Jézus nem úgy kínált szabadságot, ahogy a zsidók képzelték. Azt tanította, hogy a szabadsághoz újjászületésre van szükség. A nép azonban itt és most követelt "szabadságot": a római uralom végét és Isten országának eljövetelét.

Nem mondunk nagyot, ha azt állítjuk, hogy Jézus a nyugati világ történelmének legfontosabb alakja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy állítólagos születésével kezdődik az időszámításunk. Ám (ahogyan az a nagy formátumú emberekkel lenni szokott) ahány kor, és ahány világnézet, annyiféle kép él Jézusról. És ezek bizony nagyon különböznek, néha egyenesen ellentétei egymásnak...

 

Jézus a tanító

 

Ha mindenféle előítélet vagy rajongás nélkül közelítünk az evangéliumi szövegekhez, akkor egy mélyen emberi, egyetemes filozófiát láthatunk kibontakozni a történetekben. Ennek lényege belefér egyetlen mondatba: ne külső szabályoknak engedelmeskedj, hanem belső törvényeket kövess. A kereszténység az első vallás, amely szabadnak tekinti az embert. Korábban csak az istenek lehettek szabadok, azonban Jézus szerint mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Pünkösdkor leszállt mindenkire a Szentlélek, az ember egyedi felelősségvállalásának szimbóluma.

 

Jézus az istenkáromló

 

A legenda szerint tömegével rohantak a zsidók, hogy szájtátva hallgassák a Jeruzsálembe bevonuló Jézus szavait. Úgy vélték, ő a próféták által ígért messiás, aki majd megszabadítja a népet. Ehhez képest három év múlva maga a nép követelte, hogy feszítsék keresztre mint istenkáromlót. Miért fordultak el tőle? Mert nem úgy kínált szabadságot, ahogy ők képzelték. Mert azt tanította, hogy a szabadsághoz újjászületésre van szükség. A nép azonban itt és most követelt "szabadságot": a római uralom végét és Isten országának eljövetelét.
Az írástudók a törvényre hivatkozva utasítják el Jézust. Yitzchak Breitowitz rabbi szerint: "még maga a messiás sem érvénytelenítheti a Tórát". Azaz, Jézus a farizeusok szemében igazából nem istenkáromló, hanem inkább "törvénykáromló".

 

Jézus a vértanú

 

Volt az első keresztények között négy remek költő (Máté, Márk, Lukács és János), ők írták a Biblia legfontosabb könyvét: az Evangéliumot (jelentése: örömhír). Mivel akkor még nem használták a "szabadság", "belső törvény" vagy a "lelkiismeret" kifejezéseket, az örömhírt egy történetben formálta meg a négy költő. Sokat merítettek korábbi vallások motívumaiból (pl.: a téli napforduló mint születésnap), valamint az akkor már több ezer éve létező sablonból, a monomítoszból. Jézus szenvedéstörténetének súlyát az ősi emberáldozatok forgatókönyve adja meg.
Az őskeresztények szerint Jézus képében maga Isten jött a földre, hogy eloszlasson minden félelmet, és bizonyítsa a lélek halhatatlanságát.

 

Jézus a bálvány

 

A világnézeti válságban szenvedő Római Birodalom előbb üldözi, majd 394-ben államvallássá teszi a kereszténységet. A pápa uralma alatt álló "anyaszentegyház" lényegében egy lelki terrorszervezetté alakul. Már nyoma sincs az eredeti tanításnak (szabadság, belső törvény), helyette az emberek bűnösségét és értéktelenségét hangsúlyozzák a rémisztő prédikációk.
Jézus alakját a felismerhetetlenségig eltorzítják. A végítélet-forgatókönyvekben bosszúálló istenségnek festik le, aki haraggal tér vissza a földre, ítélkezik az egész teremtés fölött, majd az igazak kiválogatása után elpusztítja a világot.

 

megosztás
A szóbeli érettségihez kiadott segédanyagok utolsó darabja az alábbi vázlat. A tételeket történeti, társadalmi, lélektani és etikai szempontok alapján összegeztük. Érdemes az esszékkel, illetve az azokból készített táblázatokkal együtt használni.

(egyelőre csak néhány képi illusztráció van a tételekhez, de készülnek idővel...)

