Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma

fantasztikus elbeszélés

1.

Én nevetséges ember vagyok. Ők most őrültnek mon­danak. Ez előléptetés lenne, ha nem maradtam volna még mindig ugyanolyan nevetséges a szemükben, mint azelőtt. De most már nem haragszom rájuk, most már mind kedvesek nekem, még akkor is, amikor nevetnek rajtam - sőt, akkor valahogy különösen kedvesek. Ma­gam is velük nevetnék - nem éppen magamon, hanem csak azért, mert szeretem őket -, ha nem szomorod­nám el, valahányszor rájuk nézek. Azért szomorodom el, mert ők nem ismerik az igazságot, én pedig isme­rem. Jaj, milyen nyomasztó, ha az ember csak egyma­ga ismeri az igazságot! De ők ezt nem értik. Nem, nem értik.

Ám azelőtt igen búsultam, hogy nevetségesnek lát­szom. Sőt nemcsak látszottam, hanem az is voltam. Én mindig nevetséges voltam, és ezt talán már születésem óta tudom. Talán már hétéves koromban tudtam, hogy nevetséges vagyok. Azután iskolába, majd egyetemre jártam, és - érdekes - minél többet tanultam, annál jobban megtanultam, hogy nevetséges vagyok. Úgy­hogy egyetemi tanulmányaim mintegy csakis arra szol­gáltak, hogy - amilyen mértékben beléjük mélyedtem - bebizonyítsák és megmagyarázzák nekem: nevetsé­ges vagyok.

Az életben is úgy jártam, mint az egyetemen. Évről évre fokozódott, erősödött bennem az a tudat, hogy minden tekintetben nevetséges vagyok. Rajtam mindig mindenki nevetett. De nem tudták, senki nem is sejtette, hogy ha van ember a földön, aki mindenkinél jobban tudja, hogy nevetséges vagyok, akkor az én magam va­gyok, és engem éppen az bántott a legjobban, hogy ők ezt nem tudják; igaz, ebben én voltam a hibás: mindig annyira büszke voltam, hogy ezt soha, a világért sem akartam bevallani senkinek. Ez a büszkeség évről évre nőtt bennem, és ha netalán megengedtem volna ma­gamnak, hogy bárki előtt is beismerjem nevetséges vol­tomat, akkor alighanem nyomban, még aznap este szét­lövöm a fejem egy revolverrel. Jaj, mennyire rettegtem én kamaszkoromban attól, hogy egyszer csak nem bí­rom tovább, és beismerem társaim előtt! Amióta fiatal­ember lettem, évről évre mind többet és többet tudtam meg szörnyű tulajdonságomról, de valami okból egy kissé megnyugodtam. Éppenséggel csak valami okból, mert mindmáig sem tudom meghatározni. Talán azért, mert lelkemben egyre nőtt a rettenetes szomorúság egy körülmény miatt, amely már mérhetetlen magasan fö­lötte állt egész lényemnek: nevezetesen megérlelődött bennem az a meggyőződés, hogy mindenütt minden mindegy ezen a világon. Már nagyon régen előre érez­tem ezt, de a teljes meggyőződés csak a legutóbbi év­ben, valahogy hirtelen alakult ki bennem. Egyszer csak úgy éreztem, nekem mindegy lenne, hogy létezik-e a vi­lág, vagy pedig nincs sehol semmi. Egész lényemmel érezni és érzékelni kezdtem, hogy most, az én időmben nincs semmi. Eleinte mindig úgy tetszett, hogy azelőtt azért sok minden volt, de később ráeszméltem, hogy az­előtt se volt semmi, hanem valami okból csak úgy tűnt fel, mintha volna. Lassanként meggyőződtem, hogy soha nem is lesz semmi. Attól fogva nem haragudtam többé az emberekre, és jóformán észre se vettem őket. Valóban - ez még a legjelentéktelenebb apróságokban is megnyilvánult: megesett például, hogy megyek-megyek az utcán, és beleütközöm a járókelőkbe. Egyáltalán nem azért, mert elgondolkoztam: min gondolkoztam volna? Egyáltalán nem gondolkoztam többé; nekem minden mindegy volt. És még ha megoldottam volna a kérdé­seket! Ó, jaj, egyet sem oldottam meg, pedig de sok volt! Nekem azonban minden mindegy volt, és a kérdések mind háttérbe szorultak.

Ám egyszer csak megismertem az igazságot. Tavaly novemberben, nevezetesen november harmadikán is­mertem meg, és attól fogva minden percemre emlék­szem. Komor este volt, a legkomorabb, amit csak el le­het képzelni. Tizenegy óra tájban hazafelé tartottam, és - emlékszem - épp azon tűnődtem, hogy ennél komorabb idő már nem is lehet. Még fizikai vonatkozás­ban sem. Egész nap ömlött az eső, mégpedig a lehető leghidegebb és legkomorabb, szinte már félelmetes, és - jól emlékszem - az emberekkel szemben leplezetle­nül ellenséges eső. Ám akkor, tizenegy óra tájban hir­telen elállt, és szörnyű nyirkosság követte, nedvesebb és hidegebb lett a levegő, mint amikor esett, és minden­ből, az utca minden egyes kövéből, minden egyes mel­lékutcából valami pára szállt, ha messzebbre, az utcá­tól távolabbra nézett az ember. Hirtelen úgy tűnt fel nekem, hogy vigasztalóbb lenne, ha mindenütt kialud­nék a gáz; így szomorúbb az ember szíve, mert a gáz mindezt megvilágítja. Azon a napon jóformán nem ebé­deltem, és kora este óta egy mérnöknél tanyáztam; ott ült nála még két barátja is. Én egész idő alatt hallgattam, és azt hiszem, terhükre voltam. Valami izgalmas dolog­ról vitáztak, és hirtelen nekihevültek. Pedig hát mind­egy volt nekik, én láttam ezt, és csak úgy unalmukban heveskedtek. Mindjárt meg is mondtam: „Uraim, hisz maguknak ez mindegy.” Nem sértődtek meg, hanem mindhárman nevetni kezdtek rajtam. Ennek az volt az oka, hogy minden szemrehányás nélkül mondtam, és csupán azért, mert nekem minden mindegy volt. Ők lát­ták is, hogy nekem minden mindegy, és ezen mulattak.

Amikor az utcán a gázra gondoltam, feltekintettem az égre. Az ég rettentően sötét volt, de tisztán látni lehe­tett rajta a tépett felhőket, azok között meg, a végtelen magasban, a fekete foltokat. Az egyik folton hirtelen egy kis csillagot fedeztem fel, és figyelmesen szemügy­re vettem. Azért, mert ez a kis csillag egy gondolatot adott: elhatároztam, hogy még azon az éjszakán főbe lövöm magam. Ezt már két hónappal előbb szilárdan eltökéltem, és bár igen szegény voltam, vettem egy gyö­nyörű revolvert, és még aznap meg is töltöttem. De már eltelt két hónap, és a pisztoly még mindig ott hevert a fiókban. Ám nekem annyira mindegy volt minden, hogy szerettem volna végül is kivárni egy olyan pillanatot, amikor nem lesz ennyire mindegy; hogy miért szeret­tem volna, nem tudom. Ily módon e két hónap alatt, valahányszor hazafelé tartottam, mindig azt gondoltam, hogy főbe lövöm magam. És mindig vártam azt a pil­lanatot. És lám, most ez a kis csillag megadta a lökést; eltökéltem, hogy még azon az éjszakán okvetlenül meg­teszem. De hogy miért az a kis csillag adta meg a lökést - nem tudom.

