leánnyal! Hisz az Isten is nemes ember!

Siebelmann félrefordítá arcát.

- Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az a pénz kezembe jutna, éppen oly őrült tékozló, olyan embert és Istent lázító lennék, mint a többiek voltak, s eltékozolnám az utolsó ezreket, úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus; vak koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.

Siebelmann meg volt győzve.

- Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a házig.

A gróf kezét nyújtá.

- Szívesen látjuk mindig.

Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.

- Cecil leányom - szólt az apa és gyönyörtől ragyogtak szemei.

Cecil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan lakoma, milyenhez Ovidnál a földön járó Isteneket várják.

„Mellaque et frugesque et lactis mássá coacti.” (Méz és gyümölcsök és sajt.)

Méz, kenyér, aludttej.

Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem olyan ital, melyben tűz van.

Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte irigylette őket.

Cecil gyermeki hízelgéssel járata finom ujjait atyja arcán végig.

- Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogyha viaszkom volna, mellszobrodat el tudnám készíteni.

- Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt mintázáshoz szoktak használni - mondta Ottó.

- Köszönöm. Már sokszor megkísértettem azt, de nem sikerült.

- Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.

A vacsorának vége volt, késő este volt már; a vendég búcsút vett s indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő túlsó szélén hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon könnyen el lehet tévedni.

De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány lélekszakadva futott utánuk, s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon valami orvosságot kis öccse számára, mert mindjárt megfullad.

Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak megtalálja majd azt az utat, amelyen idejött, visszafelé is; van egy patak, azon egy híd, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt kívántak egymásnak s a gróf visszament házához. Ottó pedig be az erdőbe.

Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát, hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a híd csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek a fák. Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen visszakerült ahhoz a házhoz, ahonnan elbúcsúzott.

Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás után oda jutott vissza, ahonnan elindult. A háziak már talán le is feküdtek.

Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.

A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a maga világát.

Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani.

- Bocsánat, grófnő!

- Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)

- Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből; visszakerültem szándékom ellen, s most kénytelen vagyok a gróf úr szívességét igénybe venni, hogy kísérjen el a patak-hídig.

- Atyám nincs idehaza - mondá a leány -, elment a kis beteg gyermekhez, s az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.

- Ön, grófnő! - szólt megdöbbenve az ifjú.

- Ó, igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden fa ismerősöm már.

- De ilyen késő éjjel!

- Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én elvezetem.

Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony sálját, lesietett a verandából, s megindult az erdei úton előre. Ottó követte.

A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte a helyeket, amik mellett el fognak menni: itt van egy jázminbokor, amely másodszor nyílik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy házimenyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rámismernek, úgy cincognak, hallja ön?; itt egy nagy hársfa nyújtja keresztül az úton vastag gyökerét; vigyázzon ön, el ne essék benne!

- De hát nem fél ön?

- Mitől?

Ottó bámult ezen a tüneményen, aki nem tudja, mit tesz félni, éjjel, magányos erdőben, egyedül, egy férfival?

- Most itt jön a híd! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.

-  De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?

- Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.

- De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.

- Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön addig itt marad a hídnál, míg a dalt hallja. Ugyebár?

Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.

A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve. Ottó a híd korlátjához támaszkodva hallgatá, és nézett utána, míg Cecil alakja eltűnt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött egy vidám, gyermeteg kacagásban. Ez a kacagás azt jelenté, hogy már hazatalált.

Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. Amellett már rég nagyot aludt a répaszedő pór.

Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és mindennap. Talált mindig ürügyet rá.

Cecil megkísérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvenc foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.

Ottó mindennap eljárt oda s Cecil még mindig nem félt semmitől, és Tiborc gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.

Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt. Főzhették tőle a cukrot, ahogy tudták; egy hang édességét nem adta volna ő most a világ minden szirupjáért. Cecil elkészült a kis szoborraL

- Nézze ön - mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. - Mit szól ön Hozzá? Jól van-e?

- Nagyon jól van - felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva, hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen; egy forró csókot nyomott az eléje nyújtott gyanútlan kézre.

Erre aztán elsikoltá magát a leány, s ijedten ejté ki kezéből a viaszkszobrot.

Milyen jó volt az ijedtséget az elejtett szoborra fogni!

Azon az estén, mikor Tiborc gróf gyógyászati kőrútjából hazatért, Cecil azt mondta neki:

- Atyám, én félek idehaza oly egyedül.

Már megtanult félni!

Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.

De alig tekintett Cecilre, midőn egészen zavarba jött.

Cecil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással kérdezé tőle:

- A grófnő egyik függőjét elvesztette?

Cecil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy volt a lógója, gyémántos foglalatja.

- Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyományképp őrizünk: családunk nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S ma éppen ez a nap van.

Ottó sietett minél előbb búcsút venni.

Aznap délután ismét visszatért. Tiborc grófot együtt találta Cecillel.

- Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyönggyel, melyet Cecil grófnő visel?

Tiborc gróf arca elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe villámlottak; néhány percig erőt vett rajta az a démon, mely vérben szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába az a vaskéz, s az arc ismét elhalványult.

- Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy szabadcsapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták Schönhausent; ott voltak királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család úrasszonya volt, fel kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt; hajdan a sors elleni dacból, most vezeklésből, penitenciából. Ez ama fekete gyöngyös függőnek a története.

Köszönöm - szólt Siebelmann. - Én kiegészítem a történetet. Ennek a függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt van nálam az ereklye másik része.

Azzal kivonta kebeléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt függő párja feküdt.

- És most, gróf úr, miután az ékszer két darabja összetalálkozott, hadd maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja át a párját is nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.

A gróf megfogta leánya kezét.

- Értesz te ebből valamit?

A leány zokogott, és reszketett.

- Ah, tehát itt van az, amitől te félsz!

Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.

- Ő, Cecil, lásson meg már engem is!

Cecil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arcán. S talán nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, amit suttogott:

- Én látlak téged!

És aztán lehunyta szemeit és nem szűnt meg őt nézni, abban a belső világban, ahol olyan szép minden, ahol oly fényes minden; pedig sem nap, sem hold nem világítanak.

A látókörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül, felhőtelen.

Isaszeghy Tiborc kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az égre.

Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme, mint a végtelen irgalom vezérvilága.

A párbaj Istennel véget ért.

megosztás
Hát hogy tudtam volna én egyedül kitalálni vagy szívemmel megálmodni? Hát hogy tudott volna felemelkedni az én sekélyes szívem meg az én szeszélyes, gyarló értelmem az igazság ilyen félelmetes kinyilatkoztatásáig?! ítéljék meg maguk...

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma

fantasztikus elbeszélés

1.

Én nevetséges ember vagyok. Ők most őrültnek mon­danak. Ez előléptetés lenne, ha nem maradtam volna még mindig ugyanolyan nevetséges a szemükben, mint azelőtt. De most már nem haragszom rájuk, most már mind kedvesek nekem, még akkor is, amikor nevetnek rajtam - sőt, akkor valahogy különösen kedvesek. Ma­gam is velük nevetnék - nem éppen magamon, hanem csak azért, mert szeretem őket -, ha nem szomorod­nám el, valahányszor rájuk nézek. Azért szomorodom el, mert ők nem ismerik az igazságot, én pedig isme­rem. Jaj, milyen nyomasztó, ha az ember csak egyma­ga ismeri az igazságot! De ők ezt nem értik. Nem, nem értik.

Ám azelőtt igen búsultam, hogy nevetségesnek lát­szom. Sőt nemcsak látszottam, hanem az is voltam. Én mindig nevetséges voltam, és ezt talán már születésem óta tudom. Talán már hétéves koromban tudtam, hogy nevetséges vagyok. Azután iskolába, majd egyetemre jártam, és - érdekes - minél többet tanultam, annál jobban megtanultam, hogy nevetséges vagyok. Úgy­hogy egyetemi tanulmányaim mintegy csakis arra szol­gáltak, hogy - amilyen mértékben beléjük mélyedtem - bebizonyítsák és megmagyarázzák nekem: nevetsé­ges vagyok.

