"Istenem, mit ér a civilizáció, ha elfelejtettük, amit a legutolsó négereknél is tudnak: megidézni a halottakat..." (Szerb Antal: Utas és holdvilág című regényének részlete, 1937)

Minden nagy, közös motiváció vallásnak nevezhető, mivel követőitől erős hitet vár el, és egy teljes világkép elfogadását. A vallás kozmoszt teremt, s minden, ami rajta kívül van, az a káosz formátlan, idegen birodalma. A kozmosz közepén megnyilatkozik a szent, ott magasodik a világtengely (axis mundi), a csatorna, amelyen fel tud emelkedni (transzcendálni) az ember.

Az alábbi ábrák a három legfontosabb világalkotó elem helyét mutatják meg az egyes vallásokban. Smiley jelzi a „szentet” (a végtelen tökéletességet), szürke vonal az időt, piros nyíl pedig a halált.

 

Primer világkép (természeti vallások)

Az ősi vallások a természet ritmusát fogadták el világrendnek. Olyannyira, hogy egyes törzsek nyelvében azonos szó jelölte a „világot” és az „évet”. Az év vége a világ végét jelentette. Szó szerint: el kellett pusztulnia a régi évnek, amely elkopott, elfáradt, és isteni erővel töltekezve kellett elkezdődnie az újnak. A ciklikus világszemlélet mindig a végtelen tökéletességhez tér vissza, onnan „indítja újra” magát. A természeti vallások hívei nem akarnak változtatni a világon, nem gondolkodnak fejlődésben, hanem egyszerűen elfogadják azt, amit a természet ad: az élet nagy körforgását.

 

Zsidó vallás

 

A mai nyugati fejlődéseszmény a zsidóságtól ered. Szerintük Isten, a történelem irányítója, okkal teremtette a világot, amelyben az idő lineárisan halad, a kezdettől a vég felé. Ez a szemlélet kettészakította a végtelen tökéletességet: egyik felét a múltba helyezte, másikat a jövőbe. (Innét kezdve a rajzokon a múltbeli állapotot „aranykornak” nevezzük, a jövőbelit pedig „utópiának”, azaz: képzelt tökéletes világnak.) A zsidók számára Dávid király uralkodása volt a tökéletes kor, és ennek visszaállítását várják a messiástól. Fontos tudni, hogy a zsidóság nem a túlvilágon, hanem még a földi életben akarja elérni az Isten által megígért Új Jeruzsálemet. (Ezért van a rajzon a smiley a halált jelző piros nyíl előtt.)

 

Kereszténység

 

A nyugati időszámítás Jézussal kezdődik. Nem véletlenül. A hozzá kötődő eszmerendszer emelte ki az embert a természet fogságából, és adott neki önálló, szuverén egyéniséget. A kereszténység szerteágazó történetének most három nagy korszakát jellemezzük: az eredeti, az intézményesült és a hanyatló időszakot.

 

Eredeti (jézusi) kereszténység

Bár a kereszténység a zsidó vallásban gyökerezik, mégis alapvetően különbözik tőle, mert Jézus nem csak a kiválasztott Népet akarta felszabadítani, hanem minden egyes Embert. Példát is mutatott ebben: visszautasította a pusztai kísértéseket, a folyton csábító anyagi világot. Tanításai azt hangsúlyozzák, hogy az új élet szellemi természetű, azaz: csak belső megújulás útján érhető el. Az ember régi énjének (jelképesen) meg kell halnia, hogy egy magasabb minőségben újjászülethessen. Ehhez persze hatalmas lelki erő kell, amit Jézus maga közvetít: az úrvacsorában szétosztja testét, hogy ezzel a hívek Isten végtelen tökéletességében részesüljenek.

 

Intézményesült (pápai) kereszténység

A mély lelki válságban szenvedő Római Birodalom 394-ben felvette a kereszténységet, majd azzal a lendülettel át is formálta. Mivel milliós tömegeket kellett fegyelmezni vele, így a lélek szabadságát hirdető eszméből hamar a terror eszköze lett, a szelíd Megváltóból pedig a Végítélet félelmetes Bírója. A  birodalom romjain épülő középkor a földi életet "siralomvölgynek" mondta, s az újjászületés lehetőségét (Krisztust meghazudtolva) a túlvilági létbe helyezte. S mivel a mennyország pozitív motivíciója önmagában kevésnek bizonyult, elrettentésül kitalálta a poklot, majd Krisztus után ötszáz évvel megnyitotta a túlvilági alkudozás piacterét: a purgatóriumot. 

 

Hanyatló kereszénység

Idővel az eszmei és hatalmi harcok kikezdték az intézmény egységét, és 1054-ben bekövetkezett a nagy egyházszakadás. Mindkét fél úgy látta, hogy ő járja a helyes utat: a nyugati „egyetemesnek” (katolikus) nevezte magát, a keleti pedig „igazhitűnek” (ortodox). Később még tovább aprózódott a kép: keleten Konstantinápoly elfoglalása (1453) okozott hangsúlyeltolódást, nyugaton pedig a protestantizmus megjelenése (1517). 

Az évszámokat egyszerűsítve ábrázoljuk a változásokat: függőlegesen az 1000-es, vízszintesen az 1500-as tengellyel metsszük el a kereszénységet jelképező kört. Az első kép még az egységet mutatja, a második az egyházszakadás utáni állapotot (’R’ nem más, mint Róma, ’R2’ pedig a „második Róma”: Konstantinápoly). A harmadikon látható, hogy a török hódítás után keletre tolódik az ortodox egyház (az oroszok szemében Moszkva a harmadik Róma). A negyedik azt mutatja, hogy a Rómával szembeszálló protestáns egyházak (református, evangélikus, anabaptista, unitárius, kvéker stb.) megjelenése újabb törést jelent.

 

Felvilágosodás

 

Bár az „Ész százada” megrendítette az egyház hatalmát, a felvilágosodást alapvetően ugyanaz a vallási energia hajtotta, mint a kereszténységet. A gondolkodók hittek abban, hogy az emberiség valaha egy tökéletes (természeti) állapotot élt meg, amelyhez a tudomány segítségével újra vissza lehet találni. A „közjó” pedig éppen olyan utópia, mint a mennyország, jól bizonyítják ezt a francia forradalom egymásnak ellentmondó jelszavai: „szabadság, egyenlőség, testvériség vagy halál”.

 

Nemzeti eszme

 

Magyarországon a legkönnyebb bizonyítani azt, hogy a nemzeti eszme is csak egy újabb vallás: Istenhez szóló könyörgést (Kölcsey Himnusza) választottunk nemzeti imádságnak...  Európa népei a 19. század során lázasan keresték ősi mítoszaikat, hogy kialakítsák határozott önazonosságukat. Történetírásuk évszázadok hőstetteiről ömlengett, politikusaik pedig arról álmodoztak, hogyan emelik majd nemzetüket minden más népek fölé. A nagytőke a 20. században ügyesen ki is használta ezt a vallásos lelkesedést, és két borzalmas háborúba sodorta bele a világot. 

 

 

ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT 

 

A nemzet felemelésének eszméje szülte a nyugati kultúra utolsó nagy aranykor-utópia párosát. A 20. és 21. század már egészen más hatások alatt formálódik. Ezekkel foglalkozik a "Mitikus narratívák" című cikk (itt olvasható). 

megosztás
Előfordult már nyilván mindenkivel, hogy egy regényben, filmben úgy alakítják a körülményeket, hogy épp a bűnözőnek szurkolunk. Van, hogy mindenek ellenére ő a szimpatikus, a nyilvánvaló bűn ellenére is. Bulgakov Wolandja és kísérői is ilyenek...

Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.” – mondja Woland Lévi Máténak A Mester és Margaritában. A fény és az árnyék, a jó és a gonosz, a fehér és fekete ellentéte örökös toposz az irodalomban. De ez a Woland – ő valahogy más. Noha ő lenne itt a gonosz, mégis bünteti a bűnöket, a bűnösöket. Pedig ebben a különleges regényben ő a sátán. A sátánt – akit gyakran neveznek Belzebubnak, Azazellnek, Lucifernek, Mefisztónak és egyéb démonnak – a világirodalomban nagyjából kétféleképpen ábrázolják: a középkorban főleg komikus megjelenítést kap, egy olyan lény, amely folyton csatát veszít Istennel folytatott harcában. Ez fontos volt, hozzá tartozott az egyházi propagandához. Később pedig, például a romantikában, a bibliai történet az alapja, az angyalok bukásával. Így aztán nagyon érdekes, hogy Bulgakov a forradalom utáni moszkvai emberek szélsőségesen zavart értékrendszerét éppenséggel a „rosszakkal” akarja helyrehozatni.

Az alábbiakban nem a mű értelmezésére teszek kísérletet, nem keresek és adok magyarázatokat tisztázatlan kérdésekre, nem elemzem a regényt – van már nagy szakirodalma –, csupán néhány gondolatomat osztom meg Moszkva váratlan látogatóiról, az ördögi kvartettről: a nevükről és szerepükről. Persze, a regényben vannak még más nagyon jól ismert nevek is, beszélő és bibliai, mitikus nevek – de ők nem tartoznak a látogatók közé, nekik más szerepük van, így nem ennek az írásnak a témái.

A démoni csapat vezetőjével már a regény elején megismerkedünk, megtudjuk, hogy drága, szürke öltönyt visel, külföldi cipőt, sőt, sétapálcája is van. Egyik szeme fekete, a másik zöld, ferde ajkak, simára borotvált orca, fekete, aszimmetrikus szemöldökök. Vagyis idegen. A neve sem véletlen: középkori német írásokban lehet rábukkanni a Faland névre, amely ott keresztény mitológiára vezethető vissza, a jelentése pedig csaló, becstelen. Vagy például Goethe a Faustban a boszorkányok éjszakája (Walpurgisnacht) jelenetben Mefisztót „ifjú Voland”-nak nevezteti.

Bulgakov Wolandot különböző helyzetekben, más-más formákban, kinézetben, viselkedésben mutatja az olvasónak, úgyhogy újra és újra másként látjuk. Moszkva lakóit figyeli ő, akik helyzettől függően vagy furcsa embernek látják, zavarodottnak, bolondnak – vagy pedig külföldi kémnek, akit azonnal be kell zárni. Persze, az is felmerül bennük, hogy gonosz, netán túlvilági erőket képvisel, melyekben ugyan ők egyáltalán nem hisznek.

Egyszerre mindegyik regényi térben és időben képes létezni Woland, el is mondja: „Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban…”; ott van a regényi jelenben is, mindent tud a múltról, a jelenről, az emberekről, a sorsról. Tudja, hogy Berlioz halálát mi okozza majd és mikor; hogy a rokona Kijevben él, és mik a tervei; hogy Szokov a büfében romlott halat árul; kitalálja mások rejtett gondolatait, vágyait – Woland tehát tényleg mindent tud. Ő nem hétköznapi ördög: nem azért jött, hogy tegye a gonoszságot, hanem hogy büntesse azt. Vagyis afféle bíróként jelenik meg, aki elítéli és megbünteti a vétkezőket, a képmutatókat – mindazokat, akik gyáván mást vallanak a világ előtt, mint amit valójában tesznek. A büntetés: halál. A legnagyobb bűn az árulás, így a regényben Júdásnak és Meigel bárónak hamar vége.

Woland arra igyekszik kényszeríteni az embereket, hogy maradjanak hűek önmagukhoz, segíteni akar nekik, ezáltal túlhaladta Mefisztót. Egyetlen büntetés sem ok nélküli – a rossz, a gonoszság nem kívülről jön, hanem belül van, az emberekben, akik egyfolytában szövögetik gonosz terveiket. A mindenhol jelenlévő gonoszság karmai közül kell kimentenie a Mestert, akit a huszadik század harmincas éveinek hazug, orosz irodalmi-művészeti élete ellehetetlenített; valamint Margaritát, aki által kiderül, hogy a szerelem mégsem mindenható, és egyedül a nő sem tudna segíteni a Mesteren.

Woland nem erkölcsi forradalmár. Nem akarja megváltoztatni a világot, csak tárgyilagosan fürkészi. Igazából csak felgyorsítja az amúgy is várható eseményeket. Azt az elméletet képviseli, hogy a történésekbe az ember nem tud beavatkozni, mert minden előre meghatározott; vagyis ebből a helyzetből csak a transzcendencián át vezet a kiút:

„– Nem kell ide semmiféle álláspont – mondta a különös professzor. – Jézus létezett, és punktum.

– Valamiféle bizonyítékra azért szükség volna... – kezdte Berlioz.

– Nem kell ide semmiféle bizonyíték…” – mondja már a regény elején Woland Berlióznak és Hontalannak, akik merészen mutatják ateista mivoltukat. Woland szerint viszont bőven van hely az életben Jézus és az ördög számára is. Az ember sorsáról tehát másvalaki dönt, nem pedig maga az ember, és Woland az egyik „másvalaki”.

 

Woland nem osztja Jesua véleményét, miszerint minden ember jó; ő felosztja az emberiséget jó és rossz emberekre, illetve egyszerűekre és nem egyszerűekre. Ez talán a mű ellentétekre épülő elemei közül a legfontosabb, mert ezzel domborodik ki a szerző félelme, vagy talán csak reményvesztettsége: nincs remény. Ugyanis Woland távozásával nem lesz katarzis, nem tisztul meg Moszkva, nem győz a jó a gonosz felett, a legtöbb bűnös vezetőt csupán áthelyezik egy másik, hasonló jellegű vezetői állásba…

 

Korovjov-Fagót a leghatásosabb tagja Woland csapatának. A kinézete: „Apró fején zsokésapka, kurta-furcsa kockás zakó rajta, ugyancsak levegőből szabott... Öles termet, de valószínűtlenül sovány, válla keskeny, s arckifejezése – hadd hívjam föl erre külön a figyelmet – csúfondáros.” A külsőjéről nyilván eszünkbe jut az Ivan Karamazovnak megjelenő ördögalak.  És mit mond az ő neve? Melyik neve a fontosabb, beszélőbb? A Korovjov mintha nem is lenne lényeges, mintha csak akkor találta volna ki, amikor rákérdeztek: „ – De hát kicsoda ön? Mi a neve? – kérdezte egyre szigorúbban, és fenyegetően közelebb lépett az illetőhöz. A polgártárs azonban egy szikrát sem ijedt meg. – A nevem? Hát mondjuk... Korovjov.” A „Korovjov” töve, a „korov” engem a kóróra emlékeztet; utána is jártam, szláv nyelvekben valóban kórót jelent, sok mindenre rábukkantam keresgélés közben, még az is lehet, hogy mi vettük át mondjuk a szerbből ezt a szót. Azonban számomra ez inkább zsákutca a regénnyel kapcsolatosan, így a másik neve után eredtem, a Fagót után. Ez már érdekesebb, ugyanis ha figyelembe vesszük, hogy többször is karvezetőként, énektanárként mutatkozik be, a fagott pedig egy hangszer, akkor máris van kapcsolat, de még nem a rosszasággal. Azonban olaszul a fagottnak van egy másik jelentése is, mégpedig afféle tökfilkó, suta, ügyetlen figura. (Nyilván más, a latinra építő nyelvekben is hasonló a helyzet, egyik ismerősöm ugyanis, aki spanyol nyelvvizsgára készül, mesélte, hogy amikor Mexikóban élt egy évig, fagottónak nevezték, ha valamit ügyetlenkedett.)

Korovjov – Fagót afféle végrehajtó a műben, Woland végrehajtója: leleplező. Behemóttal, a macskával együtt a szatirikus jelenetek irányítói. Ez pedig azért gonoszság, mert az ember nem szereti, ha lelepleződik. Az ő tréfáik nyomán jut el a cselekmény több helyszínen is a végső leszámoláshoz. Kettejük alakja a középkori démonábrázolás modern változata.

Behemót – arra mondjuk, aki nagytestű, esetlen. A regényben ez a macska neve. A macskákról pedig köztudott, hogy ősidők óta nagy szerepük van a mágiában, a természetfelettiben, a démoniban – hol gonoszként tűntetik fel őket (pl. boszorkány-macska, fekete macska), hol pedig segítőként (pl. szerencse-macska). Woland missziójában neki is fontos szerepe van: el kell lopnia például Berlióz fejét. De nem ő dönt életről és halálról, noha könyörtelen azokkal szemben, akik megérdemlik. Ő is végrehajtó, de legfőképp provokátor és félelmet keltő. És, mint afféle macska, megenged magának olyan szabadságot is, hogy olykor magát Wolandot is provokálja…

Azazello – a természetfeletti team negyedik tagja később jelenik meg. Első pillantásra ördögi: „– Azazello! – Hívására kicsi, sánta, vörös emberke szaladt ki az előszobába, fekete trikó simult feszesen testéhez, bőrövébe kés volt szúrva, sárga agyar a szájában, bal szemén hályog.” Ijesztő figura. Mi más is lehetne ezzel a névvel? Hiszen nem más ez a lény, mint az ószövetségi Azazel, a gyilkos démon. A regényben brutális leszámolásokat hajt végre, nem írom le, mi mindent, hogy aki még nem olvasta, ne innen tudja meg. J A lényeg, hogy igazi ördögi arcát mutatja, hisz viselkedésével dörgölőzik azokhoz, akiket végül is kinyír. Ugyanakkor kimondja a lényeget, amikor a Mesterhez szól; összefoglalja Woland filozófiáját, ezzel együtt a regényét, elmondja azokat a gondolatokat, amelyek az alkotó egyént foglalkoztathatják: „– Jaj, hogy mondhat ilyet értelmes ember létére! – korholta Azazello. – Nézze: barátnője Mesternek szólítja, mind a ketten éreznek, gondolkoznak, hogy lehetné­nek halottak? Talán bizony ahhoz, hogy az ember élőnek érezze magát, okvetlenül kórházi ingben, gatyában kell kuksolni a pinceodúban? Nevetséges!...”

Előfordult már nyilván mindenkivel, hogy egy regényben, filmben úgy alakítják a körülményeket, hogy épp a bűnözőnek szurkolunk. Van, hogy mindenek ellenére ő a szimpatikus, a nyilvánvaló bűn ellenére is. Bulgakov Wolandja és kísérői is ilyenek, legalábbis számomra. Valahogy szurkoltam nekik, pedig sok-sok otrombaságot követtek el. De akik ellen vétettek, azok mind-mind álszent, képmutató, buta emberek voltak – és a butaság is egyfajta bűn.  Wolandék eltérnek a hagyományos rossztól. Nem napjaink gonoszai, bűnözői, nem is csupán természetfeletti, mitologikus démonok: ők meg szeretnék oldani az álságos helyzetet, jó útra szeretnék téríteni az embereket. Semmi sem mindennapi, annak ellenére, hogy a hazug szereplők éppen hogy mindennaposnak akarják hinni azt, ami nem az, még akkor is, ha saját szemükkel látják a csodákat. Mert erősen hiszik, hogy nem hiszik. Ahogy Istenben sem, úgy a gonoszban sem hisznek. Ezért választhatott Bulgakov ilyen szócsöveket gondolatai közlésére, mert általuk bemutathatta, hogy a hétköznapi élet – nem élet.

megosztás
Ha valóban létezett Jézus, akkor egyszerűen a tanításai miatt ölték meg, akárcsak Szókratészt. A hatalom sose nézi jó szemmel, ha valaki arra buzdítja a népet, hogy belső törvényeket kövessen.

1. Válság

Kétezer évvel ezelőtt a maihoz hasonló lelki válságot élt meg a nyugati világ. A Római birodalom világnézeti sokfélesége (görög istenek, perzsa kultuszok stb.) félelmetes bizonytalanságot eredményezett.

Mi volt az oka ennek a bizonytalanságnak? Az, hogy már nem kis közösségekben éltek az emberek, és a kultúrák keveredése miatt megrendült az ősi mitologikus világnézet. (Több tízezer éve az ősi törzsek mítoszaikkal "rendezték be" maguk körül a világot, megmagyaráztak minden fontos jelenséget, és szigorú szokásaikat átörökítették az újabb nemzedékekre. Az őskorban mindennek és mindenkinek határozott helye volt a kozmoszban, és ez a rend az istenektől eredt.)

Krisztus előtt ötszáz évvel indult meg ennek a biztos világnézetnek a bomlása. Helyét különféle vallások vették át, amelyek mindenféle ellentmondástól, kérdésektől feszültek. Például: istenek vagy emberek törvényeit kövessük? (Antigoné); mennyire ismerjük meg magunkat? (Oidipusz); halhatatlan-e a lélek? milyen a túlvilág? (misztériumvallások). Pedig a vallás célja éppen az, hogy megoldást nyújtson a lelki válságokra.

Ebben a bizonytalan világban valahogyan rendet kellett tenni, meg kellett jelölni egy biztos pontot. Az ősi jelképek nyelvén szólva: az istennek le kellett szúrnia a világoszlopot, hogy irányt mutasson és elpusztítsa a káosz kígyóját. Ezzel megismétlődhetne a teremtés pillanata, feltöltődhetne isteni erővel a világ.

(A lenti képen: a kilencedik/a beavatási videójának elején a főpap úgy jelöli ki a szertartás helyét, hogy jelképesen megismétli a káosz kígyójának megölését. Leszúrja az axis mundit, azaz: a világoszlopot, amely a törzs számára az ismert világ közepe.)

 

2. A zsidó vallás

Kétezer évvel ezelőtt óriási szükség volt egy ilyen frissítésre, de az akkori vallások nem voltak képesek ekkora erőt sugározni. Az istennek személyesen kellett megjelennie a világban, s ez a csoda éppen a zsidóknál történt meg. Nem véletlen. Három fő oka a következő:

- lineáris történelemszemlélet: a zsidók voltak az elsők, akik nem körforgásként képzelték el a világidőt, hanem egyenes vonalú folyamatként. Szerintük Istennek célja van a teremtéssel, és különösen a "kiválasztott néppel", a zsidósággal.

