Holnap meglátod ezt az engedelmes nyájat, amely az első intésemre rohan, hogy odakaparja az izzó parazsat a te máglyádhoz, amelyen elégetlek téged azért, mert idejöttél, hogy zavarj bennünket.

[Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényének egyik fejezetében Iván “poémaötletét” adja elő öccsének, Aljosának. Ebben a kitalált történetben Jézus a 15. században Spanyolországba látogat, és miután felismerik, az inkvizítor elfogatja, és egy sajátos “kihallgatás” veszi kezdetét. Azért sajátos, mert Jézus részéről ez csak hallgatás. Kizárólag az inkvizítor beszél hosszú oldalakon keresztül.]

Poémám cselekménye Spanyolországban, Sevillában, az inkvizíció legszörnyűbb korában játszódik, amikor Isten dicsőségére mindennap máglyák lángoltak az országban, és

Ünnepélyes máglyatűzön
Égtek el az eretnekek.

Ó, ez persze nem a földre szállás volt, amelynek során ígérete szerint teljes égi dicsőségben jelenik meg az idők végeztével, és amely hirtelen lesz, „mint egy kelettől nyugatig felvillanó villám”. Nem, csak arra támadt kedve, hogy egy pillanatra meglátogassa gyermekeit, mégpedig ott, ahol éppen ropogni kezdtek az eretnekek máglyái. És végtelen irgalmassága folytán ugyanabban az emberi alakban jelenik meg még egyszer az emberek között, amelyben tizenöt évszázaddal előbb három évig járt az emberek között. Leszáll éppen annak a délszaki városnak „forró téreire”, ahol a nagy inkvizítor bíboros, a király, az udvar, a lovagok, a bíborosok, a gyönyörűséges udvarhölgyek és egész Sevilla sok-sok lakosának jelenlétében csak az előző napon égetett el kevés híján száz eretneket ad majorem gloriam Dei. Ő csöndben, észrevétlenül jelent meg, és lám – ez a különös -, mégis mindenki ismeri. A nép ellenállhatatlan erővel özönlik feléje, köré sereglik és követi. Ő a végtelen könyörület csöndes mosolyával halad közöttük. A szeretet napja ég a szívében, a Fény, a Világosság és az Erő sugarai áradnak szeméből, és az emberekre ömölve viszontszeretettel rendítik meg a szívüket. Ő feléjük nyújtja a kezét, megáldja őket, és gyógyító erő fakad abból, ha hozzá vagy akár a ruhájához érnek.
[Miután feltámaszt egy halott gyermeket:]
A nép közt kavarodás támad, kiabálnak, zokognak, és épp abban a pillanatban váratlanul áthalad a téren, a székesegyház mellett maga a bíboros, a nagy inkvizítor. Ez kilencven év körüli, magas, szálegyenes öregember, arca aszott, szeme beesett, de mint tüzes szikra, még fény csillog benne. Ó, nem a pompás bíborosi öltözet van rajta, melyben tegnap díszelgett a nép előtt, amikor megégették a római hit ellenségeit – nem, e pillanatban csak régi, durva barátcsuháját viseli. Némi távolságban követik komor segítői és rabszolgái, meg a „szent” őrség. Megáll a tömeg előtt, és messziről figyeli. Mindent látott, látta, ahogy a koporsót letették a lába elé, látta, ahogy feltámadt a lány, és elborult az arca. Összevonja sűrű, ősz szemöldökét, és tekintetében baljós fény villan. Előrenyújtja ujját, és megparancsolja az őröknek, hogy fogják el őt. És lám, olyan nagy az ereje, a nép már annyira rá van szoktatva az alázatra, hogy a tömeg rettegve engedelmeskedik neki: rögtön utat enged az őröknek, azok meg a hirtelen támadt síri csendben ráteszik a kezüket, és elvezetik őt. A tömeg egy emberként azonnal földig hajol az agg inkvizítor előtt, az pedig szótlanul megáldja a népet, és elvonul.


[A zárkában meglátogatja:]
– Te vagy az, te? – De mivel nem kap feleletet, gyorsan hozzáteszi: – Ne válaszolj, hallgass! És hát mit is tudnál mondani? Túlságosan is jól tudom, mit mondanál. Aztán meg jogod sincs, hogy bármit is hozzátégy ahhoz, amit már régebben mondtál. Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Mert azért jöttél, hogy zavarj bennünket, és ezt magad is tudod. De tudod-e azt, hogy mi lesz holnap? Én nem tudom, ki vagy, és nem is akarom tudni: te vagy-e az, vagy csak az ő hasonmása, de mindjárt holnap elítéllek, és máglyán elégetlek, mint a legveszedelmesebb eretneket, és ugyanaz a nép, amely ma a lábadat csókolgatja, már holnap egyetlen intésemre rohan, hogy parazsat kotorjon a máglyádhoz, tudod ezt? Igen, bizonyára tudod – tette hozzá mélyen eltűnődve, és egy pillanatra se vette le tekintetét foglyáról.
– Van-e jogod, hogy felfedj akár csak egyet is annak a világnak a titkai közül, amelyből jöttél? Nem, nincs jogod, azért, hogy ne tehess hozzá semmit ahhoz, ami már régebben elmondatott, és ne vehesd el az emberektől azt a szabadságot, amelyért kiálltál, amikor a földön jártál. Mindaz, amit újonnan felfedsz, veszélyezteti az emberek hitének szabadságát, mert csodaként jelentkezik, az ő hitük szabadsága pedig mindennél drágább volt neked már akkor, másfél ezer évvel ezelőtt. Nem te mondtad-e akkor olyan gyakran: „Szabaddá akarlak tenni benneteket”? De most megláttad ezeket a „szabad” embereket – teszi hozzá rögtön az öreg tűnődő mosollyal. – Hát igen, ez a dolog sokba került nekünk – folytatja, és szigorúan néz rá -, de mi végre befejeztük a te nevedben. Tizenöt évszázadig kínlódtunk ezzel a szabadsággal, de most ennek vége, és természetesen egyszer s mindenkorra. Nem hiszed, hogy egyszer s mindenkorra vége? Szelíden nézel rám, és még csak felháborodásra se méltatsz? De tudd meg, hogy most és éppen ma ezek az emberek jobban, mint valaha, meg vannak győződve arról, hogy teljesen szabadok, holott ők maguk hozták el nekünk a szabadságukat, és tették alázatosan a lábunk elé. Ám ezt mi csináltuk, de vajon ezt óhajtottad te, ilyen szabadságot?
– Megint nem értem – szakította félbe Aljosa. – Gúnyolódik, kineveti?
– Egy csöppet sem. Éppenséggel érdemül tudja be magának és társainak, hogy végre-valahára legyőzték a szabadságot, és ezt azért tették, hogy boldoggá tegyék az embereket.
– Mert csak most (természetesen az inkvizícióról beszél), most vált lehetővé először, hogy törődjünk az emberek boldogságával. Az ember lázadónak teremtődött; hát lehetnek boldogok a lázadók? Téged figyelmeztettek – folytatja -, nem szűkölködtél figyelmeztetésekben és útmutatásokban, de te nem hallgattál a figyelmeztetésekre, elvetetted az egyetlen utat, amelyen boldoggá lehetett volna tenni az embereket; de mielőtt elmentél, szerencsére átadtad a dolgot minekünk. Megígérted, szavaddal megerősítetted, nekünk adtad az oldás és kötés jogát, és immár természetesen nem is gondolhatsz arra, hogy most elvedd tőlünk ezt a jogot. Miért jöttél hát zavarni bennünket?
– De mit jelent az, hogy nem szűkölködött figyelmeztetésben és útmutatásban? – kérdezte Aljosa.
– Hát éppen ez a veleje annak, amit az öregnek el kell mondania.
– „A félelmetes és okos szellem, az önmegsemmisítés és a nemlét szelleme – folytatja az öreg -, az a nagy szellem beszélt veled a pusztában, és ahogy a könyvekben van írva, állítólag »megkísértett« téged. Így van? És lehetett volna-e bármi igazabbat mondani annál, amit ő felfedett néked három kérdésben, és amit te elvetettél, és amit a könyvek »kísértéseknek« neveznek? Holott ha történt valaha a földön igazi világrengető csoda, akkor az azon a napon, annak a három kísértésnek a napján történt. Mert épp ennek a három kérdésnek a megjelenésében rejlett a csoda. Mert ez a három kérdés szinte egységes egésszé foglalja össze és megjósolja az emberiség egész jövendő történetét, és előtár három képet, amelyekben találkozik az emberi természetnek minden megoldatlan történelmi ellentmondása az egész világon. Akkor ezt még nem lehetett ennyire látni, mert ismeretlen volt a jövő, de most, tizenöt évszázad elteltével már látjuk, hogy ez a három kérdés annyira megsejtett és megjósolt mindent, és annyira be is vált minden, hogy lehetetlen bármit is hozzájuk tenni vagy elvenni belőlük.
Döntsd el hát magad, kinek volt igaza: neked-e, vagy annak, aki akkor e kérdéseket feltette neked? Jusson eszedbe az az első kérdés; ha nem is betű szerint így mondta, az értelme ez volt:


