Az ostrom kimenetelének ismeretében felmerülhet bennünk a kérdés: miért épp egy magyar részről elveszített csatát választott eposzi témának? Hogyan lehet fenséges egy hősköltemény, amely a főhős seregének vereségével végződik?

Kedvelt közhely az a gondolat, hogy ha a múltat vizsgáljuk, nagyon “történelmietlen” azon spekulálni: mi lett volna, ha…? Zrínyi Miklós élete azonban olyan hirtelen szakadt meg, hogy hátrahagyott életműve megértéséhez azzal is számot kell vetnünk, meddig juthatott volna, ha végigviheti nagyszabású terveit. Mert bármennyire is jelentős a Szigeti veszedelem című eposza, Zrínyi mégsem elsősorban íróként tartotta számon önmagát.

Erről árulkodik Az idő és hírnév című epigramma is, amely szerint nem a penna (értsd: írás) fogja örök dicsőségét biztosítani, hanem a szablya (azaz: hadvezéri eredményei). Hasonló gondolat fogalmazódik meg a Szigeti veszedelem bevezetőjében is, amelyben így méri magát a nagy eposzírókhoz (Homérosz, Vergilius): “az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál”. Ha megvizsgáljuk Zrínyi korát, megérthetjük ezt a felfogást, és helyükre kerülnek az életmű további darabjai is. Ehhez azonban fel kell tennünk egy “történelmietlen” kérdést is: mi lett volna, ha nem szerencsétlen tragédiával végződik az a bizonyos 1664-es csáktornyai vadászat?

Zrínyi Miklós élete regény – vagyis inkább tragédia: a magyarság örök tragédiája. Ha nem hal meg negyven évesen, akkor talán lett volna esélye egy erős, független Magyarország megteremtésére és vezetésére. Nemzetközi hírű hadvezér volt: a törökök rettegtek tőle (Zrini-oglu – azaz “Zrínyi-fia”-ként emlegették), a nyugati uralkodók pedig a (római hadisten után) “Magyar Márs” névvel tüntették ki. Politikai írásainak már címei is jelzik, hogy Zrínyi készen állt arra, hogy nemzetét majdan királyként vezesse (“Mátyás király életéről való elmélkedések”, “Vitéz hadnagy”). Ám sajnos későn jött rá, hogy a magyarságnak nem török az igazi ellensége, hanem: a Habsburgok.

Zrínyi majdnem száz évvel a mohácsi tragédia után született (1620), horvát főnemesi családjának komoly múltja volt a török elleni küzdelemben (dédapja az 1566-os szigetvári hős). Apja korai halála után Pázmány Pétert, korának legműveltebb jezsuita papját jelölték ki gyámnak. Pázmány szerettette meg vele a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. Zrínyi életét a török elleni harc és a nemzeti egység megteremtésének ügye töltötte ki, ennek eszköze volt számára az irodalom is. 25 évesen írott eposzának elején még mentegetőzik is, mert csak a harcok szünetében (télen) volt egy kis ideje írni. Életének legfontosabb hadi teljesítménye is ehhez az évszakhoz köthető: 1663-ban indította a híres “téli hadjáratot”, amely során 20 ezer fős seregével 240 km-re hatolt be a török területekre. A keresztény Európa ujjongva üdvözölte Zrínyit, aki nagy lépést tett az ország végleges visszafoglalása felé. A Habsburgoknak azonban ez nem állt érdekükben: az 1664-ben kötött vasvári békével gyakorlatilag elárulták a magyarságot (a törököknek kedveztek, nehogy kialakulhasson a független Magyarország). Ezek után az addig Habsburghű Zrínyi nyíltan fordult a bécsi udvar ellen. Logikusnak tűnik (de nem bizonyítható), hogy valójában nem megsebesített vadkan, hanem egy osztrák-bérenc merénylő végzett vele egy vadászaton 1664. november 18-án a Csáktornya melletti erdőben.

Jelen felelet a szerző és a kor bemutatása után a Szigeti veszedelemre koncentrál, elsősorban az eposz műfaji jellegzetességeire és a barokk stílusjegyekre. Mindkettőt jól láthatjuk, ha egy pillantást vetünk az “Adriai tengernek syrenaia” kötetre. A 300 oldalas keménykötésű könyvet Zrínyi 1651-ben adta ki Bécsben, saját költségén. Tökéletesen kitalált e monumentális munka szerkezete: a belső borítón lévő kép, a bevezető, az eposzt megelőző és követő versek – illetve maga a tény, hogy a Szigeti veszedelem éppen annyi versszakból áll (1566), mint az ostrom évszáma. A kötet belső borítóján lévő metszetről leolvasható a barokk képzőművészet egyik legfontosabb motívuma: az állandó mozgalmasság, hullámzás, amelyet a csigavonalban kanyargó vonalak okoznak. A stílust az ellenreformáció szülte: a protestáns felekezetek vizuális egyszerűségével szemben megjelent a monumentális, illúziókeltő, lenyűgöző hatásra törekvő művészi formanyelv. Ezt szolgálta a templomok túldíszítettsége, a festészet fény-árnyék kontrasztja, és a zene kacskaringós többszólamúsága. Az irodalomban is megjelenik a barokk, például Pázmány prédikációinak mesterien szerkesztett körmondataiban.

Zrínyi legfontosabb szépirodalmi munkáját dédapja száz évvel korábbi hősi haláláról írta. A korstílus és a nagyszabású mondandó a legimpozánsabb irodalmi műfajt kívánta: az eposzt. Az eposz a történetmesélés csúcsa. Témája mindig valamilyen hatalmas küzdelem, amelyben a nép sorsát egyetlen (gyakran emberfeletti képességekkel rendelkező) hős dönti el. A történet fenségességét a verses forma és kozmikus lassúsággal előadott események adják (például az Odüsszeiában egy szimpla ajtónyitást 9 hexameter mond el). A műfaj legszembetűnőbb sajátosságait “eposzi kellék”-nek szokták nevezni, ezek mentén kezdjük el a Szigeti veszedelem bemutatását is.

A témamegjelölést Zrínyi szó szerint veszi át Vergiliustól (“Fegyvert s vitézt éneklek…”/ “Arma virumque cano…”), ám a segélykérésben már nem az antik hagyományokat követi. A harc megénekléséhez méltó költői erőt nem valamely pogány múzsától kéri, hanem a keresztények legfőbb asszonyától, a “szentséges királyné”-tól: Szűz Máriától.


Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

Ebben a négy sorban a művész vallásos alázata mellett a keresztény vitézek legfőbb erényei is megjelennek: a szent ügy szolgálata, a világi hívságok megvetése és a túlvilági üdvözülés vágya.

Az első ének hetedik versszakától kezdve egy sajátos történelemszemlélet bontakozik ki, amely nagyszabású  magyarázatot ad a magyarságot sújtó sorscsapásokra. A világban szemlét tartó Isten Mihály arkangyalnak panaszkodik, hogy mennyire hűtlen lett hozzá a magyarság. Felsorolja az általa nyújtott megannyi áldást és ajándékot (akárcsak Kölcsey Himnusza), és szembeállítja ezekkel a nép akkori erkölcsi állapotát. A gyászos lista (irígység, gyűlölködés, rágalmazás, fajtalanság, tobzódás) élén a bálványimádás áll:


Nézd ama kemény nyaku és kevély sciták
Jó magyaroktol mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,
Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.

A jezsuita Zrínyi szemében természetesen a protestáns felekezetek térhódítása az elképzelhető legnagyobb bűn. A fent jellemzett barokk művészet éppen ezeket az “eltévedt bárányokat” kívánja visszacsábítani a “szép keresztyén hüt”-re. Az eposz szerint a török Magyarországra való betörése válójában Isten büntetése vallási tévelygéseinkért.

A jó eposz fontos ismérve az ellenfél ábrázolása. A történet középpontjába állított hős (jelen esetben a várvédő Zrínyi Miklós) csak akkor tud ereje teljében mutatkozni, ha hozzá méltó az ellenfele is. A második énekben így jellemzi Szulejmánt az író:


Igazat kell irnom, halljátok meg mastan,
Noha ellenségünk volt szultán Szulimán,
Csak aztot kivészem, hogy hiti volt pogán,
Soha nem volt ily ur törökök közt talán.

Az ötödik énekben pedig a vitézeket harcra buzdító kapitány szól így ellenfeléről:


Az is minekünk nagy tisztességünkre van,
Hogy maga ellenségünk szultán Szulimán.

A második énekben egy újabb eposzi elem (deus ex machina – isteni közbeavatkozás) erősíti meg a várvédő Zrínyiről alkotott hősképet. Ahogy az Íliász emberideálként mutatta meg Akhilleuszt, úgy a Szigeti veszedelemben a várkapitány a tökéletes vitéz mintaképe: Athleta Christi – azaz Krisztus katonája. Zrínyi imájára maga a Megváltó felel, és a keresztény lovagnak adható legnagyobb kitüntetéssel tiszteli meg:


…ím néked adok ily kegyelmet:
Martyromságot fogsz pogántul szenvedni,
Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.

Ebben a három sorban van Zrínyi merész témaválasztásának a titka is. Hisz az ostrom kimenetelének ismeretében felmerülhet bennünk a kérdés: miért épp egy magyar részről elveszített csatát választott eposzi témának? Hogyan lehet fenséges egy hősköltemény, amely a főhős seregének vereségével végződik? A válasz a keresztény alázat és önfeláldozás motívumában rejlik. Ennek első és legfontosabb példája Jézus Krisztus, aki odaadta életét a keresztfán, hogy megváltsa az emberiség bűneit. Sorsa a meggyilkolásával teljesedett be – éppen úgy, mint Zrínyié, akinek a magyarság bűnei miatt kellett megengesztelnie a haragvó Istent. Amilyen hülyeség mai ésszel ez a gondolat, annyira érvényes volt négyszáz évvel ezelőtt, és (ez vitathatatlan) nagyszerű műalkotásokat ihletett.

Fantasztikus finálét kerekít Zrínyi az eposz végére. Az utókor által “kirohanás”-ként emlegetett mozzanatot a végletekig lassítja. (Előzmény: a törökök sereg kedvét szegte az elhúzódó ostrom, és már a harc feladását tervezték, amikor elfogtak egy segélykérő levelet, amelyben Zrínyi tájékoztatja az osztrákokat a várvédők siralmas helyzetéről. Ezen felbuzdulva egy utolsó rohamot indított Szulejmán. Zrínyi nem akart gyáván bent égni a várban, ezért ötszáz vitézével elébe ment a halálnak.) Így emeli az író eposzi magasságba a várból való kirontás pillanatait:

És az várbul kimegyen nagy bátor szüvel,
Előtte törökök futnak szerte széllel;
Az piacon megáll, és szörnyü szemével
Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel.

Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul,
Szörnyü jüvendőket hordoz hatalombul.

Igy félnek törökök Zrini látásátul,
Mert tudják, nagy veszélyekre rájok burul.
Zrini piacon is nem maradhat lángtul,
Azért lassan ballag az külső kapubul.

A részlet hemzseg az eposzi eszközöktől: túlzás, lassítás, nagyívű hasonlat. A továbbiakban már szinte extázisban “közvetíti” az eseményeket a dédunoka Zrínyi, biztosítva ezzel az olvasói beleélést is. A csata tetőpontján szembekerül a két vezér – és amikor már éppen megmosolyognánk, hogy a fölényben lévő sereg vezetőjét egy suhintással megöli az ostromlott vár “lassan ballagó” kapitánya, akkor elhangzik az eposz legnagyobb mondata:

Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak
Dicséretit ennek hatalmas próbának.

Tehát minden a hatalmas isteni terv része: a törökök Magyarországra jövetelétől egészen Zrínyi hősi haláláig. Mert bizony a szultán halála után felocsúdó janicsárok lőni kezdenek a kapitányra, akit végül a fejébe és mellkasába fúródott golyók terítenek le. Üdvözülésük biztos tudatában a magyarok közt “nagy vigasággal s örömmel hal minden”, mert pontosan tudják mi következik: az égből küldött angyali sereg Gábriel vezetésével a mennybe viszi a vitézeket, akik a kereszténység vértanúiként adták életüket.

Zseniális fordulattal zárul az eposz: az isteni ihlet csapját egyszerűen elzárják felülről:

Egész angyali kar szép musikát kezdett,
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.

megosztás
A nevetés a pórt felszabadítja az ördög iránti félelem alól, hiszen a bolondok ünnepén az ördög is szegény és együgyű, tehát ellenőrizhető. Ám ez a könyv azt taníthatná, hogy aki az ördög iránti félelem alól fel tud szabadulni, az tud valamit.

[A történet 1327-ben egy olaszországi bencés rendi kolostorban játszódik, ahová Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és tanítványa, Melki Adso érkeznek a történet elején. Vilmosnak elsődleges feladata az, hogy a pápa és a ferencesek tárgyalásait készítse elő, de közben elkezd nyomozni egy gyilkosságsorozat ügyében is. A kihallgatások során kiderülnek a kolostor könyvtárának titkai. Az alábbi részletben a kódexek tréfás képekkel való illusztrálásából indul az elmélkedés:]

– Nos tehát – kezdte Vilmos –, miről is esett szó aznap, amikor Adelmus miniatúráiról vitatkoztatok?

– Hallhatta atyám tegnap. Jorge azt mondta, hogy nem szabad nevetséges képekkel díszíteni olyan könyveket, amelyekben az igazság van megírva. Venantius erre azt mondta, hogy az élcek és a szójátékok még Arisztotelész szerint is az igazság jobb megismeréséhez segítenek hozzá, minekokáért a nevetés nem lehet rossz dolog, hiszen, lám, az igazság eszközévé válhat. Mire Jorge azt mondta, hogy emlékezete szerint Arisztotelész az ő Poétiká-jában beszélt effélékről, éspedig a metaforákkal kapcsolatban. De Arisztotelész a poézisről beszél, márpedig az igen alantas doktrína, és koholmányokból él. Venantius erre azzal vágott vissza, hogy a zsoltárok is költői művek, és metaforákat használnak, mire Jorge méregbe gurult, s azt mondta, hogy a zsoltárok isteni ihletésű művek, és azért használnak metaforákat, hogy az igazságot terjesszék általuk, a pogány poéták ellenben a hazugság terjesztése és merő szórakoztatás céljából használnak metaforákat, ami engem fölöttébb sértett...

– Miért?

– Mert retorikával foglalkozom, és sok pogány poétát olvasok, és tudom... vagyis hiszem, hogy szavaik keresztény természetű igazságokat is közvetítenek... Elég az hozzá, hogy ekkor, ha jól emlékszem, Venantius további könyvekkel hozakodott elő, és Jorge nagyon mérges lett.

– Mely könyvekkel?

- Venantius, aki nagyon jól tud... tudott görögül, azt mondotta, hogy a Poétika második részét Arisztotelész kimondottan a nevetésnek szentelte, s hogy tehát ha egy hozzá foghatóan nagy filozófus egész könyvet írt a nevetésről, a nevetés bizonyára fontos dolog. Jorge erre azt mondta, hogy számos egyházatya a bűnnek is egész könyveket szentelt, mert a bűn is fontos, ámde rossz dolog, mire Venantius azt mondta, hogy az ő legjobb tudomása szerint Arisztotelész úgy beszél a nevetésről, mint jó dologról s az igazság eszközéről, mire Jorge gúnyosan megkérdezte tőle, hogy vajon olvasta-e is netán Arisztotelésznek eme könyvét, mire Venantius azt felelte, hogy olvasni mindeddig senki sem olvashatta, mert többé nem került elő, és talán el is veszett.

[Nem veszett el, van egy példány belőle a kolostorban. Ám ennek titkát a könyvtáros Jorge (akár mások élete árán is) megőrzi. Miután Vilmosban összeáll a kép a gyilkosságról, egy kihallgatásban próbálja vallomásra bírni a vak Jorgét:]

– Az utolsó kéziratot akarom látni – mondta Vilmos – abban a kötetben, amely egy arab meg egy szír nyelvű részt és egy Coena Cypriani-interpretációt vagy -másolatot foglal magában. Azt a könyvet akarom látni, amelyet te olvasás után megkaparintottál; onnan idehoztad, itt elrejtetted, s ravaszul védelmezted, de nem semmisítetted meg, mert könyvet egy magadfajta ember nem semmisít meg, csupán elzár, nehogy bárkinek is a kezébe kerüljön. Arisztotelész Poétiká-jának a második könyvét akarom látni, amelyről mindenki azt hiszi, elveszett, vagy meg sem íródott, s amelynek te talán a legutolsó példányát őrződ.

– Nagyszerű könyvtáros lehetett volna belőled, Vilmos – mondta Jorge elismerőleg, egyszersmind szomorúan. – Tehát mindent tudsz. Gyere, azt hiszem, van ott egy zsámoly az asztal túloldalán. Ülj le, tessék, itt a jutalmad.

Vilmos leült, elkérte tőlem a mécsest, és maga elé tette, alulról világítva meg így Jorge arcát. Az öreg fölemelt egy előtte heverő kötetet, és átnyújtotta Vilmosnak. Ráismertem a kötésére: ezt a könyvet néztem én az ispotályban arab kódexnek.

– Akkor hát olvasd, lapozgasd csak, Vilmos – mondtaJorge. – Tiéd a győzelem.

Vilmos merően nézte a könyvet, de nem nyúlt hozzá. Kámzsájába kotort, egy pár kesztyűt vett ki belőle, és felhúzta, de nem a saját, lyukas ujjú kesztyűjét, hanem azt, amelyet Severinus viselt, amikor halva találtuk. Lassan felütötte a kötet kopott, töredezett fedelét.

S ekkor ez a bámulatos emlékezőtehetségű olvasó, aki immár negyven esztendeje ismételgetett magában mindent, amit még szerencsésebb, látó korában olvasott, fölemelte a fejét, és szavalta:

– „Amikor Isten elnevette magát, született hét istenség, világnak kormányzói; amikor felkacagott, fényesség lett, a második kacagásra megjelent a víz, kacagásának hetedik napján pedig megjelent a lélek...” Őrültség. Akárcsak az utána következő darab, a Coená-t kommentáló, sok-sok hatökör egyikének az írása... Hanem hát téged nem ezek érdekelnek.

„Az első könyvben a tragédiáról szóltunk s arról, hogy szánalmat és félelmet keltvén a tragédia miképp idézi elő ezeknek az érzelmeknek a megtisztulását, ígéretünkhöz híven most a komédiáról (valamint a szatíráról és a mimusról) fogunk szólni, s kifejtjük, hogy a komédia a nevettetés révén miként tisztítja meg a nevetségesség érzését. Már a lélekről szóló könyvben említettük, hogy ez mennyire figyelemre méltó érzés, kifejtvén, hogy minden állatok közül egyedül az ember képes nevetni. Először is tehát meghatározzuk, miféle cselekedeteknek utánzása a komédia, majd szemügyre vesszük, mely módokon ingerel nevetésre, és megállapíthatjuk, hogy ezt vagy a cselekvés, vagy a beszéd útján teszi. Kifejtjük, hogy ami a cselekvést illeti, a mulattató hatást a jobbnak a rosszabbhoz vagy a rosszabbnak a jobbhoz való hasonlítása, a csalás és ámítás, a képtelenség és a természeti törvények megsértése, a jelentéktelenség és a következetlenség, a szereplők lealacsonyítása, a bolondos és közönséges némajátékok alkalmazása, a diszharmónia, a minél méltatlanabb tárgy választás kelti. Kifejtjük továbbá, hogy a beszéddel való mulattatáshoz ellenben a különböző jelentésű, de hasonló és hasonló jelentésű, de különböző szavak összekeverése, a fecsegés és az ismétlés, a szójátékok, a kicsinyítések, a hibás kiejtés és a barbarizmusok szolgálnak eszközül...”

Vilmos nehezen fordított, keresgélte a megfelelő szavakat, meg-megakadt. S közben mosolygott, mint aki ezt várta, erre számított. Az első oldal után, mintha a többire már nem is volna kíváncsi, abbahagyta a felolvasást, és sietve tovább akart lapozni, ám egykettőre ellenállásba ütközött, mert a fölső széleken és a lapélek mentén az oldalak összetapadtak, mint rendesen, ha a nedvesség és a penész amolyan ragacsos csirizfélét izzaszt ki a papirost alkotó matériából. Jorge felfülelt rá, hogy a lapzizegés abbamarad.

– Rajta csak, olvasd, lapozgasd – biztatta Vilmost. – A tiéd, megszolgáltad.

Vilmos elnevette magát, szemlátomást jól mulatott:

– Eszerint mégsem tartod olyan sokra az eszemet, Jorge! Nem tudod, hogy kesztyűt húztam, így aztán ügyetlenek az ujjaim, nem tudom a lapokat széjjelválasztani egymástól. Csupasz kézzel kellene folytatnom, meg-megnyalva az ujjaim hegyét, amiképpen ma reggel is tettem, amikor a szkriptóriumban, olvasás közben egyszerre csak ez a rejtély is megoldódott előttem; s addig-addig lapozgatnék így, míg kellő mennyiségű méreg nem kerül a számba. Tévedek?

Azért bizonygatod magadnak, hogy ez az egész história isteni terv szerint alakult, mert így kendőzöd el önmagád előtt, hogy közönséges gyilkos vagy.

– Én nem öltem meg senkit. Mindenki a saját végzetét követve, a saját bűnei miatt bukott el. Én csupán eszköz voltam.

– Tegnap azt mondtad, hogy Júdás is eszköz volt. De azért csak elkárhozott.

– Nem félek a kárhozattól. Az Úr majd feloldoz, mert tudja, hogy amit tettem, az ő dicsőségéért tettem. Az volt a kötelességem, hogy megvédjem a könyvtárt. Mondd, hogyan találtad ki, hogy Arisztotelész második könyvéről van szó?

– Bizonyos, hogy a nevetésre szórt átkaid, vagy az a kevés, amit a másokkal folytatott vitádról hallottam, önmagában nem lett volna elegendő. Venantius néhány feljegyzése volt segítségemre. Első pillantásra nem fogtam fel az értelmüket. Olvastam már valami effélét: most, a napokban ellenőriztem. Arisztotelész hozza föl ezeket a példákat már a Poétika első könyvében és a Retoriká-ban is. Azután eszembe jutott, hogy Sevillai Izidor szerint a komédia tárgya a stupra virginum s az amores meretricum... Lassanként fölsejlett előttem, milyen is kell hogy legyen ez a második rész. Nagyjából el tudnám mondani neked az egészet, meg sem kell néznem hozzá, mi van a mérgezett lapjaira írva. A komédia a komai-ban, vagyis a falvakban születik, ahol is a parasztok egy-egy lakoma után vidám ünnepségeket csapnak. Nem hírességekről és hatalmasságokról, hanem alantas és nevetséges, de sohasem gonosz emberekről szól, és a szereplők a végén nem halnak meg. Azzal kelt nevetséges hatást, hogy megmutatja e közönséges emberek hibáit és bűneit. Arisztotelész itt a nevetésre való késztetést jótékony erőnek tartja, mely segíthet a megismerésben, amikor is találós kérdésekkel vagy váratlan metaforákkal keltve meglepetést, elferdíti ugyan a dolgokat, mintha csak hazudnék, ám valójában kényszerít bennünket, hogy figyeljünk csak oda jobban, és azt mondatja velünk: lám-lám, hát így álltak a dolgok, s én nem is tudtam. Az igazságra törekedvén rosszabbnak mutatni az embereket és a világ dolgait, rosszabbnak annál, amilyenek vagy amilyennek hisszük őket, és feltétlenül rosszabbnak, amilyennek a hősköltemények, a tragédiák és a szentek életéről szóló történetek ábrázolják tárgyukat. Jól mondom?

