Egy naplemenet a sivatagban. Körös-körül, amerre szem ellát, kopár, egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, amiknek neve népnyelven: kutyatej, ördögszekér és királygyertya.
Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy ahol ezek az embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül, de amelyet sok év óta nem míveltek, s ebből a királyokra világít valami!
Az utakat felverte a lapu, szekérnyom nem látszik azokon; út melletti épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal, s a magas burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.
A dombokat megszaggatta a szél, s körös-körül finom fehér homokkal szórja be a vidéket, mely a meglepett füvet elöli, a fát, cserjét tetejéig eltemeti, s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új küzdelemre kezd a posvánnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves időben a mocsár.
A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy óriási S betű alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, amint közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög E zegzugát veszi fel, majd átidomul óriási kígyóvá; ismét összetömörödik teknöncalakká, meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.
Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marcona, elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán szedett-vedett gúnya, vallon bivalybőr páncélok, molyette prémes kacagányok, tatár gubák, páncélingek, bársonymenték kikopott könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyús csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is olyan. Pisztoly és láncos buzogány, görbe kard és páncéltörő háromélű tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arcok is ezen múzeumból valók. Öreg, kordovánbarna pofák, finn-észt vonások, hosszú elhanyagolt bajusszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó, sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyírt fejek, nagy fogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal, villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgogermán arctípusok; kulacs alakú kurdkoponyák. Egy etnográfiai kiállítás, minőt vándorkaravánok mutatnak be Bokhara és Szamarkand között.
Ez a kép pedig nem Bokhara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti tájnak képe a múlt század első feléből, amidőn dicsően uralkodott Mária Terézia királynénk országlása javában kezdődött.
El volt pusztítva ez a vidék végképp. Félszázados külháború, belvillongás tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben; a császár híveit elnevezték labancoknak, a magyar fejedelemmel tartókat kurucoknak; a kurucok felégették a labancokat, a labancok a kurucokat; azután rájuk rohantak a rácok, azok leégették mind a kettőt; utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a kurucot kiverték Törökországba, a rácot elriasztották Oroszországba, a labancot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is, nem is, aki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan.
Ezt világítják meg a királygyertya virágkórói.
Az a vándor karaván pedig, amely a pusztán végigbaktat, egyike a szárnyára eresztett labanccsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél lerázott magáról.
Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek? Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől.
Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.
Az ugyan maga is labancvezér volt, talán éppen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk. Ez a törvény.
Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn.
Már a fél eget elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya a láthatár két szélét éri. Fekete, világítatlan tömeg, mely sugárt nem fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve, mint valami fekete láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van.
És közeledtében oly siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.
Egy sáskafelleg száll alá.
Néhány perc múlva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön, pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hüvelyk nagyságú fekete repülő rovaroknak omlik keresztül verhetetlen tömegben a földre alá; egy mesés szörnyeteg, melynek minden atomja külön él, és együtt támad. A síkon lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik; belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák bőszülten ficánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a sáskatábor még sűrűbben omlik; egész tömegekben zúdul fejükre; a ló nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerűleg előre a szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak mély árkokba; tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a földre szállt sáskafelhő közül, s ismét meglátják az alkonyeget.
De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas férgeivel, ahány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, aki őket verte, körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével; pogánnyá tette őket a düh, s jaj a legelsőnek, akinek házánál e düh izzadságát letörlik homlokukról.
A MAGÁNYOS erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az utat is belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintájára rakva, az is düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.
A ház eleje boltozatos tornácon kezdődik, melynek boltíveit vasrudak tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoricafonatokkal szokták boldog időkben feldíszíteni. Most üresek azok.
A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs éppen nem záródik; egész akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.
Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy tölgyfaasztal: ez az egész úri fényűzés.
Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók betoppannak a nyitva talált ajtón. Elöl a csimbókba kötött hajú ősz martalóc, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyírott fejű vallon, akinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját összefogni miattuk, azután a többi.
A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül, s kezében egy szarvasnyelű késsel falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban fekete retek.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - szól az ősz labanc, gúnyos alázatossággal emelve le süvegét.
- Dicsérje, akinek tetszik - viszonzá egykedvűen a gazda, s fel sem áll helyéről.
Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arcvonásaiban gúny, dac és szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két szeme összekancsalít, hogy akire néz vele, mintegy csíptetőbe érzi szorítva magát, levont szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanúskodnak. Arcszíne egy percben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s amint az akarat elfojtja a lángot.
Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arca: szégyentől, haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.
- Kell-e vendég, kegyelmes uram? - szól sunyi ravasz alázatossággal a vén labanc, csapzott bajuszát kétfelé törülve.
- Szívesen látlak, komám - szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről. - Tessék velem tartani! A vacsora kész.
- Micsoda az? - szól a vén labanc, odasunnyogva az asztalhoz. - Fekete kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?
- Hát ami van, komám. Ez is utolsó kenyér a háznál.
- Hogyan lehessen az?
- Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rác; a csürhével elmenekült a kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.
A nemes úr felállt, hogy ablakát kinyissa, s kimutasson az üres udvarra.
A vén labanc úgy tett, mint aki könnyeit törli, és siránkozó hangon kezdett el panaszkodni.
- Ó, én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked jutnod? — S nagy részvétében odaborul a nemes úr nyakába, átölelve annak vállait, míg egy másik szeretetteljes labanc lábai elé borult, s az meg térdeit ölelte át hűségesen.
Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét, lábát megkötözték, s azután lenyomták a karszékbe.
Akkor aztán másképp kezdtek el vele beszélni.