[Az első kérdés:]
„Ki akarsz menni a világba, de üres kézzel mégy, a szabadságnak valamiféle ígéretével, amelyet azok együgyűségükben és velük született garázdaságukban fel se tudnak fogni, amelytől félnek és irtóznak – mert az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! De látod ezeket a köveket ebben a csupasz, forró pusztában? Változtasd kenyérré őket, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként iramlik utánad, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé tőled kenyeret.” De te nem akartad megfosztani az embert a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet? Azt vetetted ellene, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, de tudod-e, hogy éppen e földi kenyér nevében támad ellened a föld szelleme, összecsap veled, és legyőz, és mindenki őt fogja követni; azt kiáltozva: „Ki fogható ehhez a vadállathoz? Ő tüzet hozott nekünk az égből!” Tudod-e, hogy néhány század múlva az emberiség a saját bölcsességének és tudományának a szájával azt fogja hirdetni, hogy nincs bűncselekmény, tehát vétkesség sincs, csak éhes emberek vannak. „Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt” – ezt írják arra a zászlóra, melyet ellened emelnek, és amely alatt lerontatik a te templomod. A templomod helyén új épületet emelnek, újraépül majd Bábel szörnyű tornya, és bár ezt se tudják befejezni, akár az előzőt, te mégis elkerülhetted volna ezt az új tornyot, és ezer évvel megrövidíthetted volna az emberek szenvedéseit, mert hisz miután ezer esztendőt kínlódtak a tornyukkal, megint csak mihozzánk jönnek! Akkor ismét megkeresnek bennünket a föld alatt, a katakombákban, ahová elrejtőztünk (mert megint üldözni és kínozni fognak bennünket), és ha megtalálnak, így kiáltanak hozzánk: „Tartsatok jól bennünket, mert azok, akik égi tüzet ígértek, adósaink maradtak.” És akkor majd mi fejezzük be a tornyukat, mert az fejezi be, aki eltartja őket, márpedig csak mi tarthatjuk el a te nevedben: azt hazudjuk, hogy a te nevedben. Ó, minélkülünk soha, soha nem tartják el magukat! Semmilyen tudomány sem ad nekik kenyeret, amíg szabadok maradnak, így hát az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé, és azt mondják nekünk: „Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket.” Végre maguk is ráeszmélnek, hogy a szabadság és a mindenki számára elegendő földi kenyér együtt elképzelhetetlen, mert ők soha, soha nem tudnak megosztozni egymással! Arról is meggyőződnek, hogy szabadok se lehetnek soha, mert gyöngék, gyarlók, hitványak és lázadók. Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: felérhet-e az a gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében a földivel? És ha az égi kenyér nevében fognak is követni ezrek és tízezrek, mi lesz azokkal a milliókkal, akik nem tudják elhanyagolni a mennyei kenyér kedvéért a földi kenyeret? Vagy neked csak a nagyok és erősek tízezrei drágák, a többi milliók, akik megszámlálhatatlanok, mint a tenger fövenye, akik gyöngék, de szeretnek téged, csak arra valók, hogy anyagul szolgáljanak a nagyoknak és erőseknek? Nem, nekünk a gyöngék is drágák. Gyarlók és lázadók, de végül éppen ők lesznek az engedelmesek. Csodálni fognak, és isteneknek tartanak bennünket azért, mert mi, az élükre állva vállaltuk, hogy elviseljük a szabadságot, és uralkodunk rajtuk – olyan szörnyű lesz végül nekik a szabadság! De mi azt mondjuk, hogy neked engedelmeskedünk, és a te nevedben uralkodunk. Megint csak becsapjuk őket, mert téged nem engedünk magunkhoz. Épp ez a csalás okozza majd szenvedésünket, mert kénytelenek leszünk hazudni. Nos, ezt jelentette ez az első kérdés ott, a pusztában, és ezt vetetted el te a szabadság nevében, amelyet mindennek fölébe helyeztél. Holott ebben a kérdésben rejlik e világ nagy titka. Ha elfogadod a „kenyeret”, válaszolhatsz mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek erre az általános és örökös emésztő kérdésére: „Ki előtt kell meghajolni?” Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat. De az ember olyasvalami előtt igyekszik meghajolni, ami már vitathatatlan, annyira vitathatatlan, hogy mindenki egyszerre, egyetemesen hajlandó meghajolni előtte. Mert e szánalmas teremtményeknek nem csupán az a gondjuk, hogy találjanak valamit, ami előtt meghajolhasson az egyik vagy a másik, hanem az, hogy olyat találjanak, amiben mindnyájan hisznek, és ami előtt feltétlenül valamennyien meghajolnak. Éppen a meghajlás közösségének ez a szükséglete okozza a legnagyobb gyötrelmet időtlen idők óta mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek. Az egyetemes meghajlás miatt pusztították egymást tűzzel-vassal. Isteneket teremtettek, és felszólították egymást: „Hagyjátok ott a magatok isteneit, és gyertek, hódoljatok a mieinknek, máskülönben halál rátok és az isteneitekre!” És ez így lesz a világ végezetéig, még akkor is, amikor már az istenek is eltűnnek a világból: akkor majd a bálványok előtt borulnak le. Te tudtad, szükségképpen tudnod kellett az emberi természetnek ezt a legfőbb titkát, de elvetetted az egyetlen abszolút zászlót, amelyet felajánlottak neked, hogy mindenkit feltétel nélküli meghajlásra kényszeríts – a földi kenyér zászlaját, mégpedig a szabadság és a mennyei kenyér nevében vetetted el. És nézd csak, mit csináltál még! Ismét csak a szabadság nevében! Mondom neked, hogy nincs az embernek gyötrőbb gondja, mint az, hogy találjon valakit, akinek minél előbb átadhatja a szabadságnak azt az adományát, amellyel ez a szerencsétlen lény születik. De emberek szabadságát csak az veheti birtokába, aki megnyugtatja lelkiismeretüket. A kenyérrel egy vitathatatlan zászlót akartak a kezedbe adni: ha kenyeret adsz az embernek, meghajlik előtted, mert nincs vitathatatlanabb a kenyérnél, de ha valaki ugyanakkor, téged megkerülve, hatalmába keríti a lelkiismeretét is – ó, akkor eldobja a te kenyeredet, és azt követi, aki elzsongítja a lelkiismeretét. Ebben igazad volt. Mert az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül. Ez így van, mégis mi történt? Ahelyett, hogy birtokba vetted volna az emberek szabadságát, még nagyobbra növelted! Vagy elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és a gonosz megismerésében? Nincsen csábítóbb az ember számára, mint lelkiismeretének szabadsága, de nincs gyötrelmesebb sem. És ahelyett, hogy szilárd alapokat teremtettél volna az emberi lelkiismeret megnyugtatásához egyszer s mindenkorra – elvettél mindent, ami rendkívüli, rejtélyes és bizonytalan, elvettél mindent, ami meghaladta az emberek erejét, és ezáltal úgy cselekedtél, mintha egyáltalán nem is szeretnéd őket – éppen te, aki azért jöttél, hogy életedet áldozd értük! Ahelyett, hogy hatalmadba kerítetted volna az emberi szabadságot, megnövelted és gyötrelmeivel örökre megterhelted az ember lelki világát. Te az ember szabad szeretetére áhítoztál, hogy tőled elbűvölve és lebilincselve szabadon kövessen. Az embernek a szilárd ősi törvény helyett ezentúl saját magának, szabad szívvel kellett eldöntenie, mi a jó és mi a rossz, nem lévén más útmutatója, mint a példád – de hát nem gondoltál arra, hogy végül is elveti a példádat, és kétségbe vonja az igazságodat, ha olyan iszonyú terhet raknak rá, mint a választás szabadsága? Végül majd azt kiáltják, hogy nem tebenned van az igazság, mert nem is lehetett volna nagyobb zavarban és kínban hagyni őket, mint te tetted, amikor olyan sok gondot és megoldhatatlan feladatot róttál rájuk. Ily módon te magad készítetted elő a talajt birodalmad lerombolásához, és ne is vádolj ezzel senki mást. Pedig hát ezt kínálták neked? Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett – ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély. Te elvetetted ezt is, azt is, a harmadikat is, és magad adtál példát rá.


[A második kérdés:]
Amikor az a félelmetes és igen bölcs szellem odahelyezett a templom tetejére, és azt mondta: „Ha meg akarod tudni, Isten fia vagy-e, vesd alá magadat, mert arról meg van írva, hogy az angyalok felkapják, és úgy hordozzák, és nem zuhan le, és nem zúzza szét magát, és akkor megtudod, hogy Isten fia vagy-e, és akkor bebizonyítod, milyen a te Atyádba vetett hited” – te, végighallgatva, elutasítottad az ajánlatát, és nem engedtél neki, és nem vetetted a mélybe magadat. Ó, te akkor természetesen büszkén és nagyszerűen viselkedtél, mint Istenhez illik, de hát az emberek, ez a gyönge, lázongó fajzat – ők istenek? (Axis Of Awesome) Ó, te mindjárt tudtad akkor, hogy ha csak egy lépést, egy mozdulatot teszel, hogy levesd magad, rögtön megkísérted az Urat, és elveszted minden hitedet benne, és szétzúzod magad azon a földön, amelyet megváltani jöttél, és ennek nagyon megörül az az okos szellem, amely megkísértett. De ismétlem, sokan vannak-e olyanok, mint te? És valóban feltételezhetted akár csak egy percre, hogy az emberek is ellen tudnak állni ilyen kísértésnek? Hát úgy van megalkotva az emberi természet, hogy elvesse a csodát, és az életnek ilyen szörnyű pillanataiban, a legszörnyűbb, legfőbb és leggyötrőbb lelki kérdéseinek pillanataiban egyedül maradjon szívének szabad döntésével? Ó, te tudtad, hogy a hőstettedet megőrzik a könyvek, hogy az eljut a föld legvégső határáig és az idők teljéig, és azt remélted, hogy téged követve az ember is az Istennel marad anélkül, hogy csodára lenne szüksége. De nem tudtad, hogy mihelyt az ember elveti a csodát, rögtön elveti az Istent is, mert az ember nem annyira az Istent keresi, mint inkább a csodákat. És mivel az ember nem tud meglenni csoda nélkül, teremt magának újabb és újabb, immár saját csodákat, és most már kuruzslók csodája, vénasszonyok varázslata előtt hajol meg, akkor is, ha százszor lázadó, eretnek és istentagadó. Nem szálltál le a keresztről, amikor gúnyolva, csúfolódva azt kiabálták: „Szállj le a keresztről, és akkor elhisszük, hogy te vagy az!” Te nem szálltál le, ismét csak azért, mert nem akartad csodával leigázni az embert, és mert nem csodaszülte, hanem szabad hitre áhítoztál. Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz? Az ember gyönge és alávaló. Mit számít az, hogy most mindenütt lázadozik a mi hatalmunk ellen, és büszke arra, hogy lázadozik?! Ez a gyermek, az iskolás fiú büszkesége. Ezek csupán kisgyermekek, akik fellázadtak, és kikergették tanítójukat a tanteremből. De vége szakad a gyermekek ujjongásának is, és az sokba kerül nekik. Lerombolják a templomokat, és vérrel árasztják el a földet. Ámde végül rádöbbennek ezek az ostoba gyermekek, hogy ők, ha lázadók is, gyönge lázadók, akik a tulajdon lázadásukat se bírják ki. Ostoba könnyeket ontva végül is belátják, hogy az, aki lázadóknak teremtette őket, kétségtelenül csúfot akart űzni belőlük. Ezt kétségbeesésükben mondják, és amit mondanak, istenkáromlás lesz, ettől pedig még szerencsétlenebbé válnak, mert az emberi természet nem tudja elviselni az istenkáromlást, úgyhogy a végén mindig saját maga bosszulja meg. Így hát nyugtalanság, zűrzavar és boldogtalanság – ez az emberek mostani sorsa azután, hogy te annyit szenvedtél a szabadságukért! Nagy prófétád a jelentéseiben és hasonlataiban azt mondja, hogy látta az első feltámadás valamennyi részesét, és hogy minden nemzetségből tizenkétezren voltak. De ha ennyien voltak, akkor azok nem is emberek voltak, hanem istenek. Ők elviselték a te keresztedet, sáskával és gyökerekkel táplálkozva elviseltek az ínséges és kopár pusztában egész évtizedeket, úgyhogy természetesen büszkén mutathatsz rá a szabadságnak, a szabad szeretetnek ezekre a gyermekeire, akik nagyszerű, szabad áldozatot hoztak a te nevedben. De ne felejtsd el, hogy ezek csupán néhány ezren voltak, azok is istenek; és a többiek? Hát tehet arról a többi, gyönge ember, hogy nem bírták ki azt, amit az erősek? Tehet a gyönge lélek arról, hogy nem bír magába fogadni olyan félelmetes adományt? Hát te csakugyan a választottakhoz és a választottakért jöttél? Ám ha ez így van, akkor itt titok lappang, amelyet mi nem érthetünk. Ha pedig titokról van szó, akkor nekünk is jogunk volt titkot hirdetni, és arra tanítani őket, hogy nem a szívük szabad választása a fontos, nem is a szeretet, hanem az a titok, amelynek vakon, még lelkiismeretük ellenére is engedelmeskedniük kell. Így is cselekedtünk. Mi helyesbítettük a te hőstettedet, és a csodára, a titokra és a tekintélyre alapoztuk. És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy nyájat, hogy végre levették szívükről azt az oly félelmetes adományt, amely annyi gyötrelmet okozott nekik. Mondd, igazunk volt, amikor így cselekedtünk, és ezt tanítottuk? Hát nem szerettük mi az emberiséget, amikor béketűréssel tudomásul vettük gyöngeségét, szeretettel könnyítettünk a terhén, és gyarló természetének még azt is hagytuk, hogy bűnt kövessen el, de a mi engedélyünkkel? Minek jöttél hát most zavarni bennünket? És miért nézel rám némán és áthatóan azzal a szelíd szemeddel? Csak lobbanj haragra, nekem nem kell a szereteted, mert én se szeretlek téged. Miért is titkolnám előled? Vagy ne tudnám, kivel beszélek? Kiolvasom a szemedből, hogy már tudod mind, ami mondanivalóm csak van. Éppen én takargatnám előled a titkunkat? Lehet, hogy épp az én számból akarod hallani, halld hát: mi nem veled vagyunk, hanem ővele, ez a mi titkunk! Már régóta, immár nyolc évszázada nem veled vagyunk, hanem vele, ez a mi titkunk!


