Q
Az alábbi gondolatmenet három (talán meglepő) állítást bizonyít:
Miközben Péntek a menekülő kannibálokkal foglalatoskodott, én a kardommal elvágtam a szegény fogoly köteleit, amelyekkel a térde és karja szörnyen gúzsba volt szorítva. Felemeltem fektéből, és portugálul kérdeztem tőle, hogy kiféle.
- Christianus! - felelt latinul. Olyan gyenge volt, hogy alig bírt szólni vagy talpra állni. Elővettem a zsebemből az üveget, és intettem neki, hogy igyon. Miután ivott, kenyeret is adtam neki, amit szintén elfogyasztott. Megkérdeztem, milyen nemzet szülöttje.
- Spanyol - mondta.
A középkori kereszténység (minden torzulása ellenére) biztos identitást adott a nyugati embernek, aki a Robinsonból vett részlet tanulsága szerint még a 18. század elején is elsősorban vallásos alapon határozta meg önmagát. A kiszabadított fogoly a „Ki vagy te?” kérdésre így felel: „christianus”, azaz keresztény. Nemzeti hovatartozását csak a második helyen tartja számon. Száz év múltán megfordul a sorrend, és az egész nyugati világ számára a nemzettudat lesz a legfontosabb identitásképző. Az érzelmi-logikai szerkezet megmarad, de a tartalom ijesztő módon változik:
keresztény a 18. század elején:
- Isten az atyám
- minden ember a testvérem
- Jézus a példaképem
nacionalista a 19. század elején:
- a spanyol nép szülötte vagyok
- a többi nép idegen
- példaképem az „igaz spanyol”
A nemzeti kiválasztottság-tudat mellett megjelenik a más nációkkal szembeni idegenség, és (ami a legveszélyesebb) egy elvont ideál arról, hogy mit is jelent egy bizonyos nemzet hű tagjának lenni. A 10.A osztállyal március 15-re készülve megvitattuk, vajon mitől magyar valaki. Megpróbáltunk egzakt (pontos, vagy ha úgy tetszik: tudományos) definíciót találni a magyarságra mint identitásra. A következő válaszok születtek:
Magyar az, aki:
- Magyarországon született
- családja, ősei magyarok
- magyarul beszél
- magyar szokásokat követ
- magyar állampolgár
- DNS-e szerint magyar
- belső döntése szerint magyar
A lista érveinek nagy része erősen vitatható. Az első kizárja az elcsatolt területeken vagy emigrációban született magyarokat. A második kizárja például a szlovák származású Petrovics (Petőfi) Sándort. A harmadik kizárja Petőfi kedvenc hadvezérét, a magyar hősként számon tartott Bem Józsefet (Józef Zachariasz Bem), aki egy szót sem tudott magyarul. A negyedik igen relatív, hiszen a magyar szokások nagy része keresztény (tehát egyetemes). Az ötödik pusztán adminisztratív kérdés: „a magyar állampolgársági törvény biztosítja a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét mindazon külföldieknek, akik meghatározott ideje (8 év) az országban élnek”. A hatodik pedig amennyire egzakt, annyira hozhat döbbenetes eredményt, hiszen az évezredeken át vándorló magyarságban török, szláv, zsidó, cigány és még ki tudja hányféle gén keveredik.