Amikor az égre pillantottam, hirtelen megragadta a könyökömet az a kislány. Az utca már jóformán egé­szen kihalt volt. A távolban egy bérkocsis aludt a ko­csiján. A kislány nyolcéves lehetett, keszkenő meg egy szál ruha volt rajta, csuromvíz; különösen átázott lyu­kas cipője ragadta meg a figyelmemet, úgyhogy még most is emlékszem rá. Az különösen szembetűnő volt. A kis­lány a könyökömnél fogva rángatni kezdett, és hívott valahová. Nem sírt, de valahogy szaggatottan kiabált bizonyos szavakat, amelyeket alig tudott kiejteni, mert didergett, minden porcikája reszketett. Rémülten, sőt kétségbeesetten azt kiáltozta: „Anyukám, anyukám!”

Én ránéztem, de nem szóltam semmit, hanem tovább­mentem. Ő csak futott mellettem, és rángatott, a hang­jában pedig az az árnyalat csengett, ami a nagyon meg­rémült gyermekeknél a kétségbeesés jele. Ismerem ezt az árnyalatot. Bár a gyermek szaggatottan beszélt, meg­értettem, hogy anyja haldoklik valahol, vagy történt ve­lük valami, és ő kiszaladt, hogy találjon, hívjon valami segítséget. Én azonban nem mentem vele, ellenkezőleg, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy elkergetem. Elő­ször azt mondtam neki, hogy keresse meg a rendőrt. De ő összetette kis kezét, és zokogva, zihálva tovább­ra is mellettem szaladt, nem tágított. Ekkor dobban­tottam egyet, és rákiáltottam. Ő csak azt kiáltozta: „Uram, uram!...” - majd hirtelen otthagyott, és ha­nyatt-homlok átfutott a túlsó oldalra: ott is feltűnt egy járókelő, és a kislány bizonyára ahhoz szaladt tőlem.

Felmentem negyedik emeleti szállásomra. Panzióban lakom, ahol több kiadó szoba is van. Az enyém szegé­nyes és kicsiny, az ablaka meg félkör alakú, mint a pad­lásszobáké. Van benne egy viaszosvászon huzatú dívány, egy asztal, amelyen könyvek hevernek, két szék meg egy régi, nagyon régi, de kényelmes Voltaire-fotel is. Leültem, gyertyát gyújtottam, és gondolkozni kezdtem. A szom­széd szobában, a válaszfal mögött tovább folyt a poko­li lárma, mely már harmadik napja tartott. Egy nyu­galmazott kapitány lakott ott; vendégei voltak - hat semmirekellő -, pálinkát ittak, és ócska kártyával ha­zárdjátékot játszottak. A múlt éjjel verekedtek, és tu­dom, hogy ketten sokáig a hajuknál fogva cibálták egy­mást. A háziasszony panaszt akart tenni, de rettenetesen fél a kapitánytól. Rajtuk kívül csak egy alacsony, sovány hölgy, egy messziről jött katonatisztné lakik még itt há­rom kisgyermekével, akik már nálunk, albérleti szobá­jukban betegedtek meg. Ő is, a gyermekek is az ájulá­sig félnek a kapitánytól, egész éjjel reszketnek, vetik a keresztet, a legkisebb gyermek pedig valami rohamot kapott rémületében. A kapitány - ezt biztosan tudom - néha megállítja a járókelőket a Nyevszkij proszpekten, és kéregét. Hivatalos szolgálatra nem veszik fel sehol, de - furcsa dolog (hisz az egészet csakis ezért mondom el) - ez a kapitány semmiféle bosszúságot nem keltett bennem az alatt az egész hónap alatt, amióta itt lakik. Az összebarátkozás elől természetesen már kezdettől fogva kitértem, meg aztán ő maga is elunta magát ná­lam mindjárt az első alkalommal, de bármennyire ricsajoztak ott a válaszfal mögött, akárhányan voltak is ott, nekem mindig minden mindegy volt. Egész éjjel csak ülök-ülök, és igazán nem is hallom őket, annyira megfeledkezem róluk. Mert én egyetlen éjjel sem alszom egészen hajnalig, és ez már egy éve tart így. Egész éjjel ülök az asztalnál a karosszékben, és nem csinálok semmit. Könyveket csak nappal olvasok. Ülök-ülök, és még csak nem is gondolkozom. Ha agyamba ötlik egy-egy gondolat, szabadjára eresztem. A gyertya minden éjjel csonkig ég. így ültem az asztalnál csendesen akkor is; elővettem a revolvert, és magam elé, az asztalra tet­tem. Amikor odatettem, emlékszem, azt kérdeztem magamtól: „Nos hát: igen?” - és egészen határozottan azt feleltem: „Igen.” Vagyis főbe lövöm magam. Tud­tam, hogy még azon az éjszakán biztosan agyonlövöm magam, de nem tudtam, hogy még meddig ülök ott az asztalnál. És természetesen főbe is lövöm magam, ha nincs az a kislány.

2.

