Petőfit (valahogy) mindenki ismeri. Bárki írhat róla bármit – ő már nem ellenkezik. Alakja a 21. századból visszatekintve olyan, mint egy védtelen köztéri szobor, amelyet oly sokáig és oly vastagon tiszteltek mindenféle (jó)madarak, hogy már nem láthatjuk egykori arcát. Alapos pucolásra van szükség, ha valami érvényeset is akarunk mondani róla.
Nem ért engem a világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
(1846)
Az utókor (hasonlóan mint a 19. századi magyarság) nem tud mit kezdeni Petőfi szélsőségeivel. Más lenne a helyzet, hogyha nem költő, hanem regényíró lett volna. A kortárs Dosztojevszkij regényeit a tudomány polifonikusnak nevezi, ami annyit jelent, hogy az író az ellentmondó filozófiai nézeteket regényszereplőkre osztotta szét, és nagy vitákban ütköztette. Mivel azonban a költészet rendkívül személyes (líra: érzelmek kifejezése), ezért a naiv olvasó Petőfi versbéli eszméit azonnal önvallomásnak veszi, a lírai ént azonosítva a szerzővel. Ha egy mű nem fér bele az így kialakított képbe, akkor egyszerűen tudomást sem vesz róla. Így volt ez évtizedekig jelen felelet témája, Az apostol esetében is.
Petőfi nem kapott annyit az iskoláitól, mint előtte Csokonai. Az unalmas osztályteremből hamar (tizenhat évesen) kicsalta az eleven művészet, a színház – hiába próbálta óvni ettől a gyakorlatias, egyszerű édesapja. Vándorszínészként a ranglétra legaljáról indul: színdarabok szövegeit másolja, díszleteket hoz-visz, kisebb szerepeket játszik. Nehézségei ellenére ez a világ Petőfi valódi iskolája: külföldi olvasmányaiból és a színházi előadásokból rengeteget tanul, és a vidéki utak során a magyar társadalom sok izgalmas figuráját ismeri meg (akiket később verseiben örökít meg). Ám hiába a lelkesedés: a kor színészi ideáljának az “igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember” nem felel meg (ráadásul sem énekelni, sem táncolni nem tud – ami a női közönség szemében eleve bukás). Kudarcait Debrecenben elégeli meg, innét 1844 elején Pestre gyalogol, hogy verseit kiadassa.
Nem ismeretlenül indul neki a költői pályának: két évvel korábban küldött be először verset egy irodalmi laphoz. Most azért jelenik meg személyesen is, hogy megnyerje Vörösmarty Mihály támogatását, ám ennél sokkal többet kap: egy egész folyóiratot. A Pesti Divatlaphoz kerül segédszerkesztőnek, ami egyik részről fárasztó hivatali papírmunkát jelent, másrészt lehetőséget biztosít neki, hogy hetente megjelenjen egy-egy verse. Petőfi energiájának és tehetségének köszönhetően hamar megugrik az eladások példányszáma. Felismerve az alkalmazottjában rejlő gazdasági lehetőséget, a főszerkesztő (Vahot Imre) elkezdi kiépíteni a “Petőfi-imidzset” – pontosan úgy, ahogy ma készül egy “celeb”: vitákat gerjeszt körülötte, titkokat szellőztet, álhíreket terjeszt. A lényeg, hogy vigyék a lapot, mint a cukrot. Petőfit (nemcsak verseiben, de öltözködésében is) ráállítja a legújabb irodalmi divatra: a népies-nemzeti irányra. Ezt írja róla egy cikkben: “Ő az egyszerű természet, a nép, a tősgyökeres magyarság költője… Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei természetes melegével s bűbájos varázsával át-meg-áthatja, szíve mélyéig megrendíti.” Ez nagyon szép, de ha jobban meggondoljuk, a “nép költője” igazából nem is a népnek írt, hanem a városi közönségének. Vidékre nem az irodalmi lapok vitték hírét, hanem a pesti cigányzenészek, akik színházi előadások szüneteiben Petőfi megzenésített verseivel szórakoztatták a népet. Ennek hatására művei villámgyorsan folklorizálódtak: a “Hortobágyi kocsmárosné”-t például lelkes gyűjtők népdalnak hitték, és beküldték a Kisfaludy Társaságnak.
Két jelentős, nagyobb terjedelmű alkotás zárja ezt a nyüzsgő korszakot: A helység kalapácsa című komikus eposszal az addig megénekelt tipikus népi alakjait figurázza ki, a János vitéz című elbeszélő költeménnyel pedig biztosítja magának az országos hírnevet. 1846 tavaszán “Tízek Társasága” néven összegyűjti azokat az írókat, akik unják már a szerkesztők önkényeskedését, és saját lapot készül indítani velük. Ez az író-sztrájk hamar megbukik, és innét Petőfi inkább már csak saját gyűjteményes kötetére koncentrál.
