“A zseni talán csak maga a szorgalom.” – Goethe gondolata igaz Arany Jánosra is, aki a részletekkel való bíbelődés első modern nagymestere a magyar irodalomban. Balzachoz vagy Dosztojevszkijhez mérhető világhírű realista regényíró lehetett volna, ha fantasztikus nyelvérzéke nem húzza inkább a költészet felé. Annyira mélyen kiaknázta nyelvünk lehetőségeit, hogy a külföldi fordítások csak árnyékai lehetnek az eredeti művek gazdagságának. Egyedül A walesi bárdok tört ki a magyarság kulturális elszigeteltségéből, olyannyira, hogy Aranyt 2011-ben az Eisteddfod fesztiválon jelképesen maguk közé fogadták a hagyományőrző walesi énekesek. Jelen felelet témája Arany János életművének felvázolása és A walesi bárdok (walesi nyelven: Beirdd Cymru) elemző bemutatása – kiemelve a ballada műfaji sajátosságait.
“Kedves fiúk! Bemutatom Önöknek új tanárukat, honunk nevezetes költőjét, Arany János urat, aki mától fogva a magyar irodalmat és a latin nyelvet fogja tanítani ebben az osztályban, s egyben osztályfőnökük is lesz.” – így állították a diákok elé 1851-ben az akkor harmincnégy éves költőt, aki a szabadságharc bukása után a nagykőrösi gimnáziumban kezdte újjáépíteni életét. Nehezen fogadta el az igazgató felkérését, mivel nem volt diplomája, de barátai végül meggyőzték, mondván: ki tanítson, ha nem te, aki már húsz éve ezt csinálod?
Valóban, Arany már gyerekkora óta tanítva tanult. Rendkívüli olvasottságával csodagyereknek számított Szalontán. Az “óriási faluban” szülei, az elszegényedett hajdúsági nemesek őrizték a felemelkedés vágyát. A “betűfaló parasztfiú” a debreceni kollégiumba került, ahol ugyanúgy szembekerült a vaskalapos protestáns szellemiséggel, mint elődje, az akkor már mesterként tisztelt Csokonai.
Arany hat nyelven olvasott világirodalmat, műveltebb és tehetségesebb volt, mint bárki a 19. században – de hiányzott belőle a Kazinczy-féle gőg és erőszakosság, így egészen más szerepet töltött be az irodalmi életben. A kezdeti hangos sikert a meg nem értettség évtizedei váltották fel. Arany pályáját a “népi költő” és “nemzeti költő” szembeállítással lehet jól jellemezni.
A magyarság tudatában Arany és Petőfi elválaszthatatlanok. Ha csak az episztoláikat ismerjük és idézgetjük, valóban egy testvéri barátság képe rajzolódik ki előttünk, amelynek közös nevezője a nép iránti tisztelet és szeretet. “S ez az igaz költő, ki a nép ajkára / Hullatja keblének mennyei mannáját.” – írja Petőfi, s Arany így felel:
“S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.”
E két idézet képeiben szemléletesen megmutatkozik a néphez való viszonyuk különbsége: Petőfi, a pesti újságíró felülről “hullatja” verseit, míg Arany alulról nőtt bele a népi kultúrába. Mindkettőjük gyors népszerűségét a romantika korának nemzeti identitáskeresése hozta meg. Nyugatról jön a láz: a folklór kutatása, az ősi romlatlanságot őrző népi kultúra felfedezése. Magyarországon ez szorosan összefonódik a nemzeti érzéssel. Aki “népi sarjadéknak” vallotta magát, az legfőbb ügyének a jobbágyfelszabadítást és a nemzeti függetlenséget tekintette. Mindezt nagyszerű egységben jeleníti meg Arany leghíresebb műve, a Toldi. Sikerének titka, hogy az egész magyarság azonosulni tudott a főhőssel, mert Miklós sorsa a nemzetté váló nép vágyát fejezte ki. “A magyarság mindig a kisebb fiú volt, a parasztsorsra kárhoztatott, Európában és a saját földjén, ahol mások, az idegenek élték az udvar pompás életét.” – írja Szerb Antal. Toldi Miklós össznemzeti hős – erényei (és hibái) az egész magyarság erényei (és hibái).
“Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.” – Petőfi csodálkozott, hogy a nagyszalontai jegyző ilyen tehetséggel 30 éves koráig “bujkált” a közönség elől. De ez nem tartotta vissza attól, hogy belerángassa idősebb barátját a politikai életbe. Arany a Nép Barátja nevű lap szerkesztője lett, majd nemzetőr a szabadságharcban. A bukás után rettegve várta letartóztatását, de nem bántották, így 1851-ben elvállalta a nagykőrösi tanári állást.
“Letészem a lantot” – így indult Arany harminc évnyi lassú haldoklásának korszaka. Politizáló hajlama Petőfivel együtt elveszett, és mély, romantikus csüggedtség lett úrrá rajta – gyönyörű költői termésekkel:
“Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj.”