Nézzék: nekem minden mindegy volt ugyan, de fájdalmat például éreztem. Ha valaki megütött volna, akkor fájdalmat éreztem volna. Pontosan ugyanígy erkölcsi vonatkozásban is: ha valami nagyon sajnálatraméltó dolog történt volna, akkor sajnálatot éreztem volna, ugyanúgy, mint amikor még nem volt minden mindegy az életben. Az előbb is éreztem sajnálatot: egy kisgyer­meken például okvetlenül segítettem volna. Akkor mi­ért nem segítettem azon a kislányon? Hát egy gondolat miatt, amely akkor ötlött fel bennem: amikor a leány­ka rángatott és hívott, hirtelen felvetődött előttem egy kérdés, amelyet nem tudtam megoldani. Meddő kér­dés volt ugyan, de én mégis dühbe gurultam. Éppen az a következtetés kergetett dühbe: ha már elhatároztam, hogy ezen az éjszakán végzek magammal, akkor most szükségképpen még inkább minden mindegy ezen a vi­lágon, mint valaha. Hát miért érzem hirtelen mégis azt, hogy nekem nem mindegy minden, és miért sajná­lom ezt a kislányt? Mert, emlékszem, nagyon megsaj­náltam; annyira, hogy furcsa módon fájt is, ami pedig szinte elképzelhetetlen az én helyzetemben. Azt az ak­kori, pillanatnyi érzésemet nem tudom ugyan jobban leírni, de az az érzés otthon is tovább tartott, amikor már letelepedtem az asztalnál, és olyan nagyon bosszús voltam, amilyen már rég nem. Gondolataim egymást kergették. Világosnak látszott, hogy ha még ember va­gyok, és nem semmi, nem nulla, akkor még élek, amíg nullává nem változom, tehát szenvedni is, haragudni is tudok, és szégyenkezni is a tetteimért. Ez igaz. De hát ha - mondjuk két óra múlva - főbe lövöm magam, ak­kor mit nekem az a kislány, és mi közöm nekem a szé­gyenkezéshez vagy bármihez is a világon? Hisz nullá­vá, abszolút nullává változom. Hát annak a tudatnak, hogy én nemsokára egyáltalán nem létezem - tehát semmi más nem létezik majd -, csakugyan nem lehe­tett a legcsekélyebb hatása sem a kislány iránt érzett szánalomra, sem az elkövetett aljasság miatt való szé­gyenkezésre? Hisz én éppen azért dobbantottam, vad hangon azért kiáltottam rá arra a szerencsétlen gyer­mekre, hogy elmondhassam, „lám, én egy csepp sajná­latot sem érzek, sőt embertelen aljasságot is követek el, de most már megtehetem, mert két óra múlva kialszik minden”. Elhiszik, hogy azért kiáltottam rá? Én most már csaknem biztosra veszem. Világosnak látszott, hogy az élet és a világ most már mintegy tőlem függ. Sőt úgy is mondhatnám, hogy a világ mintegy csakis az én szá­momra teremtődött: ha főbe lövöm magam, nem lesz világ, legalábbis az én számomra nem. Nem is szólva arról, hogy énutánam talán valóban senki számára sem lesz semmi, és mihelyt kialszik a tudatom, az egész vi­lág eltűnik, mint egy kísértet, mint csakis az én tuda­tom tartozéka, és megszűnik, mert lehet, hogy az egész világ és az egész emberiség csakis én magam vagyok. Emlékszem, hogy amikor ott ültem és töprengtem, ezeket az egymás után feltoluló új kérdéseket mind igye­keztem egészen másfelé terelni, és valami egészen újat kitalálni. Például hirtelen felötlött bennem az a furcsa meggondolás, hogy ha, mondjuk, azelőtt a Holdon vagy a Marson élek, és elkövetek ott valami hallatlanul szé­gyenletes és becstelen tettet, amit csak el lehet képzelni, és ott ugyan megszégyenítenek, lealáznak, ahogy leg­feljebb néha, álmában, mégpedig lidércálmában érez­heti és képzelheti az ember; ha később a Földre kerülve továbbra is él bennem annak a tudata, amit a másik bolygón elkövettem, azonkívül tudom, hogy oda már soha semmi szín alatt nem térhetek vissza, akkor a Földről a Holdra felnézve - minden mindegy lenne nekem, vagy nem? Éreznék-e szégyent azért a tettemért, vagy sem? Ezek meddő és fölösleges kérdések voltak, mert a revolver már ott feküdt előttem, és egész lényemmel tudtam, hogy azt feltétlenül megteszem, de mégis bosszantottak, úgyhogy dühbe gurultam. Most már mint ha nem is tudtam volna meghalni, mielőtt nem tisztázok valamit. Egyszóval az a kislány megmentett, mérv e kérdések miatt elhalasztottam a sorsdöntő lövést. Eközben a kapitánynál is kezdett minden elcsöndesedni, befejezték a kártyázást, aludni készültek, de egyelőre még mérgesen dünnyögtek, és lustán odavágtak egy másnak egy-egy szitkot utoljára. Ekkor hirtelen elaludtam az asztalnál, a karosszékben, ami azelőtt sohase fordult elő. Egyszerűen észre se vettem, hogy elalszom. Az álom, mint tudjuk, rendkívül furcsa dolog: az egyik kép félelmetes világossággal, minden részletében apró­lékosan kidolgozva tűnik elénk, mint egy ötvösmunka, a másikon meg átugrik az ember, mintha egyáltalán ész­re se venné, átszökken például téren és időn. Úgy látszik, az álmokat nem az értelem, hanem a vágy, nem a fej, hanem a szív irányítja. És milyen boszorkányos dolgo­kat művelt néha álmomban az én értelmem!

Egészen megfoghatatlan dolgok történnek velem ál­momban. Például: a bátyám meghalt öt évvel ezelőtt. Néha látom álmomban; részt vesz a dolgaimban, na­gyon érdeklődünk egymás iránt, holott én az egész álom alatt teljes mértékben tudom, emlékszem, hogy a bá­tyám meghalt és eltemettük.

Akkor hát miképp nem csodálkozom azon, hogy ő bár halott, mégis itt van mellettem, és velem együtt tesz-vesz! Hát miért tűri ezt az értelmem egyáltalán? No de elég. Rátérek az álmomra. Igen, akkor november harmadikán láttam ezt az álmot! Most azzal bosszantanak, hogy hiszen ez csak álom volt. De hát nem mindegy, hogy álom-e, vagy sem, ha egyszer ez az álom nyilatkoztatta ki nekem az Igazságot? Hiszen ha az ember egyszer meglátta és megismerte az igazságot, akkor tudja, hogy - akár alszik, akár él - az az igazság, más nincs és nem is lehet.

Nohát jó, legyen álom! Csakhogy én azt az életet, amelyet maguk annyira magasztalnak, öngyilkossággal ki akartam oltani, az álmom pedig, az álmom - ó, az elém tárta az új, a nagyszerű, a megújhodott, az erős életet!

Hallgassák hát!

3.

Már említettem, hogy észrevétlenül aludtam el, sőt mintegy tovább töprengtem ugyanazokon a dolgokon. Hirtelen azt álmodtam, hogy felveszem a revolvert, és csak úgy ültömben egyenest a szívemnek szegezem - a szívemnek, és nem a fejemnek; holott előbb már elha­tároztam, hogy okvetlenül a fejembe, mégpedig a jobb halántékomba eresztem a golyót. A mellemnek szögez­ve vártam egy vagy két másodpercet; a gyertya, az asz­tal, a fal meg váratlanul megmozdult, imbolyogni kez­dett előttem. Erre gyorsan lőttem.

Álmában néha magasról leesik az ember, néha ütik-verik vagy ölik, de sohasem érez fájdalmat, legfeljebb, ha csakugyan megüti magát az ágyban: akkor csakugyan érez fájdalmat, és csaknem mindig erre a fájdalomra ébred fel. Ugyanígy történt az én álmomban is: fájdal­mat nem éreztem, de úgy rémlett, hogy ezzel a lövés­sel miden összerázódik, aztán kialszik bennem, és félel­metes sötétség támad körülöttem. Mintha megvakultam, megnémultam volna - csak fekszem valami kemény tár­gyon, elnyúlva, hanyatt, nem látok semmit, képtelen vagyok a legcsekélyebb mozdulatra is. Körülöttem jönnek-mennek, kiabálnak, a kapitány dörmög, a háziasszony sikoltozik, aztán megint szünet, majd máris visznek leszögezett koporsóban. Érzem, hogy himbálózik a koporsó, el is gondolkozom ezen, aztán hirtelen, most először, meglepődve észreveszem, hogy hiszen meghaltam, egészen meghaltam; tudom ezt, és nem kételkedem benne, nem látok, nem tudok mozogni, de érezni és gondolkozni mégis tudok. Ám hamarosan beletörő­döm, és ahogy álomban szokás, vita nélkül elfogadom a valóságot.