– Elég jól.

– Most pedig áruld el – fohászkodott neki Vilmos –: miért? Miért épp erre a könyvre vigyáztál olyan nagyon, és annyi sok másikra miért nem? Bűbájosságról szóló traktátusokat, akár még istenkáromlással teli írásokat is rejtegettél, de nem bármi áron, nem gyilkosság árán; e miatt a mű miatt azonban kárhozatba taszítottad szerzetestestvéreidet, és elkárhozol te magad is! Miért? Annyi más könyv is beszél a komédiáról, annyi sok írás magasztalja még a nevetést. Miért épp ettől rémültél meg úgy?

– Mert ezt a Filozófus írta. Annak az embernek mindegyik könyve lerombolt valamit a kereszténység évszázadok során felhalmozott bölcsességéből. Az egyházatyák elmondták, mit kell tudni az Ige hatalmáról, de Boethius csak kommentálta a Filozófust, s az Ige isteni misztériuma máris átváltozott a kategóriák és szillogizmusok emberi paródiájává. A Genezis könyve elmondja, mit való tudni a világegyetemről, de csak rá kellett bukkanni a Filozófus fizikai tárgyú könyveire, és a mindenséget ki-ki máris érzéketlen, iszamós matériának látta, az arab Averroës pedig úgyszólván meggyőzte az emberiséget, hogy a világ örökkévaló. Mindent tudtunk már az isteni nevekről, amikor az a Domonkos-rendi, akit Abbo temetett el, hagyta, hogy a Filozófus megszédítse, és a természetelv útját járva, nagy kevélyen új neveket adogatott. A kozmosz az Areopagita szerint megnyilatkozik annak, akinek van szeme, hogy lássa odafönn a példás ősök fényzuhatagát, de így e világi jelek készlete, megannyi utalás lett belőle, hogy meg tudjunk nevezni holmi elvont mozgatóerőt. Azelőtt az eget néztük, és a matéria iszapját haragos pillantásra méltattuk csupán, most ellenben a földet bámuljuk, és az égben a föld tanúsága alapján hiszünk. A Filozófus, akire ma már a szentek és a pápák is esküsznek, minden egyes szavával fejtetőre állította a világ képét. Odáig azonban nem jutott, hogy Isten képét is fejtetőre állítsa. Ha ez a könyv szabad értelmezés tárgyává válik... vált volna, ledőlt volna az utolsó korlát is.

– De hát mi rémített meg úgy abban, amit a nevetésről mond? Ezt a könyvet eltüntetheted, de a nevetést nem.

– Nem, azt nem. A nevetés a testünk gyengesége, romlottsága, otrombasága. Paraszti kedvtelés, ittas ember zabolátlansága; nagy bölcsen az egyház is megtűri az ünnepi, farsangi, vásári alkalmakat, mint megannyi nappali magömlést, csapolódjanak csak a kedvek, annál kevesebb tere lesz így a másfajta vágyaknak, másfajta óhajoknak... Csakhogy a nevetés így megmarad hitvány dolognak, együgyűek mentsvárának, pórok megszentségtelenült misztériumának. Megmondta az apostol is: jobb házasságban élni, mint égni. Jobb nevetnetek, a lakoma végén, minekutána kiürítettetek korsót és palackot, jobb a rendet kifigurázó, mocskos kis paródiáitokon röhögnötök, mintsem az Isten akaratából fönnálló rend ellen lázadoznotok. Válasszatok bolondok királyát, merüljetek nyakig a szamár- és disznóliturgiában, féktelenkedjetek fejen állva a szaturnáliáitokon... De itt, itt... – kopogtatta meg Jorge a Vilmos tenyerébe simuló könyv mellett az asztalt –, itt a nevetés gyökerestül más értelmet kap, művészetté magasztosul, megnyílnak előtte a tanult emberek világának kapui, bölcselet és csalárd teológia tárgya lesz... Tegnap magad is láttad, hogy az együgyűek miként agyalják ki és valósítják meg a legzavarosabb eretnekségeket is, fittyet hányva Isten és a természet törvényeire. Az együgyűek azonban maguk ítélik kárhozatra önmagukat, önnön tudatlanságuk áldozataivá lesznek, az ő eretnekségükkel az egyház remekül elbír. A Dolcino-félék pallérozatlan eszeveszettsége sohasem fogja kibillenteni helyéből az isteni rendet. Eztán is erőszakot hirdet, és erőszak végez vele, nem hagy nyomot, véget ér, amiképpen véget ér a farsang is, és mit számít, ha míg tart az ünnep, beköszönt a földön egy-egy rövid időre a fordított világ vízkeresztje! Az a fontos, hogy a tett ne váljék tervvé, hogy ne adódjék olyan latin, melyre ez a köznyelv lefordítható lenne. A nevetés a pórt felszabadítja az ördög iránti félelem alól, hiszen a bolondok ünnepén az ördög is szegény és együgyű, tehát ellenőrizhető. Ám ez a könyv azt taníthatná, hogy aki az ördög iránti félelem alól fel tud szabadulni, az tud valamit. Amikor nevet, mikor bor bugyog le a gégéjén, a pór úgy érzi, a maga ura, mert felforgatta úr és szolga viszonyát; ez a könyv azonban megtaníthatná a tanult embereknek, miféle agyafúrt és immár tiszteletre méltó fortélyokkal igazolhatják ezt a felfordulást. Az értelem művévé válnék az, ami a pór megfontolatlan tettében szerencsére még csupán bendőjének a műve. A nevetés az ember sajátja, és ez jól mutatja bűnös korlátoltságunkat. Ebből a könyvből azonban hány és hány magadfajta romlott elme vonná le azt a végső szillogizmust, hogy az ember célja a nevetés! A nevetés néhány pillanatra feledteti a pórral a rettegést. Csakhogy a törvény épp ez által a rettegés, azaz valódi nevén: istenfélelem által érvényesül. S ebből a könyvből luciferi szikra pattanhatna ki, új tűzözönbe borítva a világot; a nevetés pedig a félelem szertefoszlatásának új, még Prométheusz által sem sejtett tudományává lenne. A pór, amikor épp nevet, mit sem törődik a halállal; hanem utána, ha vége a mulatságnak, a liturgia az isteni terv szerint ismét ráparancsolja a halálfélelmet. Ez a könyv új, pusztító törekvést gerjeszthetne: váltsuk meg magunkat a félelem alól, így pusztítsuk el a halált. És mivé lennénk mi, bűnös teremtmények, a tán legbölcsebb, legszívmelengetőbb isteni adomány, a félelem nélkül? A mesterek és az atyák tanításaiból hosszú évszázadokon át párlódott le illatos esszenciaként a szent tudás, melynek célja, hogy magasztos gondolatokkal váltson meg az alantasság nyomorúságától és kísértéseitől. Ez a könyv meg, csodaszernek kiáltva ki a komédiát, a szatírát és némajátékot, azt állítva, hogy ezek a hiba, a bűn, a gyengeség ábrázolása révén megtisztítanak a szenvedélyektől, arra serkentené a hamis bölcseket, hogy (ördögi fordulattal) az alantas elfogadása révén próbálják megváltani azt, ami magasztos. Ebből a könyvből az a gondolat következnék, hogy az ember, ha tetszik (s mint a te Baconod a természeti mágia érvén sugallta is), paradicsomi bőséget is óhajthat magának itt, e földön. Ez az, aminek nem szabad, aminek nem lehet bekövetkeznie. Nézd a kis barátokat, akik szégyenszemre azzal a bolondos paródiával, a Coena Cypriani-val mulatják magukat. Micsoda ördögi kiforgatása az a szentírásnak! Mégis ők közben tudják, hogy rosszat cselekszenek. Ám attól a naptól fogva, hogy a Filozófus igazolná a zabolátlan képzelet szélsőséges játékait, jaj, bizony attól fogva középre lódulna, ami addig a szélen volt, a közép pedig nyomtalanul eltűnnék. Isten népe a terra incognita szakadékaiból előözönlött szörnyetegek gyülekezetévé válnék, az ismert föld pereme lenne a keresztény birodalom szíve közepévé, Péter trónusát arimaspusok, a monostorokat manók foglalnák el, s a könyvtárak nagy hasú és hatalmas fejű törpék őrizetére maradnának! Szolgák diktálnák a törvényt, mi pedig (de te is, úgy ám) engedelmeskedni tartoznánk a teljes törvénynélküliségnek. Azt mondta egy görög filozófus (s idézi is itt Arisztotelészed, mint cinkosát, mint alávaló auktoritást), hogy ellenfeleink komolyságát kacajjal zúzzuk szét, a kacajjal viszont komolyságot helyezzünk szembe. Atyáink meghozták a maguk bölcs döntését: ha a pórok mulatsága a nevetés, akkor a póri szabadosságot a szigor tartsa féken, a szigor törje és félemlítse meg. S a pórnak nincsenek meg rá az eszközei, hogy addig finomítsa a nevetését, míg fegyverként nem tudja használni a papi komolyság, az ő pásztorai ellen, akiknek dolguk, hogy az örök élet felé tereljék, és megóvják őt a has, az ágyék, az étel és mind a szennyes kívánságok csábításaitól. De ha valaki egy szép napon a Filozófus szavaira hivatkozva, következésképpen maga is filozófusként szólva, éles kardot kovácsolna a nevetés művészetéből, ha a meggyőzés retorikáját felváltaná a gúny retorikája, ha azt az érveléstant, mely a megváltás képeit rakosgatja össze türelmes és üdvösséges munkával, olyan érveléstan váltaná fel, mely a legszentebb és legmagasztosabb képzeteket sorra mind széjjelzilálná, ó, azon a napon neked is véged lenne, Vilmos, a tudományoddal együtt!

– Miért? Harcba szállnék, az eszemet helyezném szembe a mások eszével. Csak jobb világ lenne az, mint emez, ahol Dolcino tüzét és izzó vasát Bernard Gui tüze és izzó vasa győzi le!

– Addigra már téged is behálózna az ördög. Az ellenfélhez sodródnál Armageddon mezején, ahol a végső összecsapásra sor kerül. De azon a napon az egyháznak még egyszer, utoljára, fegyvert kell ragadnia. A káromlás nem ijeszt bennünket, mert az Istent átkozó szavakban is a lázadó angyalokat megátkozó Jehova haragjának eltorzított képére ismerünk. Nem ijeszt bennünket az erőszak sem, hiába öldös valaki papokat holmi megújulási hóbort igézetében, mert Izrael népét is ugyanez az erőszak igyekezett elpusztítani. Nem ijeszt bennünket a donatista zordsága, a circumcelliós öngyilkos őrülete, a bogumil bujasága, az albigens kevély tisztasága, a flagelláns vérszomja, a szabad lélek testvéreinek rosszba szédülése: ismerjük mindőjüket, és tudjuk, miféle az ő bűneik gyökere: ugyanaz, ami a mi istenességünké is. Nem félünk tőlük, mi több: tudjuk, miképpen kell őket elpusztítani, azaz hagyni, hadd pusztítsák csak el önmagukat, pimaszul a zenitig szökkentve a nadírjuk mélységes mélyén születő halálvágyat. Sőt, mondhatni, hasznos nekünk az ő létezésük, beleillik Isten tervébe, hiszen bűnük csak serkenti a mi erényességünket, istenkáromlásuk a mi dicshimnuszt zengő hangunkat acélozza, parttalan vezeklésvágyuk a mi áldozatkészségünk medrét egyengeti, ugyanúgy, amiképpen a sötétség fejedelmére, annak lázadására és elkeseredésére is szükség volt, hogy minden reménységek okának és céljának, Istennek a dicsősége még jobban fényeskedhessék. Ám ha egy napon, s már nem póri kivétel, hanem szigorú tudomány, cáfolhatatlan szentírás-magyarázat gyanánt is, elfogadhatóvá válnék, és rnár nem gépiesnek, hanem fennkölt és nagyszerű színben tűnnék fel a kinevetés művészete, ha egy napon valaki egyszer csak azt mondhatná (és ha lenne, aki meghallgatja): „Kacagok az Ige megtestesülésén...” akkor fegyvertelenek lennénk, nem tudnánk feltartóztatni az istenkáromlást, mert az sorakozót fúvatna a testi matéria sötét erőinek, a szellemesben meg a böfögésben megnyilatkozó erőknek, s a böfögés és a szellentés önhatalmúlag kisajátítaná akkor azt a jogot, mely egyedül a lelket illeti meg, tetszése szerint áramolván bárhova!

– Lükurgosz szobrot emeltetett a nevetésnek.

– Ezt Cloritiusnál olvastad, abban az irományában, amelyben a mimusokat igyekszik felmenteni az istentelenség vádja alól, és elmondja, miként gyógyította meg a betegét egy orvos azzal, hogy megkacagtatta. Mi szükség volt meggyógyítani, ha egyszer Isten úgy határozott, hogy véget vet földi idejének?

– Nem hinném, hogy kigyógyította a nyavalyából. Csak megtanította rá, hogy nevessen azon a nyavalyán.

– A nyavalyán nem fog az ördögűzés. El kell pusztítani.

– A beteg testével együtt.

– Azzal, ha kell.

– Te magad vagy az ördög – mondta akkor Vilmos.

Jorge ezt szemlátomást nem értette. Ha nem világtalan, most bizonyára döbbent tekintettel mered Vilmosra.

– Én? – kérdezte.

– Igen, becsaptak téged. Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság. Az ördög komor, mert tudja, hova tart, és mert mindig oda tart, ahonnan jött. Te vagy az ördög, és a sötétben élsz, úgy, mint az ördög. Ha meg akartál győzni, hát nem jártál sikerrel. Gyűlöllek téged, Jorge, és ha tehetném, pucérra vetkőztetnélek, a feneked lyukába madártollakat dugdosnék, az arcodat kipingálnám, hogy olyan legyél, mint a mutatványosok vagy a bohócok, és levinnélek, és végigzavarnálak az egész apátságon, hogy a szerzetesek kinevessenek és többé ne féljenek. Szeretnélek mézzel bekenni, s aztán tollba hempergetni, és pórázon vezetni, vásárokban mutogatni téged, kikiáltani országnak-világnak: ez itt az igazságról szónokolt, s azt mondta nektek, hogy az igazság halálízű, és ti a szavainak nem hittetek, de a komorságának igen. Hát én most meg azt mondom nektek, hogy a lehetőségek szédítő végtelenjében Isten engedelmével egy olyan világot is elképzelhettek, ahol az igazság állítólagos szószólója nem egyéb ostoba szajkónál, aki réges-rég tanult szavakat ismételget csupán.

– Te az ördögnél is rosszabb vagy, te ferences – mondta erre Jorge. – Pojáca vagy, akárcsak az a szent, aki világra hordott benneteket. Olyan vagy, mint a te Ferenced, aki de toto corpore fecerat linguam, aki a prédikálás érvén bohócmutatványokat csinált, aki aranypénzeket nyomott a fösvény markába, hogy felbosszantsa, aki szentbeszéd helyett rázendített a Misereré-re, hogy megalázza ájtatosságukban az apácákat, aki franciául koldult, s egy fadarabbal hegedűst utánzott, aki a torkos fráterek bosszantására csavargónak öltözött, aki meztelenül a hóba hevert, állatokkal és fűvel-fával beszélgetett, még Krisztus születésének misztériumából is falusi mutatványt csinált, birkabégetést utánozva idézte fel a betlehemi bárányt... Remek iskola volt... Nemde ferences volt az a Diotisalvi nevű firenzei barát is?

– Hogyne – mosolyodott el Vilmos. – Aki elment a prédikáló barátok kolostorába, s ott azt mondta, csak úgy fogad el ételt, ha előbb adnak neki egy darabkát János testvér ingéből, hogy ő azt ereklyének eltehesse; aztán amikor megkapta, fogta, s kitörölte vele az ülepét, majd a latrinába hajította, egy rúddal utánanyúlt, s a trágyában kotorászva azt kiabálta: „Jajjaj, testvérek, segítsetek, a szent ereklyét az árnyékszékbe pottyantottam!”

– Lám, mennyire tetszik neked ez a história! Csak nem akarod elmesélni annak a másik ferencesnek, Paolo Millemosche testvérnek az esetét is, aki egyszer elcsúszott a jégen, a körülállók csúfolni kezdték, és valaki azt kérdezte, nem kívánna-e maga alá valami finomabbat; mire ő így felelt: dehogyisnem, a feleségedet... Hát így kerestétek ti az igazságot.

– Így tanította Ferenc az embereket, hogy a dolgokat máshonnan nézzék.

– De megfegyelmeztünk benneteket. Láthattad tegnap a rendtársaidat. Visszatértek a mi sorainkba, már nem beszélnek úgy, mint az együgyüek. Az együgyűek ne beszéljenek. Ez a könyv igazolta volna azt az eszmét, hogy az együgyűek beszéde valamiféle bölcsességet hordozhat. Ezt kellett megakadályozni, ezt akadályoztam én meg. Azt mondod, én vagyok az ördög. Nem igaz. Én az Isten keze voltam.

– Isten keze nem takargat, hanem teremt.

– Vannak olyan határok, amelyeket nem szabad általlépni. Isten úgy akarta, hogy némely térképekre ráírassék: hic sunt leones.

– A szörnyetegeket is Isten teremtette. Téged is. És azt akarja, hogy mindenről szó essék.

Jorge előrenyúlt, és remegő kézzel magához húzta a könyvet. Fordítva tartotta, hogy Vilmos tovább olvashassa.

– Igen? – kérdezte Jorge. – Akkor miért hagyta, hogy ez az írás elkallódjék az évszázadok során, s csak egyetlen másolata maradjon meg; hogy annak a (ki tudja, hová lett) másolatnak a másolata hosszú esztendőkön át egy görögül nem is tudó hitetlennek a kezére jusson, s azután egy ódon könyvtár rejtekén heveredjen elfeledetten, míg engem, engem és nem téged, oda nem vezérelt a gondviselés, hogy megtaláljam, elhozzam, s még további esztendőkig rejtegessem? Tudom, úgy tudom, mintha gyémántbetűkből olvasnám ki, mert az én szemem sok mindent lát ám, amit te nem látsz, tudom, hogy ez volt az Úr akarata, s én ezt az akaratot követve tettem, amit tettem. Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.

megosztás
Így vélekedik a jezsuita főpap a nők öltözködéséről: "Isten az itílet napján meg nem ismeri és magátúl elkergeti, a kiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét láttya. Mert a czifra őltözet, a festett orcza; kurvák és bordélyok zászlója."

Adná Isten, keresztyének, ne volnának most oly hívei az ördögnek, kik fiokat, leányokat néki áldoznak. Nincsenek bezzeg, kik gyermekek teste ölésével kedvét keressék a sátánnak, de jaj, ki sokan vannak, kik fiok, leányok lelkét veszedelmesben áldozzák, hogy-sem ha testét megölnék? Valaki rosz erkölcsökben neveli, isteni félelemre és aítatosságra nem szoktattya gyermekét, mit mivel egyebet, hanem azok lelkét ördögnek adgya?

Látom, hogy a fiak nevelésére vagyon az atyáknak valami gondgyok mert iskolákba és udvarokba küldik, lovagolni, vadászni, puskázni tanítgattyák őket; de a lányok nevelésében nagy gondviseletlenség va­gyon; mert csinnyosgatás, ruha-czifrázás, gangoson lépés, az-az kevélységre-való tanítás minden nevelések.

Erre-nézve merem mondani, hogy tellyes életünk tekélletes vagy feslett állapattya az asszony-emberek nevelésétűl árad, mivel első nyólcz esztendőnket, az-az leggyengéb és hajlandób üdőnket, aszszony-emberek gond-viselése-alat tölgyük.

Mihent a téjtűl elfogják és szóllani s járni kezd a leány: futosson és jádzék magához egyenlő-üdős leány-gyermekekkel; de úgy, hogy az annya vagy más megért aszszony reá vigyázzon. Játczodozni a férfi-gyermekekkel vagy akár-mely kicsiny korokban is azokat ölelgetni-csókolni ne engedgyék a szülék, mert a kik társalkodásához kicsiny korokban szoknak, azok emlékezeti és szeretése alig ha holtig nem tart. (Ama pogány Cáto kivete a tanácsból egy fő embert, csak azért, hogy leánykája jelenlétében feleségét megcsókolta.) Ne csak ne lásson, de ne hallyon illetlen szókat a leány, és oly távúl járjon a gonosztúl, hogy azt ne is tudgya. Ne ércse a fajtalan szókat; szerelmeskedő beszédeket senki előtte ne említésen: hanem isteni féle­lemre és szeretetre gerjesztő históriákat ólcsanak elméjébe; aítatosságot csepegessenek szívébe; estveli és reggeli imádkozásokra szoktassák akadozó nyelvét; a templomba-menésre édesítcsék akarattyát; a mennyei dolgok böcsüllésére vidámítcsák értelmét.

Tudom, a kösségnek nagy része azt itíli, hogy nem jó írnyia és ol­vasni tanulni a leánynek; mert félő, hogy az olvasásból gonoszt tanúllyon; és ollyakat ne írjon, a miket nem kellene. De én üdvösséges dolognak itílem, hogy a keresztyén leány mingyárt kisded-korában vagy értelmes öreg aszszonytúl, vagy élemetes, jámbor, isten-félő em­bertűi olvasni tanúllyon és a szép dolgok olvasásából tekélletes erkölcsö­ket vegyen.

Bolondság az aszszony-embernek hadakozó dolgokat olvasni, kár­hozat a szerelmes históriákat forgatni, mellyekből halálos méregnél, az-az veszedelmes gonoszságnál egyebet nem vehetni. Ah! mely nagy esztelenség az atyáktól vagy férjektűl, ha virág-énekeket, szerelmeskedésről irt könyveket adnak feleségek, leányok kezébe? Olajt öntenek ezek a tűzre, mellyel felgerjed a bujaság. Mérget osztogatnak, mellyel megöletik a lélek. És hogy nyilvábban szóllyak, a kik szerzik, a kik éneklik a virág-énekeket, országos kerítők, közönséges kutakat mérgesítők. És mivel nem elégedvén magok gonoszságával, egyebeknek tőrt vetnek, mindazokban a gonosz indulatok vétkeiben részek vagyon, mely az ilyen ének hallásból vagy olvasásból gyuladoznak, és nincs oly büntetés, melyet nem érdemlenek.

De mindenek-felet szüzessége tisztaságát szeme fényénél inkáb böcsüllye és oltalmazza a leány, mert annál nagyob kincse nincsen. Az pedig oly dolog, hogy ha egyszer elveszti, mászor fel nem talállya.