[A harmadik kérdés:]
Pontosan nyolc évszázaddal ezelőtt elfogadtuk tőle azt, amit te felháborodva visszautasítottál, azt az utolsó ajándékot, amelyet akkor kínált fel neked, amikor megmutatta a világ minden országát: elfogadtuk tőle Rómát és a császár kardját, és csakis magunkat nyilvánítottuk evilági királyokká, egyedüli királyokká, noha még mindmáig sem sikerült teljesen bevégeznünk művünket. De ki tehet róla? Ó, ez a mű mindeddig csak a kezdetén van, de már elkezdődött. A betetőzéséig még sokat kell várni, és még sokat szenved a föld, de el fogjuk érni, és mi leszünk a császárok, és akkor majd törődünk az emberek egyetemes boldogságával. Pedig te már akkor elfogadhattad volna a császár kardját. Miért utasítottad el ezt az utolsó ajándékot? Ha megfogadod a hatalmas szellemnek ezt a harmadik tanácsát, teljesítesz mindent, amit az ember a földön keres, vagyis: ki előtt hajoljon meg, kire bízza a lelkiismeretét, és végül milyen módon egyesüljön mindenki egy vitathatatlanul egységes és egyetértő hangyabolyban, mert az emberek harmadik és utolsó gyötrelme – az egyetemes egyesülés szükséglete. Az emberiség a maga egészében mindig arra törekedett, hogy okvetlenül egyetemesen rendezkedjék be. Sok nagy nép volt, nagy történelemmel, de minél magasabbra emelkedtek ezek a népek, annál szerencsétlenebbek voltak, mert a többieknél jobban felismerték az emberek egyetemes egyesülésének szükségességét. A nagy hódítók, a Timurok és a Dzsingisz kánok szélvészként végigszáguldottak a földön, igyekeztek meghódítani a világot, de még ők is – bár öntudatlanul – az emberiségnek az egyetemes és általános egyesülésre irányuló nagy igényét fejezték ki. Ha akkor elfogadod a császár világát és bíborát – megalapítod az egyetemes birodalmat, és egyetemes nyugalmat teremtesz. Mert hát kik uralkodjanak az embereken, ha nem azok, akik uralkodnak a lelkiismeretükön, és akiknek kezében a kenyerük van? Mi tehát elfogadtuk a császár kardját, azzal pedig, hogy elfogadtuk, természetesen megtagadtunk téged, és őt követtük. Ó, a szabad gondolkozás garázdálkodásának, a tudományuknak és az emberevésnek egész századai telnek még el, mert ha egyszer nélkülünk kezdték felépíteni a maguk bábeli tornyát, emberevéssel fogják végezni. De éppen akkor mászik majd hozzánk a fenevad, és nyalni fogja a lábunkat, és véres könnyeket fog ráfröcskölni a szeméből. És mi ráülünk a fenevadra, és feltartjuk a kelyhet, amelyre ez lesz írva: »Titok!« És akkor, csakis akkor jön el az emberek számára a nyugalom és a boldogság országa. Te büszke vagy a választottaidra, de neked csak választottaid vannak, mi pedig mindenkit megnyugtatunk. És még valamit: igen sokan a választottak közül és az erősek közül, akikből választottak lehettek volna, igen sokan végül is belefáradtak abba, hogy rád várjanak, és más területre vitték és fogják vinni szellemi erejüket, szívük hevét, és azzal végzik, hogy épp teellened emelik fel a maguk szabad zászlaját. Pedig te emelted fel azt a zászlót. Nálunk meg mindenki boldog lesz, nem fognak többé lázadni, nem fogják egymást irtani, mint a te szabadságodban mindenütt történt. Ó, mi meggyőzzük őket, hogy csakis akkor lesznek szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságukról, és meghódolnak előttünk. No és igazunk lesz, vagy hazudunk? Ők maguk győződnek majd meg, hogy igazunk van, mert eszükbe jut, hogy milyen szörnyű rabságba és zavarba sodorta őket a te szabadságod. A szabadság, a szabad gondolkodás és a tudomány olyan útvesztőbe viszi, olyan csodák és megfejthetetlen titkok elé állítja őket, hogy némelyek, a dacosak és a szilajok elpusztítják önmagukat, mások, a dacosak, de gyöngék elpusztítják egymást, ismét mások, a többiek, a tehetetlenek és boldogtalanok pedig a lábunkhoz csúsznak, és azt kiáltják nekünk: »Igen, igazatok volt, csakis ti vagytok birtokában az ő titkának, visszatérünk hát hozzátok, mentsetek meg minket önmagunktól.« Amikor kenyeret kapnak tőlünk, természetesen világosan fogják látni, hogy mi az ő kenyerüket vesszük el – amelyet tulajdon kezükkel kerestek -, hogy minden csoda nélkül kiosszuk nekik; látni fogják, hogy nem változtattuk mi a követ kenyérré, de valójában magánál a kenyérnél is jobban örülnek annak, hogy a mi kezünkből kapják! Mert nagyon jól fognak emlékezni rá, hogy régebben, minélkülünk, az a kenyér, amelyet ők kerestek, csak kővé változott a kezükben, amikor pedig visszatértek hozzánk, még a kő is kenyérré változott a kezükben. Nagyon is, nagyon is fogják értékelni, mit jelent, hogy egyszer s mindenkorra engedelmeskednek nekünk! És amíg ezt nem értik meg az emberek, szerencsétlenek lesznek. Mondd, ki akadályozta leginkább, hogy megértsék? Ki tagolta szét a nyájat és szórta széjjel ismeretlen utakon? De a nyáj ismét összegyűlik, és újra engedelmeskedni fog, immár egyszer s mindenkorra. Akkor mi csendes, békés boldogságot adunk, olyan gyarló lényeknek való boldogságot, amilyennek teremtődtek. Ó, mi végre majd leszoktatjuk őket a büszkeségről, mert te felmagasztaltad és megtanítottad őket büszkélkedni; bebizonyítjuk nekik, hogy gyöngék, hogy szánalomra méltó gyermekek, de a gyermeki boldogság mindennél édesebb. Félénken fognak ránk nézni, és ijedtükben hozzánk bújnak, mint a csirkék a kotlóhoz. Csodálnak bennünket, és rettegnek majd tőlünk, de büszkék is lesznek, hogy mi olyan hatalmasak és olyan okosak vagyunk, hogy meg tudunk zabolázni egy ilyen ezermilliós szilaj csordát. Elernyedve fognak remegni a haragunktól, elméjük megretten, a szemük sírós lesz, mint a gyermekeké és az asszonyoké, de egy intésünkre ugyanolyan könnyen csapnak át a vidám nevetésbe, a derűs örömbe, a boldog gyermeki énekbe. Igen, mi munkára kényszerítjük őket, de szabad óráikban gyermeki játékká alakítjuk át az életüket gyermekdalokkal, kórussal és ártatlan táncokkal. Ó, mi megengedjük nekik a bűnt is; ők gyengék és gyámoltalanok, és szeretni fognak minket, mint a gyermekek, azért, mert megengedjük nekik, hogy vétkezzenek. Azt mondjuk nekik, hogy minden bűnt le lehet vezekelni, ha a mi engedélyünkkel követik el; a vétkezést pedig azért engedjük meg nekik, mert szeretjük őket, a bűneikért járó büntetést meg – ám legyen – magunkra vállaljuk. És mivel magunkra vállaljuk, isteníteni fognak bennünket mint jótevőiket, akik viseljük a felelősséget bűneikért az Isten előtt. És nem lesz előttünk semmi titkuk. Mi majd megengedjük vagy megtiltjuk nekik, hogy együtt éljenek a feleségükkel és a szeretőjükkel, hogy legyen vagy ne legyen gyermekük – minden az engedelmességüktől függ -, és ők vidáman, örömmel hódolnak meg nekünk. Lelkiismeretüknek leggyötrőbb titkait mind-mind odahozzák nekünk, és mi mindent eldöntünk, és ők örömmel bíznak a döntésünkben, mert megmenti őket a személyes és szabad döntés nagy gondjától és mostani szörnyű gyötrelmeitől. És mind boldogok lesznek, e lények minden milliója, kivéve az őket kormányzó százezreket. Mert csak mi, mi, akik a titkot őrizzük, csak mi leszünk boldogtalanok. Lesz ezer- meg ezermillió boldog kisgyermek és százezer mártír, akik magukra vállalták a jó és a rossz megismerésének átkát. Csendesen halnak meg, csendesen hunynak el a te nevedben, és csak a síron túl találják meg a halált. De mi megőrizzük a titkot, és épp az ő boldogságuk végett örök mennyei jutalommal kecsegtetjük őket. Mert hiszen ha volna is valami a másvilágon, természetesen nem az olyanok számára lenne, mint ők. Azt mondják, azt jövendölik, hogy te eljössz, és újra győzöl, eljössz a te büszke és hatalmas választottjaiddal, de mi azt mondjuk, hogy azok csak saját magukat váltották meg, mi pedig mindenkit megváltottunk. Azt mondják, hogy megszégyenítik a fenevadon ülő parázna asszonyt, aki a kezében tartja a titkot; hogy újra fellázadnak a gyöngék, széttépik bíbor ruháját, és lemeztelenítik »undorító« testét. De akkor én felállok, és rámutatok arra az ezer- meg ezermillió boldog kisgyermekre, akik nem ismerték a bűnt. És mi, akik az ő boldogságukért magunkra vállaltuk a bűneiket, eléd állunk, és azt mondjuk: »Ítélj meg bennünket, ha tudsz, és mersz.« Tudd meg, hogy én nem félek tőled. Tudd meg, hogy én is voltam a pusztában, én is táplálkoztam sáskával és gyökerekkel, én is áldottam a szabadságot, amellyel te megáldottad az embereket, és arra készültem, hogy választottaid közé, az erősek és hatalmasok közé állok azzal a vággyal, hogy »beteljék a számuk«. De felocsúdtam, és nem akartam az őrültséget szolgálni. Visszatértem, és csatlakoztam azoknak a csapatához, akik helyesbítették a te hőstettedet. Otthagytam a büszkéket, és visszatértem az alázatosakhoz épp ezeknek az alázatosoknak a boldogsága végett. Az, amit mondok neked, valóra válik, és felépül a mi birodalmunk. Ismétlem neked, már holnap meglátod ezt az engedelmes nyájat, amely az első intésemre rohan, hogy odakaparja az izzó parazsat a te máglyádhoz, amelyen elégetlek téged azért, mert idejöttél, hogy zavarj bennünket. Mert ha volt, aki megérdemelte a máglyánkat, akkor az te vagy. Holnap elégetlek. Dixi.
Ivan szünetet tartott. Beszéd közben nekihevült, szenvedélyesen beszélt; amikor pedig befejezte, váratlanul elmosolyodott.
Aljosa, aki mindeddig csöndben hallgatta – bár a vége felé rendkívül izgatottan, többször is megpróbálta félbeszakítani bátyja beszédét, de láthatólag fékezte magát -, most szinte felugorva megszólalt:
– De hisz… ez képtelenség! – kiáltotta kipirulva. – A te poémád Jézus magasztalása, nem pedig ócsárlása… aminek te szántad. És ki hiszi el neked, amit a szabadságról mondasz? Hát így kell, így kell azt érteni? Így értelmezi a pravoszláv egyház? Ez Róma, de nem is az egész Róma; ez nem igaz – ezek a katolicizmus legrosszabbjai, az inkvizítorok, a jezsuiták!… Meg aztán teljesen elképzelhetetlen egy olyan fantasztikus személy, mint a te inkvizítorod. Miféle emberi bűnök azok, amelyeket magukra vállaltak? Miféle titoknak a hordozói azok, akik az emberek boldogsága végett magukra vállaltak valami átkot? Mikor láttak ilyeneket? Mi ismerjük a jezsuitákat, sok rosszat beszélnek róluk, de hát olyanok volnának, amilyennek te lefested őket? Egyáltalán nem olyanok, korántsem olyanok… Ők egyszerűen a jövendő földi világbirodalom római hadserege, élükön a császárral, a római pápával… ez az ő eszményük, de minden titok és fennkölt szomorúság nélkül… A legegyszerűbb hatalomvágy, a piszkos földi javak, a leigázásnak, amolyan új jobbágyságnak a vágya, hogy földesurak lehessenek, ez az egész programjuk. Talán még Istenben se hisznek. A te szenvedő inkvizítorod merő kitalálás…
– Várj csak, várj – mondta nevetve Ivan. – Ni, hogy nekitüzesedtél! Azt mondod, kitalálás. Ám legyen! Persze hogy kitalálás. De azért hadd kérdezzem meg: csakugyan azt hiszed, hogy az utóbbi évszázadok egész katolikus mozgalma csupán hatalomvágy – csakis szennyes javak elérésére? Csak nem Paiszij atyától tanultad ezt?
– Nem, nem, ellenkezőleg: sőt, Paiszij atya egyszer olyasvalamit mondott, mint te… de természetesen mégsem azt, egyáltalán nem azt – kapott észbe Aljosa.
– Mindenesetre értékes adat az „egyáltalán nem azt” ellenére is. Épp azt akarom kérdezni tőled: miért csakis hitvány anyagi javakért szűrték össze a levet a te jezsuitáid és inkvizítoraid? Miért nem akadhat köztük egyetlenegy szenvedő sem, akit nagy szomorúság kínoz, és aki szereti az emberiséget? Nézd: tegyük fel, hogy csakis piszkos anyagi javakra vágyók serege közt akadt egyetlenegy olyan, mint az én agg inkvizítorom, aki maga is gyökereken élt a pusztában, és őrjöngve iparkodott legyőzni a testét, hogy szabaddá és tökéletessé tegye magát, de – mivel egész életében szerette az emberiséget – egyszeriben kinyílt a szeme, és belátta: nem valami nagy erkölcsi boldogság elérni az akarat tökéletességét, ha ugyanakkor arról győződik meg az ember, hogy Isten többi teremtményének milliói továbbra is csak arra jók, hogy gúnyt űzzenek belőlük, hogy ezek sohasem tudnak megbirkózni a szabadságukkal, hogy e szánalmas lázadók sosem lesznek óriások, akik befejezhetnék a tornyot, hogy a nagy idealista nem az ilyen balgákért álmodozott az ő harmóniájáról. Miután minderre rájött, visszatért és csatlakozott… az eszes emberekhez. Hát nem történhetett ilyesmi?
– Kikhez csatlakozott, milyen eszes emberekhez?! – kiáltotta szinte szenvedéllyel Aljosa. – Nincs azoknak semmiféle eszük, semmiféle titkuk vagy rejtélyük… Legfeljebb talán az istentagadás – ez az ő egész titkuk. A te inkvizítorod nem hisz Istenben, ez az ő egész titka!
– És ha így van! Végre rájöttél. Valóban így van, valóban ennyi az egész titok, de hát ez nem szenvedés, legalábbis egy olyan ember számára, mint ő, aki egész életét arra a pusztai hőstettre áldozta, és nem gyógyult ki az emberiség szeretetéből? Életének alkonyán kétségtelenül meggyőződik arról, hogy csakis a nagy, félelmetes szellem tanácsai szerint lehetne valamelyest elviselhető rendbe fogni ezeket a tehetetlen lázadókat, ezeket a „csúfságra termett, félig sikerült kísérleti lényeket”. És amikor erről meggyőződik, belátja, hogy az okos szellemnek, a halál és a pusztítás félelmetes szellemének útmutatását kell követni, avégett pedig el kell fogadni a hazugságot meg a csalást, és immár tudatosan kell a halál és a pusztulás felé vezetni az embereket, és közben, egész úton ámítgatni, hogy valamiképpen észre ne vegyék, hová is vezetik őket; hogy ezek a szánalmas vakok legalább útközben véljék boldognak magukat. És ne felejtsd el, ez a csalás annak a nevében történik, akinek az eszményében olyan szenvedélyesen hitt az öreg egész életén át! Hát nem szerencsétlenség ez? És ha csak egy ilyen kerül ennek az egész hadseregnek az élére, amely „csupáncsak piszkos javakért áhítja a hatalmat” – hát nem elég akár egy ilyen is, hogy tragédia történjék? Sőt, egy ilyen élenhaladó is elég, hogy az egész római ügy mindenféle seregeivel és jezsuitáival végre megtalálja igazi vezéreszméjét, a legmagasabb rendű eszméjét. Őszintén megmondom neked: én szentül hiszem, hogy ez az egyetlen ember soha nem is hiányzott azok közül, akik valamely mozgalom élén álltak. Ki tudja, hátha a római pápák között is akadtak ilyen ritka kivételek. Ki tudja, hátha ez az átkozott vénember, aki a maga módján annyira és oly makacsul szereti az emberiséget, sok ilyen kivételes aggastyán egész csapatának alakjában most is létezik mint összeesküvés, mint titkos szövetség, amely már rég megalakult a titok őrzésére, hogy megvédje a boldogtalan és tehetetlen emberektől épp azért, hogy boldoggá tegye őket. Ez okvetlenül így van, és így is kell lennie. Nekem úgy rémlik, hogy még a szabadkőművesség alapját is valami efféle titok alkotja, és hogy a katolikusok épp azért gyűlölik a szabadkőműveseket, mert versenytársakat látnak bennük, akik szétforgácsolják az eszme egységét, holott egy nyájnak és egy pásztornak kell lennie… Egyébként azzal, hogy védem a gondolatomat, olyan szerző gyanánt viselkedem, aki nem állta ki a kritikádat. Elég erről ennyi.
– Talán te magad is szabadkőműves vagy! – szaladt ki váratlanul Aljosa száján. – Te nem hiszel Istenben – tette hozzá, de most már rendkívül szomorúan. Ráadásul úgy rémlett neki, hogy a bátyja gúnyosan néz rá. – Aztán hogy végződik a poémád? – kérdezte hirtelen a földre nézve. – Vagy már vége van?
– Így akartam befejezni: amikor az inkvizítor elhallgat, egy ideig várja, hogy válaszoljon a foglya. Nyomasztja a némasága. Látta, hogy a fogoly egész idő alatt egyenesen a szemébe nézve elmélyülten, csendben hallgatta, és nyilvánvalóan nem akart ellene vetni semmit. Az öreg azt szeretné, ha mondana neki valamit, még ha keserűt, iszonyút is. De ő váratlanul, némán odamegy az aggastyánhoz, és csöndesen megcsókolja kilencvenéves, vértelen ajkát. Ez minden válasz. Az öregember megremeg. Megrándul a szája sarka; az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja neki: „Eredj, és többé ne jöjj ide… egyáltalán ne jöjj… soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”. A fogoly elmegy.
– És az öreg?
– A csók égeti a szívét, de megmarad addigi eszméje mellett.