- Hát te! Csalafinta! Így akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről, hogy jövünk, gondolod, hogy nem bírsz bennünket kiverni, beeresztesz; itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel, s károgsz nekünk,az éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsút a magadéból. Cimborák, törjetek fel pincét, kamrát!
A fickók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő múltán azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pincében nincsen egyéb, mint dohos hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.
A labanchad dühös volt e fölfedezésre.
- Hát azért loholtunk mi idáig, hogy itt éhen vesszünk?
- Egyetek meg engem - gúnyolódik a lekötött.
- Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! - dühönge az ősz martalóc.
- Dehogy nincs. Ott az asztalon még egy darab.
- Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! cudar katakönyöke!
S azzal felkapta a vén labanc a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz vágta s eltaposta a sarkával. (A pogány még a kenyérnek is talált ki csúfnevet.)
A lekötött még jobban nevetett rajta.
- Vicsogj, vicsogj! - szólt a labanc. - Majd most mindjárt hegyes vassal csiklándalak meg, hogy jobban nyiharássz! - Azzal kihúzta övéből görbe kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive, fogcsikorgatva kérdezte: - Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?
A lekötött férfi most már nem nevetett. Arca ismét visszanyerte halaványságát.
- Kincs? Az van sok.
- Ide vele!
- Arany kell, vagy ezüstmarha?
- Mind a kettő.
- Hol van?
- Itt van az asztalom fiókjában, húzd ki.
Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.
Hiszen nincs itt semmi, csak egy redves papiros.
- Olvasd! - szólt a lekötött.
A vén labanc nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most Corvin Mátyás király idejében, aki negyvenezer diák számára építtetett Akadémiát Budán, s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi iskolákban? s dupla iccével dekorálta a cinkotai mestert. Jó, ha a püspök tud most olvasni!
- Ki tud írást? Ki érti közületek az ákombákot?
A bivalybőr páncélos labanc értett hozzá. Barátoknál nevelkedett. Annak adták át az írást.
A széles száj még szélesebb lett, amíg azt magában olvasta; a nagy fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végigment rajta, eldobta sisakját fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy perc alatt levágta kezéről a köteléket, s a másik percben elkezdte annak kezeit csókolni, s térdre esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal táncolni kezdett, az iratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.
Egy jó hátba vágás magához térítette.
- Mi van abban az írásban? Beszélsz mindjárt?!
- Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne! Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mindhalálig! Bor, amilyent papok isznak; minden napra szép leány; tűz, láng, vér, csók, pénz, bor, harc, tor! Minden!
- Ez meggárgyult! Az esze tisztul!
- Hallgassatok most rám! — szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva magáról szétszaggatott kötelékeit. — Amit ez a bolondos fiú kiabál, az mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem lidérchordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól, melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között. Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez országokba, s míg a főseregek szemközt harcolnak, mi az ellenség hátában annak városait megsarcoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?
A martalócsereg most már örömrivallva rohant egykori hadnagyához, felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele a poklokra is.
- Oda ám: a paradicsomba! - rajongott a nagy fogú labanc. - Bajorország a paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: úgy élünk, mint az úristen Bajorországban.
HÁROM nap múlva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával. Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek a jóvoltából? A rablók vendégelték meg a gazdát; még lovat is ők kerítettek alája.
S aztán neki a világnak, amerre a nap vezet.
Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat, s kiért a kun pusztára, egy fekete tért látott maga előtt.
És a tér mozgott. Mintha a föld menne előre.
Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle, mikor ezek a bibliai átok hírnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a földről.
Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld, nem volt azon egy fűszál sem többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a pusztaságban.
És néhány nap múlva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög E-t utánozza, majd kígyó, majd sárkány, majd Roch madár…
Hát ami még a felhő mögött jön!
ÉS ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyűjté össze a maga kozákjait és baskírjait, és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy árasszák el a szép brandenburgi Márka virányait.
Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit bírálgassák.
A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a háta mögött egy vakmerő hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni, s azzal a királyt városai védelmére kimozdítani helyéből.
Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket.
Nem. Nem írok többet veres tintával.
Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban Vitzliputzlinak hítták, Európában: tisztelt publikumnak; aki szomjazza a véráldozatot és bosszúban telhetetlen, aki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott vérét látja folyni, milyen kevés! tegnap ugyanannyi tízezerét itta a föld!, aki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, amiért százezerét nem áldozott fel a nagy Teocatli gúláján; aki szomjan lesi, mikor omlik egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?
Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. Aki tengerrel itta a vért, mit nyújtsak én annak embervért áldozatcsészéből?
Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarccal és sáros lábbal!
A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, ugyebár? Szerencséje volt Potsdamnak, hogy azt Esterházy herceg foglalta el; de még nagyobb szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Esterházy alatt szolgált, mert a magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arcképét és egy fuvoláját emlékül.
De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget rontani kötelesség.
A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne. Milyen jólesik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni egész gyönyörrel: medve vagyok!
Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve! Vérmedve; ez a műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst ízlelt, s aztán mindig arra éhes.
Hanem a vérmedve nem annyira emberhúsra éhes, mint aranyra és ezüstre.
S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek ott kellett lenni!
Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol.
A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany-, ezüsthalakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis nyolcszögletű kínai pagoda. Gyanús épület.
Az egész tavon nem volt egy csónak. Azt mind víz alá merítették.
Gyönge védelem a kínai pagodának.
Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána cimborái s átúsztattak a pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.
Abban a pagodában volt elbújva a várnagy: Ritter von Brandt.
A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arca nem sok kifejezésre volt képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékeslila színű volt, mint szokott azoké lenni, akik valami égésnél összeperzselődtek, s aztán új bőrük nőtt.
- Mi tetszik a vitéz uraknak?
