A Mézga Aladár kalandjai című magyar rajzfilmsorozat második részében Aladár egy kétdimenziós világot figyel meg, amely nem csak fizikai, de nyelvi szempontból is korlátozott. A csupa e-vel mekegő társadalom idegenkedve tekint a bátor tudósra...

tudós: Gyermeked ez esetben eleget neveltem. Ma volt az A meg az Ó óra. Sok szót mond Ó-val, okosodó gondolkodó.
apa: Helytelen eszme! Fejedelmem elrendelte e helyen engedelmes egyed egyenletesen E-vel fecsegjen. E tetted elveszejt, eretnek mester.
tudós: Nem remegek. Harcos lobogómon lobogjon az A meg az Ó. Mert az A meg az Ó haladó hangzó. A-t meg Ó-t a jóra való dolgozóknak!
őr: Ereszkedj kezedre reszketve, engedetlen fene egyed!
király: Felelj, fejedelmednek! Egyeseket ellenem hergelve veszedelmes elveket terjesztesz?
tudós: Nem ellened terjesztem. Ellenben e nyelvet elengedhetetlen fejlesztenem kell, mert eleve lehetetlen ebben megrekedve gyermekeket nevelnem fejlettebbekre.
király: Ne tedd ezt, esztelen!
tudós: A-val meg Ó-val gyarapodva nem maradna oktalan a sok boldogtalan.
király: E helyen nem kellenek eszesebb egyedek, mert nekem veszedelmet jelentenek. Mereven ellenkezek!
tudós: Az Ó-val jót akarok. Ragaszkodok tanomhoz!
király: El vele vermembe! Eretnek ellenes fegyveresem kezelje! Engedelmeskedve megmenekedhet, ellenkezve rengeteget szenvedve tetem legyen!

 

Pesti Balázs (11.E) megoldása:
tudós: Mára tanítottam sok mindent fiadnak. Megismerte Galilei tanait, és a Jupiter holdjait. Fogékony gyermek.
apa: Veszélyes, ostoba tanok ezek! Királyunk kikiáltotta, nem tűri el városunkban a hitetleneket! Ezzel aláírtad halálos ítéleted!
tudós: Keblemben nincs félelem. Az igazság bástyáján fognak lebegni ezen bátor tanítások. Igazságot, értelmet a pórnak!
őr:Térdre le, eretnek állat, királyod előtt hunyászkodj!
király: Válaszolj hát nékem! Uszítod ellenem engedelmes népem, és hazugokat terjesztesz?
tudós: Senki ellen nem uszítok. Én a fiatal fejekben művelem a nagyszerű táptalajt, mert bennük van a tudásnak csírája.
király: Hagyj fel ezzel a terveddel!
tudós: De hisz tudás nem bűn, s tudós nem bűnös, boldogságot hozá.
király: Nálam okosb emberek erre földre nem kellenek, ellenségek nekem. Tanjaiddal együtt töröllek el téged!
tudós: Jó szándékom van e tanokkal. Nem engedek belőlük!
király: Tömlöcbe ezzel! Nevelje meg bilincs s por, s emberem! Ha belátja tévedését szabad lehet, ellenkezőleg ha nem, akkor haljon meg!

megosztás
"A városi templomban minden pompázik, a tehetősek a kereszt előtt kiöltözve, és mögöttük a csóró népség, és mindenki kussban van, kivéve a papot, aki latinul magyarázza mindenkinek, hogy bűnösök..."

A 9.A és 11.E osztályokkal is az iskolában néztük végig Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjét. A kilencedikesekkel két nap múlva írattam meg az alábbi dolgozatot (forrásuk csak a film volt, nem fűztem hozzá semmit), a tizenegyedikesekkel pedig két hónap után (velük átbeszéltük korábban). 


1. „Nézd ezt a sok kincset” – mutatja az apa. Olvasd le a képekről, hogyan láttatja a földi gazdagságot a film:

Úgy állítja be, mintha a gazdagság lenne az egyetlen "isten", hogy csak annak lehet tiszteletet, imádatot adni, és ez csak az övé, nem pedig mindenkié. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
Azt, hogy a földön akinek sok pénze van, az mindent megtehet, de akinek nincs, az semmit sem. De Isten szemében a pénz nem ér semmit sem. (Gácsi János 9.A)
Azt mutatja a kép, hogy ami kincseket felhalmozol magadnak és azt elzárod a külvilágtól, azzal együtt magad is bezárod a kincs mellé, és a saját kincsed fog birtokolni téged, és nem fordítva. Mindig csak arra fog gondolni is. (Khórer Tibor 11.E)
Sok ember csak a kincsekben hisz, hogy a kincsektől erős, szabad és gazdag lesz. De Francesconak ez nem számít, ő a pénztől nem lesz gazdagabb, a pénz elfogy, elszáll, elhalványul, jelentéktelen dolog a szemében. (Utasi Richárd 11.E)
A kincseknek semmi haszna, ha elzárva tartják őket. Viszont ha meg is szerezzük őket, könnyen kicsúszik a kezünk közül. "A vagyon csak a halálos ágyig tud kísérni." (Pesti Balázs 11.E)
A kéz árnyéka nem tudja megfogni, elérhetetlen. (Jakab Marcell 11.E)
Az apja telhetetlen, kapzsi ember, aki bezárta egy zárkába a vagyonát, és ez is egy jelkép, hogy nem a vagyon van bezárva, hanem az apa van bezárva a pénz utáni vágya miatt.
Ferenc viszont úgy gondolja, hogy nem a földön kell kincseket gyűjteni, és ezért nem tudja az árnyéka a pénzt megfogni. (Gujka Roland 11.E)
A gazdagság bezárja az ember elméjét, és nem enged a tiszta gondolkodásnak. (Szemünk, szájunk ingere - Lelkünk, testünk gyötrője) (Horváth Ákos 11.E)

 2. Hasonlítsd össze a két templomot, a kereszteket és a szertartásokat:


A városi templom túl giccses, ellenkezik a szentírással, a kereszt is ugyanez, és Krisztus szeme csukva van (...) Szemben Ferencék templomával, ami egyszerű, a szentírásnak megfelel, a kereszt is egyszerű, dísztelen, és Krisztus szeme nyitva van, mint aki a bárányait figyeli, és a szertartás gyönyörű, lényegre törő. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A szertartások szegényebbek Ferencéknél. Jézus koldus volt, nem gazdag! (Berkes Zsolt 9.A)
Assisiben a nagy templomban minden díszes, a püspök pedig idegen nyelven prédikál, ide csak kötelességből jön az ember. 
A Ferenc által épített templom azonban szegényes, de annál meghittebb volt, az emberek a közösség tagjai, nem csak hallgatják a beszédet, örömmel és önként mennek, és visznek ajándékot. (Berényi Tamás 9.A)
A városi templomban minden pompázik, a tehetősek a kereszt előtt kiöltözve, és mögöttük a csóró népség, és mindenki kussban van, kivéve a papot, aki latinul magyarázza mindenkinek, hogy bűnösök.
A másik templomban, amit újjáépítettek, ott már csak a csórók vannak, mindenki egyenlő és énekel. Boldog lesz az ima után, nem pedig letargikus. (Khórer Tibor 11.E)
(...) Az egyik csak egy showműsor, a valódi szegény emberekből álló gyülekezet pedig tiszta hit és valódi nézet. (Takács Tamás 11.E)
Gazdag városi templom, ahol még Krisztus is fel van díszítve, gazdagnak állítják be. A templom elejére álltak a gazdagok díszöltözetbe, fullos, drága ruhákban, a templom végén az ajtóhoz zsúfolva a szegény emberek. (Utasi Richárd 11.E)
egyházi templom: giccses, tele pénzzel. Mindenki egy emberre figyel, a szegények és gazdagok elkülönülve imádkoznak.
szerzetesi templom: szerény, saját kis szerény kezük műve. Mindenki egyszerre imádkozik, fohászkodik.
gazdag Jézus: a kereszten Jézust királyként és giccsesen ábrázolják, ahol a főpap mögött volt, aki ugyanolyan giccsesen volt felöltözve
szegény Jézus: a kereszten Jézus a maga valójában, természetességében, szegényesen, úgy ahogy valóban felfeszítették a dombtetőn, és itt ő volt az előtérbe helyezve a legláthatóbb helyre téve (Fazekas Levente 11.E)
Az első templom díszes, az emberek sorrendjét a rangjuk és a ruhájuk határozza meg. Középen a fő képmutató, aki felett meg Jézus díszes szobra is szemet huny. 
A második templomban nincs hierarchia, az emberek sok tagként állnak össze egy egésszé, szerényen énekelnek, épp annyira szerények, mint a Jézus-festmény, melyen a tanító, koldus Jézus van megjelenítve, a tanítványaira néző szemével. (Pesti Balázs 11.E)
Ferencéknél a templomban az emberek jól érzik magukat, énekelve imádkoznak és Jézus tanait követik. Míg a másik templomban csendben és fegyelmezetten imádkoznak egy elcsúfított Jézus képhez. (Gujka Roland 11.E)
Az Assissi templomban mindennek és mindenkinek megvan a helye, és a szegénység jelképe "elcsúfítva", és csendes.
A vidéki templomban mindenki egyenrangú, jó hangulatú, és a szegénység szimbóluma pedig hű a nevéhez. (Horváth Ákos 11.E)

 3. Jellemezd a püspököt a két kép alapján:


Ez a püspök egy képmutató, kétszínű, kapzsi ember, igazából nem is érdekli Isten tanítása, amely a méretén is látszik, és puccosan öltözködik, ima helyett is csak eszik, az embereket pedig engedelmességre inti. (Berényi Tamás 9.A)
Elhízott, ítélkező ember, aki azt mondja, Istent szolgálja, pedig magának akar jót, és nem Istennek. (Bujáki Gábor 9.A)
A kövér surmó pap épp eszik, amikor megzavarják, és félbe kell hagyni a kajálást, amitől tiszta ideg lesz. Amikor kimegy a templomából, akkor hirtelen fölveszi a díszviseletet, és azt mondja a népnek, hogy hogy merészelik megzavarni őt istentisztelet közben. (Khórer Tibor 11.E)

 
4. Mitől drámai ez a pillanat?

Azért, mert az, aki utálta őket az kiáll mellettük, és beáll közéjük, aki csak a gazdagsággal törődött vagyis ő is megvilágosodott. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
Épp kizavarták Ferencéket a főpapok istenkáromlás vádjával, és amikor megkérdezték Pált, hogy Ferencékkel van-e, akkor igent mondott, ami akkor még abban a pillanatban a halállal volt egyenlő. (Khórer Tibor 11.E)
Francescoékat a pápa színe elől elhurcolják, és hasonlóan az Antigoné Iszménéjéhez, Paolo is azt vallja, hogy velük volt, vállalva a kockázatot. (Pesti Balázs 11.E)
Paolo bár nem tett semmit (de Iszménéhez hasonlóan) csatlakozott Ferencékhez, és azt mondta, hogy én is velük vagyok. (Gujka Roland 11.E)

 
5. Mitől szenved Giocondo?

Giocondo nem tud lemondani a női nemről, ezért nem csatlakozik barátaihoz, ekkor világosítja fel Ferenc, hogy nem is muszáj, mindenki úgy cselekszik jót, ahogy tud. (Berényi Tamás 9.A)
A szerelemtől szenved. De mondja neki Ferenc: ha mindenki szüzességet fogadna, kihalna az emberiség. (Bujáki Gábor 9.A)



6. Mit kellett volna mondania, és mit mondott végül Ferenc?

Dicsőíteni kellett volna a pápát, ehelyett kioktatta őket a szentírásból. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A hódolatát kellett volna kifejeznie latinul, de ő az anyanyelvén mondja, hogy leszarja őket és változtassanak a dolgokon. (Csúrik Ádám 9.A)
Azt kellett volna mondania latinul, hogy dicsértessék nektek papok, ehelyett azt mondta, nekik, hogy képmutatók, és nem követik Jézust, csak követtetik őt. (Khórer Tibor 11.E)
Azt kellett volna mondania ami a pergamenen van, el is kezdte, de a szíve átvette az irányítást, és elmondta az élet értelmét, mint Krisztus. (Utasi Richárd 11.E)
Azt kellett volna mondania, ami a papíron van, mindent, ami az egyházat dicsőíti. De ő az őszinte véleményét mondta, és mindenki istenkáromlónak hitte a mondottakat. (Baranyi Ernő 11.E)

 


7. Mi lehet a jelentése ennek a kézmozdulatnak?

Szerintem azt, hogy megvilágosodást, tanácsot kér Krisztustól Ferenc mondatai miatt. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A pápa szerint Ferenc tudja, hogy mi a jó a népnek, így ezzel a kézmozdulattal utalt arra, hogy mégse ők csinálták jól, hanem Ferencék. (Csúrik Ádám 9.A)
A pápa megvilágosodik, látja, hogy a koldus tanítónak már rég nem a szavait közvetíti, mivel ő pompa közt él. (Berényi Tamás 9.A)
Jézus is ezt mutatta a képen. Szerintem ez a harmóniát, a békét, az igazságot jelenti. (Bujáki Gábor 9.A)
A pápa maga mögé, felfelé mutat, hogy: "figyeljétek mán, ki van itt elbújva mögöttem. Eredetileg őt követtük, ezt a fickót." (Khórer Tibor 11.E)
Rámutat Jézus képére, hogy most döbbent rá, hogy eddig rossz úton haladt, és a fiatalok ráébresztették, hogy eddig mit csinált rosszul.
Az egyház a háta mögé söpörte azt, amin alapszik. (Pesti Balázs 11.E)
Felmutat a pápa Jézusra, ezzel jelezve, hogy őt kell követniük. (Gujka Roland 11.E)
"Tudja, mit csinál. Egy taktikai lépés volt, hogy meggyőzze őket." (Horváth Ákos 11.E)



8. Mit jelent a lábcsók, és hogyan kommentálja az egyik főpap?

A pápa megcsókolja Ferenc lábát, hogy "fiacskám, te követed igazán az alapelveinket", amit ő is követett régen, de mára, aggastyán korára ő már csak egy báb lett, akit felhasználnak a bíborosok és egyebek. Amire összesúgnak mögötte, hogy ezt csak azért csinálja, hogy hirdessék Jézust helyettük és ők tovább trónolhassanak Rómában. (Khórer Tibor 11.E)

megosztás
A Nagy Döncöl szekér Szent Pétöré vót. Szent Pétör elmönt szalmát lopni, oszt a csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Pétör sebössen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azúta látszik az égön az Országútja.

Államalapító királyunk így rendelkezett a szeretet vallásának terjesztéséről:
"Azok, akik misehallgatásra a templomba menve, ott a misék szertartása idején egymás között sugdolóznak, és másokat zavarnak, pletykákat fecsegve és nem figyelve a szent olvasmányokra, [s így nem élnek] az egyház által nyújtott táplálékkal, ha idősebbek, akkor megdorgálva, szégyenszemre küldjék ki a templomból, ha viszont ifjabbak és közrendűek, akkor meggondolatlanságukért a templom előcsarnokában mindenki jelenlétében meg kell kötözni és szíjjal, valamint megnyírással kell büntetni őket"
Ez a groteszk kép (nyilvános megszégyenítés - isten házában) hűen tükrözi a keresztény meggyőzés módszertanát. De nem csak a térítés erőszakossága miatt idegenkedett a középkori parasztember az "egyház által nyújtott tápláléktól". Egyszerűen: nem volt rá szüksége, hiszen volt saját vallása, saját világképe. Minek Biblia, ha a népnek megvan a maga Nagy Elbeszélése?

Hála Istvánnak s később a bölcs Anonymusnak, mára szinte semmi nem maradt ebből a Nagy Elbeszéléséből, a magyar őstörténetből. Hogy milyen szemlélettel írta "mesternek mondott P" a Gesta Hungarorum című történeti munkáját, jól mutatja a nagyképű előszó: "Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát."
Ám nem nyugtatott meg senkit az "iratok biztos előadásával", műve inkább csak tovább erősítette a nagy magyar identitásválságot, tápot adva a máig tartó gyötrődésnek: honnan a fenéből jöttünk?

Pedig milyen butaság azon vitatkozni, hogy hol volt az őshaza földrajzilag! Azt nem a térképen, hanem a kollektív emlékezetben kell megkeresni:

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam.

Így kezdi Arany János honfoglalás kori lélektani eposzát, a Buda halálát. A befejezetlenül maradt trilógia mélyebb összefüggéseire Szerb Antal mutat rá: "Ennek a költői történelem-víziónak a tárgya maga a sors. A nép végzete kifejeződik a nagy történelmi mondákban mélységes szimbólumnyelven, mint ahogy a metafizikai megismerés kifejeződik a mítoszokban. Itt is mélyebb, nem racionalizálható összefüggések felismeréséről van szó: a költő a nemzet ősmúltjában és önalkotta mondájában felismeri a végzetvonalat, a nemzeti történet belső ritmusát, amely a nép sorsát belülről örökre determinálja. (...) Ez a történelmi felismerés kísértette félig tudatosan Aranyt, mikor a hun trilógiával viaskodott."

Parasztbiblia

Akármennyire is odavágott a kereszténység népünk kollektív emlékezetének, az avarban keresgélve találhatunk még néhány levelet az "idő vén fájáról", az ősi magyar mítoszból.
Az 1985-ben kiadott Parasztbiblia szerkesztői a népi emlékezetben élő bibliai történeteket gyűjtöttek össze, azzal a céllal, hogy megörökítsék a szentírás "néphagyománybeli tükröződését, továbbélését, elburjánzását." Ezekben a (sokszor vaskosan tréfás) sztorikban a keresztény felszín alól időnként felbukkan az ősi mélység, a magyarság Nagy Elbeszélésének halk visszhangja.

Meglepődne Anonymus, ha elmagyaráznánk neki, mennyi értékes kultúrtörténeti információ rejlik a "parasztok hamis meséiben". A gyűjtemény szerkesztői úgy fogalmaznak, hogy a "Szegények Bibliája bemutatja a népi kereszténység bibliatudását, sok-sok szálból összefonódott bibliavalóságát, majd a magyar nép gondolkodás- és szemléletmódját, erkölcsi rendjét és különös, saját képére formált, saját hétköznapjait is kivetítő bibliaélményét." Az alábbiakban idézett történetekben jól látszik majd, hogy "a vallásosság a nép számára érzelmi kérdés, nem gondolati rendszer. A nép a vallást annak gyakorlásán keresztül, a mindennapi élet eseményeinek tükrében éli meg".