Már temetnek is a földbe. Aztán mindenki elmegy, és én egyedül, teljesen egyedül maradok. Mozdulatla­nul fekszem. Valahányszor azelőtt ébren elképzeltem, hogy eltemetnek, a sírhoz voltaképpen mindig csak a nyirkosság meg a hideg érzetét kapcsoltam. Most is úgy éreztem, hogy nagyon fázom, különösen a lábujjaim hegye gémberedik el, de semmi egyebet nem éreztem.

Ott feküdtem, és - különös - semmit se vártam, vi­ta nélkül elfogadtam, hogy egy halottnak nincs mit vár­nia. Milyen nyirkos volt a sír! Nem tudom, mennyi idő telt el, egy óra vagy több nap, vagy sok nap. Ám be­hunyt bal szememre egyszer csak egy csepp víz esett, amely átszivárgóit a koporsó födelén, utána egy perc múlva a másik, majd megint egy perc múlva a harma­dik, és így tovább, és így tovább, mindig egy-egy perc múlva. Hirtelen mélységes felháborodás lobbant fel a szívemben, és mindjárt fizikai fájdalmat is éreztem benne: „A sebem - gondoltam -, ez a lövéstől, a golyó­tól van...” A víz pedig egyre csepegett, pontosan per­cenként, egyenest behunyt szememre. Ekkor - nem hang­gal, mert mozdulatlan voltam, hanem egész lényemmel - ahhoz fohászkodtam, akitől függött mindaz, ami ve­lem történt:

„Bárki vagy is - ha vagy, és ha van valami értelme­sebb annál, ami most történik, engedd, hogy itt az le­gyen! Ha pedig a további lét cudarságával és értelmet­lenségével bosszulod meg ostoba öngyilkosságomat, akkor tudd meg, hogy soha semmilyen gyötrelem - bármi­lyen sújtson is - nem fogható ahhoz a megvetéshez, amelyet némán érezni fogok, akár ha évmilliókig tart is az a gyötrelem!...”

Így fohászkodtam, aztán elhallgattam. Csaknem egy teljes percig tartott a néma csend, sőt egy újabb csepp is lehullott, de tudtam, határtalanul, rendíthetetlenül hittem és tudtam, mindjárt okvetlenül megváltozik min­den. Ekkor hirtelen megnyílt a sírom. Azazhogy nem tudom, felbontották-e, kiásták-e, de engem magával vitt egy sötét, ismeretlen lény, és máris a világűrben voltunk. Váratlanul újra látni kezdtem. Öreg éjszaka volt, és soha, soha nem volt még olyan sötét! Száguldottunk a világűrben, már nagyon messze a Földtől. Semmit se kérdeztem attól, aki magával vitt, csak vártam, és büsz­ke voltam. Elhitettem magammal, hogy nem félek, és majd elaléltam az elragadtatástól arra a gondolatra, hogy nem félek. Nem emlékszem, mennyi ideig száguldottunk, sőt fogalmat se tudok alkotni róla: mindez úgy történt, mint álomban szokott, amikor is az ember átugrik té­ren és időn, a lét és az értelem törvényein, és csak azo­kon a pontokon áll meg, amelyekről a szíve ábrándo­zik. Emlékszem, egyszer megpillantottam a sötétben egy kis csillagot. „Ez a Szíriusz?” - kérdeztem; nem tudtam tovább türtőztetni magam, pedig nem akartam kérdez­ni semmit. „Nem, ez az a csillag, amelyet a felhők kö­zött láttál, amikor hazafelé tartottál” - felelte a lény, amely repült velem. Tudtam, hogy szinte emberi ábrá­zata van. Különös: nem szerettem ezt a lényt, sőt mély­séges utálatot éreztem iránta. Én teljes nemlétet vár­tam, azért is lőttem szíven magam. És lám, egy lény kezében vagyok; ez természetesen nem emberi lény, de mégis van, létezik. „Tehát a síron túl is van élet!” gondoltam az álom furcsa könnyelműségével, de szívem lényege teljes mélységében velem maradt: „És ha újra lennem kellene — gondoltam -, ha valakinek ellen állhatatlan akarata folytán ismét élnem kellene, akkor nem akarom, hogy legyőzzenek és megalázzanak!” „Te tudod, hogy félek tőled, és ezért lenézel” – mondtam váratlanul útitársamnak; nem tudtam magamba fojtani ezt a megalázkodó kijelentést - amelyben beismerés lappangott —, és tűszúrásként éreztem szívemmel meg­alázkodásomat. Nem felelt, de mindjárt éreztem, hogy nem néz le, nem nevet rajtam, de nem is sajnál, és hogy utunknak célja van, csakis engem érintő, ismeretlen, ti­tokzatos célja. Szívemben egyre nőtt a félelem. Szótlan útitársamból némán belém sugárzott valami, ami gyötrelmesen átjárt. Sötét és ismeretlen térségeken át száll­tunk. Már rég nem láttam a szememnek ismerős csil­lagzatokat. Tudtam, hogy a világűrben vannak olyan csillagok, amelyekről csak évezredek, sőt évmilliók alatt jut el a fénysugár a földre. Lehet, hogy mi már átrepül­tük ezeket a távolságokat. Szívgyötrő, szörnyű fájdal­mamban vártam-vártam valamit. Ekkor valami isme­rős és a legnagyobb mértékben hívogató érzés rázott meg: váratlanul megpillantottam napunkat! Tudtam, hogy ez nem lehet a mi napunk, amely a mi földünket szülte; hogy végtelen távolságra vagyunk a mi napunk­tól, de valahogy egész lényemmel megéreztem, hogy ez tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk, annak mint­egy másolata, hasonmása. Lelkemben ujjongva zendült meg egy kellemes, cirógató érzés: annak a fénynek drá­ga ereje, amely engem teremtett, visszhangot keltett szívemben, és feltámasztotta; és én, temetésem óta elő­ször, ismét éreztem az életet, a régi életet.

- De ha ez nap, ha tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk - kiáltottam fel -, akkor hol a föld? - Útitársam egy csillagra mutatott, amely smaragdfénnyel ragyogott a sötétségben. Egyenest feléje száguldottunk.

Hát lehetséges ilyen megismétlődés a világminden­ségben? Hát ilyen a természet törvénye?... És ha az föld, akkor ugyanolyan föld, mint a mienk?... tökéletesen ugyanolyan, szerencsétlen, szegény, de örökre szeretett és drága, és még a leghálátlanabb fiaiban is ugyanolyan gyötrelmes szeretetet kelt maga iránt, mint a mienk?... - kiáltottam fel, és megremegtem visszafojthatatlan, uj­jongó szeretetemben a régi föld iránt, amely szült, és amelyet elhagytam. Felvillant előttem annak a kislány­nak az alakja, akit megbántottam.