- Hol vannak a királyi kincsek?
- Olyan helyen, ahova ember nem mehet.
- Nohát én mehetek, mert én ördög vagyok; hol vannak?
- Azt Brandt meg nem mondja.
- Nem-e? Cimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd megmondja.
Az öreg várnagy kezeiről lerántották a kesztyűket s akkor látták, hogy annak nincsenek körmei.
- Tudjátok meg vitéz urak - mondá a várnagy -, hogy én egyszer már megégtem a tűzben. A kastély kigyulladt, s gyermekem bennrekedt. Én berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de mégsem hagytam el magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogyha ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint mikor az első leégett?
- Tehát neked leányod van? - szólt Isaszeghy. - Akkor fogadom, hogy vallani fogsz.
A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az ajtót, s belépett rajta.
A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kisfiát keblére szorítva.
Ez volt a várnagy leánya, kinek férje Ziethen huszárjainál szolgált.
A fiatal hölgy szép volt, és érdekes arcú.
A hadnagy odalépett hozzá, s megfogta a kezét.
- Hol vannak a királyi kincsek?
A nő azt rebegé: nem tudom.
A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt fekete gyöngyök.
Isaszeghy megfogta az egyik függőt, s ismételé a kérdést:
- Megmondja ön, hol vannak a királyi kincsek?
- Nem mondhatom meg! - kiáltá a nő.
- Nem?
Abban a percben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.
A fiatal hölgy, amint meglátta a vért keblére omlani, úgy megrémült, a legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát. Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz színére.
Az ősz várnagy átkozódva emelé fel összeégett kezeit Isaszeghy ellen.
- Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetedíziglen magad és minden ivadékod, amiért leányomat megölted; s ha van nő, akit szeretsz, ha lesz gyermeked, akit imádsz, azokban verjen meg az Isten!
A hadnagy nevetett az átkozódáson.
- Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem az ördögöt. Nekem nincs senkim, akit szeressek; s ha lesz valaha asszony, aki hozzám köti magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén. Csapoljátok le a tavat!
Eltalálta. Amint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt leánya akkor is rá volt borulva e kőre, s kezével annak vasgyűrűjét szorítá.
Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott arannyal-ezüsttel. Egymillióra ment a zsákmány, amit Isaszeghy e kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát, melyet az oroszok egyoldalú sarcolása okozott Berlinben, s némileg enyhíté azon tény fölötti bosszankodást, hogy a hitetlen luteránus a berlini sarcot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst, belül veres réz.
Két nap múlva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labanc, s ki erre, ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégett falvakkal jelölve útját. A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.
Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok volt az osztályos atyafi. Az egész martalóccsoport igényét tartotta hozzá. Ezekkel jó volt szépszerével kiegyezni.
Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, ahol azután csak az volt a kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett, a lüptitzi halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos oroszlánverem volt, melyben addig kellett harcolni, míg egyik fél lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott, s azt keresztülúsztatta szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról nézte, hogy vágják össze elhagyott cimboráit. Néhányan utána csinálták azt a boszorkányságot, hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hínáros volt. Egyetlen egy jutott el a túlsó partig: a hórihorgas vallon cimbora; ott annak a lovát is elnyelte a szökevényes tófenék. Az ember ott evickéit sokáig, amint lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejjebb húzták. Az ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg túlcsapott a száján az iszap, s elnyelte a dágvány. S azután megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett; mind halva volt már. A sarcolt millióm, az ezüst marhával rakott társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.
Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete gyönggyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.
A többi cimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak. Csontjaikat megvette egy suviksz-gyáros, s készített belőlük a szász tölténytartókra fénymázat.
A HOSSZÚ, hét évig tartó háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain és érdemrendein.
A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A Duna—Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s ha valaki elindult a Duna partjáról reggel s azután utazott, szekéren késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap mindig ugyanazt a feleletet hallotta:
- Gróf Isaszeghy Gábor úr őkegyelmességéét!
Tehát grófi dinaszta! egyik folyam partjától a másikig uralkodó földesúr!
No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harminc év óta nem voltak a birtokviszonyok rendezve, A birtokosok egy része még a szabadságharc után kivándorolt; aki akkor kiment mint szöghajú ifjú, harminc év múlva, ha visszakerült, ősz hajú vénember volt; ugyan kereshette a tanúkat, akik ugyanazonosságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat, ahol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség. Soknak csak ivadéka került már vissza, aki mesemondásképpen hallja, hogy ez a puszta, az a domínium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne, hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoakvisztika volt a törvény neve, mely az újraszerzést rendezé. Amellett az foglalhatott, aki hatalmasabb volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiskus, s azokat a korona érdemteljes híveknek donációzta, kik a háborúban magukat kitüntették; messze földön letelepült másutt bíró ivadékok potom árért elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát elcseréltek egy selyemmel hímzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas ember, aki nem akart tágítani a terjeszkedő dinaszta útjából, azt annyi bosszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták, pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták, megegzekválták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött ősei örökéből, s otthagyta birtokát a hatalmas főúrnak, ki úgy lakott csatárdi kastélyában roppant birtoka közepett, mint egy kiskirály.
A csatárdi kastély francia építész remeke volt: faragott szobrokkal, gömbölyű tornyokkal; címerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden ajtaja, bútorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai kifestve és aranyozva, mint egy templom.
Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem mindig terített asztal s mindig telt pince. Gyűlhelye volt az a fél ország víg cimboráinak, ahol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.
A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst meg fogja szelídíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a vitézi rend lovagja.
Isaszeghy Gábort felhívták Bécsbe az udvarhoz; kapott excellenciás címet, zászlósúrrá tették. Még csak egy kellett neki: - hogy megházasítsák.