Az utókor a legnagyobb lelkesedéssel Petőfi utolsó három évéről, az 1847-49 közötti korszakról beszél. Ekkor lépett be az életébe a nemzeti politika és a lángoló szerelem: megismerkedett (majd összeházasodott) Szendrey Júliával, és jelentős szerepet kapott a forradalom színpadán. Azóta is a “Szabadság, szerelem” pózában megkövült hősszerelmes/prófétaköltő alakját tartja fenn emlékezetünkben a sok ötlettelen kliséparádé: megannyi állami, városi, falusi, iskolai március tizenötödike.
Így ír a jelenségről Margócsy István, az ELTE XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője: “Ez az a Petőfi-kép, mely a népből jövő, őszinte, erényes, vidám, hazájáért mindenre kész természetes és naiv figurát sulykolja – akinek népiessége, természetessége és hazafiassága adja meg karakterisztikáját, s akinek sem személyiségproblémája, sem társadalmi érzékenysége vagy indulata nem emelhető ki; s kizárólag önfeláldozó hazaszeretete és ebből következő mártírhalála transzcendálja egészséges magánemberiségét.”
A magyarság tudatában élő Petőfi-kép kísértetiesen hasonlít Jézus “életrajzához”: elvakult rajongók írták, akik szemében a Mester az isteni tökéletesség földi megjelenése. Nem illenek bele olyan dermesztő gondolatok, mint:
Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.
Az idézet Az apostolból való, amelyet a megírása után huszonhat évvel, 1874-ben mertek először kiadni. Annyira megkövült ekkorra már a a Petőfi-ideál, hogy a közvélemény nagy része tudomást sem vett a műről, vagy legfeljebb ennyit mondott: „azt sem tudjuk tulajdonképpen, hogy mit akart” (Gyulai Pál). A huszadik század világégései idején azonban hirtelen nagy kereslet támadt Az apostol iránt – sajnos nem elsősorban az irodalom, hanem a politika irányából. A következő áttekintés jól mutatja, hogy egy mű értelmezését mennyire el tudja torzítani a befogadók egyoldalú világképe.
1919. A proletárdiktatúra (vagy ahogy később emlegették: “az első kommunizmus”) 133 napig tartotta rettegésben Magyarországot őrült ámokfutásával. A tanácsköztársaság vezetői persze nem így látták, szerintük az ő “forradalmukkal” Petőfi apostolának próféciája teljesedett be: “Fölkelt az új hős nemzedék, / S mit örökségben hagytak rá apái, / Leverte rabbilincseit.” E gondolatra a szovjet elvtársak is rásegítettek: Lunacsarszkij népbiztos szerint Petőfi „saját korának bolsevikje volt”.
1923. Érdekes módon a kommünt leverő Horthy-rendszer is megtalálta magát Az apostolban, amelynek hősét mint “nemzeti forradalmárt” állították be a költő születésének századik évfordulóján. A korabeli nyugatos költők fel is emelték szavukat a hivatalos kultusz ellen. Móricz Zsigmond így morgott: „A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi-házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé.” Babits Mihály még keményebben fogalmazott: “Ünnepe vak ünnep (…) Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”
1949. Az talán már nem is meglepő, hogy később a Magyar Kommunista Párt is a költő politikai örököseként tüntette fel magát. Az apostolt Petőfi buzdító műveként tanították (elfelejtve, hogy a szerző halála után 25 évvel jelent meg), és műfaját hátborzongató módon így határozták meg: “szocialista eposz”.
A róla szóló tanulmánykötetet a sokatmondó “Lobogónk: Petőfi” címmel adták ki, ilyen meredek mondatokkal: „Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi útján járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása.”
Mit nem beszél az a muszka…
Történelmi tény, hogy Petőfi napra pontosan három hónappal a márciusi forradalom után vereséget szenvedett a szabadszállási képviselő választáson. De nem is akármilyet: még a beszédét sem tudta elmondani, annyira felbőszítették ellene a tömeget. A történteket részben megmagyarázza a költő visszaemlékezése: “Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon!” (Az említett rágalmak például: Petőfi apja bukott ember, a költő pedig könnyelmű pesti ficsúr, illetve orosz kém (!), aki szlovák királyt (!!) akar Magyarország élére.)
Másrészről igen beszédes Petőfi kiáltványa is, amelyet egy héttel korábban osztott szét a városban. Kétségtelenül hatásos a retorikája, de (mint kiderült) a büszke kunok földjén nem szerencsés így indítani: “A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. (…) Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. (…) Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben.”
Veresége után hónapokra eltűnt a politikai színtérről, és ez idő alatt írta meg legnagyszerűbb, legvadabb művét: Az apostolt. Több önéletrajzi elem is felismerhető benne: legegyértelműbb a főhős névadása (Szilveszter – Petőfi állítólag január elsején született), a szerelmi szál, illetve a választási kudarc (a faluból elzavart jegyző). A cselekmény lényege belefér egy mondatba is (a sors forradalmárt nevel az árva Szilveszterből, aki előbb könyvkiadással majd merénylettel próbálkozik, és közben végzetesen elhanyagolja családját), a feldobott kérdések viszont több századra elegendő gondolkodni valót adtak a nemzetnek. Az alábbiakban két fontos problémakört vázolunk fel: egyén/közösség, evolúció/revolúció.
Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.
(A felelet elején idézett Nem ért engem a világ! kezdetű vers folytatása, 1846)
A magyar irodalomban először Csokonai filozofikus versei visszhangozták Rousseau gondolatait természet és civilizáció viszonyáról. Az estve szentimentális panasz formájában fogalmazza meg azt, ami Petőfi apostola számára már élet-halál kérdés: az emberi és polgári lét feszültségét. Ahogy megbomlott körülöttünk a természet és civilizáció egyensúlya, úgy került szerepkonfliktusba mindenki, aki nem csak létezni, de gondolkodni is próbál. Az ember felelősségi köre önmaga és a szűkebb környezete (család), ezzel szemben a polgár az a közösségi lény, akinek feladata a világegész szolgálata. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát:
Ledobta a ház és nap gondjait,
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.
A hős éjjeli látomásában az istenhez kiáltja világmegváltó gondolatait – hajnalra azonban éhen hal a kisebbik gyermeke. Nem az apa lustasága vagy nemtörődömsége, hanem a kérlelhetetlensége miatt. Szilveszter elutasította a földesúr által kínált állást (mert nem akart hajbókolni), elzavarták a jegyzői hivatalból (mert lázította a népet), nem adták ki a könyvét (király- és egyházellenessége miatt), és végül másolásból próbálta fenntartani a már négyfős családot – sikertelenül. A gyermek temetéséhez jegygyűrűjét kellett eladnia, amit apai (és emberi) bukásként élt meg:
Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
Szakítanák ki gyökerestül…
Ketté lett vágva multja és jelenje
Ezek után a vállalt prófétasors lendületével szaladt a végzetébe: egy titkos nyomdában sokszorosította lázító könyvét, amelyben cenzúrázatlanul fogalmazódik meg Szilveszter/Petőfi kérlelhetetlen hitvallása:
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!
A hatalom tíz év börtönnel jutalmazta ezeket a gondolatokat. Raboskodása derekán Szilveszter egy látomásban szembesült felesége halálával, és keserűségében a fent idézett iszonyú istenkáromlásig jutott (“Zsarnok vagy, isten, és én / Átkozlak tégedet…!”)
Miután kiengedték a meggyötört, ősz roncsot, nem is magára gondolt először, hanem azt kérdezte: “Szabad tehát a nemzet, a haza?” Iszonyatos csapásként érte a felismerés:
Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!
Tíz évvel Az apostol előtt a romantika másik nagy költője, Vörösmarty is hasonló keserűséggel kiáltott fel: “Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért,” (Szózat) – de neki sikerült meggyőznie magát, hogy legyen türelmes: “És mégis – mégis fáradozni kell. (…) kezdjünk újra tűrni és tanulni.” (Gondolatok a könyvtárban). Petőfi nem. Hőse itt és most akarja érvényesíteni a világszabadságot, ezért (groteszk módon) magányos merénylőként próbálja megölni a királyt – és ebben is kudarcot vall. Szilveszter kivégzésekor az elbeszélő nem is a zsarnokot becsmérli igazán, hanem a népet, aki nem volt hajlandó megmozdulni a szabadságáért:
Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?
Petőfi nagyszabású műve a világ boldogításának két lehetőségét vázolja fel. Az egyik a lassú, szerves változás (evolúció), a másik a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása (revolúció). A fentiekben ez utóbbinak kudarcát láthattuk, amikor a néptől elidegenedett radikális forradalmár szembekerül azokkal, akiket fel akar szabadítani. Szilveszter erőfeszítései azon buktak el, hogy nem igazán ismerte a népet – éppen úgy, mint ahogy Petőfi sem a szabadszállási kunokat. Minél inkább akart segíteni, annál inkább elszigetelődött a társadalomtól. Petőfi kérlelhetetlenségének szemléletes példája, ahogy a ’48 májusi nemzetgyűlést értékelte: “Kutyámat sem bíznám ily minisztériumra”.
De Az apostol csodája az, hogy megmutatja a másik lehetőséget is, az evolúciót. A “szőlőszem hasonlat” címen emlegetett részben az iskolát frissen végzett Szilveszter még lassú, nagyon lassú fejlődésben gondolkodott. Ahogyan a szőlőt a napsugarak érlelik, úgy érlelik a világot a nagy lelkek. Azzal nyugtatja magát, hogy “ha a kis szőlőszemnek egy nyár / Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, / Amíg megérik? ez belékerűl / Évezredek vagy tán évmiljomokba”. De a végső, közös célt már akkor is így fogalmazta meg:
Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!
Befejezésül érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”. Valószínűleg Adynak sem kellett volna annyit küzdenie a népies-nemzeti költészet megrekedt hagyományával. És az identitását, európai helyét csüggedten kereső magyarság némi lelki vigaszt kaphatott volna, ha látja, hogy maga Petőfi is mennyit őrlődött, kétkedett…