"S milyen világ ez, ahol az Isten és az ördög mozog, ahol Dávid és Góliát viaskodik, Noé szőlőt ültet? Egy falu széle, mező, erdő, a szereplők egyszerű emberi tulajdonságokkal megáldott lények. Ebben a világban vándorolnak a biblikus hősök. Szüntelenül jönnek, mennek, közlekednek az ég és föld, Názáret és a Paradicsom között, egyik faluból a másikba, menekülnek és visszatérnek szülőföldjükre. Az idő relatívvá válík, s csak a szimbólumokon keresztül értelmezhető egy sajátos rend bennük.
S miért jönnek-mennek oly sokat, miért segítenek vagy gonoszkodnak ezek a hősök? Egyszerűen azért, mert csak az epikus történeteken keresztül, jelképes cselekvéseik révén nyerhetnek megfogalmazást a világról alkotott elképzelések, S juthatnak kifejezésre azok az elvek, melyek a jót és a rosszat elhatárolják, s a világ kialakult rendjét "isteninek", "szentnek" hirdetik."

 


Parasztbiblia (részletek)

[teremtés]

Még az Úristen a fődön vót, az angyalok nagyon elkevélyködtek. Az Úristen osztán mikó főmönt, lehajította űket: akkó Lucifer belekapott a hódba, most is ott van, möglátszik benne.

A tejút úgy keletkezett, hogy az angyalok háborúztak, és a vesztes csapat menekült. Felverték futtában a port, a por felszállt az égre, és ebből lett a tejút.

A Napot Szent Péter hordja a hátán. Mindig másik csapáson megy, mindig az előző mellett, és mikor a leghosszabbat eléri, akkor visszafelé kezd menni. Azér hosszabbak és rövidebbek a napok. És ahogy megyen a csapáson, tizenkét órakor egy asztal van a csapásra téve, azon egy tányér leves, és azt Szent Péter megeszi, és aztán megyen tovább. Amíg ő áll, addig a Nap is megáll. Azér mondják az emberek, hogy délbe a Nap is megáll.

A Nagy Döncöl szekér a Szent Pétöré vót. Szent Pétör elmönt szalmát lopni, oszt a csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Pétör osztán sebössen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azúta látszik az égön az Országútja.

Mikor Isten mindent mögteremtött, vissza akart mönni az égbe. De semmi se akart utána mönni, csak a főd. Mikor visszanézött, látta, hogy a főd mögy utána. A kezivel intötte le, hogy maradjon. De ami má akkor utána mönt, úgy maradt.
Azúta vannak högyek.

 

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál.
- Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? - mondja az Úristen.
- Csak bízd rám, atyám - mondja a Jézus Krisztus -, majd eligazítom én!
Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, elibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomába. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon, szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

Az Isten megteremtette az állatokat, a lovat, tehenet meg mindent. A sátán azt mondta, hogy neki is van annyi hatalma, ő is tud teremteni állatot. Az is megcsinálta sárból, teljesen úgy, mint az embört az Isten.
No, osztán ez se ló nem lött, se tehén. Ez lött a bival. Mög is látszik a bival szarván az ördög ujjának a három nyoma.

 

Az Isten őszentsége és az ördög ketten dolgoztak. Akkor az ördögöt leküldte az Isten őszentsége a tenger fenekire, hogy hozzon fel fődet. Hát fődet markolt ő lent a tenger fenekin, de amíg felért a víz színire, addig kimosta a víz a markából.
Hát nem tudott hozni.
Akkor megint leküldte, megint leszállott a víz fenekire és markolt fődet, de nem tudott akkor se hozni. Hát harmadszor mikor feljött, akkor se tudott hozni.
Akkor es kérdezte az Isten őszentsége az Ördögöt:
- Hát hoztál-e fődet?
Azt mondja:
- Nem tudtam hozni, mert kimosta a víz a markomból.
- Jól van - azt mondja -, méges hoztál, piszkáld ki a körmeidet, mer ott a főd.
Akkor kipiszkálta a körmeit szépen, valamennyi főd a körmei közi beragadott, akkor azt szépen kipiszkálta. Hát addig gyúrták, Isten őszentsége addig csinálta, amíg hat nap alatt akkorát csinált, hogy egyik lábával rálépett. Hát akkor, mikor rálépett egyik lábával, akkor azt mondta, hogy megpihennek.
Lepihentek. S amikor lepihentek, újból hat nap alatt az a főd nőtt, megnőtt akkorára, hogy ők le tudtak mind a ketten feküdni. S amikor lefeküdtek este, hát akkor az ördög elkezdte lökdösni az Isten őszentségit, hogy essék bé a vízbe, hogy merítse el a víz. Akkor ő nem tudta lelökni a földről, hanem amennyit lökte Isten őszentségit, annyit nőtt a főd arrafelé. Nagyon nagyot nőtt azon az éjen a főd. Reggel mondta az Isten őszentsége:
- Hát mit csináltál - azt mondja -, egész éjjel lökdöstél - azt mondja.
- Hát - azt mondja - nem bírtam pihenni, hát olyan rosszul feküdtem, nem bírtam pihenni.
- Na jól van, lád-e, most már nagy a főd.
Nagy vót a főd, hát most kell valamit teremteni erre a fődre. Azt mondja:
- Teremtsünk.
- Hát teremtsél - mondta az ördögnek Isten őszentsége.
Hát akkor megrúgott az ördög egy gallyat, lett belőle egy béka. Hát a béka elkezdett ugrálni.
- Na látod, hogy én tudok teremteni.
- Jól van - azt mondja -, de embert es kell teremteni.
Hát akkor az Isten őszentsége megrúgott egy gallyat, akkor lett egy ember belőle. Az az ember elkezdett beszélni, és így lett ember a fődre.
Így mondták a régiek.

 

Ahogy hallottam a régi öregektől, az Isten csinált a markába egy gömböt, de hát főddé vált. S abból a fődből került ez a nagy főd, amelyik máma van és laknak népek rajta.
A csillagok es gömbök, mint a főd. Díszítette az Isten az eget, dísznek mutatja a csillagokat meg a holdat meg a napot. S így látunk es, éjjel es van világosság, mikor hold van, nappal süt a nap. A föd mikor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tartják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk. Aztán, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom, de így mesélték az öregek. Ez a négy hal, mikor cserélkeztek, hogy megváltották a helyet, hogy egy a másik sarkára ment, a másik az egyik sarkára ment, akkor mozdult meg a föd. Azt mondták, födingás van, nállunk.
S tovább még mondták azt es, hogy Ádám volt az első ember, s abból származott a nép.
Aztán tovább mondták, hogy az állatok es emberekből vannak. Csak nem tudnak beszélni az állatok de mindent értnek, mint mikor az ember beszél egy másik embervel, úgy értnek ők es, az állatok, egymással. Úgy beszélgetnek, úgy értik. Még azt es tudják, hogy elkészítik, hogy levágják a jószágot. A jószág tudja azt, mert akkor szomorkodik a jószág.


[Ember]

Mér hideg az asszonyok segge, mindegyiknek? Mer Évát lenyomta a jégre Ádám, ott hűlt ki. Ezér az asszony segge örökké hideg.
Mér hideg a férinak a térgye? Mer Ádám térgyelt a jégen, hogy mögköréfálja Evát,

Megteremtette Isten Ádámot, kivette az oldalcsontját, és egy kutya elszaladt vele. Akkor Isten megfogta a kutyát és annak Vette ki az egyik csonját, aztán abból teremtette Évát. Azóta olyan rosszak a nők, mint a kutyák, meg összekuporodva alszanak, mint a kutyák.

 

Hogy meg legyen különböztetve az asszony az embertől, az Isten csinált rajta egy vágást, oszt belevetett egy szilvamagot, hogy:
- Legyél asszony!
Így lett oszt az asszony, Éva.
Az ember meg úgy lett, hogy emberalakot csinált és odacsapott egy csomó sarat, hogy:
- Te legyél ember, Ádám!

Mikor az Isten teremtötte az asszonyt meg az embert, valahogyan úgy vót, hogy kiterített formán vótak: osztán össze kellett őket varrni. Amikor elkezdte, még volt cérnája bőven, élt is vele, pedig egyformán kellett vona Adamra is, Évara is. Mikor Ádámot varrta, a hasánál egy nagy bunkós gombot kötött, jutott a cérnából ölég. Amikor pedig a nőt varrta, rövid lett a cérna, megmaradt a nyílás.

Az első pár embör a szájával nem Övött. A hasikon vót egy ajtó, azon rakták be az ételt. De látták, hogy az állatok a szájikkal ösznek. Istenhő möntek, oszt kérték, hogy űk is öhessenek úgy. Azt mondta nekijek az Isten:
- Keressetök jó hajlós gyökeret, avval vargyátok be az ajtót, osztán Öhettök a szátokkal!
Elindútak az erdőbe. Találtak jó hajlós gyökeret. Ketté szakították, egyik-egyik végére csomót köttek, oszt az ajtót bevarrták. A csomó a köldökön most is látszik. Ádámnál egy darab alul kimaradt. Évánál Adám varrta be az ajtót, de ű az egész gyökeret bevarrta.

Itt a mende-monda úgy tudta, hogy régen, amikor még az emberek a szükségüket úgy végezték, hogy kifordították a gyomrukat, oszt kimosták a patakba, s mikor a szükségüket elvégezték, visszarakták, de ez nekik nagyon fáradságos és kellemetlen volt, hát hozzáfordultak a jóistenhez, hogy segítsen rajtuk. Adott Ádámnak is hat krajcárt, Évának is. Rájuk parancsolt, hogy menjenek el egy szatócsüzletbe, vegyenek spárgát, varrják be a gyomrukat és a hasukat, majd ő gondoskodik róla, hogy hogy végezzék ezentúl a szükségüket.
El is mentek, de közbe, ahogy mentek, egy korcsma mellett vezetett el az útjuk. Éva azt mondta Ádámnak:
- Gyere, igyunk meg háromé egy kis pálinkát, nem tudja meg azt az Isten, hogy háromé vettünk-e spárgát, vagy haté!
De Ádám nem ment be. Eva bement, háromé megivott egy kis pálinkát. Elmentek egy szatócsüzletbe. Éva háromé vett spárgát, Ádám pedig haté. Elkezdték a gyomrukat meg a hasukat bevarrni. Ádám tökéletesen be is varrta, még egy hosszú ki is csüngött. Görcsöt vetett a végire, ami még ma is megvan. Évát még be se érte, megmaradt rajta a hasadás.
Ezé van az ember és az asszony között a különbség, mer Éva csak háromé vett spárgát, Ádám pedig haté.
És még ma is megvan a hasadás is, meg a kicsüngő dísz, meg a görcs is rajta.

Valamikor még a Paradicsomkertbe Valami ruhaszárogatás vót. A ruhát ki akarták teregetni, de nem vót mire. Akkor Ádám meg Éva kitalálták, hogy Adám a rudat kinyomja, Éva meg az ágast kitartotta. Akkor, hogy a vége le ne essék, egy kicsit nekinyomta.
Ahogy sütött a nap, egy darázs megcsípte az Ádámnak a fenekit. S persze ahogy megcsípte, megmozdult, kellett mozdítson a fenekin. Ahogy megmozdult, a rúd kellett, hogy beljebb menjen az ágasba. Osztán, hogy Évának ez jólesett, megkérdezte: a
- Vajon nem jár-e több darázs errefelé? Hogy taszítson többet!
Ebből következően elszaporodtunk, Adámtól meg Évától, az emberiség.

Hát ott szomorkodott Adám és Éva a Paradicsomban. Sétálgattak, sétálgattak. Hát aztan nézett egy nagyot Éva, azt mondja:
- Te Ádám, mi ez neked itt?
- Nem tudom!
- Hát ez micsoda már megint.
- Te - azt mondja -, nem együvé tartozik ez a két micsoda?
Hát megmondom, hogy így fódözték föl. Együvé tartozott a két szerszám, és egyesült. És kérem szépen, ez lett belőle. Hát hogy mondjam, szóval, Éva födözte föl.

[Krisztus]

Vót Szigetbe egy javasasszony, az azt mondta, hogy a szél az Úr Jézusnak a térgyibül mög a könyökibül ered. Az egyik fajta szél a térgyibül, másik fajta a könyökibül folyik. Kettő innen északrul es delrűl, kettő onnan keletről és nyugatrúl.

A cigánynak azért nem kell dolgozni, mert az Úristen megáldotta. Mert amikor a keresztre feszítették, ellopott egy szöget. Az Úr Jézus lába azért van keresztbe egy szöggel megszögelve, mert a cigánygyerek ellopta az egyik szöget. És akkor megáldotta, hogy sose dolgozzon, csalk lopjon, úgy is megél. Azóta úgy is van.

Mikó Krisztus Urunkat fölfeszítötték, mikó mögszúrták, a vére kifröccsent, a vére egy rác asszonynak az üngire ráfröccsent, azt ott elásták, oszt harmadnapra három tőke szőlő nyőtt. Azér mondják, hogy a bor Krisztus Urunk vére.

[menny, pokol, végítélet]

Az ördög az tulajdonképpen Lucifer főangyal. A Paradicsomban nemcsak az emberek, hanem az angyalok is föllázadtak. Az angyalok egyik karát Lucifer fölszólította:
- Ne engedelmeskedjünk az Istennek!
Akkor Isten megteremtette a poklot, és ledobta őket oda. Az ördögnek is szabad utat nyitott, hogy tevékenykedjék a világban. Hogyha olyan ember akad, aki hisz neki, akkor elviheti. Ezért kísért meg olyan sok embert az Ördög most is.

Mesélték, hogy közel van a mennyország kapuja meg a pokol kapuja. Közel vannak. És a mennyország kapuja mindig csukva van, s ott, ahol mennek a bűnösek, ott elágazik két felé az út: a pokol kapuja meg a mennyország kapuja.
S ott választja meg az Isten, hogy melyik úton menjenek: melyik megy pokolba, s melyik mennyországba. S a pokol kapuja mindig nyitva van. Az mindig nyitva van.

A pokolban Lucifer az úr, az dirigál ott. Vannak akik a pokolban vannak, szevednek a tűzben. Ott égnek, ki kell égjenek, mint az üveg, hogy későn kristály legyen belőle. A léleknek is úgy meg kell tisztulni a bűntől. S ott szenvednek, abba a setétbe, olyan, mint egy pince. Ott kell szenvedniük, a tűz égeti őket. S hogy várják, hogy valaki imádkozzék értük.

Mikor az Úristen a kevély angyalokat lehányatta az égbű, mikor mán mind  lehányatta, akkó mondta:
- Ámen!
Akkó ki a levegő égbe, ki a fődbe, ki a fődbű kint vót. Mikor az Úristen azt mondta: Ámen!, ki hol volt, ott maradt.
Oszt azokbú vannak a kísértetök: osztán mikó zörög a levegőég, mint a nyárfalevél - az úgy zörög mindön esztendőbe - akkó űk szabadosan rázkónnak, mögjátszik magukat.

Az Utolsó Ítéletkor kezdődik az, hogy nem messze van a világvége, amikor azt hirdetik majd, hogy egy akol és egy pásztor lesz, tehát egy vallás lesz, és egy emberként fog mindenki azután a vallás után menni. Akkor a nap, az ég és a hold elsötétednek, és pár napig nem lesz semmi, minden tönkremegy abban a sötétségben. Az egek megnyíllanak, nagy harsonazúgás lesz, villámlások, és azok közepette jön el Isten, leül a trónjára, és azt mondja:
- Jobbról álljanak a jók, és balról a rosszak!
Akkor középút nem lesz, csak az lesz, hogy a jók cs a rosszak. Akik akkor ezt megérik, azoknak meghalni nem kell, azok testestül lelkestül felkerülnek oda, ahova az Isten állítja őket.

Tizenkét nap van a világ vége előtt. Egyik nap vér foly a fákról, másodszor meg tűz üt ki, úgy hogy hát minden ég. Harmadszor a tengerből kijönnek azok a rút állatok, s nekimennek az eleven népnek, akik még élnek, megtámadják azokat. Akik megérik, azok ezáltal pusztulnak el. S akik meg vannak halva, azok feltámadnak, s akkor az Isten ítélkezik felettük. Mindenkinek fel van írva a neve.

 

Mán mikor eccer volt egy világ, akkor özönvízzel veszett el, és most pedig tűzzel fog elveszni. Olyan feltítel alatt, hogy adatik egy kúcs egy angyalnak. Az angyal pediglen egy kutat megnyit, és azontúl nyit egy kutat; mikor kinyitja azt a kutat, füst jő. A füstből pedig a sáskák teremnek. Azonban egy másik kúcs adatik egy sárkánnak, tizenkétfejű sárkánnak. Az pediglen, az a tizenkétfejű sárkán éhen az oroszlányokkal viaskodik, és azok a rossz embert szíjjeltípik. Itt osztán megkezdődik a láng. Az ég úgy hajlik ossze, mint a papiros. Itt pusztul el a világ. Keletnek van mennyorszag kapuja, az a szent kapu, minden kapun három angyal van. De ez a fő, a keleti.
Akkor osztán, mikor elpusztul a világ, akkor újra mindenki feltámad, és mindenki harminckét éves lesz Öreg, kicsi, nagy. Azonban olyan világ lesz, hogy nő férfit nem ösmér. Férfi szinte nem ösmér nőt. Azonban akkor lesz jó világ. Akkor senki sem hal meg, és olyan világ lesz: minden egyes ember, mindenki szent fog lenni. A szín méznél édesebb lesz az életünk. Úgy magamat odafogom, másokat, bajok nem lesznek. Bánatok nem lesznek. Öröm lesz az élet, és nem hal meg senki, minden egyes ember él. Csak ellenesetbe, ha valaki önmagát elpusztítja, az nem támad föl többé soha. Minden temetőbe egy angyal kimegyen, egy angyal megfújja a trombitáját, mindenki felkél, ahogy mondtam, hogy mindenki harminckét éves lesz.

megosztás
Bár a szellemes szöveg a szuperhősnek beállított Krisztust és a halandó hívőt állítja szembe, valójában a szolgai engedelmességet követelő egyház a célpont. A jó keresztény nem kérdez, nem kételkedik, nem gondolkodik...

“Mit tenne most Jézus?” – kérdezi az Axis of Awesome karcos gospel-paródiájában. Bár a szellemes szöveg a szuperhősnek beállított Krisztust és a halandó hívőt állítja szembe, valójában a szolgai engedelmességet követelő egyház a célpont. A jó keresztény nem kérdez, nem kételkedik, nem gondolkodik – csak feloldja önmagát az egyetemes közösségben. Ennek veszélyeiről szól a dalt követő rövid vallomás, amely Amerika divatos felekezetét, a mormonokat kritizálja. Számos statisztika jelzi, hogy a rendkívül szigorú (ugyanakkor mennyei derűt reklámozó) mormon egyház hívei között igen magas a depresszióra való hajlam. Kevintől megtudjuk, miért…

megosztás
Homérosz az Íliászt a "dolgok közepébe vágva" kezdte, hiszen hallgatósága tökéletesen ismerte az előzményeket. 1977-ben Lucas is in medias res indít, az előzményeket pedig közvetlen előtte, egy lényegre törő bevezető szövegben ismerteti...