- messiásvárás: a babiloni fogságot és a római megszállást megszenvedő zsidóság reménykedve várta egy jobb kor eljövetelét. Prófétáik azt jövendölték, hogy egy Dávidhoz hasonló nagy király állítja majd helyre Izrael dicsőségét.

- vallási válság: a zsidó nép nagyon szigorú szabályokat követett: a Mózes által küldetett tízparancsolatot és több száz további törvényt, amelyet az írástudók (farizeusok) olvastak ki a Tórából. A törvényekkel két nagy probléma van: kívülről szabályozzák (tehát kényszerítik) az embert, és kizárólag a bűnökre koncentrálnak. Ha egy vallás azt akarja elérni, hogy legyünk jók, akkor belsővé kell tennie a törvényeket, és nem kényszeríteni, hanem ösztönözni a jóra. Ehhez egyszerre szükséges a szabadság és az önismeret, amelyet a legenda szerint a messiásként tisztelt Jézus hirdetett a zsidóknak.

 

3. Jézus "életrajza"

Miért olyan szerteágazó és ellentmondásokkal teli Jézus "életrajza"? Elsősorban azért, mert nem is  életrajz. Inkább: útmutató. Lényege egy mondatba is belefér: önzetlenül tégy jót másokkal, s így a környezeted mennyországgá válik. De ez így magában röhejesen egyszerű és unalmas. Hogy hatásosak legyenek a tanítások, az ókorban történetek formájában fogalmazták meg őket. Jézus "életrajz"-írói is így tettek: a két legősibb és legerősebb sztori elemeiből rakták össze az evangéliumot. Az egyik a hős útja, másik a véráldozatok „forgatókönyve”.

A hős útja

Joseph Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá, hogy a mítoszok rendszerint egyetlen történeti sémát követnek. Ezt a minden mítoszban közös szerkezetet Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.

A monomítosz egyszerűsített szerkezete (a jézusi megfelelésekkel):

1. kalandra hívás (angyali üdvözlet, betlehemi csillag)

2. mentor (Keresztelő Szent János)

3. a küszöb átlépése (bevonulás Jeruzsálembe)

4. próbák, szövetségesek, ellenségek (próbák: gyógyítás, csodatételek, tanítás; szövetségesek: tizenkét tanítvány; ellenségek: farizeusok, főpapok)

5. krízis (a pusztai böjtölés végén a sátán három kísértése)

6. küzdelem (ítélet és kereszthalál, azaz: a passió)

7. újjászületés (feltámadás)

8. a kincs megosztása (húsvét után 50 nappal leszáll a szentlélek)

 

Véráldozat

Az ősi hiedelmek szerint az elfáradt, erőtlen világ csak az istenséggel való közvetlen érintkezés útján részesülhet a szentség erejéből. Az őskorban ez konkrétan úgy nézett ki, hogy megették az istent. Az emberáldozati szertartások egy iszonyú tragédiából erednek, az "őseseményből". Amikor a halhatatlannak hitt vezér a törzs szeme láttára pusztult el, ösztönösen nekiestek és széttépték. Később ezt játszották újra, abban a hitben, hogy az istenné váló ős erejét veszik magukhoz a véráldozati szertartásban. Jézus szenvedéstörténete (passió) pontról pontra követi ezt az ősi sémát is:

1. ünneplés, az áldozat és az isten azonosítása (Jézus királyi bevonulása Jeruzsálembe)

2. szertartásos meggyilkolás (keresztre feszítés)

3. szétszaggatás (korábbi elem: nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus szétosztotta a kenyeret és a bort, mondván: "Ez az én testem és vérem.")

4. pokoljárás (Jézus három napig feküdt holtan)

5. feltámadás (mennybemenetel húsvét hétfőjén)

 

Miért kellett meghalnia Jézusnak?

Ha valóban létezett Jézus, akkor egyszerűen a tanításai miatt ölték meg, akárcsak Szókratészt. A hatalom sose nézi jó szemmel, ha valaki arra buzdítja a népet, hogy belső törvényeket kövessen. Jézus kivette a fegyvert a papság kezéből, hiszen gyakorlatilag a zsidóság összes törvényét elsöpörte az aranyszabály (szeresd felebarátod, mint önmagad).

Ennél azonban egyetemesebb magyarázat is van. Jézus útja jelképes, így halálát sem kell szó szerint venni.  Példát adott azzal, hogy meghalt önmagának és újjászületett a közösségnek - értve ez alatt az egész emberiséget.

 

4. Az őskeresztények

Kik voltak az első keresztények? Azok a zsidók, akiknek elegük volt mogorva vallásukból, és a Jézus-történet hatására elkezdtek bízni az emberi jóságban. A Tóra azt üzeni: "Szemet szemért, fogat fogért". Ezzel szemben Jézus azt mondja: "Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is." Ez magában nagy hülyeségnek tűnik, hiszen félő, hogy így csak kihasználnak, kinevetnek bennünket az emberek. Az őskereszténység lényege az a bizalom, hogy mégis van értelme önzetlenül jónak lenni. Nem tudjuk, hogy mikor adja vissza a világ ezt a jóságot. Pont ezért nevezzük hitnek.

Egy 19. századi regényben így nyugtatja meg a bölcs szerzetes a hitét vesztett hölgyet: "Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehaladást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szeretetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe." (Dosztojevszkij)

 

5. A bűn kérdése

De mi van, ha nem mindig sikerül jónak lenni, és néha vétkezik az ember?

Először is azt kell tisztázni, hogy kétféle bűn van: az egyik az írott törvény ellen vét (bűnös), a másik az íratlant sérti (farizeus).

A farizeus
A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és az okoz neki örömöt, ha látja, hogy mások vétkeznek. Öntelt módon ítéli el a bűnöst, azonosítva őt a bűnével. Ezzel szemben Jézus szétválasztja a kettőt, tanításának lényege: gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst.
A hegyi beszédben rámutat a farizeusok hibáira. Így figyelmezteti őket:
"Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük!"
Bűn és bűnös szétválasztásának legerősebb példája a házasságtörő asszony története, amelyben Jézus a kövezni készülő tömeget így állítja le: "Az vesse rá az első követ, aki maga is bűntelen."

A bűnös
Röviden így szól a tékozló fiú története: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. Jézus legfontosabb példázatának megfejtése a következő:
- apa: a közösség
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!

 

Mi a bűnök forrása?
Az evangélium szerint a negyven napja böjtölő Jézust három gondolattal kísértette meg a Sátán:
- változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
- ugorjon le a templom tetejéről, az Isten úgyis elkapja
- fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt

Az ókori ember, ugye, történetekkel tanított, és ezekben a történetekben még a lelki folyamatokat is megszemélyesítette. Ha ma gondolkodunk erről, akkor nem valamiféle "lény"-ként elképzelni a Sátánt. Nem a pokolban kell keresni, hanem a lélekben. A görögöktől kölcsönzött fogalommal így nevezhetnénk: hübrisz. Szerintük ugyanis a legnagyobb bűn a túlzott elbizakodottság, amit ma így mond a köznyelv: EGO.

Ennek legerősebb példája Oidipusz, a thébai mondakör tragikus hőse, aki:
- megölte az apját: tehát elfordult az istentől (apa = ős = ős-ten = isten)
- birtokolta az anyját: az anya(g)i világot

Ami Oidipusznál a jóslat, az Jézusnál a sátáni kísértés:
- ugorjon le: forduljon el az istentől (ezzel elveszítve a hitét)
- fogadja el a világuralmat: önző módon vegye birtokba az anyagi világot

A bűnök forrása tehát a bennünk tomboló önzés, a Sátán maga az EGO. "Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság." - írja Umberto Eco. 

Jelképes az a mozzanat is, amikor Jézus kizavarja a kereskedőket a jeruzsálemi templomból: kitakarítja az önzést az emberi szívből. (A Jézus Krisztus Szupersztár című film azonos jelenetében a modern kor kísértései jelennek meg: fegyverkereskedelem, prostitúció, kábítószerpiac, tőzsdei manipulációk.)

 

 

megosztás
Több ezer élő nyelv létezik a világon. Megtanulhatunk néhányat, de mindet nem ismerhetjük. Vajon elég indok-e ez ahhoz, hogy mindent a GT-vel fordíttassunk? Az alábbi szöveg a fordításról szól, így nem árt, ha van kéznél egy idegenszavak szótára. :)

Vannak, akik azt vallják, hogy a nyelvnek csupán az egymás megértését szolgáló szerepe a fontos, de az már lényegtelen, hogy helyesen használjuk-e vagy sem, szép-e vagy sem, hagyományos-e vagy modern. Nos, a nyelv legfontosabb szerepe kétségkívül a megértés és a megértetés. Azonban mind több olyan zavar keletkezik a kommunikáció során, amely nehezíti, bizonytalanná, esetleg lehetetlenné teszi azt. Ha tehát a kölcsönös megértés elakad, a nyelv elveszíti szerepét. Számos tényező befolyásolja mindezt, többek között az idegen nyelvekről fordított sok-sok szöveg is. Alapvető követelménynek kellene lennie, hogy a fordítók ne csak az általuk kitűnően ismert idegen nyelvvel, hanem az anyanyelvükkel is a lehető legmagasabb szinten bánjanak.

A minap a Beatles együttesről néztem egy visszatekintő filmet, s abban elhangzott, hogy a ’80-as években még senki sem tudott itt angolul… Na, hát nem éppen senki, de hogy lényegesen kevesebben, az is biztos! Akkoriban a német nyelv dukált az orosz kötelezettség utáni nagy felsóhajtásban – de bármelyik is volt a két nagy germán közül, az biztos, hogy a konyhanyelvnél csak a hivatásosak jutottak tovább. Így aztán aligha tűnt fel a tömegeknek, hogy például egy-egy film szinkronja olykor bizony nem híven tükrözi az eredeti nyelven meglévő tartalmat. Általában sok dicséretet kapott a magyar szinkron, mind a szövegeket, mind a színészeket illetően, azt emelve ki többek között, hogy a fordítók milyen bravúros nyelvi leleménnyel oldják meg a nehéz helyzeteket, mint például a szójátékok, az idiómák, vagy a kifejezetten kultúrspecifikus jelentések fordítását. Persze, ez mind igaz – de amennyit így adtak, annyit el is vettek azáltal, hogy az eredeti szöveg esetenként más jelentéstartalmat, más asszociációs lehetőséget, másfajta megértést kínált. Ma már sokan rájöttek arra, hogy az eredményes idegennyelv-tanulás a tanulandó nyelv valós környezetében a legjobb, de ezt nem mindenki teheti meg. Így azután mind többen nézik a filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal. Ez tanulásra és szinten tartásra egyaránt nagyszerű – és arra, hogy az igényesek igenis észrevegyék a különbségeket!

A hibás filmszinkronoknál azonban van rosszabb is: a „guglifordító”. Bizonyára már sokan gyűjtögetik serényen a viccesnél viccesebb, vagy éppen szörnyűbbnél szörnyűbb fordítóprogram-szövegeket. Amikor az idegen nyelvű szöveget magyarra fordítjuk, akkor nem szavakra bontva fordítunk, hanem azt fogalmazzuk meg magyarul, amit a lefordítandó szöveg közöl az olvasóval, vagyis amit tartalmaz. Nem az egyes szavak jelentése a fontos, hanem az értelem, amelyet szöveggé kovácsolva hordoznak. A nyelvek – s így a kultúrák – különbözőképpen tagolják a valóságot. Akkor tudunk jól fordítani, ha érezzük s tudjuk ezt a „másként tagolást”. Először tehát a közlés tartalmát kell a fordítónak egyértelműen megértenie, majd azután azt magyarul megfogalmaznia. Ha hiányzik ez az előfeltétel, akkor megtörténhet, hogy érthetetlen, hamis vagy anyanyelvi szempontból hibás lesz a fordítás. A fordító célja mindig az kellene, hogy legyen, hogy a magyar olvasó is ugyanazt az információt értse a fordításból, mint amit az idegen nyelvű ért az ő szövegéből.

Sokan azt látják jó megoldásnak, ha létrejönne egy tökéletes gépi fordítási lehetőség. Vagy legalábbis egy jól használható. A számítástechnika világában semmi sem lehetetlen. Számos előnye lehet egy ilyen fordítói szoftvernek. A huszadik század második felében a tudományos kutatások új területeként került a nyelvészek figyelmének középpontjába a gépi fordítás lehetősége. Úgy vélték, hogy a gépi munka forradalmasítja majd a fordítói munkát. Ha a tudományos, a politikai, a szakmai információk fordítása összehasonlíthatatlanul felgyorsulna, az hozzájárulna a különböző kultúrák egységesüléséhez. Legalábbis így vélték akkoriban. „…az európai kultúra a nyelvi szakadékokat áthidaló közvetítőnyelv iránti sürgető igénnyel találja magát szemben. A feladat ma még sürgetőbb, mint tegnap. Európának azonban számot kell vetnie történelmi küldetésével is, hiszen földrészünk nyelvek sokaságának bölcsője, melyek mindegyike, még a legtávolabbi is egy népcsoport ’szellemét’ fejezi ki, és ezeréves hagyományt hordoz. Összeegyeztethető-e vajon a közös közvetítőnyelv szükségessége a nyelvi hagyományok megőrzésének igényével?” – teszi fel a kérdést Umberto Eco, majd később így folytatja: „Az európai kultúra jövője semmiképpen sem a soknyelvűség totális győzelme…, hanem olyan emberek közössége, akik képesek megragadni egy más nyelv szellemiségét, aromáját, légkörét.”[1]  Vagyis értik a „kulturális univerzumot”.

 

Érdekes folyamat, ahogyan a gép matematikai kódokká alakít egy nyelvet, majd azt vissza egy másik nyelvvé, de csak az olyan szövegek fordítását bízhatjuk gépekre, amelyeket az eredetiség, az egyéni stílus igénye nélkül írtak meg, ezek tehát a már említett tudományos, szakmai, politikai szövegek.

Mindegy, hány szót tápláltak be a gépbe, nem biztos, hogy az mindig a jót választja ki a megfelelő szövegben, minthogy minden nyelvben léteznek szinonimák, az alapjelentés sajátságos árnyalataival. Ezért a programok úgy készültek, hogy kiválasztáskor a valószínűség elvét követik. Statisztikai módszerekkel osztályozzák a szavakat, használatuk gyakorisága alapján felosztják szokásos, kevésbé szokásos és ritka szavakra, s előnyt kap a kiválasztásnál a szokásos kifejezés, mert a legnagyobb valószínűséggel tartalmazza azt a szemantikai árnyalatot, amelyre szükség van. Ez az eljárás módszertanilag valóban igazolt esetenként, de az adekvát fordítás lehetőségét nem nyújtja. Persze, van egy másik lehetőség is: egymás mellé állítja a gép az összes lehetséges fordítási variációt – megfelelő jellel, hogy tudjuk, párhuzamokról van szó –, és rábízza az olvasóra, hogy saját értelmezése szerint válasszon. El tudunk képzelni egy olyan szöveget, ahol például a magyar ’megy’ ige minden szinonimája ott sorakozik az adott mondatban? Az előbbi szerint, vagyis a gyakoriság szerinti kiválasztásnál viszont helyenként unalmas lenne a szöveg, ha mindig ugyanazt a szót választaná ki a gép egy-egy megfelelő szinonima helyett. 

 

Különös nehézségeket okoznak még az állandósult szókapcsolatok, szólások, közmondások. Elképzelhető, hogy meg lehet „tanítani” egy gépet minden létező közmondásra, de addig törnünk kell a fejünket, vajon mit jelent az, hogy „A reggeli órának arany van a szájában”, (Morgenstunde hat Gold im Munde.), vagy a „Korai madár elcsípi a kukacot”, (The early bird catches the worm.), esetleg a „Ki korán kel, két szerencsét kaparint” (Ko rano rani, dve sreće grabi.)? Ezek, ugye, közmondásoknak tűnő szókapcsolatok. Persze, könnyen rájövünk, hogy mindegyikük a „Ki korán kel, aranyat lel” közmondásunk más-más nyelvű megfelelője, de egy lefordított szövegnek nem az a feladata, hogy olvasóját soronként találgatásokra buzdítsa, hacsak nem rejtvényről van szó.  

 

Minden nyelvnek sajátos szerkezete van. Nem lehet gépi fordításról beszélni a nyelvi rendszerek precíz adatai nélkül. Minthogy nincs meg a világ minden nyelvének pontos leírása, így a leíratlanok nem is kerülhetnek bele egy gépi fordításkombinációba. Vagyis, ha működik is a gépi fordítás, az nem azt jelenti, hogy bármilyen nyelvről bármilyen nyelvre azonnal „kidobja” számítógépünk az új szöveget. A nyelvi struktúrákat először össze kell vetni, hogy megállapíthassuk kongruenciájuk mértékét, rokonságukat vagy különbözőségüket. Ez a nyelvészek dolga: lexikológiai, morfológiai, szintaktikai tényezőket vizsgálnak és mérnek, azaz: leírják a nyelvet. Éppen erre a minél pontosabb és minél több nyelvnek a leírására ösztönzi a nyelvészeket a gépi fordítás létrehozatalának ügye. Könnyebb a dolgunk, ha azonos nyelvcsaládbéli nyelveket hasonlítunk össze. Az indoeurópai nyelveknek például csak alany-állítmány kongruenciájuk van, míg anyanyelvünknek van állítmány-tárgyi megegyezése is, minthogy igeragozásunk kétféle: alanyi és tárgyas. Tehát, hiába a nyelvészek próbálkozása, hogy olyan nyelvleírást találjanak, kutassanak ki, amely minden nyelvtanra alkalmazható, ez még eddig nem sikerült. Pedig a Tesnière-féle valencia-dependenciaelmélet, az austini, searli stb. beszédaktusmodellek azzal a céllal készültek, hogy minden nyelvre alkalmazhatóak legyenek. De mindig adódik egy nyelvi rendszer, melyre valamilyen szinten egy-egy modell, leírás nem alkalmazható. Az általános kifejezhetőség elve az, hogy minden nyelv képes minden tartalmat propozíciós szinten (körülírással, metakommunikációval) kifejezni; de nem minden nyelv képes minden illokúció (maga az elmagyarázás) megvalósítására. Egyes törzsi nyelvekben, mint például a szubanuni indiánok nyelvében, nincs illokúciós nyelvi eszköz arra, hogy vizet kérjenek, mert ez náluk nem nyelv-, hanem kultúrspecifikus tény, azaz, akinek vízre van szüksége, az odamegy a patakhoz, és kiszolgálja magát. Tehát ezt a beszédaktust az ő nyelvükben nem analizálhatjuk, mert akként nem is létezik; amit nem analizálhatunk, az nem írható le, ami pedig nem írható le, az nem alakítható át matematikai kóddá. Vagyis géppel nem fordítható le.

 

Valószínűleg nem egyedülálló a japán nyelv abban a különlegességében, miszerint nem mindegy, hogy ugyanazt a mondatot nő vagy férfi mondja-e. Nem a nyelvtani nemekre gondolok, nem a közlendő tartalma itt a lényeg. Például az „ott jön egy autó” mondatot, amennyiben egy férfi közli japánul valakivel, a mondat végén hozzáteszi a „jo” szócskát, ha nő a beszélő, a „va” kerül a mondat végére – e szócskák külön-külön jelölik a beszélő nemét, nem úgy, mint pl. a szláv, vagy latin nyelvek bizonyos igeragozásainak végződései. Utóbbit el tudom képzelni gépbe táplálva, a nyelvek nyelvtani jellegzetességeiként. De nem tudom elképzelni, hogy amennyiben a gép nem „hallja”, nem „látja” a beszélőt, akkor hogyan tesz ki annak nemére vonatkozó külön jelet a japánban, ha az a célnyelv, viszont a forrásnyelvben nincs semmiféle jelölés a beszélő nemére vonatkozóan?

 

Nem tudom továbbá, hogyan boldogulna egy gép a szabatosság terén? Itt vannak például a partikulák. Valószínű, hogy Ulrich Engelnek nem volt igaza, amikor magyar-német viszonylatban vizsgálódva azt állította, hogy a magyar partikulaszegény nyelv! A magyar nyelv modalitásával foglalkozott többek között Keszler Borbála, Kiefer Ferenc és John R. Searl is. Mint kiderült, az illokutív partikulák (pl. az –e kérdőszó) magyar sajátosságok! Hogyan lehet a modális alapértékeket programnyelvre írni? Ha partikulákban gazdag nyelvekről fordítunk partikulaszegény nyelvre, komoly félreértések is előfordulhatnak. Ha egy nyelvben nincsenek például árnyaló partikulák, az illető mondatot, amelyben a partikulának fontos szerepe van a beszélő álláspontjából, úgy kell erre a nyelvre fordítani, hogy ezt az álláspontot, árnyalást, vagyis a modalitást valahogy meg kell magyarázni. Hozzá kell tehát valahogy fűzni, hogy: „… mondta udvariasan/mérgesen/kétkedőn…” stb. Valószínűleg a bibliafordításokkal is többek között ez a baj, hiszen ide-oda fordítgatták hol partikulásról partikulátlan nyelvre, hol vissza, miközben akár szöges ellentét alakulhatott ki a szövegekben. De erről az is eszembe jutott, hogy nem minden nyelv számára természetes európai nyelvi gondolkodásunk, ahogyan mi az eseményeket a múltból a jövő felé történő folyamatként osztályozzuk, s megkülönböztetünk igeidőket. A partikulák – legalábbis a németben – éppen így alakultak ki, például a „dann”-ból lett a „denn”. Ugyanakkor olyan nyelvek is vannak, Európán kívül, melyekben nyelvtani kategória nem utal az igeidőre. Tehát azok az emberek másfajta rendben beszélnek az eseményekről, számukra más a fontos, másként tagolják a valóságot, például az idő helyett a cselekvés tárgyának formája és anyaga dönti el az igető változatát. Ezt nehéz megérteni a mi gondolkodásunkkal, márpedig a gépiesítéshez először meg kell ismerni, majd megérteni, leírni, kódolni. Talán érdemes lenne próbálkozni azzal, hogy ne a nyelvek egyetemes jegyeiből induljunk ki akkor, amikor a géppel akarjuk megtaníttatni a nyelveket, hanem azok különbözőségeiből. A modern nyelvészeti és pszichológiai kutatásoknak számos érdekes megállapításaik vannak ezen a területen.