megosztás
Mérjük le égboltunk sugarát, és maradjunk a középpontban, mint a pók a hálója közepén. Mindig elegendők leszünk akkor önmagunknak, és semmi okunk sem lesz panaszkodni gyengeségünk miatt, hiszen nem fogjuk sohasem érezni.

Annyi írás jelent már meg egyenesen — mint mondják — a közérdek céljaira, ám a valamennyi érdek közül legfontosabb, az emberek formálásának művészete még mindig nem jut eszébe senkinek.


Gyengének születünk, erőre van szükségünk. Mindennek híjával születünk, segítségre van szükségünk. Ostobának születünk, ítélőképességre van szükségünk. Mindazt, amit születésünkkor nélkülözünk, s amire nagykorunkban szükségünk van, a nevelés adja meg nekünk. Ezt a nevelést vagy a természettől, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól kapjuk. Képességeink és szerveink belső kifejlesztése a természet adta nevelés, e kifejlesztés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek adta nevelés, saját szerzett tapasztalatunk pedig a bennünket illető tárgyakra nézve a dolgok adta nevelés.


Nem ismerjük a gyermekkort. Minél messzebbre megyünk a rávonatkozó hamis eszmék nyomán, annál jobban eltévedünk. A legbölcsebbek figyelme arra irányul, amit a felnőtteknek kell tudniuk, és nem veszik tekintetbe, hogy mi az, amit a gyermekek megtanulni képesek. Mindig a kész embert látják a gyermekben, és nem gondolnak rá, hogy micsoda ő, mielőtt felnőtté válnék.


Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt. A földet emitt arra kényszeríti, hogy egy másik föld terményeit táplálja, egy fát arra, hogy egy másiknak a gyümölcseit hordja; vegyíti és összezavarja az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; felforgat mindent, eltorzít mindent, szereti az idomtalant, a szörnyszülötteket. Semmit sem akar olyannak, amilyennek a természet alkotta, még az embert sem. Kedvére idomítja őt, akár a cirkuszi lovat, kitekeri tagjait a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.
Ha nem így volna, még rosszabbul folynék minden, mert a mi fajtánk nem bírja el, hogy csak félig munkálják ki. Most már odáig jutottunk, hogy ha a többiek között magára hagynának valakit a születése pillanatától fogva, ő torzulna el a leginkább. Az előítéletek, a tekintély, a szükség, a példa, az összes társadalmi intézmények, melyeknek tengerében alámerülünk, megfojtanák benne a természetet, helyébe azonban semmit sem iktatnának. Fiatal cserjeként állna ott az a természet, mint akit a véletlen plántált egy út kellős közepére, ahol a járókelők csakhamar elpusztítanák, mert mindenfelől nekiütődnének, és hajlítgatnák erre is, arra is.