Az életben is úgy jártam, mint az egyetemen. Évről évre fokozódott, erősödött bennem az a tudat, hogy minden tekintetben nevetséges vagyok. Rajtam mindig mindenki nevetett. De nem tudták, senki nem is sejtette, hogy ha van ember a földön, aki mindenkinél jobban tudja, hogy nevetséges vagyok, akkor az én magam va­gyok, és engem éppen az bántott a legjobban, hogy ők ezt nem tudják; igaz, ebben én voltam a hibás: mindig annyira büszke voltam, hogy ezt soha, a világért sem akartam bevallani senkinek. Ez a büszkeség évről évre nőtt bennem, és ha netalán megengedtem volna ma­gamnak, hogy bárki előtt is beismerjem nevetséges vol­tomat, akkor alighanem nyomban, még aznap este szét­lövöm a fejem egy revolverrel. Jaj, mennyire rettegtem én kamaszkoromban attól, hogy egyszer csak nem bí­rom tovább, és beismerem társaim előtt! Amióta fiatal­ember lettem, évről évre mind többet és többet tudtam meg szörnyű tulajdonságomról, de valami okból egy kissé megnyugodtam. Éppenséggel csak valami okból, mert mindmáig sem tudom meghatározni. Talán azért, mert lelkemben egyre nőtt a rettenetes szomorúság egy körülmény miatt, amely már mérhetetlen magasan fö­lötte állt egész lényemnek: nevezetesen megérlelődött bennem az a meggyőződés, hogy mindenütt minden mindegy ezen a világon. Már nagyon régen előre érez­tem ezt, de a teljes meggyőződés csak a legutóbbi év­ben, valahogy hirtelen alakult ki bennem. Egyszer csak úgy éreztem, nekem mindegy lenne, hogy létezik-e a vi­lág, vagy pedig nincs sehol semmi. Egész lényemmel érezni és érzékelni kezdtem, hogy most, az én időmben nincs semmi. Eleinte mindig úgy tetszett, hogy azelőtt azért sok minden volt, de később ráeszméltem, hogy az­előtt se volt semmi, hanem valami okból csak úgy tűnt fel, mintha volna. Lassanként meggyőződtem, hogy soha nem is lesz semmi. Attól fogva nem haragudtam többé az emberekre, és jóformán észre se vettem őket. Valóban - ez még a legjelentéktelenebb apróságokban is megnyilvánult: megesett például, hogy megyek-megyek az utcán, és beleütközöm a járókelőkbe. Egyáltalán nem azért, mert elgondolkoztam: min gondolkoztam volna? Egyáltalán nem gondolkoztam többé; nekem minden mindegy volt. És még ha megoldottam volna a kérdé­seket! Ó, jaj, egyet sem oldottam meg, pedig de sok volt! Nekem azonban minden mindegy volt, és a kérdések mind háttérbe szorultak.

Ám egyszer csak megismertem az igazságot. Tavaly novemberben, nevezetesen november harmadikán is­mertem meg, és attól fogva minden percemre emlék­szem. Komor este volt, a legkomorabb, amit csak el le­het képzelni. Tizenegy óra tájban hazafelé tartottam, és - emlékszem - épp azon tűnődtem, hogy ennél komorabb idő már nem is lehet. Még fizikai vonatkozás­ban sem. Egész nap ömlött az eső, mégpedig a lehető leghidegebb és legkomorabb, szinte már félelmetes, és - jól emlékszem - az emberekkel szemben leplezetle­nül ellenséges eső. Ám akkor, tizenegy óra tájban hir­telen elállt, és szörnyű nyirkosság követte, nedvesebb és hidegebb lett a levegő, mint amikor esett, és minden­ből, az utca minden egyes kövéből, minden egyes mel­lékutcából valami pára szállt, ha messzebbre, az utcá­tól távolabbra nézett az ember. Hirtelen úgy tűnt fel nekem, hogy vigasztalóbb lenne, ha mindenütt kialud­nék a gáz; így szomorúbb az ember szíve, mert a gáz mindezt megvilágítja. Azon a napon jóformán nem ebé­deltem, és kora este óta egy mérnöknél tanyáztam; ott ült nála még két barátja is. Én egész idő alatt hallgattam, és azt hiszem, terhükre voltam. Valami izgalmas dolog­ról vitáztak, és hirtelen nekihevültek. Pedig hát mind­egy volt nekik, én láttam ezt, és csak úgy unalmukban heveskedtek. Mindjárt meg is mondtam: „Uraim, hisz maguknak ez mindegy.” Nem sértődtek meg, hanem mindhárman nevetni kezdtek rajtam. Ennek az volt az oka, hogy minden szemrehányás nélkül mondtam, és csupán azért, mert nekem minden mindegy volt. Ők lát­ták is, hogy nekem minden mindegy, és ezen mulattak.

Amikor az utcán a gázra gondoltam, feltekintettem az égre. Az ég rettentően sötét volt, de tisztán látni lehe­tett rajta a tépett felhőket, azok között meg, a végtelen magasban, a fekete foltokat. Az egyik folton hirtelen egy kis csillagot fedeztem fel, és figyelmesen szemügy­re vettem. Azért, mert ez a kis csillag egy gondolatot adott: elhatároztam, hogy még azon az éjszakán főbe lövöm magam. Ezt már két hónappal előbb szilárdan eltökéltem, és bár igen szegény voltam, vettem egy gyö­nyörű revolvert, és még aznap meg is töltöttem. De már eltelt két hónap, és a pisztoly még mindig ott hevert a fiókban. Ám nekem annyira mindegy volt minden, hogy szerettem volna végül is kivárni egy olyan pillanatot, amikor nem lesz ennyire mindegy; hogy miért szeret­tem volna, nem tudom. Ily módon e két hónap alatt, valahányszor hazafelé tartottam, mindig azt gondoltam, hogy főbe lövöm magam. És mindig vártam azt a pil­lanatot. És lám, most ez a kis csillag megadta a lökést; eltökéltem, hogy még azon az éjszakán okvetlenül meg­teszem. De hogy miért az a kis csillag adta meg a lökést - nem tudom.

Amikor az égre pillantottam, hirtelen megragadta a könyökömet az a kislány. Az utca már jóformán egé­szen kihalt volt. A távolban egy bérkocsis aludt a ko­csiján. A kislány nyolcéves lehetett, keszkenő meg egy szál ruha volt rajta, csuromvíz; különösen átázott lyu­kas cipője ragadta meg a figyelmemet, úgyhogy még most is emlékszem rá. Az különösen szembetűnő volt. A kis­lány a könyökömnél fogva rángatni kezdett, és hívott valahová. Nem sírt, de valahogy szaggatottan kiabált bizonyos szavakat, amelyeket alig tudott kiejteni, mert didergett, minden porcikája reszketett. Rémülten, sőt kétségbeesetten azt kiáltozta: „Anyukám, anyukám!”

Én ránéztem, de nem szóltam semmit, hanem tovább­mentem. Ő csak futott mellettem, és rángatott, a hang­jában pedig az az árnyalat csengett, ami a nagyon meg­rémült gyermekeknél a kétségbeesés jele. Ismerem ezt az árnyalatot. Bár a gyermek szaggatottan beszélt, meg­értettem, hogy anyja haldoklik valahol, vagy történt ve­lük valami, és ő kiszaladt, hogy találjon, hívjon valami segítséget. Én azonban nem mentem vele, ellenkezőleg, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy elkergetem. Elő­ször azt mondtam neki, hogy keresse meg a rendőrt. De ő összetette kis kezét, és zokogva, zihálva tovább­ra is mellettem szaladt, nem tágított. Ekkor dobban­tottam egyet, és rákiáltottam. Ő csak azt kiáltozta: „Uram, uram!...” - majd hirtelen otthagyott, és ha­nyatt-homlok átfutott a túlsó oldalra: ott is feltűnt egy járókelő, és a kislány bizonyára ahhoz szaladt tőlem.

Felmentem negyedik emeleti szállásomra. Panzióban lakom, ahol több kiadó szoba is van. Az enyém szegé­nyes és kicsiny, az ablaka meg félkör alakú, mint a pad­lásszobáké. Van benne egy viaszosvászon huzatú dívány, egy asztal, amelyen könyvek hevernek, két szék meg egy régi, nagyon régi, de kényelmes Voltaire-fotel is. Leültem, gyertyát gyújtottam, és gondolkozni kezdtem. A szom­széd szobában, a válaszfal mögött tovább folyt a poko­li lárma, mely már harmadik napja tartott. Egy nyu­galmazott kapitány lakott ott; vendégei voltak - hat semmirekellő -, pálinkát ittak, és ócska kártyával ha­zárdjátékot játszottak. A múlt éjjel verekedtek, és tu­dom, hogy ketten sokáig a hajuknál fogva cibálták egy­mást. A háziasszony panaszt akart tenni, de rettenetesen fél a kapitánytól. Rajtuk kívül csak egy alacsony, sovány hölgy, egy messziről jött katonatisztné lakik még itt há­rom kisgyermekével, akik már nálunk, albérleti szobá­jukban betegedtek meg. Ő is, a gyermekek is az ájulá­sig félnek a kapitánytól, egész éjjel reszketnek, vetik a keresztet, a legkisebb gyermek pedig valami rohamot kapott rémületében. A kapitány - ezt biztosan tudom - néha megállítja a járókelőket a Nyevszkij proszpekten, és kéregét. Hivatalos szolgálatra nem veszik fel sehol, de - furcsa dolog (hisz az egészet csakis ezért mondom el) - ez a kapitány semmiféle bosszúságot nem keltett bennem az alatt az egész hónap alatt, amióta itt lakik. Az összebarátkozás elől természetesen már kezdettől fogva kitértem, meg aztán ő maga is elunta magát ná­lam mindjárt az első alkalommal, de bármennyire ricsajoztak ott a válaszfal mögött, akárhányan voltak is ott, nekem mindig minden mindegy volt. Egész éjjel csak ülök-ülök, és igazán nem is hallom őket, annyira megfeledkezem róluk. Mert én egyetlen éjjel sem alszom egészen hajnalig, és ez már egy éve tart így. Egész éjjel ülök az asztalnál a karosszékben, és nem csinálok semmit. Könyveket csak nappal olvasok. Ülök-ülök, és még csak nem is gondolkozom. Ha agyamba ötlik egy-egy gondolat, szabadjára eresztem. A gyertya minden éjjel csonkig ég. így ültem az asztalnál csendesen akkor is; elővettem a revolvert, és magam elé, az asztalra tet­tem. Amikor odatettem, emlékszem, azt kérdeztem magamtól: „Nos hát: igen?” - és egészen határozottan azt feleltem: „Igen.” Vagyis főbe lövöm magam. Tud­tam, hogy még azon az éjszakán biztosan agyonlövöm magam, de nem tudtam, hogy még meddig ülök ott az asztalnál. És természetesen főbe is lövöm magam, ha nincs az a kislány.