- Majd meglátsz mindent - felelte útitársam, és mint­ha szomorúság érződött volna a szavaiban. De gyorsan közeledtünk ahhoz a bolygóhoz. Nőttön-nőtt előttem, és már ki tudtam hámozni Európa körvonalait, az óce­ánt, és hirtelen valami magasztos, szent féltékenység kü­lönös érzése lobbant fel szívemben: „Hogyan lehetsé­ges ilyen megismétlődés, és mire jó ez? Én csak azt a földet szeretem, csak azt tudom szeretni, amelyet elhagy­tam, amelyen rajta maradtak vérem cseppjei, amikor én, hálátlan, egy szívlövéssel kioltottam az életemet. És soha, de soha nem szűnt meg a szeretetem iránta, még akkor éjjel sem; sőt amikor már-már megváltam tőle, talán gyötrelmesebben szerettem, mint bármikor. Van gyötrelem ezen az új földön is? Mi a mi földünkön csak gyötrelmesen és csakis gyötrelem árán tudunk szeret­ni! Mi nem tudunk másképp szeretni, és nem ismerünk más szeretetet. Én gyötrelmet akarok ahhoz, hogy sze­rethessek. Én ebben a pillanatban csak azt a földet aka­rom sóváran, könnyeket ontva csókolgatni, amelyet elhagytam, és nem akarok, nem fogadok el életet sem­milyen más földön!...

Ám útitársam már magamra hagyott. És annyira vá­ratlanul, hogy magam se vettem észre, máris ott álltam azon a földön, egy paradicsomian gyönyörű, derűs nap éles fényében. Azt hiszem, azoknak a szigeteknek egyikén álltam, amelyek a mi földünkön a görög szigetvilágot alkotják, vagy valahol a szigettenger közelében fekvő kontinens partvidékén. Ó, minden pontosan ugyanúgy volt, mint nálunk, de úgy tetszett, hogy mindenütt va­lami ünnep, egy végre-valahára elért nagy és szent di­adal fénye ragyog. A nyájas smaragdzöld tenger vize halkan csapkodta a partot, és látható, kézzel fogható, csaknem tudatos szeretettel csókolgatta. A gyönyörű magas fák virágjuk teljes pompájában álltak, tömérdek levelük pedig - ebben biztos vagyok - halk, szelíd zizegéssel üdvözölt, és mintegy szerető szavakat suttogott nekem. A pázsit szinte lángolt az élénk színű, illatos vi­rágoktól. A madarak seregestül röpködtek a levegő­ben, vagy a vállamra, karomra szálltak - egy cseppet se féltek tőlem -, és boldogan legyeztek kedvesen repeső szárnyacskájukkal. És végül megláttam és megismertem e boldog föld embereit is. Maguktól odajöttek hozzám, körülvettek, és csókkal üdvözöltek. O, milyen gyönyö­rűek voltak a napnak, a saját napjuknak e fiai! A mi földünkön sohase láttam ilyen emberi szépséget. Leg­feljebb gyermekeinkben, életük legelső éveiben találhat­juk meg ennek a szépségnek távoli, halvány visszfé­nyét. E boldog emberek szeme derűs fénnyel csillogott. Arcukról értelem, immár teljes nyugalommá tökélete­sedett tudat sugárzott, ám ezek az arcok vidámak vol­tak; ezeknek az embereknek szavaiban és hangjában gyermeki öröm csengett. O, én mindjárt megértettem mindent, mindent, mihelyt az arcukra tekintettem! Ez olyan föld volt, amelyet nem mocskolt be a bűnbeesés, olyan emberek éltek rajta, akik még nem követtek el bűnt, és ugyanolyan paradicsomban laktak, amilyen­ben az egész emberiség hagyományai szerint a mi ősszüleink a bűnbeesés előtt, azzal a különbséggel, hogy itt az egész föld mindenütt egyetlen nagy édenkert volt. Ezek az emberek boldogan nevetve sereglettek körém, és megcirógattak; elvittek magukhoz, és mindegyikük szeretett volna megnyugtatni. Nem kérdezősködtek semmiről, mintha már tudtak volna mindent - nekem legalábbis így tetszett -, és szerették volna mielőbb el­űzni arcomról a szenvedést.

4.