 

1. Petőfi: Az apostol
történeti: 03.15. - 06.15.
társadalmi: ember/egyén vs polgár/közösség, evolúció vs revolúció
lélektani: a romantika érzelemkultusza
etikai: a szabadság nem jog, hanem kötelesség

 

2. Arany: A walesi bárdok
történeti: császárlátogatás, angol cikk
társadalmi: a költők közösségi szerepe, nép-nemzet
lélektani: hübrisz és bűnhődés
etikai: árulás-e a beletörődés?

 

3. Ady szerelmi költészete
történeti: klasszikus modernség, 1908 Nyugat, l'art pour l'art
társadalmi: népies nemzeti vs modern felfogás
lélektani: ambivalens kapcsolat
etikai: a polgári erkölcs elutasítása

 

4. Babits háborúellenes költészete
történeti: az első világháború üdvözlése
társadalmi: a pacifisták kiközösítése
lélektani: a Fortissimo és a Húsvét előtt érzelmi ereje
etikai: bátor tiltakozása humánum nevében

 

5. Apa és fiú viszony Kosztolányi novelláiban
történeti: patriarchális polgári világ
társadalmi: apa/alkalmazott szerepkonfliktus (család vs munkahely)
lélektani: az ősvalami és a felettes én feszültsége
etikai: a felnőttség mint hazugság

 

6. A rend mint társadalmi igény József Attila költészetében
történeti: Magyarország a nagyhatalmak erőterében
társadalmi: a proletariátus helykeresése
lélektani: látomásos érzékenység
etikai: egyéni szabadság mint a rend feltétele

 

7. A reneszánsz életszemlélet Balassi Bálint költészetében
történeti: a keresztény Európa védelme
társadalmi: a lovagi életfelfogás
lélektani: reneszánsz életöröm és keresztény bűntudat keveréke
etikai: a szolgálat mint erkölcsi kötelesség

 

8. A barokk világszemlélet Zrínyi Miklós eposzában
történeti: két sorscsapás (török hódítás és protestantizmus)
társadalmi: Zrínyi célja a nemzet egyesítése
lélektani: a barokk érzelmi ereje
etikai: mártírhalál: az Athleta Christi pályájának csúcsa

 

9. Mikszáth a romantikus és realista ábrázolás határmesgyéjén
történeti: Magyarország rejtett hagyományai
társadalmi: dzsentrik és parasztok
lélektani: az emberismeret mint fegyver
etikai: az önbecsülés ára

 

10. A szegénység lélektana Móricz Zsigmond novelláiban
történeti: a magyar vidék tragikus elmaradottsága
társadalmi: a parasztság kiszolgáltatottsága
lélektani: az emberség fokozatos elvesztése
etikai: a felelősség kérdése

 

11. A humánum groteszk harca Örkény Tóték című művében
történeti: a háború abszurd világa ("fogalomzavar")
társadalmi: a rang és az emberi érték viszonya
lélektani: az énkép széthullása
etikai: az önfeladás határai

 

14. Sartre: A tisztességtudó utcalány
történeti: a humanizmus válsága
társadalmi: egyén és kollektívum
lélektani: a politikai retorika mint az akarat megtörésének eszköze
etikai: hogyan objektiválható egy ember egzisztenciális középpontja?

 

15. Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása
történeti: a humanizmus válsága
társadalmi: a nagytőke befolyásoló ereje
lélektani: a bűnösség felismerésének folyamata
etikai: hogyan objektiválható egy egész közösség egzisztenciális középpontja?

 

16. Szophoklész: Antigoné
történeti: az antik görög kultúra fénykora
társadalmi: isteni és emberi törvény ütközése
lélektani: a hübrisz csapdája
etikai: követhetünk-e belső törvényt?

 

17. Shakespeare: Rómeó és Júlia
történeti: Anglia a középkor és újkor határán
társadalmi: kész szerepek és születő jellemek konfliktusa
lélektani: a szerelem energiája
etikai: érdemes-e szabadság nélkül élni?