 

Mindig adódik egy újabb vélemény, egy újabb felfedezés, mindig feltevődik egy újabb kérdés, amelyre az eddigiek alapján nem lehet válaszolni. Érvek és ellenérvek sorakoznak az eredendő, ősnyelv mellett és ellene; a nyelvek különböznek, s ez nehezíti a kommunikációt. Tehát minden törekvés, amely a megértés könnyítésére irányul, fontos, így az is, hogy megpróbálkozzunk a gépi fordítással. Az ezzel kapcsolatos kutatások az USA-ban kezdődtek. Valószínűleg nemcsak a műszaki fejlettség miatt éppen itt, hanem azért is, mert egy, az amerikai deskriptív iskola kutatási módszere, a disztribúciós elemzés gazdag anyaga szolgált a gépi fordítás bázisául. Mégis, a nyelvészek legtöbbje már a hatvanas évek végére rájött, hogy mennyire más az ember az ő nyelvi kreativitásával, mint egy gép. Elvetették abbéli illúziójukat, hogy az emberi agy gépre cserélhető a bonyolult szövegek fordításakor. Noha a szovjet kutatók is világhírű fejlesztéseket tudhattak magukénak, a lelkesedés mindenütt csökkent. Igen, de talán csak nyelvészeti oldalról. Mert a fordítás üzlet is! A számítástechnika meg végképp az! Mára már igen nagy versengés folyik a piacon a fordítási memóriát hasznosító programok, vagy inkább a programozók között. A röviden TM-nek (translation memory) nevezett programok szöveges adatbázisok, melyekben hatalmas kétnyelvű szövegtárakat tároltak. Ezek továbbfejleszthetők. Úgy működnek, hogy a tárolt, kész szövegekből a gép fordítás közben kikeresi a már azelőtt lefordított és betáplált részeket, majd beilleszti őket az új szövegbe. Ez tehát csak a két szöveg megegyező részeivel tehető, azaz, ha a lefordítandó szövegben fellelhetők a korábbiakkal egyforma részek, amelyekre a számítógép találhat mintát. Ha nincs minta, nincs fordítás. A kész szövegeknek pedig előzetesen valahogy az adatbázisba kellett kerülniük. Valószínűleg sokévnyi, fáradságos emberi munkával. Azonban nem hiszem, hogy véglegessé tehető, éppen azért, mert a nyelv egy élő, mozgó, emberfüggő dolog, tehát állandóan változik, alakul, s ezt az alakulást a programnak/szoftvernek követnie kell. Hacsak nem készül el egy olyan változat, amely képes „ellesni” az ember gondolkodását; a nyelvhez, mint nagyon is érzékeny lényhez fűződő érzéseit, elvárásait; szavakhoz, kifejezésekhez való viszonyulását; ezt a sok összetevőjű személyes világot, mely egyedül még az emberé. Ha a kimondott szavak mögül hiányzik az őket tápláló emberi gondolkodás és érzésvilág, úgy azok igazságtartalma is sorvad. Nem tudom, felbontható-e matematikai kódokra, algoritmusokra például az emberi érzelem. Hogyan táplálhatók be az árnyalatok, mi alapján döntse el a gép a szöveg hangulatát; hogyan tud egyéni döntéseket hozni az ízlelgetett lehetőségek alapján? Minden nyelvnek egyéni kulturális történelme, háttere van, amely meghatározza a nyelvi asszociációk jellemző mivoltát. A gépi fordítás csak a szövegek „csontvázát” adhatja meg, ott, ahol a nyelvek között koefficiensek vannak az adekvát mondatjellemzők szempontjából, vagyis ha ezek jelen vannak mind a fordítandó, mind a célnyelvben, a nyelvtani szerkezetbeli különbségtől eltekintve.

 

Foglalkozni kell az internacionalizmusokkal is. Az internacionalizmus szónak itt egy újabb jelentéséről van szó, nem a nemzetköziség elvéről, hanem olyan szavakat és kifejezéseket nevezünk röviden így, amelyeket sok nyelven hasonlóan mondunk, írunk, s amelyek ezeken a nyelveken ugyanazt jelentik. Ehhez ma már a legkisebb követelmény a legalább négy, de inkább öt-hat nemzeti, világ- illetve kultúrnyelvben való hasonlóság. Az internacionalizmus szakkifejezés alatt tehát egy egyidejű, multilingvális jelenséget kell értenünk, mely része a „rendszerközinek” az interszisztémának, s megjeleníti, képviseli az egyes nyelveket; a nyelvhasználat szempontjából pedig úgy határozhatjuk meg, mint a többnyelvű megérthetőségnek egy elemét. A nyelvészeti kutatások arra irányulnak, hogy az említett szavak java része talán nem is nevezhető internacionalizmusnak, csupán „európaizmusnak”, hiszen a legtöbb esetben latin, görög, vagy görög-latin elemekből alkotott szavakról van szó, ezek pedig kimondottan az európai kultúrtörténet tanúi. Íme, egy példa a sok közül, ahol csupán némi eltérés van a szavak írásmódjában és kiejtésében: magyarul kultúra, angolul culture, németül die Kultur, szerbül, oroszul (és valamennyi szláv nyelven, ha nem vesszük figyelembe a cirill betűket) kultura, olaszul cultura stb. 

És akkor itt vannak még az ún. „hamis barátok” (faux amis, false friends, falsos amigos, falsche Freunde) és a pszeudointernacionalizmusok is, hiszen őket is leginkább egyszerűen az idegen szavak közé, esetleg az internacionalizmusok közé szokás sorolni. A „hamis barátok” olyan szavak, amelyek benne vannak ugyan a nemzetközi nyelvkörforgásban, ugyanolyan vagy nagyon hasonló alakban, de az egyes nyelvekben mégis más-más a jelentésük, tehát csak látszólagos megfelelések. Ezeknek a szavaknak a használatakor lexikai átfedések alakulnak ki, ennek oka a hangi hasonlóság, ugyanis a hasonló hangalakok mintegy sugallják a hasonló jelentéstartalmakat, és ez hibához vezet. Például az angol és a német cold és kalt hideget jelent, ezért a legtöbben az olasz caldo-t is hideg-nek vélik, holott olaszul ez a szó éppen meleget jelent. Vagy például magyarul, szerbül, horvátul a szolid szót többnyire szerény, nem hivalkodó jelentésében használjuk, míg a németben ez erős, szilárd, tartós. A németek az akadémikus kifejezés alatt azt értik, hogy valakinek diplomája van, mi magyarok pedig azt, hogy az akadémia tagja. Ezeket a hamis barátnak nevezett szavakat, szópárokat az internacionalizmusok alcsoportjaként kell kezelnünk, s különös figyelemmel kell követniük őket a nyelvtanároknak, fordítóknak.

A pszeudo- vagyis álinternacionalizmusok tipikusan „angolosan viselkedő” szavak, minthogy kitalálóik és terjesztőik angol mintára alkották meg őket, de az angol nyelvben valójában nem is léteznek. Leginkább jellemzik a reklámok nyelvezetét, de hallhatók a fiatalok zsargonjában, s terjednek a nemzetközi politikai, gazdasági és technikai köznyelvben is. Többnyire keverékképzések, téves fordítások, félrehallások vagy analóg képzések során jönnek létre. Minthogy analóg- és keverékképzések, félrehallások tulajdonképpen csak egyazon nyelvcsaládon belül történhetnek, ezért a magyarban ál-internacionalizmusok nem is nagyon fordulhatnak elő. (Itt csupán az idegen szóhoz kapcsolt magyar igekötő a hasonló jelenség, akkor, amikor az illető idegen szó már tartalmazza az igekötőt, pl. meginvitál – invitál, beinkasszál – inkasszál, kiexportál – exportál stb.) Ha azonban figyelmetlenül fordítunk, még képesek leszünk arra is, hogy „behozzunk” a nyelvünkbe például német keverékképzéseket, mint amilyet nemrég hallottam fiatalok körében: „Add már a hendidet, hadd nézzem meg!” A németek a rádiótelefont nevezik das Handy-nek. Ez a szó nem létezik az angolban, ők az említett tárgyat mobile-nak nevezik. Sok ilyen ál-angol kifejezés terjed a mai fiatal németek nyelvhasználatában, s ezek a szavak élik saját életüket, főnévként kapnak természetesen egy német névelőt, beépülnek a nyelv grammatikai és szemantikai szerkezetébe, igeként ragozhatók stb. Mit lehet ezekkel kezdeni gépi fordításkor? Remélem, nem lesz belőlük hendi(kep), a szó „hátrány”-os jelentésében!

 

A fordítást végzőket és a lefordított szövegeket szemlélve kétféle fordítás van: ösztönös és tudatos. Egyik sem elég azonban önmagában, amint azt a gyakorta megjelenő leiterjakabok, hamis barátok, nyelvi, stílusbeli, szó-, mondat- és szövegszerkesztési hibák is bizonyítják. Ha az ösztönös fordító a fordítástechnika tudományos részébe is legalább belelátna, ha a „tudományos” fordító többet hallgatna nyelvi ösztönére, akkor jobb célnyelvi szövegek jönnének létre egy-egy fordítás során.

 

Amíg szépirodalmi szövegeket régebben csakis íróink, költőink fordítottak, a lefordított művek éppúgy az ő alkotásaiknak is számítottak, mint ahogyan műalkotások maguk az eredetik. Hiszen a fordítás a fordító egyéni döntéseinek eredménye. De mindig van számos választási lehetőség: ahogyan egy alkotó dönt, az jellemző az ő szubjektív stílusára, így tehát az új mű fordítása egy újabb alkotás is. Klasszikus példa erre Edgar Allan Poe: A holló című versének három csodálatos magyar fordítása Babits Mihálytól, Kosztolányi Dezsőtől és Tóth Árpádtól. Nem hiszem, hogy a gép képes az egyéni stílus visszaadására. Legfeljebb arra, hogy a szubjektív műfordítói választások előtt – vagy közben, esetleg utánuk – felkínálja azokat az objektív elemeket, amelyek a fordítandó és a célnyelv rendszerében közös törvényszerűségeknek számítanak, a két nyelv valósághoz való viszonyában használhatóak. Így tehát a művészi szövegeket sosem lenne szabad „gépbe tenni”, mert olyan nyersfordítások alakulnának ki belőlük, mint amilyet éppen ebből a célból alkotott Weöres Sándor Schiller: Der Handschuh című költeményéből A kézcipő címmel. Sikerült megtalálnom Képes Géza munkáját is, amely egy remek műfordítás. További gondolatszövések helyett, zárásul, de nem feltétlenül befejezésként, íme, a két szöveg:



[1] Umberto Eco 1998. A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.

megosztás
Tapasztalatom szerint a "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni.

"A költészet egyszerű fönsége"

Amikor kreatív szövegalkotási feladatot adok magyarórán, mindig akad egy-két lelkes diák, aki megkérdezi: "Írhatom versben?" Rövid habozás után rábólintok, ezzel az apróbetűs kitétellel: "figyelj, korántsem biztos, hogy remekmű születik, megeshet, hogy végül magad is azt mondod, hogy jobban jártál volna a prózával." Utóbbi jóslatom ritkán teljesül - korunk diákköltői általában elégedettek rögtönzött faragványaikkal. Nem is csoda, hiszen számukra a vers elsősorban vizuális jegyekben válik el a prózától. Másfél évtizede kérdezem a középiskolásokat: mitől vers a vers?, s a legfőbb ismérvek még mindig a rím, a sor és a strófa. Miért nem jut eszükbe a ritmus, a dallam és a zene? Mert nem füllel, hanem kizárólag szemmel olvasnak (és alkotnak). Túl egyszerű lenne ezt azzal magyarázni, hogy zajos világunk egyre inkább elsorvasztja bennük az írott szöveget életre keltő belső hallást.

Már másfélszáz évvel ezelőtt hasonló jelenségről számolt be Arany János A magyar nemzeti vers-idomról című tanulmányában. A bevezető finom iróniával jellemzi a 15-16 éves diákot, aki alig kóstolt még bele a stílus világába, máris nem habozik "saját szóvirágait Pázmán avatag nyelvének, saját versgyakorlatait Zrínyi bukdácsolásainak elébe tenni". Mivel magyarázza ezt Arany? Azzal, hogy a diák nem emelkedett még oda, "hogy a nyelv erejét, a compositio hatalmát, a költészet egyszerű fönségét érezni tudná: rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti; ha ez csinos, vonzó, képdús, ifjú lelke dagályának megfelelő, szeretni, – fordítva únni, kicsinyleni fogja." Arany pontos diagnózisához jól illeszkednek a másik fantasztikus költőtanár, Babits Mihály fél évszázaddal későbbi szavai: "Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. (...) Aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől. Természetesen ezt az élvezőképességet nem itt, az iskolában, egy év alatt, sajátítod el. A csírái kell hogy lelkedben legyenek: minden egészséges lélekben meg is vannak." (Az irodalmi nevelés, 1910)

Babits után száz évvel sem kétséges, hogy a diákokban a stilisztikai érzék alkotó fejlesztésével lehet megnyitni az utat a líra értő/érző befogadása felé. Arany tanulmánya pedig tökéletes kézikönyv ehhez: "Arany verstana rugalmas és modern eszköztár, középiskolában is fel lehetne használni, segítségével már a nyelvtanórákon jó alapot lehetne szolgáltatni a versek feldolgozásához" - írtam tizenöt éve a szakdolgozatomban.


Versgenerátorok

Ha megkérdezzük Arany Jánost, hogy mi a különbség próza és vers között, akkor az alábbi természettudományos hasonlattal felel:

"Próza és vers. – Csalatkoznék, ki ez utóbbit csupán a lebegő mértékben, a rím öszhangzatában keresné. Folyó és kötött beszéd közt, a tartalmat nem tekintve is, lényeges a különbség. Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze; úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával." (A magyar nemzeti vers-idomról, 1856)


Egykori témavezető professzorom, Horváth Iván szerint Arany jól modellezi a költői-befogadói kompetenciát, mivel "energetikus-generatív versszemléletéből következőleg nála nem lehet elkülönült versmondattant, ütemtant stb.-t találni, hanem csakis az egész költői nyelvet átható erőket, szabályokat." (Horváth Iván: A vers, 1991)

Ezeket az "erőket, szabályokat" nyugaton egészen különleges módokon vizsgálták a tudomány hőskorában. A német gondolkodótárcsához mellékeltem ismertetőt, az angol könyv hosszú címe magáért beszél:

John Peter (1679): Mesterséges verselés: a latin versszerzés új módszere, mellyel bárki közönséges képességekkel rendelkező ember, aki csupán az ABC-t ismeri, és csak 9-ig képes számolni, még akkor is, ha egyetlen szót sem ért latinul, és fogalma sincs arról, mi fán terem a vers, könnyedén megtanulja, s méghozzá oly röpke idő alatt, mint e könyvecske végigolvasása, hogy miként készítsen ezerszámra hexametereket és pentametereket hibátlan latinsággal, hibátlan versléssel és értelmes jelentéssel



Tapasztalatom szerint a fentiekhez hasonló, úgyszólván "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni. Az iskolai versírás célja természetesen nem a régi magyar költészet gazdagítása (bár ismer az irodalomtörténet egy-két ügyes archaizáló hamisítót1), hanem az, hogy a diákok az alkotáskor mozgósított energiákat befogadóként is hasznosítani tudják majd, megérezvén például Zrínyi "bukdácsolásainak" gyönyörű ritmusát.

Permutációs verstan kezdőknek

...Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől
Légyen te szent neved áldott
Néped által hőn imádott

Pusztulni hont sosem hagyád,
Erőt harchoz Szentlelked ád
Volt csata kit elvesztettünk
Kértük mindig tápláld kedvünk

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át
Vitézeknek szíve telve -
Reményeddel töltötted be

Győzelemnek szép hajnala
Népedre hogy felvirrada...

A fenti himnusztöredéket egy tizedikes tanítványom, Zoboki Noémi írta 2004-ben, irodalom szakkörön. Tartalmilag nem egészen korhű (hiszen jóval későbbi haza- és nemzetfogalmat vetít vissza a 17. századba), ritmikailag azonban ügyesen utánozza a régi magyar verselést. Három pontban részletezem az általa használt fogásokat:

1. határozott névelő elhagyása
Ha (Arany fogalmait idézve) a folyó beszédet kötötté akarjuk tenni, akkor a ritmusnak felül kell írnia a prózai szövegalkotás szabályait. Ennek egyik első áldozata a határozott névelő, amely a 16. században még nagyon fiatal szófaj2 volt, nem hiányolta a nyelvérzék, ha elmaradt. Noémi egyetlen egyet sem használt versében, elkerülve ezzel a fölösleges "bukdácsolást", amit ez a mindig előre furakodó, hangsúlytalan szófaj okoz. Milyen sután, iskolásan hangzott volna a harmadik versszak harmadik sora, ha épp a névelő kerül a hangsúlyos pozícióba:

*A vitézek szíve telve

Helyette a szerző elhagyta a névelőt, és (hogy megőrizze a szótagszámot) elegánsan megtoldotta a főnevet egy raggal:

Vitézeknek szíve telve

Összehasonlításképpen: Balassi hatvansoros versében ("Bocsásd meg, Úr Isten...") mindössze három határozott névelő van, a Szigeti veszedelem első kétszáz sorában is csak 33, a Toldiban (szintén kétszáz sorban) már 78. Az utóbbiakkal azonos terjedelmű Hét krajcár című Móricz-novellában pedig 125.


2. elbeszélő/befejezett/befejezetlen múlt idő használata

Az alábbi (mai magyarban már ismeretlen) igeidő-változatokat kizárólag a régies hangzásuk miatt idézem fel - pontos nyelvtani funkciójuk ismertetése hosszabb magyarázatot igényelne.
A ma használatos múlt idő jele: -t/-tt, az úgynevezett elbeszélő múlté: -a, á/-e, é. Ékezet nélkül határozatlan ragozást (alanyi), ékezettel határozottat (tárgyas) fejez ki. Előállításuk nagyon egyszerű. Néhány példa:

  • talált > talála; találta > találá
  • rejtett > rejte; rejtette > rejté
  • hallott > halla; hallotta > hallá
  • érzett > érze; érezte > érzé

Van, hogy trükkösebb az átalakítás, mert a szótő is módosul:

  • volt > vala
  • jött > jöve

Zrínyinél igen gyakori az elbeszélő múlt idős alak: "az földre tekinte", "világot megnézé", "archangyalt magához hívá", "Hatalmas karommal verém nemzeteket", "És meg is áldám", "kezde könyörgeni", "sugár szárnyait ereszté égnek" stb. Noémi versében két helyen fordul elő: "Pusztulni hont sosem hagyád", "Népedre hogy felvirrada".

Befejezetlen múltat a jelen idejű igéhez kapcsolt "vala" létigével tudunk képezni. Ám vigyázzunk: gyakori használata a változatosság rovására mehet. Tinódi Lantos Sebestyén súlyos önrímekbe tudott beleszaladni históriás énekeiben:

Sőt császár Rezembe akkoron vala,
Csak kevesen ő táborába vala,
Vitéz Maximilián herceg vala,
Császár körül szépön forgódik vala.
De lám, Károl azt mind jól érti vala,
Ingolstadra kúrfirst hogy siet vala,
Ki császárnak jelös várasa vala,
Három zászlóalja népet választa.
(Első Károl császár hada Saxóniába, 1546)

A befejezett múlt az előbbitől csak annyiban különbözik, hogy múlt idejű igéhez kapcsoljuk a "vala/volt" létigét. Néhány példa Zrínyitől:

Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt meg (Szigeti veszedelem, I/73.)
Mert meg nem holt vala iszonyu csapásban (IV/19.)
Szulimán Harsánhoz már érkezett vala (VI/1.)
Basa megszállott volt már egy nagy malomnál (VI/60.)

 

3. inverzió (költői szórend)

A magyar nyelv lazább szórendje remek lehetőséget nyújt a versek ritmusbeli tökéletesítésére. Így definiálja Arany az inverzió fogalmát: "A beszéd oly módoni összeforgatása, hogy a minek a prózában elül kellene jőni, hátrább marad és viszont." Erre Noémi verse is ad néhány példát:

Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől (...)
Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

Ám mielőtt elemzésükbe fognánk, ismerkedjünk meg a "hangsúlyos góc" fogalmával. A már hivatkozott Arany János tanulmányból idézünk hosszabban:

"A magyar rhythmus követeli ezt, mely a legszorosban összetartozó részeket egy hangsúlyos góc köré gyűjti, (...) s ezáltal egyszersmind a körmondatos szerkezetnek ellene munkál, azt már elemeiben lerontja, mint ez a rhythmus természetében fekszik. Mert vegyük példaul, ezt:

Szent körösztfán ha imádlak,

bárki észreveheti, hogy a ha kötőszó legszorosban az imádlak igéhez tartozik, szokott szórend által pedig attól messzebb esnék, s úgy némi körmondatosság színét viselné:

Ha szent körösztfán imádlak,

sőt a két párhuzamos hangsúly helyett csupán egyet adna: amott ugyanis: szent és im-ádlak kettős nyominték van, itt csak a szent tartja meg a hangsúlyt. Így ezekben:

Szörnyű halál kit meggyőzött.
(Kit szörnyű halál meggyőzött.)

És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.
(És nem leszen, ki őket te testedről elűzze.)

Ugyanazon Chladni-féle összerázkódása a legszorosban együvé tartozó mondatrészeknek, hogy a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjön. De történik e felfordítás gyakran azért is, hogy a hangsúlyos szó a sor vagy ütem elejére essék, s azt megnyomva, erősebb rhythmust adjon, mint:

Szépen ha beszélnek...
nál kik egyebet...
menni ha akar...
Pogányt ki kardra hí...