Ha titkon maradna és soha ki nem tudódnék-is az eset, de lelki­ismeret oly kemény furdalásokkal fárasztja szívét az elesett leánynak vagy aszszony-embernek, hogy halált kellene inkáb szenvedni, hogy­sem ennek a házi-hóhérnak szűnetlen kínzásit viselni. Ha valaki szemét reá veti, mingyárt szívébe ütközik, hogy taláni ért az valamit gonoszságában. Ha láttya, hogy súgnak, ottan azt gondollya, hogy az ő vétkéről suttognak. Ha szó esik a feslett életrűl, azt álíttya, hogy ő-rólla példáznak. Egy zördűlés légyen a házban, azt tudgya, hogy kiterjedett dolga és ő-reá vigyáznak. Mindenekkel félbe beszél, a kirűl gya­nakodik, hogy megsajdította vétkét, retteg mindenkor tőlle, hogy szemére ne vesse feslettségét. Egy-szóval, halál az ő élete, mely min­denkor retteg, mindenkor kedvetlen és bátortalan. Ezek a belső kínzások, noha a gonosz férfiat-is sújtogyattyák, de sokkal inkább leányt és aszszonyt; eggyért azért, mert természet-szerént félelmes az aszszony. Másért azért, mert sokkal rútab a fajtalanság az aszszonyban, hogy-sem a férfiban. A férfiban sok jóságok lehetnek, úgy­mint vitézség, okosság, tudomány, mesterség, igazság, tiszta élet; ezek közzűl ha egybe megfogyatkozik-is, csak légyen a többiben tekintete tűrhető. Az aszszony-emberben pedig a tiszta szermérmetesség az szükséges, hogy bár se szép, se gazdag, se gond-viselő ne légyen, böcsületessé teszi őtet a tisztaság; de ha e nélkül találtatik, nincsen semmi bőcsülletes benne.

Első az: hogy rejtve és magán maradgyon, szem előt és férfiak közöt ne forogjon a leány. Oly hatalmat vett az ördög a világon, oly sokan fogják pártyát és segítik az gonosz szándékát, hogy mihelyt emberek-közzé lépünk, minden érzékenségünk ablakán halál mégyen lelkünkre, mert mindenüt példát látunk a gonoszra esztent a feslettségre.

Nem kívánkoznék bezzeg a leány-aszszony piaczra vagy lakodalom­ba menni, ha meggondolná, hogy itílő-mesterek eleibe mégyen, kik erkölcséről és tisztességérűl törvényt tesznek. És soha magát úgy nem viselheti, hogy kárhoztató sentencziát ne nyerjen. Ha keveset szól vagy halgat, parasztnak itílik, szaporáb szaváért csácsogó neve. Ha egy-ügyűn beszél, tudatlannak, értelmes szóllásáért álnak és csalárdnak mondatik. Ha nehezen felel, roszszúl nevelt: ha künnyen szónak adgya magát, szerelmeskedő; ha szemérmetesen halgat, kép­mutató; ha szépen öltözik, kevély: ha az öltözettel nem gondol, ocs­mány; ha valahová néz azt mongyák, hogy oda hajol szíve, a hová néz szeme. Egy-szóval, soha ollyat nem mívelhet a leány, hogy meg ne szóllyák, meg ne itíllyék, ne kárhoztassák. A mi pedig egy­szer reáragad, künnyen le nem mosatik; csak-nem holtig rajta-marad.

Othon üllyön, és ha a szükség kívánnya, hogy kimennven, annyával mennyen; és a férfiak közöt úgy légyen, mint-ha ellenségi közöt vol­na, kik legdrágáb kincsétűl meg akarnák fosztani.

Annak-okáért keresztyén leánynak tudni kell, hogy senkivel nem szabad néki szerelmeskedni, hanem csak férjével. Es mikor hízelkedő beszéddel hazudoz az ifiú legény, hogy halálra szereti őtet: bizonyoson hidgye hogy nem őtet szereti, hanem a maga gyönyörűségét, mellyet bé akar tölte­ni. Mint marad az-után a szegény leány tisztessége, és ha pokolba mégyen-e vagy Menyországba, semmi gongya arra; csak ő tölthessse ked­vét búja kívánságiban. Azért a keresztyén leány úgy hallya az ifiak dícsíretit, mint ördög incselkedésit, ajándékit úgy nézze, mint kígyó fúlákit.

Némellyek a leányok-közzűl elkerülik a szemtelen szerelmeskedést, de eszek, kedvek tánczra vész. Senki a tánczot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kéz-fogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú bezélgetések tetczenek melyekből ollyat tanúl az egy-ügyű leány, hogy tellyes életében megsirattya.

Azért az isten-félő keresztyén leány mint ördögi kísértetet, úgy tá­voztassa a tánczot.

Második szükséges dolog a szüzesség oltalmára az, hogy testének ne kedvezzen, a ki szereti a szüzességet, hanem az ifiuság tüzét szűnetlen bőjtöléssel vigyázassál, ostorozással és egyéb testi sanyargatásokkal. A testi öltözetet a mi illeti, arról törvényt szabott Isten, mikor Apostoli-által azt mondotta, hogy nem a hajok fodorgatása, aranyak fényeskedése, öltözetek czifrasága ékesíti a keresztyén asszonyt, hanem a szűnek Isten-előt-való tisztasága.

Ne kennye tehát a keresztyén leány orczáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítse verőfényre festett haját, de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hadgya fejét. Pésma-szagokkal ne füstölögjön, de dohosságot se szenvedgyen maga-körűi. Ér­téke-felet drágában ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát czifrázza, de, hogy fején vagy orczáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekíncse tükörében magát. És ha szép, eltekéllye, hogy meg nem rútíttya feslett élettel ékességét, ha rútacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölcsei szépegesse magát. Isten minket maga hasonlatosságára teremtett, Istenre támad és túdósbnak akarja mutatni magát a teremtőnél, valaki az Istentűl teremtetett ábrázatot idegen színekkel változtattya. Isten az itílet napján meg nem ismeri és magátúl elkergeti, a kiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét láttya. Mert a czifra őltözet, a festett orcza; kurvák és bordélyok zászlója.

Hogy az emberi nemzet tisztán és szentül szaporodgyék, hogy az atyák éllyenek fiokban és az Isten népi világ végéig megtartassák, a házasságot rendelte Isten, és azt hirdette hogy a ki leányát férjnek adgya, nem vétkezik, csak Isten-szerént légyen a házasság. Tizenhét vagy tizennyólcz esztendős korokban tanácsollya Plátó és Aristóteles a leányok házasítását, mivel akkor a szülésre és gyermek tartásra elégséges erejek vagyon. A férfiak házasulására pedig Aristóteles harminczhat esztendőt kíván.

A keresztyén leánynak nem szabad férjet keresni vagy házaságrúl szorgalmatoskodni, hanem édes szüléire bízza magát, kik őtet szere­tik; kik a világ állapattyát tudván, meszszére néznek, és jobban gon­dolkodhatnak szerencséjéről, hogy-sem maga a leány, ki othon rekeszt­ve élvén, nem tugya erkölcsét és állapattyát a férfiaknak. Sokan a szűlék közzűl pénznek adgyák, nem ember­nek gyermekeket, mivel csak arra néznek, hogy kedvek szerént való vőt talállyanak, ki előkelő, gazdag, nemzetes légyen, arra pedig keveset vigyáznak, micsoda alkalmatos az ő leányoknak, kinek holtig eggyüt kel élni jegyesével.

De mindenek-felet vallásra nézzen a keresztyén leány: meglássa, hogy római Anyaszentegyház engedelmes fia és tagja légyen, a kihez mégyen.

megosztás
A lovagköltők szerint a házasság önteltté és elbizakodottá teszi a férjeket, márpedig az udvari szerelemben jártas férfinak épp a türelmes alázat és a lankadatlan tökéletesedési vágy a legfőbb jellemvonása...

("Balassi kora" ppt letöltése)

(1.)
Korának legműveltebb embere – címeres botrányhős: talán ez a fogalompár jellemzi legjobban első klasszikusunk ellentmondásos figuráját. Ez a felelet bemutatja, hogyan jelenik meg a reneszánsz életfelfogás Balassi Bálint szerelmi költészetében.

(2.)
Kezdetnek nézzük a nyitó mondatban feldobott gondolatokat. A 16. század második felében járunk, Magyarország már évtizedek óta védi a keresztény Európát a hódító töröktől. A három részre szakított országban bátor végvárak állnak szemben a gyakran sokszoros pogány túlerővel.

(3.)
Balassi Bálintot, Zólyom várkapitányának fiát tudományokra és vitézségre nevelték, tizenévesen Nürnbergben tanult, huszonévesen pedig már kilenc nyelven beszélt. A reneszánsz műveltséget az erdélyi fejedelem mellett szerezte meg (kalandos úton: a fejedelem ellen lázadók oldalán fogságba esett, majd Krakkóba került, amikor Báthoryt lengyel királlyá választották). Édesapja halálakor (23 évesen) sok peres ügyet örökölt, és a bajokat később maga is tetézte: feleségül vette unokatestvérét (Dobó Krisztinát), és hozományul elfoglalta Sárospatak várát. Vérfertőzés és a felségárulás vádja szakadt rá, és felesége hamar el is vált tőle. A verseiben Júliának nevezett asszonyhoz fűződő szerelme még ennél is bonyolultabb, erről vallanak majd alábbiakban a művek.

(4.)
Félresikerült házassága előtt hat évig tartott fenn szerelmi viszonyt egy főúr feleségével, Losonczy Annával, akit később (saját válása és az asszony megözvegyülése után) feleségül is kért – sikertelenül. A költő érzelmi hullámzásai jól követhetők a tervezett kötetéből, amelyben számozta a verseit. Bár a reneszánsz mintára összeállított kötet mérföldkő a magyar irodalomban, háromszáz évig szinte senki nem tudja, hogy Balassi világi (nem egyházi) témájú verseket is írt. A Balassa-kódex ugyanis csak a 19. század végén kerül elő, ekkor fedezi fel az irodalomtudomány Balassi “lírai önéletrajzát”.

(5.)
Az itáliai reneszánsz költőt, Petrarcát követi Balassi abban, hogy verseit számozva helyezi egymás után – jelezvén, hogy sorrendben olvasva bizonyos érzelmi ív olvasható ki belőlük. Balassi esetében ez az ív a következő: a sok szerelemi tévutat bejárt ifjú végre régi szerelmében próbál megnyugodni, aztán sorozatos kudarcai mélységes csalódáshoz vezetnek. A kötet felosztásában az irodalomtudósok egyelőre nem tudnak megegyezni. A Balassa-kódex négy másoló (néhol eléggé összecsapott) munkája – annyi biztos, hogy Balassi számozta a verseket, és az valószínű, hogy a 33-nak fontos szerepe van benne.

(6.)
A reneszánsz életérzést akkor tudjuk érzékletesen jellemezni, ha szembeállítjuk a középkori egyház felfogásával. A gazdasági/politikai hatalmát kihasználó, Krisztus szelíd igéjét tűzzel-vassal hirdető egyház végletes, szélsőséges képet festett az emberről. Az üdvösségre szánt lelket a pokolba húzó test ellenségévé tette. A papok szerint rövid földi létünk egyetlen célja az, hogy mértéktartó (sőt: önsanyargató) életet élvén szolgáljuk túlvilági üdvösségünket. (Magyarul: hajtsunk fejet a földesúrnak, fizessük az egyházadót, imával /vagy készpénzzel/ vezekeljünk bűneinkért, nehogy a végítéletkor dühös oroszlánként visszatérő Jézus bűnben találjon minket, mert akkor jaj lesz nekünk…)
A középkor nevelési elveit jól mutatja Pázmány Péter kis könyve, a Mint kel a keresztyén leányt nevelni. Ebből megtudhatjuk, hogy Isten hűséges leányának egyetlen értéke a szüzessége, ezt kell védenie mindenek felett. Leánykorát töltse egy szobában: társalkodónő, szőttes és imakönyv társaságában – míg végül férjet választanak majd neki a szülei. Természetesen vagyoni alapon. A középkori világ tele volt boldogtalan érdekházasságokban hervadozó fiatalasszonyokkal.

(7.)
A lovagi szerelem olyan ideológia, amely épp a fentiek miatt állítja szembe a házasságot a szerelemmel. A lovagköltők szerint a házasság önteltté és elbizakodottá teszi a férjeket, márpedig az udvari szerelemben jártas férfinak épp a türelmes alázat és a lankadatlan tökéletesedési vágy a legfőbb jellemvonása. Az udvari szerelem olyan érzés, amely – még ha viszonzatlan is – gyarapítja a szerelmes férfi hírnevét és becsületét, a házasság ellenben csak lealacsonyítja és nevetségessé teszi az embert. A trubadúrok szerint csak a házasságon kívül képzelhető el az igazi szerelem. Furcsa kor – furcsa gondolkodás. Pósán László így értelmezi:

(8.)
“A lovagi kultúra olyan viselkedési normát alakított ki a gyökértelen nemes ifjak számára, amelynek segítségével csökkenteni lehetett a társadalomban általuk keltett feszültséget. Ez a szerelemfelfogás egyfajta közös nemesi tudat hordozója is lehetett. Az udvari szerelem – amellett, hogy a két nem viszonyát szabályozta – minden nemesre érvényes általános erkölcsi eszményt jelentett, melynek követése megakadályozta az egyéni vágyak zabolátlan kiélését, s valamiféle harmóniát teremtett a lovagi világban.” (Pósán László: A középkori lovagi szerelem)

(9.)
Balassi saját kézírásával csak öt rövid verset ismerünk (egy amolyan szerzői “best of” válogatást), amelynek első darabja tömören és pontosan fogalmazza meg a lovagi szerelem lényegét:

Az erdéli asszony kezéről

Ha szinte érdemem nincs is arra nekem, hogy ő engem szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével, engem, mint kórt illessen,
Legyek ferge rabja, bátor ne szolgája, csak szinte el ne vessen!

(A saját kezével írt versgyűjtemény fotója.)

(10.)
Ezek szerint tehát a lovag és úrnőjének viszonya nem a hagyományos férfi-nő fölérendeltség, hanem éppen fordítva: a férfi (mint egy hűbéres) az asszonynak (hűbérúr) legfeljebb szolgája lehet. Megjelenik a versben a fentebb említett alázatosság, mivel a lovag érdemtelennek érzi magát. A férfi nagybeteg (“kór”), akit csak az asszony szerelme gyógyíthat meg. A finom vallásos keret (áldott, ereklye, gyógyítás) a Romeo és Júlia csókjelenetére emlékeztet – azt is vallásos áhítat hatja át (tenyér/palm/pálma, zarándok, vétek, vezeklés).

(11.)
A rövid vers utolsó sora azt a három módot mutatja meg, ahogy az asszony a lovaghoz viszonyulhat: szolgájának tekinti (azaz elfogadja az udvarlást, és kegyeiben részesíti a férfit), rabjának tekinti (a lovag csak távolról imádhatja), illetve megveti (érdemtelennek, hitványnak tartja a lovagot).

(12.)
A versfüzér másik darabja az ‘alba’ (hajnali dal) műfajába tartozik. Úrnő és lovag tiltott szerelmi együttlétének legkésőbb napfelkeltekor be kellett fejeződnie, ám egy zord középkori házban nehéz megállapítani a hajnal érkezését. Erre szolgál a lovag kint őrködő barátjának éneke, amely költői köntösbe bújtatva figyelmeztet arra, hogy már indulni kell:

Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni

Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton ha nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is dolgom csak gond, bú, veszél.

(13.)
A reneszánszban az antik görög és római kultúra éled újjá, ezt mutatják Balassi verseinek mitologikus szerelemfigurái is: Cupido és Venus. Egyik verse úgy udvarol Júliának, hogy a kis jelenetben a fáradtan hazatérő Cupido tévedésből Júlia ölébe ül. Így magyarázkodik a “vétkes”:


Szép Venus anyámnak téged alítálak,
bíztomban csak úgy menék
Te áldott öledben, mint anyám ölében,
hogy fejem ott nyugodnék;
Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek,
vétkem csak abból esék.

Ilyen tehát egy gyönyörű 16. századi bók az imádott nő szépségéről.

(14.)
Balassi legtöbbet idézett szerelmes verse a “Hogy Júliára talála így köszöne néki…”, amely az előzőnél némileg egyszerűbb képekkel udvarol – de azokat aztán nem sajnálja: öt versszakon át dőlnek a metaforák. Ezek közül a virágneveket érdemes megemlíteni (viola, rózsa), és a lovagi szerelem főúri vonatkozásait jelző képeket (“drágalátos palotám”, “fejedelmem”). Egy véletlen találkozás emlékét rögzíti a vers, amelynek utolsó mozzanata érdekes igazán: Júlia válasza.

Juliámra hogy találék,
Örömemben így köszenék,
Térdet-fejet néki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

A nő abszolút felsőbbségét jelzi, hogy mindössze egy mosollyal felel, kétségben hagyván ezzel a lovagot.

(15.)
A szerelem végtelen gyötrelme és a tűz-toposz jelenik meg a 47. versben, melynek alcíme: “Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról”. Szerkezetében hasonló az előbb tárgyalt vershez. Négy strófán át sorolja, hogy mi mindennek van Istentől adatott biztos vége a földi világban, s aztán azon panaszkodik, hogy csak az ő szerelme végtelen. Éppen úgy, mint a pokol tüze, amely örök időkön át kínozza a bűnösöket.

(16.)
A csalódott Balassi az 58. versében megfogadta, hogy többé nem említi versben Júliát. Szerelme még fel-fellángolt más hölgyek iránt (pl. Célia), aztán Lengyelországban élt egy ideig, majd hazatérve lovakkal kereskedett és örökölt pereivel küszködött. A tizenötéves háborútól birtokai visszaszerzését remélte, ám egy ágyúgolyó végzett vele Esztergom ostrománál. 1594-ben halt meg, negyvenévesen.

megosztás
A sziget című film egyik kulcsjelenetében Tom Lincoln találkozik saját klónjával, aki rácsodálkozik beszédük különbözőségére. Az amerikai angolt beszélő környezetben felnőtt klónnak furán hangzik a skóciai angolt használó Lincoln szavainak hangzása.

Sorozatunk első részében egy fájdalmas fordítási hibát mutatunk meg elrettentésül. Többek között az ilyen buta szövegtorzítások miatt nem érdemes szinkronos változatban nézni a filmeket.

A sziget című film egyik kulcsjelenetében Tom Lincoln találkozik saját klónjával, aki rácsodálkozik beszédük különbözőségére. Az amerikai angolt beszélő környezetben felnőtt klónnak furán hangzik a skóciai angolt használó Lincoln szavainak hangzása – azaz a férfi erős akcentusa. Így kérdez rá:

KLÓN: Miért hangzik másképp a beszédünk?
LINCOLN: Én Skóciában születtem.

A magyar szinkron minősíthetetlenül blőd, tré, agyatlan “poénra” cseréli a nyelvi játékot, nem beszélve arról, hogy elmarad a hangzásbeli megkülönböztetés is.

KLÓN: Miért van ilyen csúnya szemüveged?
LINCOLN: Fukar skót vagyok.

megosztás
A Karamazov testvérek kulcsfigurája a sztarec, aki az alábbi jelenetben egy szörnyű bűnt cipelő özvegyasszonyt nyugtat meg. A szerző egy narrációs trükkel burkolja homályba a tettet, még jobban kiemelve a szerzetes tanításának univerzális üzenetét.

 

“Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy…”

 

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (részlet)

A sztarec már észrevette a tömegben egy elcsigázott, nyilván tüdőbajos, bár még fiatal parasztasszony rászegezett, égő tekintetét.
– Mi bánt, kedvesem?
– Oldozd fel a lelkemet, drága atyánk – mondta halkan, tagoltan az asszony, aztán letérdelt, és a sztarec lába elé borult. – Vétkeztem, édes atyánk, félek a bűnömtől.
A sztarec leült az alsó lépcsőfokon, az asszony pedig, továbbra is térdelve, közelebb csúszott hozzá.
– Harmadik éve özvegy vagyok – kezdte suttogva és meg-megremegve. – Nehéz volt az életem az urammal: öreg volt, és ütött-vert. Egyszer betegen feküdt; ahogy néztem, azt gondoltam: mi lesz, ha felgyógyul és talpra áll? És akkor támadt az a gondolatom…
– Várj – mondta a sztarec, és közvetlenül az asszony szájához tartotta a fülét. A gyónó most már egészen halkan suttogva folytatta, úgyhogy jóformán semmit se lehetett elkapni belőle. Hamar befejezte.
– Három éve? – kérdezte a sztarec.
– Három éve. Eleinte nem gondoltam rá, de most megbetegedtem, és elővett a bánat.
– Messziről jöttél?
– Ötszáz versztáról.
– Meggyóntad már?
– Meggyóntam, kétszer is meggyóntam.
– És engedtek áldozni?
– Engedtek. Félek. Attól félek, hogy meghalok.
– Ne félj semmitől, és ne félj soha, és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled – akkor az Isten mindent megbocsát. Nincs és nem is lehet olyan bűn az egész világon, amelyet meg ne bocsátana az Úr, hogyha szívből megbánják. És emberfia nem is követhet el olyan bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét. Vagy lehetséges olyan bűn, amely túlhaladná az isteni szeretetet? Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el. Hidd el, hogy az Isten úgy szeret, ahogy el se tudod képzelni; hogy bűnöddel együtt és bűnödben is szeret. Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak. Menj hát, és ne félj. Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért. Az elhunytnak bocsásd meg szívedben mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén. Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy… Szeretettel mindent meg lehet váltani, mindent meg lehet menteni. Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy, meghatódtam sorsodon, és megsajnáltalak, mennyivel inkább megszán az Isten. A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet válthatod meg vele, hanem másokét is. Eredj hát, és ne félj.

megosztás
„Mit rejt e hatalmas bendő? /Talán egy bálna bent nő?” Feladat: fogalmazd újra Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című drámájának híres orr-monológját – válaszként a hasadra tett becsmérlő megjegyzésre.

Horváth Ákos (11.E)
Mondhattad volna: "Te dagadék,
tengernyi hájad csak adalék.
Öt ember helyét a világból elcsenéd.
Ha már akkora vagy, mint egy hegy,
adhatnál árnyékot ide le,
mert hasadnak méretit könnyebb
átugorni, mint megkerülni.
Ha vágóasztalra kerülnél,
jól lakna az emberiség."
De mivel ezt te nem mondtad,
elbújhatsz egy nyúl-lukba,
oltásimat ne lopjad,
mert pofán ütlek legottan.

 

Takács Tamás (11.E)
Svédasztalnál fogant talán?
Gondol előre gyelmekeire,
ha majd nem lesz étek,
maga kerül terítékre?
A kanapéja is jól bírja a terhelést,
ha nem bosszulja meg egy-két
hátba állított rugóval a szevedést.
Bud Spencer sem lehet ellenfél magának,
ha lenyelte mellőle Terence Hillt magába.
Ugorjon egy nagyot, és döntse le a falat,
ha nem megy, habzsolja be
- magának úgyis csak egy falat.

 

Utasi Richárd (11.E)
Önnek a hasa akkora, hogy majd széthasad.
Ha keményebb akartál volna lenni, akkor:
Önnek a hasa akkora, hogy ha új ruha kell,
az anyja tíz napig varrja.
De ez már csúnyább lett volna, tudom, hogy nem olyan
bunkó fickó maga, hasatlan barátom.
Nézzük, kicsit szerényebben:
Ha az állatok meglátják, sírva fakadnak, mert tudják,
hogy ők lesznek a következők.

 

Baranyi Ernő (11.E)
Tudod, kicsi, a nagy sziklák alatt laknak az óriáskígyók...
Mondhatnád, hogy régi TV-t nyeltem,
pedig ha tudnád, hogy miket ettem.
A lábaim erősek lettek -
kellett hozzá et a felsőtest.
Ha sörözés közben elfárad a kezem,
fogom magam, és az italt hasamra teszem.
Hasamban tartom az intelligenciát,
benned meg nem látom árnyékát.