A Star Wars filmsorozat sajátos bevezetőjével voltaképpen egy mini epikai műfajt teremtett. Az "opening crawl" elnevezés arra utal, hogy a filmet indító felirat mintegy "bekúszik" a képbe. Funkcióban és felépítésben is nagyon hasonló a hét film bevezetője. Elsődleges szerepük az, hogy biztosítsák az in medias res kezdés lehetőségét. Nem véletlen emlegetem ezt a kifejezést George Lucas filmeposzával kapcsolatban: a szerző állandó ihletforrásai voltak az ősi eposzok. Homérosz az Íliászt a "dolgok közepébe vágva" kezdte: megtehette, hiszen hallgatósága tökéletesen ismerte az előzményeket. 1977-ben Lucas is in medias res indít (egy heves űrcsatával), az előzményeket pedig közvetlen előtte, egy rövid, lényegre törő bevezető szövegben ismerteti. Az "opening crawl" felépítése mind a hét film esetében azonos:

- témamegjelölés
- három összetett mondat
- nyitott vég

Három példa a témamegjelölésre.
II. rész: "Nyugtalanság uralkodik a Galaktikus Szenátusban."
IV. rész: "Javában dúl a polgárháború."
V. rész: "Nehéz idők járnak a lázadókra".


Látható, hogy szinte tőmondatokban beszélnek, és fő motívumuk (ahogy az eposzoknak is) a harc, a háborús feszültség. (Lásd: Zrínyi Miklós: “Fegyvert s vitézt éneklek…”; Vergilius: “Arma virumque cano…”)

A folytatásban minden esetben három összetett mondat vázolja fel a történet kiindulópontját. Ahhoz, hogy ezek egyszerre legyenek informatívak és áttekinthetők, szükség van egy "hibrid" szófajra: az igenévre. Az igenevek rendkívül hasznos mondatépítő elemek. A melléknévi igenév ereje abban áll, hogy egyszerre fejez ki cselekvést és tulajdonságot. Segítségével tömöríthetjük mondatainkat, nem kell többszörös összetételekkel bajlódni. A folyamatos melléknévi igenév jelenbeli cselekvést nevez meg (ahogy angol megfelelője nevében is ott van a jelen: present), a befejezett pedig múltbelit (past participle). Néhány példa a Star Wars bevezető szövegekből:

folyamatos melléknévi igenév (Present Participle)
alarming chain of events: aggasztó eseménysor
stunning move: meglepő mozdulat

befejezett melléknévi igenév  (Past Participle)
armored space station: felfegyverzett űrállomás
stolen plans: ellopott tervek
overwhelmed Jedi: túlterhelt jedi
besieged capital: ostromlott főváros
hidden base: eldugott bázis
dreaded Imperial Starfleet: rettegett birodalmi csillagflotta

De nemcsak melléknevet, hanem határozót is képezhetünk igéből, erre egy példát találtunk a hét szövegből:

határozói igenév (Adverbial Participle)
hoping to resolve: remélve, hogy megoldja

Lényegesen gyakoribb a főnévi igenév, az infinitive, amely gyakorlatilag az ige személytelen alakja.  

to settle the conflict: lecsillapítani a konfliktust
to leave the Republic: kilépni a köztársaságból
to maintain peace: fenntartani a békét
to rescue the captive: megmenteni a foglyot
to destroy an entire planet: elpusztítani egy egész bolygót

A bevezető feliratok harmadik mondata mindig három ponttal zárul, ezzel adja át a teret a szöveg a filmnek, a betű a képi megvalósításnak...

Hasonló elven raktunk össze egy "opening crawl"-t az Antigoné előzményeiből a 11.E osztályban. A "Star Wars Intro Creator" programnak köszönhetően az eredetihez hasonló kisfilmet tudtunk készíteni belőle. Íme a thébai mondakört összefoglaló Antigoné-bevezető:

 

Théba súlyos emberöltőt élt meg. A szörnyű jóslatot beteljesítő Oidipusz vérfertőző házasságban uralkodott apja öntudatlan meggyilkolása után.

Az örökségen marakodó fiai polgárháborúba sodorták a várost, mígnem atyjuk átkát beteljesítve egymás kezétől estek el.

A frissen trónra került Kreón szigorú parancsa tiltja az áruló Polüneikész eltemetését, ám Antigoné számára az istenek törvénye saját életénél is fontosabb...

Mindhárom jellegzetesség tetten érhető benne:
- Rövid témamegjelölés: "Théba súlyos emberöltőt élt meg."
- Három mondat vázolja a történetet, ezekben gyakoriak az igenevek: beteljesítő, vérfertőző, marakodó, beteljesítve, került, áruló.
- A szöveg vége nyitva marad, átadja a szót a drámának...

megosztás
Fringe sorozat. Második évad. Kocsmajelenet. A szinkronszínészeknek végig magyar szöveget ad a fordító, akit a nyelvváltó mondat sem hoz különösebben zavarba. Botrányos igénytelenséggel gyalulja össze a szöveget.

Legtöbbször nevetséges megoldásokat szül a szinkron azokban a jelenetekben, amikor a szereplők nyelvek között váltanak. A Fringe című sorozat második évadában egy Közel-Keleti kocsma hátsó zugában akad rá két szövetségi ügynök az arab informátorra. A két férfi régről ismeri egymást, azonnal arabul kezdenek beszélni, de pár mondat után a nő kedvéért (illetve pontosítsunk: a lusta amerikai nézők miatt) angolra váltanak. Az eredeti szöveg:

informátor: A barátod beszél arabul?
nő: Csak egy picit, azt se túl jó.
informátor: Ebben az esetben beszéljünk angolul!

A szinkronszínészeknek végig magyar szöveget ad a fordító, akit a nyelvváltó mondat sem hoz különösebben zavarba. Botrányos igénytelenséggel gyalulja össze a szöveget:

informátor: A barátod beszél arabul?
nő: Kicsit, sajnos annyira nem jól.
informátor: Akkor ne beszéljünk arabul!

 

 

 

megosztás
"Mit bámultok, ostobák! Az itt jelenlevő Collin, a keménykötésű fegyenc, nem olyan gyáva, mint embertársai, és tiltakozik a társadalmi szerződés sötét gazságai ellen, hogy a dicső Jean-Jacques-kal szóljak, akit büszkén vallok mesteremnek."

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók,
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, kik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindnyájan, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.

AJÁNLÁS:

Verjétek nehéz vasbunkókkal
rántottává a képüket;
ruhátokról a nyári zápor
lemossa majd a vérüket.
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem.

 

Howard Fast: Tom Paine

(…) A földesúr, a maga százhat kilójával, viruló, pozsgás angol gentleman volt. Reggel falkavadászat, ebédre marhasült portóival, délután ismét a fal­ka, vacsorára ismét marhasült portóival, éjfélig vadászhis­tóriák whisky mellett.

(…) Te fűzőkészítő voltál világéletedben, én is az vagyok... – üvöltötte Tom Paine az apjának - ha koldus volnál, én is az lennék, ha tolvaj volnál, én is az lennék... a földesúr előtt térdre rogyni, szegény­ségben, piszokban élni, félreugrani az útból, ha a kutyák arra csörtetnek, földig hajolni, ha a méltóságos asszony kö­zeledik, templomba menni, imádkozni...
- Fogd be a szád! - ordított rá az apja.
- Ember vagyok! — kiáltotta a fiú rekedten. — Mondom: ember, ember, ember vagyok!
- Fogd be a szád! - üvöltött az apja. - Fogd be a szád, vagy betöröm azt a nyomorult kobakod.
- Te fűzős vagy, és én is fűzős vagyok - zokogta a fiú.
- Te! Te, bűnös ördög! Istentelenül gondolkozol, istentelenségeket beszélsz. Az Isten legyen irgalmas tehozzád!

[Paine az emberi jogokról]
- Mi a véleménye a jogokról, Paine úr?
- Azt hiszem, ilyesmi nem létezik. Azt hiszem, a születé­si jog alapján minden mindenkié. A jogokat el lehet venni, de senki nem tudja megadni azt, ami mindenkié.
- Semmiféle kivételt nem tesz, Paine úr? - kérdezte Randolph.
- Semmifélét!
- Tehát Angliát éppúgy megreformálná, mint Ameri­kát?
- Ha az emberek a magukét követelik, az nem reform.

[Isteni és emberi értelem]
- A néphez tartozom - mondta Robespierre -, mert érzem minden kívánságát, sérelmét, fájdalmát, szenvedését. Valamikor ön is a néphez tartozott, Paine polgártárs, nem igaz?
Ez volt a szokása. Mélyre lőtte a nyilat, ahol a legjobban fájt.
- Fűzős voltam - válaszolt Paine -, foltozóvarga, sepregettem takácsműhelyben, és turkáltam a szemétben heti két pennyért. Én nem beszélek arról, hogy a néphez tarto­zom ...

 

Thomas Paine: Az ember jogai

A francia alkotmány kimondja, hogy ne legyenek címek, követke­zésképp megszűnik az összes olyan bizonytalan eredetű osztály, melyeket egyes országokban „arisztokráciának”, másokban „nemesség­nek" neveznek, és a főrend EMBERRÉ magasztosul.

A címek csak becenevek, és minden becenév cím. A dolog önma­gban tökéletesen ártalmatlan, de olyan affektáltságra utal az emberi természetben, amely lealacsonyító. Kicsinyített férfiakká teszi a férfiakat a nagy dolgokban, nőutánzatokká a kicsikben. A becézett férfi úgy beszél a szép kék rendjelszalagjáról, mint egy lány, és úgy mutogatja a térdszalagrendjét, mint egy kisfiú. Egy bizonyos régi író azt mondta: „Amikor gyermek voltam, gyermeki módon gondolkod­tam, de amikor felnőtté váltam, félretettem a gyermekes dolgokat.”

Illik Franciaország emelkedett szelleméhez, hogy szakít az osto­ba címekkel. Kinőtte a grófi és hercegi babaruhát, és magára ölti a férfikor pantallóját. Nem egyenlősít, hanem felemel. Eltávolítja a törpét, hogy kiegyenesedhessék az ember. Senki sem leli már ked­vét az olyan értelmetlen szavak gyermetegségében, mint a gróf a herceg vagy az earl. Még e címek birtokosai is leszoktak a gügyögés­ről, és amint kinőtték a bölcsőt, eldobják csörgőiket. Az ember ter­mészetes lelke igazi otthonára, a társadalomra szomjúhozva kido­bálja azokat a csecsebecséket, amelyek elválasztják attól. A címek olyanok, mintha varázspálcával rajzolt körök lennének az ember boldogságának korlátozására. Birtokosuk egy szó Bastille-jába falaz­va él, és bizonyos távolságból szemléli az irigyelt emberi életet.

Csoda-e hát, hogy a címeknek meg kell szűnniük Franciaor­szágban? Nem nagyobb csoda-e, hogy másutt fenntartják őket? Mit érnek, és mit jelentenek? Ha egy bíróról vagy egy tábornokról beszélünk vagy gondolkodunk, akkor a hivatal és a jellem képzetével kapcsoljuk össze ezeket a szavakat; megfontoltságra gondolunk az egyik esetben, bátorságra a másikban, de amikor pusztán címként használunk egy szót, nem kapcsolódik hozzá semmilyen képzet. Ádám szókészletében, bárhogy keressük is, nem szerepel olyan ál­lat, hogy herceg vagy gróf, és e szavakhoz nem is tudunk semmiféle biztos képzetet kapcsolni. Kérdéses, hogy gyengeséget vagy erőt, bölcsességet vagy ostobaságot, gyermeket vagy férfit, lovast vagy lo­vat jelentenek-e. Hogyan lehetne tisztelni valamit, ami nem jelle­mez és nem jelent semmit? A képzelet alakkal és jellemmel ruházta fel a kentaurokat, a szatírokat és a tündértörzs egyéb tagjait, de a címek még a képzeletet is zavarba ejtik, illuzórikusak és megfoghatatlanok.

De ez nem minden. Ha egy egész ország hajlamos megvetni a cí­meket, akkor minden értékük megszűnik, és senki sem fogja meg­tartani a magáét. Ezeket csak a közvélekedés teszi valamivé, semmi­vé vagy a semminél is rosszabbá. Nincs mód megszüntetni őket, mert maguktól megszűnnek, ha a társadalom egységesen kineveti őket. A képzeletbeli megkülönböztetésnek ez a fajtája láthatólag kimúlóban van Európa minden részén, és az értelem világának hata­lomra jutásával felgyorsul elhalása. Valaha többet gondoltak a ne­mességnek nevezett osztály legközönségesebb tagjaira, mint ma a legelőkelőbbekre, és a keresztény világon átlovagló, kalandkereső fegyverest jobban megbámulták valaha, mint ma egy herceget. A vi­lág látta ennek az ostobaságnak az elmúlását, és azért múlt el, mert kinevették, és a címek komédiája is erre a sorsra fog jutni. Franciaországban a hazafiak idejében rájöttek, hogy a társadalomban új alapokra kell helyezni a rangot és a méltóságot. A régi alapok teljesen megrendültek. A jellemnek kell valódi alappá válnia a képtelen cí­mek helyett. Így aztán az oltárhoz vitték rangjaikat, hogy égőáldoza­tot mutassanak be belőlük az értelemnek.

Ha a címek ostobaságához nem társult volna semmiféle baj, akkor nem lett volna érdemes komolyan és formálisan megszüntetni őket, hogy a Nemzetgyűlés tette a rendeletével. Ezért kell tovább vizsgálnunk az arisztokrácia természetét és jellegét.

Az, amit egyes országokban arisztokráciának, másokban nemes­ségnek neveznek, a hódításon alapuló kormányzatokból nőtt ki. Eredetileg katonai rend volt, azzal a feladattal, hogy támogassa a ka­tonai kormányzatot (mert minden hódításon alapuló kormányzat ilyen volt), és hogy fenntartsák ennek a rendnek az örökletességét abból a célból, amelyre létrehozták, az ilyen családok minden fiatalabb ágát kizárták az örökösödésből: megalkották a primogenitúrát, az elsőszülöttségi jogot.

Ebben a törvényben mutatkozik meg az arisztokrácia természete és jellege. Ez a törvény ellentmond a természet minden törvényé­nek, és maga a természet szólít fel eltörlésére. Állítsuk helyre a csa­ládi igazságosságot, és az arisztokrácia összeomlik. Az arisztokrati­kus elsőszülöttségi jog következtében egy hatgyermekes családban öt gyermek ki van zárva az örökségből. Az arisztokratáknak soha sincs egynél több gyermekük. A többit nemzik és elpusztítják. Prédául vetik a kannibálnak, és a természetes szülő készíti elő a természetellenes lakomát.

Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erköl­csös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok erede­tét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy or­szágot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalál­ta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osz­tották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az el­sőt. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álru­hákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és cél­jaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövede­lemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Az örökletesség bohózattá teszi a monarchiát. A lehető legnevet­ségesebb megvilágításba helyezi, olyan hivatalként mutatva be, amelyet bármelyik gyermek vagy félkegyelmű betölthet. Ahhoz, hogy valaki közönséges mesterember legyen, kell valami tehetség, ahhoz, hogy király legyen, nem kell más, csak az ember állati alakja - a király egyfajta lélegző automata.

 

Petőfi Sándor: Az apostol

„Isten, légy üdvöz, légy imádva!
Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
Előtted leboruljon,
S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
Kemény pályára útasítál,
De én nem zúgolódom,
Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
A föld lakói elfajultanak,
Eltértek tőled, rabszolgák levének...
Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek előtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az, isten, tégedet csufol!
Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
De ez örökké nem maradhat így,
Dicsőségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál énnekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legroszabb rabszolga is kész
Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
Én díjkivánat, díj reménye nélkül
Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz
Azt látni majd, hogy embertársaim
Rabokból ujra emberek levének,
Mert én őket, bár vétkesek,
Vétkökben is fölötte szeretem.
Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!”

„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tajtékot turva ekkép orditott:
„Szolgafaj! Lázadó gazember!”

És a fiú így válaszolt,
És hangja megvető volt:
„Hm, szolgafaj? ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen roszlelkü, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsűletes ember leszek.
És lázadó?… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Ugy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!”

Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
Több úr hivá meg őt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
„Szegődjél hozzám; szolga lész, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsőség, és azért, hogy
Előttem meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.”

Szilveszter megköszönté szépen
E könnyü munkát és így válaszolt:
„Azért, hogy énnekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!”
Ekkép szokott beszélni ő
Levett kalappal, de fölemelt fővel.

 

Balzac: Goriot apó

- Levetkőztetni! - rendelkezett megvetően a Sainte-Anne utcai ember.
- Minek? - kérdezte Collin. - Hölgyek is vannak itt. Semmit sem tagadok, megadom magam.
Szünetet tartott, és úgy nézett végig a gyülekezeten, mint egy szónok, aki meglepő kijelentésre készül.
- Írja, Lachapelle bácsi - szólt oda egy ősz hajú emberkének, aki már kivette irattáskájából a letartóztatási jegyzőkönyvet, és most leült az asztal végére. - Beismerem, hogy Jacques Collin vagyok, másképpen Vasfejű, akit húszévi kényszermunkára ítéltek. Az imént bebizonyítottam, hogy nem ok nélkül viselem ezt a nevet. Hacsak a kezemet emeltem volna fel, ez a három pribék odamázolta volna az agyam Vauquer mama lebujának a padlójára. Ezek a pofák értik a módját, hogy hidegre tegyék az embert!
Vauquer-né ájuldozott e szavak hallatára.
- Szent isten! Mindjárt rosszul leszek - mondta Sylvie-nek. - Tegnap még vele voltam a színházban.
- Legyen filozófus, mama - folytatta Collin. - Miért baj az, hogy tegnap az én páholyomban ült? Mivel jobbak maguk, mint mi vagyunk? A mi vállunkat kevesebb gyalázat nyomja, mint a maguk szívét, maguk csak egy rothadó társadalom petyhüdt figurái. Aki maguk közt a legkülönb, még az sem áll nekem ellen. - Szeme Rastignacon állapodott meg, neki szánt szelíd mosolya sajátságos ellentétben volt arcának durva kifejezésével. - Ugye, angyalom, a mi kis alkunk áll, no persze, csak ha ráharap. Érti, mi? - És énekelni kezdett:

Bájos lány az én Fanchette-em,
Szíve olyan egyszerű...