A természetes ember teljesen önmagáé. Ő a számbeli egység, az abszolút egész szám, amely csak önmagával s a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A társadalom embere csak törtegység, amely a nevező függvénye, s melynek értékét az egészhez való viszonya szabja meg, azaz a társadalom összessége. A  társadalmi intézmények az ént egy közös egységbe kebelezik olyannyira, hogy egyik egyed se higgye többé magát egynek, hanem az egység részének, és ne legyen többé észrevehető, csak az egészben.


Az emberek nem azért vannak a világon, hogy hangyabolyokká zsúfolódjanak, hanem hogy elszórtan éljenek a földön, melyet művelniük kell. Minél inkább tömörülnek, annál romlottabbá válnak. A gyengélkedő test csakúgy, mint a romlott lélek biztos következménye az ilyen túl népes csődületnek. Valamennyi állat közül az ember képes a legkevésbé nyájban élni. A birkák módjára összezsúfolt emberek csakhamar elpusztulnának valamennyien. Az ember lélegzete halálos az embertársaira. Éppoly igaz ez eredeti értelemben, mint átvitt értelemben. Minden város egy-egy örvény az emberi nemre nézve. Egynéhány nemzedék, s a nemzetségek elpusztulnak vagy elfajzanak. Fel kell őket újítani, és mindig a falu gondoskodik erről a megújhodásról. Küldjétek megújhodni gyermekeiteket, hogy úgy mondjam, a maguk erejéből, hadd nyerjék vissza a mezők ölén azt az életerőt, melyet túlságosan benépesített helyek egészségtelen levegőjén elveszít az ember.


Arra teremtettek bennünket, hogy emberek legyünk. A törvények és a társadalom pedig visszasüllyesztettek a gyermekkorba.


Az ember sorsa mindenkori szenvedés. Önfenntartásának gondja is elválaszthatatlan a gyötrelemtől. Boldog, aki gyermekkorában csak a testi bajokat ismeri. Bizony jóval kevésbé kegyetlen, jóval kevésbé fájdalmas bajok, mint a többiek, és jóval ritkábban késztetnek arra, hogy búcsút mondjunk az életnek. A köszvény okozta fájdalmak miatt nem öli meg magát az ember. Csak a lélek fájdalmai szülnek kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán, pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból folynak.


Minél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál kisebb az eltérés képességei és vágyai között, következésképpen annál kevésbé van távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbé nyomorult, mint akkor, amikor látszólag híjával van mindennek, mert a nyomorúság nem a dolgok nélkülözésében van, hanem az ennek nyomán támadt szükségérzetben. A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen. Az egyiket nem bírjuk kitágítani, szorítsuk meg hát a másikat, mert csakis a kettőjük közti eltérésből támad minden olyan szenvedésünk, amely valóban boldogtalanná tesz. Tegyétek félre az erőt, az egészséget, az önbecsülést, meglátjátok, hogy minden, ami életünkben jó, puszta vélemény. Tegyétek félre a testi fájdalmakat és a lelkiismeret-furdalást, meglátjátok, hogy minden bajunk csak képzelt.


Az ember nagyon erős, ha megelégszik, hogy az legyen, ami, de igen gyenge, amikor fölébe akar emelkedni az emberiségnek. A világért se képzeljétek, hogy ha fokozzátok képességeiteket, fokozzátok erőtöket is. Sőt, csökkentitek, ha gőgötök még náluk is jobban fokozódik. Mérjük le égboltunk sugarát, és maradjunk a középpontban, mint a pók a hálója közepén. Mindig elegendők leszünk akkor önmagunknak, és semmi okunk sem lesz panaszkodni gyengeségünk miatt, hiszen nem fogjuk sohasem érezni. Minden állatnak pontosan annyi képessége van, amennyi fennmaradásához szükséges. Fölöslege csak az embernek van. Hát nem különös, hogy ez a fölösleg kell, hogy eszköze legyen az ő nyomorúságának? Egy ember karja minden országban többet ér, mint amennyi a létfenntartása. Ha tehát elég okos lenne, s ezt a fölösleget semmibe venné, mindig megvolna neki, ami szükséges, mert sohase lenne neki túlságosan sok. A nagy szükségletek, mondta Favorinus, a nagy javakból erednek, és gyakran a legjobb módja, hogy megszerezzük magunknak mindazt, aminek híjával vagyunk, ha megválunk attól, amink van. Éppen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorrá, hogy a fokozásán fáradozunk. Aki csak élni akarna, boldogan élne. Így aztán jó emberként élne, mert mi haszna lenne belőle, ha gonosz?


Sír a gyermek, amikor megszületik. Kisdedkora sírás közt zajlik le. Hol ringatják vagy babusgatják, hogy elcsituljon, hol fenyegetik vagy verik, hogy elhallgattassák. Vagy azt tesszük, ami neki tetszik, vagy azt követeljük tőle, ami nekünk tetszik. Vagy alávetjük magunkat szeszélyeinek, vagy őt a mi szeszélyeinknek. Nincs középút: vagy ő parancsol, vagy neki parancsolnak, így aztán első eszméi az uralkodás és a szolgaság. Még beszélni sem tud, s már parancsol, még cselekedni sem tud, s már engedelmeskedik. Néha még meg is fenyítik, amikor még tudatában sem lehet hibáinak, azaz még nem is hibázhatott. Így aztán csak úgy öntjük időnek előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket azután ráfogunk a természetre, s miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk gonosszá tenni, panaszkodunk, hogy tényleg az.


Hat-hét évet ilyen módon tölt el a gyermek az asszonyok kezében, áldozata szeszélyeiknek és a maga szeszélyeinek. Mikor aztán megtanították erre is, arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét szavakkal, melyeket képtelen megérteni, vagy dolgokkal, melyek számára teljesen haszontalanok, miután a felébresztett szenvedélyekkel elfojtották benne mindazt, ami természetes, átadják ezt a mesterséges lényt egy tanító kezébe, aki véglegesen kifejleszti a már készen talált mesterséges csírákat, mindenre megtanítja, csak éppen arra nem, hogy önmagát ismerje, csak arra nem, hogy önmagából hasznot húzzon, csak arra nem, hogy élni tudjon, s hogy magát boldoggá tegye.


Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva ok nélkül sír, könnyeinek forrását tüstént elapasztom azzal, hogy haszontalanná és hatástalanná teszem jajgatását. Nem megyek a közelébe addig, amíg sír, de azonnal odasietek, mihelyt elhallgatott. Csakhamar szokásává válik, hogy hallgatással hív magához vagy legfeljebb úgy, hogy egyetlen kiáltást hallat. A jelek értelmét a gyermek csupán érzékelhető hatásukból ítéli meg. Nincsen más szabály az ő számára.


Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet szerencsétlenné tedd? Hozzászoktatni, hogy mindent megkapjon. Vágyai ugyanis, ha könnyen kielégítheti, szüntelenül növekednek, s te előbb-utóbb tehetetlenül állsz vele szemben, kénytelen vagy a visszautasításhoz folyamodni, s egy ilyen szokatlan visszautasítás nagyobb gyötrelmet okoz neki, mint maga a tény, hogy megfosztod attól, amit kíván. Először a pálca kell neki, melyet kezedben tartasz, nemsokára már a zsebórádat kívánja, aztán a repülő madarat, a ragyogó csillagot, s végül mindent, amit megpillant. Istennek kéne lenned, hogy kielégíthesd.
Természetes hajlama az embernek, hogy mindent a magáénak tekint, ami a hatalmában van. Ebben az értelemben Hobbes elve bizonyos fokig igaz: sokszorozzátok meg vágyainkkal együtt a kielégítésükre való eszközöket, és mindenki ura lesz mindennek. Az a gyerek, akinek csak akarnia kell, hogy kapjon, a világegyetem tulajdonosának hiszi magát. Minden embert rabszolgájának tekint, s amikor végül kénytelenek vagyunk valamit megtagadni tőle, ő, aki ha parancsol, mindent lehetségesnek tart, a visszautasítást lázadásnak minősíti. Minden indokolás, melyet ebben a korban adnak neki, amikor képtelen még az észbelátásra, nem egyéb, mint ürügy az ő szemében. Mindenben csak rosszindulatot lát, a feltételezett méltánytalanság érzése elkeseríti, mindenkit meggyűlöl, felháborodik minden ellenkezésen, és soha nem lesz benne köszönet az engedékenységért.


Nem megtiltani kell, hogy rosszat tegyen, hanem megakadályozni. A tapasztalásnak vagy a tehetetlenségnek kell számára a törvény szerepét játszania. Ne azért engedjetek vágyainak, mert megkívánja, hanem azért, mert szüksége van rá. Amikor cselekszik, ne tudja, mi az engedelmesség, s amikor helyette cselekszenek, ne tudja, mi az uralkodás. Egyaránt érezze szabadságát mind a maga tetteiben, mind a tieitekben.


Ne adjatok növendéketeknek semmiféle szóbeli leckét! Ne tanítsa más, mint a tapasztalás! Ne rójatok rá semmiféle fenyítést, mert nem tudja még, mi az, hogy véteni! Ne kívánjátok soha, hogy bocsánatot kérjen, hiszen nem is tudna megsérteni benneteket! Tetteiben nem az erkölcsiség vezeti, s így semmi olyant sem képes elkövetni, ami erkölcsileg rossz lenne, s ami akár dorgálást, akár fenyítést érdemelne.


Ki merjem-e itt fejteni minden nevelés legnagyobb, legfontosabb és leghasznosabb szabályát? Azt ugyanis, hogy az időt nem nyerni, hanem vesztegetni kell. Parlagi olvasóim, bocsássátok meg nekem meglepő tételeimet. Nem nélkülözhetők ezek, ha az ember gondolkodik. Mondhattok akármit, inkább vagyok a szokatlan tételek, mint az előítéletek embere. Az emberélet legveszedelmesebb időszaka a születéstől a tizenkettedik életévig terjed. Ekkor csíráznak a tévedések meg a bűnök, és egyetlen eszközünk sincs kiirtásukra. Mire az eszköz előkerül, a gyökerek már oly mélyre hatoltak, hogy nincs többé idő kiszaggatásukra. Ha a gyermek egyszerre ugornék át az emlőről az értelmes korba, akkor a jelenlegi nevelés megfelelne neki. A természetes haladás azonban homlokegyenest ellenkezőt kíván. Úgy kéne, hogy semmit se tegyen lélekből addig, amíg az nincsen birtokában valamennyi képességének.