Hát nézzék, megint azt mondhatom: mit számít, hogy ez csak álom volt?! E gyönyörű, ártatlan emberek szeretetének érzékelése örökre megmaradt bennem, és ér­zem, hogy szeretetük még most is rám sugárzik onnan. Én láttam, megismertem őket, meggyőződtem létük­ről, szerettem őket, és később szenvedtem is értük. O, én mindjárt, már akkor rádöbbentem, hogy sok te­kintetben egyáltalán nem fogom megérteni őket. Nekem, mai, haladó szellemű orosznak és gyarló pétervárinak rejtély volt például az: miképp lehet, hogy náluk, akik olyan sok mindent tudnak, nyoma sincs a mi hagyo­mányunknak. De nemsokára ráeszméltem, hogy az ő tudásuk más ihletettségből táplálkozik és tökéletese­dik, mint a mienk a földön, és hogy törekvéseik is egé­szen mások. Ok nem vágyódtak semmire, nyugodtak vol­tak, nem törekedtek az élet megismerésére - úgy, ahogy mi törekszünk belehatolni -, mert az ő életük tökéle­tes volt. De az ő tudásuk mélyebb is, magasabb is volt, mint amit a mi tudományunk ad, mert a mi tudomá­nyunk megmagyarázni igyekszik az életet, előbb maga akar belehatolni, hogy aztán megtanítsa az embereket, hogyan éljenek; ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogyan éljenek; erre rájöttem, de a tudásukat nem tud­tam megérteni. Rámutattak fáikra, és én nem tudtam meg­érteni azt a határtalan szeretetet, amellyel rájuk néztek: mintha magukhoz hasonló lényekkel társalogtak vol­na. Mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy valóban társalogtak velük! Igen, megtanulták a nyelvü­ket, és szentül hiszem, hogy azok meg is értették őket. És ilyen szemmel nézték az egész természetet: az álla­tokra, amelyek békességben éltek velük, nem támadtak rá, hanem szeretetüktől lenyűgözve, maguk is szeret­ték őket. Rámutattak a csillagokra, és mondtak róluk valamit, amit nem tudtam felfogni, de biztos vagyok abban, hogy valamiképp érintkeztek a mennybolt csil­lagaival, nem csupán gondolkodás útján, hanem más, közvetlenebb formában is. Ó, ezek az emberek nem is iparkodtak azon, hogy megértsem őket, anélkül is sze­rettek, viszont én tudtam, hogy ők se fognak megérte­ni engem soha, így hát jóformán nem is beszéltem ne­kik a mi földünkről. Csak megcsókoltam előttük azt a földet, amelyen éltek, és szavak nélkül is imádtam őket; ők látták ezt, és engedték imádni magukat, nem restellték, hogy imádom őket, mert ők maguk is tele vol­tak szeretettel. Nem szenvedtek miattam, amikor néha sírva csókolgattam a lábukat azért, mert szívemmel boldogan éreztem, milyen erős szeretettel fogják viszo­nozni. Olykor ámulva azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet, hogy egész idő alatt egyszer sem sértettek meg egy olyat, mint én, és egyszer sem keltettek se féltékenysé­get, sem irigységet egy olyanban, mint én vagyok? Sok­szor megkérdeztem magamtól: hogyan állhattam meg én, hencegő, hazudozó ember, hogy ne beszéljek az is­mereteimről, amelyekről nekik természetesen fogal­muk se volt, hogyhogy nem kívántam csodálatba ejte­ni őket, akár csupán irántuk való szeretetből is? Olyan elevenek és vidámak voltak, mint a gyermekek. Szün­telenül kószáltak gyönyörű ligeteikben és erdeikben, énekelték gyönyörű dalaikat; könnyű eledellel: fák gyümölcsével, erdeik mézével és az őket szerető álla­tok tejével táplálkoztak. Eleségükért, ruhájukért csak kevés, könnyű munkát végeztek. Ismerték a szerelmet, születtek is gyermekeik, de sohasem vettem észre ben­nük a könyörtelen kéjhajhászásnak azt a szenvedélyét, amely a mi földünkön csaknem mindenkit utolér, és a mi emberiségünk csaknem valamennyi bűnének egyet­len forrásául szolgál. Ok úgy örültek a világra jött gyer­mekeknek, mint boldogságuk újabb részeseinek. Nem volt köztük vita, nem volt féltékenység, sőt nem is értet­ték, hogy az mit jelent. Az ő gyermekeik mindenki gyer­mekei voltak, mert mindnyájan egy családot alkottak. Jóformán egyáltalán nem ismerték a betegséget, bár ott is volt halál; de az öregek csendesen haltak meg, mintha csak elaludnának, miután mosolyogva megál­dották a köréjük gyűlt búcsúzó embereket, és maguk is derűs mosolyt kaptak útravalóul. Szomorúságot, könnyeket ilyenkor sose láttam, csak szinte rajongásig - de higgadttá tökéletesedett, szemlélődő rajongásig - fo­kozódó szeretetet. Azt hihette az ember, hogy még a halottaikkal is érintkeznek, és hogy az őket összekötő földi kapcsot a halál sem tépi szét. Jóformán nem ér­tettek meg, amikor az örök életről kérdezősködtem, de láthatólag annyira ösztönösen meg voltak győződve arról, hogy ez számukra nem is lehetett kérdés. Temp­lomaik nem voltak, de volt valami lényeges, élő és ál­landó kapcsolatuk a világmindenség Egészével; nem volt vallásuk, de biztosan tudták, hogy ha evilági bol­dogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra - élők és holtak számára egyaránt - a világmindenség Egészével való még kiter­jedtebb érintkezés. Örömmel, de nem türelmetlenül, nem sóváran várták ezt a pillanatot, mintha már benne élt volna szívüknek sejtéseiben, amelyekről beszélget­tek is egymással. Esténként, mielőtt aludni tértek, sze­rettek összehangzó, dallamos kardalokat énekelni. Ezekbe a dalokba öntötték mindazokat az érzéseket, amelyeket a már-már elmúló nap szerzett nekik: ma­gasztaló énekekkel búcsúztak tőle. Áldották a termé­szetet, a földet, a tengert, az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról, és úgy dicsérték egymást, mint a gyer­mekek; ezek a lehető legegyszerűbb dalok voltak, de szívből jöttek és szívhez szóltak. De nemcsak akkor gyönyörködtek egymásban, ha daloltak, hanem úgy tetszett, hogy egész életüket csakis ezzel töltik. Ez amo­lyan általános, kölcsönös szerelem volt. De némelyik ünnepélyes, ujjongó éneküket jóformán egyáltalán nem értettem. A szavakat ugyan értettem, de sohase tudtam lényegük mélyére hatolni - az szinte hozzáférhetetlen volt az én értelmemnek, jóllehet a szívemet egyre job­ban és jobban átjárta. Gyakran mondtam nekik, hogy én mindezt már régen előre éreztem; hogy ez a bol­dogság és dicső élet már a mi földünkön föl-fölsejlett bennem, csalogató, néha elviselhetetlen szomorúságba csapó, sóvár vágy alakjában; hogy előre megnéztem mind őket magukat, mind a dicsőségüket szívem álmai­ban, értelmem ábrándjaiban; hogy ott, a mi földünkön sokszor nem tudtam könnyek nélkül ránézni a lenyug­vó napra... Hogy a mi földünk lakói iránti gyűlöletem­be mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem őket, miért nem tu­dom megtagadni tőlük a bocsánatot; és hogy a szere- tetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeret­ni, hogy ne gyűlöljem őket? Ahogy figyeltek, láttam rajtuk: nem tudják elképzelni, amit mondok, de nem bántam, hogy beszéltem nekik erről: tudtam, hogy meg­értik, milyen nagyon vágyódom azok után, akiket el­hagytam. Igen: ha rám néztek szeretetet sugárzó, kedves tekintetükkel; ha éreztem, hogy közöttük az én szívem is ugyanolyan igaz és ártatlan lesz, mint az övék, akkor én sem sajnáltam, hogy nem értem őket. Az élet teljes­ségének érzésétől el-elakadt a lélegzetem, és szótlanul imádtam őket.

Ó, most mindenki a szemembe nevet, és azt állítja, hogy álomban nem lehet olyan részleteket látni, ami­lyeneket most leírok; hogy álmomban én csak egy ér­zést láttam, illetve érzékeltem, amelyet kábulatban szült a szívem, a részleteket pedig később, amikor felébred­tem, magam költöttem hozzá. Istenem, mekkora kacagás támadt, hogy kinevettek ott, a szemembe kacagtak, micsoda jó mulatságot szereztem nekik, amikor beval­lottam, hogy talán valóban így volt! Ó, igen, engem annak az álomnak csupán egyetlen érzése nyűgözött le, és csak az maradt meg éppen az én véresre sebzett szí­vemben, de azért álmomnak valóságos képei és alakjai, vagyis azok, amelyeket csakugyan láttam az álmodás alatt, olyan harmonikusan tökéletesek, annyira elbűvölőek, gyönyörűek és annyira igazak voltak, hogy felébredve természetesen nem tudtam a mi erőtlen szavainkba ön­teni őket, úgyhogy szinte el kellett mosódniuk agyam­ban, tehát lehet, hogy valóban kénytelen voltam öntu­datlanul hozzájuk költeni a részleteket, természetesen eltorzítva, főként azért, mert szenvedélyesen vágytam minél előbb, akár csak valamelyest is leírni őket. De azért hogyne lehetne elhinni nekem, hogy mindez - volt? Mégpedig talán ezerszer különb, derűsebb, boldogabb valami volt, mint amilyennek leírom. Lehet, hogy ez álom, de lehetetlen, hogy mindez ne történt volna meg. Sőt, elárulok egy titkot: mindez talán korántsem volt álom! Mert ekkor olyasvalami történt, olyan meg­döbbentően igaz valami, amit nem álmodhat az ember. Jó: álmomat a szívem szülte, de vajon a szívem egyma­ga megszülhette-e azt a szörnyű igazságot, ami azután megtörtént velem? Hát hogy tudtam volna én egyedül kitalálni vagy szívemmel megálmodni? Hát hogy tudott volna felemelkedni az én sekélyes szívem meg az én szeszélyes, gyarló értelmem az igazság ilyen félelmetes kinyilatkoztatásáig?! ítéljék meg maguk: eddig titkol­tam, de most elárulom ezt az igazságot is. Arról van szó, hogy én... megrontottam mindnyájukat!