Látnivaló, hogy itt a hangsúly: („ha szépen beszélnek”, „kik nál egyebet” stb.) a megjelölt szótagon nyugszik, azért kell annak sor vagy ütem elejére szökni."

Eddig az idézet. 

Mit is hangsúlyoz Arany? Hogy kerüljük a "körmondatosságot", azaz, igyekezzünk úgy rendezni az elemeket, hogy a sorok (legalábbis ritmikailag) lezártak legyenek. Ezt úgy tudjuk megoldani, hogy a tartalmilag hangsúlyos szavakat ritmikailag hangsúlyos helyekre ("góc") tesszük. Nyelvünk és verselésünk a sor elejére kívánja ezt a gócot, így (a szintén hangsúlyos sorvégi rímmel együtt) két fix pont alakul ki minden sorban. A versmondat többi eleme ezen gócok között "rezeg", éppen úgy, mint Chladni kísérletében a homokszemek. Ha jobban megnézzük, ütemhangsúlyos verset írni nem más, mint egyszerű kombinatorikai feladat. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból Noémi szövegének két sorát.

Így nézne ki a harmadik versszak eleje hagyományos (prózai) szórenddel:

*Ha áttörte a pogány török a féltve őrzött magyar határt...

Mi a gond vele? Először is az Arany által jelzett "körmondatos szerkezet", másrészt pedig a két fölösleges szótag (16 helyett 18). Első lépésként egy merész mozdulattal cseréljük meg a tagmondatokat és hagyjuk el a névelőket:

Féltve őrzött magyar határt
*ha áttörte pogány török

Az első sorban szépen kialakult a hangsúlyos góc ("féltve") és a felező nyolcas ritmus, ám a második sután biceg a sor elején ragadt kötőszótól. Cseréljük meg a félsorokat:

*Pogány török ha áttörte

A sor eleji hangsúly rendben, már csak a rímet kell kihozni. Ehhez a mai fülnek szokatlan, de a 16-17. században gyakori közbeékelést alkalmazunk, így a kész verssor:

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

 

Világvége felező tizenkettesben

Kétségkívül nem a legkönnyebb iskolai feladat az ütemhangsúlyos versgenerálás, hiszen egyszerre terheli a logikai és nyelvi kompetenciát. Hiszem mégis, hogy ezen az úton tudunk legközelebb jutni a régi magyar költészet befogadásához. Kilencedik évfolyam végén például a barokk költészet "beugrója" az egyik híres Pázmány prédikáció ("Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl") versbe foglalása. Magam is megpróbálok verset faragni ezeken az órákon:  

Ember, figyelmezzél Istennek szavára
Igéje mondatott lelkednek javára
Urunk ez világot midőn lángba dobja
Végső sententiát Szent Fia kimondja
Harag szörnyű napján azki bűnben lészen
Krisztusnak szavától bizonnyal megretten
Fertelmes farkasit mert ördögnek dobja
Heon ő bárányit jobb felől állatja
Első jövetelén azmi szelíd vala
Végső jelenésén pallost emel karja
Kis Jézusnak testét fekteték jászolba
Világnak Bírája ül majd fényes trónra...

  

Lábjegyzetek:

  1. James Macpherson egy általa kitalált mitológiai alak (a 3. századi Osszián) 1760 körül "megtalált" verseivel vált híressé. Művei olyan gyorsan és mélyen beépültek a skót nemzeti hagyományba, hogy a közvélemény nem volt hajlandó tudomást venni a későbbi leleplező tanulmányról. Hazánkban Thaly Kálmán adott ki hamisított kuruc verseket 1903-ban, úgy, mintha rég elveszett Rákóczi-kori művekre bukkant volna. Költői tehetségét bizonyítja, hogy még Ady Endrére is hatottak versei. Tíz évvel később buktatta le egy irodalomtörténész.
  2. A határozott névelő nyelvünk belső fejlődésének eredményeként jelent meg a 16. században, a távolra mutató névmás ("az") főnévhez rögzítésével. Eleinte a mássalhangzóval kezdődő szavak előtt is a kétbetűs formát használták: "Az török áfium ellen való orvosság" (Zrínyi), a ma ismert szabály csak később fogalmazódott meg. A 19. század sűrű aposztróf-használata azt mutatja, hogy az általános nyelvérzék még egy ideig hiányolta a hosszabb alakot: "Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését." (Tizenkét pont, 1848)
megosztás
A gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt...

Nem létezik abszolut Jó és Rossz. Hiszen minden ezen a világon csak vélemény, nézőpont, amely lehet hogy nem jó a másiknak. Jó – Rossz nem léteznek külön-külön sem, csakis együtt. Ezt úgy érthetjük meg, hogy mindig valamihez képest jó vagy rossz egy dolog. Továbbá ami az egyik embernek jó, egy másiknak lehet hogy rossz. Tehát el kell fogadnunk, hogy minden ember egyedi, egyéni nézőponttal és igazsággal továbbá erősségekkel és gyengeségekkel, ennélfogva senki sem tökéletes és ezért hibázhatunk, és a gyermekeink is hibázhatnak.

Miért kiemelkedően fontos erről beszélnünk?

A büntetés miatt. A büntetés célja az engedelmesség, továbbá egy általunk helyesnek tartott irány megszabása a gyermek számára, de biztos hogy ez a jó a gyermekemnek is? Ami biztos az az hogy a büntetés aláássa egy gyermek vagy személy önbecsülését és önállóságát. És talán megakadályoz egy gyermeket vagy felnőtt személyt abban, hogy kibontakoztassa a benne rejlő képességeket és tehetségét, mivel a büntetés negatív érzelmeket generál: tehát a gyermek félni kezd, nem bízik önmagában és ennélfogva gátolttá válik.

Azonban a gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt, szégyenli magát, vádolja és nem szereti magát.

Ezért nagyon fontos a szülői feedback, vélemény, értékítélet, mivel a gyermek önbizalmát erősítjük ezzel vagy éppen ellenkező esetben az önbizalmát vesszük el.

A szülő a gyermekének a „tükre“ és ily módon képes és kell is, hogy gyermekének a tulajdonságait a visszatükrözze, és ezáltal segítse őt egy reális önkép kialakításában. Az a gyermek, aki reálisan megtapasztalja pozitív és negatív tulajdonságait, képes kialakítani egy egészséges érzelmi önszabályozást és önértékelést, önbizalmat.

Azonban akit mindig büntetnek, annak a gyermeknek felfokozódik a szégyenérzete (és büszkeségérzete, ha valami sikerül neki), és emiatt a felfokozott érzelmi állapot miatt lehet, hogy később nem bírja elviselni a stesszhelyzetet, mivel nem tanul meg rugalmasan alkalmazkodni a konfliktushelyzetekhez. Tehát nem alakul ki egy egészséges önértékelés, önbizalom és önbecsülés, amely pedig az alapját képezi a sikereinek és segít megbírkózni a kudarcokkal.

Az önbizalom és önértékelés pedig kulcsfontosságú. Azok a gyerekek, akiket kritizálnak és büntetnek, általában könnyen feladják, amikor kihívásokkal kerülnek szembe, és szégyenlik magukat és elbátortalanodnak a bukás után.

Fontos, hogy a szülő reális elvárásokkal legyen gyermeke felé, mivel ez a hibás megítélés is rombolhatja a gyermek önbizalmát.

Nagyon fontos, hogy a gyermek képes legyen beszélni vagy rajzolni az érzelmeiről, a szülőnek meg kell kérdeznie hogyan érzi magát a gyermeke. Tehát mindez feltételez egy kölcsönös, feltétlen bizalmat a szülő és a gyermek között. Amikor egy gyermek megtapasztalja, hogy őszinte megértésre talál és bármiről beszélhet, és őt olyannak szeretik, amilyen, se nem jobbnak és se nem rosszabbnak, megtanulja elfogadni önmagát és kialakítani egy egészséges önképet.

Minden ember és ennélfogva minden gyermek is egy egyedi, egyszeri csoda, mivel nincs még egy olyan másik gyermek vagy ember, mint amilyen én vagyok. Így az egyediségét tiszteletben tartva kell kibontakoztatnunk a gyermek személyiségét. Ha érzékeny tiszteletben kell tartanunk az érzékenységét, hiszen ilyen a temperamentuma, tehát ez veleszületett ezért el kell fogadnunk. Ha elfogadjuk a gyermekünket olyannak amilyen, harmónia és szeretet költözik a családba.

Tehát ne feledkezzünk meg arról, hogy mekkora felelősség is szülőnek lenni. Mennyire fontos az, hogy mit érzünk és mondunk, mivel mindez hatással van gyermekünkre. Mennyire fontos a gyermeknek a szülői megítélés és vélemény. Ha csak úgy ítéljük meg a gyermeket, hogy jó vagy rossz, ebben az esetben a gyermek egyre sikeresebbnek érzi majd magát, ha jól teljesít azonban ne felejtsük el: egyre elkeseredettebbnek is, ha valami nem sikerül neki és megbukik, tehát félni kezd.

Ezért át kell helyeznünk a fókuszpontot a teljesítményének és viselkedésének fejlesztésére, azért, hogy egészséges, harmonikus érzelmi-szabályozás alakuljon ki, ne féljen a gyermek a kudarctól hiszen az az élet velejárója!

Arra neveljük a gyermeket, hogy hibázhatunk, de mindig meg kell próbálni hibáinkat korrigálni és soha ne adjuk fel! Tehát valahogy így:“ Tehát így csináltad és nem sikerült, nem baj, de most próbáld meg ilyen módon csinálni“. Nagyon fontos csökkenteni a gyermek büszkeség és szégyenérzetének intenzitását, hogy képes legyen alkalmazkodni a nehézségekhez, megtanuljon kitartó lenni és szeresse önmagát olyannak amilyen, tehát fogadja el gyengeségeit. Hogy soha ne adja fel, és hogy rugalmas legyen, ne törjön össze az első kudarc után.

Tehát a cél önálló, független, stressznek ellenálló gyermek nevelése, akit nem temetnek maguk alá negatív érzései úgy mint szégyenérzet és félelem.

megosztás
A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel...

„Az egyetlen dolog, amit az emberi természetről biztosan tudunk, az, hogy változik” (Oscar Wilde)

A film mélyre elásott emlékeket hívott elő bennem és a hozzájuk kapcsolódó felejteni akart érzéseket a gyermeki szomorúságról, magányról és tehetetlenségről. A filmbeli kislányhoz hasonlóan én is megtapasztaltam egy olyan változást az életemben, amely megváltoztatta azt a kislányt, aki addig voltam: ezek a középiskolás éveim voltak, amelyek természetesen egybeestek a pubertás korszak útkereső vagy épp „útvesztő” hatásaival.

A falu biztonságosnak megtapasztalt környezetéből a város személytelen és rideg valóságába kerülő kislány „én”, elvesztette a regényeken és meséken nyugvó, valóságról és emberekről alkotott illúzióit, és elvárásai és értékei, mint a filmben a személyiséget alkotó szigetek, visszavonhatatlanul megrendültek sőt némelyik alá is hullt a tudatalatti végtelen szakadékába, magával rántva és visszavonhatatlanul eltemetve azt az életszakaszt, amit gyermekkornak nevezünk.

Számomra ez a film, nagyszerűen kiaknázva az animációs tecknikában rejlő végtelen lehetőségeket, az emberi életet folytonosan végigkísérő változásról szól, és annak lélektani hatásairól. A változás görög szinonímája a metamorfózis, amely jelentése: átalakulás egyik formából a másikba, átváltozás, alakváltoztatás, formaváltoztatás. A metamorfózis, mint egyetemes emberi jellegzetesség, az irodalom és a művészetek ihlető múzsája, gondoljunk csak Ovidius: Átváltozások, Apuleius: Aranyszamár, vagy Kafka: Átváltozás című művére, vagy Strauss, Weber és Benjamin Britten zenei műveire, nem említve a költészet és képzőművészet széles palettáját.

Miért fontos a változásról beszélnünk: mert a változás az emberi lélekben az érzelmek széles skáláját hívhatja életre: az örömöt, a szomorúságot, a dühöt, félelmet, csalódottságot. Ez történt a kislánnyal a filmben és velem is, amikor középiskolába kerültem. Azonban az érzelmek torzítják észlelésünket és világlátásunkat. Tehát a dolgokat nem olyan formán, észleljük, ahogyan léteznek,  hanem érzelmeink szemüvegén keresztül. Így amikor szomorúak vagyunk, akkor a világ is egy reménytelen hely, ha félünk, akkor mindenhol ellenséget látunk, vagy amikor boldogok vagyunk, a máskor szürke, fekete-fehér valóság a színek ezernyi variációjában pompázik.

Tehát a film két dologra hívja fel figyelmünket: az életünk allandósult kísérőjére a változásra, és a változás által kiváltott érzésekre. Miért fontos az érzésekről beszélnünk? Először is az érzéseink torzíthatják nemcsak világlátásunkat, hanem önértékelésünket is, és befolyásolva választásainkat szokszor negatív irányt mutatnak számunkra, veszélybe sodorva bennünket. Gondoljunk a filmbeli kislányra, aki el akart szökni a szüleitől. Mennyi meggondolatlanságot követünk el érzelmeinktől vezetve! Továbbá érzelmi egyensúlyunk elvesztése miatt sebezhetőekké válunk, úgy mint a kislány a filmben és én a középiskolában: zárkózottak leszünk, bizalmunk megrendül, amely természetesen hatással van és alakítja is emberi kapcsolatainkat. Ugyanis a többiek nem értenek bennünket, mivel nem beszélünk érzéseinkről, szégyellve azokat, hiszen nem akarjuk, hogy mások gyengének lássanak. Tökéletesek akarunk lenni. Mennyit szenvedtem a tökéletességem mítoszának kergetésétől! Nem akartam egyediségemet elfogadva felvállalni negatív érzéseimet, féltem megmutatni azt a személyt, aki valójában vagyok.

Pedig mindaddig, amíg elfojtottam és nem éltem meg őszintén az érzéseimet, meg akarván felelni az elfogadottnak vélt normáknak, nem kaphattam vissza érzelmi egyensúlyomat.

A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel, hiszen ha elfogadom, önmagam olyannak, amilyen vagyok már nincs mit takargatnom. De az ilyen léthez bátorság kell. Azonban ne feledjük: ugyanúgy mint a filmben a valóságban is minden ember egyetemes jellemzője egy egyedi érzelemvilág, amely nemcsak léte mozgató rugója és emberségének mutatója, hanem lehetővé teszi számára a másokhoz való őszinte kapcsolódást is.

 

megosztás
„Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“

Tegnap este egy vitaműsorban elhangzó megjegyzés az iskolákban folyó irodalomtanításról vagy nem tanításról, az irodalomtanítás célját meghatározva,  elgondolkodtatott. „Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“ Az olvasás ne kényszer legyen többé, hanem egy csatorna, amely arra szolgál, hogy megértsük önmagunkat és a világot, amelyben élünk, mivel akkor tetszik igazán egy műalkotás, ha valamilyen módon rólam szól: a problémáimról, az érzés és gondolatvilágomról mivel csak ezáltal élhetem át azt az érzést, hogy mit jelent embernek lenni.

Gadamer szerint bármely szöveg egy meghatározott kulturális és történelmi milliőben keletkezik és ennek a közegnek a megértése, elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük a szöveget, mivel az mindig szerves része annak a kulturális, történelmi közegnek, amelyben keletkezik. Azonban, Gadamer szerint nemcsak az író de az olvasó is tartozik egy közösséghez, mely hatással van értékrendjére, gondolkodására, így befolyásolja a szöveg megértését. Tehát nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is a szövegre, azáltal ahogyan azt értelmezi és beilleszti saját kora hagyományába.

Mindezeket figyelembe véve, a következőkben arról szeretnék írni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem Kosztolányi Házi dolgozat című műve.

A novella elolvasása után tehetetlennek és dühösnek éreztem magam, megtapasztalván azt a idealizmust, amely úgy gondolom még jelenleg is meghatározza gondolkodásmódunkat. Ezt a gondolkodásmódot és szemléletet csak fekete-fehér gondolkodásmódnak nevezném, amely arra utal, hogy képtelenek vagyunk elfogadni és megbocsájtani magunknak azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Miért kellene a novellabeli apának hibátlannak lennie, hiszen csak egy ember ugyanolyan, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Miért ragaszkodunk a tökéletesség ideájához, mikor az nem is létezik és miért kell hazudnia a novella kamasz főszereplőjének az apjáról? Hiszen a hazugság vagyis az elfojtás az, amely megnyomorítja az egyén életét. Egy olyan érzelmi állapot, amikor félünk kimondani azt, amit érzünk, amely neurózishoz vezethet, vagyis negatív érzéseinkhez önmagunkról. Nietzsche szerint a neurózis a civilizáció, azaz a társadalmi együttélés következménye.

Továbbá az ilyen gondolkodásmód vezet nárcizmushoz, azaz az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulásához, amely esetben vagy megjelenik egyfajta önszeretet és túlzott fontosságtudat vagy éppen ennek ellenkezője, az az önmegtapasztalás, amikor az egyén teljesen rossznak, értéktelennek ítéli meg önmagát. A személyiség ezért a két véglet között ingadozva elveszítheti az arany középutat, vagyis az egészséges lelki élethez nélkülözhetetlen érzelmi egyensúlyt. Ugyanis ez az idealizmus megakadályozza a jó és rossz tulajdonságok integrációját az individuum személyiségstruktúrájában, amely egészséges személyiségfejlődést eredményezhetne.

Kisgyermekkorban ideális esetben az anya mint tükör funkcionál, visszatükrözve a gyermek jó és rossz tulajdonságait, mely tulajdonságok beépülésével az egyén erősségei és korlátai reálisan elfogadottá válnak, megakadályozva az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulását.

Változott-e a felnőtté válás folyamata vagy a kamasz gondolkodásmódja 1936 óta vagy még mindig a tökéletesség mítoszát kergetjük? Vajon még mindig mély szégyenérzetet érzünk önmagunk negatív megtapasztalása miatt, és még mindig inkább hazudunk, minthogy kimondjuk azt, amit igazán érzünk?

Úgy gondolom, a novella egy olyan társadalmi elvárást állít középpontba, amely csak egy igazságot ismer el, vagyis azt, amely tökéletes megfelelést vár el, amely természetesen gyengeségeink tagadásához vezet, kifejlesztve és bekódolva a szégyenérzetet.

Idealizmusunkat, mint egy mázsás súlyt cipeljük magunkkal nemzedékeken át, átörökítve ezt utódainknak, és ezáltal azt a képességünket is, hogy összetörjünk, ahelyett, hogy rugalmasan alkalmazkodnánk, mivel elődeink “tökéletésség szindrómájától” képtelenek vagyunk szabadulni.

De csupán egy igazság létezik, hiszen nincs két egyforma ember sem?

megosztás
A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig.

A totális diktatúra a 20. század sajátos társadalmi létformája. Embertelen célok vezetik, árt a közösségnek - mégis engedelmes tömegek állnak mögötte. Ezt a jelenséget kevés lenne a hatalom erőszakosságával magyarázni, mélyebben kell keresni az okait. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse így jellemzi az ötvenes évek önkényuralmi rendszerét:

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben (...)

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből (...)

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy.

Hogyan válik az ember maga is zsarnoksággá, hogyan lehet, hogy az állampolgár maga teremti (azaz: termeli újra) a diktatúrát? A válasz: ideológiai tréning. Európában nagy hagyománya van a népbutításnak: a középkorban az egyház szolgáltatta azt az eszmei hátteret, amely ezer évig szentesítette az uralkodó osztályok zsarnoki hatalmát. A felvilágosodás újragondolta a társadalmi viszonyokat, a 19. század magasba emelte a nemzet fogalmát - hogy aztán a 20. század eleje visszarántsa Európát a középkorba. Azzal a különbséggel, hogy az "Igét" ekkor már nem az egyház, hanem a média közvetítette.

Egy erőszakos rendszer csak akkor tudja megszilárdítani hatalmát, ha mélyen befészkel az alattvalóinak agyába. Ennek alapvető eszközeit (jelképek, csatakiáltások, rituálék) már az ősember is ismerte, de a világháborús rendszerek vitték tökélyre egyenruhákkal, nagygyűlésekkel és mozgalmi dalokkal.

 

Nyugat-Európa: a sovinizmustól a fasizmusig

A nyugati társadalmakban a hazafiság szorosan összefonódott a felsőbbrendűség érzetével, a gőgös birodalmi tudattal. A 20. század elejének puskaporos levegője kedvezett a sovinizmus eszméjének, amelynek lényege a nemzet elvakult imádata, kritika nélküli csodálata - gyakran más népek rovására. Állami propagandagépezet építette fel az eszmét, legalul kezdve: az iskolában a gyerekek már egyoldalúan pozitív képet kaptak hazájuk történelmi szerepéről, népük "hivatásáról". Ennek szemléletes példája a Joyeux Noel című film nyitó jelenete, amelyben francia, angol és német kisgyerekek szavalnak iskolai rigmusokat - mindig a másikat nevezve meg bűnösként - vagy éppen kiirtandó fajként.

 

Ezek a mondókák termelik ki a későbbi fasiszta rendszerek társadalmi bázisát. A nacionalizmus tekintélyuralmi formájában nagy szerepet kapnak a tömegbutító látványelemek: felvonulások, zászlók, jelvények, egyenruhák. Az állam militarista jellegűvé válik, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszti a társadalmi élet minden területére. A nemzeti összetartás főképp az idegengyőlöletből táplálkozik. Thomas Mann 1930-ban figyelte meg egy olaszországi fürdőhelyen, hogy hogyan mérgezik meg ezek az eszmék már a gyermekek játékait is:

A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban. A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták... Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges. (Thomas Mann: Mario és a varázsló)


A fasizmust mint fertőző betegséget szemléletesen mutatja meg a Cabaret című film egyik fő jelenete, amelyben egy Németországban utazgató amerikai férfi szembesül a mozgalmi dalok szuggesztív, közösségteremtő erejével. Egy vidéki sörkert idilli hangulatát mérgezi meg az ártatlanul induló ének. A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig. A versszakok első két sora a békés nyugalom képével indít, majd a "de" ellentétes kötőszó teremt feszültséget. Előbb még burkoltan utal az erőszakra ("vihar"), aztán már nyíltan beszél a győzelemről. A harmadik szakasz már egyenes felszólítás: "But soon says a whisper: arise, arise" ("hamarosan azt suttogják: föl, föl") A magyarban az "arise" (kelj fel/talpra) szó szerinti fordítása helyett a "fegyverbe" kifejezést használtam - jelezve, hogy a filmben éneklő fiú arca éppen úgy torzult el ezeknél a szavaknál, mint tanácsköztársaság plakátján üvöltő harcosé:

 

A holnap már a miénk (Tomorrow Belongs To Me)

A mezőt forrón élteti a nap
Az erdőn szarvasgím lép
De jertek, s köszöntsük a vihart
A holnap már az enyém.