De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz cimbora nem kér ugyanabból a pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.
De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.
Volt a királynő udvaránál egy előkelő hercegkisasszony, ősnémet család ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon: Agáta hercegnő.
Klasszikus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják megbírálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.
Nem is hibázik belőle semmi, csak éppen az élet. A hercegnő egy szép halott, aki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik, nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.
Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne bódulhatott volna el tőle még egy olyan halálfejszfinx is, mint Isaszeghy Gábor.
A királyné akarta, hogy egy pár legyen belőlük.
Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a hercegi korona kettős címere fölé; Agáta hercegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arcát, gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy fekete gyöngy van benne. Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt álltak (a királynő maga is jelen volt) egy betűt sem mondott el a menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a prímás tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a férfiút?, a királynőnek kellett a hallgató hölgy helyett felelni: szereted hát! hogyne szeretnéd?, s őfelsége maga nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé, mikor az áldást el kellett fogadni.
Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy haza vitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; akitől ugyan ezután sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy gyűlöli. De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy Gábor extrakurir által, megengedi-e őfelsége, hogy elsőszülött fiát Józsefnek kereszteltesse?
A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezűleg írva alá nevét az üdvözlő levélnek.
Mikor aztán Agáta hercegnő gyermekágyat feküdt, akkor odahívatta magához férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt mondá neki:
- Már most megvallom, hogy szeretlek, üdvöm vagy, imádlak!
És azzal annyi csókot égetett ajkára és arcára, amennyi elég volt egy emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.
Mert Agáta hercegnő nem szerette férjét; gyűlölte, utálta, és midőn azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb bosszút állt rajta, aminőre asszonyi szív képes.
Agáta hercegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetetlenül, egy nap alatt; s úgy akarta itthagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója mellett.
Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után. Félistennek érzé magát, új élet kelt szívében. Abban a szívben, melyről tagadta eddig azt is, hogy szív.
És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt; látod, bolond! Én mégis boldog vagyok!
Kevély volt boldogságában napestig.
Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb rosszra; a hercegnő meg fog halni.
Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agáta nem halhat meg, hisz csak éppen most ölelte, csókolta az arcát.
Az orvos vállat vont; Istennél az irgalom. Ember nem segíthet itten.
Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez ki volt kelve arcából; a halállal vívódott.
Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarcot nézni, visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy aki azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a hercegnő meghalt, azt agyonlövi.
Pedig amit megígért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az asztalán mindig.
Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhírt. De senki sem vállalkozott rá.
Utoljára egy kályhafűtő cigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen úr barlangjába, s felkölti az izenettel.
Nem kellett azt költeni, mert egész éjjel nem aludt.
- Nos! mi hír? - rivallt Gábor az ajtaján bekukkantó cigányra.
- A hercegnőtől jövök.
- Láttad őt?
- Én láttam őtet; de ő nem látott engem.
- Meghalt? - ordítá a főúr.
- No csak lője magát főbe a kegyelmes úr - mondá győztes vigyorgással a cigány -, mert maga mondta ki ezt a szót.
A szépasszony bizony meghalt.
Most tudta aztán meg a keményszívű ember, micsoda kígyómarás az, mikor egy férfinak egy nőhalottja van, akit szeretett; aki azt mondta neki: én szeretlek téged!
Ó, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!
Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy oda beeresszen egy kedves női arcot?, hogy azután legyen minek fájnia egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre; hogy legyen egy ördöge, aki könnyet kér inni!
De ezért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül! Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!
Hiszen maradt még egy lény a halott után, akire minden szerelmét örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék szemei, olyan aranyszínű haja.
Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármelyik princnek.
Az egyik dajka azt mondta róla, hogy olyan, mint egy kis angyal.
- Eh, mit angyal? - zúgolódott az apa. - Én nem akarok angyalokat nevelni a mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint én voltam: szilaj, csapodár fickó. Ugye, te kis betyár?
És a gyermek nevetett rá. A kis betyár!
Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, aki sérthetetlen szuverén felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!
- Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem adom! Megfogom a kezét, mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!
Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, amit a gróf úr az orvosnak tartott, akit odahívatott szobájába.
- A fiam halálos beteg - mondá neki indulattól rekedt hangon. - Itt van az asztalon egy szekrény tele arannyal, s itt van mellette egy pisztoly, tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha meghalatja őt, akkor ön is utána megy.
Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették; úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.
Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől végig nagy visszhangzó termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Ó, az az ősz ember nagyon jól megátkozta őket! Most tudta már, micsoda fullánk az a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!
Nem kellett volna neki azt a féltő kincset megszerezni !
A harmadik nap éjszakáján azt mondta neki az orvos, és az is halvány volt és fogai vacogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most érte el válságát: lehet, hogy egy óra alatt meghal.
Gábor az Istent kezdte el káromolni.
- Ó uram, inkább imádkoznék ön hozzá - rebegé az orvos.
- Imádkozni? Ó, igen! – ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant a fegyvertárához. Az orvos elszaladt, és magára zárta az ajtót.
Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról, s hajadonfővel, felöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.
Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám cikázva csapkodott le a közel erdőben; a villanásoknál a szaggatott felhők úgy fénylettek, mintha földöntúli rémek arcai meredeznének egymásra.
- Isten! Isten! - ordítá az apa az erdő közepett. - Hol vagy hát Isten? Ha küzdeni akarsz, jer, küzdj hát énvelem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én férfi vagyok! Szemedbe nézek. Dacolok. Én vétettem. Üss meg engem!
Az égen keresztbe cikáztak a villámok, mintha intenének; Hallgass, féreg!