Cselekedjetek a szokás visszájára, s csaknem mindig jól fogtok járni! Mivel a gyermekből az apák és a tanítók nem gyermeket, hanem tudóst akarnak csinálni, sohasem kezdik elég korán a dorgálást, a korholást, a fenyítést, a dédelgetést, a fenyegetést, az ígérgetést, az oktatást, a rábeszélést. Ti legyetek az okosabbak, azaz ne okoskodjatok tanítványotokkal, főleg ne azért, hogy helyeselje azt, ami nem tetszik neki. Mert ha mindig értelmet visztek így a kellemetlen dolgokba, az értelmet fogjátok számára unalmassá tenni, hitelét már korán elveszitek, amikor olyan lélekről van szó, aki még nincs abban az állapotban, hogy megértse. Eddzétek testét, szerveit, érzékeit, erejét, lelkét azonban hagyjátok tétlenül, amíg csak lehet! Utasítsatok el minden korai véleményt, melyet ítélete nem tud még értékelni. Tartsátok vissza vagy szüntessétek meg az idegen benyomásokat. Ha meg akarjátok akadályozni a rosszat, hogy létrejöjjön, korántse siessetek jót tenni, mert úgyis csak akkor jó, ha az értelem már megvilágítja. Tekintsetek minden halasztást előnynek.


A pedagógusokat, akik nagy pompával teregetik ki előttünk tanítványaiknak adott tanításaikat, azért fizetik, hogy más nyelven beszéljenek, mint én. Kiderül azonban magatartásukból, hogy pontosan úgy gondolkodnak, mint én. Mert hát végül mit is tanítanak nekik? Szavakat, megint csak szavakat, mindig csak szavakat. Nagyon is óvakodnak, hogy a különböző tudományok közül, melyeknek oktatásával büszkélkednek, kiválasszák azokat, amelyek valóban hasznára lennének tanítványuknak, mert ezek tárgyi tudományok volnának, s ők ilyesmivel nem boldogulnának. Tanítják tehát mindazt, amit látszólag tud az ember, ha a műkifejezéseit tudja, így a címertant, a földrajzot, a kronológiát, a nyelveket stb., mindmegannyi ismeretet, melyek oly távol vannak az embertől és legkivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy, ha ebből csak valaminek is hasznát veheti egyetlenegyszer az életben.

megosztás
Ha perceken belül nem történik meg az elszakadás az irodalomtörténet-tanítástól a tematikus, problémacentrikus, élményközpontú oktatás felé, akkor az irodalomtanítás státuszcsökkenésével, sőt megszűnésének lehetőségével kell szembenéznünk.

Ma már elsősorban azon kellene meditálnunk, hogy egyáltalán mit adjunk a fiatalok „kezébe” az olvasás helyett. Azon kellene gondolkodnunk, hogy vannak-e olyan eszközeink s ötleteink, melyek legalább részben pótolhatják a pótolhatatlant, azt a tevékenységet, mely az emberiség jelentős része – de nem egésze, ezt azért sosem árt hangsúlyoznunk – számára félezer éven keresztül egyre tömegesebb méretekben jelölte ki az önteremtést irányait, adta felemelő élmények sorát, s jelentett szórakozást.

Mielőtt továbblépnénk, szögezzük le, hogy eleddig tulajdonképpen a szépirodalmi jellegű „betűolvasás”-ra gondoltunk, amikor a szót leírtuk, holott tágabb értelemben „olvasás”-on valójában a körülöttünk lévő világ megértését, valamennyi, érzékeinkkel felfogott jelrendszer dekódolását értjük. S ha ekként fogjuk fel e kategóriát, máris derűsebb a kép, hiszen azt mondhatjuk, valójában minden „körülnézés” olvasás, illetve hogy önmagunknak a világban való legegyszerűbb meghatározása – vagy akár csupán tér- és időkoordináták mentén való definiálása egy éppen fennálló helyzetnek – valamiféle „olvasás” jellegű megértés eredményeképpen lehetséges.

Az olvasás – válaszolhatnánk röviden – egyszerűen azért (volt) olyan fontos nekünk, ma élő középgenerációknak és idősebbeknek, mert el sem tudjuk képzelni, hogy belső lelki tartalmaink, élményeink pontosabb rögzítésére és ezáltal való újraélésére, átadására más jelrendszerek is képesek lehetnek legalább ilyen hatékonysággal. Ezért számunkra az olvasásnak nincs alternatívája.

A harminc-negyven-ötven évnél idősebb generációk tudata és emocionális kondicionáltsága ugyanis alapvetően a múlt egyfajta élménytelítettségére és állandó újrafeldolgozására épül, míg a „digitális nemzedékek” lélektani kondíciói messzemenően a jelenben nyerik el kiteljesedésüket, és nem érzik veszteségnek azt – tudniillik önmaguk elmúlását -, amit az idősebbek csakis akként könyvelnek el.

A digitalitáció új korszakának eljövetele ugyanis korántsem csak jelek és jelrendszerek rögzítésének az eddigieknél hasznosabb, hatékonyabb és célszerűbb módját jelenti, hanem sokkal inkább másfajta gondolkodásmódot, a világhoz való jóval szabadabb és kreatívabb viszonyrendszer létrejöttét biztosíthatja. Az individuum önmegismerő és önérvényesítő szándékainak és akaratainak soha nem látott intenzitású érvényre jutását. Mert a digitalizáció egyértelműen nem mennyiségi – mint a könyvnyomtatás -, hanem minőségi ugrás az emberiség fejlődéstörténetében. Sokan azonban még ma is szeretik mennyiségi kategóriaként értelmezni, jelentőségét és jelentését az információrögzítés technológiáira szűkíteni.

Nézetem szerint nagyjából itt tartunk ma, vagyis ott, hogy az iskolába járók többsége még éppen elfogadja kényszerűségből, hogy neki ilyen és ilyen feltételeket kell teljesítenie az „érett ember”-ré váláshoz, a társadalom életébe való „egészséges” betagozódáshoz. Maholnap azonban az oktatási rendszer e látszatnyugalmon alapuló konszenzusa felborulhat, hisz már most is eresztékeiben recseg-ropog a rendszer egésze.

Vajon miért nem fogadunk el valamennyit az ő virtuális világuknak az örömeiből és értékeiből? Miért idegenkedünk mi, idősebbek, de az egész magyar oktatási rendszer, attól, hogy azt a beszédmódot, amelyet ifjaink a mindennapokban anyanyelvként beszélnek, egyáltalán észrevegyük? Hisz ha ezt nem tesszük, nemcsak elzakatol a szomszédban az évszázad, de elszáguldanak mellettünk a saját gyermekeink is úgy, hogy közben szóba sem elegyedtünk velük… Mert már nincsenek, vagy alig vannak közös szavaink, közös jelhalmazaink, amelyek mentén elindulhatna egy-egy mélyebb beszélgetés. Egy nagy-nagy nevetés. Valamely utazás, közös biciklizés, korcsolyázás, szánkózás, focizás, házi úszóverseny vagy sakkcsata… Talán ha mi is fogadókészebbek lennénk, előbb-utóbb még megérnénk, hogy valamely gyermekünket egy szép téli estén Jókaival a kezében látjuk lefekvéshez készülődni – mondván, hogy „hát, ha Anyának meg Apának és a Tanár néninek ennyire fontos ez a fickó, legalább belenézek valamelyik könyvébe”…

Ma már aligha kétséges, hogy az emberi civilizáció alapvetően valamiféle – egyelőre jobb szó híján „képolvasás”-nak nevezett – erősen vizualizált és „egészleges” információszerzési módszer felé tart. A bonyolult és differenciált, de lineáris jelhalmazoknak ugyanis – mint amilyen például egy kinyomtatott sorokból építkező könyvoldal – rendkívül fáradságos a „visszafejtés”-e. Sőt, a többszörös elvonatkoztatással létrejött grafikai jelsor újraért(elmez)ése, majd elvont és alineáris tartalommal való (újra)felruházása csak igen magas hibaszázalékkal lehetséges. E rossz hatásfokú – a Gutenberg előtti korhoz képest persze sokkal hatékonyabb, a digitálishoz viszonyítva azonban igen gyengén teljesítő – „jelfejtési” és megértési stratégiák helyett a jövőben sokkal inkább a vizuális megértés eszközeit mozgósító, egy-egy könyvoldalt például csak néhány részre (ezek lehetnek szöveg és kép egységei is) bontó és akként „megértő” stratégiák kerülnek majd előtérbe.

Az olvasástanításnak e tendenciát nem észrevenni s nem alkalmazni hiba volna, hiszen ha továbbra is csak a „lassú olvasás” lineáris technikáira készítjük fel gyermekeinket az iskolában, mérhetetlenül sok időt és energiát pazarolunk el (elsősorban) az ő életükből. Felnőve ugyanis legfontosabb dolguk az lesz, hogy megtanuljanak eligazodni egy olyan (jel)világban, melynek alaptörvényei számos lényeges ponton különböznek az iskolában megtanulhatótól. Ez a jelvilág ugyanis elsősorban képekre alapozott és nem betűkre épülő, ez a jelvilág mindenekelőtt szabad asszociációkkal dolgozik, s nem szigorú és megmásíthatatlan törvények szerint működik, ez a jelvilág az állandó alkalmazkodásra tanít az egyre gyorsabban változó világban…

Az irodalom tanítását illetően pedig elodázhatatlanul szembe kell végre nézni a legfontosabb kérdéssel: ha az irodalom nem tudja beláttatni a társadalommal s benne a döntéshozókkal saját nélkülözhetetlenségét, akkor megkérdőjeleződik az oktatási rendszerben elfoglalt jelenlegi, viszonylag erős pozíciója. (Valljuk meg: Magyarországon a nyugati iskolarendszerekhez képest még ma is túlreprezentált az irodalom, s főképpen az irodalomtörténet tanítása.) A pozitivista irodalomtanítás kreativitást nélkülöző felfogásától haladéktalanul el kell szakadni, hogy ezt a jelentékeny szerepet megőrizhessük, mert különben – ismételjük – a tantárgy léte kerül veszélybe, mivel végképp eltávolodik a mindennapoktól, s ekkor lehetetlenné válik a fönt mondott beláttatás.

Ha ugyanis perceken belül nem történik meg az elszakadás az irodalomtörténet-tanítástól a tematikus, problémacentrikus és/vagy élményközpontú oktatás felé, akkor végképp önmagunk – ti. az irodalomtanítás – státuszcsökkenésével, eljelentéktelenedésével, sőt megszűnésének lehetőségével (és rémálmával) kell szembenéznünk. Ha nem veszi át az írók életrajzának helyét és szerepét a tankönyvekben és a tanítási-értékelési folyamatban – már holnaptól! – néhány fontos emberi és aktuális érték, mint első renden a környezettudatosság és a szolidaritás megjelenítése az irodalmi művekben, ha nem kerül sor a nemek szerinti tematizációk bevezetésére az irodalomtanításban, illetve a serdülőket erősen érdeklő témák szerinti tananyag-átrendezésre (csak példaképpen: zene, zene, zene, , sport, sport, a teremtés kérdései általában, a világegyetem és létezés titkai, az erotika, a homoszexualitás stb.), akkor nem nehéz megjósolni ez ezer sebből vérző magyartanítás szomorú összeomlását.