 

2.

Nézzék: nekem minden mindegy volt ugyan, de fájdalmat például éreztem. Ha valaki megütött volna, akkor fájdalmat éreztem volna. Pontosan ugyanígy erkölcsi vonatkozásban is: ha valami nagyon sajnálatraméltó dolog történt volna, akkor sajnálatot éreztem volna, ugyanúgy, mint amikor még nem volt minden mindegy az életben. Az előbb is éreztem sajnálatot: egy kisgyer­meken például okvetlenül segítettem volna. Akkor mi­ért nem segítettem azon a kislányon? Hát egy gondolat miatt, amely akkor ötlött fel bennem: amikor a leány­ka rángatott és hívott, hirtelen felvetődött előttem egy kérdés, amelyet nem tudtam megoldani. Meddő kér­dés volt ugyan, de én mégis dühbe gurultam. Éppen az a következtetés kergetett dühbe: ha már elhatároztam, hogy ezen az éjszakán végzek magammal, akkor most szükségképpen még inkább minden mindegy ezen a vi­lágon, mint valaha. Hát miért érzem hirtelen mégis azt, hogy nekem nem mindegy minden, és miért sajná­lom ezt a kislányt? Mert, emlékszem, nagyon megsaj­náltam; annyira, hogy furcsa módon fájt is, ami pedig szinte elképzelhetetlen az én helyzetemben. Azt az ak­kori, pillanatnyi érzésemet nem tudom ugyan jobban leírni, de az az érzés otthon is tovább tartott, amikor már letelepedtem az asztalnál, és olyan nagyon bosszús voltam, amilyen már rég nem. Gondolataim egymást kergették. Világosnak látszott, hogy ha még ember va­gyok, és nem semmi, nem nulla, akkor még élek, amíg nullává nem változom, tehát szenvedni is, haragudni is tudok, és szégyenkezni is a tetteimért. Ez igaz. De hát ha - mondjuk két óra múlva - főbe lövöm magam, ak­kor mit nekem az a kislány, és mi közöm nekem a szé­gyenkezéshez vagy bármihez is a világon? Hisz nullá­vá, abszolút nullává változom. Hát annak a tudatnak, hogy én nemsokára egyáltalán nem létezem - tehát semmi más nem létezik majd -, csakugyan nem lehe­tett a legcsekélyebb hatása sem a kislány iránt érzett szánalomra, sem az elkövetett aljasság miatt való szé­gyenkezésre? Hisz én éppen azért dobbantottam, vad hangon azért kiáltottam rá arra a szerencsétlen gyer­mekre, hogy elmondhassam, „lám, én egy csepp sajná­latot sem érzek, sőt embertelen aljasságot is követek el, de most már megtehetem, mert két óra múlva kialszik minden”. Elhiszik, hogy azért kiáltottam rá? Én most már csaknem biztosra veszem. Világosnak látszott, hogy az élet és a világ most már mintegy tőlem függ. Sőt úgy is mondhatnám, hogy a világ mintegy csakis az én szá­momra teremtődött: ha főbe lövöm magam, nem lesz világ, legalábbis az én számomra nem. Nem is szólva arról, hogy énutánam talán valóban senki számára sem lesz semmi, és mihelyt kialszik a tudatom, az egész vi­lág eltűnik, mint egy kísértet, mint csakis az én tuda­tom tartozéka, és megszűnik, mert lehet, hogy az egész világ és az egész emberiség csakis én magam vagyok. Emlékszem, hogy amikor ott ültem és töprengtem, ezeket az egymás után feltoluló új kérdéseket mind igye­keztem egészen másfelé terelni, és valami egészen újat kitalálni. Például hirtelen felötlött bennem az a furcsa meggondolás, hogy ha, mondjuk, azelőtt a Holdon vagy a Marson élek, és elkövetek ott valami hallatlanul szé­gyenletes és becstelen tettet, amit csak el lehet képzelni, és ott ugyan megszégyenítenek, lealáznak, ahogy leg­feljebb néha, álmában, mégpedig lidércálmában érez­heti és képzelheti az ember; ha később a Földre kerülve továbbra is él bennem annak a tudata, amit a másik bolygón elkövettem, azonkívül tudom, hogy oda már soha semmi szín alatt nem térhetek vissza, akkor a Földről a Holdra felnézve - minden mindegy lenne nekem, vagy nem? Éreznék-e szégyent azért a tettemért, vagy sem? Ezek meddő és fölösleges kérdések voltak, mert a revolver már ott feküdt előttem, és egész lényemmel tudtam, hogy azt feltétlenül megteszem, de mégis bosszantottak, úgyhogy dühbe gurultam. Most már mint ha nem is tudtam volna meghalni, mielőtt nem tisztázok valamit. Egyszóval az a kislány megmentett, mérv e kérdések miatt elhalasztottam a sorsdöntő lövést. Eközben a kapitánynál is kezdett minden elcsöndesedni, befejezték a kártyázást, aludni készültek, de egyelőre még mérgesen dünnyögtek, és lustán odavágtak egy másnak egy-egy szitkot utoljára. Ekkor hirtelen elaludtam az asztalnál, a karosszékben, ami azelőtt sohase fordult elő. Egyszerűen észre se vettem, hogy elalszom. Az álom, mint tudjuk, rendkívül furcsa dolog: az egyik kép félelmetes világossággal, minden részletében apró­lékosan kidolgozva tűnik elénk, mint egy ötvösmunka, a másikon meg átugrik az ember, mintha egyáltalán ész­re se venné, átszökken például téren és időn. Úgy látszik, az álmokat nem az értelem, hanem a vágy, nem a fej, hanem a szív irányítja. És milyen boszorkányos dolgo­kat művelt néha álmomban az én értelmem!

Egészen megfoghatatlan dolgok történnek velem ál­momban. Például: a bátyám meghalt öt évvel ezelőtt. Néha látom álmomban; részt vesz a dolgaimban, na­gyon érdeklődünk egymás iránt, holott én az egész álom alatt teljes mértékben tudom, emlékszem, hogy a bá­tyám meghalt és eltemettük.

Akkor hát miképp nem csodálkozom azon, hogy ő bár halott, mégis itt van mellettem, és velem együtt tesz-vesz! Hát miért tűri ezt az értelmem egyáltalán? No de elég. Rátérek az álmomra. Igen, akkor november harmadikán láttam ezt az álmot! Most azzal bosszantanak, hogy hiszen ez csak álom volt. De hát nem mindegy, hogy álom-e, vagy sem, ha egyszer ez az álom nyilatkoztatta ki nekem az Igazságot? Hiszen ha az ember egyszer meglátta és megismerte az igazságot, akkor tudja, hogy - akár alszik, akár él - az az igazság, más nincs és nem is lehet.

Nohát jó, legyen álom! Csakhogy én azt az életet, amelyet maguk annyira magasztalnak, öngyilkossággal ki akartam oltani, az álmom pedig, az álmom - ó, az elém tárta az új, a nagyszerű, a megújhodott, az erős életet!

Hallgassák hát!

 

3.

Már említettem, hogy észrevétlenül aludtam el, sőt mintegy tovább töprengtem ugyanazokon a dolgokon. Hirtelen azt álmodtam, hogy felveszem a revolvert, és csak úgy ültömben egyenest a szívemnek szegezem - a szívemnek, és nem a fejemnek; holott előbb már elha­tároztam, hogy okvetlenül a fejembe, mégpedig a jobb halántékomba eresztem a golyót. A mellemnek szögez­ve vártam egy vagy két másodpercet; a gyertya, az asz­tal, a fal meg váratlanul megmozdult, imbolyogni kez­dett előttem. Erre gyorsan lőttem.

Álmában néha magasról leesik az ember, néha ütik-verik vagy ölik, de sohasem érez fájdalmat, legfeljebb, ha csakugyan megüti magát az ágyban: akkor csakugyan érez fájdalmat, és csaknem mindig erre a fájdalomra ébred fel. Ugyanígy történt az én álmomban is: fájdal­mat nem éreztem, de úgy rémlett, hogy ezzel a lövés­sel miden összerázódik, aztán kialszik bennem, és félel­metes sötétség támad körülöttem. Mintha megvakultam, megnémultam volna - csak fekszem valami kemény tár­gyon, elnyúlva, hanyatt, nem látok semmit, képtelen vagyok a legcsekélyebb mozdulatra is. Körülöttem jönnek-mennek, kiabálnak, a kapitány dörmög, a háziasszony sikoltozik, aztán megint szünet, majd máris visznek leszögezett koporsóban. Érzem, hogy himbálózik a koporsó, el is gondolkozom ezen, aztán hirtelen, most először, meglepődve észreveszem, hogy hiszen meghaltam, egészen meghaltam; tudom ezt, és nem kételkedem benne, nem látok, nem tudok mozogni, de érezni és gondolkozni mégis tudok. Ám hamarosan beletörő­döm, és ahogy álomban szokás, vita nélkül elfogadom a valóságot.