(Ősszel, 1850)
Szomorú korszak következett Magyarországon: a irodalom színpadát Petőfi-utánzó giccshuszárok töltötték meg – a népért már nem kellett harcolni, a függetlenségért meg nem lehetett. Aranyból előbb a keserű panasz, “lírai sóhaj” tört ki, majd művei kezdtek egyre személytelenebbé válni, ahogy rátalált a “kollektív költő” szerepre. Bár egyébként sem volt az a lírikus, aki csak önmagáról tud beszélni. Korábban a népi történetkincs adta neki az ihletet, később a nemzeti múlt, a történelem. Azt a nézetet vallotta, hogy a magyarság identitását megerősíthetné az elveszett nemzeti őseposz újraírása. Buda halála címmel készült el a tervezett gigantikus trilógia első darabja, amely aprólékosan, lélektani síkon mutatja meg Kelet és Nyugat honfoglalás kori küzdelmét. Arany nagy csalódására a mű fogadtatása meg sem közelítette a Toldiét, leghangosabb kritikusai szerint ezzel a művel egyenesen megtagadta népiességét. Kétségtelenül nehéz és régi műfajhoz nyúlt. Szélesebb érdeklődést kapott volna, ha az akkoriban nyugaton és keleten már bejáratott regény műfaját választja. Vagy (ha nem túl nagy szentségtörés belegondolni): micsoda forgatókönyvet tudott volna írni a Trónok harca sorozatnak….
Hasonló mai korunk tömegkulturális dömpingjéhez az az irodalmi szeméthegy, ami a szabadságharc után elöntötte Magyarországot. A vadregényes-népieskedő dilettánsok kedvelt műfaja lett a ballada. Rossz metálklipekhez hasonlítottak ezek a romantikus sablonokat felvonultató rémtörténetek. Arany művei adták vissza a műfaj becsületét: az eredetileg skót és székely népballadák hangulatát és minőségét.
A balladát a drámával rokonítja legfőbb sajátossága: a jelenetezés. Minden egyéb csak ennek a következménye. A rövid cselekmény egyetlen jelenetre koncentrál, szereplőit kiélezett lélektani szituációban mutatja meg. A többit (előzmény, körülmény) elhagyja, gyakran az eltelt időt sem érzékelteti, így alakítva ki egyfajta izzó bizonytanságot: a “balladai homályt”. A tehetségtelen költők csak ez utóbbival operáltak, történeteik puszta verses rémisztgetések. Arany fantasztikus ábrázoló tehetséggel nyúlt a történeteihez. Műveinek illusztrátora, Zichy Mihály hívta fel a figyelmet a költő “plasztikai érzékére”, és meg is jegyezte: látszik, hogy Arany annak idején festőnek készült. A lélek mellett gondosan figyel a testi jelenségek ábrázolására is, ilyen mesteri sorokkal:
“Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.”
(Ágnes asszony)
1857 tavaszán, nyolc évvel a szabadságharc leverése után Magyarországra látogatott Ferenc József császár. Az ország egy része passzív ellenállásban csikorgatta fogát, a másik rész pedig üdvözölte az uralkodót, akitől békét és amnesztiát várt. Aranyt (mint a korszak legfontosabb költőjét) a Budapesti Hírlap kérte fel üdvözlő vers írására, ám ő betegségre hivatkozva utasította ezt vissza. Nyilván nem osztotta a lap véleményét, amely így ömlengett a császárról: “Már itt, hol a szerető s várakozó nép részesült azon oly sokáig ohajtott szerencsében, miszerint Császárját, s hőn szeretett Honanyját saját körében tudhatá, a lelkesülés valódi erejében tört ki, s büszkén lehetett látni az ezer meg ezer szép nők szemeit fényleni azon érzetben, mikép fölséges Honanyjok bájoló arczát tökéletesen látták, s ahhoz igen közel állottak.”
Ám, volt egy másik felkérés, amelyet (ma már kibogozhatatlan okokból) elvállalt Arany: szöveget írt az Erzsébet című opera egyik bordalához. Ezt a II. András korában játszódó darabot az uralkodó pár tiszteletére mutatták be a Nemzeti Színházban. Arany Köszöntő dalának vége bizony így hangzik: “Éljen urunk, hős királyunk, s leánya, / Magyarország legdeliebb rózsája!”
Mielőtt megköveznénk Aranyt a fenti vers miatt, vessünk egy pillantást a leghíresebb balladájára, amelyben ötszáz költő fizet – épp egy elmaradt pohárköszöntőért. Az utókor így szereti a legendát: Aranyt felkérték az uralkodó üdvözlésére, mire ő A walesi bárdokkal felelt. Ebből csak “felelt” túlzás: a mű nyomtatásban ugyanis a császári látogatás után hat évvel jelent meg.
A cselekmény történelmi alapokon nyugszik: I. Edward 1277-ben valóban elfoglalta Wales tartományát – az azonban már csak legenda, hogy félezer költőt végeztetett ki, nehogy fellázadjon ellene a nép. A ballada (mivel lényege a jelenetezés) a Montgomery várában rendezett díszvacsorára koncentrál. Az előzményt csak foltokban “rakja fel”: a király cinikusan érdeklődik a leigázott nép hogyléte felől. A walesi urak méltó lakomával fogadják a hódítót, de (érthető módon) nem éljenzik, így a vacsora hangulata egyre fagyosabbá válik. Edward így fakad ki:
“Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.”