- Sose féltsen engem - folytatta -, behajtom én a kinnlevőségeimet. Sokkal jobban félnek tőlem, semhogy átverjenek.
A fegyház világa, a fegyház erkölcse és nyelve a maga hirtelen átváltásaival a tréfás hangnemből a rettentőbe, egész riasztó nagysága, bizalmatlansága és aljassága, egy csapásra megelevenedett ennek az embernek a beszédében, aki már nem is egyén volt, hanem egy egész elfajult tömeg, egy vad és logikus, erőszakos és simulékony népség tipikus képviselője. Collin egy pillanat alatt pokoli költeménnyé vált, amelyben minden emberi érzés tükröződött, csak egy nem, a megbánás. Tekintete a bukott arkangyalé volt, aki mindig a harcot áhítozza. Rastignac lesütötte szemét, és a bűnözővel való cimborálást olybá vette, mint bűnhődést rossz gondolataiért.
- Ki árult el? - kérdezte Collin, és rettentő pillantását végigjártatta a gyülekezeten. Majd Michonneau kisasszonyra meredve, így folytatta: - Te voltál az, vén szuka, te okoztál nekem hamis vértolulást, álnok! Két szavamba kerülne, hogy egy héten belül elfűrészeljék a nyakad. Megbocsátok neked, keresztény vagyok. Különben nem is te adtál fel. Hát ki? Aha! Odafenn kutatnak az urak! - kiáltott, meghallva, hogy a rendőrtisztek nyitogatják a szekrényeit, és összeszedik a holmiját. - Hát csak túrják fel a fészket, a madarak már tegnap kirepültek. Nem fognak megtudni semmit. Az én üzleti könyveim itt vannak - s a homlokára ütött. - Tudom már, ki volt az árulóm. Csak az a riherongy Cérna lehetett. Igaz-e, öreg fogdmeg? - mondta a rendőrfőnöknek. - Ez nagyon jól összevág azzal, hogy a bankói odafönn voltak. De most már nem találtok semmit, szimatjancsik. Ami meg Cérnát illeti, két héten belül tömhetitek a pofáját agyaggal, még ha az egész csendőrséggel vigyáztok is rá. Mit adtatok ennek a Michonneau-nak? - kérdezte a rendőrfőnöktől. - Rongyos egy-két ezer tallért! Annál többet érek, te redves Ninon, te koszladt Pompadour, te gödörből kikelt Vénusz. Ha figyelmeztetsz, hatezer frank ütötte volna a markod! Persze ezt nem sejtetted, vén emberhúskofa, különben inkább velem álltál volna szóba. Igen, megadtam volna a hatezret, hogy ne kelljen megtennem egy utat, amelyhez semmi kedvem, s méghozzá rengeteg pénzt is veszítek rajta - mondta, miközben megbilincselték. - Ezek az emberek abban lelik örömüket, hogy a végtelenségig sétáltatnak. Ha mindjárt visszaküldenének a nagyházba, ott csakhamar folytathatnám ügyleteimet, ha megpukkadnak is az Orfèvres rakpart szájtátói. A bélyeges barátok valamennyien szívvel-lélekkel elkövetnek majd mindent, hogy megszöktessék generálisukat, a jó Vasfejűt! Van-e egy is köztetek, aki, mint én, tízezer mindenre elszánt cimborával dicsekedhet? - kérdezte büszkén. - De ami itt van, az se utolsó! - mondta a szívére ütve. - Én még senkit be nem köptem. Nézz oda, te szuka - szólt a vénlányhoz. - Rám ők rémülettel néznek, de tőled hányhatnékjuk van. Ez a te béred.
Elhallgatott, és végignézett a lakókon.
- Mit bámultok, ostobák! Még sose láttatok fegyencet? Az itt jelenlevő Collin, a keménykötésű fegyenc, nem olyan gyáva, mint embertársai, és tiltakozik a társadalmi szerződés sötét gazságai ellen, hogy a dicső Jean-Jacques-kal szóljak, akit büszkén vallok mesteremnek. Szóval én egyedül állok szemben a kormánnyal, az egész törvényszéki, csendőrségi pereputtyal, és kibabrálok velük.
- Teringettét - szólt a festő -, pompás rajzot lehetne készíteni róla.

 

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg

Hogy pontosan milyen volt, s miben állt e tekintélyes személy tisztsége, az még a mai napig sem ismeretes. Tudni kell, hogy ez a tekintélyes személy csak nemrég lett jelentékeny személlyé, és azelőtt csupán jelentéktelen személy volt. Egyébként az ő állását most sem tekintették jelentékenynek más jelentékenyebbekéhez viszonyítva. De még mindig akadnak olyan körök, amelyek számára mégis jelentékeny az, ami mások szemében jelentéktelen. Egyébiránt ő sok más eszközzel igyekezett még tekintélyesebbé tenni magát, elrendelte, hogy alárendeltjei már a lépcsőnél fogadják, amikor hivatalába érkezik, parancsba adta, hogy senki se merészkedjék a színe elé csak úgy egyenest, hanem minden a legszigorúbb rendben haladjon: a törvényszéki iktató tegyen jelentést a kormányzói titkárnak, a kormányzói titkár a címzetes tanácsosnak vagy másnak, ahogy éppen adódik a dolog, és csak így kerüljön eléje az ügy. Szent Oroszországban annyira megfertőzött mindenkit az utánzási hóbort, hogy mindenki a feljebbvalóját majmolja és utánozza. Azt beszélik, hogy egy címzetes tanácsos, amikor megtették egy különálló kis iroda vezetőjévé, nyomban elkerített magának egy külön kis zugot, amelyet "kancelláriá"-nak nevezett ki, és holmi vörös galléros, paszományos szolgákat állított az ajtó mellé, akik ajtót nyitottak minden jövevénynek, bár a "kancelláriá"-ba egy közönséges íróasztalt is csak nagy üggyel-bajjal tudtak betenni. A tekintélyes modora és viselkedése komoly és méltóságteljes, de nem valami bonyolult volt. Rendszerének alapját a szigorúság alkotta. "Szigorúság, szigorúság és szigorúság" - szokta mondani, és az utolsó szónál rendszerint sokatmondóan nézett az arcába annak, akivel éppen beszélt. Erre egyébként semmi sem adott okot, mert hiszen az a tíz hivatalnok, aki irodájának egész kormányzó gépezetét alkotta, anélkül is kellőképpen be volt gyulladva. Ha messziről meglátták őt, abbahagyták a munkájukat, és vigyázzban állva várták meg, amíg a főnök végigmegy a szobán. Alárendeltjeivel való társalgásából csak úgy áradt a szigorúság, és jóformán csak három mondatból állt az egész: "Hogyan merészel ön? Tudja maga, kivel beszél? Tisztában van maga azzal, hogy ki áll maga előtt?" Egyébként jólelkű ember volt, barátai iránt kedves és előzékeny; de a tábornoki rang egészen kizökkentette a rendes kerékvágásból. Miután megkapta a tábornoki rangot, valahogy meggabalyodott, kiesett a szerepéből, és egyáltalán nem tudta, hogyan viselkedjék. Ha egyenrangúakkal hozta össze a véletlen, olyan rendes ember volt, hogy nem is kell különb, sőt, sok tekintetben még elég okosnak is bizonyult, de mihelyt olyan társaságba került, ahol akár csak egy fokkal alacsonyabb rangú emberek is voltak, akkor valósággal olyanná vált, mint valami fajankó: szavát sem lehetett venni, és állapota fölöttébb szánalomkeltő volt, kivált mert maga is érezte, hogy sokkal, de sokkal jobban el tudná tölteni az időt. Olykor lehetett látni a szemén, hogy nagyon szeretett volna bekapcsolódni valami érdekes beszélgetésbe, vagy belevegyülni valamelyik csoportba, de mindig megtorpant arra a gondolatra: nem lesz-e túlságosan sok az ő részéről, nem lesz-e ez nagyon bizalmas, és nem fogja-e csorbítani tekintélyét. E meggondolás következtében megmaradt örökké ebben a hallgatag állapotban, és csak néha bökött ki egy-két egy szótagos szót; ily módon abba a hírbe került, hogy a legunalmasabb ember a kerek világon.

 

Madách Imre: Az ember tragédiája

IX. szín: Párizs

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE
         Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -

A MÁRKI
Márki vagyok. -

ÁDÁM
         Megállj - vagy nem tudod,
Hogy ,,polgáron" kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

ÁDÁM
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? -

ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

 

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről

Tatár, miután zsebkendőjével megtörölte csorgó bajuszát, visszatért erre a piskótaügyre, mely szöget ütött a fejébe. Moviszternek beszélt:
- Pedig, drága doktor úr, ezek mégiscsak más emberek, mint mi. A gyomruk is más, a lelkük is más. Cselédek. És azok is akarnak maradni. Egyenesen megkövetelik, hogy cselédeknek nézzük őket. Múltkor például fölszólítom egy barátom lakását. Valami idegen hang volt a telefonnál. "Az alkalmazott?" - kérdezem. "Nem" - válaszolt a hang, de egészen szemtelenül: - "a cseléd". Ezt hallani kellett volna. Annyira meghökkentem, hogy nem is tudtam, mire magyarázzam. Csak tartottam kezemben a hallgatót, melyben még ott recsegett ez a hang, dühösen, kihívó dölyffel. Szinte szeretik ezt, kérem, kimondani. Csak azért is, hogy izgassanak bennünket, hogy sértsenek.
Kicsit lippentett a topázsárga borból, s így folytatta:
- Hiszen sok mindent próbáltak már, kérem, szeretettel. Nekem is volt egy barátom, a megboldogult Zeléndy Karcsi, Isten nyugosztalja. Derék ember volt, csak kissé hóbortos. Fejébe szállt az a sok teória. Növényeket evett, bőrsaruban járt. Tolsztojt is fölkereste annak idején, Jasznaja-Poljánában. Amikor hazajött, elhatározta, hogy gyökeresen oldja meg a kérdést. Fölfogadott egy cselédet, valami ötvenéves özvegyasszonyt, s közölte vele, hogy teljesen egyenlők, nála nincs se úr, se cseléd, puszta véletlen, hogy ki szolgálja a másikat. És mindjárt az első ebédnél az asztalhoz ültette. Oda, a felesége és gyermekei közé, a családi asztalhoz. Maga mesélte nekem, hogy folyt le ez az ebéd. Hát bizony, siralmas volt. Az a szerencsétlen szolgáló borzasztó rosszul érezte magát a fenenagy tisztességben. Csak feszengett a loncsos, ételszagú szoknyájában, az asztal alá dugdosta kezét, tapogatta arcát, s egész ebéd alatt meg se mukkant. Hiszen fáradt is volt, az istenadta. Hajnaltól kezdve sütött-főzött. Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével - se szó, se beszéd - felöltözködött, kijelentette, hogy egy percig se marad ilyen helyen. El is ment azonnal.

Magával vitatkozván még mindig a doktorral vitatkozott, feléje szögezve kihegyezett érveit:

- Most már azt kérdem, miért ment el? - s mutatóujját húsos orrára nyomta, úgyhogy az egészen belappadt. - Mert bárhogy faggatták, nem mondta meg. Hát én megmondom. Azért ment el, mert több esze volt, mint gazdájának. Azért ment el, mert érezte, hogy ez természetellenes, hogy ez nem is volt őszinte. Az őszinte az lett volna, ha az én önfeláldozó, nagylelkű barátom stante pede fölajánlja neki házát, birtokát, az utolsó marháig, az utolsó szögig. Ezek az egyszerű emberek, akik a társadalom legalacsonyabb fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük. Nem érik be a féleredménnyel. Vagy urak akarnak lenni, de egészen urak, vagy cselédek akarnak lenni, de egészen cselédek. Vagy-vagy. A többi komédia. Mint a rómaiaknál. Azok is játszottak ilyenféle komédiákat. De - és itt megállt - évente csak egyetlenegyszer. Nem tudom, melyik ünnepükön, a patríciusok rabszolgáknak öltöztek, a rabszolgákat lefektették asztalaikhoz, és ők maguk hordták föl nekik a mézesbort meg a sült kappant. Azt mondták, az aranykor emlékére, mikor az emberek mind egyenlők voltak. De mikor volt ez? Mitológia. Már ők maguk se emlékeztek rá. Hát még mi? A kezünk se egyforma - és fölmutatta párnás, puha kezét, mely csakugyan nem hasonlított itt senkiéhez. - Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát - dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes vitatkozók módjára -, mindig voltak urak, és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.
Körülnézett. Nagy sikere volt. A társaság, melynek megvédelmezte igazát, hálásan fogta körül. Tatár már le is tette a pontot, de a doktor felé fordulva még levonta a végső következtetést:
- Más megoldás nincs.
- De van - mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
- Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? - kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.
- Az irgalom.
- Az irgalom? - ismételte Tatár, és örült, hogy a vita új tápot kapott.
- Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján.
- Melyik az az ország?
- Krisztus országa.
- Az fönn van, a felhőkben.
- A lélekben van.
- De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.
- Nem is kell megvalósítani - szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. - Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él.
- Bocsánat, ön, doktor úr, odaültetné asztalához a cselédjét?
- Nem.
- Miért nem?
- Talán azért - gondolkozott -, mert nem tart rá számot. És ez csakugyan komédia lenne. Legalább egyelőre. Itt a földön.
- Akkor egy malomban őrölünk.
- Nem egészen, tanácsnok úr. Mert lélekben mindig az én asztalomnál ül az én cselédem.
- Így igen - mondta Tatár ráncolva boltozatos homlokát. - Miért ne? Csakhogy mondok valamit. Önt, kedves doktor úr, a cselédje aligha ültetné az asztalához, ha megtollasodnék. Micsoda zsarnokok ezek, mihelyt egy kis vagyont kaparnak össze. Láttam ilyeneket. Tüstént cselédet tartanak, és milyen kegyetlenek hozzájuk, milyen szívtelenek. Isten mentsen a rablóból lett pandúrtól. Nincs rettenetesebb mint a cseléd cselédjének lenni. Bennük aztán igazán nincs irgalom.
- Ehhez semmi közöm.
- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.

megosztás
Az új király határozottan mutatkozik be: az áruló Polüneikészt temetetlen kell hagyni. A drámát az indítja el, hogy Antigoné megszegni készül ezt a parancsot: hiszen egy magasabb és ősibb (isteni) törvény megköveteli a halottak méltó eltemetését.

Letölthető diasorozatok:

Mitológia kérdéssor.pptx

Delphoi.pptx

(1.)
A tragikus sorsú Oidipusz király azért kapta a nevét (“Dagadtlábú”), mert csecsemő korában meg akarta öletni őt az apja. (Laiosz király ugyanis iszonyú jóslatot kapott: fia megöli majd, és saját anyja mellé ül a trónra.) Oidipusz később akaratán kívül beteljesíti a jóslatot, de erre már csak későn jön rá: Théba királyaként – és négy gyermek apjaként. Gyermekei közül egyedül Antigoné nem fordul el tőle, utálkozó fiai annyira felbosszantják, hogy átkot mond rájuk. Ez az átok is beteljesedik, mert a fiúk összevesznek a trónon: a kapzsi Eteoklész nem tartja magát a testvéri egyezséghez, így Polüneikész idegen hadsereget toboroz Théba ellen. A harcban mindketten elesnek, Théba további sorsa a legközelebbi rokon, Kreón kezébe kerül. Az új király határozottan mutatkozik be: az általa hősnek tekintett Eteoklész megkapja a végtisztességet, az áruló Polüneikészt azonban temetetlen kell hagyni. A drámát az indítja el, hogy Antigoné megszegni készül ezt a parancsot: hiszen egy magasabb és ősibb törvény (az isteneké) megköveteli a halottak méltó eltemetését.

(2.)
A halál kulcsszerepet játszik nemcsak a tragédia, de az egész művészet születésében is. Minden kőkori kultusz alapja a halállal való találkozás. Az ember legősibb közösségi élménye az, amikor a sebezhetetlennek (esetleg halhatatlannak) hitt vezér a törzs szeme láttára pusztul el. A közösség ezt később véres szertartásokon dolgozza fel, melynek során az áldozat és a megistenült törzsfő (ős-ten) azonosul. Az őskori emberáldozatokban a művészet még a legmélyebb egységben nyilvánult meg: nem vált szét zene, tánc, képzőművészet és irodalom.

(3.)
Az ókori görögök nagyszerűsége abban van, hogy emberi mértékkel mértek mindent. Az isteneik  emberszabásúak voltak, a filozófiájuk nyitott, és a költészetük is az életörömöt hirdette. Szertartásaikon már nem embert áldoztak – de a rituális részt még ugyanúgy orgia követte, mint az őskorban. Így volt ez a bor és mámor istenének, Dionüszosznak ünnepein is. A hagyomány szerint akkor keletkezett a színjátszás, amikor az egyik ilyen szertartáson a liturgikus karéneket éneklő kórusból kivált valaki, és megszemélyesítette az istent. A kar és a színész párbeszédével indult el a mai értelemben vett színház.

(4.)
Az i.e. 5. században Athén vezető szerephez jutott, és polgárai egyre inkább a jelen felé fordították figyelmüket. Nem ősi történeteket hallgattak, hanem koruk problémáival foglalkoztak – erre szolgált többek között a színház. Az “épület” (azért az idézőjel, mert nem a mai, zárt formát kell elképzelni) leginkább egy félbe vágott stadionhoz hasonlított. A nézőtér előtti részen állt a kar, mögöttük a színpadon a színészek. A görög drámában nem voltak felvonások, hanem párbeszédes részek, amelyeket a kar versei szakítottak meg. Patriarchális társadalom lévén minden szerepet férfiak játszottak.

(5.)
A darab gerincét öt jól felépített párbeszéd adja, amelyet Kreón előbb Antigonéval, majd Haimónnal, aztán Teiresziasszal, és végül a karral folytat.

 

1. Antigoné vs Iszméné
Iszméné nem vállalja a Polüneikész eltemetésével járó kockázatot, Antigoné az isteni törvényt követi az emberivel szemben. 

2. Kreón vs Antigoné
Miután az őrök (másodszori próbálkozásra) elfogják Antigonét, Kreón elé hurcolják, aki agresszívan kéri számon a lányt. Bátor kiállását látván hamar dühbe gurul, és egyre butább módon érvel:

Iránta /Eteoklész/ hát miért vagy kegyelettelen? (...)
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

A halott testvérekről való gondolkodása a mérleg-hasonlattal írható le. Számára ha az egyik serpenyő fent van, akkor a másiknak lent kell lennie. Antigoné ezt nem fogadja el, ő egyként szereti mindkét testvérét:

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Látható, hogy miután Kreón kifogyott az érveiből, előbb gúnyosan támad, majd (újabb érvek híján) férfi fensőségére hivatkozva zárja a vitát. A “legjobbkor” lép be Iszméné. Mindketten támadják őt: Kreón durván vonja kérdőre, Antigoné pedig sértegeti (mivel Iszméné közösséget vállal abban, amit meg sem tett). Antigoné egyik mondata azért elárulja, hogy neki sem öröm így bánni vele:

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

A jelenet végén Kreón sziklabörtönbe záratja Antigonét.

3. Kreón vs Haimón
“Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém” – így felel Haimón, amikor apja a fiú hűségéről érdeklődik. Kreón ezután hosszasan okoskodik arról, hogy milyen is egy bölcs uralkodó. Haimón szintén hosszan válaszol, és ebben egyre többször bukkan fel a gondolat, hogy: “Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.” Kreón sértve érzi magát, és visszatámad, ezzel végképp elmérgesíti a vitát.
Előbb Haimón korára hivatkozik: “Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen / Ifju legénykétől tanulni bármit is?”
Aztán megpróbálja Haimónra is ráerőltetni a szélsőséges gondolkodását: “A rendbontók ügyében mersz emelni szót?”
Majd szembefordul a néppel is: “Talán a nép határoz abban, mit tegyek?”
És zsarnoki elvakultságában elárulja, hogy neki csak a hatalom számít: “Kié a város? Nem királya birtoka?”
Végül ugyanolyan bután érvel, mint Antigonéval szemben: “Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.”
A vita életveszélyes fenyegetéssel zárul, és Haimón faképnél hagyja a tajtékzó Kreónt.