Már temetnek is a földbe. Aztán mindenki elmegy, és én egyedül, teljesen egyedül maradok. Mozdulatla­nul fekszem. Valahányszor azelőtt ébren elképzeltem, hogy eltemetnek, a sírhoz voltaképpen mindig csak a nyirkosság meg a hideg érzetét kapcsoltam. Most is úgy éreztem, hogy nagyon fázom, különösen a lábujjaim hegye gémberedik el, de semmi egyebet nem éreztem.

Ott feküdtem, és - különös - semmit se vártam, vi­ta nélkül elfogadtam, hogy egy halottnak nincs mit vár­nia. Milyen nyirkos volt a sír! Nem tudom, mennyi idő telt el, egy óra vagy több nap, vagy sok nap. Ám be­hunyt bal szememre egyszer csak egy csepp víz esett, amely átszivárgóit a koporsó födelén, utána egy perc múlva a másik, majd megint egy perc múlva a harma­dik, és így tovább, és így tovább, mindig egy-egy perc múlva. Hirtelen mélységes felháborodás lobbant fel a szívemben, és mindjárt fizikai fájdalmat is éreztem benne: „A sebem - gondoltam -, ez a lövéstől, a golyó­tól van...” A víz pedig egyre csepegett, pontosan per­cenként, egyenest behunyt szememre. Ekkor - nem hang­gal, mert mozdulatlan voltam, hanem egész lényemmel - ahhoz fohászkodtam, akitől függött mindaz, ami ve­lem történt:

„Bárki vagy is - ha vagy, és ha van valami értelme­sebb annál, ami most történik, engedd, hogy itt az le­gyen! Ha pedig a további lét cudarságával és értelmet­lenségével bosszulod meg ostoba öngyilkosságomat, akkor tudd meg, hogy soha semmilyen gyötrelem - bármi­lyen sújtson is - nem fogható ahhoz a megvetéshez, amelyet némán érezni fogok, akár ha évmilliókig tart is az a gyötrelem!...”

Így fohászkodtam, aztán elhallgattam. Csaknem egy teljes percig tartott a néma csend, sőt egy újabb csepp is lehullott, de tudtam, határtalanul, rendíthetetlenül hittem és tudtam, mindjárt okvetlenül megváltozik min­den. Ekkor hirtelen megnyílt a sírom. Azazhogy nem tudom, felbontották-e, kiásták-e, de engem magával vitt egy sötét, ismeretlen lény, és máris a világűrben voltunk. Váratlanul újra látni kezdtem. Öreg éjszaka volt, és soha, soha nem volt még olyan sötét! Száguldottunk a világűrben, már nagyon messze a Földtől. Semmit se kérdeztem attól, aki magával vitt, csak vártam, és büsz­ke voltam. Elhitettem magammal, hogy nem félek, és majd elaléltam az elragadtatástól arra a gondolatra, hogy nem félek. Nem emlékszem, mennyi ideig száguldottunk, sőt fogalmat se tudok alkotni róla: mindez úgy történt, mint álomban szokott, amikor is az ember átugrik té­ren és időn, a lét és az értelem törvényein, és csak azo­kon a pontokon áll meg, amelyekről a szíve ábrándo­zik. Emlékszem, egyszer megpillantottam a sötétben egy kis csillagot. „Ez a Szíriusz?” - kérdeztem; nem tudtam tovább türtőztetni magam, pedig nem akartam kérdez­ni semmit. „Nem, ez az a csillag, amelyet a felhők kö­zött láttál, amikor hazafelé tartottál” - felelte a lény, amely repült velem. Tudtam, hogy szinte emberi ábrá­zata van. Különös: nem szerettem ezt a lényt, sőt mély­séges utálatot éreztem iránta. Én teljes nemlétet vár­tam, azért is lőttem szíven magam. És lám, egy lény kezében vagyok; ez természetesen nem emberi lény, de mégis van, létezik. „Tehát a síron túl is van élet!” gondoltam az álom furcsa könnyelműségével, de szívem lényege teljes mélységében velem maradt: „És ha újra lennem kellene — gondoltam -, ha valakinek ellen állhatatlan akarata folytán ismét élnem kellene, akkor nem akarom, hogy legyőzzenek és megalázzanak!” „Te tudod, hogy félek tőled, és ezért lenézel” – mondtam váratlanul útitársamnak; nem tudtam magamba fojtani ezt a megalázkodó kijelentést - amelyben beismerés lappangott —, és tűszúrásként éreztem szívemmel meg­alázkodásomat. Nem felelt, de mindjárt éreztem, hogy nem néz le, nem nevet rajtam, de nem is sajnál, és hogy utunknak célja van, csakis engem érintő, ismeretlen, ti­tokzatos célja. Szívemben egyre nőtt a félelem. Szótlan útitársamból némán belém sugárzott valami, ami gyötrelmesen átjárt. Sötét és ismeretlen térségeken át száll­tunk. Már rég nem láttam a szememnek ismerős csil­lagzatokat. Tudtam, hogy a világűrben vannak olyan csillagok, amelyekről csak évezredek, sőt évmilliók alatt jut el a fénysugár a földre. Lehet, hogy mi már átrepül­tük ezeket a távolságokat. Szívgyötrő, szörnyű fájdal­mamban vártam-vártam valamit. Ekkor valami isme­rős és a legnagyobb mértékben hívogató érzés rázott meg: váratlanul megpillantottam napunkat! Tudtam, hogy ez nem lehet a mi napunk, amely a mi földünket szülte; hogy végtelen távolságra vagyunk a mi napunk­tól, de valahogy egész lényemmel megéreztem, hogy ez tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk, annak mint­egy másolata, hasonmása. Lelkemben ujjongva zendült meg egy kellemes, cirógató érzés: annak a fénynek drá­ga ereje, amely engem teremtett, visszhangot keltett szívemben, és feltámasztotta; és én, temetésem óta elő­ször, ismét éreztem az életet, a régi életet.

- De ha ez nap, ha tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk - kiáltottam fel -, akkor hol a föld? - Útitársam egy csillagra mutatott, amely smaragdfénnyel ragyogott a sötétségben. Egyenest feléje száguldottunk.

Hát lehetséges ilyen megismétlődés a világminden­ségben? Hát ilyen a természet törvénye?... És ha az föld, akkor ugyanolyan föld, mint a mienk?... tökéletesen ugyanolyan, szerencsétlen, szegény, de örökre szeretett és drága, és még a leghálátlanabb fiaiban is ugyanolyan gyötrelmes szeretetet kelt maga iránt, mint a mienk?... - kiáltottam fel, és megremegtem visszafojthatatlan, uj­jongó szeretetemben a régi föld iránt, amely szült, és amelyet elhagytam. Felvillant előttem annak a kislány­nak az alakja, akit megbántottam.

- Majd meglátsz mindent - felelte útitársam, és mint­ha szomorúság érződött volna a szavaiban. De gyorsan közeledtünk ahhoz a bolygóhoz. Nőttön-nőtt előttem, és már ki tudtam hámozni Európa körvonalait, az óce­ánt, és hirtelen valami magasztos, szent féltékenység kü­lönös érzése lobbant fel szívemben: „Hogyan lehetsé­ges ilyen megismétlődés, és mire jó ez? Én csak azt a földet szeretem, csak azt tudom szeretni, amelyet elhagy­tam, amelyen rajta maradtak vérem cseppjei, amikor én, hálátlan, egy szívlövéssel kioltottam az életemet. És soha, de soha nem szűnt meg a szeretetem iránta, még akkor éjjel sem; sőt amikor már-már megváltam tőle, talán gyötrelmesebben szerettem, mint bármikor. Van gyötrelem ezen az új földön is? Mi a mi földünkön csak gyötrelmesen és csakis gyötrelem árán tudunk szeret­ni! Mi nem tudunk másképp szeretni, és nem ismerünk más szeretetet. Én gyötrelmet akarok ahhoz, hogy sze­rethessek. Én ebben a pillanatban csak azt a földet aka­rom sóváran, könnyeket ontva csókolgatni, amelyet elhagytam, és nem akarok, nem fogadok el életet sem­milyen más földön!...