5.

Igen, igen, az lett a vége, hogy megrontottam mind­nyájukat! Hogyan történhetett ez, nem tudom, de vi­lágosan emlékszem rá. Almom évezredeket repült át, és csak az egésznek a benyomását hagyta meg bennem. Csak annyit tudok, hogy bűnbeesésük oka én voltam. Ahogy egy veszedelmes trichina, ahogy egyetlenegy pes­tisbacilus egész országokat megfertőz, úgy megfertőz­tem én is önnönmagammal ezt a mindaddig boldog, bűntelen földet. Megtanultak hazudni, megszerették a hazugságot, és megismerték a hazugság szépségét. Le­het, hogy ez ártatlanul — csupán tréfából, enyelgésből, szerelmi játékból -, talán csakugyan egy parányival kezdődött, de a hazugságnak ez a paránya behatolt a szívükbe, és megtetszett nekik. Aztán hamarosan meg­született a kéjvágy, a kéjvágy megszülte a féltékenysé­get, a féltékenység a kegyetlenséget... Ó, nem tudom, nem emlékszem, hogyan, de hamar, nagyon hamar ki­csordult az első vér: meghökkentek, megrémültek, az­tán nemsokára meghasonlottak, csoportokra bomlot­tak. Szövetségeket kötöttek - de már egymás ellen. Elkezdődtek a szemrehányások, a korholások. Meg­ismerték és erénnyé magasztosították a szégyenérzetet. Megszületett a becsület fogalma, és minden szövetség magasra tartotta a saját zászlaját. Kínozni kezdték az állatokat, így hát az állatok az erdőkbe menekültek elő­lük, és ellenségeik lettek. Megindult a harc az elkülö­nülésért, a megkülönböztetésért, az egyéniségért, az „enyémért” és a „tiedért”. Különböző nyelveken kezd­tek beszélni. Megismerték a bánatot, és megszerették a bánatot, szomjúhozták a gyötrelmet, és azt mondták, hogy az Igazságot csak gyötrelem árán lehet elérni. Ek­kor megjelent náluk a tudomány. Amikor gonoszak let­tek, testvériességről és emberiességről kezdtek beszélni, és megértették ezeket az eszméket. Amikor bűnöket követtek el, kitalálták az igazságosságot, egész kódexek­re való törvényeket szabtak maguknak, hogy megóvják az igazságot, a kódexek érvényének biztosítására pedig felállították a guillotine-t. Alig-alig emlékeztek arra, amit elvesztettek, és nem is akarták elhinni, hogy vala­mikor ártatlanok és boldogok voltak. Sőt: nevettek e régebbi boldogságuk lehetőségén, és ábrándnak nevez­ték. El sem tudták képzelni szemléletes formákban, de — furcsa és csodálatos dolog — miután elvesztették min­den hitüket egykori boldogságukban, és mesének nevez­ték, annyira szerettek volna ismét, újra ártatlanok és boldogok lenni, hogy leborultak szívüknek e vágyai előtt, mint a gyermekek, istenítették ezt a vágyat, templomo­kat építettek a tulajdon eszméjüknek, a tulajdon „vá­gyuknak”, imádkozni kezdtek hozzá, és jóllehet teljesen tisztában voltak megvalósíthatatlanságával, elérhetet­lenségével, könnyezve imádták és hódoltak neki. Ám­de ha lehetővé válik, hogy visszakerüljenek abba az ár­tatlan és boldog állapotba, melyet elvesztettek, és ha valaki újra megmutatja nekik, és azt kérdezi tőlük: akarnak-e visszatérni hozzá - akkor bizonyára nemet mondanak. Többször hallottam tőlük: „Igaz, hogy ha­zugok, gonoszak és igazságtalanok vagyunk, mi tudjuk is ezt, sírunk is miatta, kínozzuk, gyötörjük, büntetjük magunkat, talán még jobban is, mint az az Irgalmas Bí­ró, aki majd ítél rajtunk, és akinek a nevét nem tudjuk. De van tudományunk, és annak a segítségével újra meg­találjuk az igazságot, és most már majd tudatosan fo­gadjuk el. A tudás több az érzésnél, az élet tudata több az életnél. A tudomány bölcsességgel ruház fel, a böl­csesség feltárja a törvényeket; a boldogság törvényei­nek ismerete pedig több a boldogságnál.” így beszéltek, és e szavak után mindegyik magát szerette a legjobban, de nem is tehettek másképp. Mindegyik olyan féltékenyen szerette a saját egyéniségét, hogy teljes erejével igyekezett lealacsonyítani, kisebbíteni a másokét; és ki­ki erre tette fel az életét. Megjelent a rabszolgaság, sőt, megjelent az önkéntes rabszolgaság is: a gyengék szíve­sen alávetették magukat az erősebbeknek, azért, hogy azok segítsenek elnyomni a náluk gyengébbeket. Meg­jelentek a szent életű férfiak, akik sírva járultak ezek elé az emberek elé, és szemükre vetették, hogy gőgö­sek, elvesztették a mértéket, az összhangot, és kiveszett belőlük a szégyenérzet. Ezeket a jámborokat kigúnyol­ták vagy megkövezték. Szent vér ömlött a templomok küszöbére. Kárpótlásul egymás után feltűntek olyan em­berek, akik azon töprengtek: hogyan egyesülhetnének ismét úgy, hogy bár ki-ki továbbra is saját magát szeret­né a legjobban, nem zavarna senki mást, és ilyen mó­don mindnyájan valamiféle harmonikus társadalom­ban élnének. Egész háborúk törtek ki e miatt az eszme miatt. Ugyanakkor minden hadviselő szilárdan hitte: a tudomány, a bölcsesség és az önfenntartás ösztöne vé­gül is arra kényszeríti az embereket, hogy harmonikus és ésszerű társadalomban egyesüljenek, ezért hát a „bölcsek” a dolog meggyorsítása végett addig is igye­keztek mielőbb kiirtani minden „nem bölcset” - akik nem értik meg az ő eszméjüket -, hogy ne akadályoz­zák az eszme diadalát. De az önfenntartás ösztöne gyor­san gyengülni kezdett, megjelentek a gőgösek és kéjhajhászók, akik nyíltan azt követelték: mindent vagy semmit. Avégett, hogy mindent megszerezzenek, gaz­tettekhez folyamodtak, ha pedig az nem sikerült, ön- gyilkosságot követtek el. Megjelentek a vallások a nem­lét kultuszával: pusztítsuk el magunkat, hogy örökre megnyugodjunk a semmiben. Végül ezek az emberek belefáradtak az értelmetlen munkába, arcukon megje­lent a szenvedés, és ezek az emberek ekkor azt hirdet­ték, hogy a szenvedés a szép, mert csak a szenvedésnek an értelme. Dalaikban a szenvedést dicsőítették. Én a kezemet tördelve jártam közöttük, sirattam, de szeret­tem őket, talán még jobban, mint azelőtt, amikor arcu­kat még nem torzította el a szenvedés, amikor még ár­tatlanok és olyan gyönyörűek voltak. A földet, amelyet beszennyeztek, még jobban megszerettem, mint ami­kor még paradicsomkert volt, csupán azért, mert meg­jelent rajta a bánat. Jaj, én mindig szerettem a bánatot, a szomorúságot, de csak a magamét, a magamét, de őket sajnáltam, sirattam. Feléjük tártam a karomat, és kétségbeesetten vádoltam, átkoztam és megvetettem magam. Azt mondtam nekik, hogy mindennek én, csakis én vagyok az oka; hogy én fertőztem meg őket hazugsággal, én döntöttem romlásba őket! Könyörög­tem nekik, hogy feszítsenek keresztre, sőt meg is taní­tottam őket, hogyan kell keresztet csinálni. Én nem tud­tam megölni magam, nem volt hozzá erőm, de tőlük igenis akartam vállalni a kínszenvedést, szomjúhoztam a kínokat, szomjúhoztam, hogy e kínok közepette az utolsó cseppig kiömöljön a vérem. De ők csak kinevet­tek, és a végén még szent őrültnek tartottak. Menteget­tek: azt mondták, hogy csak azt kapják, amit ők maguk kívántak, és hogy mindannak, ami most van, szükség­képpen be kellett következnie. Végül kijelentették, hogy veszélyessé válók számukra, és az őrültekházába csuk­nak, ha nem hallgatok el. Ekkor olyan erővel hatolt lelkembe a szomorúság, hogy összeszorult a szívem, és azt éreztem, hogy meghalok, és ekkor... nos hát, ekkor - felébredtem.