 

Gujka Roland (11.E)
Például ha ön úgy mondja nekem morgón,
hogy a hasam mint egy horó.
Vagy úgy nézek ki mint egy szumós.
Talán rejteget alatta valamit,
a boltból lopott holmit.
Viszont mindezt csak én mondhatom magamra,
mert ha ön mondta volna,
kilapítom a hasammal.
Különben meg alatta kockás izom van,
csak egy réteggel védem.

 

Nagy Claudia (11.E)
Önnek a hasa egy nagy hordóhoz hasonlít,
hogyhogy nem gurul el?
S esőzéskor e nagy hordóban
mennyi víz fér el?
A hasa akár a kis gömböc, lassan
maga is szerteszét fog gurulni,
míg valaki fel nem hasítja.

 

Farkas József (11.E)
Hányadik hónapban vagy? Tán ikrek?
Ha a szobában elmennél a TV előtt,
a következő két filmről lemaradnék.
Téged is inkább ruháztatnálak, mint etetnélek.

 

Hajnali Dávid (11.E)
Tán nem volt mit enned,
hogy egy boroshordót nyeltél le?
Vagy egy elefánttól vársz gyermeket?

 

Csendes Zoltán (11.E)
Mit rejt e hatalmas bendő?
Talán egy bálna bent nő?

 

Fazekas Tamás (9.A)
Önnek a hasa akkora hogy nem férne be a házamba, s ha valahol feltűnik ott napfogyatkozás keletkezik. És hogy a hasa nagy mint egy nagy harang, mi délben ebédhez hívogat. Végezetül, lehet hogy nem férnék be a házadba de ha ezt te mondanád a kesztyűm az arcodon csattanna!

 

Hudacsek Pál Péter (9.A)
„Igen nagy mint az üst
melyben főtt a hús s füst
s miben három vadkan is fért
s mely büszke harcos onta vért .”
De ilyet én magam mondhatok, mert ha más ilyet mer, vérit ontom.

 

Kovács Patrik (9.A)
Lássa, ez szimplán hangzik… így nincs hatása.
Inkább így kellett volna, ha már ez a gondja:
- Ni csak,  abban a nagy hordóban, egy egész vadkan elférne vígan.
Vagy:  Hány éve neveled eme bendőt? Sokáig tartott, vagy egyből megnőtt?
Gúnyosan:  Nézzétek már, leszállt egy felhő? Vagy az csak egy emberi bendő?
Ha azt elmondta volna, a mondatod végére a te bendőd fele ekkora lett volna.

 

Nagy Martin (9.A)
Mondhattad volna szebben is kisöreg…
Földrajzilag: Hatalmas, mint a föld.
Orvost hívnék zsírleszívás gyanánt
Pincébe elférne egy hektós hordónak
Hajótörötteknek tutajként elférne
Halászok azt hinnék, hogy bálna
Akkora a bendőd, hogy egy csillagromboló megfordulna benned
De ha ezt mind te mondtad volna, már rég elrugdostalak volna a Tatooine-ra.
De vagy olyan IQ-harcos hogy te ezt elintézted 2 szóval.

 

Sebők Vince (9.A)
„Magának nagy a hasa” - Ezzel újat nem igazán mondott, hiszen érzem ennek terhét.
Ez így önmagában sértőnek nem mondható, csupán csak egy észrevétel.
Meg lehet ezt fogalmazni szépen is, például:
Hé! maga guruljon már közelebb, hátha meghallja, mit akarok mondani.
A hordó alján a csap is nagy, vagy csak kendnek a szája az?
Mikor maga megjelen egy éteremben az asztalt félre húzván inkább a hasára terítenek.
Valami hasonlókat ha fejed kiötlött volna, méltó lennél hogy kardom hegyére húzzalak .

 

Bakó Emese (2015-ben érettségizett diák)
Te drága barát!
Hagyjuk ezt a bálna-babaparát
Szívem alatt nem mást hordok,
Mint temérdeknyi, finom kaját.
Bókod meg sem hallom..
Naaa ne tátsd akkorára szád,
Vagy táthatod is, nem bánom,
Míg tart a monológom.
Vagy tudod mit?
Összefoglalom:
Anyád.

megosztás
Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani halált a jajgatással, véget érne-e? Beboltozott sírbarlangjába téve, mint parancsolom, hagyjátok ott magára, s haljon meg, ha kell, vagy éljen bár, és ülje titkos lakziját.

I. Antigoné vs Iszméné

ANTIGONÉ
Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?

ISZMÉNÉ
Hozzám szeretteink felől, Antigoné,
Se jó, se rossz hír nem jutott azóta, hogy
Két testvér két testvérünket vesztettük el,
Kik egy napon s egymás kezétől estek el.
Ma éjjel Argosz harci népe elvonult,
S azóta semmit sem tudok, mi engemet
Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.

ANTIGONÉ
Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak
A ház elé, hogy meg ne hallja senki más.

ISZMÉNÉ
Kiről beszélsz? Sötét és nyugtalan szavad.

ANTIGONÉ
Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?

ISZMÉNÉ
Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?

ANTIGONÉ
A drága testet két kezeddel bírod-e?

ISZMÉNÉ
Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

ANTIGONÉ
Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz,
De senki áruláson engemet nem ér.

ISZMÉNÉ
Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!

ANTIGONÉ
Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk
Mily megvetetten pusztult el, mikor maga
Kutatta fel saját förtelmes tetteit,
S látván, kiszúrta két szemét saját keze.
A hitves és szülő – e két név egy személy –
Kötélen végzi szégyennel telt életét.
A harmadik csapás: két testvér egy napon
Öngyilkos indulattal pusztulásba ront,
S közös halált egymás kezén szenvednek el.
Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is.

ANTIGONÉ
Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítséged nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni, én ha ezt teszem, meghalni szép.
Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott
A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább,
Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem.
Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te
Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!

ISZMÉNÉ
Én semmit ellenükre nem teszek, hanem
A város ellen tenni sincs erőm elég.

ANTIGONÉ
Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek
És édes testvérem fölé sírt hantolok.

ISZMÉNÉ
Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!

ANTIGONÉ
Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!

ISZMÉNÉ
Csak el ne áruld tettedet majd senkinek,
Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.

ANTIGONÉ
Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én,
Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.

ISZMÉNÉ
Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.

ANTIGONÉ
De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.

ISZMÉNÉ
Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.

ANTIGONÉ
Ha nem birom, ráérek abbahagyni még.

ISZMÉNÉ
A lehetetlent célba venni sem való.

ANTIGONÉ
Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet,
S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog.
Hagyj engem, dőre elhatározásomért
Szenvedjem el, mi vár reám: nem szenvedek
Semmit, mi elcsufítsa szép halálomat.

ISZMÉNÉ
Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen,
Ha mégy, s mégis szeretnek hű szeretteid.


[Egy őr jelenti Kreónnak, hogy egy ismeretlen port hintett Polüneikész testére. Kreón megparancsolja, hogy takarják ki a tetemet, és őrködjenek jobban. Legközelebb el is fogják Antigonét, és a király elé viszik.]

 

II. Kreón vs Antigoné

KREÓN
De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd:
Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?

ANTIGONÉ
Tudtam, hiszen hirdették úton-útfelen.

KREÓN
S mégis törvényemet meg merted szegni te?

ANTIGONÉ
Hiszen nem Zeusz volt az, ki így rendelkezett,
S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket.
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.
Az istenek ne mérjenek rám büntetést:
Embertől nem félek, bármily tervet kohol.
Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is,
Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt
Halok meg, én még avval is csak nyerhetek.
Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam,
Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?
Azért, hogy íly sors vár rám, nem panaszkodom,
De hogyha az, kit szült az én anyám, halott,
És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt,
Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj.
S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga érne balgaságon engemet.

KARVEZETŐ
Érdes beszédű apja érdes lánya ez,
Már látom én, a baj se hajlította meg.

KREÓN
Még megtudod, kiben kemény az indulat,
Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős,
S imént kohó tüzében izzott, láthatod,
Ridegségében legkönnyebben eltörik.
A zabla is kicsiny, s tudom, megfékezi
Szilaj lovak vadságát. Az nem is való,
Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak.
E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt.
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi, és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.
Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül
Minden rokon között legkedvesebb rokon,
A legrosszabb halált el nem kerülheti,
Hugával együtt, mert én ezt is vádolom,
A temetés tervéről biztosan tudott.
Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént,
S feltűnt zavart és réveteg tekintete.
A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért
Bűntársa, sötét tervek árulója lesz.
Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én,
Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.

ANTIGONÉ
Kezedre adtak, s meghalok – többet kivánsz?

KREÓN
Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.

ANTIGONÉ
Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad
Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz,
Mit én míg mondhatok, neked sem tetszik az.
Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.
Itt is dicsérnének szivük szerint ezek,
Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.
A zsarnokság viszont könnyebben boldogul,
Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.

KREÓN
Te látod, így Kadmosz népében senki más.

ANTIGONÉ
Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.

KREÓN
S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?

ANTIGONÉ
Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.

KREÓN
Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?

ANTIGONÉ
Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.

KREÓN
Iránta hát miért vagy kegyelettelen?

ANTIGONÉ
Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.

KREÓN
Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?

ANTIGONÉ
Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.

KREÓN
Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.

ANTIGONÉ
De mégis. Hádész egy törvény szerint itél.

KREÓN
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

ANTIGONÉ
Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?

KREÓN
Az ellenségből holtában se lesz barát.

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Iszméné kilép a palotából

KAR
Immár a testvérét szerető
Iszméné a kapun kilép.
Szemöldöke felhője borul piros
Arcára sötéten,
S könny gördül végig a kedves arcon.

KREÓN
(Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be,
S titkon szívtad vérem, s nem vettem észre sem,
Hogy trónom két megrontóját táplálom én,
Szólj hát, a temetésen részt vettél te is,
Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

ANTIGONÉ
Ki tette volt, tanú reá az Alvilág.
De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.

ISZMÉNÉ
Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled,
Halott testvérünket megengesztelve így.

ANTIGONÉ
Kezed nem osztozott a tettben most se kérj
Közös halált. Elég, ha meghalok magam.

ISZMÉNÉ
De nélküled maradva élnem is mit ér?

ANTIGONÉ
Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

ISZMÉNÉ
Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?

ANTIGONÉ
Mentsd meg magad! Nem nézem én irígyen ezt.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?

ANTIGONÉ
Én meghalok, s te azt választottad, hogy élj.

ISZMÉNÉ
Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.

ANTIGONÉ
Te itt ezekre, én azokra gondolok.

ISZMÉNÉ
No látod, bennem s benned egy a tévedés.

ANTIGONÉ
Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott
A szív: halottaimnak tartozom vele.

KREÓN
Eszét veszté e két leány szemlátomást,
Egyik csak most, a másik, már mióta él.

ISZMÉNÉ
Ne várd, király, hogy az, kit ennyi bánat ért,
A józan észt meg tudja mindig tartani.

KREÓN
Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.

ISZMÉNÉ
Magányos életem mit ér őnélküle?

KREÓN
Őróla már ne is beszélj: nem létezik.

ISZMÉNÉ
Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?

KREÓN
Kívüle is van föld, amely szántásra vár.

ISZMÉNÉ
De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.

ANTIGONÉ
Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.

KREÓN
Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese.
Érted s szerelmedért túl sok beszéd ez is.

ISZMÉNÉ
Hát mátkájától megfosztod saját fiad?

KREÓN
A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.

ISZMÉNÉ
Úgy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.

KREÓN
Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép?
Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt
Szorosra fogva kell őriznetek, mivel
A bátrak is megfutni készek, látva, hogy
Már életükhöz ér az üldöző halál.


III. Kreón vs Haimón

KREÓN
Fiam, csak nem haraggal jössz atyád elé,
Választottadra mért ítéletem miatt?
Ha bármit is kell tennem, hű fiam maradsz?

HAIMÓN
Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém,
S tanácsaid követni mindig kész vagyok.
Mert nincs szerelmi frigy, mit többre tartanék,
Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.

KREÓN
Így is kell mindig érezned, fiam, s apád
Szándékát minden másnál többre tartanod,
Azért imádkoznak méltán a férfiak,
Hogy engedelmes gyermeket neveljenek,
Ki szembenéz ellenfelükkel, s tiszteli
Atyjának jó barátait sajátjaként.
De az, ki engedetlen gyermeket nevel,
Csak bajt idéz saját fejére, s evvel is
Ellenfelének gúnykacajra nyújt okot.
Ó, gyermekem, ne add el józanságodat
Asszony szerelméért, de vésd eszedbe jól,
Hogy még az ölelése is fagyot lehel,
Ha rossz asszonnyal osztottad meg ágyadat.
A legnagyobb sebet gonosz barát üti.
Köpj hát utána, s küldd mint ellenségedet
Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott.
Kezem között bizonyság arra van, hogy ő
Ellenszegült, egész városban egymaga.
A nép hazugságon ne fogjon engemet,
Inkább haljon meg ő, Zeuszt, törzse istenét
Hívhatja már. Ha tűröm, azt, hogy egy rokon
A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll?
Ki helyt tud állni férfimódra otthon is,
Igazságosnak az s csak az mutatkozik
A város életében is. Megbízom én
Az oly parancsnokban, ki szót fogadni tud,
S ha kormány mellé rendelik, s körötte zúg
Dárdák esője bár, szilárdan áll helyén.
Törvényt ki sérti s méghozzá szándékosan,
Vagy azt gondolja, hogy parancsolhat nekünk,
Az én helyeslésemmel nem találkozik.
Akit királlyá tett a nép, követni kell
Minden szavát, legyen jogos, vagy jogtalan.
Mert fejetlenségnél nincs nagyobb veszély,
A városok pusztulnak, házak általa
Dőlnek romokba, és baráti fegyverek
Kicsorbulnak. De hogyha elvállalt a nép
Fegyelmező hatalmat, az megmentheti,
Ezért meg kell a város rendjét védeni,
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad,
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak,
De asszony rabjának ne mondjanak soha!

KARVEZETŐ
Nekünk, ha meg nem lopta értelmünk a kor,
Tetszett minden szavad, bölcsen beszélsz, király.

HAIMÓN
Atyám, az emberész az istentől való,
S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.
Hogy tán beszédedben hibát találok én,
Nem mondhatom, s nem is szeretném mondani.
De felmerülhet másban is jó gondolat.
S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom,
Mit is cselekszik és miket beszél a nép.
Mivel tekintetedtől fél a nép fia,
Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani.
De én homályban élek, és kihallgatom,
Hogyan siratja már a város ezt a lányt,
Ki bár a legjobb minden asszonyok között,
Dicső tettéért rútul kell meghalnia.
Hisz édes testvérét temette el, mikor
Véres csatában elbukott, s nem hagyta, hogy
Szétmarcangolja dögmadár s falánk ebek.
Ily tettéért arany jutalmat érdemel –
Mondják a némaságot meg-megtörve már.
Atyám, kisérje jó szerencse lépteid,
Ennél nincsen számomra semmi fontosabb.
Fiúnak atyja boldogságánál van-é
Nagyobb öröm, s ennek, ha boldogul fia?
Csak bár egyetlen elvedről tennél le már,
Hogy más okos beszédét meg se hallgatod,
Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs,
Üresfejűnek gyakran az mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.
Megláthatod, ha jő a téli áradás,
A hajlékony fa el nem veszti ágait,
A másik nem hajlik, s tövestül pusztul el.
Vagy nézz vihartól vert hajót, a túl erős
Deszkázat el nem enged, ez fordítja fel,
S úgy imbolyog a pusztulás felé.
Engedj a jó tanácsnak, és másíts a szón.
Ha véleményemet, habár ifjabb vagyok,
Elmondanom szabad: legjobbnak tartanám,
Ha már mindentudónak születne meg
Az ember, ám ha nincsen így, mert nincsen így,
Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.

KARVEZETŐ
Uram király, mindketten jól beszéltetek,
Hallgass reá, s ő is hallgatni fog reád.

KREÓN
Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen
Ifju legénykétől tanulni bármit is?

HAIMÓN
Semmit, mi helytelen. Ha ifjú is vagyok,
Korom ne nézd, inkább a szót, magát tekintsd.

KREÓN
A rendbontók ügyében mersz emelni szót?

HAIMÓN
Gonosztevők mellé evvel sem álltam én.

KREÓN
Gonosztevőnek nem mutatkozott e lány?

HAIMÓN
A nép a városban nem ezt rebesgeti.

KREÓN
Talán a nép határoz abban, mit tegyek?

HAIMÓN
Hogy ez mily éretlen beszéd, nem látod át?

KREÓN
E föld királya más, vagy én uralkodom?

HAIMÓN
Nem város az, mi egy ember tulajdona.

KREÓN
Kié a város? Nem királya birtoka?

HAIMÓN
Ám akkor légy király a puszta föld felett.

KREÓN
Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.

HAIMÓN
Akkor te nő vagy, mert én csak rád gondolok.

KREÓN
Gonosz fiú, atyáddal perbe szállni mersz?

HAIMÓN
Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.

KREÓN
Tekintélyem megóvni volna jogtalan?

HAIMÓN
Az istenek tekintélyét sérted vele!

KREÓN
Gyalázatos beszéd, a nő hálózta be!

HAIMÓN
De én gonosztett hálójába nem jutok.

KREÓN
Hiszen minden szavad csak őérette van.

HAIMÓN
Érted s értem s a síri istenek miatt.

KREÓN
Asszony bolondja, csak nekem ne hízelegj!

HAIMÓN
Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kívánsz?

KREÓN
Nem éred el, hogy éljen s hitvesed legyen.

HAIMÓN
Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.

KREÓN
Még fenyegetni mersz te engem, szemtelen?

HAIMÓN
Ennek nem szemtelenség ellentmondani?

KREÓN
Ebből is sírva fogsz kijózanodni még.

HAIMÓN
Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.

KREÓN
Igen? Hát esküszöm, te nem soká örülsz,
Hogy így gyalázhatsz engemet büntetlenül.

A szolgákhoz

Hozzátok hát a gyűlölt nőszemélyt ide,
Haljon meg itt mindjárt, a vőlegény előtt!

HAIMÓN
Nem, nem, ne képzeld, hogy szemem láttára fog
Meghalni ő! Hanem szemed se látja már
Az én arcom többé, keress barátokat
Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet. (El)


IV. Antigoné panaszdala

/A lenti részlet a film első két percében hallható. De érdemes meghallgatni a folytatást is: egy színházi és egy filmes rendező beszélget a darab modern feldolgozásáról. 3:10-7:55/

ANTIGONÉ
Barát se kisér, nászdal se kisér,
Nyomorultul hurcolnak el, vár ez az út,
És nekem, szegénynek már a nap szentséges fényét
Látnom sem szabad soha,
S nincs barátaim között, halálomon ki könnyet ejt.

Kreón visszajön

KREÓN
Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani
Halált a jajgatással, véget érne-e?
Még mindig nem vittétek el? Beboltozott
Sírbarlangjába téve, mint parancsolom,
Hagyjátok ott magára, s haljon meg, ha kell,
Vagy éljen bár, és ülje titkos lakziját.
Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek,
De nem tűröm, hogy egy nap süssön rám s reá.


V. Kreón vs Teiresziasz

KREÓN
No mondd ki csak, mi közhelyet tudsz már megint?

TEIRESZIASZ
Hogy legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás.

KREÓN
S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba.

TEIRESZIASZ
És tűröd mégis azt, hogy ellepett e kór.

KREÓN
A jósnak nem kivánok ellentmondani.

TEIRESZIASZ
Mi mást teszel, ha azt mondod: hazudtam én?

KREÓN
A pénzt szerette mindig mindenütt a jós.

TEIRESZIASZ
S a zsarnokok gyalázaton nyerészkedők.

KREÓN
Nem tudnád, hogy királyodat szidalmazod?

TEIRESZIASZ
Tudom, hisz jóslatom szerint lettél király.

KREÓN
Jósolni bölcs, de gazság kedvelője vagy.

TEIRESZIASZ
Te kényszerítesz titkomat kimondani!

KREÓN
No hát beszélj, éppen csak hogy hasznot ne várj.

TEIRESZIASZ
Hogy ebből tőled várhatnék, nem gondolom.

KREÓN
Mert engem meg nem vesztegethet semmi szó.

TEIRESZIASZ
Figyelj tehát minden szavamra: nem soká
Fog körbejárni pályáján a napszekér,
S te adni fogsz az ágyékodból származó
Fiakból egyet váltságul halottakért,
Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még,
Az élő lelket sírverembe zártad el,
S ki alvilági istenekhez tartozik,
A holtat eltemetni meg nem engeded.
Pedig nincs már hozzá jogod, s az égiek
Világához sem tartozik: te ellenük
Támadsz. Erinnüszek leselkednek reád,
Az istenek küldték ki őket ellened,
Saját bűnöd szerint mérnek rád büntetést.
Figyelj tehát szavamra, és ítélj magad,
Pénzért beszélek-é? Mert házad csakhamar
A férfiak s a nők sírása tölti be.
Mert minden városban bosszújuk kelt zavart,
Hol embert marcangolhat szét a vad s az eb,
S a szárnyas dögmadár hoz átkozott szagot
A rét felől a szent városfalak közé.
Te ingerelsz fel, és én mint jó céllövő
Szived felé irányítok nyilat, s tudom,
Bizton talál, s te elfutnál, de nincs hová.

Kísérőjéhez

Most gyermekem, vezess már engemet haza,
Ez meg dühét ifjabbakon próbálja ki,
S szoktassa csendesebb beszédhez ajkait,
És józanabb legyen, mint most mutatkozik.

Teiresziaszt a gyermek elvezeti

KARVEZETŐ
Elment, uram, s itt hagyta szörnyü jóslatát,
Pedig, habár sötét hajunk fehérre vált,
Nem emlékszünk egyetlenegy esetre sem,
Hogy jóslatával ő hazugságban maradt.

KREÓN
Én is tudom, s ez megzavarja lelkemet.
Engedni olyan nehéz, de mégis súlyosabb,
Ha ellenáll az ember, és romlásba jut.

KARVEZETŐ
Most légy okos, Kreón, Menoikeusz gyermeke.

KREÓN
Mit kell hát tenni? Szólj, és én rád hallgatok.

KARVEZETŐ
Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.

KREÓN
Engedjek ebben is, valóban azt hiszed?

KARVEZETŐ
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

KREÓN
Ó, jaj, nekem, szivemnek ellenére van,
De hát a végzet ellen nem harcolhatok.

KARVEZETŐ
Ne bízd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.

KREÓN
Ha így van, hát gyerünk.

Szolgáihoz

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

Kreón szolgáival együtt távozik


VI. Végkifejlet

 

A végkifejlet az Angol Nemzeti Opera előadásában.


HÍRNÖK
Királynőm, én ott voltam, és el is fogok
Beszélni mindent, úgy, ahogy van, szó szerint.
Hogy enyhíthetné sorsodat szép szó, utóbb
Hazugságban maradva? Jobb a nyílt beszéd.
Férjed kisérni voltam én a sík mezőn,
Ahol kutyáktól marcangolva ott hevert
A meggyalázott holttetem: Polüneikész.
Keresztutaknak istenasszonyát s Plutónt
Imával engesztelve, megmosdattuk őt
Jámbor szokás szerint, és frissen szaggatott
Olajfalombbal fedve hamvasztottuk el,
Sírhalmot is hantoltunk rá hazája szent
Földjéből, s már siettünk is tovább a lány
Kemény, halálos nászágyát keresni fel.
Már messziről hangos jajszót hall egyikünk
A fel nem szentelt, átkozott sírbolt körül,
Kreón királyhoz fut, hogy megjelentse ezt,
Már hallja ő is, hallja, ám nem érti még,
És vánszorogva lép közel, majd felkiált
Siralmasan: “Balsorsra szánt szegény fejem,
Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én?
Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat?
Fiam szavát hallom. Szolgák, siessetek,
A sírbarlangot álljátok hamar körül,
Nyílásáról a sziklát gördítsétek el,
S hatoljatok be, látni, hogy Haimón szavát
Hallom vagy gúnyt űznek velünk az istenek.”
Minden reményt vesztett urunk parancsait
Mi teljesítjük, és a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje csimpaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
“Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el:
Saját keblébe mártja fegyverét, s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.
Hörög, s a torkán habzó vére felbugyog,
S a hófehér arcon bíborcsepp gyöngyözik.
S most fekszenek, halott mellett halottja van,
Így ülte nászát Hádész házában szegény.
Példája is mutatja: emberek között
Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás.