Az jutott legközelebb a megoldáshoz, aki szerint a nemzeti identitás egyfajta belső döntés: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Tehát kollektív önazonosságunk „vall”-ási alapú. Magyarságunk, nemzeti identitásunk nem tudományos, hanem vallási kérdés. Ennek a látszólagos szózsonglőrködésnek a jelentőségét akkor értjük meg, ha a nacionalizmusra nem a romantikus nosztalgiával ködösített 19. század felől tekintünk, hanem száz évvel később a világháborúk felől. Aldous Huxley 1946-ban írja „Tudomány, szabadság, béke” című könyvében:
Az az erkölcsi kár, amit a háború sok millió férfi, nő, de különösen gyermek lelkében okozott, az helyrehozhatatlan. És persze nem csupán ezek az áldásai a nacionalizmusnak, amit bálványimádó vallásként magunknak kitaláltunk (visszautasítva Isten atyaságát és az emberek testvériségét). A világ fel van parcellázva mintegy ötven adminisztratív egységre, melyek magukat nemzetnek nevezik. Minden ilyen nemzetnek van egy államvallása: nevezetesen a legfőbb értékként, vagy Istenként tisztelt nemzet maga. Hogy a mintegy ötven nemzeti moloch (bálvány) egyikének hívőjévé lehessünk, szükségképpen és automatikusan keresztes vitézeivé kell válnunk az összes többi molochok hívői elleni háborúnak. A nacionalizmus erkölcsi romlásra vezet, mert tagadja az egyetemességet, tagadja az egy Isten létét, tagadja az ember emberi értékét; és mivel ugyanakkor erősíti az elzárkózást, bátorítja a hiúságot, gőgöt és önelégültséget, felkelti a gyűlöletet és hirdeti a háború szükségességét és jogosságát. (…)
A fenti sorok szomorú igazolására Petőfit idézzük:
„A háboru istene újra
Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.”
(Az ítélet, 1847)„Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját”
(A XIX. század költői, 1847)„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk…”
(Nemzeti dal, 1848)
Ha egy kicsit félretesszük a Petőfi iránti lángoló rajongásunkat, akkor annak láthatjuk ezeket a sorokat, amik valójában: nyers politikai uszításnak. Semmit nem szépít rajtuk a cél (nemzeti függetlenség) „szentsége”. Az őskori törzsekre emlékeztető vad indulatuk nem érdemli meg a hazaszeretet nevet. (Ezzel Thomas Mannt idéztem, aki szerint a nacionalizmus egy betegség, amely „túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje”.) Súlyos torzítás Petőfi részéről, hogy a történelmi fogalmakat (gyarmatosított-gyarmatosító) összekeveri az erkölcsi kategóriákkal (jó-rossz); a fegyveres felkelést Isten akaratával igazolja; elátkozza a kevésbé szélsőséges nézeteket valló honfitársait; valamint bálványozza a népet és a hazát. Ez utóbbi szüli a leghátborzongatóbb szókapcsolatot: „magyarok istene”. Ebben az összefüggésben Isten már nem a világ teremtője, nem az egyetemes értékrend szimbóluma, hanem egy nemzet irigyen őrzött „tulajdona” – lényegében egy törzsi bálvány.
A Nyugat olyan világ még a XIX. században is, amely hisz, de mivel a vallásos hit hanyatlásnak indult, egyre nagyobb teret nyernek a szekularizált hitek, nevezhetjük ezeket vallásoknak: elkötelezettség és buzgóság tekintetében követőik nem maradnak el a szó szoros értelmében vett vallások hívei mögött. Így hát, paradox módon, a viszonylagos vallási apály dacára a XIX. századot igen magas fokú idealizmus jellemzi. A nemzet kétségen kívül vallás volt. Meghaltak érte a barikádokon, elvéreztek a lövészárkokban. Egy adott pillanatban minden a nemzet logikájába illeszkedett. (Lucian Boia: A nyugat hanyatlása)
A fentiek értelmében vallásnak nevezhetjük azokat az eszméket, amelyek az élet minden területét az ellenőrzésük alá vonják. Mítoszaik teljes világmagyarázatot adnak, rendszerbe foglalják az egész létezést, az istenség legmagasabb céljától egészen a legapróbb higiéniai szabályokig. Ezeket a mítoszokat tekintélyes dokumentumok, szent könyvek őrzik. Petőfi maga is a nagy világvallásokra hivatkozik, amikor megnevezi a nacionalizmus szent könyvét:
Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
(Petőfi: Az apostol)
A nemzeti identitás szent dokumentuma tehát a történelemkönyv. Ez a kronológiai rendbe szervezett eseménysor hol nyíltan, hol rejtetten tükrözi az adott nép mítoszát, képét önmagáról, a világban elfoglalt helyéről. A nyugati világ első történelemkönyve az Ószövetség volt. A benne megformált történelmi tudat sokáig ható mintát adott a nyugati világnak. A múlt-jelen-jövő idősíkjait egy értékrendszerbe helyezte, amelyben a dicsőséges múlt és ígéretes jövő között hanyatlásként, válságként mutatkozott a jelen.