4. Kreón vs Teiresziasz
A királynak már csak a tekintélye számít, és a fiatalok mellet már az idős bölcset sem kíméli. A jós hátborzongató próféciáira csak annyit felel, hogy az öreg közhelyes és haszonleső.

5. Kreón és a kar
Teiresziasz sértődötten távozik, és az egyedül hagyott Kreón a kar tanácsát kéri. Mintha végre saját magába nézne. A karvezető nem kertel:

Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

Erkölcsileg hatalmas fordulatot jelent az, hogy Kreón képes belátni a tévedését. Itt nyílna meg a lehetőség arra, hogy igazságos, bölcs, higgadt királlyá váljon. Az addig zsarnoki módon összekapart tekintélye helyett valódi tiszteletet és szeretetet kaphatna Thébától. De már késő: a sorsot rég kihívta maga ellen. Hiába mondja már, hogy:

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

A darab végkifejletében hírnök tudósít arról, hogy Polüneikész eltemetése után Antigoné kiszabadítására indult a király és kísérete. De ott már csak az öngyilkos lányt sirató Haimón várta őket. A fiú apjára támadt, s miután Kreón félreugrott, Haimón keserű dühében önmagával végzett. Az iszonyú tragédia hírére Kreón felesége (Eurüdiké) is öngyilkos lett.

Kreón tragédiája az, hogy makacs tekintélyféltése miatt szerettei halálának felelősségével kellett szembenéznie. 

megosztás
„Amikor esik az eső, gondoljatok arra, hogy a Sötét vezér könnyei hullanak a veresége után. Azért van egyszer világos, máskor sötét, mert a Világos vezér volt olyan becsületes, hogy a sötétséggel tiszteleg a Sötét vezér előtt.”

Írd meg egy kitalált őskori törzs teremtéstörténetét. Bátran kölcsönözhetsz motívumokat bármely nép mítoszából, de arra figyelj, hogy ne későbbi világképeket vetíts vissza az őskorba. (Pl.: ne nevezz meg nagyobb földrajzi egységet, ne tudományosan magyarázz meg természeti jelenségeket.) Vezessen az a példa, hogy a finnek egy kacsatojásba belelátták az egész világukat.

Az alábbiakban részletek a legjobb fogalmazásokból:

Buczkó Vencel (10.A)

A világ gömb, amiből kiszabadulni nem lehet sehogy. A világot egy ember tartja a kezében, és körülötte több ember áll. A világot tartó ember neve Alexis, és a körben álló emberek pedig a segítői. Fent az égben azok a világító dolgok a szemeik. A sötétség, ami ránk borul, az egy takaró, amit azért borítanak ránk, hogy rajtunk kívül mások is élhessenek, és ez azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül ebben a világban. A világító dolog, ami fényesebben világít, mint a többi, az Alexis arca.

Juhász Máté (10.A)

Egykor réges régen két vezér élt a Valhallában, egy sötét és egy világos. Ők békességben éltek, egy nap azonban összevesztek. Három napig harcoltak, a verejtékük patakokban folyt, melyek még ma is folynak, lábaik nyomát ma is viseli a föld. Ott, ahol nincsenek égig érő hegyek, ott a lábuk nyomán síkságok alakultak ki, a mi törzsünk is ilyenben él. Amikor esik az eső, gondoljatok arra, hogy a Sötét vezér könnyei hullanak a veresége után. Azért van egyszer világos, máskor sötét, mert a Világos vezér volt olyan becsületes, hogy a sötétséggel tiszteleg a Sötét vezér előtt. És mi azért vagyunk itt, mert ez a két vezér összefogott, és a saját testükből alkottak több kis vezért, olyanokat, mint mi.

Gyömörei Gergely (10.A)

Népem, gyermekeim, mit itt délen, ahol élünk… világunk úgy keletkezett, hogy istenünk Nasus a hatalmas bárdjával leütött a földre, és így keletkezett a föld, ahol élünk. Az égbolton levő világító pontok nem más, mint a haldokló istenek fáklyája, az a nagy tűzgolyó az égen a mi istenünk, Nasus. A sötétségben aki a fejünk felett világít, az a nagy fehér kör pedig Nasus testvére, Renekton. Ők védenek minket világosban és sötétben. Nasus az istenünk ad és vehet el, ő dönt a sorsunkról. Renekton a testvére, ő a mi védelmezőnk. Van egy istenünk, aki csak a rosszat akarja nekünk, utája az embereket, ő irányítja a vadállatokat, úgy hívják, hogy Rek’Sai. Ő el akar üldözni minket, de azért kaptuk Nasus istenünktől a tüzet, hogy azzal védjük magunkat.

Hegedűs László (10.A)

A délutáni vadászatból hazatért a törzsem. Egyik asszony odajött hozzám, és így szólt: Halhatatlan Laci, törzsvezetőm, hadd tegyek fel neked egy kérdést: Ez a tojás, amit találtam, miből lett? Válaszoltam, hogy egy madár tojta. És mögöttem egy fiatalember mindezt hallotta, és ezt kérdezte: És mi volt előbb, a tojás vagy a madár? Nem tudtam rá válaszolni, elmentem. Amíg távolabb voltam a törzsemtől, elkezdtek ezen gondolkozni, hogyan lett mindez, hogyan lettünk mi, hogyan lett a világ… Odamentem a tűzhöz, és előttem mindenki ezt kérdezte érdeklődő fejjel: Hogyan keletkezett a világ?

Elmesélem nektek. Volt egy világ, semmi nem volt benne, csak egy óriási sötétség. De kívülről volt egy mindent tudó Christiano, aki nem bírta elnézni, hogy ilyen üresség van. És lehet három kívánsága, és ő ezt felhasználta ennek érdekében. Kért egy nőt (Évát), kért egy férfit (Ádámot), és bedobta őket a világba. De Christiano kapzsi, és kér még egy embert, de kapzsisága miatt ez gonosz lesz, aki próbálja megölni ezt a két élőlényt – de akkor már nem kezdődhetett volna el a világ. De már akkor is erősebbek, győznek a jók. Megölték a gonoszt, és szétrobbant a teste, vére rengeteg volt, ebből lettek a tengerek és az óceánok. Kijött belőle a levegő. Törzséből fa keletkezett, ezek terjedtek el, így lettek az erdők. A szerveit egymásra tették, ebből lettek a hegyek…

Ratkai Ádám (9.A)

Az úgy kezdődött, hogy mindennek volt egyfajta ellentéte: a földnek a levegő, a tűznek a víz, a szilárdnak a lágy (puha), de még az állatnak nem volt. és valamilyen szempontból mi is állatok vagyunk. nekünk is kell: enni, inni, aludni és sok más dolgot még. Csakhogy mi nem annak (állatnak) valljuk magunkat, mi egy egészem más “faj” vagyunk. Szóval mi úgy “születtünk” meg, hogy különböző anyagokból, természeti anyagokból, és a mi anyánk tulajdonképpen a természet. Ezért jöttünk úgy létre, mint a föld, mert mind a kettőnket a természet hozott létre.

Nagy Máté (Bár nem igazodik a megadott irányhoz, frappáns képet ad a mai világról.) (9.A)

Bartos megteremtette a földet négy hónap alatt. De mivel sok felesleges bora volt, így tennie kellett valamit. Megteremtette az embert, hogy majd az megissza, de nem így lett. Ezért leküldött egy részeg embert, hogy elterjessze az alkoholizmust. Ez be is vált, és mindenki boldogan élt.

megosztás
Az ostrom kimenetelének ismeretében felmerülhet bennünk a kérdés: miért épp egy magyar részről elveszített csatát választott eposzi témának? Hogyan lehet fenséges egy hősköltemény, amely a főhős seregének vereségével végződik?

Kedvelt közhely az a gondolat, hogy ha a múltat vizsgáljuk, nagyon “történelmietlen” azon spekulálni: mi lett volna, ha…? Zrínyi Miklós élete azonban olyan hirtelen szakadt meg, hogy hátrahagyott életműve megértéséhez azzal is számot kell vetnünk, meddig juthatott volna, ha végigviheti nagyszabású terveit. Mert bármennyire is jelentős a Szigeti veszedelem című eposza, Zrínyi mégsem elsősorban íróként tartotta számon önmagát.

Erről árulkodik Az idő és hírnév című epigramma is, amely szerint nem a penna (értsd: írás) fogja örök dicsőségét biztosítani, hanem a szablya (azaz: hadvezéri eredményei). Hasonló gondolat fogalmazódik meg a Szigeti veszedelem bevezetőjében is, amelyben így méri magát a nagy eposzírókhoz (Homérosz, Vergilius): “az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál”. Ha megvizsgáljuk Zrínyi korát, megérthetjük ezt a felfogást, és helyükre kerülnek az életmű további darabjai is. Ehhez azonban fel kell tennünk egy “történelmietlen” kérdést is: mi lett volna, ha nem szerencsétlen tragédiával végződik az a bizonyos 1664-es csáktornyai vadászat?

Zrínyi Miklós élete regény – vagyis inkább tragédia: a magyarság örök tragédiája. Ha nem hal meg negyven évesen, akkor talán lett volna esélye egy erős, független Magyarország megteremtésére és vezetésére. Nemzetközi hírű hadvezér volt: a törökök rettegtek tőle (Zrini-oglu – azaz “Zrínyi-fia”-ként emlegették), a nyugati uralkodók pedig a (római hadisten után) “Magyar Márs” névvel tüntették ki. Politikai írásainak már címei is jelzik, hogy Zrínyi készen állt arra, hogy nemzetét majdan királyként vezesse (“Mátyás király életéről való elmélkedések”, “Vitéz hadnagy”). Ám sajnos későn jött rá, hogy a magyarságnak nem török az igazi ellensége, hanem: a Habsburgok.

Zrínyi majdnem száz évvel a mohácsi tragédia után született (1620), horvát főnemesi családjának komoly múltja volt a török elleni küzdelemben (dédapja az 1566-os szigetvári hős). Apja korai halála után Pázmány Pétert, korának legműveltebb jezsuita papját jelölték ki gyámnak. Pázmány szerettette meg vele a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. Zrínyi életét a török elleni harc és a nemzeti egység megteremtésének ügye töltötte ki, ennek eszköze volt számára az irodalom is. 25 évesen írott eposzának elején még mentegetőzik is, mert csak a harcok szünetében (télen) volt egy kis ideje írni. Életének legfontosabb hadi teljesítménye is ehhez az évszakhoz köthető: 1663-ban indította a híres “téli hadjáratot”, amely során 20 ezer fős seregével 240 km-re hatolt be a török területekre. A keresztény Európa ujjongva üdvözölte Zrínyit, aki nagy lépést tett az ország végleges visszafoglalása felé. A Habsburgoknak azonban ez nem állt érdekükben: az 1664-ben kötött vasvári békével gyakorlatilag elárulták a magyarságot (a törököknek kedveztek, nehogy kialakulhasson a független Magyarország). Ezek után az addig Habsburghű Zrínyi nyíltan fordult a bécsi udvar ellen. Logikusnak tűnik (de nem bizonyítható), hogy valójában nem megsebesített vadkan, hanem egy osztrák-bérenc merénylő végzett vele egy vadászaton 1664. november 18-án a Csáktornya melletti erdőben.

Jelen felelet a szerző és a kor bemutatása után a Szigeti veszedelemre koncentrál, elsősorban az eposz műfaji jellegzetességeire és a barokk stílusjegyekre. Mindkettőt jól láthatjuk, ha egy pillantást vetünk az “Adriai tengernek syrenaia” kötetre. A 300 oldalas keménykötésű könyvet Zrínyi 1651-ben adta ki Bécsben, saját költségén. Tökéletesen kitalált e monumentális munka szerkezete: a belső borítón lévő kép, a bevezető, az eposzt megelőző és követő versek – illetve maga a tény, hogy a Szigeti veszedelem éppen annyi versszakból áll (1566), mint az ostrom évszáma. A kötet belső borítóján lévő metszetről leolvasható a barokk képzőművészet egyik legfontosabb motívuma: az állandó mozgalmasság, hullámzás, amelyet a csigavonalban kanyargó vonalak okoznak. A stílust az ellenreformáció szülte: a protestáns felekezetek vizuális egyszerűségével szemben megjelent a monumentális, illúziókeltő, lenyűgöző hatásra törekvő művészi formanyelv. Ezt szolgálta a templomok túldíszítettsége, a festészet fény-árnyék kontrasztja, és a zene kacskaringós többszólamúsága. Az irodalomban is megjelenik a barokk, például Pázmány prédikációinak mesterien szerkesztett körmondataiban.

Zrínyi legfontosabb szépirodalmi munkáját dédapja száz évvel korábbi hősi haláláról írta. A korstílus és a nagyszabású mondandó a legimpozánsabb irodalmi műfajt kívánta: az eposzt. Az eposz a történetmesélés csúcsa. Témája mindig valamilyen hatalmas küzdelem, amelyben a nép sorsát egyetlen (gyakran emberfeletti képességekkel rendelkező) hős dönti el. A történet fenségességét a verses forma és kozmikus lassúsággal előadott események adják (például az Odüsszeiában egy szimpla ajtónyitást 9 hexameter mond el). A műfaj legszembetűnőbb sajátosságait “eposzi kellék”-nek szokták nevezni, ezek mentén kezdjük el a Szigeti veszedelem bemutatását is.

A témamegjelölést Zrínyi szó szerint veszi át Vergiliustól (“Fegyvert s vitézt éneklek…”/ “Arma virumque cano…”), ám a segélykérésben már nem az antik hagyományokat követi. A harc megénekléséhez méltó költői erőt nem valamely pogány múzsától kéri, hanem a keresztények legfőbb asszonyától, a “szentséges királyné”-tól: Szűz Máriától.


Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

Ebben a négy sorban a művész vallásos alázata mellett a keresztény vitézek legfőbb erényei is megjelennek: a szent ügy szolgálata, a világi hívságok megvetése és a túlvilági üdvözülés vágya.

Az első ének hetedik versszakától kezdve egy sajátos történelemszemlélet bontakozik ki, amely nagyszabású  magyarázatot ad a magyarságot sújtó sorscsapásokra. A világban szemlét tartó Isten Mihály arkangyalnak panaszkodik, hogy mennyire hűtlen lett hozzá a magyarság. Felsorolja az általa nyújtott megannyi áldást és ajándékot (akárcsak Kölcsey Himnusza), és szembeállítja ezekkel a nép akkori erkölcsi állapotát. A gyászos lista (irígység, gyűlölködés, rágalmazás, fajtalanság, tobzódás) élén a bálványimádás áll:


Nézd ama kemény nyaku és kevély sciták
Jó magyaroktol mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,
Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.

A jezsuita Zrínyi szemében természetesen a protestáns felekezetek térhódítása az elképzelhető legnagyobb bűn. A fent jellemzett barokk művészet éppen ezeket az “eltévedt bárányokat” kívánja visszacsábítani a “szép keresztyén hüt”-re. Az eposz szerint a török Magyarországra való betörése válójában Isten büntetése vallási tévelygéseinkért.

A jó eposz fontos ismérve az ellenfél ábrázolása. A történet középpontjába állított hős (jelen esetben a várvédő Zrínyi Miklós) csak akkor tud ereje teljében mutatkozni, ha hozzá méltó az ellenfele is. A második énekben így jellemzi Szulejmánt az író:


Igazat kell irnom, halljátok meg mastan,
Noha ellenségünk volt szultán Szulimán,
Csak aztot kivészem, hogy hiti volt pogán,
Soha nem volt ily ur törökök közt talán.

Az ötödik énekben pedig a vitézeket harcra buzdító kapitány szól így ellenfeléről:


Az is minekünk nagy tisztességünkre van,
Hogy maga ellenségünk szultán Szulimán.

A második énekben egy újabb eposzi elem (deus ex machina – isteni közbeavatkozás) erősíti meg a várvédő Zrínyiről alkotott hősképet. Ahogy az Íliász emberideálként mutatta meg Akhilleuszt, úgy a Szigeti veszedelemben a várkapitány a tökéletes vitéz mintaképe: Athleta Christi – azaz Krisztus katonája. Zrínyi imájára maga a Megváltó felel, és a keresztény lovagnak adható legnagyobb kitüntetéssel tiszteli meg:


…ím néked adok ily kegyelmet:
Martyromságot fogsz pogántul szenvedni,
Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.

Ebben a három sorban van Zrínyi merész témaválasztásának a titka is. Hisz az ostrom kimenetelének ismeretében felmerülhet bennünk a kérdés: miért épp egy magyar részről elveszített csatát választott eposzi témának? Hogyan lehet fenséges egy hősköltemény, amely a főhős seregének vereségével végződik? A válasz a keresztény alázat és önfeláldozás motívumában rejlik. Ennek első és legfontosabb példája Jézus Krisztus, aki odaadta életét a keresztfán, hogy megváltsa az emberiség bűneit. Sorsa a meggyilkolásával teljesedett be – éppen úgy, mint Zrínyié, akinek a magyarság bűnei miatt kellett megengesztelnie a haragvó Istent. Amilyen hülyeség mai ésszel ez a gondolat, annyira érvényes volt négyszáz évvel ezelőtt, és (ez vitathatatlan) nagyszerű műalkotásokat ihletett.

Fantasztikus finálét kerekít Zrínyi az eposz végére. Az utókor által “kirohanás”-ként emlegetett mozzanatot a végletekig lassítja. (Előzmény: a törökök sereg kedvét szegte az elhúzódó ostrom, és már a harc feladását tervezték, amikor elfogtak egy segélykérő levelet, amelyben Zrínyi tájékoztatja az osztrákokat a várvédők siralmas helyzetéről. Ezen felbuzdulva egy utolsó rohamot indított Szulejmán. Zrínyi nem akart gyáván bent égni a várban, ezért ötszáz vitézével elébe ment a halálnak.) Így emeli az író eposzi magasságba a várból való kirontás pillanatait:

És az várbul kimegyen nagy bátor szüvel,
Előtte törökök futnak szerte széllel;
Az piacon megáll, és szörnyü szemével
Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel.

Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul,
Szörnyü jüvendőket hordoz hatalombul.

Igy félnek törökök Zrini látásátul,
Mert tudják, nagy veszélyekre rájok burul.
Zrini piacon is nem maradhat lángtul,
Azért lassan ballag az külső kapubul.

A részlet hemzseg az eposzi eszközöktől: túlzás, lassítás, nagyívű hasonlat. A továbbiakban már szinte extázisban “közvetíti” az eseményeket a dédunoka Zrínyi, biztosítva ezzel az olvasói beleélést is. A csata tetőpontján szembekerül a két vezér – és amikor már éppen megmosolyognánk, hogy a fölényben lévő sereg vezetőjét egy suhintással megöli az ostromlott vár “lassan ballagó” kapitánya, akkor elhangzik az eposz legnagyobb mondata:

Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak
Dicséretit ennek hatalmas próbának.