 

18. A Mátrix és a perszonalizmus emberképe
történeti: ezredforduló, cybervilág
társadalmi: a fogyasztói társadalom börtöne (a tömegember)
lélektani: a szabadság mint az ösztönlény leküzdése
etikai: a Személy mint etikai cél

 

19. Tóth Krisztina: A tolltartó
történeti: a gulyáskommunizmus kora
társadalmi: a kollektívum bálványozása, a szocialista embertípus nevelése
lélektani: a lelki terror mint pedagógia
etikai: milyen korán adható fel az egzisztenciális középpont?

 

20. Az ember tragédiája kérdéseinek megjelenése az "Ádámok és Évák" (a Szolnoki Szigligeti Színház diákszínjátszó találkozója) forgatókönyveiben
történeti: az időtlen dráma aktualitása
társadalmi: hatalom és szabadság kérdése
lélektani: a döntés lelki súlya
etikai: miért ne legyünk öngyilkosok?

megosztás
A Mátrix egy rendszer. Az ellenségünk. De ha benne vagy, és körbenézel, üzletembereket, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat látsz. Akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, ezért az ellenségeink. (Morpheus)

Morpheus
Ébredj, Neo! A Mátrix rabja vagy. Kövesd a fehér nyulat!

Trinity
Tudom, miért vagy itt. Tudom, mit csinálsz. Tudom, miért nem tudsz aludni, miért élsz egyedül, és miért ülsz minden éjjel a számítógéped előtt. Mert őt keresed. Tudom, mert én is őt kerestem. És amikor megtalált, azt mondta, nem is őt kerestem. Inkább egy választ. Egy kérdés nem hagy nyugodni minket. Ez hozott ide téged is. Tudod, mi a kérdés. Én is tudtam.

Neo
Mi az a Mátrix?

Mr. Reinhardt
Baj van a hozzáállásával, Mr. Anderson. Különlegesnek hiszi magát, akire nem vonatkoznak a szabályok. Sajnálattal közlöm: téved. Ez azért a világ egyik vezető szoftvercége, mert minden alkalmazott tudja: része az egésznek. Ha egy alkalmazottnak gondja van, a cégnek van gondja. Betelt a pohár, Mr. Anderson: mostantól vagy időben megjelenik a munkahelyén, vagy kereshet másik állást.

Mr. Smith
Láthatja, jó ideje szemmel tartjuk, Mr. Anderson. Úgy tűnik, kettős életet él. Az egyikben Thomas A. Anderson, egy neves szoftvercég programozója. Van biztosítási száma, fizeti az adót, és segít a házinéninek kivinni a szemetet. A másikban közismert hacker, aki Neo álnéven tevékenykedik, és szinte minden elképzelhető számítógépes bűntényt elkövetett már. Egyik életének van jövője. A másiknak nincs. Azért van itt, mert szükségünk van a segítségére. Tudjuk, hogy kapcsolatba lépett önnel egy bizonyos illető. Úgy nevezi magát: „Morpheus”. Lényegtelen, amit tudni vél róla. A hatóságok szerint a legveszélyesebb ember a világon. A kollégáim úgy vélik, csak az időmet fecsérlem önnel. De szerintem maga helyesen akar cselekedni. Szemet hunyunk a múltja felett. Tiszta lappal indulhat. Csupán az együttműködését kérjük, hogy törvény elé állíthassunk egy ismert terroristát.

Morpheus
Gondolom, úgy érzed magad, mint Alice, amikor a nyúl üregébe esett. Látom a szemeden. Mint aki elfogadja, amit lát, mivel azt várja, hogy felébred. Furcsa mód majdnem ez az igazság. Hiszel a sorsban, Neo?

Neo
Nem.

Morpheus
Miért?

Neo
Jobb az a tudat, hogy én irányítom az életemet.

Morpheus
Pontosan tudom, mire gondolsz. Elmondom, miért vagy itt. Azért, mert tudsz valamit. Nem tudod megmagyarázni, de érzed. Érezted egész életedben. Valami baj van a világgal. Nem tudod, mi, csak hogy van. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít. Ez hozott el hozzám. Tudod, miről beszélek?

Neo
A Mátrixról?

Morpheus
Akarod tudni, mi is az? A Mátrix mindenütt jelen van. Körülvesz minket. Még most, ebben a szobában is. Azt látod, ha kinézel az ablakon, vagy bekapcsolod a tévét. Mindig érzed. Amikor munkába mész, vagy épp templomba. Amikor befizeted az adót. Ez a világ, amellyel eltakarják előled az igazságot.