Ám útitársam már magamra hagyott. És annyira vá­ratlanul, hogy magam se vettem észre, máris ott álltam azon a földön, egy paradicsomian gyönyörű, derűs nap éles fényében. Azt hiszem, azoknak a szigeteknek egyikén álltam, amelyek a mi földünkön a görög szigetvilágot alkotják, vagy valahol a szigettenger közelében fekvő kontinens partvidékén. Ó, minden pontosan ugyanúgy volt, mint nálunk, de úgy tetszett, hogy mindenütt va­lami ünnep, egy végre-valahára elért nagy és szent di­adal fénye ragyog. A nyájas smaragdzöld tenger vize halkan csapkodta a partot, és látható, kézzel fogható, csaknem tudatos szeretettel csókolgatta. A gyönyörű magas fák virágjuk teljes pompájában álltak, tömérdek levelük pedig - ebben biztos vagyok - halk, szelíd zizegéssel üdvözölt, és mintegy szerető szavakat suttogott nekem. A pázsit szinte lángolt az élénk színű, illatos vi­rágoktól. A madarak seregestül röpködtek a levegő­ben, vagy a vállamra, karomra szálltak - egy cseppet se féltek tőlem -, és boldogan legyeztek kedvesen repeső szárnyacskájukkal. És végül megláttam és megismertem e boldog föld embereit is. Maguktól odajöttek hozzám, körülvettek, és csókkal üdvözöltek. O, milyen gyönyö­rűek voltak a napnak, a saját napjuknak e fiai! A mi földünkön sohase láttam ilyen emberi szépséget. Leg­feljebb gyermekeinkben, életük legelső éveiben találhat­juk meg ennek a szépségnek távoli, halvány visszfé­nyét. E boldog emberek szeme derűs fénnyel csillogott. Arcukról értelem, immár teljes nyugalommá tökélete­sedett tudat sugárzott, ám ezek az arcok vidámak vol­tak; ezeknek az embereknek szavaiban és hangjában gyermeki öröm csengett. O, én mindjárt megértettem mindent, mindent, mihelyt az arcukra tekintettem! Ez olyan föld volt, amelyet nem mocskolt be a bűnbeesés, olyan emberek éltek rajta, akik még nem követtek el bűnt, és ugyanolyan paradicsomban laktak, amilyen­ben az egész emberiség hagyományai szerint a mi ősszüleink a bűnbeesés előtt, azzal a különbséggel, hogy itt az egész föld mindenütt egyetlen nagy édenkert volt. Ezek az emberek boldogan nevetve sereglettek körém, és megcirógattak; elvittek magukhoz, és mindegyikük szeretett volna megnyugtatni. Nem kérdezősködtek semmiről, mintha már tudtak volna mindent - nekem legalábbis így tetszett -, és szerették volna mielőbb el­űzni arcomról a szenvedést.

 

4.

Hát nézzék, megint azt mondhatom: mit számít, hogy ez csak álom volt?! E gyönyörű, ártatlan emberek szeretetének érzékelése örökre megmaradt bennem, és ér­zem, hogy szeretetük még most is rám sugárzik onnan. Én láttam, megismertem őket, meggyőződtem létük­ről, szerettem őket, és később szenvedtem is értük. O, én mindjárt, már akkor rádöbbentem, hogy sok te­kintetben egyáltalán nem fogom megérteni őket. Nekem, mai, haladó szellemű orosznak és gyarló pétervárinak rejtély volt például az: miképp lehet, hogy náluk, akik olyan sok mindent tudnak, nyoma sincs a mi hagyo­mányunknak. De nemsokára ráeszméltem, hogy az ő tudásuk más ihletettségből táplálkozik és tökéletese­dik, mint a mienk a földön, és hogy törekvéseik is egé­szen mások. Ok nem vágyódtak semmire, nyugodtak vol­tak, nem törekedtek az élet megismerésére - úgy, ahogy mi törekszünk belehatolni -, mert az ő életük tökéle­tes volt. De az ő tudásuk mélyebb is, magasabb is volt, mint amit a mi tudományunk ad, mert a mi tudomá­nyunk megmagyarázni igyekszik az életet, előbb maga akar belehatolni, hogy aztán megtanítsa az embereket, hogyan éljenek; ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogyan éljenek; erre rájöttem, de a tudásukat nem tud­tam megérteni. Rámutattak fáikra, és én nem tudtam meg­érteni azt a határtalan szeretetet, amellyel rájuk néztek: mintha magukhoz hasonló lényekkel társalogtak vol­na. Mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy valóban társalogtak velük! Igen, megtanulták a nyelvü­ket, és szentül hiszem, hogy azok meg is értették őket. És ilyen szemmel nézték az egész természetet: az álla­tokra, amelyek békességben éltek velük, nem támadtak rá, hanem szeretetüktől lenyűgözve, maguk is szeret­ték őket. Rámutattak a csillagokra, és mondtak róluk valamit, amit nem tudtam felfogni, de biztos vagyok abban, hogy valamiképp érintkeztek a mennybolt csil­lagaival, nem csupán gondolkodás útján, hanem más, közvetlenebb formában is. Ó, ezek az emberek nem is iparkodtak azon, hogy megértsem őket, anélkül is sze­rettek, viszont én tudtam, hogy ők se fognak megérte­ni engem soha, így hát jóformán nem is beszéltem ne­kik a mi földünkről. Csak megcsókoltam előttük azt a földet, amelyen éltek, és szavak nélkül is imádtam őket; ők látták ezt, és engedték imádni magukat, nem restellték, hogy imádom őket, mert ők maguk is tele vol­tak szeretettel. Nem szenvedtek miattam, amikor néha sírva csókolgattam a lábukat azért, mert szívemmel boldogan éreztem, milyen erős szeretettel fogják viszo­nozni. Olykor ámulva azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet, hogy egész idő alatt egyszer sem sértettek meg egy olyat, mint én, és egyszer sem keltettek se féltékenysé­get, sem irigységet egy olyanban, mint én vagyok? Sok­szor megkérdeztem magamtól: hogyan állhattam meg én, hencegő, hazudozó ember, hogy ne beszéljek az is­mereteimről, amelyekről nekik természetesen fogal­muk se volt, hogyhogy nem kívántam csodálatba ejte­ni őket, akár csupán irántuk való szeretetből is? Olyan elevenek és vidámak voltak, mint a gyermekek. Szün­telenül kószáltak gyönyörű ligeteikben és erdeikben, énekelték gyönyörű dalaikat; könnyű eledellel: fák gyümölcsével, erdeik mézével és az őket szerető álla­tok tejével táplálkoztak. Eleségükért, ruhájukért csak kevés, könnyű munkát végeztek. Ismerték a szerelmet, születtek is gyermekeik, de sohasem vettem észre ben­nük a könyörtelen kéjhajhászásnak azt a szenvedélyét, amely a mi földünkön csaknem mindenkit utolér, és a mi emberiségünk csaknem valamennyi bűnének egyet­len forrásául szolgál. Ok úgy örültek a világra jött gyer­mekeknek, mint boldogságuk újabb részeseinek. Nem volt köztük vita, nem volt féltékenység, sőt nem is értet­ték, hogy az mit jelent. Az ő gyermekeik mindenki gyer­mekei voltak, mert mindnyájan egy családot alkottak. Jóformán egyáltalán nem ismerték a betegséget, bár ott is volt halál; de az öregek csendesen haltak meg, mintha csak elaludnának, miután mosolyogva megál­dották a köréjük gyűlt búcsúzó embereket, és maguk is derűs mosolyt kaptak útravalóul. Szomorúságot, könnyeket ilyenkor sose láttam, csak szinte rajongásig - de higgadttá tökéletesedett, szemlélődő rajongásig - fo­kozódó szeretetet. Azt hihette az ember, hogy még a halottaikkal is érintkeznek, és hogy az őket összekötő földi kapcsot a halál sem tépi szét. Jóformán nem ér­tettek meg, amikor az örök életről kérdezősködtem, de láthatólag annyira ösztönösen meg voltak győződve arról, hogy ez számukra nem is lehetett kérdés. Temp­lomaik nem voltak, de volt valami lényeges, élő és ál­landó kapcsolatuk a világmindenség Egészével; nem volt vallásuk, de biztosan tudták, hogy ha evilági bol­dogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra - élők és holtak számára egyaránt - a világmindenség Egészével való még kiter­jedtebb érintkezés. Örömmel, de nem türelmetlenül, nem sóváran várták ezt a pillanatot, mintha már benne élt volna szívüknek sejtéseiben, amelyekről beszélget­tek is egymással. Esténként, mielőtt aludni tértek, sze­rettek összehangzó, dallamos kardalokat énekelni. Ezekbe a dalokba öntötték mindazokat az érzéseket, amelyeket a már-már elmúló nap szerzett nekik: ma­gasztaló énekekkel búcsúztak tőle. Áldották a termé­szetet, a földet, a tengert, az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról, és úgy dicsérték egymást, mint a gyer­mekek; ezek a lehető legegyszerűbb dalok voltak, de szívből jöttek és szívhez szóltak. De nemcsak akkor gyönyörködtek egymásban, ha daloltak, hanem úgy tetszett, hogy egész életüket csakis ezzel töltik. Ez amo­lyan általános, kölcsönös szerelem volt. De némelyik ünnepélyes, ujjongó éneküket jóformán egyáltalán nem értettem. A szavakat ugyan értettem, de sohase tudtam lényegük mélyére hatolni - az szinte hozzáférhetetlen volt az én értelmemnek, jóllehet a szívemet egyre job­ban és jobban átjárta. Gyakran mondtam nekik, hogy én mindezt már régen előre éreztem; hogy ez a bol­dogság és dicső élet már a mi földünkön föl-fölsejlett bennem, csalogató, néha elviselhetetlen szomorúságba csapó, sóvár vágy alakjában; hogy előre megnéztem mind őket magukat, mind a dicsőségüket szívem álmai­ban, értelmem ábrándjaiban; hogy ott, a mi földünkön sokszor nem tudtam könnyek nélkül ránézni a lenyug­vó napra... Hogy a mi földünk lakói iránti gyűlöletem­be mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem őket, miért nem tu­dom megtagadni tőlük a bocsánatot; és hogy a szere- tetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeret­ni, hogy ne gyűlöljem őket? Ahogy figyeltek, láttam rajtuk: nem tudják elképzelni, amit mondok, de nem bántam, hogy beszéltem nekik erről: tudtam, hogy meg­értik, milyen nagyon vágyódom azok után, akiket el­hagytam. Igen: ha rám néztek szeretetet sugárzó, kedves tekintetükkel; ha éreztem, hogy közöttük az én szívem is ugyanolyan igaz és ártatlan lesz, mint az övék, akkor én sem sajnáltam, hogy nem értem őket. Az élet teljes­ségének érzésétől el-elakadt a lélegzetem, és szótlanul imádtam őket.