Tehát minden a hatalmas isteni terv része: a törökök Magyarországra jövetelétől egészen Zrínyi hősi haláláig. Mert bizony a szultán halála után felocsúdó janicsárok lőni kezdenek a kapitányra, akit végül a fejébe és mellkasába fúródott golyók terítenek le. Üdvözülésük biztos tudatában a magyarok közt “nagy vigasággal s örömmel hal minden”, mert pontosan tudják mi következik: az égből küldött angyali sereg Gábriel vezetésével a mennybe viszi a vitézeket, akik a kereszténység vértanúiként adták életüket.

Zseniális fordulattal zárul az eposz: az isteni ihlet csapját egyszerűen elzárják felülről:

Egész angyali kar szép musikát kezdett,
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.

megosztás
A nevetés a pórt felszabadítja az ördög iránti félelem alól, hiszen a bolondok ünnepén az ördög is szegény és együgyű, tehát ellenőrizhető. Ám ez a könyv azt taníthatná, hogy aki az ördög iránti félelem alól fel tud szabadulni, az tud valamit.

[A történet 1327-ben egy olaszországi bencés rendi kolostorban játszódik, ahová Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és tanítványa, Melki Adso érkeznek a történet elején. Vilmosnak elsődleges feladata az, hogy a pápa és a ferencesek tárgyalásait készítse elő, de közben elkezd nyomozni egy gyilkosságsorozat ügyében is. A kihallgatások során kiderülnek a kolostor könyvtárának titkai. Az alábbi részletben a kódexek tréfás képekkel való illusztrálásából indul az elmélkedés:]

– Nos tehát – kezdte Vilmos –, miről is esett szó aznap, amikor Adelmus miniatúráiról vitatkoztatok?

– Hallhatta atyám tegnap. Jorge azt mondta, hogy nem szabad nevetséges képekkel díszíteni olyan könyveket, amelyekben az igazság van megírva. Venantius erre azt mondta, hogy az élcek és a szójátékok még Arisztotelész szerint is az igazság jobb megismeréséhez segítenek hozzá, minekokáért a nevetés nem lehet rossz dolog, hiszen, lám, az igazság eszközévé válhat. Mire Jorge azt mondta, hogy emlékezete szerint Arisztotelész az ő Poétiká-jában beszélt effélékről, éspedig a metaforákkal kapcsolatban. De Arisztotelész a poézisről beszél, márpedig az igen alantas doktrína, és koholmányokból él. Venantius erre azzal vágott vissza, hogy a zsoltárok is költői művek, és metaforákat használnak, mire Jorge méregbe gurult, s azt mondta, hogy a zsoltárok isteni ihletésű művek, és azért használnak metaforákat, hogy az igazságot terjesszék általuk, a pogány poéták ellenben a hazugság terjesztése és merő szórakoztatás céljából használnak metaforákat, ami engem fölöttébb sértett...

– Miért?

– Mert retorikával foglalkozom, és sok pogány poétát olvasok, és tudom... vagyis hiszem, hogy szavaik keresztény természetű igazságokat is közvetítenek... Elég az hozzá, hogy ekkor, ha jól emlékszem, Venantius további könyvekkel hozakodott elő, és Jorge nagyon mérges lett.

– Mely könyvekkel?

- Venantius, aki nagyon jól tud... tudott görögül, azt mondotta, hogy a Poétika második részét Arisztotelész kimondottan a nevetésnek szentelte, s hogy tehát ha egy hozzá foghatóan nagy filozófus egész könyvet írt a nevetésről, a nevetés bizonyára fontos dolog. Jorge erre azt mondta, hogy számos egyházatya a bűnnek is egész könyveket szentelt, mert a bűn is fontos, ámde rossz dolog, mire Venantius azt mondta, hogy az ő legjobb tudomása szerint Arisztotelész úgy beszél a nevetésről, mint jó dologról s az igazság eszközéről, mire Jorge gúnyosan megkérdezte tőle, hogy vajon olvasta-e is netán Arisztotelésznek eme könyvét, mire Venantius azt felelte, hogy olvasni mindeddig senki sem olvashatta, mert többé nem került elő, és talán el is veszett.

[Nem veszett el, van egy példány belőle a kolostorban. Ám ennek titkát a könyvtáros Jorge (akár mások élete árán is) megőrzi. Miután Vilmosban összeáll a kép a gyilkosságról, egy kihallgatásban próbálja vallomásra bírni a vak Jorgét:]

– Az utolsó kéziratot akarom látni – mondta Vilmos – abban a kötetben, amely egy arab meg egy szír nyelvű részt és egy Coena Cypriani-interpretációt vagy -másolatot foglal magában. Azt a könyvet akarom látni, amelyet te olvasás után megkaparintottál; onnan idehoztad, itt elrejtetted, s ravaszul védelmezted, de nem semmisítetted meg, mert könyvet egy magadfajta ember nem semmisít meg, csupán elzár, nehogy bárkinek is a kezébe kerüljön. Arisztotelész Poétiká-jának a második könyvét akarom látni, amelyről mindenki azt hiszi, elveszett, vagy meg sem íródott, s amelynek te talán a legutolsó példányát őrződ.

– Nagyszerű könyvtáros lehetett volna belőled, Vilmos – mondta Jorge elismerőleg, egyszersmind szomorúan. – Tehát mindent tudsz. Gyere, azt hiszem, van ott egy zsámoly az asztal túloldalán. Ülj le, tessék, itt a jutalmad.

Vilmos leült, elkérte tőlem a mécsest, és maga elé tette, alulról világítva meg így Jorge arcát. Az öreg fölemelt egy előtte heverő kötetet, és átnyújtotta Vilmosnak. Ráismertem a kötésére: ezt a könyvet néztem én az ispotályban arab kódexnek.

– Akkor hát olvasd, lapozgasd csak, Vilmos – mondtaJorge. – Tiéd a győzelem.

Vilmos merően nézte a könyvet, de nem nyúlt hozzá. Kámzsájába kotort, egy pár kesztyűt vett ki belőle, és felhúzta, de nem a saját, lyukas ujjú kesztyűjét, hanem azt, amelyet Severinus viselt, amikor halva találtuk. Lassan felütötte a kötet kopott, töredezett fedelét.

S ekkor ez a bámulatos emlékezőtehetségű olvasó, aki immár negyven esztendeje ismételgetett magában mindent, amit még szerencsésebb, látó korában olvasott, fölemelte a fejét, és szavalta:

– „Amikor Isten elnevette magát, született hét istenség, világnak kormányzói; amikor felkacagott, fényesség lett, a második kacagásra megjelent a víz, kacagásának hetedik napján pedig megjelent a lélek...” Őrültség. Akárcsak az utána következő darab, a Coená-t kommentáló, sok-sok hatökör egyikének az írása... Hanem hát téged nem ezek érdekelnek.

„Az első könyvben a tragédiáról szóltunk s arról, hogy szánalmat és félelmet keltvén a tragédia miképp idézi elő ezeknek az érzelmeknek a megtisztulását, ígéretünkhöz híven most a komédiáról (valamint a szatíráról és a mimusról) fogunk szólni, s kifejtjük, hogy a komédia a nevettetés révén miként tisztítja meg a nevetségesség érzését. Már a lélekről szóló könyvben említettük, hogy ez mennyire figyelemre méltó érzés, kifejtvén, hogy minden állatok közül egyedül az ember képes nevetni. Először is tehát meghatározzuk, miféle cselekedeteknek utánzása a komédia, majd szemügyre vesszük, mely módokon ingerel nevetésre, és megállapíthatjuk, hogy ezt vagy a cselekvés, vagy a beszéd útján teszi. Kifejtjük, hogy ami a cselekvést illeti, a mulattató hatást a jobbnak a rosszabbhoz vagy a rosszabbnak a jobbhoz való hasonlítása, a csalás és ámítás, a képtelenség és a természeti törvények megsértése, a jelentéktelenség és a következetlenség, a szereplők lealacsonyítása, a bolondos és közönséges némajátékok alkalmazása, a diszharmónia, a minél méltatlanabb tárgy választás kelti. Kifejtjük továbbá, hogy a beszéddel való mulattatáshoz ellenben a különböző jelentésű, de hasonló és hasonló jelentésű, de különböző szavak összekeverése, a fecsegés és az ismétlés, a szójátékok, a kicsinyítések, a hibás kiejtés és a barbarizmusok szolgálnak eszközül...”

Vilmos nehezen fordított, keresgélte a megfelelő szavakat, meg-megakadt. S közben mosolygott, mint aki ezt várta, erre számított. Az első oldal után, mintha a többire már nem is volna kíváncsi, abbahagyta a felolvasást, és sietve tovább akart lapozni, ám egykettőre ellenállásba ütközött, mert a fölső széleken és a lapélek mentén az oldalak összetapadtak, mint rendesen, ha a nedvesség és a penész amolyan ragacsos csirizfélét izzaszt ki a papirost alkotó matériából. Jorge felfülelt rá, hogy a lapzizegés abbamarad.

– Rajta csak, olvasd, lapozgasd – biztatta Vilmost. – A tiéd, megszolgáltad.

Vilmos elnevette magát, szemlátomást jól mulatott:

– Eszerint mégsem tartod olyan sokra az eszemet, Jorge! Nem tudod, hogy kesztyűt húztam, így aztán ügyetlenek az ujjaim, nem tudom a lapokat széjjelválasztani egymástól. Csupasz kézzel kellene folytatnom, meg-megnyalva az ujjaim hegyét, amiképpen ma reggel is tettem, amikor a szkriptóriumban, olvasás közben egyszerre csak ez a rejtély is megoldódott előttem; s addig-addig lapozgatnék így, míg kellő mennyiségű méreg nem kerül a számba. Tévedek?

Azért bizonygatod magadnak, hogy ez az egész história isteni terv szerint alakult, mert így kendőzöd el önmagád előtt, hogy közönséges gyilkos vagy.

– Én nem öltem meg senkit. Mindenki a saját végzetét követve, a saját bűnei miatt bukott el. Én csupán eszköz voltam.

– Tegnap azt mondtad, hogy Júdás is eszköz volt. De azért csak elkárhozott.

– Nem félek a kárhozattól. Az Úr majd feloldoz, mert tudja, hogy amit tettem, az ő dicsőségéért tettem. Az volt a kötelességem, hogy megvédjem a könyvtárt. Mondd, hogyan találtad ki, hogy Arisztotelész második könyvéről van szó?

– Bizonyos, hogy a nevetésre szórt átkaid, vagy az a kevés, amit a másokkal folytatott vitádról hallottam, önmagában nem lett volna elegendő. Venantius néhány feljegyzése volt segítségemre. Első pillantásra nem fogtam fel az értelmüket. Olvastam már valami effélét: most, a napokban ellenőriztem. Arisztotelész hozza föl ezeket a példákat már a Poétika első könyvében és a Retoriká-ban is. Azután eszembe jutott, hogy Sevillai Izidor szerint a komédia tárgya a stupra virginum s az amores meretricum... Lassanként fölsejlett előttem, milyen is kell hogy legyen ez a második rész. Nagyjából el tudnám mondani neked az egészet, meg sem kell néznem hozzá, mi van a mérgezett lapjaira írva. A komédia a komai-ban, vagyis a falvakban születik, ahol is a parasztok egy-egy lakoma után vidám ünnepségeket csapnak. Nem hírességekről és hatalmasságokról, hanem alantas és nevetséges, de sohasem gonosz emberekről szól, és a szereplők a végén nem halnak meg. Azzal kelt nevetséges hatást, hogy megmutatja e közönséges emberek hibáit és bűneit. Arisztotelész itt a nevetésre való késztetést jótékony erőnek tartja, mely segíthet a megismerésben, amikor is találós kérdésekkel vagy váratlan metaforákkal keltve meglepetést, elferdíti ugyan a dolgokat, mintha csak hazudnék, ám valójában kényszerít bennünket, hogy figyeljünk csak oda jobban, és azt mondatja velünk: lám-lám, hát így álltak a dolgok, s én nem is tudtam. Az igazságra törekedvén rosszabbnak mutatni az embereket és a világ dolgait, rosszabbnak annál, amilyenek vagy amilyennek hisszük őket, és feltétlenül rosszabbnak, amilyennek a hősköltemények, a tragédiák és a szentek életéről szóló történetek ábrázolják tárgyukat. Jól mondom?

– Elég jól.

– Most pedig áruld el – fohászkodott neki Vilmos –: miért? Miért épp erre a könyvre vigyáztál olyan nagyon, és annyi sok másikra miért nem? Bűbájosságról szóló traktátusokat, akár még istenkáromlással teli írásokat is rejtegettél, de nem bármi áron, nem gyilkosság árán; e miatt a mű miatt azonban kárhozatba taszítottad szerzetestestvéreidet, és elkárhozol te magad is! Miért? Annyi más könyv is beszél a komédiáról, annyi sok írás magasztalja még a nevetést. Miért épp ettől rémültél meg úgy?

– Mert ezt a Filozófus írta. Annak az embernek mindegyik könyve lerombolt valamit a kereszténység évszázadok során felhalmozott bölcsességéből. Az egyházatyák elmondták, mit kell tudni az Ige hatalmáról, de Boethius csak kommentálta a Filozófust, s az Ige isteni misztériuma máris átváltozott a kategóriák és szillogizmusok emberi paródiájává. A Genezis könyve elmondja, mit való tudni a világegyetemről, de csak rá kellett bukkanni a Filozófus fizikai tárgyú könyveire, és a mindenséget ki-ki máris érzéketlen, iszamós matériának látta, az arab Averroës pedig úgyszólván meggyőzte az emberiséget, hogy a világ örökkévaló. Mindent tudtunk már az isteni nevekről, amikor az a Domonkos-rendi, akit Abbo temetett el, hagyta, hogy a Filozófus megszédítse, és a természetelv útját járva, nagy kevélyen új neveket adogatott. A kozmosz az Areopagita szerint megnyilatkozik annak, akinek van szeme, hogy lássa odafönn a példás ősök fényzuhatagát, de így e világi jelek készlete, megannyi utalás lett belőle, hogy meg tudjunk nevezni holmi elvont mozgatóerőt. Azelőtt az eget néztük, és a matéria iszapját haragos pillantásra méltattuk csupán, most ellenben a földet bámuljuk, és az égben a föld tanúsága alapján hiszünk. A Filozófus, akire ma már a szentek és a pápák is esküsznek, minden egyes szavával fejtetőre állította a világ képét. Odáig azonban nem jutott, hogy Isten képét is fejtetőre állítsa. Ha ez a könyv szabad értelmezés tárgyává válik... vált volna, ledőlt volna az utolsó korlát is.

– De hát mi rémített meg úgy abban, amit a nevetésről mond? Ezt a könyvet eltüntetheted, de a nevetést nem.

– Nem, azt nem. A nevetés a testünk gyengesége, romlottsága, otrombasága. Paraszti kedvtelés, ittas ember zabolátlansága; nagy bölcsen az egyház is megtűri az ünnepi, farsangi, vásári alkalmakat, mint megannyi nappali magömlést, csapolódjanak csak a kedvek, annál kevesebb tere lesz így a másfajta vágyaknak, másfajta óhajoknak... Csakhogy a nevetés így megmarad hitvány dolognak, együgyűek mentsvárának, pórok megszentségtelenült misztériumának. Megmondta az apostol is: jobb házasságban élni, mint égni. Jobb nevetnetek, a lakoma végén, minekutána kiürítettetek korsót és palackot, jobb a rendet kifigurázó, mocskos kis paródiáitokon röhögnötök, mintsem az Isten akaratából fönnálló rend ellen lázadoznotok. Válasszatok bolondok királyát, merüljetek nyakig a szamár- és disznóliturgiában, féktelenkedjetek fejen állva a szaturnáliáitokon... De itt, itt... – kopogtatta meg Jorge a Vilmos tenyerébe simuló könyv mellett az asztalt –, itt a nevetés gyökerestül más értelmet kap, művészetté magasztosul, megnyílnak előtte a tanult emberek világának kapui, bölcselet és csalárd teológia tárgya lesz... Tegnap magad is láttad, hogy az együgyűek miként agyalják ki és valósítják meg a legzavarosabb eretnekségeket is, fittyet hányva Isten és a természet törvényeire. Az együgyűek azonban maguk ítélik kárhozatra önmagukat, önnön tudatlanságuk áldozataivá lesznek, az ő eretnekségükkel az egyház remekül elbír. A Dolcino-félék pallérozatlan eszeveszettsége sohasem fogja kibillenteni helyéből az isteni rendet. Eztán is erőszakot hirdet, és erőszak végez vele, nem hagy nyomot, véget ér, amiképpen véget ér a farsang is, és mit számít, ha míg tart az ünnep, beköszönt a földön egy-egy rövid időre a fordított világ vízkeresztje! Az a fontos, hogy a tett ne váljék tervvé, hogy ne adódjék olyan latin, melyre ez a köznyelv lefordítható lenne. A nevetés a pórt felszabadítja az ördög iránti félelem alól, hiszen a bolondok ünnepén az ördög is szegény és együgyű, tehát ellenőrizhető. Ám ez a könyv azt taníthatná, hogy aki az ördög iránti félelem alól fel tud szabadulni, az tud valamit. Amikor nevet, mikor bor bugyog le a gégéjén, a pór úgy érzi, a maga ura, mert felforgatta úr és szolga viszonyát; ez a könyv azonban megtaníthatná a tanult embereknek, miféle agyafúrt és immár tiszteletre méltó fortélyokkal igazolhatják ezt a felfordulást. Az értelem művévé válnék az, ami a pór megfontolatlan tettében szerencsére még csupán bendőjének a műve. A nevetés az ember sajátja, és ez jól mutatja bűnös korlátoltságunkat. Ebből a könyvből azonban hány és hány magadfajta romlott elme vonná le azt a végső szillogizmust, hogy az ember célja a nevetés! A nevetés néhány pillanatra feledteti a pórral a rettegést. Csakhogy a törvény épp ez által a rettegés, azaz valódi nevén: istenfélelem által érvényesül. S ebből a könyvből luciferi szikra pattanhatna ki, új tűzözönbe borítva a világot; a nevetés pedig a félelem szertefoszlatásának új, még Prométheusz által sem sejtett tudományává lenne. A pór, amikor épp nevet, mit sem törődik a halállal; hanem utána, ha vége a mulatságnak, a liturgia az isteni terv szerint ismét ráparancsolja a halálfélelmet. Ez a könyv új, pusztító törekvést gerjeszthetne: váltsuk meg magunkat a félelem alól, így pusztítsuk el a halált. És mivé lennénk mi, bűnös teremtmények, a tán legbölcsebb, legszívmelengetőbb isteni adomány, a félelem nélkül? A mesterek és az atyák tanításaiból hosszú évszázadokon át párlódott le illatos esszenciaként a szent tudás, melynek célja, hogy magasztos gondolatokkal váltson meg az alantasság nyomorúságától és kísértéseitől. Ez a könyv meg, csodaszernek kiáltva ki a komédiát, a szatírát és némajátékot, azt állítva, hogy ezek a hiba, a bűn, a gyengeség ábrázolása révén megtisztítanak a szenvedélyektől, arra serkentené a hamis bölcseket, hogy (ördögi fordulattal) az alantas elfogadása révén próbálják megváltani azt, ami magasztos. Ebből a könyvből az a gondolat következnék, hogy az ember, ha tetszik (s mint a te Baconod a természeti mágia érvén sugallta is), paradicsomi bőséget is óhajthat magának itt, e földön. Ez az, aminek nem szabad, aminek nem lehet bekövetkeznie. Nézd a kis barátokat, akik szégyenszemre azzal a bolondos paródiával, a Coena Cypriani-val mulatják magukat. Micsoda ördögi kiforgatása az a szentírásnak! Mégis ők közben tudják, hogy rosszat cselekszenek. Ám attól a naptól fogva, hogy a Filozófus igazolná a zabolátlan képzelet szélsőséges játékait, jaj, bizony attól fogva középre lódulna, ami addig a szélen volt, a közép pedig nyomtalanul eltűnnék. Isten népe a terra incognita szakadékaiból előözönlött szörnyetegek gyülekezetévé válnék, az ismert föld pereme lenne a keresztény birodalom szíve közepévé, Péter trónusát arimaspusok, a monostorokat manók foglalnák el, s a könyvtárak nagy hasú és hatalmas fejű törpék őrizetére maradnának! Szolgák diktálnák a törvényt, mi pedig (de te is, úgy ám) engedelmeskedni tartoznánk a teljes törvénynélküliségnek. Azt mondta egy görög filozófus (s idézi is itt Arisztotelészed, mint cinkosát, mint alávaló auktoritást), hogy ellenfeleink komolyságát kacajjal zúzzuk szét, a kacajjal viszont komolyságot helyezzünk szembe. Atyáink meghozták a maguk bölcs döntését: ha a pórok mulatsága a nevetés, akkor a póri szabadosságot a szigor tartsa féken, a szigor törje és félemlítse meg. S a pórnak nincsenek meg rá az eszközei, hogy addig finomítsa a nevetését, míg fegyverként nem tudja használni a papi komolyság, az ő pásztorai ellen, akiknek dolguk, hogy az örök élet felé tereljék, és megóvják őt a has, az ágyék, az étel és mind a szennyes kívánságok csábításaitól. De ha valaki egy szép napon a Filozófus szavaira hivatkozva, következésképpen maga is filozófusként szólva, éles kardot kovácsolna a nevetés művészetéből, ha a meggyőzés retorikáját felváltaná a gúny retorikája, ha azt az érveléstant, mely a megváltás képeit rakosgatja össze türelmes és üdvösséges munkával, olyan érveléstan váltaná fel, mely a legszentebb és legmagasztosabb képzeteket sorra mind széjjelzilálná, ó, azon a napon neked is véged lenne, Vilmos, a tudományoddal együtt!