A formula évszázadokon át megmaradt, csak a nevek változtak. A zsidók számára Dávid király uralkodása volt az aranykor, a keresztényeknek az édenkert, az újkor elején a Rousseau-féle természeti állapot, a 19. században pedig a nép dicső csatákkal teli hőskora. A zsidó utópia az Új Jeruzsálem látomása volt, a középkorban a mennyország, a 18. században a társadalom felemelkedése (közjó), a 19. században pedig a nemzet felemelkedése.
Aranykor és utópia közös vonása, hogy mindkettő a végletekig idealizált: múlt, ami sose volt, jövő, ami sose lesz. Mindkettő veszélyes: a múlt túlértékelése kollektív önsajnálathoz vezet (lásd: Himnusz), a jövő túllihegése pedig meddő álmodozáshoz (Petőfi látomásversei).
Zsidó és a magyar sors párhuzamba állítása a 16. század óta folyamatosan jelen van a magyar irodalomban. Farkas András, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor meghatározó munkáinak történelemszemlélete épül az ószövetségi képletre, amely így foglalható össze:
1. szövetség: az istenség kiválasztja a népet, szövetséget köt vele
2. aranykor: a múlt legszebb időszaka, fejlődés, virágzás
3. hanyatlás: a nép súlyos hibákat követ el, mire az istenség büntetéssel válaszol
4. utópia: a nemzeti felemelkedés ígérete
1. Szövetség
A zsidó és magyar identitás meghatározó motívuma a vándorlás. Mindkét nép mítoszában küzdelemként jelenik meg a letelepedéshez megfelelő hely megtalálása. A zsidókat Mózes, a magyarokat Árpád vezeti az „ígéret földjére”. A megérkezés, megbékélés feltétele az istenség törvényeinek elfogadása. Mózes lehozza a hegyről a kőtáblákat, rajta Jahve parancsai - I. István király pedig megkapja a koronát, rajta a kereszt, jelképezvén a római egyházhoz való csatlakozást. Mindketten megküzdenek hitük egyeduralmáért: Mózes szétveri az aranyborjút (jelképesen leszámolva a bálványimádással), István felnégyelteti Koppányt (jelezvén, hogy így jár, aki más hagyományokhoz ragaszkodik).
„Azért ez országot mind nevezik vala
Tejjel, mézzel folyó az kövér földnek”
(Farkas András: Az zsidó és magyar nemzetről – 16. század)
„Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,
Hatalmas karommal verém nemzeteket,
Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.
Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,
Megtelepitém üket Magyarországban”
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem – 17. század)
„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz - 19. század)
„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői – 19. század)
2. Aranykor
Az aranykor mindig mesés színezetet ölt: az apró Dávid legyőzi a hatalmas Góliátot, majd felvirágoztatja a zsidó népet. A Duna jegén 15 évesen királlyá koronázzák Hunyadi Mátyást, aki Magyarországot Európa élvonalába emeli. Dávid királynak 150 zsoltára olvasható az Ószövetségben, Mátyásról legalább ennyi történet a mesekönyvekben. A 19. század nosztalgikus (vagy intő) visszatekintéseinek állandó szereplője a 15. század második felének legendás királya:
„Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)
„S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)
„Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat – 19. század)
3. Hanyatlás
A népek nem képesek olyan önvizsgálatra, mint az józan emberek. Ha válságba kerülnek, többnyire bűnbakot keresnek. A bűnbak kijelölés mélyen a gyökerezik a zsidó hagyományban: jom kippur napján fogtak egy kecskét, jelképesen ráaggatták a bűneiket, aztán kizavarták a farkasok közé. A zsidók bűnbakjai a Mózes előtti időkből az egyiptomiak (akik fogságban tartották őket), majd a babiloniak (akik fogságba hurcolták őket), végül a rómaiak, akik megszállták a földjüket.