[Az utolsó szavaknál Eurüdiké, szolgálóival együtt, hirtelen bemegy a palotába (majd ő is öngyilkos lesz)]

KREÓN
Vigyétek a céltalan életűt,
Akaratlan öltelek meg fiam,
És tégedet, ó te szegény asszony.
Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen
Minden, minden balul üt ki,
Énrám iszonyú sors méretett.

KAR
Bölcs belátás többet ér
Minden más adománynál.
Az isteneket tisztelni kell,
Gőggel teli ajkon a nagy szavak
Nagy romlásra vezetnek
S józanná nem tesz, csak a vénség.

megosztás
„Antinoosz semmit se sejtve nyúlt az aranyserlegért, amit kilenc napon s éjszakán keresztül kovácsoltak, melegítették, hűtötték, a kilencvennyolc éves kovácsmester az utolsó ütéseit vitte bele azért, hogy a fenséges Odüsszeusz igyon belőle…”

Az eposz a történetmesélés csúcsa. Akár szóban, akár képi (azaz filmes) formában. Attól súlyos a történet, hogy elbeszélője semmit nem siet el. Minden pillanatot a maga fenségében mutat meg – a legapróbb mozzanatot is. Kilenc (!) sorban meséli az Odüsszeia azt a pár másodpercet, amíg Pénelopé benyit a belső terembe, hogy kihozza férje íját:


És hogy elért belső terméhez az isteni asszony,
tölgyküszöbére fölállt ott, melyet hajdan a jó ács
mesterien legyalult, azután csaptatta zsinórral,
oldalfát tett rá, ragyogó ajtókat ezekre;
Pénelopeia a szíjat eloldta a zár-karikákról,
és beleillesztvén kulcsát, széttolta a závárt
és a reteszt. Úgy bődült az föl, mintha a réten
nagy bika bődül föl, szép ajtaja ekkora zajjal
zörrent kulcsa ütése alatt, szétnyíltak a szárnyak.


Isteni lassúsággal halad a történet az eposzban. Ezt a fenséges tempót a közönségfilmek először a kilencvenes évek végén tudták hozni, az alábbi részlet a John Woo rendezte Face/Off (Ál/Arc) című filmből való. A kép lassítása mellett a hangeffektusok (pl. tárcsere kattanása) adják a jelenet súlyát. A videó alatt a 9.A osztály fogalmazásrészletei olvashatók. Feladatuk az volt, hogy hasonló lassúsággal ábrázolják azt a drámai pillanatot, amikor Odüsszeusz megöli a legszemtelenebb kérőt, Antinooszt.

 

 

Kiss Béla
Majd eztán Odüsszeusz megfogja az íját, mi olyan erős, hogy átlő a nagy kék tengeren, de ezt nem minden közönséges halandó tudja felhúzni. (…) Ekkor elengedte a feszes íj húrját, és ekkor akkora erő szabadult fel, hogy akár a napot le tudta volna lőni az égről. Majd az íjvessző mint száguldó sas a levegőben repül, és áthalad mind a tizenkét balta kicsiny résein. Majd letépi szakadt ruháit, mintha egy színdarabban a hős leveszi álarcát, és mindenkinek megállt a lélegzete, mintha isten megállította volna az időt egy másodpercre. A ruha leesik, és az emberek rádöbbennek, hogy ez Odüsszeusz…

Koll Bence
Antinoosz semmit se sejtve nyúlt az aranyserlegért, amit kilenc napon s éjszakán keresztül kovácsoltak, melegítették, hűtötték, a kilencvennyolc éves kovácsmester az utolsó ütéseit vitte bele azért, hogy a fenséges Odüsszeusz igyon belőle…

Berényi Tamás
Ekkor a koldus képében érkező hős Odüsszeusz iszonyatos erejével kihúzza íját, látszik, hogy koncentrál, egy pillanatra lecsukja szemét, és a nyíl elhagyja az íjat, egy másodperc alatt eléri az első fejsze fokát, itt pont a közepén lő át, a nyílvessző erőteljesen suhan át, most szinte súrolja a fejsze fokát, talán túl erős volt, e gondolat foglalkoztatta hősünket, de mintha gondolataival irányítaná, a nyílvessző kissé lentebb mozdul, végül sikerül neki, a daliás kérők arca kifehéredik, mind ledöbbenve áll, ekkor egy percig síri csönd lesz, ezután Pénelopé sírása töri meg a csendet…”

Hudacsek Pál Péter
Az öreg koldus bőrébe bújt hatalmas harcos, ki kezébe veszi a hatalmas íjat, kiveszi a gyilkos nyilakat a tegezből, és átlövi a pokol tizenkét hatalmas fejsze fokán, mint amikor róka vadászik hatalmas pontossággal és erővel. Ledobja rozoga és méltatlan ruháit, és felemelkedik a hatalmas harcos, kinek tettei messzire visszhangoznak, s nyilaival új célpontot keres, és Antinooszra céloz, ki utolsót kortyol édes borába…

Gácsi János
…és Antinooszra fogta az íját. Csend lett. Mint amikor este lesz, és mindenki elalszik. Nyakon lőtte Antinooszt és a többi kérőt.

Fazekas Tamás
Amint Odüsszeusz megfogja íját, szinte ordít az íj az erős szorítástól. Ahogy ellövi az íjvesszőt, olyan sebesen száll, mintha csak egy villanás lenne az égen.

Bottyán Bence (neofolk version)
Miután hazatért gyönyörű otthonába, látván, hogy rengeteg alfahím van a felesége körül, és az íját fogdossák, és próbálják kihúzni, de nem tudják. Egyből odament, és mondta, hogy hadd próbáljam meg, és Antinoosz szavát úgy intézte hozzá: kend egy koldus öregember, én a nyakam ráteszem, hogy nem lő át a fejszéken kend. Az öreg könnyedén kifeszítette az íját, és átlő mint a tizenkét fejszefejen, és odafordul Antinooszhoz és bemutatkozik, hogy az én nevem a nagy dicső harcos Odüsszeusz, és Athéné visszaváltoztatta nagy erős emberré, és elkezdett beszélgetni a fő kérővel, és szavát így intézte hozzá: te kérők kérője, megígérted, ha átlövök az íjjal, akkor a nyakad teszed rá. És Odüsszeusz becélzott, és szavát így intézte: most más célt célzok, és nyakon lőtte Antinooszt és a többi kérőt is.

Boris Márk
Az a “koldus” felhúzza azt az íjat, ahogy húzta, egyre jobban feszült az íja, mindenkinek elállt a lélegzete, amikor látták, hogy repül az íjvessző, mindenki bámulja az íjat, mint amikor a tűzben lobbanó láng épp lobban. Nagy sebességével mikor áthalad a balták lyukán, az íjvesszőn levő tollak nagy suhanással mennek át rajta, és utána leveti gúnyáját. Porzik, mint a langyos őszi szélben szálló levelek, oly lassan esik lefelé, hogy még a tollpihe is utolérné. És visszaváltozik Odüsszeusszá, és mondja: most más célt keresek, és abban a pillanatban felhúzta újra az íját, megfeszült az íj, és fogta, Antinooszra szegezte, abban a pillanatban torkában akadt a szíve, a szíve dobbanását hallották, olyannyira lelassult abban a pillanatban, és mikor elengedte az íjat, szállt ki az íjból, Antinoosz felé szállt, nyakát olyan gyorsan átszelte, mint az első hópihe elolvadása…

Fehér Alexander
Odüsszeusz előveszi az íját, kiveszi fényes tokjából, megcélozza a fejszéket, erősen felhúzza íját és lő. Úgy ment át a nyíl a fejszéken, mintha a legerősebb isten lőtte volna, úgy szállt az nyíl a fejszéken át, mint ahogy a szeleket szeli a leggyorsabb madár…

megosztás
A Jézus-imának az a célja, hogy Krisztus-tudatot ébresszen, nem pedig az, hogy valamiféle helyes kis Köszönöm-Uram-Hogy-Én-Legalább-Jobb-Vagyok-A-Többieknél-zugot mutasson, ahol randevúzni lehet egy nyálasan imádni való isteni személyiséggel.

Azt hiszem, nem értetted meg Jézust gyerekkorodban, és most sem hi­szem, hogy megértenéd. Véleményem szerint Jézus a te tudatodban szépen összekeverődhetett még öt-hat val­lási személyiséggel, s egyszerűen nem értem, hogy csi­nálhatod ezt a Jézus-ima-dolgot, mielőtt egyáltalán azt tisztáztad volna magadban, kicsoda is Ő? (…) Én mindeneset­re soha nem próbáltam meg - se tudatosan, se öntudat­lanul -, hogy Jézusból valamiféle Assisi Szent Ferencet csináljak, csak azért, hogy „szeretetreméltóbb” legyen; pedig éppen ez az, amit a keresztények kilencvennyolc százaléka állandóan próbál. (…)
Nem tudom felfogni -, hogy imádkozhatsz Jézushoz, ha nem is érted meg őt. És amire végképp nincs mentség, legalábbis, ha meg­gondoljuk, mennyi vallásfilozófiát tömtek beléd is meg belém is, szinte már az émelyedésig - egyszóval, arra aztán végképp nincs semmi mentséged, hogy még csak meg se próbálod megérteni. (…)  Franny - mondta -, ha már mondod ezt a Jézus-imát, intézd legalább Jézushoz, ne pedig Szent Ferenchez, Seymourhoz meg Heidi nagypapájához, akiket mind olyan szépen összegyúr­tál, hogy az Isten se választja szét őket. Gondolj rá, ha már mondod azt az imát, rá gondolj egyes-egyedül, úgy gondolj rá, amilyen csakugyan volt, ne pedig amilyen­nek te szeretted volna. Nem nézel szembe a tényekkel. Ez az átkozott rossz szokás, hogy nem tudsz szembe­nézni a tényekkel, ez okozta nálad a teljes lelki zűrza­vart, és ha nem változtatsz valahogy ezen a tartásodon, nem is fogsz kimászni a csávából, megjósolhatom.

Amit pedig egyenesen elképesztőnek tartok, így, ahogy mondom, elké­pesztőnek: nohát, nem tudom megérteni, hogy lehet valakinek - aki se nem gyerek már, se nem angyal, se nem olyan ártatlan, mint az a kis zarándok -, hogy lehet hát valakinek az a vágya, hogy ezt az imát mor­molja ahhoz a Jézushoz, aki egy hajszálnyit is alig kü­lönbözik az Újtestamentumban színre lépő és beszélő másától. Uramisten, hiszen ő a legintelligensebb sze­replő az egész Bibliában - így, ahogy mondom! Ki az, aki felett ne állna toronymagasan? Mindkét Testamen­tum tele van írástudókkal, prófétákkal, tanítványok­kal, legkedvesebb fiákkal, tele Salamonokkal, Ézsaiá- sokkal, Dávidokkal és Pálokkal - de hát, Uramisten, ki volt még ott Jézuson kívül, ki volt, akár csak egy is, aki csakugyan tudta, miről is van szó? Egy se volt. Egy se. Mózes se tudta. Ne gyere nekem Mózessel. Nagyon derék öreg pofa volt, jó kapcsolatot tartott fenn Istené­vel ésatöbbi - de épp ez a bökkenő. Szüksége volt rá, hogy kapcsolatot tartson fenn. Jézus viszont tudta, hogy Istentől nincs elválás. - Zooey most összecsapta a kezét; mindössze egyszer, nem túlságosan hangosan és minden bizonnyal csak szórakozottságból. Keze utána ott volt újra, összekulcsolva a mellén, szinte még mielőtt elült a taps zaja. - Ó, Istenem, micsoda szellem! - mondta. - Ki maradt volna még olyan néma, mint ő, mikor Pilátus magyarázatot kért tőle? Salamon aztán nem, annyi szent. Ne is mondd nekem, hogy Salamon. Salamon, ha egy ilyen alkalom adódott volna netalán, pár tömör és velős szóval jellemezte volna önmagát. Egyébként - ami azt illeti - alighanem Szókratész is ugyanígy tett volna. Kritón, vagy akárki más, egészen biztosan elérte volna, hogy félrevonulhasson egy kicsit Pilátussal, váltson vele pár szót, hogy így aztán néhány szép, választékos mondat bekerüljön róla abba a jegyzőkönyvbe. A legfontosabb, mindennél fontosabb azonban az, hogy ki van még az egész Bibliában Jézu­son kívül, aki tudta - igen, tudta hogy magunkban hordozzuk a Mennyei Királyságot, bensőnkben, ott, ahova soha nem fordítjuk a tekintetünket, mert olyan átkozottul ostobák meg szentimentálisak meg fantázi­átlanok vagyunk? És hogy valaki tudhassa ezt, éppen ehhez kell Isten fiának lennie. Erre mért nem gondolsz soha, Franny? De komolyan, eszembe se jut, hogy tré­fáljak. Ha nem pontosan annak látod Jézust, aki való­jában volt, az egész Jézus-imádat teljességgel értelmet­len. Ha nem érted meg Jézust, az imáját se értheted meg - egész egyszerűen el se jutsz az imáig; legfeljebb vala­miféle szervezett képmutatás részese lehetsz. Szent egek, hát nem érted? Jézus avatott volt, méghozzá min- denekfelett az iszonyúan fontos küldetéssel. Nem pe­dig holmi Szent Ferenc, aki ráér, hogy pár helyes kis dalocskát zengedezzen, vagy éppen a madaraknak pré­dikáljon, vagy mit tudom én, más hasonló bájos dolgo­kat műveljen, melyek Franny Glass szívének olyan kedvesek. Nem tréfálok. Hogyan lehetséges egyálta­lán, hogy nem látod mindezt? Elhiheted, ha Istennek mindehhez, ami az Újtestamentumban elintézendő volt, olyan mindenképpen elragadó személyiségre lett volna szüksége, mint Szent Ferenc, nohát, akkor egy­szerűen őt választotta volna, és kész. De nem így tör­tént. Hanem ehelyett a legjobb embert választotta, a legokosabbat, a legkevésbé szentimentálisát, azt, aki valóban utolérhetetlen mester, aki a legjobban tudott szeretni valamennyi ember között. És ha ezt nem ve­szed észre, esküszöm, fogalmad sem lehet arról, mi is a Jézus-ima igazi értelme... A Jézus-imának az a célja, és egyes-egyedül csak az a célja, hogy Krisztus-tudatot ébresszen abban, aki mondja, nem pedig az, hogy valamiféle helyes kis Köszönöm-Uram-Hogy-Én-Legalább-Jobb-Vagyok-A-Többieknél-zugot mutasson, ahol randevúzni lehet egy nyálasán imádni való isteni személyiséggel, aki karjaiba vesz, feloldoz minden kö­telességünk alól, és gondoskodik róla, hogy minden nyomorult Tupper professzor és minden világfájdalom eltűnjön, de most aztán mindörökre. És esküszöm ne­ked, hogy ha elég intelligens vagy - és én tudom, hogy az vagy -, és mégsem akarod belátni mindezt, nohát, akkor visszaélsz az imával, arra használod, hogy elme­nekülj a segítségével egy olyan világba, ahol csak szép kis babák meg szentek vannak, és nincsenek Tupper professzorok.

megosztás
"Szerintem, a becsülendő dolog a fajunktól az lenne, ha megtagadnánk a programozásunk, nem szaporodnánk, kéz a kézben tartanánk a kihalás felé az utolsó éjfélkor, fivérek és nővérek, elfogadva a kegyetlen sorsunk."

Az iszonyattal való szembesülés kihozza a filozófust az emberből. A True Detective sorozat főszereplői egy rituális gyilkosság helyszínelése után beszélgetnek az autóban. Rustin Cohle ekkor nyílik meg társának, Martynak. Két homlokegyenest ellenkező világnézet csap össze a louisianai pusztán. (A video linkje alatt a párbeszéd magyarázatokkal ellátott változata olvasható, a lábjegyzetben pedig három huszadik századi klasszikus idevágó versrészlete.)

 

Rust: Az itteni emberek mintha nem is tudnák, hogy ezen kívül is létezik más. Ennyi erővel a kibaszott Holdon is élhetnének.

Marty: [Az „itteni emberek” megfogalmazás miatt Marty azt hiszi, hogy helyi jelenségekről van szó, a társadalom bizonyos részeinek elszigetelődéséről] Sokféle gettó van a világon.

Rust: [Kiterjeszti a gondolatot az egész emberiségre] Az egész egy nagy gettó, ember. Csak egy óriási latrina a világűrben.

Marty: Amit ma láttunk... ez a legelbaszottabb dolog, amihez valaha is szerencsém volt. Kérdezhetek valamit? Keresztény vagy, ugye?

Rust: Nem.

Marty: Akkor minek van egy kereszt a lakásodban?

Rust: Ez egy meditációs forma. [Ebben a megfogalmazásban egyszerre van benne a nyugati és keleti szerzetesség felfogása: az önsanyargató, vezeklőövet viselő koldusbarát - és a tibeti szerzetes, aki a szemlélődés tiszta nyugalmában egyesül a Mindenséggel.]

 

Marty: Mégpedig? [Hogy is érthetné ezt egy amerikai díszkeresztény, akinek csak kegyes póz és identitáspótlék a vallásosság...]

Rust: Átélem a pillanatot a kertben. Annak a gondolatát, hogy hagyom magam keresztre feszíttetni. [Krisztus nagycsütörtök éjjelén a Gecsemáné kertben virrasztott – miközben a tanítványok kidőltek1. Megingott kezében a „keserű pohár”, bizonytalanság, halálfélelem fogta el, elhagyatottságában kétségesnek érezte a másnapi áldozatának értelmét. Ez volt pályafutásának legemberibb pillanata.]  

Marty: De nem vagy keresztény. Akkor miben hiszel?

Rust: Abban, hogy az embereknek az ilyesmit nem munka közben kéne megtárgyalniuk. [Fanyar humorral próbálja rövidre zárni a beszélgetést, mert érzi, hogy Marty csak még jobban megbotránkozna a folytatástól.]

Marty: Ácsi, ácsi! Három hónapja együtt vagyunk, mégsem tudok semmit sem rólad. Tekintve a mai napot, tedd meg ezt a szívességet, rendben? Nem megtéríteni akarlak.

Rust: Nézd. [Rövid definíció következik.] Realistának tekintem magam, de filozófiai keretek között, az ilyet úgy hívják pesszimista.

 

Marty: Aha. És az mit jelent?

Rust: Azt, hogy nem vagyok partikba való. [Újabb kísérlet a téma lezárására.]

Marty: Megjegyzem, partikon kívül sem teljesítesz valami jól.

Rust: Úgy gondolom, az ember öntudatra ébredése az evolúció egyik legnagyobb hibája volt. Túlságosan is öntudatosak lettünk. A természet olyat teremtett, amit elkülönített magától. A természet törvényei szerint nincs is létjogosultságunk. [Kozmikus távlatokba helyezi az emberi elidegenedést. Épp úgy, mint Pilinszky János az Apokrif című versében2.]

Marty: [Az átlagember véleménye az egzisztencializmusról] Hú, ez istentelenül elbaszottul hangzik, Rust.

Rust: [Ha elkezdte, már nem áll le] Annak az illúziója alatt sínylődünk, hogy van saját identitásunk, amit az érzékszervi tapasztalataink és az érzéseink alakítanak. Úgy vagyunk programozva, hogy azt higgyük, mindenki lehet valaki, pedig valójában mindenki senki.

Marty: A helyedben, nem ontanám magamból az ilyen szarokat nyilvánosan. Az itteni emberek nem így gondolkodnak. Ahogy én sem.

Rust: [Még felteszi a pontot az i-re] Szerintem, a becsülendő dolog a fajunktól az lenne, ha megtagadnánk a programozásunk, nem szaporodnánk, kéz a kézben tartanánk a kihalás felé az utolsó éjfélkor, fivérek és nővérek, elfogadva a kegyetlen sorsunk3.

Marty: Mivel veszed rá magad, hogy reggelente kikelj az ágyból?

Rust: Azt mondom, magam miatt, de az igazi válasz egyértelműen a programozásom, és nem hiszek az öngyilkosságban.

Marty: Ilyen az én szerencsém, hogy pont ma kezdelek el megismerni. Három hónap és egy szót sem nyögsz ki...

Rust: Te kérdezted! [Akárcsak Jézus kedvenc mondata: „Te mondád.”]

Marty: És most könyörgök, hogy kussolj a picsába!

 

Lábjegyzetek:

 

1.

Dsida Jenő: Nagycsütörtök


Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak....
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....

 

2.

Pilinszky János: Apokrif (részletek)

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

(...)

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

(...)

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

 

3.

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz (részlet)

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

 

megosztás
Barátai egy Erőről beszélnek nekünk, egy nagy, élő szellemről, amelynek mindnyájan részei vagyunk, mint ahogy a falevelek is önálló dolgok, mégis részei a fának. Ismerjük ezt a szellemet, tiszteletreméltó vének, ha nem is Erőnek nevezzük.

Jedi visszatér” könyv formájában tizenhárom nappal a film bemutatója előtt került a boltokba 1983 tavaszán. A Star Wars-univerzum kedvelőinek izgalmas csemege a kétféle feldolgozás összehasonlítása. (cikk)

Az alábbi részlet a retorikai eszközök miatt érdekes és különleges.
Előzményei: Az erdős Endor bolygón a birodalmi Halálcsillagot védő energiapajzs kikapcsolására készülnek a lázadók. Ehhez kérnek segítséget a bolygó őslakóitól, az archaikus társadalmi viszonyok között élő törpe medvéktől. A filmben C3PO elmeséli a köré gyűlt evokoknak a lázadók és a birodalom addigi küzdelmeit. A mitológiát jól ismerő George Lucas pontosan úgy állította be ezt a jelenetet, mint ahogy az az ősi népeknél történt: a törzs sámánját/énekmondóját beleéléssel hallgatta a közönség. Éppen így mesélte Homérosz is az Íliászt annak idején.
James Kahn irodalmi feldolgozása előbb megfosztja a jelenetet az ősi hangulatától, majd visszaadja a mitikus erejét. A könyvben ugyanis nem elég a tolmácsrobot meséje az evokok meggyőzéséhez. Han Solo is megpróbál hatni rájuk, de csak össze-vissza beszél, látszik, hogy a gondolatai még nincsenek rendesen kiforrva. Luke ihletett beszéde az Erőről szintén kudarcot vall. Leia (az evokok természetközeli létmódjára hivatkozva) csak ennyit mond: “Tegyétek meg a fák miatt”.
Az összegzést végül egy evok mondja ki, Wicket. Az ő szónoklata szemléletes példa az ősi népek gondolkodására. Meg is teszi a hatását: Csirpa főnök befogadja a lázadókat, és segítséget ígér.
A rész (ugyanúgy, ahogy a film kétperces jelenete) C3PO mondatával zárul:
“– Most már tagjai vagyunk a törzsnek.”