- Ide üss! Ide vágj! Csapj le rám, ahogy én felcsapok terád!
S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, odalőtt, ahol a felhők megnyílnak.
Abban a percben abból a felhőnyílásból egy vakító tűzsugár csapott alá, s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő feje fölött terjeszté ki ágait.
Cselédei borzadva hullottak térdre, s eltakarták szemeiket, bedugták füleiket. Ö pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s szétkuszált fürtjeit megrázva, dacos arcát az égnek emelte, istenkáromló kacajjal.
- Hahaha! Ez nem talált. No még egyszer!
S azzal visszalőtt az égbe.
És akkor mellére ütött öklével.
- Ide lőj! - Ide sújts! - Engem találj! - Ha úr vagy; - ha Isten vagy.
A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült, megszűnt a zápor, megszűnt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend lett.
Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; amint lépcsője karfájára támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt találta.
Az orvos arca tündöklött az örömtől.
- Uram! Hála az égnek! A betegség jobbra fordult; önnek a fia megélt.
- Hah! - kiálta fel az őrjöngő apa. - Én győztem!
A FIÚ csakugyan megélt; felnőtt ember lett belőle.
Olyan ember lett belőle, amilyennek az apja kívánta, amilyennek az apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő. Így tetszett az apának. Van benne vér!
Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak! Pazarolja a pénzt? Van neki miből! Nem hajol senkinek? Éppen mint az apja! Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát!
Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjúnak Bécstől Brassóig. Az apa örült annak.
Szép, finomarcú ifjonc volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte. Születése napján odahívatta őt magához az apja.
- Fiam. Nagykorú vagy. Én azt hiszem, hogy meg kellene már házasodnod.
- Én is.
- A Lobkovicz grófnak van egy igen szép leánya.
- Tudom.
- Én azt szántam neked nőül.
- Jól van.
Gábor azt hitte, hogy igen engedelmes fiúra talált.
- Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja. Van egy félfüggő családi kincstárunkban, aminek talizmánja van. Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam tebenned, ahogy ő meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi talizmánt.
- Jó lesz.
Az ifjú átvette a félfüggőt.
Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de fogadni készül őt fejedelmi pompával.
József gróf hagyott minden előkészületet megtörténni.
A kitűzött napon, mikor már össze volt gyűlve az ünnepi násznép, az öreg gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornácig, hogy ott fogadja menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.
S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifjú gróf és utána egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány - cigánynő, mind a két karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.
- Íme: nőm ... - szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.
- Mi ez? - hörgé az öreg, s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett székébe.
József gróf szótlanul mutatott a nő fülében levő félfüggőre.
- Te ezt vetted el? - riadt fel az apa elmeredt szemekkel.
- Két gyermekem anyját! - felelt József gróf dacosan.
- Pandúrok! - ordítá, egész arcában lángolva a dühtől az öreg főúr. - Ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a nyakukba s dobjátok őket a halastóba!
- Atyám! e nő, e gyermekek az enyimek.
- A kutyámé! vessétek őket a tóba!
A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.
E pillanatban fölébredt az a sápadt vér a fiúban, mely haragjában belelő az égbe: apja vére.
Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott, s az apa véresen bukott előre karszékéből.
Ah! Az Isten pisztollyal is tud lőni!
E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel. Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel; futott, ki merre látott. Az apagyilkos bemenekült a kastélyba.
Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy lássa mindazt, ami ezután következik.
Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiú dühödten védi magát. Akkor ott szeme láttára leteperik, megkötözik, arcát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a lánc, mikor hajánál fogva végighurcolják a folyosó márványán; úgy hangzik a jajszava sokáig! Annak a fiúnak, akiért párbajra hívta az Istent; aki őt megölte. És akinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet, mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog rá hálószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elítéltet a siralomházban.
És még ez sem volt elég a halálra.
Még azt is látnia kellett, amint harmadnapon az országos gyámság bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a törvény özveggyé fogja őt csinálni.
És mikor az a szép, barna arcú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú selyemuszályát maga után vonva, két gyermekét karján emelve, s aztán könnyelműen megrázta fülében azt a félfüggőt, s gúnyosan odamosolygott a szeme közé: - attól aztán meghalt.
Fél év múlva utána gördíték fia szép szőke fejét.
...Az Isten karddal is tud vágni!
DE ne prédikáljunk miszticizmust olyan felvilágosult században, mint a mostani (!). Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot félretesz, bosszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, akit mi hiszünk, az az örök rend! Aki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, a vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a közvéleményt, a históriát, a logikát, az egész emberiséget és mindent, ami legyőzhetetlen; amiben istenerő lakik!
Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharcát szenvedélynek és bolondságnak minden ellen, ami nyugalom, ami béke, ami szeretet, ami társadalmi rend, ami törvény: szívbe vagy pergamenre írva.
Az okokban, a vérvegyületben volt a láncolat.
Vannak családok, amikben hagyományos az öngyilkolás. A színésznek a fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül a színpadra. Hát még ahol oly szerencsétlen csillagképletek találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyűlölte nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is örökölték.
Apjuk, nagyapjuk dacos, erőszakos emberek voltak; de nem volt egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget. Egymást.
A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És ahány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.
Verseny volt az, olimpia pályázat az egymás megrontásának művészetében. Aki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához nyúltak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindenkinek életében ott kísértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.
S e küzdelemben szétmállott a fejedelmi nagy birtok.
A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi pompás kastély. Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.
Két unokatestvér szorult össze benne, Egyik az emeletet foglalta el, a másik a földszintet. Aztán az, amelyik az emeleten lakott, csatornát vágatott a földszint boltozatába, s az öccsét kiöntözte belőle moslékkal, mint az ürgét; a földszinti lakó pedig kéményt töretett fel az emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.