Hársak alatt viszi dús aranyát
Rajnánk a tenger felé
De túl reánk dicsőség vár
A holnap már az enyém

Bölcsőjében szundít a gyermek
Összefonódik virág s méh
Ám ez hallik majd: mind fegyverbe!
A holnap már az enyém.

Ó, Szent Hazám, Szent Hazám, hol van a jel
Gyermeked mit buzgón kér
Reggelre előttünk egy világ hever
A holnap már a miénk.

Remek dramaturgiai érzékkel építi fel Bob Fosse rendező a három perces jelenetet. Előbb az éneklő fiú derűsen átszellemült arcát látjuk, majd kontrasztként megjelenik a Hitlerjugend egyenruhához tartozó horogkeresztes karszalag. A közönség maga a német társadalom: a parasztembertől az értelmiségig, a tizenéves lánytól a büszke családapáig. A szólóénekhez előbb az egyenarcú ifjak duója csatlakozik, majd rövid időn belül az egész kert harsogva ugrik talpra - jelezve, hogy mind közösséget vállalnak a harcias dal éneklőjével. Kivéve a szkeptikus utazót és a (minden bizonnyal zsidó származású) szemüveges öregembert. A büszke karlendítés után a főszereplőkkel együtt távolodunk az őrülettől, s egy sokatmondó, gúnyos mosoly erejéig még feltűnik a film Cipolla-szerű ceremóniamestere.

  

 

Kelet-Európa: internacionalizmus

Magyarországon a szovjet megszállás után indult virágzásnak a mozgalmi dalok kultúrája. A gombamód szaporodó kórusokat a hatalom szolgálta ki ideológiai témájú énekekkel. Az első számú cél a nemzetközi munkásmozgalom marxista-leninista eszméjének erősítése volt. Míg nyugaton az erős nemzeti öntudat a hagyományokra és egyéni sajátosságokra koncentrált, addig keleten a nemzetköziség eszméje teljesen új, közös alapokon készült világtársadalmat építeni. Évezredes elnyomás és hazugság után akarta végre a valódi többséget, a munkásosztályt hatalomra juttatni. Bár Marx megírta, hogy csak fejlett társadalmakban érdemes elkezdeni a kommunizmus építését, a megalomán Szovjetunió minden gyarmatára ráerőltette ezt a gazdasági/politikai berendezkedést. Mint ismeretes: tragikus eredménnyel.  

Munkásmozgalmi dalok

A nemzetközi munkásmozgalom eszméit a leghíresebb kommunista mozgalmi dal, az Internacionálé foglalja össze. Franciaországban szerezték az 1800-as évek végén, a századfordulón lett világhírű és népszerű - olyannyira, hogy 1944-ig ez volt a szovjet himnusz. A Magyar Szocialista Párt vezetősége a kongresszusok ünnepi zárásaként még a kétezres évek elején is az Internacionálét énekelte - vagy inkább csak dúdolta, mert a tartalmával már nem szívesen nézett szembe. (videó

Internacionálé

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolgahad, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.

A dal egy végső, nagy világforradalomra buzdít, megszólítván az elnyomott, éhező munkásosztályt (proletariátus). "A múltat végképp eltörölni" jelmondat eszmei hátterét a további versszakok fejtik ki, megmutatva a feudalista/kapitalista rendszerek gyűlöletének okát. Egy részlet:

Internacionálé (harmadik versszak)

A gazdagoknak kedve-kénye
erőnkből szívja ki a vért,
csaló az államok törvénye,
mert minden bajt szegényre mért.
Kínlódás most a munka bére,
de már ebből elég, elég!
Szerszámot hát az úri kézbe
s ide a jognak a felét!


A Bécsi munkásinduló a két világháború közötti időszak osztrák mozgalmi dala, amely később a Vörös Hadsereg hivatalos himnusza lett. Szimbolikusabb nyelven szólal meg, mint az Internacionálé. Ódai hangnemben kéri útmutatónak a nemzetközi munkásmozgalom jelképét, a vörös zászlót.

Bécsi munkásinduló

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!
Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!


Az anti-Himnusz

Ami a náci Németországban a Hitlerjugend volt, az a kommunista Szovjetunióban a pionír mozgalom. Ez utóbbi mintájára alakultak meg a háború utáni Magyarország legfontosabb ifjúsági közösségépítő szervezetei. Az úttörők megkapták azt az agymosó tréninget, amely a párthű szocialista embertípus kineveléséhez kellett. A "múltat végképp eltörölni" szellemében az oktatási/nevelési folyamatban minimálisra vették a nemzeti értékek közvetítését. Ám nehéz dolguk volt Magyarország első számú mozgalmi dalával, a Himnusszal. A materialista természetéből adódóan ateista hatalom legszívesebben kukába vágta volna az Isten nevével kezdődő, nemzeti múltat magasztaló imádságot, de ezt még ők sem merték megtenni. Helyette próbálták ünnepségek funkciótlan dísszévé silányítani, illetve mozgalmi dalokkal helyettesíteni. Az 1970-ben írott Dal a hazáról az úttörőmozgalom kultikus énekműve lett. Ha jobban megnézzük a szövegét, szinte pontról pontra szembeállíthatjuk a Himnusszal, sőt, helyenként a Szózat motívumai is felfedezhetők benne ("Itt ringott bölcsőnk" - "Bölcsőd az s majdan sírod is"; "Miénk e föld..." - "Ez a föld, melyen...").

Dal a hazáról

Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen. 

Zengje dalunk nagy hőseink erényét,
Este, ha erdőn tábortűz lobog,
Boldog jövőnkért, boldog új hazánkért
Éltek ők, e bátor harcosok.

Kölcsey műve az Istent szólítja meg, a Dal a hazáról pedig a hithű, szocialista úttörőpajtást. A természetfelettitől megfosztott szöveget a családi kötelék hivatott emelkedetté tenni ("itt nevelt anyánk"). Míg a Himnusz Isten ajándékának tekinti a Kárpát-medencét, a Dal a hazáról szerint a "széles rónaság", a természet ontja ránk bőséggel kincseit. Az erdők, mezők dicséretében ismét Kölcsey szavai köszönnek vissza - más összefüggésben. A Himnuszban a kalász-szőlővessző fogalompár Krisztus testének és vérének motívumát idézi fel, és ezzel mutat rá az isteni kegyelem teljességére - az úttörődal a virágot állítja a kalász mellé, kizárva ezzel a vallásos áthallás lehetőségét.

A Dal a hazáról harmadik versszaka ügyes semmitmondással ússza meg, hogy bármi konkrétum hangozzék el a hazáról. "Nagy hőseink"-re hivatkozik (éppen úgy, mint a Himnusz), de míg Kölcsey neveket is mond (Árpád, Mátyás), addig a dal a "bátor harcosok" gyűjtőfogalomnál marad, amelybe éppen úgy belefér Dugovics Titusz, mint a kommunisták által hősként tisztelt 1919-es népirtó gazember: Szamuely Tibor.


Mozgalmi dalok Tímár Péter filmjében

A fent említett dalok mindegyike megszólal a 6:3, avagy: Játszd újra Tutti című filmben. Az 1993-ban játszódó történet focirajongó hőse egy látomásban negyven évet utazik vissza az időben, és megtapasztalja az ötvenes évek Magyarországát. Bár a cselekmény látszólag az 1953-as angliai futballgyőzelem körül forog, a film igazi értéke a kor atmoszférájának hű ábrázolása. Ebben nagy szerepet játszanak a mozgalmi dalok: az eltáncolt Bécsi munkásinduló (3:47), a bártran, fennhangon énekelt Himnusz (5:39), a provokációnak hitt Internacionálé (7:39) és a Cseh Tamás által megható nosztalgiával előadott Dal a hazáról (17:25).

megosztás
Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben az ő lendülete, szenvedélye nyilvánul meg

Az örök sztori

A szenvedély két ifjú vértanújának neve mélyen bevésődött a kultúrtörténetbe, tragikus sorsuk feldolgozások tömegét inspirálta világszerte. 27 opera, 40 film, számtalan klasszikus és modern dal, vers, illusztráció, szállóige, graffiti - mindegyik a maga módján, a maga korának viszonyrendszerében értelmezi a történetet. A legismertebb talán Franco Zeffirelli 1968-as filmje, melynek aktualitását a hatvanas évek szabadságmámorban úszó fiatalsága adta. Gyakran szolgál alapul a Capulet/Montague viszály áttételesebb feldolgozásokhoz, amelyekben a fiatalok szerelmének akadálya nem családi ellentét, hanem például társadalmi különbség (Titanic) vagy  különböző népcsoporthoz tartozás (West Side Story, Bronxi mese, Nyócker).
A színpadi verziók is rendkívül változatosak: hol elhagynak jeleneteket (családok kibékülése), hol hozzátesznek (Rómeó és Júlia párbeszéde a kriptában), hol pedig merész happy enddel zárják a darabot.
Egyébként már maga Shakespeare is szabadon kezelte a történetet, amely eredetileg olasz mese volt - Mercutio és Paris figurái nélkül.

 

 

A szenvedély ereje

A darab nagy áttörést jelentett a dráma világában, melyben a szerelmet nem tartották a tragédia műfajához méltó témának. Nagy értékvesztés nagy emberekkel történhet csak - gondolták. Hogyan lehetne két tinédzser végzetét királyok bukásához mérni?
Shakespeare rendkívüli tehetsége abban áll, hogy bármikor képes izzó feszültséget teremteni, alakjait elemi erők hajtják, nála minden állandó mozgásban van. Dramaturgiájának lényege a teljes szabadság, amely még a műfaji határokat is elmossa: a Rómeó és Júliában ugyanolyan természetességgel szólal meg a komikus hang, mint a tragikus. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanaz az erő táplálja: a féktelenül tomboló szenvedély. Ennek forrását nem a főhősök jellemében, hanem a korszak atmoszférájában kell keresnünk. 


Shakespeare világa

William Shakespeare különleges, átmeneti időszakot élt meg és vitt színpadra. Az újkor küszöbén álló Anglia Erzsébet királynő uralkodása alatt vált tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá. A középkori erkölcsi kötöttségek már fellazultak - az új polgári rend még nem szilárdult meg. Tökéletes talaja ez a drámának: kirobbanhat benne az útját, identitását kereső egyén, és a formáit próbálgató nyelv is.
Shakespeare szenvedélyes figurái csak a színpadon élnek. Nem érdemes jellemrajzukkal bajlódni: ami a szívükön, az a szájukon. Szerb Antal szerint a tudat nyersanyaga dől belőlük: "nem gondolkodnak a szereplők, hanem a tudatukban felvillanó képzeteket öntik nyelvi formába", és ugyanez jellemzi a cselekményt is: "ahogy nincs távolság lélek és szó között, úgy nincs távolság indulat és tett között". Ezek fényében már nem is annyira furcsa, hogy Rómeó és Júlia húsz perc beszélgetés után döntenek a házasságról. Shakespeare feszes drámai pillanatokból építi fel azt a teljességet, amelyet egy regényíró akár sok száz oldalnyi elbeszéléssel.

 

Globe

Az Erzsébet kori színház nem az ókori görög hagyományból táplálkozott, közvetlen előzményének inkább az egyházi misztériumjátékok és a kocsmaszínházak tekinthetők. Bár ezek céljukban homlokegyenest ellenkezők, a városi nép ugyanazt látta bennük: szórakozást. A misztériumjátékok bibliai történeteket vittek ki a templomból a piactérre - elképesztő színpadtechnikával és bőkezű egyházi költségvetéssel. A kocsmaudvaron meg feldobtak egy vásznat háttérnek, és már indulhatott is a játék. A 16. század második felében ez utóbbi mintájára tucatnyi színház épült Londonban. Leghíresebb a Globe, amelynek fő szerzője (és részvényese) William Shakespeare. A sokszög alapú épület belső udvara kerek (akárcsak a fogadóké), a karzaton a tehetősebb közönség ül, az udvaron a szegények állnak. Osztott a színpad is (akárcsak a misztériumjátékoké): az előszínpadon játszódnak az utcai jelenetek, a függönnyel takarható hátsó részben a benti cselekmények, fent pedig az erkélyen zajló vagy égbeli történések. A jelmezek gazdagságára, szépségére nagyon ügyeltek, díszlet építésével azonban nem bajlódtak (a nézők eleven fantáziája kitöltötte az üresen hagyott teret). Világítás híján a darabokat nappal adták elő, az idő múlását szövegbeli utalásokból lehetett nyomon követni. Nők (akárcsak a görögöknél) nem kaphattak szerepet.

 

 

Rómeó és Júlia

Shakespeare szinte összes művének történetét korábbi forrásokból kölcsönözte. Nem mintha ez kisebbítené költői érdemeit: nélküle Romeo és Júlia végzete csak egy maradt volna a sok olasz reneszánsz mese közül. A darabot a dramaturgiai és nyelvi megformálás emelte világirodalmi szintűvé. Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben Shakespeare lendülete, szenvedélye nyilvánul meg.

Az egy felvonásban lezúduló cselekmény könnyen összefoglalható. Helyszíne a Capulet és Montague családok ellenségeskedésével mérgezett olasz város: Verona, ahol a melankolikus ábrándokban olvadozó Rómeót barátai elrángatják a Capulet család álarcosbáljára. Ismeretlenül szeret bele Júliába, akinek vallomását előbb kihallgatja, majd viszonozza éjjel a kertben. Házassági szándékukban a lány dajkája és Lőrinc barát segíti a szerelmeseket. Az előbbi üzeneteket közvetít, az utóbbi titokban összeadja őket másnap. Még azon a délutánon tragédia történik: Rómeó (bosszúból Mercutio haláláért) megöli Júlia bátyját, Tybaltot, majd a nászéjszaka után száműzetésbe vonul. Az eseményeket tragikus irányba viszi a sietség: a Capulet családfő előre hozza Júlia és Paris tervezett esküvőjét, amelyet a lány kétségbeesetten próbál elkerülni. Rómeó szerelme halálának hírére visszasiet Veronába, nem tudván, hogy a lány csak tetszhalott. Miután megölte a kriptánál őrködő Parist, mérget iszik Júlia ravatala mellett. A halott kedvese látványára ébredő Júlia leszúrja magát. A megrendült családok békét kötnek.

A puszta történet magában nem sokat mond. Így akár egy szomorúbb Dekameron-novella is lehetne. Ereje a részletekben rejlik, érdemes megfigyelni ezeket az alábbi két kiemelt jelenetben.

 

Megismerkedési szonett

 

A fiatalok első beszélgetése olyan, mintha egyazon verset mondaná a két szereplő - párbeszédes formában. A jelenet érzelmi, erotikus töltését felerősíti a tartalom és forma feszültsége: Rómeó vallásos motívumok szimbolikus nyelvén udvarol. Júlia kezét szentélynek nevezi, saját ajkait zarándoknak, a csókot pedig (merész huncutsággal) vezeklésnek.


Rómeó: (megfogja Júlia kezét)
Ha méltatlan kezemmel meggyalázok
egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
a két ajkam, két piruló zarándok,
e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:
Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
hisz jámborság mozgatja, semmi más.
A szentet hívő kéz érinti meg,
s a zarándokok csókja: kézfogás.

[Shakespeare idejében egészen prózai oka is volt a metaforákban való udvarlásnak: a nő tehetett úgy, mintha nem tudna olvasni a sorok között, így a kikosarazott férfi megszégyenülés nélkül vonulhatott vissza. Júlia válasza egyértelműen pozitív, gyönyörű szójátékkal száll be ő is a képes beszédbe: "And palm to palm is holy palmers' kiss." A 'palm' egyszerre jelent tenyeret, és annak természeti alakmását: a pálmalevelet - amely egyben a zarándoklat szimbóluma is. Shakespeare szenvedélyes világában nincs megállás: a kézfogástól felbátorodott fiú csókot kér, igaz, még mindig vallásos képekben.]

Rómeó: 
S vajon a szenteknek nincs ajka, szája?

Júlia:
Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó:
Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:
A szent nem mozdul – bár nem szívtelen.

["Saints do not move, though grant for prayers' sake." Nyersebb fordításban: ...bár hajlik arra, hogy engedjen a fohászkodónak. Júlia elfogadja a közeledést, és az első csók máris újabb szellemes játékot szül.]

Rómeó:
Ne mozdulj hát, s imám bevégezem. (Megcsókolja.)
Ajkam bűnét elvette ez az áldás.

Júlia:
A bűn átugrik szájról szájra könnyen.

["Then have my lips the sin that they have took." Egyes modern angol átiratokban ezt Júlia nem mondja, hanem inkább kérdezi. Édes rácsodálkozással provokálja Rómeót: "Akkor most ajkad bűne az enyémre szállt?" A fiú rögtön veszi a lapot.]

Rómeó:
Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás!
Most add vissza. (Megint megcsókolja.)

Júlia:
Úgy csókolsz, mint a könyvben.

[Semmiképpen sem dicséret Júlia megjegyzése: a "by the book" (könyv szerint) inkább Rómeó tapasztalatlanságára utal. Így értelmezi ezt a részt Nádasdy Ádám, a fordító: "Szerzőnk a beszélgetést kezdeményező Rómeó idealizált, divatos könyvekből tanult szerelemfölfogását is jellemezni kívánta. Rómeó a szerelem terén egyelőre elméleti szakember, afféle széplélek."] 

Erkélyjelenet

 

 

Rómeó még aznap éjjel a tettek mezejére lép: nem törődve a veszéllyel, bemászik a Capulet ház kertjébe, hogy megkeresse Júlia szobájának ablakát. A sors kegyéből éppen kihallgathatja Júlia titkos vallomását.

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
(O, Romeo, wherefore art thou Romeo?)

[Ha a darab csak egy szimpla szerelmi történet lenne, akkor ezt kérdezné Júlia: "Ó, Rómeó, mért vagy te Montague?" Hiszen (látszólag) azon sóhajtozik, hogy szerelme az ellenséges család sarja. Ám ennél sokkal többről van szó. Ennek a tizenöt éves lánynak a suttogása valójában egy egész korszak kiáltása, világba harsogott kérdése: Ki vagy te? KI VAGYOK ÉN?]

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Mondj le nevedről, tagadd meg apádat –
vagy esküdj meg, hogy örökké szeretsz,
és én nem leszek többé Capulet. (...)
Csak a neved az ellenség nekem;
te te maradsz, akárhogy hívnak is.
Mi az, hogy Montague? Se kéz, se láb,
se kar, se arc, se más, ami valóban
az emberé.

[Shakespeare költői és drámaírói zsenialitása az, hogy az egész reneszánsz életfelfogás lényegét belesűrítette ebbe a jelenetbe. Szemünk előtt rombolja le a falakat, a középkori embert definiáló határokat, és felmutatja mint örök emberi lényeget: a szabadságot.]

Hát legyen más neved!
Mit ér a név? Aminek neve „rózsa”,
az más néven is éppoly illatos.
Rómeó is, ha más nevet viselne,
drága maradna és tökéletes,
mint most. – Vesd le a neved, Rómeó,
mely nem is részed, és cserébe engem
végy mindenestül!

[Ahogy a megismerkedési szonettben Júlia, úgy itt Rómeó veszi fel a fonalat, és a lány szavait továbbfűzve felel a "Ki vagy te...?" kérdésre:]

Név szerint
nem tudom megmondani, ki vagyok.
A nevemet, szép szent, utálom én,
mert az a név ellenséged neked.
Ha papíron volna, most összetépném.

Összetépni nevünket: az öntudatra ébredés vad, energikus kifejezése. Franco Zeffirelli rendező költőien mutatja ugyanezt a Szent Ferenc életét sajátosan megfogalmazó Napfivér, Holdnővér című filmben. Ferenc, akit a keresztes hadjárat döbbent rá a társadalom hazugságaira, hazatérvén botrányt okoz szimbolikus eszmélésével: az egész város szeme láttára adja vissza ruháit (és nevét) atyjának. "Nincsenek többé apák, nincsenek többé fiúk..."
A középkorban nagy bátorság kellett az egyéni harmónia kibontásának útjára lépni, hiszen az egyház ennek éppen ellenkezőjét hirdette: szembeállította a testet a lélekkel, szétszakítva ezzel az ember eredendő egységét. Egy jó keresztény szerint az anyag a pokolba, a szellem az égbe gravitál. (Ebből a szent skizofréniából sosem gyógyulnak ki. „Nékem a test ellenségem…” – olvashatjuk egy 19.(!) századi imakönyvben.)
Nem véletlen, hogy a reneszánszban az ókori művészet- és életeszmény születik újjá. Így fogalmazta meg a testi-lelki harmónia megtalálásának filozófiáját Arkhilokhosz: „Fogadd el hát az emberélet ritmusát.” (Megnyugvás a sorsban című epigramma, i.e. 7. század)

megosztás
Érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”...

Petőfi arcai

Petőfit (valahogy) mindenki ismeri. Bárki írhat róla bármit – ő már nem ellenkezik. Alakja a 21. századból visszatekintve olyan, mint egy védtelen köztéri szobor, amelyet oly sokáig és oly vastagon tiszteltek mindenféle (jó)madarak, hogy már nem láthatjuk egykori arcát. Alapos pucolásra van szükség, ha valami érvényeset is akarunk mondani róla.