– Miért? Harcba szállnék, az eszemet helyezném szembe a mások eszével. Csak jobb világ lenne az, mint emez, ahol Dolcino tüzét és izzó vasát Bernard Gui tüze és izzó vasa győzi le!

– Addigra már téged is behálózna az ördög. Az ellenfélhez sodródnál Armageddon mezején, ahol a végső összecsapásra sor kerül. De azon a napon az egyháznak még egyszer, utoljára, fegyvert kell ragadnia. A káromlás nem ijeszt bennünket, mert az Istent átkozó szavakban is a lázadó angyalokat megátkozó Jehova haragjának eltorzított képére ismerünk. Nem ijeszt bennünket az erőszak sem, hiába öldös valaki papokat holmi megújulási hóbort igézetében, mert Izrael népét is ugyanez az erőszak igyekezett elpusztítani. Nem ijeszt bennünket a donatista zordsága, a circumcelliós öngyilkos őrülete, a bogumil bujasága, az albigens kevély tisztasága, a flagelláns vérszomja, a szabad lélek testvéreinek rosszba szédülése: ismerjük mindőjüket, és tudjuk, miféle az ő bűneik gyökere: ugyanaz, ami a mi istenességünké is. Nem félünk tőlük, mi több: tudjuk, miképpen kell őket elpusztítani, azaz hagyni, hadd pusztítsák csak el önmagukat, pimaszul a zenitig szökkentve a nadírjuk mélységes mélyén születő halálvágyat. Sőt, mondhatni, hasznos nekünk az ő létezésük, beleillik Isten tervébe, hiszen bűnük csak serkenti a mi erényességünket, istenkáromlásuk a mi dicshimnuszt zengő hangunkat acélozza, parttalan vezeklésvágyuk a mi áldozatkészségünk medrét egyengeti, ugyanúgy, amiképpen a sötétség fejedelmére, annak lázadására és elkeseredésére is szükség volt, hogy minden reménységek okának és céljának, Istennek a dicsősége még jobban fényeskedhessék. Ám ha egy napon, s már nem póri kivétel, hanem szigorú tudomány, cáfolhatatlan szentírás-magyarázat gyanánt is, elfogadhatóvá válnék, és rnár nem gépiesnek, hanem fennkölt és nagyszerű színben tűnnék fel a kinevetés művészete, ha egy napon valaki egyszer csak azt mondhatná (és ha lenne, aki meghallgatja): „Kacagok az Ige megtestesülésén...” akkor fegyvertelenek lennénk, nem tudnánk feltartóztatni az istenkáromlást, mert az sorakozót fúvatna a testi matéria sötét erőinek, a szellemesben meg a böfögésben megnyilatkozó erőknek, s a böfögés és a szellentés önhatalmúlag kisajátítaná akkor azt a jogot, mely egyedül a lelket illeti meg, tetszése szerint áramolván bárhova!

– Lükurgosz szobrot emeltetett a nevetésnek.

– Ezt Cloritiusnál olvastad, abban az irományában, amelyben a mimusokat igyekszik felmenteni az istentelenség vádja alól, és elmondja, miként gyógyította meg a betegét egy orvos azzal, hogy megkacagtatta. Mi szükség volt meggyógyítani, ha egyszer Isten úgy határozott, hogy véget vet földi idejének?

– Nem hinném, hogy kigyógyította a nyavalyából. Csak megtanította rá, hogy nevessen azon a nyavalyán.

– A nyavalyán nem fog az ördögűzés. El kell pusztítani.

– A beteg testével együtt.

– Azzal, ha kell.

– Te magad vagy az ördög – mondta akkor Vilmos.

Jorge ezt szemlátomást nem értette. Ha nem világtalan, most bizonyára döbbent tekintettel mered Vilmosra.

– Én? – kérdezte.

– Igen, becsaptak téged. Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság. Az ördög komor, mert tudja, hova tart, és mert mindig oda tart, ahonnan jött. Te vagy az ördög, és a sötétben élsz, úgy, mint az ördög. Ha meg akartál győzni, hát nem jártál sikerrel. Gyűlöllek téged, Jorge, és ha tehetném, pucérra vetkőztetnélek, a feneked lyukába madártollakat dugdosnék, az arcodat kipingálnám, hogy olyan legyél, mint a mutatványosok vagy a bohócok, és levinnélek, és végigzavarnálak az egész apátságon, hogy a szerzetesek kinevessenek és többé ne féljenek. Szeretnélek mézzel bekenni, s aztán tollba hempergetni, és pórázon vezetni, vásárokban mutogatni téged, kikiáltani országnak-világnak: ez itt az igazságról szónokolt, s azt mondta nektek, hogy az igazság halálízű, és ti a szavainak nem hittetek, de a komorságának igen. Hát én most meg azt mondom nektek, hogy a lehetőségek szédítő végtelenjében Isten engedelmével egy olyan világot is elképzelhettek, ahol az igazság állítólagos szószólója nem egyéb ostoba szajkónál, aki réges-rég tanult szavakat ismételget csupán.

– Te az ördögnél is rosszabb vagy, te ferences – mondta erre Jorge. – Pojáca vagy, akárcsak az a szent, aki világra hordott benneteket. Olyan vagy, mint a te Ferenced, aki de toto corpore fecerat linguam, aki a prédikálás érvén bohócmutatványokat csinált, aki aranypénzeket nyomott a fösvény markába, hogy felbosszantsa, aki szentbeszéd helyett rázendített a Misereré-re, hogy megalázza ájtatosságukban az apácákat, aki franciául koldult, s egy fadarabbal hegedűst utánzott, aki a torkos fráterek bosszantására csavargónak öltözött, aki meztelenül a hóba hevert, állatokkal és fűvel-fával beszélgetett, még Krisztus születésének misztériumából is falusi mutatványt csinált, birkabégetést utánozva idézte fel a betlehemi bárányt... Remek iskola volt... Nemde ferences volt az a Diotisalvi nevű firenzei barát is?

– Hogyne – mosolyodott el Vilmos. – Aki elment a prédikáló barátok kolostorába, s ott azt mondta, csak úgy fogad el ételt, ha előbb adnak neki egy darabkát János testvér ingéből, hogy ő azt ereklyének eltehesse; aztán amikor megkapta, fogta, s kitörölte vele az ülepét, majd a latrinába hajította, egy rúddal utánanyúlt, s a trágyában kotorászva azt kiabálta: „Jajjaj, testvérek, segítsetek, a szent ereklyét az árnyékszékbe pottyantottam!”

– Lám, mennyire tetszik neked ez a história! Csak nem akarod elmesélni annak a másik ferencesnek, Paolo Millemosche testvérnek az esetét is, aki egyszer elcsúszott a jégen, a körülállók csúfolni kezdték, és valaki azt kérdezte, nem kívánna-e maga alá valami finomabbat; mire ő így felelt: dehogyisnem, a feleségedet... Hát így kerestétek ti az igazságot.

– Így tanította Ferenc az embereket, hogy a dolgokat máshonnan nézzék.

– De megfegyelmeztünk benneteket. Láthattad tegnap a rendtársaidat. Visszatértek a mi sorainkba, már nem beszélnek úgy, mint az együgyüek. Az együgyűek ne beszéljenek. Ez a könyv igazolta volna azt az eszmét, hogy az együgyűek beszéde valamiféle bölcsességet hordozhat. Ezt kellett megakadályozni, ezt akadályoztam én meg. Azt mondod, én vagyok az ördög. Nem igaz. Én az Isten keze voltam.

– Isten keze nem takargat, hanem teremt.

– Vannak olyan határok, amelyeket nem szabad általlépni. Isten úgy akarta, hogy némely térképekre ráírassék: hic sunt leones.

– A szörnyetegeket is Isten teremtette. Téged is. És azt akarja, hogy mindenről szó essék.

Jorge előrenyúlt, és remegő kézzel magához húzta a könyvet. Fordítva tartotta, hogy Vilmos tovább olvashassa.

– Igen? – kérdezte Jorge. – Akkor miért hagyta, hogy ez az írás elkallódjék az évszázadok során, s csak egyetlen másolata maradjon meg; hogy annak a (ki tudja, hová lett) másolatnak a másolata hosszú esztendőkön át egy görögül nem is tudó hitetlennek a kezére jusson, s azután egy ódon könyvtár rejtekén heveredjen elfeledetten, míg engem, engem és nem téged, oda nem vezérelt a gondviselés, hogy megtaláljam, elhozzam, s még további esztendőkig rejtegessem? Tudom, úgy tudom, mintha gyémántbetűkből olvasnám ki, mert az én szemem sok mindent lát ám, amit te nem látsz, tudom, hogy ez volt az Úr akarata, s én ezt az akaratot követve tettem, amit tettem. Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.

megosztás
Így vélekedik a jezsuita főpap a nők öltözködéséről: "Isten az itílet napján meg nem ismeri és magátúl elkergeti, a kiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét láttya. Mert a czifra őltözet, a festett orcza; kurvák és bordélyok zászlója."

Adná Isten, keresztyének, ne volnának most oly hívei az ördögnek, kik fiokat, leányokat néki áldoznak. Nincsenek bezzeg, kik gyermekek teste ölésével kedvét keressék a sátánnak, de jaj, ki sokan vannak, kik fiok, leányok lelkét veszedelmesben áldozzák, hogy-sem ha testét megölnék? Valaki rosz erkölcsökben neveli, isteni félelemre és aítatosságra nem szoktattya gyermekét, mit mivel egyebet, hanem azok lelkét ördögnek adgya?

Látom, hogy a fiak nevelésére vagyon az atyáknak valami gondgyok mert iskolákba és udvarokba küldik, lovagolni, vadászni, puskázni tanítgattyák őket; de a lányok nevelésében nagy gondviseletlenség va­gyon; mert csinnyosgatás, ruha-czifrázás, gangoson lépés, az-az kevélységre-való tanítás minden nevelések.

Erre-nézve merem mondani, hogy tellyes életünk tekélletes vagy feslett állapattya az asszony-emberek nevelésétűl árad, mivel első nyólcz esztendőnket, az-az leggyengéb és hajlandób üdőnket, aszszony-emberek gond-viselése-alat tölgyük.

Mihent a téjtűl elfogják és szóllani s járni kezd a leány: futosson és jádzék magához egyenlő-üdős leány-gyermekekkel; de úgy, hogy az annya vagy más megért aszszony reá vigyázzon. Játczodozni a férfi-gyermekekkel vagy akár-mely kicsiny korokban is azokat ölelgetni-csókolni ne engedgyék a szülék, mert a kik társalkodásához kicsiny korokban szoknak, azok emlékezeti és szeretése alig ha holtig nem tart. (Ama pogány Cáto kivete a tanácsból egy fő embert, csak azért, hogy leánykája jelenlétében feleségét megcsókolta.) Ne csak ne lásson, de ne hallyon illetlen szókat a leány, és oly távúl járjon a gonosztúl, hogy azt ne is tudgya. Ne ércse a fajtalan szókat; szerelmeskedő beszédeket senki előtte ne említésen: hanem isteni féle­lemre és szeretetre gerjesztő históriákat ólcsanak elméjébe; aítatosságot csepegessenek szívébe; estveli és reggeli imádkozásokra szoktassák akadozó nyelvét; a templomba-menésre édesítcsék akarattyát; a mennyei dolgok böcsüllésére vidámítcsák értelmét.

Tudom, a kösségnek nagy része azt itíli, hogy nem jó írnyia és ol­vasni tanulni a leánynek; mert félő, hogy az olvasásból gonoszt tanúllyon; és ollyakat ne írjon, a miket nem kellene. De én üdvösséges dolognak itílem, hogy a keresztyén leány mingyárt kisded-korában vagy értelmes öreg aszszonytúl, vagy élemetes, jámbor, isten-félő em­bertűi olvasni tanúllyon és a szép dolgok olvasásából tekélletes erkölcsö­ket vegyen.

Bolondság az aszszony-embernek hadakozó dolgokat olvasni, kár­hozat a szerelmes históriákat forgatni, mellyekből halálos méregnél, az-az veszedelmes gonoszságnál egyebet nem vehetni. Ah! mely nagy esztelenség az atyáktól vagy férjektűl, ha virág-énekeket, szerelmeskedésről irt könyveket adnak feleségek, leányok kezébe? Olajt öntenek ezek a tűzre, mellyel felgerjed a bujaság. Mérget osztogatnak, mellyel megöletik a lélek. És hogy nyilvábban szóllyak, a kik szerzik, a kik éneklik a virág-énekeket, országos kerítők, közönséges kutakat mérgesítők. És mivel nem elégedvén magok gonoszságával, egyebeknek tőrt vetnek, mindazokban a gonosz indulatok vétkeiben részek vagyon, mely az ilyen ének hallásból vagy olvasásból gyuladoznak, és nincs oly büntetés, melyet nem érdemlenek.

De mindenek-felet szüzessége tisztaságát szeme fényénél inkáb böcsüllye és oltalmazza a leány, mert annál nagyob kincse nincsen. Az pedig oly dolog, hogy ha egyszer elveszti, mászor fel nem talállya.

Ha titkon maradna és soha ki nem tudódnék-is az eset, de lelki­ismeret oly kemény furdalásokkal fárasztja szívét az elesett leánynak vagy aszszony-embernek, hogy halált kellene inkáb szenvedni, hogy­sem ennek a házi-hóhérnak szűnetlen kínzásit viselni. Ha valaki szemét reá veti, mingyárt szívébe ütközik, hogy taláni ért az valamit gonoszságában. Ha láttya, hogy súgnak, ottan azt gondollya, hogy az ő vétkéről suttognak. Ha szó esik a feslett életrűl, azt álíttya, hogy ő-rólla példáznak. Egy zördűlés légyen a házban, azt tudgya, hogy kiterjedett dolga és ő-reá vigyáznak. Mindenekkel félbe beszél, a kirűl gya­nakodik, hogy megsajdította vétkét, retteg mindenkor tőlle, hogy szemére ne vesse feslettségét. Egy-szóval, halál az ő élete, mely min­denkor retteg, mindenkor kedvetlen és bátortalan. Ezek a belső kínzások, noha a gonosz férfiat-is sújtogyattyák, de sokkal inkább leányt és aszszonyt; eggyért azért, mert természet-szerént félelmes az aszszony. Másért azért, mert sokkal rútab a fajtalanság az aszszonyban, hogy-sem a férfiban. A férfiban sok jóságok lehetnek, úgy­mint vitézség, okosság, tudomány, mesterség, igazság, tiszta élet; ezek közzűl ha egybe megfogyatkozik-is, csak légyen a többiben tekintete tűrhető. Az aszszony-emberben pedig a tiszta szermérmetesség az szükséges, hogy bár se szép, se gazdag, se gond-viselő ne légyen, böcsületessé teszi őtet a tisztaság; de ha e nélkül találtatik, nincsen semmi bőcsülletes benne.

Első az: hogy rejtve és magán maradgyon, szem előt és férfiak közöt ne forogjon a leány. Oly hatalmat vett az ördög a világon, oly sokan fogják pártyát és segítik az gonosz szándékát, hogy mihelyt emberek-közzé lépünk, minden érzékenségünk ablakán halál mégyen lelkünkre, mert mindenüt példát látunk a gonoszra esztent a feslettségre.

Nem kívánkoznék bezzeg a leány-aszszony piaczra vagy lakodalom­ba menni, ha meggondolná, hogy itílő-mesterek eleibe mégyen, kik erkölcséről és tisztességérűl törvényt tesznek. És soha magát úgy nem viselheti, hogy kárhoztató sentencziát ne nyerjen. Ha keveset szól vagy halgat, parasztnak itílik, szaporáb szaváért csácsogó neve. Ha egy-ügyűn beszél, tudatlannak, értelmes szóllásáért álnak és csalárdnak mondatik. Ha nehezen felel, roszszúl nevelt: ha künnyen szónak adgya magát, szerelmeskedő; ha szemérmetesen halgat, kép­mutató; ha szépen öltözik, kevély: ha az öltözettel nem gondol, ocs­mány; ha valahová néz azt mongyák, hogy oda hajol szíve, a hová néz szeme. Egy-szóval, soha ollyat nem mívelhet a leány, hogy meg ne szóllyák, meg ne itíllyék, ne kárhoztassák. A mi pedig egy­szer reáragad, künnyen le nem mosatik; csak-nem holtig rajta-marad.