Már reggel volt, azazhogy még nem világosodott ki, de már hat órára járt az idő. Ugyanabban a karosszék­ben ocsúdtam fel, gyertyám csonkig égett, a kapitány­nál aludtak, és olyan csend uralkodott körülöttem, ami ritka minálunk. Először is felugrottam rendkívüli meg­döbbenésemben; sohase történt velem semmi efféle, még a legjelentéktelenebb apróságokat illetőleg sem; például még sohasem aludtam el így a karosszékben. Ekkor, mi­alatt álltam, és lassan magamhoz tértem, hirtelen meg­akadt a szemem megtöltött, lövésre kész revolvere­men, de egy pillanat alatt ellöktem magamtól! O, most már életet és életet! Magasba tartottam a kezemet, és az örök Igazsághoz fohászkodtam; nem is fohászkod­tam, hanem sírva fakadtam; ujjongás, határtalan ujjongás emelte fel egész lényemet. Igen, élet és igehirdetés! A prédikálást abban a pillanatban határoztam el, még­pedig egész életemre! Megyek hirdetni, mert hirdetni akarom! Mit? Az igazságot, mert én láttam, tulajdon szememmel láttam egész dicsőségét!

És azóta hirdetem is! Ezenkívül - szeretem azokat, akik kinevetnek, jobban szeretem őket mindenki más­nál. Nem tudom, miért van ez így, tehát nem is tudom megmagyarázni, de csak hadd legyen így. Ok azt mond­ják, hogy már most is mellé-melléfogok, így hát mi lesz később, ha már most is ennyit tévedek? Való igaz: mellé­melléfogok, és lehet, hogy később még rosszabbul megy majd. Nem kétséges, hogy ezentúl is tévedek még né­hányszor, amíg meg nem találom a nyitját, hogyan, va­gyis milyen szavakkal és milyen tettekkel kell hirdetni az igazságot, mert ez nagyon nehéz feladat. Hisz ez most is olyan világos előttem, mint a nap, de hát - mondjátok meg nekem - ki nem téved?! Holott minden­ki egy és ugyanazon cél felé halad, legalábbis minden­ki egy és ugyanazon cél felé igyekszik haladni a bölcs­től kezdve az utolsó rablóig, csak más-más utakon. Régi igazság ez, de itt van valami új is: én még téved­ni se nagyon tudok, mert már láttam az Igazságot, lát­tam és tudom, hogy az emberek gyönyörűek és boldo­gok lehetnek, ha nem veszítik el azt a képességüket, hogy éljenek a földön. Én nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy a rossz az emberek természetes állapota. Pedig csakis e hitem miatt nevetnek ők ki engem vala­mennyien. De hát hogy is ne hinnék, amikor én láttam az Igazságot. Nem, nem az eszemmel találtam ki, ha­nem láttam, láttam, és élő képe örökre megtöltötte lelkemet. Olyan tökéletes teljességében láttam, hogy nem tudom elhinni, hogy ne lehetne az embereké. Akkor hát hogyan tévednék? Néhányszor, persze, még el-eltévedek, és talán érthetetlen szavakkal fogok beszélni, de nem sokáig: annak az eleven képe, amit láttam, mindig ve­lem lesz, és mindig a helyes útra fog téríteni. O, én friss vagyok, fürge, és megyek, megyek akár ezer évig is. Tudják, eleinte el akartam titkolni, hogy én rontottam meg őket mind, de ez hiba volt - lám, ez volt az első hiba! Ám az Igazság megsúgta, hogy hazudok, és ezzel megóvott, jó útra térített. De azt, hogy miképpen kell megteremteni a Paradicsomot, nem tudom, mert kép­telen vagyok szavakkal leírni. Almom után elvesztettem a szavakat. Legalábbis a legfontosabb, a legszüksége­sebb szavakat. De nem baj: elindulok és szüntelenül, fáradhatatlanul beszélni fogok, mert mégiscsak saját sze­memmel láttam, noha nem tudom rendre elmondani, mit láttam. Épp ezt nem értik a gúnyolódok: „Álmot láttál - mondják -, ez csak lázálom, hallucináció.” Eh! Roppant bölcs megállapítás! És milyen büszkék rá! Álom? Hogyhogy álom?! Hát az életünk nem álom? Többet mondok: nem baj, ha ez sohase válik valóra, nem baj, ha nem lesz Paradicsom (hisz ezzel magam is tisztában vagyok!), de azért mégis hirdetni fogom. Holott olyan egyszerű lenne a dolog - egyetlenegy nap, egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jönne minden! Az az alapvető: szeresd a többieket úgy, mint magadat. Ez a legfontosabb, sőt ez minden, egyéb jóformán nem is kell: akkor megtaláljuk a nyitját, hogyan kell rendbe hozni mindent. Ez olyan régi igazság, amelyet már billiószor elismételtek, olvastak az emberek, de hát nem vált vérükké! „Az élet tudata több, mint az élet, a bol­dogság törvényeinek ismerete több, mint a boldogság” - ez ellen kell küzdeni! Én fogok is. Ha mindenki akar­ja, rögtön rendbe jön minden...

...Azt a kislányt pedig megkeresem... És most me­gyek! Megyek!

Az elbeszélés animációs film változata. (Egyelőre oroszul - angol felirattal, de készül magyarul is.)