 

James Kahn: A jedi visszatér (részlet)

Odakint az egész falu a tanácskozás döntésére várt. Csöndes, tiszta, feszültséggel terhes éjszaka volt. Bár elég későre járt, egyetlen evok sem aludt.
Odabent Thripio szónokolt. Pozitív és negatív visszacsatoló áramkörei segítségével már lényegesen folyamatosabban beszélt ezen a sipító nyelven; éppen a galaktikus polgárháború mozgalmas történetét ecsetelte – pantomimmal, szóvirágokkal, zajos hanghatásokkal és saját megjegyzéseivel színezte mondókáját. Egyszer még egy birodalmi lépegetőt is eljátszott.

Az evok vének figyelmesen hallgatták, időnként megjegyzéseket dünnyögtek egymásnak. Lebilincselő történet volt, teljesen belemerültek – hol szörnyülködtek, hol felháborodtak.
Logray egyszer-kétszer Csirpával tanácskozott, és néhány kérdést is tett fel Thripiónak, amelyekre az aranyszínű robot szinte folyékonyan válaszolt, egyszer még Artu is közbefüttyentett, nyilván a nyomaték kedvéért.
A végén azonban, a vének meglehetősen rövid tanácskozása után, a főnök tagadólag rázta meg a fejét, arcán szomorú, elégedetlen kifejezéssel. Utána mondott valamit Thripiónak, és Thripio lefordította barátainak.
– Csirpa főnök azt mondja, nagyon megható történet – magyarázta a robot. – De egyáltalán semmi köze az evokokhoz.
Mély és nyomasztó csönd telepedett a kis szobára.
Csak a már halványuló tűz pattogott halkan és vidáman.
Végül Solo volt az, aki kinyitotta a száját, hogy szóljon a csapat érdekében. A Szövetség érdekében.
– Mondd meg nekik, aranyapám – mosolygott a robotra, első ízben tudatosan kedves mosollyal mondd meg nekik, hogy nehéz lefordítani egy egész felkelést, így hát nem a tolmácsnak kéne elmesélni a történetet. Ezért én mondom el. Ne azért segítsenek, mert az ő érdekük is – még akkor se, ha valóban az, tudod csak, mondjuk, például azért, mert a Birodalom egy csomó energiát szed ki ebből a holdból, hogy működtesse a védőpajzsát, és ez az energia hiányozni fog itt ezeknek a fickóknak, ha jön a tél, és komolyan mondom, ki fogtok készülni… de ne is törődjetek vele. Mondd meg nekik, Thripio.
Thripio megmondta. Han folytatta:
– De nem ez az, amiért segíteniük kell. Én is azért csináltam mindent, mert az érdekemben állt. De ma már nem. Jó, nem annyira. Most többnyire a barátaimért teszek egyet-mást, hiszen mi egyéb lehet ennyire fontos? Pénz? Hatalom? Jabbának megvolt, és jól tudjátok, mi történt vele. Jól van, jól van, a lényeg, hogy a barátaid… a barátaid. Érted?
Ez volt a legzavarosabb szónoklat, amit Leia valaha is hallott, mégis könnybe lábadt a szeme tőle. Az evokok viszont némák és közömbösek maradtak. Paplo motyogott valamit; a többiek nem mozdultak, arcukból semmit nem lehetett kiolvasni.
A véget érni nem akaró szünetet Luke törte meg. Megköszörülte a torkát.
– Úgy látom, ez a fogalom így túl elvont, talán nehéz megragadni az összefüggéseket – kezdte lassan -, de az egész Galaxis számára borzasztó fontos, hogy a mi felkelő erőink véget vessenek a Birodalom jelenlétének itt az Endoron. Nézzetek ki azon a pici lyukon, ott a tetőn! Egyedül azon a kis nyíláson át száz csillagot számlálhattok meg. Az egész égbolton millió és milliárd másik van, amit nem is láthattok. És mindnek vannak bolygói és holdjai, és ott boldog népek élnek, olyanok, mint ti. A Birodalom pedig mindezt el akarja pusztítani. Már az is szédítő, ha csak hanyatt feküsztök, és bámuljátok ezt a csillagfényt. Szinte… szétveti az embert, olyan szép néha. És ti részei vagytok ennek a szépségnek; minden ugyanannak az Erőnek a része. A Birodalom pedig ki akarja oltani a fényeket.
Eltartott egy darabig, mire Thripio befejezte a fordítást – minden szót pontosan akart visszaadni. Mikor végül befejezte a beszédet, a vének közt nagy sipítozás kezdődött, hol halkabban, hol hangosabban, időnként elhallgattak, majd újra folytatták.
Leia értette, mit akar Luke mondani, de félt, hogy az evokok nem fogják fel az összefüggéseket. Pedig az összefüggés szoros volt, csak át kellene hidalni számukra a szakadékot. Korábbi erdei tapasztalataira gondolt – ahogy egynek érezte magát a fákkal, amelyeknek égre törő csúcsai szinte érintik a csillagokat; a csillagokat, amelyek fénye varázsként hullik rájuk. Érezte magában a varázserőt; ott hullámzott körülöttük a kunyhóban élőlénytől élőlényig, és ez erőt adott neki, míg végül szinte egynek érezte magát az evokokkal, érezte, hogy megérti, ismeri őket, szövetséges velük, a szó szoros értelmében: együtt dobban a szívük.
A vita alábbhagyott, és a kunyhóra ismét csönd telepedett. Leia lélegzete is lecsillapodott, és határozott nyugalommal tette meg a tanácskozásnak indítványát:
– Tegyétek meg a fák miatt – mondta.
Csak ennyit mondott. Mindenki többre számított, de nem volt több; csak ez a rövid, homályos kijelentés.
Wicket a háttérből növekvő aggodalommal figyelte az egészet. Néhányszor láthatólag csak nagy nehezen tartotta magát vissza, hogy bele ne avatkozzék a tanács vitájába – most azonban talpra ugrott, néhányszor föl-le sétált a kunyhóban, végül szembefordult a vénekkel, és belekezdett szenvedélyes beszédébe:
– Iiip iip, miip, iik skviii…
Thripio fordította barátainak:
– Tiszteletreméltó vének, ezen az éjszakán csodálatos és veszélyes ajándékot kaptunk. A szabadság ajándékát. Ez az aranyisten… – Itt Thripio megállt a fordításban, csak addig, hogy élvezze a pillanatot, azután folytatta: -…ez az aranyisten, akinek visszatérését az Első Fa óta jövendölték nekünk, most azt mondja, hogy nem lesz az urunk, azt mondja, szabadon dönthetünk, azt, hogy döntenünk kell; mint ahogy minden élőnek magának kell sorsáról döntenie. Eljött, tiszteletreméltó vének, és el fog menni; nem leszünk többé isteni útmutatásainak rabszolgái. Szabadok vagyunk.
De hogyan kell viselkednünk? Kevesebbet ér egy evok fák iránti szeretete, ha el tudja hagyni? Nem, a szeretete több, mert el tudja hagyni, és mégis marad, így van ez az Aranyfényű szavaival is; becsukhatjuk a szemünket, mégis figyelünk.
Barátai egy Erőről beszélnek nekünk, egy nagy, élő szellemről, amelynek mindnyájan részei vagyunk, mint ahogy a falevelek is önálló dolgok, mégis részei a fának. Ismerjük ezt a szellemet, tiszteletreméltó vének, ha nem is Erőnek nevezzük. Az Aranyfényű barátai elmondták, hogy ez az Erő nagy veszedelemben van, itt és mindenütt. Ki van biztonságban, ha a tűz eléri az erdőt? Még a Nagy Fa sem, melynek minden dolog része; sem levelei, sem gyökerei, sem madarai. Mind veszélyben vannak, az idők végezetéig.
Bátor tett szembeszállni az ilyen tűzzel, tiszteletreméltó vének. Sokan meghalnak, de az erdő élni fog. Az evokok pedig bátrak. – A kis medvelény a többiekre szegezte tekintetét. Senki nem szólalt meg, a kommunikáció mégis élénk volt. Egy néma perc után befejezte a szónoklatot:
– Tiszteletreméltó vének, segítenünk kell ennek a nemes társaságnak, nem is annyira a fák miatt, hanem sokkal inkább a fák levelei miatt. Ezek a felkelők hasonlóak az evokokhoz, akik olyanok, mint a levelek. Elsodorja a szél, felfalja a sáskahad, amely e világot lakja, mégis a parázsló tűzbe vetjük magunkat, hogy mások megismerhessék a fény melegét, mégis puha ágyat készítünk magunknak, hogy mások megismerjék a pihenést; mégis sodródunk a ránk rohanó széllel, hogy a káosz félelmét öntsük ellenségeink szívébe; mégis színt váltunk, ahogy az évszak felszólít a váltásra. így kell segítenünk levéltestvéreinken, ezeken a felkelőkön, mert így jött el hozzánk a változás évszaka.
Nyugodtan állt előttük, a kis tűz visszfénye táncolt a szemében. Egy időtlen pillanatra mintha az egész világ elcsöndesedett volna.
A vének megmozdultak. Egyetlen szó nélkül egyetértőleg bólintottak. Lehet, hogy telepaták voltak.
Mindenesetre Csirpa főnök felállt, és bevezető nélkül röviden bejelentett valamit.
Egyszerre megszólaltak a dobok az egész faluban. A vének felugráltak – már csöppet sem voltak komorak és keresztülfutottak a kunyhón, hogy megöleljék a felkelőket. Tibo még Artut is meg akarta ölelni, de aztán meggondolta magát, mert a kis robot figyelmeztető, mély fütyüléssel hátrált előle. Ezért Tibo inkább nekifutott, és játékosan átugrotta a vukit.
Han bizonytalanul elmosolyodott.
– Mi folyik itt?
– Nem értem teljesen – súgta Leia a szája szögletéből -, de nem tűnik nagyon rossznak.
Luke, a többiekhez hasonlóan, kedves mosollyal és különféle jókívánságokkal vett részt a vidám eseményben – akármi volt is az mikor hirtelen sötét felhő szállt szívére, körüllengte, mintha nyirkos hideg hatolt volna a lelkébe. De megkeményítette arcát, hogy semmi ne látszódjék rajta. Senki nem vette észre.
Thripio végül bólintott Wicketnek, aki elmagyarázta neki a helyzetet, hogy érti. Széles gesztussal fordult a felkelőkhöz:
– Most már tagjai vagyunk a törzsnek.

megosztás
A vadregényes-népieskedő dilettánsok kedvelt műfaja lett a ballada. Rossz metálklipekhez hasonlítottak ezek a romantikus sablonokat felvonultató rémtörténetek. Arany művei adták vissza a műfaj becsületét...

Beirdd Cymru 2011

“A zseni talán csak maga a szorgalom.” – Goethe gondolata igaz Arany Jánosra is, aki a részletekkel való bíbelődés első modern nagymestere a magyar irodalomban. Balzachoz vagy Dosztojevszkijhez mérhető világhírű realista regényíró lehetett volna, ha fantasztikus nyelvérzéke nem húzza inkább a költészet felé. Annyira mélyen kiaknázta nyelvünk lehetőségeit, hogy a külföldi fordítások csak árnyékai lehetnek az eredeti művek gazdagságának. Egyedül A walesi bárdok tört ki a magyarság kulturális elszigeteltségéből, olyannyira, hogy Aranyt 2011-ben az Eisteddfod fesztiválon jelképesen maguk közé fogadták a hagyományőrző walesi énekesek. Jelen felelet témája Arany János életművének felvázolása és A walesi bárdok (walesi nyelven: Beirdd Cymru) elemző bemutatása – kiemelve a ballada műfaji sajátosságait.

 

Arany tanár úr

“Kedves fiúk! Bemutatom Önöknek új tanárukat, honunk nevezetes költőjét, Arany János urat, aki mától fogva a magyar irodalmat és a latin nyelvet fogja tanítani ebben az osztályban, s egyben osztályfőnökük is lesz.” – így állították a diákok elé 1851-ben az akkor harmincnégy éves költőt, aki a szabadságharc bukása után a nagykőrösi gimnáziumban kezdte újjáépíteni életét. Nehezen fogadta el az igazgató felkérését, mivel nem volt diplomája, de barátai végül meggyőzték, mondván: ki tanítson, ha nem te, aki már húsz éve ezt csinálod?
Valóban, Arany már gyerekkora óta tanítva tanult. Rendkívüli olvasottságával csodagyereknek számított Szalontán. Az “óriási faluban” szülei, az elszegényedett hajdúsági nemesek őrizték a felemelkedés vágyát. A “betűfaló parasztfiú” a debreceni kollégiumba került,  ahol ugyanúgy szembekerült a vaskalapos protestáns szellemiséggel, mint elődje, az akkor már mesterként tisztelt Csokonai.
Arany hat nyelven olvasott világirodalmat, műveltebb és tehetségesebb volt, mint bárki a 19. században – de hiányzott belőle a Kazinczy-féle gőg és erőszakosság, így egészen más szerepet töltött be az irodalmi életben. A kezdeti hangos sikert a meg nem értettség évtizedei váltották fel. Arany pályáját a “népi költő” és “nemzeti költő” szembeállítással lehet jól jellemezni.

 

A népi költő

A magyarság tudatában Arany és Petőfi elválaszthatatlanok. Ha csak az episztoláikat ismerjük és idézgetjük, valóban egy testvéri barátság képe rajzolódik ki előttünk, amelynek közös nevezője a nép iránti tisztelet és szeretet. “S ez az igaz költő, ki a nép ajkára / Hullatja keblének mennyei mannáját.” – írja Petőfi, s Arany így felel:

“S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.”

E két idézet képeiben szemléletesen megmutatkozik a néphez való viszonyuk különbsége: Petőfi, a pesti újságíró felülről “hullatja” verseit, míg Arany alulról nőtt bele a népi kultúrába. Mindkettőjük gyors népszerűségét a romantika korának nemzeti identitáskeresése hozta meg. Nyugatról jön a láz: a folklór kutatása, az ősi romlatlanságot őrző népi kultúra felfedezése. Magyarországon ez szorosan összefonódik a nemzeti érzéssel. Aki “népi sarjadéknak” vallotta magát, az legfőbb ügyének a jobbágyfelszabadítást és a nemzeti függetlenséget tekintette. Mindezt nagyszerű egységben jeleníti meg Arany leghíresebb műve, a Toldi. Sikerének titka, hogy az egész magyarság azonosulni tudott a főhőssel, mert Miklós sorsa a nemzetté váló nép vágyát fejezte ki. “A magyarság mindig a kisebb fiú volt, a parasztsorsra kárhoztatott, Európában és a saját földjén, ahol mások, az idegenek élték az udvar pompás életét.” – írja Szerb Antal. Toldi Miklós össznemzeti hős – erényei (és hibái) az egész magyarság erényei (és hibái).

“Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.” – Petőfi csodálkozott, hogy a nagyszalontai jegyző ilyen tehetséggel 30 éves koráig “bujkált” a közönség elől. De ez nem tartotta vissza attól, hogy belerángassa idősebb barátját a politikai életbe. Arany a Nép Barátja nevű lap szerkesztője lett, majd nemzetőr a szabadságharcban. A bukás után rettegve várta letartóztatását, de nem bántották, így 1851-ben elvállalta a nagykőrösi tanári állást.

 

A nemzeti költő 

“Letészem a lantot” – így indult Arany harminc évnyi lassú haldoklásának korszaka. Politizáló hajlama Petőfivel együtt elveszett, és mély, romantikus csüggedtség lett úrrá rajta – gyönyörű költői termésekkel:

“Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj.”
(Ősszel, 1850)

Szomorú korszak következett Magyarországon: a irodalom színpadát Petőfi-utánzó giccshuszárok töltötték meg – a népért már nem kellett harcolni, a függetlenségért meg nem lehetett. Aranyból előbb a keserű panasz, “lírai sóhaj” tört ki, majd művei kezdtek egyre személytelenebbé válni, ahogy rátalált a “kollektív költő” szerepre. Bár egyébként sem volt az a lírikus, aki csak önmagáról tud beszélni. Korábban a népi történetkincs adta neki az ihletet, később a nemzeti múlt, a történelem. Azt a nézetet vallotta, hogy a magyarság identitását megerősíthetné az elveszett nemzeti őseposz újraírása. Buda halála címmel készült el a tervezett gigantikus trilógia első darabja, amely aprólékosan, lélektani síkon mutatja meg Kelet és Nyugat honfoglalás kori küzdelmét. Arany nagy csalódására a mű fogadtatása meg sem közelítette a Toldiét, leghangosabb kritikusai szerint ezzel a művel egyenesen megtagadta népiességét. Kétségtelenül nehéz és régi műfajhoz nyúlt. Szélesebb érdeklődést kapott volna, ha az akkoriban nyugaton és keleten már bejáratott regény műfaját választja. Vagy (ha nem túl nagy szentségtörés belegondolni): micsoda forgatókönyvet tudott volna írni a Trónok harca sorozatnak….

 

 

Ballada – a 19. század metálklipje

Hasonló mai korunk tömegkulturális dömpingjéhez az az irodalmi szeméthegy, ami a szabadságharc után elöntötte Magyarországot. A vadregényes-népieskedő dilettánsok kedvelt műfaja lett a ballada. Rossz metálklipekhez hasonlítottak ezek a romantikus sablonokat felvonultató rémtörténetek. Arany művei adták vissza a műfaj becsületét: az eredetileg skót és székely népballadák hangulatát és minőségét.
A balladát a drámával rokonítja legfőbb sajátossága: a jelenetezés. Minden egyéb csak ennek a következménye. A rövid cselekmény egyetlen jelenetre koncentrál, szereplőit kiélezett lélektani szituációban mutatja meg. A többit (előzmény, körülmény) elhagyja, gyakran az eltelt időt sem érzékelteti, így alakítva ki egyfajta izzó bizonytanságot: a “balladai homályt”. A tehetségtelen költők csak ez utóbbival operáltak, történeteik puszta verses rémisztgetések. Arany fantasztikus ábrázoló tehetséggel nyúlt a történeteihez. Műveinek illusztrátora, Zichy Mihály hívta fel a figyelmet a költő “plasztikai érzékére”, és meg is jegyezte: látszik, hogy Arany annak idején festőnek készült. A lélek mellett gondosan figyel a testi jelenségek ábrázolására is, ilyen mesteri sorokkal:

“Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.”
(Ágnes asszony)


Éljen a király?

1857 tavaszán, nyolc évvel a szabadságharc leverése után Magyarországra látogatott Ferenc József császár. Az ország egy része passzív ellenállásban csikorgatta fogát, a másik rész pedig üdvözölte az uralkodót, akitől békét és amnesztiát várt. Aranyt (mint a korszak legfontosabb költőjét) a Budapesti Hírlap kérte fel üdvözlő vers írására, ám ő betegségre hivatkozva utasította ezt vissza. Nyilván nem osztotta a lap véleményét, amely így ömlengett a császárról: “Már itt, hol a szerető s várakozó nép részesült azon oly sokáig ohajtott szerencsében, miszerint Császárját, s hőn szeretett Honanyját saját körében tudhatá, a lelkesülés valódi erejében tört ki, s büszkén lehetett látni az ezer meg ezer szép nők szemeit fényleni azon érzetben, mikép fölséges Honanyjok bájoló arczát tökéletesen látták, s ahhoz igen közel állottak.”
Ám, volt egy másik felkérés, amelyet (ma már kibogozhatatlan okokból) elvállalt Arany: szöveget írt az Erzsébet című opera egyik bordalához. Ezt a II. András korában játszódó darabot az uralkodó pár tiszteletére mutatták be a Nemzeti Színházban. Arany Köszöntő dalának vége bizony így hangzik: “Éljen urunk, hős királyunk, s leánya, / Magyarország legdeliebb rózsája!”

 

A walesi bárdok

Mielőtt megköveznénk Aranyt a fenti vers miatt, vessünk egy pillantást a leghíresebb balladájára, amelyben ötszáz költő fizet – épp egy elmaradt pohárköszöntőért. Az utókor így szereti a legendát: Aranyt felkérték az uralkodó üdvözlésére, mire ő A walesi bárdokkal felelt. Ebből csak “felelt” túlzás: a mű nyomtatásban ugyanis a császári látogatás után hat évvel jelent meg.
A cselekmény történelmi alapokon nyugszik: I. Edward 1277-ben valóban elfoglalta Wales tartományát – az azonban már csak legenda, hogy félezer költőt végeztetett ki, nehogy fellázadjon ellene a nép. A ballada (mivel lényege a jelenetezés) a Montgomery várában rendezett díszvacsorára koncentrál. Az előzményt csak foltokban “rakja fel”: a király cinikusan érdeklődik a leigázott nép hogyléte felől. A walesi urak méltó lakomával fogadják a hódítót, de (érthető módon) nem éljenzik, így a vacsora hangulata egyre fagyosabbá válik. Edward így fakad ki:

“Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.”

 A ballada Zollman Péter által készített remek angol fordításában így szól az utóbbi két sor: “But deep inside it’s hate you hide: / You loathe me, every one!” – kimondva a walesi urak mélyen rejtett valódi érzelmét: a gyűlöletet. A királyt dühíti a tüntető némaság, az urak “csendes forradalma”,  ezért a legérzékenyebb ponton támadja meg őket. Azzal ugyanis, hogy egy bárdot hívat a maga dicsőítésére, a walesiek legdrágább kincsét, nemzeti érzésüket készül meggyalázni. A drámai erőt tovább fokozza, hogy éppen három énekes járul Edward elé. A sokat látott öreg a csaták borzalmairól, az érzékeny ifjú a jövő kilátástalanságáról énekel – a hívatlanul érkező harmadik pedig arról biztosítja a királyt, hogy egyetlen walesi énekes sem fogja elárulni nemzetét. A tekintélyét vesztett Edward zsarnokhoz méltón vág vissza: “Meglátom én…” – és parancsára katonái hitvallásra kényszerítik az összes walesi bárdot, akik mind az ötszázan vállalják a vértanúságot.
A ballada (homályban hagyott részletei miatt) alkalmas az allegorikus értelmezésre, azaz: a cselekmény elemei kaphatnak egy rejtett jelentésréteget. A walesi bárdok esetében így dekódol az utókor: Edward király – Ferenc József; Montgomery lakoma – a császár 1857-es fogadása; walesi bárdok – magyar költők. Ezt az értelmezést erősíti a korábban írott Szondi két apródja, amely lényegében ugyanez a képlet – a török időkbeli Drégely várába helyezve.