A 19. században mi magyarok is három bűnbakot tudtunk felmutatni: Mátyás előtt a tatárok, utána pedig a törökök és az osztrákok. Évszámokban: 1241-42 tatárjárás, 1526 mohácsi csatavesztés a törökkel szemben, 1541 az ország három részre szakadása, 1686 Buda visszavétele, osztrák megszállás.
„Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajúl?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorúlt hazádon?
(...)
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma
(...)
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)
„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)
Míg a tatárokat és a törököket gond nélkül meg lehetett nevezni a 19. században, az osztrákokra már jóval finomabban kellett utalni. Arany János óangol balladafordításnak álcázza A walesi bárdokat, nehogy valaki Ferenc császárt vélje felfedezni Edward alakjában. Kölcsey Ferenc pedig az alcím segítségével datálja vissza a Himnuszt „a magyar nép zivataros századai”-ba, tehát a középkorba. A korabeli magyarság persze dekódolja a megfelelő szövegrészeket, és a Himnusz hatodik szakaszában az osztákok elől menekülő II. Rákóczi Ferencet ismeri fel:
„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)
Hozzá kell tenni: nem csak külső ellenséget nevezünk meg bűnbakként. A 19. században erősödik fel az egyik kedvenc magyar mantra: a széthúzás. Ha két magyar találkozik, rögtön három pártot alapítanak – szokták mondani. A legenda szerint az ezeréves „turáni átok” miatt nem tud megbékélni magával a magyarság. A Himnusz „balsorsot” emleget, a Szózat „átoksúlyt” - ez utóbbit Vörösmarty részletesen is definiálja:
„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
„Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.”
(Vörösmarty Mihály: Az átok - 19. század)
„De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.”
(Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke - 19. század)
4. Utópia
„Várja, mint zsidó a messiást” – a sokszáz éves szóláshasonlatból kiderül, hogy már az egyszerű nép is ráérzett az Ószövetség legfontosabb motívumára: a várakozásra. Kétezer évvel ezelőtt a rómaiak által megszállt zsidóság mély válságban volt. Azt remélték, a próféták ígérete szerint egy Dávidhoz hasonló király emeli majd fel őket, és vezeti be az „Új Jeruzsálembe”. A messiást erős kezű vezetőnek, forradalmárnak képzelték, aki harcba viszi őket, elzavarja a megszállókat, és visszahozza az aranykort.
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat - 19. század)
„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői - 19. század)
„Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.”
(Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba - 19. század)
Ha szélesebb távlatban gondolkodunk, akkor felismerhetjük, hogy az „Új Jeruzsálem” a történelem legveszélyesebb utópiája. Addig nincs gond, amíg csak a képzeletben él – akkor válik rémálommá, ha meg akarják valósítani. A francia forradalom, a fasizmus és a kommunizmus mind az „Új Jeruzsálem” későbbi verziói. Közös motívumuk az erőszak és a hiúság:
„Szabadság, egyenlőség, testvériség – vagy halál.”
(A francia forradalom jelszavai – 18 század)
„Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.”
(Eugène Pottier: Internacionálé – 19. század)
„Deutschland, Deutschland über alles,
Über alles in der Welt.”
(Németország himnuszának kezdete 1933 és 1945 között)
„Make America great again!”
(Donald Trump szlogenje)
Petőfi 1847-ben még le akarta hozni a „mennyországot” a földre, azaz konkrét társadalmi valósággá akarta tenni a tökéletes világot:
„Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.”
(Petőfi Sándor: Ítélet – 19. század)