A ballada Zollman Péter által készített remek angol fordításában így szól az utóbbi két sor: “But deep inside it’s hate you hide: / You loathe me, every one!” – kimondva a walesi urak mélyen rejtett valódi érzelmét: a gyűlöletet. A királyt dühíti a tüntető némaság, az urak “csendes forradalma”, ezért a legérzékenyebb ponton támadja meg őket. Azzal ugyanis, hogy egy bárdot hívat a maga dicsőítésére, a walesiek legdrágább kincsét, nemzeti érzésüket készül meggyalázni. A drámai erőt tovább fokozza, hogy éppen három énekes járul Edward elé. A sokat látott öreg a csaták borzalmairól, az érzékeny ifjú a jövő kilátástalanságáról énekel – a hívatlanul érkező harmadik pedig arról biztosítja a királyt, hogy egyetlen walesi énekes sem fogja elárulni nemzetét. A tekintélyét vesztett Edward zsarnokhoz méltón vág vissza: “Meglátom én…” – és parancsára katonái hitvallásra kényszerítik az összes walesi bárdot, akik mind az ötszázan vállalják a vértanúságot.
A ballada (homályban hagyott részletei miatt) alkalmas az allegorikus értelmezésre, azaz: a cselekmény elemei kaphatnak egy rejtett jelentésréteget. A walesi bárdok esetében így dekódol az utókor: Edward király – Ferenc József; Montgomery lakoma – a császár 1857-es fogadása; walesi bárdok – magyar költők. Ezt az értelmezést erősíti a korábban írott Szondi két apródja, amely lényegében ugyanez a képlet – a török időkbeli Drégely várába helyezve.
A walesi bárdok keletkezését övező legendához maga Arany is jelentősen hozzájárult azzal, hogy (szokásától eltérően) nem keltezte pontosan a művet. Látszólag véletlenszerű, hogy végül éppen 1863-ban jelentette meg az általa szerkesztett Koszorú című irodalmi lapban. Az “ó-angol ballada” műfaji megjelölést hagyományosan álcázásnak értelmezi az utókor. Ám könnyen lehet, hogy egyéb aktualitás áll a háttérben.
Arany a minőségi irodalom folyóiratának szánta a Koszorút, de mivel (a fent említett módon) nagyon felhígult a magyar költészet, inkább külföldi cikkeket fordított. Így akadt rá az Európa című lapban egy vérlázító írásra, amelyben egy angol újságíró a walesi énekesek évszázados hagyományőrző fesztiválján, az Eisteddfodon gúnyolódott. A cikk fölényesen vázolja azt, ahogy a nagyobb nemzetekbe beékelődött kis néptöredékek kétségbeesetten küzdenek a pusztulás ellen, mely az erősebb fél ölelésében fenyegeti őket. Az ilyen körülzárt népcsoportok szánalmas történelmi fesztiválokon bohóckodnak, hogy megőrizzék önazonosságuk morzsáit. A cikk szerzője szerint fölösleges kapálózniuk.
Ezek a gondolatok kísértetiesen hasonlítanak a 19. század nagy botrányára, Herder “jóslatára”. Így hangzott a német filozófus magyarokat érintő megjegyzése: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”
Arany a ballada 1863-as közlésével elsősorban az angol cikkre válaszolt, de korabeli olvasóit bizonyára magyarságukban is megérintette a történet, amely elszánt öntudattal üzen a mindenkori elnyomásnak.
Üzenete százötven év múlva is elevenen él: A walesi bárdokat Karl Jenkins zenésítette meg, és vezényelte a 2011-es Eisteddfod nyitányaként. A fesztivál hírlapja büszkén emlegeti, hogy a ballada mélyen beépült a magyar kulturális öntudatba, mert a második világháború óta az iskolai tananyag része – minden tizennégy éves gyereknek kívülről (by heart – szívből) kell tudnia…
It is a great pleasure to announce
that the Eisteddfod Choir will be
performing the British Premier
of Karl Jenkins’ new work : The
Bards of Wales at the Vale of
Glamorgan National Eisteddfod.
The Hungarian poet János Arany (1817-82)
was asked to write a poem in praise
of the Austrian Emperor Franz Joseph
but, as the Austrian overlords had just
suppressed the 1848 Hungarian Revolution,
the poet did the opposite. To satisfy the state
censor, the poem was written in terms of
Welsh history rather than Hungarian, telling
how Edward I of England executed Welsh
bards for failing to sing his praises at a
banquet in Montgomery Castle in 1277.
When Hungary emerged from World War
I as an independent state, The Bards
of Wales found its place in the national
education system and is learnt by heart
by all children at the age of 13 or 14.In
Hungary it is a poem so ingrained into the
cultural psyche that adults and children
can recite it on demand. Jenkins has set
the text in Hungarian, Welsh and English,
and it is intended that the work can be
sung throughout in a single language or
a combination. The British premier of the
work at the Eisteddfod will feature the
Welsh language version of the work by
poet Twm Morys