Vagy pedig összementek kártyázni, s egyik nap az öcs vesztette el a kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja kergette ki az utcára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt, s ő kergette azt ki egy ingben a hóra.
Balsorsuk lassankint fölvette a komikum gyászát. Mikor már nem féltek tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk mosolyogni.
Ez a legnagyobb csapása a sorsnak!
És soha a családban leány nem született, akinek adománya szeretni, békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyűlölő, veszekedő, romboló társ … ötödíziglen.
A RÓNÁNAK más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt rózsaszín kockák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt, lilaszín szegély, dohány, repce, olajnövények vetéstáblái; vasutak keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak téréin elszórva, gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze kereskedelmi utak, makadám, klinker-építmények. S a gazdag vetések közepeit roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az újabbkori mitológiának, mikben az új teremtés demiurgoszai laknak.
Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme; olyan harc, melyben a győzelem két részre oszlik; ahol a hódító maga a legnagyobb nyereség.
Sok őskori illúziónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a nemesi címerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a szabadalmak megszűntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége; gép szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba szorult; vad cimboraság helyén számító konzorciumok. Aki megállt: azt az idő kereke eltaposta.
A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is gyár lett. Egy sziléziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia van most benne. A vár tornyát, mely semmi célra nem szolgált már (hajdan a címeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a tégláiból építették fel a magas kéményt.
A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén cukorfőző! A címerpajzs helyén cégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan tilalmas-nak hítták!
Pedig ha az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a közbeeső erdő miatt félnapi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy szállítmányait az indóházig vihesse.
A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy engedjen egy utat vágni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.
Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborc, az utolsó élő férfitagja a hatalmas családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja, Gábor, labancait fekete kenyérrel vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a tilalomfa e fölírással: tilalmas a vadászat!
Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre elcsévelegnek, ahol valami rendkívüli ritka vadnak évadja van, s a zord idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a máramarosi erdőségben gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást sohasem látták.
Egy zivataros napon így szorult össze egy máramarosi elhagyott kunyhóban négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt hóförgeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka vad Magyarországon, hogy érdemes harminc mérföldet tenni érte.
Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket, kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, atlétai alak, egy köpcös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajusszal. Megannyi festeni való arc.
Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve, fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: Te ősz Kund, te Zuárd! Huba! te nyalka Levente!
Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:
- No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk meg már egymástól, kit hogy hínak?
Az ősz férfi restelkedve adta elő nevét.
- Én Brauenfels vagyok.
A második már derültebb arccal válaszolt.
- Az én nevem Kahlenberg.
A kérdező már mosolyogva mondá meg a magáét.
- Én Trautenau vagyok!
A fiatalember már kacagott.
- Engem meg Siebelmann Ottónak hívnak!
Erre aztán mind a négyen még jobban nevettek.
A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert már.
S mintha mind Huba, Kund, Zuárd és Levente támadt volna fel bennük.
És ez úgy van. Ez valóság.
Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a múltak általános fájdalmában s a nem csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statisztika.
A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A földesurak már elvégezték a cséplést, a cukorgyáros pedig még nem kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér süketfajdot lesni.
- Pedig milyen közel volna hozzám az az erdő, ahol még csoporttal lakik a süketfajd, odabenn az Alföldön - mondá Siebelmann.
- Süketfajd? Te? - szólt fejcsóválva az öregúr. - Nem tudok én olyan helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az?
- A csatárdi erdőben.
- Ah! Az már más! - kiáltának egyszerre mind a hárman. - Ott már lehet: még bölény is.
Aztán elbeszélték, amit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.
„Azt mondják, hogy meglövi, aki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál soha. A bor, amit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki, beléndekmagot tesz bele, arról issza. Szerencse, hogy egyedül szeret lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek, abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra lövöldöz célpisztollyal. Veszett ember!”
- Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt - erősíté Siebelmann. - Ha másképp nem megy, elveszem a leányát feleségül.
Erre még nagyobb hahota támadt.
„Az meg egy valóságos vasorrú bába. A disznófejű kisasszony.”
- Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi erdőn keresztül út kell!
A vadász urak azt mondták rá, hogy füge gyerek! s aztán leheveredtek a bundákra a tűz mellé, s egymásra bízták, hogy ki-ki álmodjék, amiről akar.
Egy hét múlva a máramarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a rejtélyes erdőig, s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá, s maga bement az erdei ösvényen.
Amint az összevissza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a szederinda gubancai szőttek össze, végighaladt: a Csipkerózsa kisasszony regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok tekintgettek eléje, az ágakon vadgerle búgott, a fajdkakas berregett, farkát legyezőnek terjengetve, s arany tollú fácányok húztak végig a tisztáson; a faodú mohos ablakából kíváncsi menyétcsalád kandikált elő s a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó nyúl, mintha kérdezné: hát ez kicsoda, aki itt jön? Semmi állat sem látszott félni a közeledőtől.
Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is csak azért, hogy ha a különc komondorai meg találnák támadni, elverhesse őket magáról.
Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborc gróf mindenkit agyonlő, aki az erdejébe belép.
Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette, hogy akik Tiborc grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit. Természetes, mikor valaki beléndekmagról issza a bort s disznófejű kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak; így legalább betör hozzá.
Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a telehold pompásan ragyogott a lombokon keresztül. Amint egy helyen ritkultak a fák, megpillantotta az erdei házat.
Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, bíborra festette már az őszi dér.
E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt előtte, azon egy citera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst fénye világítá meg az alakot.