Neo
Az igazságot?

Morpheus
Hogy rabszolga vagy. Megkötözve születtél, mint mindenki. Egy börtönben, amely érzékeiddel fel nem fogható. Börtön az elméd számára. Sajnos, nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel.

Neo
Meghaltam?

Morpheus
Ellenkezőleg.

Neo
Fáj a szemem.

Morpheus
Még sosem használtad.

Morpheus
A jelenlegi külsőd neve: „maradandó önkép”. Szellemi kivetülése a digitális valódnak.

Neo
Ez nem valóság?

Morpheus
Mi a valóság? Hogyan határoznád meg? Ha arról beszélsz, amit érzel, szagolsz, ízlelsz, látsz - a valóság csupán az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz.

Morpheus
Az emberi test több bioáramot termel, mint egy 120 voltos akku, és 25 000 egységnyi hőenergiát. Egyfajta fúzió segítségével a gépek kinyernek belőlünk minden energiát, amire szükségük van. Vannak mezők, végtelen mezők, ahol az emberi lények többé nem születnek - termesztik őket. Jó ideig el sem akartam hinni. Aztán a saját szememmel láttam. Cseppfolyósítják a holtakat, hogy intravénásan táplálják az élőket. Bámultam a borzalmas precizitást. Rájöttem, mennyire nyilvánvaló az igazság. Hogy mi a Mátrix? Uralom. A Mátrix számítógéppel generált álomvilág. Feladata: ellenőrzés alatt tartani minket, hogy az emberből végül ez legyen:

Morpheus
Próbálom felszabadítani a tudatod. De csak az ajtót mutatom meg. Neked kell belépned rajta. Üríts ki magadból mindent: félelmet, kétséget, hitetlenséget. Szabadítsd fel a tudatod!

Morpheus
A Mátrix egy rendszer. Az ellenségünk. De ha benne vagy, és körbenézel, üzletembereket, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat látsz. Akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, ezért az ellenségeink. Legtöbbjük nem érett meg a valóságra. Sokuk olyan reménytelenül függ a rendszertől, hogy foggal-körömmel védeni fogja. Figyeltél? Vagy a piros ruhás nőt nézted?

Cypher
Tudom, hogy ez valójában nincs. Akkor is, amikor a számba veszem. A Mátrix hiteti el az agyammal, hogy ez szaftos és ízletes. Kilenc év után jöttem rá: a tudatlanság áldásos. Ne emlékezzek semmire! Semmire... Értette? Gazdag akarok lenni. Valami fontos ember. Mondjuk, színész.

Mouse
Vajon honnan tudják a gépek, hogy milyen volt a Tastee Wheat íze? Lehet, hogy tévednek. És az igazi Tastee Wheatnek olyan íze volt, mint a zabkásának vagy a tonhalnak. Vegyük a csirkét például! Talán nem tudták, milyen íze van, ezért van mindennek csirke íze.

Tank
Fogd be, Mouse! Egysejtű fehérje szintetikus aminosavval, vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Minden, ami a szervezetnek kell.

Mouse
Azért nekem más is kellene. Hallom, végigcsináltad az ügynökképző programot. Én írtam! Hogy tetszett a csaj? A piros ruhás nő. Én terveztem. Nem egy észlény, de ha intimebb környezetben hoználak össze vele…

Switch
Nyomul a digitális strici!

Mouse
Ne hallgass a képmutatókra! Ha lemondunk a vágyainkról, azt tagadjuk meg, ami emberré tesz.

Kiskölyök
Ne próbáld elhajlítani! Az lehetetlen. Helyette próbáld felismerni az igazságot.

Neo
Milyen igazságot?

Kiskölyök
Hogy nincs kanál.

Neo
Nincs kanál?

Kiskölyök
Akkor látni fogod: nem a kanál hajlik, hanem te magad.

Cypher
Morpheus hazudott nekünk! Átvert bennünket. Ha megmondja előre az igazat, földughatta volna magának a piros kapszulát!

Trinity
Nem igaz, felszabadított minket!