Ó, most mindenki a szemembe nevet, és azt állítja, hogy álomban nem lehet olyan részleteket látni, ami­lyeneket most leírok; hogy álmomban én csak egy ér­zést láttam, illetve érzékeltem, amelyet kábulatban szült a szívem, a részleteket pedig később, amikor felébred­tem, magam költöttem hozzá. Istenem, mekkora kacagás támadt, hogy kinevettek ott, a szemembe kacagtak, micsoda jó mulatságot szereztem nekik, amikor beval­lottam, hogy talán valóban így volt! Ó, igen, engem annak az álomnak csupán egyetlen érzése nyűgözött le, és csak az maradt meg éppen az én véresre sebzett szí­vemben, de azért álmomnak valóságos képei és alakjai, vagyis azok, amelyeket csakugyan láttam az álmodás alatt, olyan harmonikusan tökéletesek, annyira elbűvölőek, gyönyörűek és annyira igazak voltak, hogy felébredve természetesen nem tudtam a mi erőtlen szavainkba ön­teni őket, úgyhogy szinte el kellett mosódniuk agyam­ban, tehát lehet, hogy valóban kénytelen voltam öntu­datlanul hozzájuk költeni a részleteket, természetesen eltorzítva, főként azért, mert szenvedélyesen vágytam minél előbb, akár csak valamelyest is leírni őket. De azért hogyne lehetne elhinni nekem, hogy mindez - volt? Mégpedig talán ezerszer különb, derűsebb, boldogabb valami volt, mint amilyennek leírom. Lehet, hogy ez álom, de lehetetlen, hogy mindez ne történt volna meg. Sőt, elárulok egy titkot: mindez talán korántsem volt álom! Mert ekkor olyasvalami történt, olyan meg­döbbentően igaz valami, amit nem álmodhat az ember. Jó: álmomat a szívem szülte, de vajon a szívem egyma­ga megszülhette-e azt a szörnyű igazságot, ami azután megtörtént velem? Hát hogy tudtam volna én egyedül kitalálni vagy szívemmel megálmodni? Hát hogy tudott volna felemelkedni az én sekélyes szívem meg az én szeszélyes, gyarló értelmem az igazság ilyen félelmetes kinyilatkoztatásáig?! ítéljék meg maguk: eddig titkol­tam, de most elárulom ezt az igazságot is. Arról van szó, hogy én... megrontottam mindnyájukat!

 

5.

Igen, igen, az lett a vége, hogy megrontottam mind­nyájukat! Hogyan történhetett ez, nem tudom, de vi­lágosan emlékszem rá. Almom évezredeket repült át, és csak az egésznek a benyomását hagyta meg bennem. Csak annyit tudok, hogy bűnbeesésük oka én voltam. Ahogy egy veszedelmes trichina, ahogy egyetlenegy pes­tisbacilus egész országokat megfertőz, úgy megfertőz­tem én is önnönmagammal ezt a mindaddig boldog, bűntelen földet. Megtanultak hazudni, megszerették a hazugságot, és megismerték a hazugság szépségét. Le­het, hogy ez ártatlanul — csupán tréfából, enyelgésből, szerelmi játékból -, talán csakugyan egy parányival kezdődött, de a hazugságnak ez a paránya behatolt a szívükbe, és megtetszett nekik. Aztán hamarosan meg­született a kéjvágy, a kéjvágy megszülte a féltékenysé­get, a féltékenység a kegyetlenséget... Ó, nem tudom, nem emlékszem, hogyan, de hamar, nagyon hamar ki­csordult az első vér: meghökkentek, megrémültek, az­tán nemsokára meghasonlottak, csoportokra bomlot­tak. Szövetségeket kötöttek - de már egymás ellen. Elkezdődtek a szemrehányások, a korholások. Meg­ismerték és erénnyé magasztosították a szégyenérzetet. Megszületett a becsület fogalma, és minden szövetség magasra tartotta a saját zászlaját. Kínozni kezdték az állatokat, így hát az állatok az erdőkbe menekültek elő­lük, és ellenségeik lettek. Megindult a harc az elkülö­nülésért, a megkülönböztetésért, az egyéniségért, az „enyémért” és a „tiedért”. Különböző nyelveken kezd­tek beszélni. Megismerték a bánatot, és megszerették a bánatot, szomjúhozták a gyötrelmet, és azt mondták, hogy az Igazságot csak gyötrelem árán lehet elérni. Ek­kor megjelent náluk a tudomány. Amikor gonoszak let­tek, testvériességről és emberiességről kezdtek beszélni, és megértették ezeket az eszméket. Amikor bűnöket követtek el, kitalálták az igazságosságot, egész kódexek­re való törvényeket szabtak maguknak, hogy megóvják az igazságot, a kódexek érvényének biztosítására pedig felállították a guillotine-t. Alig-alig emlékeztek arra, amit elvesztettek, és nem is akarták elhinni, hogy vala­mikor ártatlanok és boldogok voltak. Sőt: nevettek e régebbi boldogságuk lehetőségén, és ábrándnak nevez­ték. El sem tudták képzelni szemléletes formákban, de — furcsa és csodálatos dolog — miután elvesztették min­den hitüket egykori boldogságukban, és mesének nevez­ték, annyira szerettek volna ismét, újra ártatlanok és boldogok lenni, hogy leborultak szívüknek e vágyai előtt, mint a gyermekek, istenítették ezt a vágyat, templomo­kat építettek a tulajdon eszméjüknek, a tulajdon „vá­gyuknak”, imádkozni kezdtek hozzá, és jóllehet teljesen tisztában voltak megvalósíthatatlanságával, elérhetet­lenségével, könnyezve imádták és hódoltak neki. Ám­de ha lehetővé válik, hogy visszakerüljenek abba az ár­tatlan és boldog állapotba, melyet elvesztettek, és ha valaki újra megmutatja nekik, és azt kérdezi tőlük: akarnak-e visszatérni hozzá - akkor bizonyára nemet mondanak. Többször hallottam tőlük: „Igaz, hogy ha­zugok, gonoszak és igazságtalanok vagyunk, mi tudjuk is ezt, sírunk is miatta, kínozzuk, gyötörjük, büntetjük magunkat, talán még jobban is, mint az az Irgalmas Bí­ró, aki majd ítél rajtunk, és akinek a nevét nem tudjuk. De van tudományunk, és annak a segítségével újra meg­találjuk az igazságot, és most már majd tudatosan fo­gadjuk el. A tudás több az érzésnél, az élet tudata több az életnél. A tudomány bölcsességgel ruház fel, a böl­csesség feltárja a törvényeket; a boldogság törvényei­nek ismerete pedig több a boldogságnál.” így beszéltek, és e szavak után mindegyik magát szerette a legjobban, de nem is tehettek másképp. Mindegyik olyan féltékenyen szerette a saját egyéniségét, hogy teljes erejével igyekezett lealacsonyítani, kisebbíteni a másokét; és ki­ki erre tette fel az életét. Megjelent a rabszolgaság, sőt, megjelent az önkéntes rabszolgaság is: a gyengék szíve­sen alávetették magukat az erősebbeknek, azért, hogy azok segítsenek elnyomni a náluk gyengébbeket. Meg­jelentek a szent életű férfiak, akik sírva járultak ezek elé az emberek elé, és szemükre vetették, hogy gőgö­sek, elvesztették a mértéket, az összhangot, és kiveszett belőlük a szégyenérzet. Ezeket a jámborokat kigúnyol­ták vagy megkövezték. Szent vér ömlött a templomok küszöbére. Kárpótlásul egymás után feltűntek olyan em­berek, akik azon töprengtek: hogyan egyesülhetnének ismét úgy, hogy bár ki-ki továbbra is saját magát szeret­né a legjobban, nem zavarna senki mást, és ilyen mó­don mindnyájan valamiféle harmonikus társadalom­ban élnének. Egész háborúk törtek ki e miatt az eszme miatt. Ugyanakkor minden hadviselő szilárdan hitte: a tudomány, a bölcsesség és az önfenntartás ösztöne vé­gül is arra kényszeríti az embereket, hogy harmonikus és ésszerű társadalomban egyesüljenek, ezért hát a „bölcsek” a dolog meggyorsítása végett addig is igye­keztek mielőbb kiirtani minden „nem bölcset” - akik nem értik meg az ő eszméjüket -, hogy ne akadályoz­zák az eszme diadalát. De az önfenntartás ösztöne gyor­san gyengülni kezdett, megjelentek a gőgösek és kéjhajhászók, akik nyíltan azt követelték: mindent vagy semmit. Avégett, hogy mindent megszerezzenek, gaz­tettekhez folyamodtak, ha pedig az nem sikerült, ön- gyilkosságot követtek el. Megjelentek a vallások a nem­lét kultuszával: pusztítsuk el magunkat, hogy örökre megnyugodjunk a semmiben. Végül ezek az emberek belefáradtak az értelmetlen munkába, arcukon megje­lent a szenvedés, és ezek az emberek ekkor azt hirdet­ték, hogy a szenvedés a szép, mert csak a szenvedésnek an értelme. Dalaikban a szenvedést dicsőítették. Én a kezemet tördelve jártam közöttük, sirattam, de szeret­tem őket, talán még jobban, mint azelőtt, amikor arcu­kat még nem torzította el a szenvedés, amikor még ár­tatlanok és olyan gyönyörűek voltak. A földet, amelyet beszennyeztek, még jobban megszerettem, mint ami­kor még paradicsomkert volt, csupán azért, mert meg­jelent rajta a bánat. Jaj, én mindig szerettem a bánatot, a szomorúságot, de csak a magamét, a magamét, de őket sajnáltam, sirattam. Feléjük tártam a karomat, és kétségbeesetten vádoltam, átkoztam és megvetettem magam. Azt mondtam nekik, hogy mindennek én, csakis én vagyok az oka; hogy én fertőztem meg őket hazugsággal, én döntöttem romlásba őket! Könyörög­tem nekik, hogy feszítsenek keresztre, sőt meg is taní­tottam őket, hogyan kell keresztet csinálni. Én nem tud­tam megölni magam, nem volt hozzá erőm, de tőlük igenis akartam vállalni a kínszenvedést, szomjúhoztam a kínokat, szomjúhoztam, hogy e kínok közepette az utolsó cseppig kiömöljön a vérem. De ők csak kinevet­tek, és a végén még szent őrültnek tartottak. Menteget­tek: azt mondták, hogy csak azt kapják, amit ők maguk kívántak, és hogy mindannak, ami most van, szükség­képpen be kellett következnie. Végül kijelentették, hogy veszélyessé válók számukra, és az őrültekházába csuk­nak, ha nem hallgatok el. Ekkor olyan erővel hatolt lelkembe a szomorúság, hogy összeszorult a szívem, és azt éreztem, hogy meghalok, és ekkor... nos hát, ekkor - felébredtem.