Aligha kell bizonygatni, hogy ezen a Földön olvasás, sőt, olvasni tudás nélkül is leélhető boldogan egy emberi élet. Még azt sem kell bizonyítani, hogy az emberiség jelentős részével ez ma is így történik – mégpedig úgy, hogy ők e képességnek a hiányát sem érzékelik. A varázslat, amelyet az olvasás az európai kultúrában nevelkedett ember számára jelent, nem mindenható. Vannak még egyéb varázslatok, nyelvek, melyek segítségével a létezés éppen ilyen differenciált megértése véghez vihető (hogy csak a legkézenfekvőbbekre utaljunk ismét, más vonatkozásban: zene, tánc, sport stb.). Nem ártana nekünk sem tanulnunk ezektől a kultúráktól: mindenekelőtt megértést, türelmet a másik ember iránt, örülni tudást, a jelenben való benne-létezés teljességélményét.

megosztás
A mai magyartanítás egyik nagy hibája, hogy a tananyag elvégzésének – azaz az irodalmi kánon minél teljesebb átadásának – bűvölete sokszor kapkodásra, felületességre kényszerít, s az irodalomtanítás alapvető céljai ellen hat. (Kerber Zoltán cikke)

Míg a polgárosult országokban a klasszikus műveltség átadása mellett fontos volt a polgári léthez szükséges tulajdonságok, képességek megteremtése (kreativitás, megbízhatóság, gyakorlati készségek), addig Közép-Európában az iskola a nehezen megragadható, távoli, erkölcsös jövőre igyekezett felkészíteni a gyerekeket.

Tantárgyi modernizációt, fejlesztést csak szabályozó dokumentumok létrehozásával – főleg, ha kormányciklusonként változó koncepciók törnek a felszínre – nehezen lehet végrehajtani. Változásokat leghatékonyabban továbbképzésekkel, megfelelő tankönyvek, taneszközök kifejlesztésével lehet elérni, ahol a felülről jövő kezdeményezések és az alulról jövő innovációs szándékok azonos pályára állíthatók. Csak központi szabályozó dokumentumok létrehozásával nem lehet változásokat elérni. Szükség lenne a modernizációt szolgáló programokra, ezek terjedését koordináló infrastuktúrára, a tanárok rendszeres továbbképzésére, rengeteg segédanyagra, és komolyan kellene venni azokat az igényeket, amelyek a társadalomban, a szülőktől és a gyerekektől érkeznek.

Nem ment át a gyakorlatba az az általánosan elfogadott tény, hogy a felsorolt képességek jó részének fejlesztése, kialakítása az egész oktatás, az összes tantárgy feladata, beleértve az olvasást, szövegértés és kommunikációt is!

A különböző tantárgyak általában saját belső – sokszor mellékes – szakmai problémáikkal küszködnek, miközben a felsorolt képességeket mindenki elvárja a gyerekektől.

Az olvasás tanításának nem volna szabad negyedik osztályban befejeződnie. A felső tagozatban is kellene olvasást tanítani! A leíró grammatikai rendszer – sokszor belső ellentmondásoktól terhes, életidegen világát – oktatását racionalizálni, szűkíteni kellene, elsődleges szempontként itt az idegen nyelv tanulással kapcsolatos interferenciákat figyelembe véve.

Az irodalom vesztett presztízséből. . Bonyolult összefüggéseket rejtő elméleti ismeretek tárháza lett, rengeteg adattal, ismerettel, amit tanulni, azaz “magolni” kell. Az irodalom élményközvetítő szerepe, életközelisége eltűnt az osztálytermekből.

Arató László szerint “a magyartanároknak az elidőzés tanítása az alapvető feladatuk.” Meg kell hagyni az időt arra, hogy a gyerekek művekkel találkozhassanak, s azt feldolgozzák, értelmezzék. A mai magyartanítás egyik nagy hibája, hogy a tananyag elvégzésének – azaz az irodalmi kánon minél teljesebb átadásának – bűvölete sokszor kapkodásra, felületességre kényszerít, s az irodalomtanítás alapvető céljai ellen hat. Ennek kikerülése az irodalomtanítás újragondolását feltételezi, amely együtt jár az átadandó irodalmi kánon radikális szűkítésével is.

Az irodalmat ért legnagyobb kihívás a tömegkultúra. Egyetlen út az lehet, hogy megpróbáljuk a tömegkultúrát is beemelni a tanításba. Almási Miklós egy könyvében a kortárs művészetet és kultúrát egyfajta hármas univerzumban képzeli el, ahol a klasszikus, a modern és populáris kultúra egymás mellett létezik. Az irodalom megszerettetését, az értő, műértelmező olvasás elérését a gyerekek felől kell végiggondolni. A 10-14 éves korosztály számára ennél több feladatot nem kellene elvégezni az irodalom tanításában. Életkoruknak megfelelő olvasmányok kiválasztásával, megbeszélésével, vitákkal, értelmezésekkel kell megmutatni az irodalmi művek hatásmechanizmusait.

A nyelvtantanítás megújítása akkor valósulhatna meg teljesen, ha megszűnne a nyelvtan és irodalom kettéosztása (ez a gyakorlat egyébként a nyugati országokban nem is létezik), és létrejönne egy valóban integrált nyelvi-irodalmi-kommunikációs képzés

 Az irodalomtanítás egyik nagy problémája a túlzott mennyiségű ismeretanyag tanítása a képességfejlesztés kárára. Vitát okoz már az is, hogy kell-e 7-8. osztályban irodalomtörténetet tanítani, vagy elég lenne csak a 9. évfolyamtól? Pedig valójában azt a kérdést kellene felvetni, hogy szükséges-e egyáltalán szisztematikus irodalomtörténetet tanítani a közoktatásban?

Le kellene számolni azzal, hogy a kultúrtörténet és irodalomtörténet több évezredes történetét négy év alatt be lehet tölteni a gyerekek fejébe.

A Mohácsy-sorozat legnagyobb érdeme a diákok nézőpontjából, s legnagyobb bűne az én nézőpontom szerint, hogy a reformtankönyv-sorozat megszelídítését kiegészítette a tanított művek tartalmának olvasmányos, részletes ismertetésével. E sorozat segítségével mutatósan le lehet érettségizni anélkül, hogy valaki magukat a tanult irodalmi szövegeket valaha elolvasta volna. A könyvsorozat lehetővé teszi az önálló tanulást, a felkészülést azok számára, aki hiányoznak vagy nem figyelnek az órán.

Általánosan jellemző a mai tankönyvpiacra, hogy azok a sorozatok járnak jól (az alacsony ár mellett), amelyek a lehető leginkább megkönnyítik a tanárok munkáját a különböző munkafüzetekkel, tanári segédeszközökkel, tanmenetekkel. Ez a verseny pedig nem a minőség javára dönti el mindig a tankönyvválasztást.

Az informatika vívmányait, segítségét az irodalomórákon is használni kellene. Nagyon eltávolodtunk már a faliképek világától. Valójában az informatika komoly, egységes használata az egész tankönyvpiacot átrendezhetné, a költségek, kiadások más helyeken jelennének meg, s a hagyományos tankönyveket, taneszközöket forgalmazók (akik jelenleg uralják a piacot) kiszorulnának ebből a szektorból, hiszen ezzel a hagyományos tankönyv fogalma is megszűnne.

A következő szempontok elfogadása előfeltétele a változások megindulásának:

  • az iskolának a mindennapok problémáira is választ kell adnia,
  • szorosabb kapcsolatokat kell kialakítani az iskola közvetlen társadalmi környezetével – az iskolát nyitottá kell tenni,
  • az iskola elvesztette monopóliumát a tudásátadás területén,
  • a merev tantárgyi struktúrát oldani kell különböző, tantárgyközi oktatást elősegítő technikákkal, korszerű tanulásszervezési eljárások alkalmazásával,
  • nem csak a tantárgyi követelmények minél magasabb teljesítése egy iskola egyetlen értékmérője – ne „vizsgamatadorokat” képezzünk, még ha a társadalmi, szülői „nyomás” éppen most ezt sugallja is az iskola felé,
  • az iskola munkájának eredményességét az átfogó, tantárgyközi tartalmak oktatása növelni és nem csökkenteni fogja,
  • a kereszttantervi kompetenciák, kulcskompetenciák fejlesztése az életre és nem az iskolában való megfelelésre készíti fel a gyerekeket,
  • ha az iskolában közvetített tartalmak számának radikálisan csökkennie kellene, lazább szerkezetűvé kellene tenni, több kapcsolódási pontot kell kiépíteni közöttük, az ismeretek és a képességek fejlesztését arányossá kell tenni
  • érdekeljen bennünket az is, hogy mi érdekli a gyerekeket.

 

Anglia

Iskolarendszer és az oktatás szerkezete
Az angol állami iskolarendszerben három egymásra épülő iskolafokozatot van. Az iskolaelőkészítő évfolyamot nem számítva a gyerekek az első hat évet a primary fokozatban töltik, 11 éves koruktól a secondary fokozatba járnak, majd ezután többféle iskolatípusban (pl. college) és ezen belül is többféle irányultságban jutnak el a 18 éves korukban letehető érettségi vizsgákhoz, illetve vehetnek részt a szakképzésben.
Az állami iskolák tanulói az 1996 szeptemberétől érvényes Nemzeti alaptanterv (National Curriculum) szerint tanulnak. A tanköteles kor 5-16 éves korig tart. A diákok 90 százaléka állami iskolákba jár, melyek szinte kivétel nélkül komprehenzív intézmények (Comprehensive School). Ezek az iskolák széles körűen, minden felvételi, vagy egyéb szelekciós mechanizmus nélkül fogadják a gyerekeket. (A felvételiztetés a kevés számú magániskolára jellemző.) A Nemzeti alaptanterv a tanulók kora szerinti négy részre, ún. kulcsszakaszra oszlik. Minden iskola rendelkezik a Nemzeti alaptanterv teljes dokumentációjával, mely csak nagy vonalakban vázolja fel, hogy a tanárok mit tanítsanak az egyes kulcsszakaszok során a különböző tantárgyakban. Azt azonban megadja, hogy az egyes kulcsszakaszokban mely követelményszintek teljesítése várható el. Egy-egy kulcsszakaszra – mely általában két év – két követelményszint (level) jut. Mivel az iskolák óratervüket maguk határozzák meg és dönthetnek arról, hogy milyen egyéb tárgyakat tanítanak még, nem mondhatjuk, hogy az alaptantervben minden évfolyam végére meghatároznak egy-egy követelményszintet. Sőt, nem kifogásolható, ha egy tanuló vagy tanulócsoport egyik vagy másik tantárgyból egy-két követelményszinttel elmaradt vagy előrébb jár a többi tantárgyéhoz képest. A tanárok tantárgyuk tanmenetét, az egyes órák óravázlatát úgy készítik el, hogy az alaptantervi követelményeken túl messzemenően figyelembe veszik a tanulók igényeit is. Az iskolák azt is maguk döntik el, hogy milyen tankönyveket és egyéb oktatási segédeszközöket használnak.