Nem ért engem a világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
(1846)

 

 Az utókor (hasonlóan mint a 19. századi magyarság) nem tud mit kezdeni Petőfi szélsőségeivel. Más lenne a helyzet, hogyha nem költő, hanem regényíró lett volna. A kortárs Dosztojevszkij regényeit a tudomány polifonikusnak nevezi, ami annyit jelent, hogy az író az ellentmondó filozófiai nézeteket regényszereplőkre osztotta szét, és nagy vitákban ütköztette. Mivel azonban a költészet rendkívül személyes (líra: érzelmek kifejezése), ezért a naiv olvasó Petőfi versbéli eszméit azonnal önvallomásnak veszi, a lírai ént azonosítva a szerzővel. Ha egy mű nem fér bele az így kialakított képbe, akkor egyszerűen tudomást sem vesz róla. Így volt ez évtizedekig jelen felelet témája, Az apostol esetében is.

A bukott színész és a slágergyáros újságíró

Petőfi nem kapott annyit az iskoláitól, mint előtte Csokonai. Az unalmas osztályteremből hamar (tizenhat évesen) kicsalta az eleven művészet, a színház – hiába próbálta óvni ettől a gyakorlatias, egyszerű édesapja. Vándorszínészként a ranglétra legaljáról indul: színdarabok szövegeit másolja, díszleteket hoz-visz, kisebb szerepeket játszik. Nehézségei ellenére ez a világ Petőfi valódi iskolája: külföldi olvasmányaiból és a színházi előadásokból rengeteget tanul, és a vidéki utak során a magyar társadalom sok izgalmas figuráját ismeri meg (akiket később verseiben örökít meg). Ám hiába a lelkesedés: a kor színészi ideáljának az “igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember” nem felel meg (ráadásul sem énekelni, sem táncolni nem tud – ami a női közönség szemében eleve bukás). Kudarcait Debrecenben elégeli meg, innét 1844 elején Pestre gyalogol, hogy verseit kiadassa.
Nem ismeretlenül indul neki a költői pályának: két évvel korábban küldött be először verset egy irodalmi laphoz. Most azért jelenik meg személyesen is, hogy megnyerje Vörösmarty Mihály támogatását, ám ennél sokkal többet kap: egy egész folyóiratot. A Pesti Divatlaphoz kerül segédszerkesztőnek, ami egyik részről fárasztó hivatali papírmunkát jelent, másrészt lehetőséget biztosít neki, hogy hetente megjelenjen egy-egy verse. Petőfi energiájának és tehetségének köszönhetően hamar megugrik az eladások példányszáma. Felismerve az alkalmazottjában rejlő gazdasági lehetőséget, a főszerkesztő (Vahot Imre) elkezdi kiépíteni a “Petőfi-imidzset” – pontosan úgy, ahogy ma készül egy “celeb”: vitákat gerjeszt körülötte, titkokat szellőztet, álhíreket terjeszt. A lényeg, hogy vigyék a lapot, mint a cukrot. Petőfit (nemcsak verseiben, de öltözködésében is) ráállítja a legújabb irodalmi divatra: a népies-nemzeti irányra. Ezt írja róla egy cikkben: “Ő az egyszerű természet, a nép, a tősgyökeres magyarság költője… Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei természetes melegével s bűbájos varázsával át-meg-áthatja, szíve mélyéig megrendíti.” Ez nagyon szép, de ha jobban meggondoljuk, a “nép költője” igazából nem is a népnek írt, hanem a városi közönségének. Vidékre nem az irodalmi lapok vitték hírét, hanem a pesti cigányzenészek, akik színházi előadások szüneteiben Petőfi megzenésített verseivel szórakoztatták a népet. Ennek hatására művei villámgyorsan folklorizálódtak: a “Hortobágyi kocsmárosné”-t például lelkes gyűjtők népdalnak hitték, és beküldték a Kisfaludy Társaságnak.
Két jelentős, nagyobb terjedelmű alkotás zárja ezt a nyüzsgő korszakot: A helység kalapácsa című komikus eposszal az addig megénekelt tipikus népi alakjait figurázza ki, a János vitéz című elbeszélő költeménnyel pedig biztosítja magának az országos hírnevet. 1846 tavaszán “Tízek Társasága” néven összegyűjti azokat az írókat, akik unják már a szerkesztők önkényeskedését, és saját lapot készül indítani velük. Ez az író-sztrájk hamar megbukik, és innét Petőfi inkább már csak saját gyűjteményes kötetére koncentrál.

Legenda vagyok, avagy a Petőfi-evangélium

Az utókor a legnagyobb lelkesedéssel Petőfi utolsó három évéről, az 1847-49 közötti korszakról beszél. Ekkor lépett be az életébe a nemzeti politika és a lángoló szerelem: megismerkedett (majd összeházasodott) Szendrey Júliával, és jelentős szerepet kapott a forradalom színpadán. Azóta is a “Szabadság, szerelem” pózában megkövült hősszerelmes/prófétaköltő alakját tartja fenn emlékezetünkben a sok ötlettelen kliséparádé: megannyi állami, városi, falusi, iskolai március tizenötödike.
Így ír a jelenségről Margócsy István, az ELTE  XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője: “Ez az a Petőfi-kép, mely a népből jövő, őszinte, erényes, vidám, hazájáért mindenre kész természetes és naiv figurát sulykolja – akinek népiessége, természetessége és hazafiassága adja meg karakterisztikáját, s akinek sem személyiségproblémája, sem társadalmi érzékenysége vagy indulata nem emelhető ki; s kizárólag önfeláldozó hazaszeretete és ebből következő mártírhalála transzcendálja egészséges magánemberiségét.”
A magyarság tudatában élő Petőfi-kép kísértetiesen hasonlít Jézus “életrajzához”: elvakult rajongók írták, akik szemében a Mester az isteni tökéletesség földi megjelenése. Nem illenek bele olyan dermesztő gondolatok, mint:

Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.

Az idézet Az apostolból való, amelyet a megírása után huszonhat évvel, 1874-ben mertek először kiadni. Annyira megkövült ekkorra már a a Petőfi-ideál, hogy a közvélemény nagy része tudomást sem vett a műről, vagy legfeljebb ennyit mondott: „azt sem tudjuk tulajdonképpen, hogy mit akart” (Gyulai Pál). A huszadik század világégései idején azonban hirtelen nagy kereslet támadt Az apostol iránt – sajnos nem elsősorban az irodalom, hanem a politika irányából. A következő áttekintés jól mutatja, hogy egy mű értelmezését mennyire el tudja torzítani a befogadók egyoldalú világképe.

A politizáló Petőfi – a petőfiző politika

1919. A proletárdiktatúra (vagy ahogy később emlegették: “az első kommunizmus”) 133 napig tartotta rettegésben Magyarországot őrült ámokfutásával. A tanácsköztársaság vezetői persze nem így látták, szerintük az ő “forradalmukkal” Petőfi apostolának próféciája teljesedett be: “Fölkelt az új hős nemzedék, / S mit örökségben hagytak rá apái, / Leverte rabbilincseit.” E gondolatra a szovjet elvtársak is rásegítettek: Lunacsarszkij népbiztos szerint Petőfi „saját korának bolsevikje volt”.

1923. Érdekes módon a kommünt leverő Horthy-rendszer is megtalálta magát Az apostolban, amelynek hősét mint “nemzeti forradalmárt” állították be a költő születésének századik évfordulóján. A korabeli nyugatos költők fel is emelték szavukat a hivatalos kultusz ellen. Móricz Zsigmond így morgott: „A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi-házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé.” Babits Mihály még keményebben fogalmazott: “Ünnepe vak ünnep (…) Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”

1949. Az talán már nem is meglepő, hogy később a Magyar Kommunista Párt is a költő politikai örököseként tüntette fel magát. Az apostolt Petőfi buzdító műveként tanították (elfelejtve, hogy a szerző halála után 25 évvel jelent meg), és műfaját hátborzongató módon így határozták meg: “szocialista eposz”.
A róla szóló tanulmánykötetet a sokatmondó “Lobogónk: Petőfi” címmel adták ki, ilyen meredek mondatokkal: „Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi útján járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása.”
Mit nem beszél az a muszka…

Az apostol

Történelmi tény, hogy Petőfi napra pontosan három hónappal a márciusi forradalom után vereséget szenvedett a szabadszállási képviselő választáson. De nem is akármilyet: még a beszédét sem tudta elmondani, annyira felbőszítették ellene a tömeget. A történteket részben megmagyarázza a költő visszaemlékezése: “Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon!” (Az említett rágalmak például: Petőfi apja bukott ember, a költő pedig könnyelmű pesti ficsúr, illetve orosz kém (!), aki szlovák királyt (!!) akar Magyarország élére.)
Másrészről igen beszédes Petőfi kiáltványa is, amelyet egy héttel korábban osztott szét a városban. Kétségtelenül hatásos a retorikája, de (mint kiderült) a büszke kunok földjén nem szerencsés így indítani: “A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. (…) Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. (…) Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben.”

Veresége után hónapokra eltűnt a politikai színtérről, és ez idő alatt írta meg legnagyszerűbb, legvadabb művét: Az apostolt. Több önéletrajzi elem is felismerhető benne: legegyértelműbb a főhős névadása (Szilveszter – Petőfi állítólag január elsején született), a szerelmi szál, illetve a választási kudarc (a faluból elzavart jegyző). A cselekmény lényege belefér egy mondatba is (a sors forradalmárt nevel az árva Szilveszterből, aki előbb könyvkiadással majd merénylettel próbálkozik, és közben végzetesen elhanyagolja családját), a feldobott kérdések viszont több századra elegendő gondolkodni valót adtak a nemzetnek. Az alábbiakban két fontos problémakört vázolunk fel: egyén/közösség, evolúció/revolúció.

Egyén vagy közösség

Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.
(A felelet elején idézett Nem ért engem a világ! kezdetű vers folytatása, 1846)

A magyar irodalomban először Csokonai filozofikus versei visszhangozták Rousseau gondolatait természet és civilizáció viszonyáról. Az estve szentimentális panasz formájában fogalmazza meg azt, ami Petőfi apostola számára már élet-halál kérdés: az emberi és polgári lét feszültségét. Ahogy megbomlott körülöttünk a természet és civilizáció egyensúlya, úgy került szerepkonfliktusba mindenki, aki nem csak létezni, de gondolkodni is próbál. Az ember felelősségi köre önmaga és a szűkebb környezete (család), ezzel szemben a polgár az a közösségi lény, akinek feladata a világegész szolgálata. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát:

Ledobta a ház és nap gondjait,
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.

A hős éjjeli látomásában az istenhez kiáltja világmegváltó gondolatait – hajnalra azonban éhen hal a kisebbik gyermeke. Nem az apa lustasága vagy nemtörődömsége, hanem a kérlelhetetlensége miatt. Szilveszter elutasította a földesúr által kínált állást (mert nem akart hajbókolni), elzavarták a jegyzői hivatalból (mert lázította a népet), nem adták ki a könyvét (király- és egyházellenessége miatt), és végül másolásból próbálta fenntartani a már négyfős családot – sikertelenül. A gyermek temetéséhez jegygyűrűjét kellett eladnia, amit apai (és emberi) bukásként élt meg:

Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
Szakítanák ki gyökerestül…
Ketté lett vágva multja és jelenje

Ezek után a vállalt prófétasors lendületével szaladt a végzetébe: egy titkos nyomdában sokszorosította lázító könyvét, amelyben cenzúrázatlanul fogalmazódik meg Szilveszter/Petőfi kérlelhetetlen hitvallása:

Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

A hatalom tíz év börtönnel jutalmazta ezeket a gondolatokat. Raboskodása derekán Szilveszter egy látomásban szembesült felesége halálával, és keserűségében a fent idézett iszonyú istenkáromlásig jutott (“Zsarnok vagy, isten, és én / Átkozlak tégedet…!”)
Miután kiengedték a meggyötört, ősz roncsot, nem is magára gondolt először, hanem azt kérdezte: “Szabad tehát a nemzet, a haza?” Iszonyatos csapásként érte a felismerés:

Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

Tíz évvel Az apostol előtt a romantika másik nagy költője, Vörösmarty is hasonló keserűséggel kiáltott fel: “Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért,” (Szózat) – de neki sikerült meggyőznie magát, hogy legyen türelmes: “És mégis – mégis fáradozni kell. (…) kezdjünk újra tűrni és tanulni.” (Gondolatok a könyvtárban). Petőfi nem. Hőse itt és most akarja érvényesíteni a világszabadságot, ezért (groteszk módon) magányos merénylőként próbálja megölni a királyt – és ebben is kudarcot vall. Szilveszter kivégzésekor az elbeszélő nem is a zsarnokot becsmérli igazán, hanem a népet, aki nem volt hajlandó megmozdulni a szabadságáért:

Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?


Evolúció vagy revolúció

Petőfi nagyszabású műve a világ boldogításának két lehetőségét vázolja fel. Az egyik a lassú, szerves változás (evolúció), a másik a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása (revolúció). A fentiekben ez utóbbinak kudarcát láthattuk, amikor a néptől elidegenedett radikális forradalmár szembekerül azokkal, akiket fel akar szabadítani. Szilveszter erőfeszítései azon buktak el, hogy nem igazán ismerte a népet – éppen úgy, mint ahogy Petőfi sem a szabadszállási kunokat. Minél inkább akart segíteni, annál inkább elszigetelődött a társadalomtól. Petőfi kérlelhetetlenségének szemléletes példája, ahogy a ’48 májusi nemzetgyűlést értékelte: “Kutyámat sem bíznám ily minisztériumra”.

De Az apostol csodája az, hogy megmutatja a másik lehetőséget is, az evolúciót. A “szőlőszem hasonlat” címen emlegetett részben az iskolát frissen végzett Szilveszter még lassú, nagyon lassú fejlődésben gondolkodott. Ahogyan a szőlőt a napsugarak érlelik, úgy érlelik a világot a nagy lelkek. Azzal nyugtatja magát, hogy “ha a kis szőlőszemnek egy nyár / Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, / Amíg megérik? ez belékerűl / Évezredek vagy tán évmiljomokba”. De a végső, közös célt már akkor is így fogalmazta meg:

Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!

Befejezésül érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”. Valószínűleg Adynak sem kellett volna annyit küzdenie a népies-nemzeti költészet megrekedt hagyományával. És az identitását, európai helyét csüggedten kereső magyarság némi lelki vigaszt kaphatott volna, ha látja, hogy maga Petőfi is mennyit őrlődött, kétkedett…

megosztás
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt evangéliumi súllyal.

2014 elején egy szolnoki művészeti iskola csapatát vittem a helyi színház által rendezett éves diákszínjátszó találkozóra, az "Ádámok és Évák ünnepére". A fesztiválon a társulatoknak nyolc perc játékidő állt rendelkezésükre, hogy színpadra vigyék Madách tizenöt színből álló, nettó két órás emberiségdrámáját. Fél év töprengés, és három eldobott forgatókönyv-ötlet után álltunk neki a végső kidolgozásnak. Tánc- és képzőművész kollégáim munkája mellett a legtöbb segítséget Vígh Erika tanárnő szelíd kritikái és Ónodi Gábor színész energikus ötletbombái jelentették. El is hoztuk a fődíjnak számító "Legjobb csapat" elismerést. Ám a munka igazi hozadéka nem is ez lett, hanem hogy az elkészült forgatókönyv oktatási anyagként is felhasználható, mert röviden és dinamikusan foglalja össze az emberiség... hogy is mondjam: tragédiáját.

Az előadás felvétele az alábbi linken nyílik meg (a hangminőséget felirat próbálja ellensúlyozni), alatta pedig a nyolc képre bontott szövegkönyv szerzői megjegyzései olvashatók.

 

1. A kulisszatitok (0:00-0:45)
A fejgép egy fehéringes, csokornyakkendős alakot világít meg, akit a tanítványaim találóan így jellemeztek: "egy beteg pincér". Ha rögtön madách-i alakot keresünk benne, akkor természetesen Lucifer kínálkozik megoldásnak. Ám amint megszólal, egy újkori, cinikus showman attitűdjével gazdagodik a figurája (gondoljunk Thomas Mann Cipollájára vagy a Cabaret című film ceremóniamesterére). Taszító bizalmassággal szólítja meg a közönséget, személyes titkot árul el:
"Tudjátok, imádom ezt csinálni. Nézni, ahogy szenvednek elveszetten, tanácstalanul, csak azt várják, hogy kézenfogd őket, és bevezesd a fénybe."
A fény kettős szimbólum a felütésben. Lucifer (jelentése: 'fényhozó') a fénybe, azaz: a tudásba vezeti az embert, ugyanakkor a színház fővilágosítójának szóló "Maestro, fényt!" felkiáltás egyben a teremtés aktusa is ("Legyen világosság").
Míg az elegáns Lucifer beavat a műsor titkaiba, mögötte egy rongyos ösztönszörny, egy ősgnóm kúszik a nézők felé. Gazdája lábainál a "sátán kutyája" engedelmes háziállattá válik, aki rögtön ugrik a mester parancsára.

2. Intro (0:45-1:32)
Lucifer szavára megkezdődik a műsor intrója: egy vad, szögletes tánc. Ennek során gomolyognak elő a kulisszákból a statiszták, akik a későbbiekben a show nézői, illetve a stilizált események szereplői lesznek. A riadt, tanácstalan főszeplő párost erőszakkal lökik a rivaldába (a darab egy korábbi verziója az Éhezők viadala alaphelyzetére épült). Az ősgnóm agresszív mozdulattal imitálja Ádám nyakának elmetszését, mintegy előre vetítve ezzel végzetét. A zene végével hirtelen a kép is változik: egy showműsor díszletei jelennek meg a háttérben.

 

3. A show (1:32-2:43)
Könnyed lendülettel, kincstári mosollyal tér vissza az imént még álarc nélkül nyilatkozó műsorvezető. Az "Ádámok és Évák show" játékszabályai mai összefüggésekkel vegyítik Madách ismert motívumait.
„Üdvözlöm az Ádámok és Évák show nézőit. Mint tudják, ez egy bevállalós kvízműsor. Ismerjük meg a játékosokat közelebbről: Ő Éva - ő Ádám. Többet nem is kell tudni róluk, hiszen semmi szerepük ebben a műsorban, csak jól dönteni. A kérdés: mitől lesz boldog az emberiség? Helyes válasz esetén egy álomhétvégét nyerhetnek a Hotel Paradisoban a K.O.média jóvoltából.”
Az egyéni boldogság welness jutalomhétvége képében jelenik meg (Hotel Paradiso - elveszett éden), a társadalmi boldogság pedig mint egy kétopciós kérdés, amelyre az őspár hivatott feleletet adni:
„Nos, Éva és Ádám: mi kell az emberiségnek? Az, hogy szabad legyen, vagy az, hogy vezessék?”
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt  evangéliumi súllyal. "A nagy inkvizítor" egy fiktív kihallgatás jegyzőkönyve, amelyben a 15. századi spanyol főpap elmagyarázza a földre másodszor látogató Jézusnak, hogy neki már semmi keresnivalója itt. Az inkvizítor monológja hatalom és szabadság kérdéseire épül, ezeket a gondolatokat a 6. kép kapcsán idézem fel részletesen.

Korunk (dez)információs/fogyasztói társadalmának atmoszféráját érzékelteti a játékmester nyílt cinizmusa. Hanyagul mutatja be a játékosokat (utalva arra, hogy ők csak bábok), nem hagy időt a gondolkodása, kajánul veti oda a közönségnek, hogy nem tudnak dönteni, és ő forszírozza, hogy végülis Ádám döntése érvényesüljön. A leplezetlen erőszakra, a negyedik hatalmi ág rémuralmára utal a szponzor neve is: K.O.média. Emellett benne van, hogy a színfalak mögött régen eldöntött meccs a társadalom számára izgalmas cirkuszként jelenik meg. Sőt, eszünkbe jut még Madách művének egyik őse, Dante enciklopédikus műve, az Isteni színjáték (Divina Comedia).

 

Szimbolikus mozdulatok kísérik az első emberpár választását (ezek majd a 7. részben új kontextusban térnek vissza). „Hatalom” - mondja Ádám, és karja, ökle a férfierő egyértelműen fallikus jelképét formázza, egyúttal fenyegetően meredve Éva felé. A nő ösztönösen mutatja az alternatívát: „Szabadság…” (a Tragédia záró monológjában Isten elárulja, hogy szándékosan ültette Évába azt a programot, amely visszahozhatja Ádámot, ha nagyon elszállna1). Ám hiába kulcsolja kezeit Ádám öklére, hiába a női öl melege, a férfi (Lucifer sugallatára) már döntött: úgy tehető boldoggá az emberiség, ha uralkodunk felette. A showman elrángatja a tiltakozó Évát, és kezdetét veszi az őrület.

 

4. Hatalomtánc (2:43-3:54)
Bár egyértelműen felismerhető néhány konkrét madáchi szín (Egyiptom, Konstantinápoly), a koreográfia inkább a mindenkori hatalom lelki mechanizmusait jeleníti meg. A statiszta-tömeg monoton, révült mozdulatokkal követi a zene és a vetítés "utasításait". A showműsor emblémájának metamorfózisa nemcsak felvillantja az egyes diktatúra-típusokat, hanem gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz közéjük. Ugyanúgy hipnotizált alattvaló a piramis kőhordója, mint a mennyiségi-keresztvető hívő, vagy az elszánt náci karlendítő. Kádár beszédfoszlányai felidézik  még a vörös diktatúrát is, és Ádámot végül egy gigantikus, arctalan bronzszobor temeti maga alá. (Éppen úgy, ahogy a fáraót a személyi kultusz ókori változatának embertelen síremléke, a piramis.)