Már reggel volt, azazhogy még nem világosodott ki, de már hat órára járt az idő. Ugyanabban a karosszék­ben ocsúdtam fel, gyertyám csonkig égett, a kapitány­nál aludtak, és olyan csend uralkodott körülöttem, ami ritka minálunk. Először is felugrottam rendkívüli meg­döbbenésemben; sohase történt velem semmi efféle, még a legjelentéktelenebb apróságokat illetőleg sem; például még sohasem aludtam el így a karosszékben. Ekkor, mi­alatt álltam, és lassan magamhoz tértem, hirtelen meg­akadt a szemem megtöltött, lövésre kész revolvere­men, de egy pillanat alatt ellöktem magamtól! O, most már életet és életet! Magasba tartottam a kezemet, és az örök Igazsághoz fohászkodtam; nem is fohászkod­tam, hanem sírva fakadtam; ujjongás, határtalan ujjongás emelte fel egész lényemet. Igen, élet és igehirdetés! A prédikálást abban a pillanatban határoztam el, még­pedig egész életemre! Megyek hirdetni, mert hirdetni akarom! Mit? Az igazságot, mert én láttam, tulajdon szememmel láttam egész dicsőségét!

És azóta hirdetem is! Ezenkívül - szeretem azokat, akik kinevetnek, jobban szeretem őket mindenki más­nál. Nem tudom, miért van ez így, tehát nem is tudom megmagyarázni, de csak hadd legyen így. Ok azt mond­ják, hogy már most is mellé-melléfogok, így hát mi lesz később, ha már most is ennyit tévedek? Való igaz: mellé­melléfogok, és lehet, hogy később még rosszabbul megy majd. Nem kétséges, hogy ezentúl is tévedek még né­hányszor, amíg meg nem találom a nyitját, hogyan, va­gyis milyen szavakkal és milyen tettekkel kell hirdetni az igazságot, mert ez nagyon nehéz feladat. Hisz ez most is olyan világos előttem, mint a nap, de hát - mondjátok meg nekem - ki nem téved?! Holott minden­ki egy és ugyanazon cél felé halad, legalábbis minden­ki egy és ugyanazon cél felé igyekszik haladni a bölcs­től kezdve az utolsó rablóig, csak más-más utakon. Régi igazság ez, de itt van valami új is: én még téved­ni se nagyon tudok, mert már láttam az Igazságot, lát­tam és tudom, hogy az emberek gyönyörűek és boldo­gok lehetnek, ha nem veszítik el azt a képességüket, hogy éljenek a földön. Én nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy a rossz az emberek természetes állapota. Pedig csakis e hitem miatt nevetnek ők ki engem vala­mennyien. De hát hogy is ne hinnék, amikor én láttam az Igazságot. Nem, nem az eszemmel találtam ki, ha­nem láttam, láttam, és élő képe örökre megtöltötte lelkemet. Olyan tökéletes teljességében láttam, hogy nem tudom elhinni, hogy ne lehetne az embereké. Akkor hát hogyan tévednék? Néhányszor, persze, még el-eltévedek, és talán érthetetlen szavakkal fogok beszélni, de nem sokáig: annak az eleven képe, amit láttam, mindig ve­lem lesz, és mindig a helyes útra fog téríteni. O, én friss vagyok, fürge, és megyek, megyek akár ezer évig is. Tudják, eleinte el akartam titkolni, hogy én rontottam meg őket mind, de ez hiba volt - lám, ez volt az első hiba! Ám az Igazság megsúgta, hogy hazudok, és ezzel megóvott, jó útra térített. De azt, hogy miképpen kell megteremteni a Paradicsomot, nem tudom, mert kép­telen vagyok szavakkal leírni. Almom után elvesztettem a szavakat. Legalábbis a legfontosabb, a legszüksége­sebb szavakat. De nem baj: elindulok és szüntelenül, fáradhatatlanul beszélni fogok, mert mégiscsak saját sze­memmel láttam, noha nem tudom rendre elmondani, mit láttam. Épp ezt nem értik a gúnyolódok: „Álmot láttál - mondják -, ez csak lázálom, hallucináció.” Eh! Roppant bölcs megállapítás! És milyen büszkék rá! Álom? Hogyhogy álom?! Hát az életünk nem álom? Többet mondok: nem baj, ha ez sohase válik valóra, nem baj, ha nem lesz Paradicsom (hisz ezzel magam is tisztában vagyok!), de azért mégis hirdetni fogom. Holott olyan egyszerű lenne a dolog - egyetlenegy nap, egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jönne minden! Az az alapvető: szeresd a többieket úgy, mint magadat. Ez a legfontosabb, sőt ez minden, egyéb jóformán nem is kell: akkor megtaláljuk a nyitját, hogyan kell rendbe hozni mindent. Ez olyan régi igazság, amelyet már billiószor elismételtek, olvastak az emberek, de hát nem vált vérükké! „Az élet tudata több, mint az élet, a bol­dogság törvényeinek ismerete több, mint a boldogság” - ez ellen kell küzdeni! Én fogok is. Ha mindenki akar­ja, rögtön rendbe jön minden...

...Azt a kislányt pedig megkeresem... És most me­gyek! Megyek!

 

 

 

Az elbeszélés animációs film változata. (Egyelőre oroszul - angol felirattal, de készül magyarul is.)

megosztás
Vagy mondjuk ki nyíltan, hogy a szépségnek semmi köze a valóság utánzásához, vagy fogadjuk el - mivel közben megváltozott a valóság -, hogy az ókori és a modern szép szükségszerűen különbözik egymástól. (Stendhal)

 A romantikus szépség titkos-bensőséges kapcsolatot tár fel az emberi szenvedélyek és a természet ősi erői között.

 
Stendhal: A romantika születése (részletek)

 

A szépség a boldogság keresésének bizonyos megszokott módon való kifejeződése; a szenvedélyek az egyedi mód.

 

Az emberi arc modern eszménye:

1. Rendkívül eleven szellem

2. Sok báj az arcvonásokban

3. Szem, amely nem a szenvedélyek sötét lángjától ragyog, hanem a szellem sziporkázásától

4. Sok vidámság

5. Érzelmi aláfestettség

6. Karcsú termet, és elsősorban: az ifjúság élénk arckifejezése

 

 

Semmi sem ellentétesebb egymással, mint az antik báj vagy a capitoliumi Venus, és a modern báj, mint Coreggio Bűnbánó Magdolnája.

(Az itáliai festészet története, 1817)

 

A szépség az egyes századokban tehát egészen egyszerűen azoknak a tulajdonságoknak az ábrázolása, amelyek hasznosak. Az antik szobrok szépsége mindig és mindenekelőtt a testi erőt és az igazságosságot érzékelteti, két olyan tulajdonságot, amelyek iránt mi közönyösség váltunk. Húsz évszázadnyi civilizáció a lelkierőt, a szellemet és az érzelmeket állította a helyükbe.