Anyanyelv- és irodalomtanítás
– Elsődleges cél a nyelvi kompetencia és performancia fejlesztése.
– Nem a tananyag megtanítása a legfőbb cél, hanem olyan eszközrendszer kialakítása és fejlesztése, mely az összes többi tantárgy eredményes tanulását elősegíti.
– A klasszikus értelemben vett humán műveltség visszaszorulása új típusú, kommunikáció-orientált, társadalmi érvényesülést elősegítő képességcsoport fejlesztését célozza.
– Nyelvtan és irodalomórák nem válnak külön a nemzeti tantervben, a követelmények együtt fogalmazódnak meg.
– Irodalmi művekkel az olvasás és szövegértés fejlesztésekor találkozik a gyerek.
– Kiemelt szerepe Shakespeare-nek van.
– A világirodalom alkotásaival esetlegesen találkozik a diák.
– Rendszeres irodalomtörténet, vagy irodalomelméleti ismeretek tanítása idegen a tárgytól
– Nagy szerepet kap a mindennapi nyelvhasználat, a kommunikációs készség, a creative writing.
– Nemcsak szépirodalom szerepel a tananyagban (naplók, levelek, életrajzok, önéletrajzok, riportok, interjúk, újságok, reklámok, internet, CD).
– A tananyagválasztás nem kanonisztikus, hanem pragmatikus alapon történik.

A felsorolásból látszik, hogy az angol anyanyelv és irodalomtanítás meglehetősen különbözik a magyartól. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nekünk az angol modellt kellene átvenni, hanem azt, hogy integrálnunk kellene jelenlegi gyakorlatunkba azokat az elemeket, amelyek nálunk hiányoznak, vagy nem kapnak megfelelő hangsúlyt. Ez csak úgy történhet, ha a jelenlegi struktúrán változatunk, “helyet csinálunk” a hiányzó elemek számára. (pl. kreatív írás, szövegértés és kommunikáció fejlesztése).

 

Franciaország

Iskolarendszer és az oktatás szerkezete
A francia állami iskolarendszerben három egymásra épülő iskolafokozatot van. A gyerekek az első öt évet az elemi iskolában (école, élémentaire) töltik. 11-12 éves koruktól középiskolások, melyben az első négy évben a collége-ba járnak. (A tananyagot és a követelményeket tekintve ez a magyar általános iskola felső tagozatának felel meg.) A collége befejezése után lycée-ben tanulhatnak tovább, és többféle irányultságban jutnak el a 17-18 éves korukban letehető érettségi vizsgákhoz, illetve vehetnek részt a szakképzésben.
A lycée több változata működik: általános, technikai és professzionális. Mindhárom az érettségivel zárul.
A ciklusos tervezés bizonyos határok között lehetővé teszi, hogy a tananyagot a tanulók előrehaladásától függően hosszabb vagy rövidebb idő alatt dolgozzák fel, azaz az egy évfolyamra jutó tananyag mennyiségét változtatni lehet. De a több képzési részterületből, tudományágból álló tantárgyaknál a tantervben javasolt sorrendtől eltérően a részterületek, tudományágak szerint lehet tömbösíteni a tananyagot.

Anyanyelv- és irodalomtanítás
A francia oktatási rendszerben a 6-10 éves korosztály tantervét két ciklusra bontják: tanulási alapciklusra (mely két évfolyamot foglal magában), illetve ismeretelmélyítő ciklusra (három évfolyam). Mind az öt évfolyamon igen magas óraszámban (9 óra) tanulják a gyerekek a francia nyelvet. Ez a magas óraszám abban a vonatkozásban érdekes, hogy a magyarországi tantervek készítésekor mindig előtérbe kerül az óraszámok kérdése. A magyar nyelv és irodalom tantárgy képviselői számára nagy felelősséget jelent, hogy az abszolút alapozó képzésnek tekinthető nyelvi és irodalmi nevelés megkapja-e azt a hangsúlyt, amekkora felelősség nehezedik rá. A francia tanterv öt éven át adott magas óraszáma jó példa és megerősítés arra, hogy más országokban is kitüntetett szerepe van ennek a területnek.

Nagy szerepet szánnak az anyanyelv tanításakor a transzfer elemekre, mert ezek segítéségével minden tantárgy hatékony tanulásához hozzájárulnak. Az alsóbb osztályokban a nyelvtan és az irodalom nincs szétválasztva, s mint az előzőkből látszik is, főleg a nyelvhasználati kérdésekre helyezik a hangsúlyt. A francia tantervekben elsődleges a szókincs, a beszédművelés, a helyesírás, a kifejező olvasás, az egyszerűbb szövegelemzési gyakorlatok fejlesztése.
Az irodalomtanítás területén felfedezhető egyfajta kronológiai rend a tananyagszervezésben, de még a felsőbb középiskolai évfolyamokban (lycée) sincs szisztematikus irodalomtörténet. (Itt a tanterv elő is írja a történelemmel való együttműködést, kooperációt, ez kiegészül a különböző műfajok megismertetésével). Ebben a vonatkozásban némileg hasonlít a magyarországi helyzethez. Alapvető különbség azonban, hogy végig kiemelkedő szerepet kap (szinte minden évfolyamon, de főleg az alsóbbakban) az ifjúsági irodalom, illetve az ismeretterjesztő olvasmányok, a dokumentumszövegek elemzése (!!), illetve a szöveg és kép közötti összefüggések elemzése. A diákok számos kreatív feladattal találkoznak a szövegek elemzésekor, értelmezésekor. Nem az értelmezési panelek visszaadása a fontos. A kötelező olvasmányok, szerzők és művek megnevezésében pedig jóval szerényebb a francia tanterv, mint a magyar. (A Biblia; Homérosz: Odüsszeia; Vergilius: Aeneis; Ovidius: Átváltozások; La Fontaine. A középkortól a 17. századig tartó korszak szövegei kulturális jelentőségük alapján kiválasztva. Rabelais. A 17., 18. és a 19. század szövegei kulturális jelentőségük alapján kiválasztva, Moliére stb.)

 

Németország

A német iskolákban tartományonként eltérő tanterv szerint tanulnak a diákok. A különféle tartományi tantervek azonban az egész országban egységes iskolarendszert töltenek meg az egyes földrajzi-politikai területek sajátságos hagyományai, igényei szerinti tartalommal, de a némettanítás területén tartalom és óraszám tekintetében nincsenek alapvető különbségek. (Irányultságukban, koncepciójukban azért természetesen van különbség.)
Az iskolába lépő gyerekek négy évig a Grundschule falai között töltik az időt. Tíz éves koruk után a hat évfolyamos Hauptschule-ban, vagy Realschule-ban illetve a nyolc évfolyamos Gymnasiumban folytathatják a tanulmányaikat. Bár a Haupt- és Realschule 10. évfolyamának elvégzése után a diákok tanulmányaikat folytathatják, ez nem azt jelenti, hogy a háromféle iskolatípus első hat évének tanterve nagyon hasonló lenne.
Mivel a nemzetközi összehasonlításhoz az azonos életkorú diákok számára előírt tananyagokat kell összevetni, a német középfokú iskolák közül a Hauptschule tanterve felel meg annak a szempontnak, hogy 16 éves korig egész, lezárt, de folytatható képzést adjon, hiszen ilyenek az angol és a francia tantervek is.

Anyanyelv- és irodalomtanítás
Már az alcím sem helyes, ugyanis Németországban sem a tantervben, sem bizonyítványban nem különböztetik meg a németet és az irodalmat (ahogy ez az európai országok többségében is így van), egységesen deutsch-nak nevezik (ahogy az angolok english-nek). Az összóraszám több mint kétharmadát a beszéd és írás fejlesztése, illetve az irodalmi és nem irodalmi szövegekkel való foglalkozás tölti ki. Csak 20 százalékot tesz ki a nyelvi jelenségekkel és a grammatikával való foglalkozás. Nincs a mi fogalmaink szerint meghatározott kánon, nincs világirodalom. A tanterveket olvasmányjegyzék egészíti ki, melyben irodalmi szövegeket ajánlanak a tanárnak. Bajorországban évente csak két könyvet kötelező elolvasni, illetve órán feldolgozni. A szaktanár választhatja ki, hogy mit dolgoznak fel. Pusztán a különböző korszakok behatárolása köti meg a tanárt. Goethet és Schillert természetesen tanulni kell, de nem teljes pályaképpel. A kevés művet viszont rendkívül alaposan dolgozzák fel órán. Van idejük “apróságokkal” is foglalkozni, nem kell a tanárnak rohannia, állandóan azzal foglalkoznia, hogy mikor, hogyan csúszik el a tananyagban, ha egy-egy művel több órán át foglalkoznak. A magyar kollégák ezt a helyzetet vágyakozva, ugyanakkor megborzongva figyelnék. Mi lesz azzal a rengeteg művel és szerzővel, akikre így nem kerülhet sor? Ez természetesen a célrendszertől függ. Ha az olvasóvá nevelés a cél, akkor a német út járható, ha kánon áthagyományozása, kultúraközvetítő missziós célok lebegnek a szeme előtt akkor, akkor a német példa elutasítandó. Természetesen különbség van Németországban is az alap és az emelt szintű középiskola között (3. szakasz). Az emelt szint már megkövetel irodalomtörténeti ismereteket, összefüggéseket. Itt a munkamódszer is más. Inkább hasonlít a mi egyetemi szemináriumainkra, dolgozatainkra.

megosztás
Az irodalom.net a Szolnoki Műszaki Szakképzési Centrum Baross Gábor Gépipari, Közlekedési Szakképző Iskolájából indult. Tar Sándor magyartanár tervezte meg, Hicsó György főigazgató támogatta, és Gebei János (Webidea) csapata valósította meg.

Kedves olvasó

Honlapunk a középiskolai irodalomtanítás fejlesztését célzó közösségi tartalommegosztó fórum.

Az irodalom.net bejegyzésekre épül, amelyek az általános hírfolyamban időrendi sorrendben, a szerzők könyvtáraiban pedig egyéni rendezési elvek szerint jelennek meg.

A honlap háromféle felhasználói szinten használható:
- látogató: A honlap cikkeit böngészi - regisztráció nélkül.
- olvasó: E-mail címmel regisztrált felhasználó, aki könyvjelzőzheti a bejegyzéseket és követheti a szerzőket - ez esetben értesül legújabb bejegyzéseikről, és olvashatja a szerzők belső üzeneteit is.
- szerző: Bejegyzéseket közöl, rendszerez, illetve üzen a követőinek. (Szerzői jogosultság felkérés vagy jelentkezés útján adható.)

A bejegyzéseket öt típus valamelyikébe kell besorolni (jegyzet, feladat, vetítés, esszé, szövegtár) - kategorizálásuk lehetőségei azonban korlátlanok. Cikksorozatba rendezhetők a saját bejegyzések, és tanösvényeket lehet kialakítani a honlap bármely tartalmi eleméből. Ez utóbbi felel meg a hagyományos tankönyvi fejezetnek.

Az irodalom.net a Szolnoki Műszaki Szakképzési Centrum Baross Gábor Gépipari, Közlekedési Szakképző Iskolájából indult. Tar Sándor magyartanár találta ki és tervezte meg, Hicsó György főigazgató hagyta jóvá a támogatást, a kivitelezés pedig Gebei János (Webidea Informatika) és csapatának munkája.

 

megosztás