 

Eisteddfod rulez

A walesi bárdok keletkezését övező legendához maga Arany is jelentősen hozzájárult azzal, hogy (szokásától eltérően) nem keltezte pontosan a művet. Látszólag véletlenszerű, hogy végül éppen 1863-ban jelentette meg az általa szerkesztett Koszorú című irodalmi lapban. Az “ó-angol ballada” műfaji megjelölést hagyományosan álcázásnak értelmezi az utókor. Ám könnyen lehet, hogy egyéb aktualitás áll a háttérben.
Arany a minőségi irodalom folyóiratának szánta a Koszorút, de mivel (a fent említett módon) nagyon felhígult a magyar költészet, inkább külföldi cikkeket fordított. Így akadt rá az Európa című lapban egy vérlázító írásra, amelyben egy angol újságíró a walesi énekesek évszázados hagyományőrző fesztiválján, az Eisteddfodon gúnyolódott. A cikk fölényesen vázolja azt, ahogy a nagyobb nemzetekbe beékelődött kis néptöredékek kétségbeesetten küzdenek a pusztulás ellen, mely az erősebb fél ölelésében fenyegeti őket. Az ilyen körülzárt népcsoportok szánalmas történelmi fesztiválokon bohóckodnak, hogy megőrizzék önazonosságuk morzsáit. A cikk szerzője szerint fölösleges kapálózniuk.
Ezek a gondolatok kísértetiesen hasonlítanak a 19. század nagy botrányára, Herder “jóslatára”. Így hangzott a német filozófus magyarokat érintő megjegyzése: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”
Arany a ballada 1863-as közlésével elsősorban az angol cikkre válaszolt, de korabeli olvasóit bizonyára magyarságukban is megérintette a történet, amely elszánt öntudattal üzen a mindenkori elnyomásnak.
Üzenete százötven év múlva is elevenen él: A walesi bárdokat Karl Jenkins zenésítette meg, és vezényelte a 2011-es Eisteddfod nyitányaként. A fesztivál hírlapja büszkén emlegeti, hogy a ballada mélyen beépült a magyar kulturális öntudatba, mert a második világháború óta az iskolai tananyag része – minden tizennégy éves gyereknek kívülről (by heart – szívből) kell tudnia…

 

It is a great pleasure to announce
that the Eisteddfod Choir will be
performing the British Premier
of Karl Jenkins’ new work : The
Bards of Wales at the Vale of
Glamorgan National Eisteddfod.

The Hungarian poet János Arany (1817-82)
was asked to write a poem in praise
of the Austrian Emperor Franz Joseph
but, as the Austrian overlords had just
suppressed the 1848 Hungarian Revolution,
the poet did the opposite. To satisfy the state
censor, the poem was written in terms of
Welsh history rather than Hungarian, telling
how Edward I of England executed Welsh
bards for failing to sing his praises at a
banquet in Montgomery Castle in 1277.

When Hungary emerged from World War
I as an independent state, The Bards
of Wales found its place in the national
education system and is learnt by heart
by all children at the age of 13 or 14.In
Hungary it is a poem so ingrained into the
cultural psyche that adults and children
can recite it on demand. Jenkins has set
the text in Hungarian, Welsh and English,
and it is intended that the work can be
sung throughout in a single language or
a combination. The British premier of the
work at the Eisteddfod will feature the
Welsh language version of the work by
poet Twm Morys

 

 

megosztás
A középkori és a reneszánsz mesteremberek képesek lettek volna olyan karosszéket és heverőket készíteni, amelyek kényelem dolgában a maiakkal vetekednének, de az akkori társadalmi adottságok közepette ez eszükbe se jutott.

Le confort moderne, mondogatják - és jogosan - a francia szállodások. Mert a komfort valóban új jelenség, fiatalabb, mint a gőzgép, gyermekkorát élte, amikor a távíró született, és csak egy emberöltővel idősebb, mint a rádió. A kényelmi eszközök feltalálása és a kényelemnek, e kívánatos célnak hajszolása - márpedig kívánatosabb célt aligha tűzhetünk ki magunk elé - modern jelenség, Róma bukása óta napjainkig nyomát sem találjuk történelmünkben. És mint minden igen-igen jól ismert jelenséget, ezt is természetesnek tekintjük, akár a hal a vizet, amelyben él; nem is gondolunk különösségére, újdonságára, s nem vesződünk azzal, hogy jelentőségén eltűnődjünk. A párnázott szék, a rugalmas ágy, a dívány, a központi fűtés, a rendszeres meleg fürdő - mindez és egy sereg egyéb kényelmi eszköz az angolszász polgárság már közepesen jómódú köreinek mindennapos életébe is bevonult. De háromszáz esztendővel ezelőtt még a leghatalmasabb királyok se hallották hírüket. Ez a különös tény közelebbi vizsgálatot, elemzést igényel.
Elsősorban az a meglepő, hogy őseink úgyszólván szándékosan éltek kényelmetlen körülmények között. A korszerű kényelmi eszközök egy része vitathatatlanul modern találmány. Dél-Amerika és a gumifa fölfedezése előtt  emberek természetesen nem tehettek gumiabroncsot a kocsijukra.  Kényelmi eszközeink alapanyagainak jó része korántsem új. Az emberiség az elmúlt két-három ezer év folyamán barmikor készíthetett volna magának díványt és párnázott széket, fürdőszobát, központi fűtést meg vízvezetéket. És egyes korszakokban tényleg meg is teremtette ezeket a kényelmi eszközöket.
Knosszosz lakói már kétezer esztendővel időszámításunk előtt ismerték a vízvezetéket. A rómaiak remek gőzfűtéses rendszert találtak föl, s az előkelő római villákban olyan fényűző és tökéletes fürdőket építettek, amilyenekről a mai ember nem is álmodhat. Volt ott izzasztófülke, masszírozószoba, hidegvizes tusoló medence, langyos pihenőhelyiség, ahol (ha Sidonius Apollinariusnak hinni lehet) a falakat pornográf freskók borították, s a fürdőzők kényelmes padokon elheverve szárítkoztak, barátaikkal tereferélve. Közfürdőik pedig fényűzésben szinte minden képzeletet felülmúltak. ,,A fényűzésnek olyan fokára hágtunk - mondta Seneca -, hogy már elégedetlenek vagyunk, ha fürdőinkben nem drágaköveken lépdelünk." A római termák mérete és tökéletessége a templomok pompájával vetekedett. Diocletianus fürdőinek egyetlen termét jókora templommá alakították át.
Még számos további példán illusztrálhatnám, hogy őseink korlátolt eszközeikkel is mennyi mindent tehettek volna a kényelmesebb élet megteremtésére. E példák kellőképpen igazolnák, hogy a középkorban és az újkor kezdetén az ember nem azért élt mocsokban és kényelmetlen körülmények között, mintha életmódjának megváltoztatásához hiányoztak volna az anyagi eszközök, vagy mert tehetségéből erre nem futotta volna; maga választotta ezt az életet, mert a mocsok és a kényelmetlenség összhangban volt politikai, erkölcsi és vallásos elveivel, előítéleteivel.

A kényelem és a szellemi élet

Mi köze a kényelemnek meg a tisztaságnak a politikához, az erkölcshöz és a valláshoz? Első pillantásra azt mondhatná valaki, hogy a karosszék és a demokrácia, a dívány és a családi élet felbomlása, a meleg fürdő és a keresztény ortodoxia hanyatlása között nincs és nem is lehet okozati összefüggés. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, kiderül, hogy a kényelemnek a legutóbbi időkben tapasztalt térhódítása és a legújabb eszmei áramlatok között igen szoros összefüggés áll fenn. Ebben az esszében, remélem, kellőképpen meg tudom majd világítani ezt a kapcsolatot, ígazolni tudom, miért nem élhettek (nem anyagi, hanem lélektani okokból) a quattrocento olasz fejedelmei, az Erzsébet-koriak, sőt maga XIV. Lajos sem olyan körülmények között, amilyeneket a rómaiak szemében az elemi tisztaság és illendőség megkövetelt volna; miért nem élvezhették mindazt a kényelmet, ami nélkül mi már el sem tudnánk képzelni az életünket.
Kezdjük a karosszékkel és a központi fűtéssel. Azt szeretném bebizonyítani, hogy megteremtésükre csupán a királyi és a hűbéri hatalom megdöntése, a régi családi és társadalmi hierarchia hanyatlása után kerülhetett sor. A párnás szék és a heverő terpeszkedésre való. Mert mi egyebet lehetne tenni egy kényelmes, modern karosszékben, mint elterpeszkedni? Viszont az elterpeszkedés se nem méltóságteljes, se nem tisztelettudó viselkedés. Ha kellő hatást óhajtunk valakire gyakorolni, ha alkalmazottunknak meg akarjuk mosni a fejét, nem terpeszkedünk el egy öblös székben, lábunkat a kandalló párkányára téve, hanem kihúzzuk magunkat, és igyekszünk minél méltóságteljesebb ábrázatot ölteni. És hogyha egy hölggyel udvariasak kívánunk lenni, ha tiszteletünknek akarjuk jelét adni egy idős vagy kiváló személyiség iránt, akkor se terpeszkedünk el, hanem felállunk, vagy legalábbis kiegyenesedünk.
Mármost a múlt társadalmi rendjének hierarchiájában mindenki örökké azzal volt elfoglalva, hogy alantasai szemében minél tekintélyesebbnek mutatkozzék, felettesei iránt pedig minél nagyobb hódolatról tegyen bizonyságot. Ilyen társadalomban elterpeszkedésről álmodni se lehetett. XIV. Lajos éppoly kevéssé terpeszkedhetett el udvaroncai körében, mint azok királyuk jelenlétében. A francia király a nyilvánosság előtt csupán a parlament ülésein terpeszkedhetett. Ilyen alkalmakkor elnyúlt trónusán, amelyet az igazság ágyának neveztek a hercegek ültek, a magasabb rangú udvari méltóságok álltak, az alantasabbak pedig térdeltek. A kényelmet királyi privilégiumnak nyilvánították. Csak a királynak volt joga ahhoz, hogy lábát kinyújtóztassa. De biztosak lehetünk benne, ezt is igen-igen nagy méltósággal csinálta A terpeszkedés puszta szertartás volt, és semmiképp se ütött csorbát a tekintélyén.  Igaz, közönséges alkalmakkor a király ült, de akkor is igen méltóságteljes pózban, kiegyenesedve; a fenséges magatartást mindenképpen meg kellett őriznie. (Hisz végeredményben a fenségesség jórészt a fenséges magatartáson múlik.) Az udvaroncok eközben igyekeztek minél hódolatteljesebb magatartást tanúsítani a király jelenlétében, vagy állva, vagy pedig - ha igen magas rangúak voltak, és ereikben különlegesen kék vér csörgedezett - támlátlan széken ülve. És ami a királyi udvarra érvényes volt, ugyanaz állt a nemesúr háza tájára; az uraság  viszonya cselédeihez, a kereskedőé inasaihoz, szolgáihoz ugyanolyan volt, mint a királyé az udvaroncaihoz. A rangosabb a maga fensőbbségét méltóságteljes magatartással juttatta kifejezésre, az alantasabb a maga alacsonyabbrendűségét tiszteletteljes viselkedéssel; elterpeszkedésről tehát szó sem lehetett. Még a meghitt családi életben se volt ez másképp; a szülők, miképp a pápák vagy fejedelmek, Isten kegyelméből uralkodtak alattvalóik, a gyermekek fölött. Apáink az ötödik parancsolatot nagyon komolyan vették - hogy milyen komolyat, azt megítélhetjük abból a tényből, hogy Genfben a nagy Kálvin teokratikus uralma idején egy gyermeket nyilvánosan lefejeztek, mert kezet merészelt emelni szüleire. Az elterpeszkedés a gyermekek részéről, ha nem is volt tán főbenjáró bűn, de mindesetre olyan durva tiszteletlenségnek számított, amelyet ostorral, éheztetéssel és sötétzárkával. kellett megtorolni. Vespasiano Gonzaga egy kisebb vétségért - a süvegelés elmulasztásáért - egyetlen fiát halálra rugdosta; az ember egyenesen elborzad arra a gondolatra, mit tett volna Gonzaga, ha fia történetesen terpeszkedni merészel. De miként a gyermekek nem terpeszkedhettek szüleik jelenlétében, éppoly kevéssé terpeszkedhettek a szülők gyermekeik körében, mert attól féltek, tekintélyük ilyenképpen csorbát szenved azoknak szemében, akiknek kötelessége, hogy tiszteljék őket. Látjuk tehát, hogy két-három száz esztendővel ezelőtt az európai társadalomban a német-római császártól és a francia királytól le egészen az utolsó koldusig, a nagy szakállú pátriárkától a csecsemőig, mások jelenlétében senki sem terpeszkedhetett. A régi bútorok annak a hierarchikus társadalomnak testtartását tükrözik, amelynek számára készültek. A középkori és a reneszánsz mesteremberek képesek lettek volna olyan karosszéket és heverőket készíteni, amelyek kényelem dolgában a maiakkal vetekednének, de az akkori társadalmi adottságok közepette ez eszükbe se jutott. És voltaképpen maga a szék is csak a tizenhatodik században válik általánossá. Ezt megelőzően a tekintély jelképe volt. Napjainkban a parlamenti bizottságok tagjai elterpeszkednek karosszékeikben, a képviselők is kényelmesen üldögélnek, de a tekintély birtokosa még mindig a fent székelő elnök, az autoritás még mindig a jelképes székből sugárzik szét. A középkorban csak a hatalmasoknak voltak székeik. Ha útra keltek, magukkal vitték, nehogy egyetlen pillanatra is hatalmuk külső, látható jele nélkül mutatkozzanak. És mind a mai napig a Trón, akárcsak a Korona, a királyi hatalom jelképe. A középkorban a kisember, ha megengedték neki, hogy leüljön, lócán, támlátlan széken vagy padon ült. A reneszánsz idején a gazdag és független polgárság felemelkedésével a szék már szélesebb körben is elterjedt. Akik megengedhették maguknak, széken ültek, de méltósággal és kényelmetlenül; mert a tizenhatodik századi székek még mindig nagyon hasonlítottak a trónhoz, a rajtuk ülőket kínosan méltóságteljes testtartásra kényszerítették. Csupán a tizennyolcadik század folyamán, midőn a régi hierarchiák már határozott bomlásnak indultak, kezdtek a bútorok kényelmessé válni. De amúgy istenigazából elterpeszkedni még akkor sem lehetett. Karosszékeket, heverőket, amelyeken a férfiak (és később a nők) ildomtalanul elnyújtózhattak, csupán akkor készítettek, amikor a demokrácia már mély gyökereket eresztett, a középosztályok számszerűleg hatalmasan megnövekedtek, a jó modor kiveszett a világból, a nők felszabadultak, és a családi kötelékek meglazultak.

A központi fűtés és a hűbériség

A modern komfort egy másik lényeges elemét - a jól fűtött lakóházat -, legalábbis a földi hatalmasságok számára, az egykori társadalmak politikai szervezete tette lehetetlenné.
Ebben a tekintetben a köznép a nemeseknél szerencsésebb volt.
Kicsiny házban élt, s azt könnyen melegen tarthatta. Viszont a nemesúr, a fejedelem, a király meg a bíboros társadalmi rangjának megfelelő pompás palotában lakott. Bizonyítaniuk kellett, hogy a többiek fölött állnak, s ezért a természetesnél sokkalta tágasabb környezetben éltek. Vendégeiket görkorcsolyapálya nagyságú roppant csarnokokban fogadták, alpesi alagutakhoz hasonló, hosszú és huzatos karzatokon vonultak végig ünnepélyes menetben, és márványba fagyott nílusi zuhatagokra emlékeztető pazar lépcsőkön lépdeltek fel és le. Azokban az időkben a nagyúr, ha rangjához méltóan akart élni, idejének jó részét jelképes ünnepi játékok meg fényes balettek rendezésével töltötte - és e látványosságok a résztvevők és nézők seregének befogadására alkalmas termeket igényeltek. Ez a körülmény magyarázza a királyi és hercegi paloták, sőt az egyszerű földesúri udvarházak roppant méreteit. A nagyurak a rangjuknak tartoztak azzal, hogy akár a mesebeli óriások, száz láb hosszú és harminc láb magas termekben éljenek. Mily ragyogó, mily pazar! De ó, mily zord! Napjainkban az önerejéből felkapaszkodott embertől senki se várja el, hogy társadalmi rangjának megóvása végett az Isten kegyelméből való nagyurak egykori fényűző életét élje. A nagyszerűséget a kényelem oltárán feláldozva, kis méretű, de fűthető helyiségekben lakik. (Egyébként szabad idejükben a múltbeli nagyurak is így tettek; a legtöbb régi palotában akadtak apró szobákból álló lakosztályok, ahová a ház ura a hivatalos ünnepségek végeztével visszavonult. Csakhogy ezek az ünnepségek rendszerint igen-igen hosszúra nyúltak, s a régi korok szerencsétlen fejedelmeinek idejük jó részét jéghideg fogadótermekben és huzattól füttyös, végeláthatatlan karzatokon kellett - s hozzá méltóságteljesen - eltölteniük.) Egyszer Chicago mellett suhant velem az autó, amikor fölhívták a figyelmemet egy házra. Tulajdonosa a város egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárának hírében állt. A közepes nagyságú épületnek mintegy tizenöt-húsz kis méretű szobája lehetett. Csodálkozva nézegettem, eszembe jutottak azok a roppant paloták, amelyekben olaszországi látogatásaim során magam is éltem (s tetejébe jóval kisebb bérért, mint amennyit az ember Chicagóban egy Ford-kocsi garazsírozásáért fizet). Fölmerültek emlékezetemben a bálterem nagyságú hálószobák sorai, a vasútállomások méreteivel vetekedő társalgók, lépcsőházak, amelyekben két autócsoda is elhajthatott volna egymás mellett. Ragyogó pazazzók, ahol emberfölötti lényeknek érezhetjük magunkat. De mikor azokra az Appenninek felől fújdogáló szörnyű februári szelekre gondoltam, igazat adtam ennek a chicagói Krőzusnak, hogy nem kér abból a nagyszerűségből, amelyre egy más korban és más országban élő sorstársa a vagyonát költötte volna.

Fürdők és erkölcsök

A modern kényelem eddig említett két eszközét a királyság, az arisztokrácia és a régi társadalmi hierarchia pusztulásának köszönhetjük, harmadik fontos eleme a fürdő, legalábbis részben, a keresztény "erkölcsök elsorvadásának "gyümölcse". Az európai kontinensen, sőt tudomásom szerint egyebütt is akadnak még mindig zárdák, ahol az ifjú hölgyeket arra a hitre nevelik, hogy az emberi test tisztátlan és szemérmetlen valami, s bűnt követ el, aki mások, sőt tulajdon testét a maga mezítelenségében megpillantja. A minden második szombaton engedélyezett fürdő alkalmával a lányoknak jóval térden alul érő inget kell viselniük. Emellett kioktatják őket egy különleges öltözködési technikára is, amelynek jóvoltából bérüknek úgyszólván még a színét se láthatják. Szerencsére az efféle iskolák manapság már kivételszámba mennek, de nem is olyan régen még általánosan elterjedtek voltak. Azt a nagy, keresztény aszketikus hagyományt testesítették meg, amely Szent Antal és a mosdatlan, rosszul táplált, nemileg kiéheztetett thebaiszi szerzetesek kora óta szinte napjainkig szakadatlan és méltóságteljes folyamban áramlott a a századokon át. A rendszeres. fürdő fényűzését, legalábbis az asszonyok, e hagyomány elsorvadásának köszönhetik.
Az őskeresztények nem lelkesedtek túlságosan a fürdésért; de a tisztesség kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy a keresztény aszketikus hagyomány nem mindig nézett ellenséges szemmel rá. És azon sem csodálkozhatunk, hogy az őskeresztény egyházatyák a római fürdők paráznaságain fölháborodtak. Türelmesebbje hajlandó volt szemet hunyni korlátolt mérvű mosakodás felett, ha az az illendőség határain belül történt.
A nagy római fürdők pusztulásáért a barbárok vandalizmusa ugyanúgy felelős, mint a keresztény aszkéták ellenszenve. És az igazság az, hogy a középkor hitbuzgó századaiban a fürdés reneszánszát éli. A Keletről visszatérő keresztesek magukkal hozzák a gőzfürdő eszméjét, amely aztán egész Európában meglehetős népszerűségre tesz szert. De később, nehezen érthető okokból, ez a népszerűség apránként elenyészik, s a tizenhatodik század végi és tizenhetedik század eleji férfiak és asszonyok csaknem ugyanolyan mocskosak, mint barbár őseik.
Ennek az ide-oda hullámzó magatartásnak rugóit talán az akkori egészségügyi elméletekben és az udvari szokásokban kell keresnünk.
Az aszketikus hagyomány különösképpen a nőkkel szemben volt szigorú. A Goncourt fivérek naplójának tanúsága szerint a Második Császárság tisztes társadalmi köreiben általános volt a vélemény, hogy a fürdés szokásának elterjedése nagymértékben hozzájárult az asszonyok i egyre szemérmetlenebb; erkölcstelenebb viselkedéséhez. "Kevesebbet mosakodjanak a lányok" - hangzott az elkerülhetetlen következtetés. A fürdő gyönyöreiért, ifjú hölgyeink nagy hálával tartoznak Voltaire csipkelődéseinek és a tizenkilencedik századi tudósok materializmusának. Ha ezek a férfiak nem ásták volna alá a zárdai hagyományokat, a lányok még ma is ugyanolyan erényesek és koszosak volnának, mint ősanyáik.

Az öncélú kényelem

A kényelmet a hagyományos életszemlélet átalakulása tette lehetővé, de most már önereiéből is továbbharapózik. Mert az idők folyamán testi szokássá, divattá, olyan eszménnyé vált, amelyet a maga kedvéért hajszolunk. Úgy látszik, minél kényelmesebbé tesszük világunkat, annál többre becsüljük a kényelmet. Akik élvezik, a kényelmetlenséget valóságos kínszenvedésnek tekintik. És a kényelem imádatát követelő divat éppoly zsarnoki, mint minden más divat. Mi több: a kényelem eszközeinek kínálatához roppant anyagi érdekek fűződnek.
A bútor, a fűtőberendezés- és a vízvezetékgyárosok nem engedhetik meg, hogy az emberből kivesszen a kényelemszeretet. És a modern reklám segítségével ki is kényszerítik, hogy fennmaradjon és viruljon.
A modern komfort szellemi eredetének rövid áttekintése után hadd szóljak még néhány szót a hatásáról. Mindennek ára van - a kényelem terén elért eredményekért azonos, sőt tán még nagyobb értékek elvesztésével kellett fizetnünk. Ha manapság egy jómódú ember házat építtet, elsősorban arra van gondja, hogy jövendő otthona minél kényelmesebb legyen. Tenger pénzt fog kiadni (mert a kényelem nagyon drága jószág: Amerikában az a mondás járja, hogy a házat már ráadásul adják a csőhálózathoz) fürdőszobákra, fűtőberendezésre, párnázott bútorokra és más effélékre; és ha ennyi pénzt már elköltött, tökéletesnek tartja majd a házát. Ezzel szemben ősei a legfontosabbnak otthonuk, lenyűgöző voltát, nagyszerűségét tekintették volna - egyszóval szépségre és nem kényelemre törekedtek. Amit kortársunk fürdőszobára és központi fűtésre költ, azt a múltban márvány lépcsőházra, fenséges homlokzatra, falfestményekre, hatalmas aranyozott lakosztályokra, képekre meg szobrokra költötték volna. A tizenhatodik századi pápák olyan kényelmetlen körülmények közt éltek, hogy azokat egy mai bankigazgató egyenesen elviselhetetlennek tartaná; ezzel szemben Raffaello-freskóik, sixtusi kápolnájuk, ókori szoborgyűjteményük volt. Vajon szánakoznunk kell rajtuk, mert a Vatikánból hiányzott a fürdőszoba, a központi fűtés meg a párnázott szék? Szerintem egy kicsit túlzott a szenvedély, amellyel napjainkban kényelmet hajszoljuk. Jóllehet magam nagyon élvezem, mégis igen boldogan éltem olyan házakban, amelyekből jóformán minden hiányzott, amit az angolszászok elengedhetetlennek vélnek. Keleten, sőt Dél-Európában nem ismerik a kényelmet, és az ottani népek ma is még csaknem ugyanolyan körülmények között élnek, mint őseink évszázadokkal ezelőtt, de úgy látszik, nagyon jól megvannak a mi kifinomult, költséges, párnázott kényelmi eszközeink nélkül is. Eléggé maradi gondolkodású vagyok ahhoz,
hogy fennköltebb és alantasabb dolgokban higgyek, s a magam részéről az anyagi haladásnak csak annyiban látom értelmét, amennyiben az eszmék fejlődését szolgálja. Értékelem a munkakímélő eszközöket, mert jóvoltukból több időt és energiát szentelhetünk a szellemi munkának. (Igaz, én élvezem a szellemi munkát, viszont sokan vannak, akik megvetik, s ezért ugyanolyan lelkesedéssel üdvözlik a gondolkodáskímélő eszközöket, mint a mosogató- vagy varrógépet.) Szeretem a gyors és kényelmes utazást, mert kitágítja a világot, amelyben élünk, s ezáltal kiszélesíti szellemi panorámánkat. És a kényelmet is azért tartom indokoltnak, mert elősegíti a szellemi életet. A kényelmetlenség akadályozza a gondolkodást, a vacogó, sajgó test megnehezíti az agymunkát. A kényelem csupán eszköz a modem világ azonban, úgy látszik, öncélúnak, abszolút jónak tekinti. Megeshet, hogy egy szép napon egész Földünket egyetlen roppant párnává alakítjuk át, amelynek tetején békésen szunyókál majd az emberi test, alatta pedig megfojtva fekszik, mint Desdemona, a szellem.

megosztás
Ember: olyan állatfaj, melynek valami rettenetes véletlen folytán az értelem nevetséges morzsája is birtokába került, mely tulajdonát viszont semmi egyébre se használja, mint hogy segítségével vele született aljasságát százszorosára növelje.