(1827)

 

Ha egyszer a Champs-Elysees-n összetalálkoznánk Szókratésszel vagy Epiktétosszal, olyat mondhatnánk nekik, amitől alaposan megbotránkoznának: azt, hogy nálunk a nagy jellem nem jelent egyúttal egyéni boldogságot.

Este a fogadáson el kell bájolnunk a vendégeket, másnap pedig csatát kell nyernünk, vagy elegánsan meghalnunk.

A társadalmi ranglétra minden különbsége, ez a boldogsághoz manapság oly fontos árnyalat, szinte már az öltözködésünk módjában is benne van.

A modern nagyvilági modor, a finom viselkedés minden más országot megelőzve jelenet meg Franciaországban. A finom modor akkor keletkezett jelentkezni nálunk, amikor a puskapor feltalálása következtében a francia urak már megengedhették maguknak, hogy ne legyenek többé izomemberek. Egyszeriben megérezték, hogy az eszményi emberi szépséghez elkerülhetetlenül hozzátartozik a szellem. Szellem még a szenvedéshez, még a szerelemhez is nélkülözhetetlen, mondanám német barátainknak.

 

Michelangelo méltó módon ábrázolta egy mindenható és rettenetes isten szolgáit. Ilyen lények jelenlétében szó sem lehet röpke földi boldogságról; az egyetlen gondolat, ami foglalkoztatja a nézőt, az, hogy hogyan kerülje el a poklot.

(1828)

Meg akarjuk ismerni Michelangelót a maga valóságában? Akkor változzunk vissza polgárrá az 1499. évi Firenzében...

 

A személyes erő, amely minden volt az ókorban, szinte semmit sem ér már a mi modern civilizációnk közepette. A puskaport feltaláló barát megváltoztatta a szobrászatot is; az erő ma már csak az alárendeltek számára szükséges. Senkinek sem jutna eszébe megkérdezni, vajon jól oda tudott-e suhintani a kardjával Napóleon vagy II. Frigyes. Mi most azt az erőt bámuljuk, amelyre Napóleonnak volt szüksége, amikor Jaffában bement a pestisesek közé, vagy amelyről akkor tett tanúbizonyságot, amikor teljes lelki nyugalommal elindult a királypárti seregek első zászlóalja felé, a Laffrey-tó partján (1815 márciusában): a lelkierőt. Ma tehát nem ugyanazokat az erkölcsi tulajdonságokat kell érzékeltetnie a művésznek.

 

Hol keressük a régi görögöket?

Nem a hatalmas könyvtárak sötét zugaiban, poros kéziratok tömege alatt roskadozó, lehajtható asztalkák fölött görnyedezve, hanem puskával a kezében, indiánok társaságában vadászgatva az amerikai őserdőkben. Bár az éghajlat arrafelé nem éppen kedvező, de mégis ez az a hely, ahol napjaink Achilleseit és Héraklészeit megtalálhatjuk.

 

Vagy mondjuk ki nyíltan, hogy a szépségnek semmi köze a valóság utánzásához, vagy fogadjuk el - mivel közben megváltozott a valóság -, hogy az ókori és a modern szép szükségszerűen különbözik egymástól.

 

A XX. század forradalma

Eddig még soha nem volt a világon olyan közösség, amelynek mind a huszonnyolc millió tagja ugyanazt a nyelvet beszéli, és ugyanazon nevet vagy szomorkodik. Vajon a művészetek terén meddig búvik még a jellemünk az utánzás mögé? Mi vagyunk a történelem valaha létezett legnagyobb népe (igen, még 1815 után is!), és mégis a kis görög népecskéket utánozzuk, amelyek együtt is alig tettek ki két- vagy hárommillió főt.

Mikor támad már egy olyan nép, amelyiknek a nevelése kizárólag a hasznos és kártékony ismeretén alapul, zsidók, görögök és rómaiak utánzása nélkül?

Egyébként már kezdődik is ez a forradalom, csak éppen nem tudunk róla. Azt hisszük magunkról, hogy hűségesen bámuljuk a régieket, de túlságosan okosak vagyunk ahhoz, hogy az emberi szépséget illetően minden következményével együtt elfogadjuk az ő rendszerüket. Itt is, mint mindenütt, két hit és két vallás van. Kétezer év óta csodálatos módon megszaporodtak a gondolatok, s az emberi agyak elveszítették a következetességre való képességüket.

A társaságbeli emberek érzelmi világa ugyanis már nem olyan, mint a görögöké volt. Az igazi műértők, akik a nemzet többi tagját megtanítják arra, hogy mit és hogyan érezzenek, azok közül kerülnek ki, akik gazdagságban születtek, de jellemükben megőriztek bizonyos természetességet.

Párizs az a színpad, ahol a történelemben valaha létezett legpolgárosultabb nép él.

  

Finom érzékenységgel kutattam-kerestem a szép tájak látványát; kizárólag ezért utaztam. Számomra a táj olyan volt, mint a vonó, amely lelkemen játszik, és azt az arcát mutatta, amelyikről senki sem beszélt.

(Henri Brulard élete)

 

Nehéz nem megtalálni, mit keres a XIX. század: valódi jellemző vonása az erős emóciók utáni szomj... A XIX. század tehát az emberi szív pontos és lángolón szenvedélyes ábrázolásában fog különbözni minden előző kortól.

(Az itáliai festészet története)

 

Célom odahatni, hogy minden néző belenézzen a saját lelkébe, alaposan megvizsgálja, hogyan érez, és ily módon eljusson odáig, hogy saját ítélete legyen, olyan látásmódot alakítson ki magának, amely a saját jellemére, ízlésére, uralkodó szenvedélyeire van szabva... Én a révedező tekintetű, hevesen gesztikuláló, kissé rendetlen ruházatú fiatalemberekkel szeretek elbeszélgetni a Louvre-ban.

 

Szeretem a fiatal festőket, akiknek tűz lobog a szívükben, akiknek nyílt a szellemük, s szerencséjüket nem várják titokban X úrhölgynél töltendő unalmas estélyüktől, vagy attól, hogy - micsoda megtiszteltetés! - időnként whistezhetnek Y úrral.

 

Charlotte angol királyi hercegnő egyik szép metszetportréjában a hatásvadászó, selymes csillogás túl van a nevetségesség végső határán is... Ha a közönség ezt felismerné, a művészek többé nem esnének hasonló hibába, s főleg nem igyekeznének így festeni.

 

Számos nagy ember életrajzát megírtam: Mozartét, Rossiniét, Michelangelóét és Leonardo da Vinciét... közben az az ötletem támadt, hogy egy olyan életet írok meg, amelynek minden apró eseményét ismerem. A baj csak az, hogy művem hőse ismeretlen valaki: én magam.

(Euvres intimes)

 

A Pont du Gard vízvezetékről: Úgy érzem, hogy ez a műemlék ugyanúgy hat, mint valami felséges zene; a kiválasztottak szívének való élmény, míg a többi halandó ámuldozva tűnődik el: ugyan, mennyibe kerülhetett?

 

A festészet nem egyéb, mint a megkonstruált morál.

 

Buzgón harcolok az ellen a doktríner felfogás ellen, amely változatlannak, a szabályoknak állandóan engedelmeskedő egyensúlyban látta a "szépet".

Mivel a költészet és a festészet célja az érzelmi hatás, a költemény vagy kép csak abban a mértékben értékes mű, amilyen mértékben érzelmeket kelt bennünk, megragad bennünket. A benne élő érzelem segítségével mindenki felismerheti - a szabályok ismerete nélkül -, hogy jó-e valamely műalkotás vagy értéktelen.

A "szép" nem esztétikai formuláktól függ, hanem a művész személyiségétől.

 

Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a költemények és a festmények nagy gyönyörűséget okoznak. És mégis nagyon nehéz megmagyaráznunk, miben áll ez a gyönyörűség, amely gyakran a szomorúsághoz hasonlít, s amelynek a tünetei néha azonosak a legélesebb fájdaloméval. A költészet és a festészet sohasem arat nagyobb sikert, mint éppen akkor, amikor sikerül elszomorítania bennünket.

 

A feladat: egyszerre költőnek és szobrásznak lenni. Evégből elképzelni minden tárgyat, amelyet le akarunk írni, s csak akkor foglalkozni a stílussal, amikor már teljesen rabul ejtett bennünket a megfestendő kép; el fogunk ámulni, milyen könnyű mesteri módon írni.

Soha se döntsünk azért, quia magister dixit (mert így tanította a mester), hanem vizsgáljuk meg a mestert meggyőző érveket. Maximákat alkalmazzunk a régiek ízlésére. Utánzót még sohasem neveztek lángésznek az emberek. A szerző csak az által nagy, amit maga alkot.

 

Shakespeare iránti csodálatom napról napra nő. Ez az ember soha nem untat, ő a természet legtökéletesebb képmása. Ő az a tankönyv, amelyből tanulok... Semmit se tudott. Ne tanuljunk meg tehát görögül! Érezni kell, nem pedig tudni!

 

Shakespeare A makrancos hölgyét olvasom. Jelenetről jelenetre haladva bámulom e nagy ember lángelméjét, és elképzelem, milyen képet vágnak hozzá drámai érzék híján szűkölködő színdarabgyárosaink.

 

Raffaello minden metaforát meg tudott festeni.

megosztás