5. A szabadság zsákutcája (3:54-4:45)

 

A vezér összeomlásával az alattvalók is deaktiválódnak. Éva az egyetlen, aki kívül áll az őrületen, és új lendületet adhat a történelem folyásának (éppen úgy, mint a londoni haláltánc végén). Szomorú pieta, ahogy ölbe veszi az élettelen Ádám fejét, és szelíden, minden neheztelés nélkül ismétli: "Szabadság". Az egyre éledező tömeg előbb suttogva, majd fennhangon, végül üvöltve visszhangozza a mágikus jelszót. Amint új erőre kap Ádám, leinti a félelmetes zajongást, és a vákuumszerű csöndben odailleszti a szabadság elé a még hiányzó két fogalmat: testvériség, egyenlőség. Jelzi ezzel, hogy a szeretet és odafigyelés nélkül a szabadság hajszolása meddő harc, sőt, vissza is üthet. Ezt rögvest igazolja is az átszellemült, agymosott tömeg válasza: "Halál reá, ki el nem ismeri!" Madách legzseniálisabb fogása, hogy Párizs forradalmi tömege már rögtön az első megszólalásával cáfolja szent elveit2.
A darabunkban kissé elsiettük azt a mozzanatot, ahogy a felbőszült tömeg Ádámra ront. Éva egy kétségbeesett kiáltással ugrik a férfi nyakába, s mindkettőjüket maga alá gyűri a dühödt embermassza. Haláluk előtti pillanatban (épp úgy, mint a párizsi szín végén) állítja meg az időt Lucifer.

 

6. Kozmikus pillanat (4:45-6:00)
A vadállati csoportkép Hieronymus Bosh groteszk világát hivatott felidézni. Maga a mozzanat pedig az az örökkön ismétlődő jelenet, amelyben a mindenkori tömeg megfeszíti a mindenkori megváltót: Szókratészt, Krisztust, Szilvesztert3...
"Beláttad-é, hogy a bódult tömegnek nemesb ura voltál, mint ő neked?" - eredetileg az athéni szín végén kérdezi ezt Lucifer, jelezvén, hogy szerinte a despotikus Egyiptom sikeresebb volt, mint a demagógok mérgétől széthulló görög rend.
"Szabadság? Ezeknek?"- folytatja maró gúnnyal, szavai mögött ismét a nagy inkvizítortól kölcsönzött gondolatokkal: "Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz?" (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)
Lucifer itt jut el érvelése csúcspontjához, és négy szóban összefoglalja az emberiség szellemtörténetét:
"Vagy mit gondolsz, ki fogja majd megváltani a világot? A szerzetes? A filozófus? A politikus? A művész?" (Az utolsónál finom célzással az igazgató páholyába világít, emlékeztetvén arra, hogy mi is lenne a színház valódi célja.)
"Fenét!" - folytatja már leplezetlen, ördögi hévvel: "Csak te: az istenember."

 

Megint egy karamazovi pillanat: az inkvizítor szerint az evangélium legfontosabb titka Krisztus pusztabeli megkísértése. A hosszú testi-lelki böjtben emberként szenvedő Jézus nem fogadta el a rövidebb utat, hanem (hogy példát mutasson az embernek) végigcsinálta a leggyötrelmesebbet. A sátán három ajánlata ez volt: változtassa kenyérré a követ, hitének bizonyítására ugorjon le a toronyból, illetve: fogadja el a világuralmat. Azaz, váljon istenemberré. ("Erősebb lett az ember, mint az isten" - büszkélkedik Madách fáraója.)
A mi showman-Luciferünk másodszor ajánlja fel a hatalom lehetőségét, de most már nem a szabadság az alternatíva, hanem a halál:
"Állj fel, különben visszamész, és ezek szétszednek." (A videón Lucifer véletlenül módosította a szöveget, enyhítve élét: "...visszamész és folytatjuk.")
Látván, hogy Ádám nem mozdul, vállat rándít a műsorvezető, és kaján vigyorral jelenti be, hogy a kivégzési jelenet mindjárt folytatódik. De amint újra elindul a kozmikus óra, egy még hatalmasabb erő lép közbe: a Földszellem. Éppen úgy, ahogy a Tragédia űrbeli színében, itt is vissza kell rángatnia az életbe az anyagi létezés határait feszegető Ádámot.

7. Deus ex machina (6:00-7:18)
"Nem!" - kiált fel egy zakós fiú a nézőtér első sorában, majd a kigyúló totálfényben színpadra lép a statiszták riadt suttogásától kísérve: „Az igazgató! Az igazgató!" Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy Lucifer rövid próbálkozás után eláll az útjából, és csak tisztes távolból mer rákezdeni a méltatlankodásra (újrafogalmazva a "Együtt teremténk: osztályrészemet követelem" gondolatot):
"Hé, mit csinálsz?" - kiált fel, amikor látja, hogy az igazgató kiszabadítja a játékosokat, "Hiszen együtt találtuk ki ezt az egész cirkuszt. Hadd szórakozzunk! Legalább nézzük végig..." A Földszellem válaszul "fukar kezekkel" int a fogdmegeknek, és Lucifer máris bukott angyalként nézheti a folytatást a kispadról. Az igazgató atyai szeretettel karolja át a játékosokat, és a szabályokat felülírva egy új kezdés lehetőségét hirdeti:
"Gyermekeim, a nyeremény elúszott, de a lehetőség nem. Építsétek fel a paradicsomot magatok." Az Úr ad is meg nem is: önállóságot, szabadságot biztosít nekik, ám cserébe elveszi a feltétlen gondviselést: "vetevé űt ez munkás világ belé" (mondja a Halotti beszéd), tehát az ember kénytelen lesz fáradsággal keresni majd a kenyerét.

 

 Az őspár első mozdulataiban a műsor kezdetének szimbólumai köszönnek vissza:
"Enyém!" - a férfi öntudatra ébredése nem más, mint az a pillanat, amikor megfogalmazza a magántulajdon eszméjét, tehát identitása fizikai jeleként kihasít egy darabot a természetből. Rousseau szerint pont itt rontottuk el. Éva hiába ismétli szelíd, anyai mozdulatát, és hiába sűríti egyetlen jelszóba az aranykort: "Miénk..." - a civilizáció szekere, mint a jaggernati bálvány4, már fut feltartóztathatatlanul.
A darabunkat záró kozmikus jóslatot (amely eredetileg Luciferé a harmadik szín elején) a két teremtő erő között osztottuk szét:
Földszellem: "Nagy szavak: enyém - miénk. Család és tulajdon fogja alkotni a világot, melyből hon lesz majd és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek..."
Lucifer: "...és felfalója önnön gyermekének."

8. Spirális világtánc (7:18-8:53)
Halleluja: Arthur Honegger Dávid király című zeneművének hátborzongató áriája kíséri az elmúlt harmincezer év történetét szimbolizáló örvénylő táncot. Az Ádám és Éva öleléséből születő emberiség spirális mozgásban tölti ki a teret, míg mögöttük (a videón nem látszik) egy kunyhó és egy templom épül kartonlapokból. Mintegy az ősgnóm nyitó szólójára válaszul most két lány lejt éteri balettet egy halványkék lepedővel, majd leterítik, hogy az Első Család (Lucifer nagybácsival és a két kis gyerekkel kiegészülve) elkölthesse meghitt vacsoráját. Mire a zene a záróakkordhoz ér, mögöttük tizenhat kartonlapból felépül egy város sziluettje, Ádám és Éva pedig boldog büszkeséggel koccint az elvégzett munka örömére. Fiaik épp egy almán készülnek osztozni, mire a segítőkész Lucifer egy ölésre is kiválóan alkalmas kést nyújt hátra nekik. Függöny.

 

 

Lábjegyzetek:

1.
Isten (15. szín):
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.

2.
A jakobinus diktatúráig valóban ott volt a "vagy halál" mint a francia forradalom negyedik jelszava.

3.
Szilveszter: Petőfi Sándor Apostol című művének főszereplője.

4.
jaggernati bálvány: Az indiai Visnu isten szobra, melyet ünnepén kocsin hordoznak körül. A rajongó hívek a kerekek elé vetik s eltiportatják magukat, remélve, hogy ezáltal magasabb kasztban születnek majd újjá. ("A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább..." - Balzac: Goriot apó)

megosztás
Engem nem érdekel, hogy Pesti Balázs ismeri-e Goethe vagy Csokonai gondolatait – verse akkor is párbeszédbe lép bennem az említett klasszikusokkal. És ennyi a lényeg, ez maga az irodalomtanítás célja is: gondolati kapcsolatok kiépítése...

Minden klasszikusunk halott. Legalábbis azok, akiket ma a középiskolában tanítunk. A pesti egyetemi években az ember még néha élőben is találkozhatott egy-egy nagy íróval: egykori magyartanárom például Weöres Sándorral futott össze az utcán. Még kétezerben is előfordult ilyesmi: az egyik tavaszi vizsgámon (Szabó B. István: A XX. század második felének magyar irodalma) egy mai költőről: Zalán Tiborról kellett beszélnem szóbeli feleletben – és még ugyanazon az estén összefutottam vele a Városligetben, egy villamosból átalakított kiskocsmában. Hajnalig beszélgettünk művészetről, tanításról, és egyáltalán az életről.

Fura érzés találkozni egy kortárs költővel. Még furább érzés magyart tanítani neki…
Hogy mire/kire gondolok?
Néhány diákomra, akik rendelkeznek a nem hétköznapi kifejezés nagyszerű képességével. Az alábbiakban Pesti Balázs (11.E osztály) verséről írok, ezzel a félig tréfás mottóval: “Aki tudja: csinálja, aki nem tudja: elemzi”…

Pesti Balázs: Hexameder

Ihlet híján kiültem az ablakba
Várom hát hogy beszálljon rajta
Alkoholról írni újra nem akarok
Hiába van most is sör az asztalon
Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen
Sőt még zenélhet is itt-ott
Lent gyerekek kiabálnak, punk rock
Ritmikátlan, hangos, de érzelmes, hallgatjuk
Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk
A szembe ház fele szürke, fele sárga
Mint egy előtte-utána kép, olyan
A szürke erkély kék korlátjának támaszkodva
Cigarettázik egy párocska, felettük úgyszintén
Csak ő egyedül van, ő az “utána” kép
Tájról írnék de a ház útban
Talán, egy pár fokkal jobbra
Nagyobb a siker, nézzenek csak oda
A kis panelek között a nagy, olyan mint az ujjam
A középső, nem a gyűrűs, az pár perccel kisebb
A legjobb mi a tájammal történhetett
Az a szúnyogháló leszedése volt
Hiszen így az eget egészben, s nem pixelekben látom
A panel és kertes ház határa jól látszódik, csapott
A sarki házból hétvégén a cigány zene zajong
És elmondhatom magamról, hogy nem kakasszóra
Hanem egy pulyka hangjára kelek hajnalban
Átfut épp a sínen, a város ereként, folyékony acél
A mocskot magában hordva, az a MÁVos kék
Árnyalatú, és most a fecske hang helyett denevér szól
Száll, követi a mentő szava, ez nem cincog, rikácsol
Nem törtetek ebben, sem spondeusra, sem hexameterre
Hiszen írom az ablakon kívüli világom, a lakótelep mederre
Nézek, s azt látom
Hogy rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték

 

“Ihlet híján…” – Pesti Balázs versének felütésében benne van a sablonosság veszélye. Csak a legnagyobbak tudnak a puszta ihlettelenségből remekművet teremteni. Például Tóth Árpád: Meddő órán – a rövid vers impresszionista eszközökkel (melankolikus hangzásával és tört ritmikájával) érzékelteti a művészi és emberi elidegenedést.

Balázs versét folytatva egyelőre nem látunk ilyen mélységet kibontakozni, sőt, az alkohol mint lehetséges verstéma csak fokozza aggodalmunkat. Ám az ötödik és hatodik sor hirtelen rendet teremt (értelmet adva a közhelyesnek tűnő felütésének is):

“Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen”

Egyrészt leveszi a hangsúlyt az ihlettelenség toposzáról, és a szemlélődést állítja középpontba – másrészt egy olyan értékviszonyt előlegez meg, amely átszövi az egész verset.

Beszéljünk előbb a szemlélődésről, Balázs szavával élve: tájleírásról. Első ránézésre degradálja a fogalmat, hisz nagy kelletlenséget sugall ez az összefüggés: “ihlet híján (…) tájleírásra adtam a fejem”. Ám ezek az indító gondolatok a szöveg későbbi kontextusában nyernek majd értelmet: az alkoholról írás értelmezhető az egyéni problémákban való vergődésnek – a tájleírás pedig a kifelé fordulás, a világra nyitás gesztusának.

És ahogy említettem, bizonyos értelemben megméretés is. “A mindenséggel mérd magad” – mondja József Attila. A Hexameder lírai énje pedig azon tűnődik, hogy vajon a táj érdemesnek találja-e arra, hogy meséljen neki, vajon megnyitja-e egy lírai monológ a mindenség titkait?
Mint a szerző lelkes olvasója mondom: igen.

Balázs gyakran kapcsol össze szerkezeti egységeket asszociációkkal. Ezek szinte észrevétlenül, törés nélkül engedik újabb témák felé fordulni. A táj szó szerint vett leírása a ház előtt kiabáló gyerekek megjelenítésével kezdődik, ahová a mesél > zenél > punk rock asszociációs sor vezeti a figyelmünket. A “ritmikátlan, hangos, de érzelmes” több, mint pusztán a zenei műfaj jellemzése: egy generáció, egy életszakasz nosztalgikus kritikája. Megerősíti ezt a benyomást a lírai én hirtelen kiszólása is: “Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk”. Esetlenek, hangosak, idegesek – tele érzelemmel.
A vers hangzásvilága itt (valószínűleg szerzői szándéktól függetlenül) a finom humor eszközével él. Mert a címben hivatkozott időmértékes sorfajta (hexameter) éppen a “ritmikátlan” jelző előtti sorban érvényesül. Négy verslábnyi hibátlan időmértékes verselés:

 

Elgondolkodtató, hogy a megszólítottak (nyilván a szerző korosztálya) miért is tagadnák le, hogy ők is punk rockerek voltak. Mert szégyellik egykori érzelmességüket? Mert ma már csak egy kinőtt divatnak látják?

Ezután átkötés nélkül, hirtelen fordul a szemközti ház felé, és annak felemás színe máris újabb elmélkedést indít. A szürke-sárga házat egy “előtte-utána képhez” hasonlítja. Szerteágazó kultúrája van korunkban az “előtte-utána képeknek”: legyenek azok fogyókúra-reklámok, nosztalgikus városképek vagy az időkapu.com oldal szellemes fotópárjai. Versünkben szinte kínálja magát a szürke (egyhangú) és sárga (színes, izgalmas) szembeállítás, de Balázs ezt nem használja ki: hanyag eleganciával a levegőben hagyja, és inkább konkrét emberi alakokra koncentrál. A cigarettázás (korunk suta meditációja) köti össze a társas létből a magány felé haladó képet. Előbbit még (némi éllel) “párocskának” nevezi, a másikat már csak egy hűvös, kiürült személyes névmással jelöli: “ő egyedül van”.
Ha egy életbe sűrítjük az eddig olvasottakat, akkor eljutunk a bandázós punk rock-nosztalgiától a gondterhes párkapcsolaton át egészen a sivár magányt ígérő jövőképig. A tizenötödik sorban lezárul a vers első szakasza.

Rendkívüli erejű tételmondattal folytatja: “Tájról írnék de a ház útban”. Minden lakótelepi ember tudja: hiába nézünk ki akár a tizedik emeletről, a szemközti háznál messzebb nem láthatunk. Mennyi többletet ad a jelenségnek ez a megfogalmazás: “Tájról írnék de a ház útban”… Nem egyszerűen a kilátásban zavar a “ház” (azaz a város, a társadalom, a civilizáció), hanem valójában a természetbe (a “tájba”) való visszatalálásban. Tovább erősíti ezt az értelmezési lehetőséget egy pár sorral későbbi gondolat, amely szerint a szúnyogháló leszedése után az eget újra “egészben, s nem pixelekben látom”. Számomra ez az “egész” az ember és természet rég elvesztett egységét jelenti, azt az aranykort, amely felé koronként újra és újra erős nosztalgiával fordulunk. A “pixelesség” pedig az a szétesett, bizonytalan állapot, amelyre a szentimentalizmus nagyjai (Goethe, Csokonai) is panaszkodtak, és amely mára a teljes elidegenedésig fokozódott.

[Rövid megjegyzés azoknak az olvasóknak, akik az írásom belemagyarázásnak ítélik: nem az.
A modern irodalomfelfogás nem gondolkodik abszolút igazságban, Egyetlen Lehetséges Értelmezésben. Egy mai magyartanár nem kinyilatkoztat, hogy “itt arra gondolt a szerző”, vagy “ezzel azt akarta mondani a költő…” – hanem inkább kérdez: “milyen gondolatokat ébreszt benned ez a sor?”… És ő maga is ugyanígy gondolkodik befogadóként. Jelen példánkra fordítva: engem nem érdekel, hogy Pesti Balázs ismeri-e Goethe vagy Csokonai gondolatait – verse akkor is párbeszédbe lép bennem az említett klasszikusokkal. És ennyi a lényeg, ez maga az irodalomtanítás célja is: gondolati kapcsolatok kiépítése, egyéni megértési ösvények bejárása. Így ír erről Roland Barthes korszakalkotó tanulmánya:
“Tudjuk most már, hogy egy szöveg nem szavak egyetlen vonalra illeszthető sorozata, amelyek sorra átadják egyetlen jelentésüket, hanem sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő.” (Roland Barthes: A szerző halála, 1968)]

A fenti bekezdésben tárgyalt tételmondat után – a “nagyobb siker” reményében – máshol keres lefesteni való tájat a szemlélődő lírai én. De hiába néz jobbra, ott is csak a panelrengeteg néz vissza. Vagyis, nem csak néz: integet is. Meglehetősen otromba módon (feltartott középső ujjával) jelzi, hogy arra sem különb a táj, mint bármely másik irányban.

Később aztán csak eléri a lakótelepek határát: megjelenik egy kertes ház. De nem mint a természetközeli, idilli falusi környezet képe, hanem mint a paneleknél is rosszabb világ. Az alliteráció sem enyhíti a “cigány zene zajong” kifejezés kellemetlen hatását – az agresszív, tolakodó jelleget pedig csak tovább erősíti a kakas és pulyka hangjának szembeállítása.

Megint asszociáció vezet tovább. A síneken átfutó pulykához az erekben futó vér képe társul, majd ehhez a folyékony acél – mint a város vére. Ám ez a vérkeringés nem az éltető nedvet szállítja, hanem az ember mocskát. Bármennyi kritikát érdemel is a MÁV, itt mégsem szolgáltatásuk minőségére vonatkozik a koszos “MÁVos kék” szín, hanem egy megrekedt, rothadó civilizáció jelképe lesz. Az újabb hangok és ellentétpárok (fecske-denevér, cincog-rikácsol) jól illeszkednek az eddigi értelmezéshez: a szemlélődő a tájat, a természete(s)t keresi, de csak az emberi világot látja, hallja maga körül.

A denevér borzongató szárnycsapásaival és a mentő vészjósló hangjával zárul a “tájleírás”. A lezárás közeledtével keretes szerkezetűvé válik a vers. Egyrészt mert felidézi az alaphelyzetet (“írom az ablakon kívüli világom”), másrészt mert egy rímpárban megjeleníti a címbeli nyelvi játékot: “hexameterre/lakótelep mederre”. És nem csak a szavakkal, de az irodalmi hagyománnyal is játszik. Hetykén veti oda, hogy valójában nem is törekedett időmértékes ritmusra, azaz merev költői formára, hiszen volt más, ami vezesse. A lakótelep medre: az a nagy közös sodrás, amelyben a városi ember él, az a betonhullám, amit korunk panelpoétái lovagolnak meg, hogy végül igazi urbánus költészet szülessen… akár egy végtelen freestyle dalszövegben, akár egy harmincnyolc soros szabadversben.

Súlyos csattanó zárja Pesti Balázs versét. Fentebb azt írtam, hogy egy értékviszony szövi át a Hexamedert, amely az elején kérdés formájában jelenik meg: érdemes-e a lírai én arra, hogy meséljen (megnyíljon) neki a táj? A vers vége kíméletlenül felel: nem. És nem egyszerűen annyit ír, hogy például: “kutyaugatás harsogja túl a gondolataimat”, hanem ennél sokkal többet. A kellemetlen, agresszív hang az egész létezésből kiszorítja, szinte magát az embert semmisíti meg.

“…rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték”

megosztás
Egy tinédzser egyetemes értékű költeményt ír. Hogyan lehetséges ez? A válasz Csokonai kettős természetében van: egyszerre volt tanult költő és őstehetség, aki fogyhatatlan étvággyal olvasott össze mindenfélét...

A felvilágosodás a nagy felkiáltások kora…

 

1. kiáltás: “O Freunde, nicht diese Töne!”
Éppen a felelet témájául szolgáló Csokonai-vers (Az estve, 1794) befejezésének idején kezdett el gondolkodni egy fiatal német zeneszerző, hogy dallamot kellene írni Friedrich Schiller: Óda az örömhöz című művére. Évtizedekkel később komponálta meg Beethoven a Kilencedik szimfónia zárótételének gyönyörű dallamát, amelyben egy órányi zenekari útkeresés után szólal meg a tiszta énekhang. A kórus belépését a fent idézett kiáltás előzi meg: “Óh barátaim, ne ezeket a hangokat!” Jelképesen az egész felvilágosodás benne van ebben a mozzanatban: végre emberi hangot, emberi mértéket, emberhez való életet követelnek Európa népei. Nem véletlen választották később Európa himnuszává:

“Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod”.

 

 “Égi szikra lángja” – de mi is az a láng, amely a felvilágosodás fényét adja? Egy 1989-es szövegmódosítás segíthet megvilágítani: a berlini fal ledöntése idején Leonard Bernstein vezényletével adták elő Beethoven művét – ám ebben a verzióban szabadság (Freiheit) állt az öröm (Freude) helyén. Kétségtelen, hogy az eredeti is jobban hangzott volna így – egyesek szerint Schiller a cenzúra miatt nem is merte volna “A szabadsághoz” címmel közölni. Mai ésszel érthetetlen az efféle aggodalom. A 18. században azonban még eleven valóság volt. Erről szól a második kiáltás.