Othon üllyön, és ha a szükség kívánnya, hogy kimennven, annyával mennyen; és a férfiak közöt úgy légyen, mint-ha ellenségi közöt vol­na, kik legdrágáb kincsétűl meg akarnák fosztani.

Annak-okáért keresztyén leánynak tudni kell, hogy senkivel nem szabad néki szerelmeskedni, hanem csak férjével. Es mikor hízelkedő beszéddel hazudoz az ifiú legény, hogy halálra szereti őtet: bizonyoson hidgye hogy nem őtet szereti, hanem a maga gyönyörűségét, mellyet bé akar tölte­ni. Mint marad az-után a szegény leány tisztessége, és ha pokolba mégyen-e vagy Menyországba, semmi gongya arra; csak ő tölthessse ked­vét búja kívánságiban. Azért a keresztyén leány úgy hallya az ifiak dícsíretit, mint ördög incselkedésit, ajándékit úgy nézze, mint kígyó fúlákit.

Némellyek a leányok-közzűl elkerülik a szemtelen szerelmeskedést, de eszek, kedvek tánczra vész. Senki a tánczot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kéz-fogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú bezélgetések tetczenek melyekből ollyat tanúl az egy-ügyű leány, hogy tellyes életében megsirattya.

Azért az isten-félő keresztyén leány mint ördögi kísértetet, úgy tá­voztassa a tánczot.

Második szükséges dolog a szüzesség oltalmára az, hogy testének ne kedvezzen, a ki szereti a szüzességet, hanem az ifiuság tüzét szűnetlen bőjtöléssel vigyázassál, ostorozással és egyéb testi sanyargatásokkal. A testi öltözetet a mi illeti, arról törvényt szabott Isten, mikor Apostoli-által azt mondotta, hogy nem a hajok fodorgatása, aranyak fényeskedése, öltözetek czifrasága ékesíti a keresztyén asszonyt, hanem a szűnek Isten-előt-való tisztasága.

Ne kennye tehát a keresztyén leány orczáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítse verőfényre festett haját, de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hadgya fejét. Pésma-szagokkal ne füstölögjön, de dohosságot se szenvedgyen maga-körűi. Ér­téke-felet drágában ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát czifrázza, de, hogy fején vagy orczáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekíncse tükörében magát. És ha szép, eltekéllye, hogy meg nem rútíttya feslett élettel ékességét, ha rútacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölcsei szépegesse magát. Isten minket maga hasonlatosságára teremtett, Istenre támad és túdósbnak akarja mutatni magát a teremtőnél, valaki az Istentűl teremtetett ábrázatot idegen színekkel változtattya. Isten az itílet napján meg nem ismeri és magátúl elkergeti, a kiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét láttya. Mert a czifra őltözet, a festett orcza; kurvák és bordélyok zászlója.

Hogy az emberi nemzet tisztán és szentül szaporodgyék, hogy az atyák éllyenek fiokban és az Isten népi világ végéig megtartassák, a házasságot rendelte Isten, és azt hirdette hogy a ki leányát férjnek adgya, nem vétkezik, csak Isten-szerént légyen a házasság. Tizenhét vagy tizennyólcz esztendős korokban tanácsollya Plátó és Aristóteles a leányok házasítását, mivel akkor a szülésre és gyermek tartásra elégséges erejek vagyon. A férfiak házasulására pedig Aristóteles harminczhat esztendőt kíván.

A keresztyén leánynak nem szabad férjet keresni vagy házaságrúl szorgalmatoskodni, hanem édes szüléire bízza magát, kik őtet szere­tik; kik a világ állapattyát tudván, meszszére néznek, és jobban gon­dolkodhatnak szerencséjéről, hogy-sem maga a leány, ki othon rekeszt­ve élvén, nem tugya erkölcsét és állapattyát a férfiaknak. Sokan a szűlék közzűl pénznek adgyák, nem ember­nek gyermekeket, mivel csak arra néznek, hogy kedvek szerént való vőt talállyanak, ki előkelő, gazdag, nemzetes légyen, arra pedig keveset vigyáznak, micsoda alkalmatos az ő leányoknak, kinek holtig eggyüt kel élni jegyesével.

De mindenek-felet vallásra nézzen a keresztyén leány: meglássa, hogy római Anyaszentegyház engedelmes fia és tagja légyen, a kihez mégyen.

megosztás
A lovagköltők szerint a házasság önteltté és elbizakodottá teszi a férjeket, márpedig az udvari szerelemben jártas férfinak épp a türelmes alázat és a lankadatlan tökéletesedési vágy a legfőbb jellemvonása...

("Balassi kora" ppt letöltése)

(1.)
Korának legműveltebb embere – címeres botrányhős: talán ez a fogalompár jellemzi legjobban első klasszikusunk ellentmondásos figuráját. Ez a felelet bemutatja, hogyan jelenik meg a reneszánsz életfelfogás Balassi Bálint szerelmi költészetében.

(2.)
Kezdetnek nézzük a nyitó mondatban feldobott gondolatokat. A 16. század második felében járunk, Magyarország már évtizedek óta védi a keresztény Európát a hódító töröktől. A három részre szakított országban bátor végvárak állnak szemben a gyakran sokszoros pogány túlerővel.

(3.)
Balassi Bálintot, Zólyom várkapitányának fiát tudományokra és vitézségre nevelték, tizenévesen Nürnbergben tanult, huszonévesen pedig már kilenc nyelven beszélt. A reneszánsz műveltséget az erdélyi fejedelem mellett szerezte meg (kalandos úton: a fejedelem ellen lázadók oldalán fogságba esett, majd Krakkóba került, amikor Báthoryt lengyel királlyá választották). Édesapja halálakor (23 évesen) sok peres ügyet örökölt, és a bajokat később maga is tetézte: feleségül vette unokatestvérét (Dobó Krisztinát), és hozományul elfoglalta Sárospatak várát. Vérfertőzés és a felségárulás vádja szakadt rá, és felesége hamar el is vált tőle. A verseiben Júliának nevezett asszonyhoz fűződő szerelme még ennél is bonyolultabb, erről vallanak majd alábbiakban a művek.

(4.)
Félresikerült házassága előtt hat évig tartott fenn szerelmi viszonyt egy főúr feleségével, Losonczy Annával, akit később (saját válása és az asszony megözvegyülése után) feleségül is kért – sikertelenül. A költő érzelmi hullámzásai jól követhetők a tervezett kötetéből, amelyben számozta a verseit. Bár a reneszánsz mintára összeállított kötet mérföldkő a magyar irodalomban, háromszáz évig szinte senki nem tudja, hogy Balassi világi (nem egyházi) témájú verseket is írt. A Balassa-kódex ugyanis csak a 19. század végén kerül elő, ekkor fedezi fel az irodalomtudomány Balassi “lírai önéletrajzát”.

(5.)
Az itáliai reneszánsz költőt, Petrarcát követi Balassi abban, hogy verseit számozva helyezi egymás után – jelezvén, hogy sorrendben olvasva bizonyos érzelmi ív olvasható ki belőlük. Balassi esetében ez az ív a következő: a sok szerelemi tévutat bejárt ifjú végre régi szerelmében próbál megnyugodni, aztán sorozatos kudarcai mélységes csalódáshoz vezetnek. A kötet felosztásában az irodalomtudósok egyelőre nem tudnak megegyezni. A Balassa-kódex négy másoló (néhol eléggé összecsapott) munkája – annyi biztos, hogy Balassi számozta a verseket, és az valószínű, hogy a 33-nak fontos szerepe van benne.

(6.)
A reneszánsz életérzést akkor tudjuk érzékletesen jellemezni, ha szembeállítjuk a középkori egyház felfogásával. A gazdasági/politikai hatalmát kihasználó, Krisztus szelíd igéjét tűzzel-vassal hirdető egyház végletes, szélsőséges képet festett az emberről. Az üdvösségre szánt lelket a pokolba húzó test ellenségévé tette. A papok szerint rövid földi létünk egyetlen célja az, hogy mértéktartó (sőt: önsanyargató) életet élvén szolgáljuk túlvilági üdvösségünket. (Magyarul: hajtsunk fejet a földesúrnak, fizessük az egyházadót, imával /vagy készpénzzel/ vezekeljünk bűneinkért, nehogy a végítéletkor dühös oroszlánként visszatérő Jézus bűnben találjon minket, mert akkor jaj lesz nekünk…)
A középkor nevelési elveit jól mutatja Pázmány Péter kis könyve, a Mint kel a keresztyén leányt nevelni. Ebből megtudhatjuk, hogy Isten hűséges leányának egyetlen értéke a szüzessége, ezt kell védenie mindenek felett. Leánykorát töltse egy szobában: társalkodónő, szőttes és imakönyv társaságában – míg végül férjet választanak majd neki a szülei. Természetesen vagyoni alapon. A középkori világ tele volt boldogtalan érdekházasságokban hervadozó fiatalasszonyokkal.

(7.)
A lovagi szerelem olyan ideológia, amely épp a fentiek miatt állítja szembe a házasságot a szerelemmel. A lovagköltők szerint a házasság önteltté és elbizakodottá teszi a férjeket, márpedig az udvari szerelemben jártas férfinak épp a türelmes alázat és a lankadatlan tökéletesedési vágy a legfőbb jellemvonása. Az udvari szerelem olyan érzés, amely – még ha viszonzatlan is – gyarapítja a szerelmes férfi hírnevét és becsületét, a házasság ellenben csak lealacsonyítja és nevetségessé teszi az embert. A trubadúrok szerint csak a házasságon kívül képzelhető el az igazi szerelem. Furcsa kor – furcsa gondolkodás. Pósán László így értelmezi:

(8.)
“A lovagi kultúra olyan viselkedési normát alakított ki a gyökértelen nemes ifjak számára, amelynek segítségével csökkenteni lehetett a társadalomban általuk keltett feszültséget. Ez a szerelemfelfogás egyfajta közös nemesi tudat hordozója is lehetett. Az udvari szerelem – amellett, hogy a két nem viszonyát szabályozta – minden nemesre érvényes általános erkölcsi eszményt jelentett, melynek követése megakadályozta az egyéni vágyak zabolátlan kiélését, s valamiféle harmóniát teremtett a lovagi világban.” (Pósán László: A középkori lovagi szerelem)

(9.)
Balassi saját kézírásával csak öt rövid verset ismerünk (egy amolyan szerzői “best of” válogatást), amelynek első darabja tömören és pontosan fogalmazza meg a lovagi szerelem lényegét:

Az erdéli asszony kezéről

Ha szinte érdemem nincs is arra nekem, hogy ő engem szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével, engem, mint kórt illessen,
Legyek ferge rabja, bátor ne szolgája, csak szinte el ne vessen!

(A saját kezével írt versgyűjtemény fotója.)

(10.)
Ezek szerint tehát a lovag és úrnőjének viszonya nem a hagyományos férfi-nő fölérendeltség, hanem éppen fordítva: a férfi (mint egy hűbéres) az asszonynak (hűbérúr) legfeljebb szolgája lehet. Megjelenik a versben a fentebb említett alázatosság, mivel a lovag érdemtelennek érzi magát. A férfi nagybeteg (“kór”), akit csak az asszony szerelme gyógyíthat meg. A finom vallásos keret (áldott, ereklye, gyógyítás) a Romeo és Júlia csókjelenetére emlékeztet – azt is vallásos áhítat hatja át (tenyér/palm/pálma, zarándok, vétek, vezeklés).

(11.)
A rövid vers utolsó sora azt a három módot mutatja meg, ahogy az asszony a lovaghoz viszonyulhat: szolgájának tekinti (azaz elfogadja az udvarlást, és kegyeiben részesíti a férfit), rabjának tekinti (a lovag csak távolról imádhatja), illetve megveti (érdemtelennek, hitványnak tartja a lovagot).

(12.)
A versfüzér másik darabja az ‘alba’ (hajnali dal) műfajába tartozik. Úrnő és lovag tiltott szerelmi együttlétének legkésőbb napfelkeltekor be kellett fejeződnie, ám egy zord középkori házban nehéz megállapítani a hajnal érkezését. Erre szolgál a lovag kint őrködő barátjának éneke, amely költői köntösbe bújtatva figyelmeztet arra, hogy már indulni kell:

Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni

Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton ha nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is dolgom csak gond, bú, veszél.

(13.)
A reneszánszban az antik görög és római kultúra éled újjá, ezt mutatják Balassi verseinek mitologikus szerelemfigurái is: Cupido és Venus. Egyik verse úgy udvarol Júliának, hogy a kis jelenetben a fáradtan hazatérő Cupido tévedésből Júlia ölébe ül. Így magyarázkodik a “vétkes”:


Szép Venus anyámnak téged alítálak,
bíztomban csak úgy menék
Te áldott öledben, mint anyám ölében,
hogy fejem ott nyugodnék;
Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek,
vétkem csak abból esék.

Ilyen tehát egy gyönyörű 16. századi bók az imádott nő szépségéről.

(14.)
Balassi legtöbbet idézett szerelmes verse a “Hogy Júliára talála így köszöne néki…”, amely az előzőnél némileg egyszerűbb képekkel udvarol – de azokat aztán nem sajnálja: öt versszakon át dőlnek a metaforák. Ezek közül a virágneveket érdemes megemlíteni (viola, rózsa), és a lovagi szerelem főúri vonatkozásait jelző képeket (“drágalátos palotám”, “fejedelmem”). Egy véletlen találkozás emlékét rögzíti a vers, amelynek utolsó mozzanata érdekes igazán: Júlia válasza.

Juliámra hogy találék,
Örömemben így köszenék,
Térdet-fejet néki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

A nő abszolút felsőbbségét jelzi, hogy mindössze egy mosollyal felel, kétségben hagyván ezzel a lovagot.

(15.)
A szerelem végtelen gyötrelme és a tűz-toposz jelenik meg a 47. versben, melynek alcíme: “Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról”. Szerkezetében hasonló az előbb tárgyalt vershez. Négy strófán át sorolja, hogy mi mindennek van Istentől adatott biztos vége a földi világban, s aztán azon panaszkodik, hogy csak az ő szerelme végtelen. Éppen úgy, mint a pokol tüze, amely örök időkön át kínozza a bűnösöket.

(16.)
A csalódott Balassi az 58. versében megfogadta, hogy többé nem említi versben Júliát. Szerelme még fel-fellángolt más hölgyek iránt (pl. Célia), aztán Lengyelországban élt egy ideig, majd hazatérve lovakkal kereskedett és örökölt pereivel küszködött. A tizenötéves háborútól birtokai visszaszerzését remélte, ám egy ágyúgolyó végzett vele Esztergom ostrománál. 1594-ben halt meg, negyvenévesen.

megosztás
A sziget című film egyik kulcsjelenetében Tom Lincoln találkozik saját klónjával, aki rácsodálkozik beszédük különbözőségére. Az amerikai angolt beszélő környezetben felnőtt klónnak furán hangzik a skóciai angolt használó Lincoln szavainak hangzása.

Sorozatunk első részében egy fájdalmas fordítási hibát mutatunk meg elrettentésül. Többek között az ilyen buta szövegtorzítások miatt nem érdemes szinkronos változatban nézni a filmeket.

A sziget című film egyik kulcsjelenetében Tom Lincoln találkozik saját klónjával, aki rácsodálkozik beszédük különbözőségére. Az amerikai angolt beszélő környezetben felnőtt klónnak furán hangzik a skóciai angolt használó Lincoln szavainak hangzása – azaz a férfi erős akcentusa. Így kérdez rá:

KLÓN: Miért hangzik másképp a beszédünk?
LINCOLN: Én Skóciában születtem.

A magyar szinkron minősíthetetlenül blőd, tré, agyatlan “poénra” cseréli a nyelvi játékot, nem beszélve arról, hogy elmarad a hangzásbeli megkülönböztetés is.

KLÓN: Miért van ilyen csúnya szemüveged?
LINCOLN: Fukar skót vagyok.

megosztás
A Karamazov testvérek kulcsfigurája a sztarec, aki az alábbi jelenetben egy szörnyű bűnt cipelő özvegyasszonyt nyugtat meg. A szerző egy narrációs trükkel burkolja homályba a tettet, még jobban kiemelve a szerzetes tanításának univerzális üzenetét.

 

“Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy…”

 

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (részlet)

A sztarec már észrevette a tömegben egy elcsigázott, nyilván tüdőbajos, bár még fiatal parasztasszony rászegezett, égő tekintetét.
– Mi bánt, kedvesem?
– Oldozd fel a lelkemet, drága atyánk – mondta halkan, tagoltan az asszony, aztán letérdelt, és a sztarec lába elé borult. – Vétkeztem, édes atyánk, félek a bűnömtől.
A sztarec leült az alsó lépcsőfokon, az asszony pedig, továbbra is térdelve, közelebb csúszott hozzá.
– Harmadik éve özvegy vagyok – kezdte suttogva és meg-megremegve. – Nehéz volt az életem az urammal: öreg volt, és ütött-vert. Egyszer betegen feküdt; ahogy néztem, azt gondoltam: mi lesz, ha felgyógyul és talpra áll? És akkor támadt az a gondolatom…
– Várj – mondta a sztarec, és közvetlenül az asszony szájához tartotta a fülét. A gyónó most már egészen halkan suttogva folytatta, úgyhogy jóformán semmit se lehetett elkapni belőle. Hamar befejezte.
– Három éve? – kérdezte a sztarec.
– Három éve. Eleinte nem gondoltam rá, de most megbetegedtem, és elővett a bánat.
– Messziről jöttél?
– Ötszáz versztáról.
– Meggyóntad már?
– Meggyóntam, kétszer is meggyóntam.
– És engedtek áldozni?
– Engedtek. Félek. Attól félek, hogy meghalok.
– Ne félj semmitől, és ne félj soha, és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled – akkor az Isten mindent megbocsát. Nincs és nem is lehet olyan bűn az egész világon, amelyet meg ne bocsátana az Úr, hogyha szívből megbánják. És emberfia nem is követhet el olyan bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét. Vagy lehetséges olyan bűn, amely túlhaladná az isteni szeretetet? Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el. Hidd el, hogy az Isten úgy szeret, ahogy el se tudod képzelni; hogy bűnöddel együtt és bűnödben is szeret. Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak. Menj hát, és ne félj. Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért. Az elhunytnak bocsásd meg szívedben mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén. Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy… Szeretettel mindent meg lehet váltani, mindent meg lehet menteni. Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy, meghatódtam sorsodon, és megsajnáltalak, mennyivel inkább megszán az Isten. A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet válthatod meg vele, hanem másokét is. Eredj hát, és ne félj.

megosztás