Siebelmannak ismét a Csipkerózsa tündére jutott eszébe. Az erdők bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két vállára; bűbájos halavány arca a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér ujjai a citera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a dalt, vagy annak változatait lágy, szívbe kéredző hangon énekli utána, s azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abban valamit; de nem néz oda, amíg jegyez, hanem félig nyílt ajakkal a hold felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le, s jegyezné papírra.
S ami a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.
Egy hangos jó este kívánással sietett a figyelmet magára vonni.
A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan viszonzá a köszöntést.
Ottó nem ilyermek képzelte a vasorrú bábát. De talán nem ő az?
- Én Siebelmann Ottó vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.
- Atyám nincs itthon - szólt szelíden csengő hangon a hölgy. - Üljön le ön, és várja meg.
Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene rá, ahogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni vele.
- A grófnő élvezi a szép holdas estét?
- Hold? - szólt elbámulva a hölgy. - Hol van az?
- Ah!
- Én nem látok semmit - mondá a leány, és mosolygott.
Ottó most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog mikor kimondja.
- De csak a külvilágot nem látom - szólt a leány biztatólag, mintha meg akarná vigasztalni, akit megszomorított szavával. - Azon túl egy egész belső világot látok.
- És az szép világ lehet.
- Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, ahol világosság van nap, hold nélkül? és élnek, anélkül, hogy alakjaik volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad, minden embernek kell azt látni.
- A grófnő itt igazán magányosan van.
- Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.
- S nem fél?
- Miért? Nem vétek senkinek.
- Rossz emberektől.
- Hát vannak rossz emberek a világon?
Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kísérve, hogy Ottó irigyelni kezdte azt, aki ennyire vak!
- S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?
- Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik, akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor kettőn vagyunk, ő beszél énvelem, én ővele; én költeményeket mondok neki, ő dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.
S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségben, vagy hogy az idegennel is megossza ezt a gyönyört, elővette citeráját, s eljátszotta rajta azt a dalt, amit szerzett, szelíd búsongással énekelve hozzá a méla dalszöveget.
Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, akit senki sem őriz itten, egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.
Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről, s mintha látná, mintha nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező elé, s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!
Az érkező fiatal, szőke férfiú volt; inkább testvérét, mint atyját nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfiivadékánál.
Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.
No most végünk van - gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az érkezőt, s akkor eléje lépett.
- Gróf úr! Én szomszédja vagyok. Siebelmann Ottó. Találkozni akartam önnel, s betörtem orozva a parkjába, kockáztatva, hogy ön agyonlő, mint vadorzót.
- Én? Lőni? - szólt elbámulva Tiborc gróf. - Uram, az én házamnál nincs lőfegyver.
Ez őszinte, nyílt arccal volt mondva. A gróf kezet szorított vendégével.
- Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.
Tiborc gróf vállat vont.
- Az én házamnál nincsen pénz. - És azt minden keserűség nélkül mondta.
Ez jó kapocs volt az idejövetel célját hozzáakasztani.
- Én éppen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.
- Sejtem. Erről később beszéljünk. Előbb vacsoráljon ön velünk.
A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.
(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó, s borsódzott bele a háta. Vajon hány ősapai koponyát tart a főúr pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)
A gróf bevezette vendégét szobájába, s ott leülteté.
Egyszerű bútorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf, s a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a szekrénybe elhelyezé, s az ajtót ismét rájuk zárta.
- Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.
(Mindenféle mérgeket!)
Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a rejtélyt.
- Ah, a gróf homöopátiával foglalkozik?
- Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság, eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.
- De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?
- Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének engem is, meg azokat is, akiknek a gyermeke meg a marhája megélt.
- Lehetetlen.
- Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homöopátiával él, már akkor félig bolond a neve; de ha éppen olyan gyógyszert venne be, amit én készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön félt, mikor idejött, ugye?
- Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, akivel dolgom van. Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól, nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, amilyent akar. Nekem semmi ár sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.
- Ifjú szomszéd úr! - szólt Tiborc gróf, leültetve őt maga mellé. - Ön őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. Akik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert énbennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült démont vaskézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje. Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a szomj a bor után és soha víznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen parancsoló természet vagyok: s nem tartok cselédet; magam, leányom végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem olyan ételt, amelynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen birtokot, melyben valaha őseim dúskálkodtak, felosztva paraszt közt, elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok a házamnál egy garast, s nem nyúlok a kínált pénz után; élek szegényül, és nélkülözök sokat.
Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor kórtüneménye.
- Még többet is kivallok önnek, ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit, nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer párbajra hívta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent. Szörnygondolat, de egy apai szív van a fenekén. Bűnhődött érte. Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték, s azután eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik, és úgy lehet, hogy a legelső fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével, mely nekem ezt mondja: én gyilkoltam, én meghaltam, és elkárhoztam teérted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben! De ne mosolyogjon ön rajtam! Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták véle. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már születésük órájában ott volt a cartel kezükben, és meg kellett jelenniük. Sohasem született családunkban leány, mindig férfi. Én vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalúlag. Én nem védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. Ö pedig egyre üt. Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánnyal csak nem fog már harcolni Isten?! Egy vak leánnyal! Hisz az Isten is nemes ember!
Siebelmann félrefordítá arcát.
- Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az a pénz kezembe jutna, éppen oly őrült tékozló, olyan embert és Istent lázító lennék, mint a többiek voltak, s eltékozolnám az utolsó ezreket, úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus; vak koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.
Siebelmann meg volt győzve.
- Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a házig.
A gróf kezét nyújtá.
- Szívesen látjuk mindig.
Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.
- Cecil leányom - szólt az apa és gyönyörtől ragyogtak szemei.
Cecil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan lakoma, milyenhez Ovidnál a földön járó Isteneket várják.