2. kiáltás: “Sapere aude!”
Immanuel Kant, a kor egyik meghatározó gondolkodója írta: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” Európa gondolkodását évszázadokig a szorosan összefonódott egyházi és feudális hatalom határozta meg. A végítélettel, pokollal rettegésben tartott tömeg elfogadta a rabigát, hiszen az “felülről” jött (értsd: fegyverek szentesítették). A felvilágosodás azt a (ma már naivnak ható) célt tűzte ki, hogy átvezeti ezt a tömeget a babonák korából a tudományos megismerés, a fejlődés világába. Hitték és vallották azt, hogy a nép szellemi művelése megalapozhatja a szélesebb körű polgárosodást. Két fő tudományos módszerük a tapasztalat (angol empirizmus) és a megfigyelés (francia racionalizmus) volt. A franciák hozták létre a kor legnagyobb szellemi vállalkozását is, a huszonnyolc kötetes Enciklopédiát.  Az egyház (természetesen) vadul tiltakozott ellene, a francia kormány pedig be is tiltotta, hiszen a benne megfogalmazódott eszmék a társadalomról való kritikus gondolkodáshoz vezettek. Rousseau így fogalmaz a Társadalmi szerződés című művében:  „Semmis és önmagának mond ellent az az egyezmény, mely egyfelől korlátlan hatalmat, másfelől feltétlen engedelmességet ír elő.” Ilyen “istentelen” mondatok vezetnek el a századvég leghíresebb forradalmához:

3. kiáltás: “Liberté, Égalité, Fraternité”
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. 1789 nyarán fogadta el a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlése az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amelynek alaptétele: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad.” Ismervén Európa további történetét, megállapítható, hogy még innét is nagyon hosszú, rögös út vezetett a modern szabadságeszményig. Ám ez már egy másik felelet témája…

A magyar felvilágosodás – Kazinczy az ősblogger
Csokonai 1773-ban született – éppen abban az évben, amikor a pápa francia nyomásra eltörölte a kétszáz éves jezsuita rendet Európában. (Zrínyi Miklós még jezsuita neveltetést kapott Pázmánytól a 17. században.) Magyarországon 1790-ben a felvilágosodás híve, II. József került trónra, és ezzel nálunk is megtört az egyházi kultúra egyeduralma, és elindulhatott az irodalmi élet. A kor bőbeszédű szerzői lelkesedésükben úgy érezték, hogy egyenesen velük kezdődött a magyar irodalom. Abban biztos úttörők voltak, hogy kiadták az első irodalmi lapot, a Magyar Museumot.
A kor legfontosabb szervező egyénisége Kazinczy Ferenc, aki egyszerre segítette és akadályozta a fejlődést. Segítette, mert a Martinovics felkelés (1795) után hat évvel újjászervezte a lefagyott irodalmi életet. És akadályozta is, mert makacs, könyörtelen módon követelte meg a szerzőkön a klasszicista “fentebb stíl” érvényesítését. Pedig ő maga nem is volt jó író – csak rengeteget levelezett. Mint amolyan: ősblogger. Ő volt a 19. század elejének “telefonközpontja”, mindenki neki küldte a verseit értékelésre. Kazinczy szigorú barátsága volt a belépő az irodalmi életbe. Csokonai Vitéz Mihály húsz évesen érdemelte ki ezt az odafigyelést.

A debreceni kollégium
Csokonai rövid életének (32 év) felét a debreceni református kollégiumban töltötte – előbb diákként, majd tanárként (a protestáns iskola intézményen belül nevelte ki a tanári karát). Bár itt ismerte meg a klasszikus költészetet, az iskola hamar szűk lett számára mind tudás, mind szellemiség terén. Csokonai önképzőkörében külföldi irodalmat fordított, így a felvilágosodás eszméi őt is hamar nemkívánatos szabadgondolkodóvá nevelték. Az 1795-ös kirúgásának fő okai: laza (értsd: emberséges és inspiráló) tanítási módszere és az istentiszteletek kihagyása (nem volt kíváncsi a népbutításra), valamint (ez a legjobb): „társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti” (pedig pont így nézett ki a nagyszerű antik iskola, amely a klasszicisták mintaképe volt). Öntudatos búcsúbeszédében a képükbe mondja, hogy ő csak azt volt hajlandó tanulni, “amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinosítására”.

Tudós koldulás
Ám hiába a “csinos” lélek, ha nincs hol kibontakozzék. Csokonai életéből öt év megy el fárasztó vándorlással: ezer módon próbálkozik mecénást, támogatót szerezni művei kiadásához. Ráadásul a szerelem terén sem sikeres: imádott hölgyét gazdag kereskedő veszi el, míg ő a Dunántúlon helyettes tanárként próbál egzisztenciát teremteni. Keserű tapasztalatait egyik drámájának alcíme foglalja össze: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”

Az estve
Legnagyszerűbb filozófiai költeménye átfogja a debreceni eszmélésének éveit: az első 32 sort iskolai feladatként írta még mint kamasz diák, aki aztán 16 évesen kezdte el (és 20 évesen fejezte be) a filozófiai részt – nem sokkal az előtt, hogy kirúgták.
Egy tinédzser egyetemes értékű költeményt ír. Hogyan lehetséges ez? A válasz Csokonai kettős természetében van: egyszerre volt tanult költő és őstehetség, aki fogyhatatlan étvággyal olvasott össze mindenfélét (a kollégiumban sokoldalúsága miatt Cimbalomnak becézték). Az estve című vers első felében stílustehetségét villantja meg, a másodikban komoly gondolati ívet jár be. Az első rész a klasszicista fogalmak szerinti pictura.

Pictura
Leíró verseket neveznek így – ez most Csokonai esetében Az estve legkorábban elkészült része, az első 32 sor. Mai szemnek/fülnek már idegen az a rokokó tobzódás, amellyel a naplementét ábrázolja. Kutatások igazolták, hogy a legcifrább képek nagy része szó szerinti kölcsönzés egy angol mű fordításából. (Nem árt megjegyezni, hogy a klasszicizmusban ezt nem tartották lopásnak.) De mielőtt elvesznénk a képekben, érdemes a lírai én lélekállapota felől megközelíteni a pictura részt. A “vidám melancholia” szókapcsolatban fogalmazza meg azt a kettősséget, amely a természetet szemlélő költő lelkében feszül. A mai természetfogalom hosszú századok során alakult ki. A középkori ember még tudomást sem vett a természet létezéséről, a reneszánsz ember gyönyörködni kezdett benne, a felvilágosult gondolkodó pedig már tanult tőle. Vagy éppen hozzá menekült. Nincs nagy újdonság az Alkonyat című ponyvaregény Bellájának búskomor természetszeretetében – a 18. század szentimentalizmusa tette a homályos erdőt a befelé fordulás, a modern magányosság színhelyévé. Ám Csokonai versében a “fűszerszámozott theátrom”(illatos színház)-ként viruló természet nem pusztán menedék, hanem példa, minta az emberi társadalom számára: így kellene élni, barátaim… (Beethoven: VI. szimfónia „Vidéki élet emlékei”)

 

Sententia
“Az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint”. Csokonai fantasztikus lendülettel és karcos, ostorozó hangon kezdi ezt a részt: “Bódult emberi nem” – mintha ma így indítanánk: Te hülye emberiség… Itt nyer értelmet az ezt megelőző hosszú természetleírás. A civilizáció minden problémája egyetlen okra vezethető vissza: nem úgy élünk, ahogy a természet rendelte. (Sok korabeli gondolkodó világnézetét határozta meg a deizmus. Azt vallották, hogy a teremtés óta Isten egyedül a természetben nyilatkozik meg számunkra.) Az évszázadokon át “aranykornak” nevezett, civilizáció előtti időszaknak Rousseau adja a “természeti állapot” nevet tanulmányában, melynek teljes címe: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Ebben előbb az őskori állapotot jellemzi, amelyben az ember még a természet törvényei szerint élt. A létfenntartás nehézségei ellenére boldognak mondja ezt a kort, mert az öntudatra ébredés előtti közösségek (hasonlóan mint az állatok) nem szenvedtek a civilizáció betegségeiben: széthúzás, elnyomás, szegénység. Mindezek első számú okaként a magántulajdon megjelenését nevezi meg Rousseau, és az ő nyomán Csokonai is:

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.

A folytatásban vers a hajdani természeti állapotot jellemzi – negatív festéssel. Ez a költői eszköz az egyik olyan bravúros fogás, amelyre csak a nyelvben élő művészet (azaz: az irodalom) képes: egy szuszra jellemez két ellentétes állapotot. A jelen (tehát a 18. század végi Magyarország) állapotának tagadásával mutatja be az aranykori világot, felsorolván, mi minden nem keserítette akkoriban az ember életét. Kritikájának első számú célpontja a feudalista berendezkedés, és az igazságtalan alapokon működő hatalom:

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
(…)
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

A szöveg modern költői erejét az adja, hogy a társadalmi különbségek szimbolikusan az ételekben is megjelennek: rozskenyérhéj – pástétom. Ironikus módon jellemzi az adókat, amelyek (látszólag) a nép üdvét, valójában azonban a kiváltságosok luxusát szolgálják:

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Az évezredes egyházi dogmákat sem kerüli el az éles kritika. Szintén Rousseau-tól származik a gondolat, mely szerint “gonosz erkőlccsel senki sem született” – hanem az igazságtalan társadalmi rend, a “tolvaj világ” teszi a szerencsétlen embert haramiává. Az idézett gondolat az eredendő bűn (azaz: Ádámtól és Évától örökölt bűnösség) tanának egyértelmű tagadása. (Nyilván ezért sem rajongtak Csokonai debreceni felettesei…)

A célegyenes előtt még feltornyosítja előttünk a 18. századi nincstelenek kirekesztettség-élményét: árokkal kerített rétek, körülbarázdált mezők, tiltott erdők és tavak – hogy még a vadászat és a halászat is csak a földesúri kiváltság legyen. A végsőkig érlelt feszültség ódai felkiáltásban robban ki: “Óh, arany holdvilág…” Amennyire méltósággal szólítja meg a természetet, annyira élesen kritizálja az emberi civilizációt. Holdvilág, levegő, erdei hangok – ennyi marad a feudalista világban a szegény embernek a “termő főld”-ből, amely hajdan még, “míg birtokká nem vált, / Per és lárma nélkűl annyi embert táplált”.
Az utolsó négy sorban már egyenesen a természetet szólítja meg – nem csak mint körülöttünk lévő valóságot, hanem mint erkölcsi rendet. Dacosan (a “birtok” és “örökös földesúr” fogalmak kifordításával) hirdeti az emberi egyenlőséget. Azt az egyenlőséget, amelyet Schiller ódájának eredeti (Beethoven előtti) szövege is hirdetett:

Bettler werden Fürstenbrüder,
wo dein sanfter Flügel weilt

A koldusok a fejedelmek fivérei lesznek,
ott, ahol a te szelíd szárnyad száll

Az öröm szárnyai – vagy a szabadságé… Ahogy tetszik :)

 

megosztás
Kerestem valamit. És ahogy lenni szokott, közhelyszerűen, nem azt találtam, amit kerestem. Bő harminc év távlatából, sárguló, szakadozó lapokról, írógép-rótta betűkkel tolakodott elém Lovik Károly novellája, hogy ismét megcsodáljam.

(A novella után az elemzés olvasható.)

Lovik Károly: Oroszlány Péter halála

Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz volt, az erdőben fákat fűrészeltek. Mikor a szekérke a tisztás vége felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők gallyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.
–  Meghalok? – kérdezte az kíváncsian?
– Volt katona?
– Igen.
– Nohát, Péter barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt, és…
– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.
– Meghal-é? – vetette közbe az asszony, aki föltűrt köténnyel, földtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.
Az orvos körülnézett a lapos szobában.
– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.
– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt maradok egyedül, mint az ujjam, és mi lesz velem, meg a gyerekbül!
Az orvos rosszallólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány Péter azonban nem vette olyan zokon az esetet, nyugodtan feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.
A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan aszúecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a goromba káplánnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire a két kívül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.
– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. –  Hát mit szeretne enni?
Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége pillantását, így szólt:
– Töltött káposztát!
Az orvos üzletszerűen mosolygott.
– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?
– Nem az.
– Hát isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Miért ne legyen meg a kívánsága?
Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyújtotta a betegnek.
– Lehet egy bőrszivart? –kérdezte Oroszlány Péter katonásan.
– lehet, lehet – felelte a doktor gyorsan, és óvatosan kotort ki a zsebéből egy kurtát.
Az asszony összecsapta a kezét:
– Szivart ebben a drága időben! – de a sebesült már agyarára kapta a kurtát, és sebesen kezdett pöfékelni.
Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kísértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal mosolygott.
 – Ez megesett, szent atyám – szólt, és aztán érdeklődött, lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez úrias dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék ki az isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek, és a tornál sört kell inni.
Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment tehénnel kezdődő harcban végül mégiscsak ő maradt felül.
Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta a fejét, és össze-vissza beszélt.
– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát hordani a portámra, fogsz bizony!
– Vége annak – szólt oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez tette hozzá, majd öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a verejték.
Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő formában odébbállani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azonmód künt van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapírból, és megmutatta Oroszlány Péternek.
– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.
A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott. Odatették hát a vánkosára az órát, és az uraság megkönnyebbülten távozott.
Lámpagyújtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, víziemberekkel, nagy szemű gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsíkos párnákon, és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és jóakaratúlag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.
Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.
 – Né, a – szólt nyugodtan –, ott guggant egy mókus.
A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.

 

Vígh Erika:
Lovik Károly: Oroszlány Péter halála (gondolatok a novelláról)

Úgy emlékszem, Lukács György írta azt, hogy egy novella meglepetésre van építve, rendszerint kihegyezett helyzettel záródik, de ne legyen csattanó, mert az már anekdota. A novellának legyenek látens meglepetései. Fontos a szuggesztiója, és boncolgatás helyett tárja elénk a durva valóságot. Lovik novellájában ez mind megvan – de nem élénk színekkel: egy kicsit meglepetés, egy kicsit kihegyezett, egy kicsit poén, egy kicsit szuggesztív – és elénk tárja a durva valóságot.

Az „egy kicsit” nem jelenti azt, hogy ez egy „kicsi” novella – ellenkezőleg: akárhányszor olvasom is el, mindig elbűvöl: ez egy nagyszerű novella! Egy mindennapi történetből bravúros alakítással kanyarított nem mindennapi olvasmányélmény. Mert a halál bizony mindennapi történet – kivéve pont ebben a novellában, mert „huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban!” –, de az már nem mindennapi, hogy valaki ekkora kincset találjon saját halálában, mint Oroszlány Péter: büszkeséget, beteljesülést, fölülemelkedést. A főszereplőre munka közben rázuhan egy fa, megsérül, majd pár órával később, halálos ágyánál végigvonul a falu apraja-nagyja, szegények s uraságok.

Az alig három oldalon találkozunk egy sor ellentéttel: élet-halál; nyomor-jólét; önzés-szeretet; félelem-bátorság. Felmerül az élet örök nagy kérdése is, hogy mi a halál; szimbolikus jelentést kap egy ébresztőóra; végigvonul a lappangó irónia, de érezhető a megrendültség is.

Kifejezett expozíciója nincs a novellának, a bevezetés és a bonyodalom szinte egybeesik, mintegy in medias res; komplex kezdése van, hiszen a második mondatban megindul a cselekmény fő oka, mozzanata. Ezzel a sűrítéssel a főszereplő azonnal a határhelyzetben van, nincs előreutalás a változásra, hanem magával a változással indul. Így az elbeszélő nem is lehet más, mint objektív. Igaz, a cím mégis valamiféle előreutalás, és a novella terjedelméhez viszonyítva talán hosszú is, mintegy része lehetne a bevezetőnek, mert a fő eseményt és a főszereplőt is megnevezi.            

A narráció egyensúlyban van a párbeszédekkel. Nem részletez, nincsenek felesleges magyarázatok, nincsenek túl hosszú, zavaróan alászerkesztett, többszörösen összetett mondatok. Minden érthető első olvasásra. A szereplők beszédstílusa kissé eltér az elbeszélőétől, követi az aktuális beszélő társadalmi rétegének stílusát. („Meghal-é?”; „…mi lesz velem, meg a gyerekbül!”; „Né a, … ott guggant egy mókus.”)

A központi esemény Oroszlány Péter halála. Ezt csak a balesete előzi meg, onnantól kezdve a történet vonalszerű, egymást követik az időrendi és oksági viszonyok. Érdekes, hogy noha a címből tudjuk: valaki meg fog halni, mégis csakhamar létrejön egy feszültség, amely felkelti az olvasó érdeklődését. Ezt a feszültséget az okozza, hogy kíváncsiak leszünk Oroszlány Péter jellemére, amely úgy alakul ki előttünk, hogy a szerző felvonultatja a látogatókat, valamint a főhőssel a múltban kapcsolatban álló alakokat. Ebből a viszonyrendszerből ismerjük meg Oroszlány Pétert, s a feszültséget az is kiemeli, amilyen tömörítéssel a falubelieket Lovik ábrázolja: az elhallgatás, a figyelemelterelés, kihagyás, a hiányos dialógusok. (Az orvos elhallgatja a valódi választ; eltereli a haldokló figyelmét; nincsenek végigmondva a gondolatok; olykor a kérdésre bólintás a válasz.)

A novella térszerkezete éppen olyan szűk, mint a főhős életkörülményei: a középpontban Oroszlány Péter betegágya áll a lapos szobában. Csak egyetlen pillanatra láttuk őt másutt, az erdőben, ahol rádőlt a fa.

A főszereplő jelleme reakcióiból rajzolódik elénk. Neve kezdetben azt sugallja, hogy bátor, nagy emberről fogunk olvasni, hiszen az oroszlán a bátorság, az erő szimbóluma. Esetleg beszélő név lehetne, mint Móricz Kis Jánosa, aki olyan kicsi volt, mint a neve –, de ebbe a képbe már belezavar a szóvégi „ny”, amitől tájszólásos lesz az „oroszlán”. Kifeszül egy ív a kezdeti és a végső Oroszlány Péter-jellem között: tragikomikus alakot látunk, aki nem esik kétségbe balesete miatt. Megmosolyogva sajnáljuk, hogy még büszke is arra, hogy most ő a világ közepe, végre valami rendkívüli történt vele. („Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből.”) Úgy érzi, most nagyobb ember ő, mint a valamikori felettesei, talán mindig is szeretett volna felülemelkedni. Ez abból is látható, hogy hirtelen végrendeletet akar íratni – nem is mérlegeli, hogy nincs miről, hiszen nincs vagyona. Nem érzi nagy, végzetes gondnak azt, hogy hamarosan meghal, hanem élvezi, hogy körülötte forog a világ. („Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.”) Úgy véli, az emberi élet rossz, a betegség – amelyben őt most megünnepelik –, a túlvilági lehetőség az, amire vágyakozik, mint jóval később Móricz „utolsó betyárja”. Oroszlány szegényes világában a felülemelkedési vágyra utal a két élvezeti forrás is, amelyeket mintegy utolsó kívánságként kér: a töltött káposzta és a szivar, valamint az is, hogy úri temetést „ír elő” magának. Az őt meglátogató uraságtól Péter egy vadonatúj ébresztőórát kap – groteszk elem, az életút végének motívuma, az uraságnak hétköznapi eszköz, a paraszt pedig azt mondta: „egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott.”. Amikor aztán este az ébresztőóra elketyegte a tízet, és csörögni – élni – kezdett, akkor állt meg Oroszlány Péter ketyegője. És itt visszaívelek a kezdeti bátorság-kérdéshez: a halála előtti pillanatban még viccelődött, volt bátorsága az ágya körül álldogáló sokaságnak azt mondani, hogy nézzenek a kemencére, mert ott egy mókus – és mire visszapillantottak, ő már meghalt. Még ha átszövi is a tragikomikum a jellemét, mégiscsak bátor is volt, ami hirtelen támadt, buta büszkeségéből fakadhatott. De az is lehet, hogy Lovik azért láttatott a haldoklóval egy mókust, mert a haldoklóknak „szokásuk” az utolsó pillanatokban rendkívüli dolgokat látni.  

Oroszlány Péter „életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá.”. De míg Móricz Kis Jánosára sem vetett ügyet senki, sem életében, sem halálában, addig Lovik hősének „csodájára járnak” a rendkívüli esemény miatt. Talán rejtőzik itt némi üzenet: addig foglalkozzunk az élőkkel, amíg közöttünk vannak. A halált nem lehet visszatartani, nem lehet ráírni az ajtófélfára, hogy: „Holnap”, mint a népmesében, amikor a százéves vénasszony túljárt az eszén. A halállal kapcsolatban az ember tudatosítja, hogy az mindenkit legyőz, bárki is volt itt e földön: szegény, gazdag, okos vagy balga. „Néminemű bölcs, hogy az halált jonkább eszében tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván: Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb, jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni” – áll régi magyar nyelvemlékeink között a Példák könyvében (1510), ahol a Haláltánchoz, azaz sírba lépés előtt felsorakozik a király, a pápa, a püspök, a vitéz, a gazdag, a szegény. Kiderül számukra, hogy a földi vagyon s a rang semmit nem ér, ha itt a halál, mert előtte mindenki szegénnyé válik, s földi javaiból semmit sem vihet magával. Oroszlány Péternél fordítva van: számára a halál hozta meg a gazdagságot – igaz, ez sem a látható vagyon, hanem egy belső gazdagság, amely csak Oroszlány Péternek jelentett valamit, valójában azonban álságos értékek ezek: nagyobbnak lenni az uraságoknál, élvezni a rendkívülit, büszkének lenni – nem igazán hasznos elemek. Arra azonban mégis jó volt mindez, hogy Oroszlány Péter úgy távozzon a másik létsíkra, „mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.”

megosztás