Pogány József előszavából idézek:
"A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az írást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektív megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor így látná önmagát, ahogy Swift látja őt. (...) Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára."

Ez utóbbi gondolatból indultam ki, amikor összegyűjtöttem az alábbi részleteket a regényből. A nyihahák országának bölcs lovai csodálkozva hallgatják, amit Gulliver az emberi társadalomról mesél nekik. Ők fajunkat egyszerűen csak "jehu"-ként emlegetik, és a leghitványabb lénynek tartják.
Az első két bekezdés a nyihahák társadalmát jellemzi. Ebben az utópisztikus képben egyszerre látjuk az aranykori boldogság és a felvilágosodás korában óhajtott értelem megvalósulását. Tökéletességük legékesebb bizonyítéka az, hogy nemcsak világukból, de még nyelvükből is hiányoznak a romlottságnak jelei: nem léteznek olyan fogalmak, mint háború, politikus, pénz, nemesség, kereskedelem, alkohol. Gulliver ezeket hosszas beszélgetésekben magyarázza el csodálkozó gazdájának, aki néha saját jehu-tapasztalataival egészíti ki a hallottakat.
A harmadik bekezdéstől kezdődő "szócikkeket" ezekből a beszélgetésekből állítottam össze.
 

Johathan Swift: Gulliver utazásai (részletek)

Felebaráti szeretet és őszinte jóakarat; ez a két fő erény, melyet a nyihahák gyakorolnak, és nem csupán kivételes kedvenceikkel, hanem a fajta minden tagjával, kivétel nélkül. Az ország legtávolabbi részeiből közéjük keveredett idegenekkel pontosan úgy bánnak, mint a legrégibb szom­széddal; bárhová menjen is az újonnan érkezett, mindenütt otthon fogja érezni magát. Az illendőség szép formáit és az udvariasságot a végletekig gyakorolják — az etikett viszont teljesen ismeretlen az országban. Csikaikhoz, rokonaikhoz nem fűzi őket semmiféle majomszeretet, azt a gondosságot, melyet nevelésükre fordítanak, kizárólag az értelem diktálja nekik. Hamarosan észrevettem, hogy gazdám például ugyanolyan gyöngéden bánik szomszédja családjával, mint a magáéval. Legszentebb meggyőződésük, hogy az egész faj szeretete természeti törvény — csak az értelem tesz szemé­lyek között is különbséget, persze ott is csak akkor, ha az erények különlegesek.

Mivel e nemes nyihahákat a természet csakis oly ösztönökkel és hajlamokkal ruházta fel, melyek kizárólag az erények állandó gyakorlására késztetik őket, és még fantáziájukban sem fordul elő, hogy egy racionális lényben „rossz" is található legyen; ennélfogva nem ismerik az életnek egyéb posztulátumát, mint hogy az értelem mindenekelőtt. Az értelem tisztaságát sohasem homályosítják el holmi bölcseleti kételyekkel, mint hazai filozófusaink szokták, akik egyformán elfogadhatónak állítják be a legellentétesebb véleményeket; a nyihahák villámfényes egyértelműséggel mondják ki ítéleteiket; de ez nem is meglepő olyan országban, ahol az igazságot egyéni érdekek és szenvedélyek nem ködösítik, zavarják és hamisítják.

vélemény

Jól emlékszem, mekkora fáradságomba került gazdámnak megmagyarázni a „vélemény" szó értelmét, vagy hogy lehet egyáltalában valami vita tárgya, mikor az értelem arra tanít bennünket, hogy akkor mond­junk igent vagy nemet, midőn a legbiztosabbak vagyunk a dologban — márpedig ha túl megyünk ismeretkörünkön, erről úgysem lehet szó többé. Így hát viták, késhegyre menő veszekedések, disputák ismeretlenek a nyihahák körében; hogy valaki vad csökönyösséggel ragaszkodjék hamis vagy kétes tételekhez, ilyesmi még nem fordult elő az országban

ember

Azzal kezdte, hogy igen komolyan gondolkozott mindazokon, amiket meséltem mind magamra, mind hazámra vonatkozólag — ennek következtében úgy lát bennünket, mint olyan állatfajt, melynek valami rettenetes véletlen folytán az értelem nevetséges morzsája is birtokába került, mely tulajdonát viszont semmi egyébre se használja, mint hogy segítségével vele született aljasságát százszorosára növelje, amellett, hogy mind újabb és újabb bűnöket találjon ki magának, olyanokat, melyeket a természet egyáltalában nem oltott a vérükbe. Az emberek attól a pár nyomorult képességüktől is, mellyel a természet megajándékozta őket, nagy sikerrel fosztják meg magukat; mesterségesen felszaporítják természetes igényeiket, ezért aztán, úgy látszik, egész életüket azzal a meddő erőlködéssel kell tölteniük, hogy különböző találmányokkal kielégítsék őket.

jehu-kór

A nyihahák nyelvéből még a szavak is hiányoznak a betegségek megje­lölésére, eltekintve az egészen általános kifejezéstől, melyet az oly sokszor említett állatfaj nevéből szerkesztettek, és úgy hangzik, hogy hnea-jehu, vagyis jehu-kór; a gyógyszer, melyet minden esetben rendelnek, a bestiák saját urinájának s ürülékének keveréke, melyet erőszakkal tolnak le a jehuk torkán. Egyéni megfigyeléseim alapján mondhatom, hogy a kúra mindig a legnagyobb sikerrel járt, s ez alkalom­mal is a legnagyobb lelkesedéssel ajánlom honfitársaimnak, a közjó érdekében, mint csodálatos szérumot mindazon betegség ellen, melyet a túltömött gyomor okoz.

bolondóra

Gazdám a jehuknak még egy szokásáról mesélt; ebből nem értett semmit, noha szolgái többször felhívták rá a figyelmét. Egyszerre ugyanis csak rájön a bolondóra egy ilyen jehura, elbújik valamelyik sarokban, ott jól összeku­porodik, és elkezd üvölteni meg jajveszékelni - ha valaki közelébe jön, felrúgja; mindezt fiatal és kövér jehuk is csinálják, akik bőviben vannak ételnek, italnak; a szolgáknak nem sikerült mind ez ideig rájönni, hogy mi nyavalya bánt­hatja őket. Az egyetlen orvosság, ami igazán segített, a kemény testi munka - kiadós adag után biztos az ered­mény. Itt megint nagyot hallgattam saját fajtám iránti elfo­gultságból; hiszen nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy az életunalom tüneteit fedezzem fel a leírtakban; mindezek csak a naplopókat, bujálkodókat és nagypénzűeket kínozzák; ha ezeket is a jehu-terápiával kezelnék, én lennék az első, aki segédkezet nyújtanék a kúrához.

háborúk

Érdeklődött az iránt, rendszerint miféle okok vagy indí¬tékok szerepelnek nálunk, amikor egyik ország háborút indít a másik ellen? Azt feleltem, hogy az okok megszámlálhatatlanok, ennélfogva csak a legközönségesebbek ismertetésére fogok szorítkozni. Néha például királyok hatalomvágya az ok; ezek ugyanis úgy érzik, hogy soha nincs elég föld és ember a jogaruk alatt; néha a minisztereik erkölcsi rothadása, minek következtében csupán azért hajszolják háborúba gazdáikat, hogy elfojtsák vagy más utakon vezessék le a nép hangos tiltakozását saját botrányos adminisztrációjuk ellen. Egy-egy véleménykülönbség már milliók életébe került — hogy csak egy pár példát említsek: vajon a test lehet-e kenyér, avagy a kenyér test? Vajon egy bizonyos bogyó kisajtolt leve bor-e, avagy vér? Vajon a fütyülés bűn-e, vagy pedig erény? Vajon egy gerendát végig kell-e csókolni, vagy egyszerűen tűzbe dobni? Mi a kötelező ruhaszín: fekete, fehér, piros vagy szürke? És vajon hosszú legyene vagy rövid, szűk vagy bő, piszkos vagy tiszta? — a többiről most nem is beszélve. Nincs a világon háború, mely őrjöngőbb, véresebb és a végtelenbe nyúlóbb lenne, mint éppen azok, melyeket ilyen véleménykülönbségek idéznek elő, különösen akkor, ha a nézeteltérés lényegtelen.

katona

A fentiek­ből világosan következik, hogy a katonamesterséget övezi a legnagyobb tisztelet minden mesterségek között; hiszen csak a katona az a jehu, akit azon célra bérelnek fel, hogy a legnagyobb hidegvérrel öldössön fajtájából annyit, amennyit csak tud — olyanokat, akik soha az életben őt meg nem bántották.

ügyvéd, bíró, tárgyalás

Először is felvilágosítottam arról, hogy körünkben él egy különleges embercsoport, melyet már ifjúkorától fogva arra tanítanak, hogy százértelmű szavak ide-oda csavarásával bebizonyítsák, hogy a fehér fekete, és a fekete fehér, ponto­san fizetségük szerint. Népünk minden tagja (aki e klikken kívül esik) a fenti szövetkezet rabszolgája.

Ehhez kedves gazdámnak még azt kell tudnia, hogy ezek a bizonyos „bírák" olyan személyek, akik végső döntést van­nak hivatva hozni minden tulajdonjogi vitában éppúgy, mint gonosztevők bűnpereiben; a legrafináltabb ügyvédek közül szokták őket kiválogatni, főleg azokat, akik már kivé­nültek vagy ellustultak; és mivel egész életükben nem csi­náltak mást, csak minden igazságot és emberi jogot a visz- szájára csavartak, most már végzetes szükségszerűség náluk, hogy a csalást, esküszegést és erőszakot pártfogolják tovább­ra is.

A jogászok vád- és védbeszédeikben különleges figyel­met fordítanak arra, hogy az ügy érdeméről még csak vélet­lenül se szóljanak; a lényeg, hogy ordítsanak és szenvedé­lyesek legyenek, esetleg unalmasak is, főleg midőn részletesen kiterjeszkednek mindazokra a körülményekre, melyek­nek semmi közük az ügyhöz.

jogi nyelv

Semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy e nemes társulat egészen különleges zsargont használ, melyet földi halandó rajtuk kívül meg sem ért, és amelyen összes törvényeiket írják (ezeknek számát egyébként gon­dos következetességgel szaporítják): így aztán végleg össze­vissza keverik igaznak és hazugnak, jogosnak és jogtalan­nak legbelsőbb lényegét; ezért van, hogy harminc év is beletelik, míg eldöntik, hogy az a föld, melyet hat generá­ción át örököltem őseimtől, vajon valóban az enyém-e, vagy valami vadidegené, aki háromszáz mérföldre lakik tőlem.

pénz, társadalmi egyenlőtlenség

Mondanom sem kell, ezután meg az okozott rendkívüli nehézséget, hogy a pénz haszná­latát miképpen magyarázhatom meg neki: miféle anyagok­ból verik, és miféle értékük van a különböző fémeknek? Elmeséltem, ha egy jehunak bőséges készletei vannak ezen értékes szubsztanciából, összevásárolhat mindent, amit csak szeme, szája kíván — a legfinomabb ruhákat, a legszebb palotákat, óriási földbirtokokat, a legdrágább ételeket és italokat,, azonkívül válogathat a világ legszebb asszonyai közül. És mivel kizárólag pénzzel végezhetjük e ragyogó műveleteket, derék jehuim úgy gondolják, soha sincs elegük belőle se a pazarlásra, se a megtakarításra: ugyanis nincs szükségük különösebb önmegfigyelésre annak megállapítá­sához, hogy természetes hajlamaik vagy a költekezés, vagy a fukarság felé hajtják őket. Kifejtettem, hogy a gazdag ember a szegény ember munkájának gyümölcsét élvezi — és a szegényből ezer esik egy gazdagra az országban, ha az arányoknak is utánanézünk. A nép java része a legnagyobb nyomorban kénytelen élni, miközben éhbérért dolgozik reggeltől estig, csak azért, hogy egypár kiválasztott dő­zsölhessen.

politikus

Egy ilyen alkalommal véletlenül kiszaladt a számon ez a szó, hogy „államminiszter", gazdám pedig megkért, magyarázzam meg neki, hogy a jehuk melyik állattani kategóriájába tar­toznak ezek, kiket ezzel a különleges névvel illettem. Azzal kezdtem, hogy az első vagy belső miniszter, akinek típusát körvonalazni szándékszom, olyan teremtmény, akinek ter­mészetéből hiányzik öröm és minden bánat; lelkében nyoma sincs se szeretetnek, se gyűlöletnek, se irgalomnak, se haragnak; más szenvedély nem tómból életében, mint rend­kívüli pénzéhség, hatalomvágy és rangkórság; ezer dologra használja elejtett szavait, kivéve, hogy gondolataiba bepil­lantást nyújtson; soha életében nem mond igazságot, ha­csak nem azért, hogy a hallgató azt higgye, hazugság; soha nem mond hazugságot, hacsak azért nem, hogy azt higgyék, igazság; azok, akikről minden rosszat elmond a hátuk mö­gött, biztosak lehetnek, hogy holnap megkapják a kineve­zést a legmagasabb pozíciókba — de ha egyszer valakit el­kezd szembe dicsérni vagy mások előtt magasztalni, az attól a perctől elveszett ember. A mélyponton pedig az van, aki „ígéretet" kap tőle, különösen ha ezt még esküvel is mege­rősíti: ha ez valakivel előfordul, az bölcsen visszavonul, és felhagy minden reménnyel.

állami karrier

Három biztos útról tudunk, melyeken valaki eljuthat a fő-fő miniszterségig. Az első: okos diplomáciával felhasz­nálni hitvesünket, lányainkat vagy nővéreinket. A máso­dik: az elődünket elárulni, és bársonyszékét aláaknázni, a harmadik: a legveszettebb fanatizmussal ordítozni minden népgyűlésen az udvar korrupciója ellen. A valóban bölcs uralkodók ugyanis a legutóbbi módszer alkalmazói közül fogják választani minisztereiket, mivel éppen ezek a fanati­kusok bizonyultak a legmeghunyászkodóbb és legszervili­sebb lakájoknak, jóformán kivétel nélkül, ha gazdájuk sze­szélyének vagy önkényének kiszolgálásáról van szó. Minden állás fölött ezek a miniszterek diszponálnak, ennélfogva vé­gig kezükben tarthatják a hatalmat, lepénzelvén az egész szenátust vagy a koronatanácsot: karrierjük végén pedig ahhoz az ötletes jogi találmányhoz folyamodnak, melyet az „indemnitás törvénye" címen ismerünk (pontosan megma­gyaráztam itt is minden lehetőt) — ennek lényege, hogy a miniszter nem tartozik utólag elszámolni semmiről, és így nyugodtan vonulhat vissza a közéletből rogyásig rakva arannyal, s egy kifosztott országot hagyva emlékjelül.

nemesség

Egy alkalommal, midőn hazámról beszéltem, gazdám ezt a kifejezést is hallotta tőlem, hogy „nemesség", akkor még bókot is kaptam tőle, melyet azonban sehogy sem állt jogomban elfogadni: ő ugyanis azt mondta, hogy én is egész biztosan ilyen „nemes" családnak vagyok a sarja, mivel arcszínem, tisztaságom, egész alakom oly végtelenül elütő az ő országának jehuitól

a bizonyos „nemesség" ugyanis valami egészen más dolgot jelent honomban, mint amit ő ért ezen a fogalmon: hiszen a mi „nemes" ifjaink gyerekkoruk óta naplopással és dorbézolással töltik minden idejüket; alighogy koruk ezt megen­gedi, minden frissességüket ledér szukák fogyasztják el, és undok betegségeket szednek össze tőlük; s midőn már va­gyonuk utolsó roncsainál tartanak, feleségül vesznek holmi alacsony származású némbert, ronda külsejűt, beteg belsejűt, kizárólag csak a pénzéért — közben persze lenézik és utálják. Az efféle házasságok gyümölcsei rendszerint skrofulás, mállott csontú, nyomorék gyerekek, minek következ­tében a család alig éri meg a harmadik generációt, ha csak a feleség nem olyan gondos, hogy egy egészséges apát is sze­rez a szomszédok vagy az urasági kocsisok közül, ilyenfor­mán javítva és ojtogatva a családot. Legyengült, nyava­lyás test, bőr, gödrös pofák: ezek a legbiztosabb jelei az elő­kelő származásnak olyannyira, hogy egészséges és robusz­tus külső a lehető legkompromittálóbb egy arisztokratára nézve: a nagyvilág rögtön arról kezd suttogni, hogy az igazi apa csak hordár vagy kocsis lehetett. A nemes ember szel­lemi tökéletlenségei harmóniában vannak a testiekkel, lé­vén lelkivilágának összetevői: álmos közöny, butaság, műveletlenség, hisztéria, bujaság és nagyzási mánia.

A fent említett ragyogó közület beleegyezése nélkül tör­vény nem hozható, nem húzható, nem változtatható; ugyan­ezen nemesurak rendelkeznek minden tulajdonunkkal; fellebbezés nincs.

alkohol

Meg kellett magyaráznom, hogy a bort nem azért im­portáljuk idegen országokból, mert csak így tudjuk pótolni víz vagy egyéb ital hiányát, hanem mert oly sajátos likvidum, melytől jókedvűek leszünk azáltal, hogy teljesen el veszi az eszünket; minden búskomor gondolatot eloszlat, agyunkban őrült fantáziákat lobbant lángra, váratlanul derűlátók leszünk, és nem félünk a világon semmitől; egy időre az értelem működése a legtökéletesebben leáll, tag­jaink használata is lehetetlen, míg végül mély álomba me­rülünk — bár azt sem szabad elhallgatnom, hogy az ébre­dés a legnagyobb levertséggel és rosszulléttel jár együtt, és a fent nevezett likvidum fogyasztása nem egy betegségnek okozója, melyek megkeserítik és megrövidítik életünket.

kereskedelem, luxus

Mindezek mellett a népesség zöme abból tartja fenn ma­gát, hogy fényűzési és szükségleti cikkekkel látja el a gazda­gokat vagy a maga fajtáját. Például ha otthon ülök olyan ruhában, amilyen rangomat éppen megilleti: legalább száz mesterember munkáját hordozom a testemen. Házam felé­pítése és bebútorozása kétannyit foglalkoztat; ha még hitve­semet is fel akarom cicomázni: ötször annyi mesterre van szükség.

betegségek

De hogy a természet, mely mindent végső töké­letességre alkotott, eltűrné, hogy testünkben kínos nyava­lyák tenyészhessenek; ezt teljességgel lehetetlennek tartot­ta. Nagyon kért, ismertessem meg vele azokat az okokat, melyek ily megmagyarázhatatlan rossznak forrásai. Mond­tam, hogy ezerféle dolgot eszünk összevissza, és egyik étel hatása épp ellenkezője a másiknak, eszünk, ha nem vagyunk éhesek, és iszunk, ha semmi szomjúságot nem érezünk; gyak­ran hosszú éjjeleken át fenn vagyunk, és szakadatlanul töl­tögetjük a tömény szeszeket magunkba anélkül, hogy egy falatot is ennénk; ettől aztán elpetyhüdik egész testünk, különböző gyulladások keletkeznek benne, s beleink is vagy túlságosan szaporán, vagy éppen sehogy se működnek. Az idők végtelenjéig tartana, ha mindazon betegsé­gek katalógusát elsorolnám neki, melyek az emberi testet sújtják — ötszáznál, hatszáznál bizony nincsen kevesebb: ott élősködnek minden tagunkban, minden apró parókánk­ban — hogy rövid legyek, nincs olyan pont a testünkön, akár belső, akár külső, melynek ne volna sajátos betegsége.

De a valóságos betegségeken kívül van egy csomó, me­lyek csak a fantáziában születtek, viszont éppúgy elterjed­tek, mint a többi: a kúrák, melyeket a doktorok rendelnek, ennek megfelelőleg szintén csak a fantáziában születtek; nevük persze van ezernyi, akárcsak a gyógyszereknek, me­lyekkel főleg nőstény jehuinkat nyomorgatják.

falánkság

Gazdám a továbbiakban előadta, hogy tán semmi sem teszi a jehukat undorítóbbakká, mint válogatás nélküli falánkságuk felzabálnak mindent, amit éppen az orruk előtt látnak — füvét; gyökeret, gyümölcsöt; megbüdösödött döghúst —, lehetőleg mindezt egyszerre; nagyon jellemző különleges ösztönéletükre, hogy mohóbban vetik magukat arra, amit távolabbi vidékről lopás vagy rablás útján szerez­nek, mint arra az esetleg sokkal finomabb táplálékra, mely közelükben terem meg számukra. Ha futja a zsákmányból, addig tömik magukat, míg éppen hogy meg nem pukkad­nak; ez esetben azonban a természet segítségükre siet, mert van egy bizonyos gyökérfajta, mely pillanatok alatt elintézi a nagytakarítást beleikben.

Van egy másikfajta gyökerük is, nedvekben igen bővel­kedő, viszont igen ritka, s nagyon nehezen lehet rátalálni: a jehuk vad mohósággal verekednek érte, és különleges kéj­jel szopogatják; hatása körülbelül ugyanaz, mint nálunk a boré. Ennek élvezete következtében hol egymás nyakába borulnak, hol a bőrt is letépik egymásról; üvöltöznek és po­fákat vágnak, locsognak és tántorognak — a végén szétte­rülnek, mint a béka, és hortyognak a pocsolyában.

[Pogány József így helyezi el Swift művét az európai irodalomban:
"Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösíti magát az emberi világból. (...) Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságban is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen."]

megosztás