„Mellaque et frugesque et lactis mássá coacti.” (Méz és gyümölcsök és sajt.)
Méz, kenyér, aludttej.
Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem olyan ital, melyben tűz van.
Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte irigylette őket.
Cecil gyermeki hízelgéssel járata finom ujjait atyja arcán végig.
- Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogyha viaszkom volna, mellszobrodat el tudnám készíteni.
- Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt mintázáshoz szoktak használni - mondta Ottó.
- Köszönöm. Már sokszor megkísértettem azt, de nem sikerült.
- Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.
A vacsorának vége volt, késő este volt már; a vendég búcsút vett s indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő túlsó szélén hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon könnyen el lehet tévedni.
De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány lélekszakadva futott utánuk, s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon valami orvosságot kis öccse számára, mert mindjárt megfullad.
Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak megtalálja majd azt az utat, amelyen idejött, visszafelé is; van egy patak, azon egy híd, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt kívántak egymásnak s a gróf visszament házához. Ottó pedig be az erdőbe.
Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát, hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a híd csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek a fák. Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen visszakerült ahhoz a házhoz, ahonnan elbúcsúzott.
Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás után oda jutott vissza, ahonnan elindult. A háziak már talán le is feküdtek.
Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.
A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a maga világát.
Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani.
- Bocsánat, grófnő!
- Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)
- Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből; visszakerültem szándékom ellen, s most kénytelen vagyok a gróf úr szívességét igénybe venni, hogy kísérjen el a patak-hídig.
- Atyám nincs idehaza - mondá a leány -, elment a kis beteg gyermekhez, s az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.
- Ön, grófnő! - szólt megdöbbenve az ifjú.
- Ó, igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden fa ismerősöm már.
- De ilyen késő éjjel!
- Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én elvezetem.
Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony sálját, lesietett a verandából, s megindult az erdei úton előre. Ottó követte.
A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte a helyeket, amik mellett el fognak menni: itt van egy jázminbokor, amely másodszor nyílik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy házimenyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rámismernek, úgy cincognak, hallja ön?; itt egy nagy hársfa nyújtja keresztül az úton vastag gyökerét; vigyázzon ön, el ne essék benne!
- De hát nem fél ön?
- Mitől?
Ottó bámult ezen a tüneményen, aki nem tudja, mit tesz félni, éjjel, magányos erdőben, egyedül, egy férfival?
- Most itt jön a híd! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.
- De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?
- Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.
- De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.
- Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön addig itt marad a hídnál, míg a dalt hallja. Ugyebár?
Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.
A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve. Ottó a híd korlátjához támaszkodva hallgatá, és nézett utána, míg Cecil alakja eltűnt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött egy vidám, gyermeteg kacagásban. Ez a kacagás azt jelenté, hogy már hazatalált.
Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. Amellett már rég nagyot aludt a répaszedő pór.
Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és mindennap. Talált mindig ürügyet rá.
Cecil megkísérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvenc foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.
Ottó mindennap eljárt oda s Cecil még mindig nem félt semmitől, és Tiborc gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.
Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt. Főzhették tőle a cukrot, ahogy tudták; egy hang édességét nem adta volna ő most a világ minden szirupjáért. Cecil elkészült a kis szoborraL
- Nézze ön - mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. - Mit szól ön Hozzá? Jól van-e?
- Nagyon jól van - felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva, hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen; egy forró csókot nyomott az eléje nyújtott gyanútlan kézre.
Erre aztán elsikoltá magát a leány, s ijedten ejté ki kezéből a viaszkszobrot.
Milyen jó volt az ijedtséget az elejtett szoborra fogni!
Azon az estén, mikor Tiborc gróf gyógyászati kőrútjából hazatért, Cecil azt mondta neki:
- Atyám, én félek idehaza oly egyedül.
Már megtanult félni!
Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.
De alig tekintett Cecilre, midőn egészen zavarba jött.
Cecil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással kérdezé tőle:
- A grófnő egyik függőjét elvesztette?
Cecil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy volt a lógója, gyémántos foglalatja.
- Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyományképp őrizünk: családunk nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S ma éppen ez a nap van.
Ottó sietett minél előbb búcsút venni.
Aznap délután ismét visszatért. Tiborc grófot együtt találta Cecillel.
- Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyönggyel, melyet Cecil grófnő visel?
Tiborc gróf arca elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe villámlottak; néhány percig erőt vett rajta az a démon, mely vérben szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába az a vaskéz, s az arc ismét elhalványult.
- Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy szabadcsapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták Schönhausent; ott voltak királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család úrasszonya volt, fel kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt; hajdan a sors elleni dacból, most vezeklésből, penitenciából. Ez ama fekete gyöngyös függőnek a története.
Köszönöm - szólt Siebelmann. - Én kiegészítem a történetet. Ennek a függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt van nálam az ereklye másik része.
Azzal kivonta kebeléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt függő párja feküdt.
- És most, gróf úr, miután az ékszer két darabja összetalálkozott, hadd maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja át a párját is nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.
A gróf megfogta leánya kezét.
- Értesz te ebből valamit?
A leány zokogott, és reszketett.
- Ah, tehát itt van az, amitől te félsz!
Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.
- Ő, Cecil, lásson meg már engem is!
Cecil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arcán. S talán nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, amit suttogott:
- Én látlak téged!
És aztán lehunyta szemeit és nem szűnt meg őt nézni, abban a belső világban, ahol olyan szép minden, ahol oly fényes minden; pedig sem nap, sem hold nem világítanak.
A látókörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül, felhőtelen.
Isaszeghy Tiborc kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az égre.
Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme, mint a végtelen irgalom vezérvilága.
A párbaj Istennel véget ért.