Cypher
Igen? Szerinted ez a szabadság? Azt teszem, amit ő parancsol. Ha választhatok közte és a Mátrix közt, én a Mátrixot választom.

[Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (I. rész, első könyv, 5. fejezet: A sztarecek)

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten.]

Mr. Smith
Megállt-e valaha megbámulni, megcsodálni zseniális szépségét? Emberek milliárdjai élik le az életüket öntudatlanul. Tudta, hogy az első Mátrixot tökéletes világnak tervezték, ahol nincs szenvedés, ahol minden ember boldog? Katasztrófa volt. Senki sem fogadta el a programot. Generációk haltak meg. Néhányan úgy vélték, nincs programnyelv, amely leírhatná a tökéletes világukat. De szerintem az emberfajta, az emberi lények a valóságot a nyomoron és szenvedésen keresztül határozzák meg. A tökéletes világ álom, amelyből primitív agyuk fel akart ébredni. A Mátrixot ezért terveztük át így. Ez az önök civilizációjának csúcsa. Azért mondom, hogy az önöké, mert amint elkezdtünk önök helyett gondolkodni, a mi civilizációnkká vált. És ez a lényeg. Evolúció, Morpheus! Evolúció! Mint az őslényeké. Nézzen ki az ablakon! Az önök ideje is lejárt. A jövő a mi világunk, Morpheus. A jövő már a mi időnk!

Szeretném megosztani önnel, mire jöttem rá az ittlétem során. Amikor osztályozni próbáltam a faját, ráébredtem, hogy önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével. Kivéve magukat, embereket. Letelepednek valahová, és addig szaporodnak, amíg fel nem élik a természeti erőforrásokat. Csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus, amely ugyanígy viselkedik. Tudja, melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség. A bolygó rákosodása. Az ember egy ragály. És mi vagyunk a gyógyszer.

Neo
Morpheus hitt valamiben. És kész volt feláldozni az életét. Végre megértettem! Ezért kell visszamennem. Mert hiszek valamiben. Hiszek abban, hogy vissza tudom hozni.

Trinity
Már nem félek. Az Orákulum elmondta, hogy szerelmes leszek valakibe. És ő lesz a kiválasztott.

Neo
Tudom, ott vagytok valahol. Most már érzem. Tudom, féltek. Féltek tőlünk. A változástól. Nem ismerem a jövőt. Nem azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan végződik a háború. Azért, hogy elmondjam: hogyan kezdődik. Leteszem a telefont, és megmutatom az embereknek, amit eltitkoltok. Megmutatom nekik, milyen a világ nélkületek. A szabályok, ellenőrzés, határok és korlátok nélküli világot. Egy világot, ahol minden lehetséges. Hogy utána hogyan folytatjuk, az csak rajtatok múlik.

megosztás
A 13.E osztállyal Gelléri Andor Endre: Pármai likőr című novelláját (2010 májusi érettségi) értelmeztük. A feladatot még el sem olvastuk, de a 15 diák már majdnem 40 kérdést összeszedett. Ezeket szétválogattuk hat fontos szempont szerint.

Mindenféle műértelmezés sikere elsősorban azon múlik, hogy tudunk-e releváns kérdéseket feltenni az adott alkotásnak - és persze magunknak. Ezeket a kérdéseket nem lehet előre betanulni. Ezeket a kérdéseket a tudatalatti küldi, amely sokkal hamarabb létesít eleven kapcsolatot az alkotással, mint az mi sejtenénk.

 

Az írásbeli érettségin sincs ez másként: az első olvasáskor felszínre törő kérdések az intuíció megnyilvánulásai. Nincs más dolgunk, mint lejegyezni őket, s aztán szavakba önteni mindazt, amit már rég megéreztünk. Azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni a figyelmeztetést: ne olvassuk el előre a feladatot, mert az befolyásolja a gondolatok szabad áramlását. Rosszabb esetben pánikot is okozhat.

 

Ha lejegyeztük a kérdéseinket, kezdjük el szétválogatni azokat. Lehetséges, hogy némelyek nagyon hasonlóak lesznek majd - ezek közül elég egyet megtartani. A megmaradt (remélhetőleg legalább egy tucat) kérdést érdemes kategóriák szerint csoportosítani:

 

1. részlet(ező)kérdés - a novella körülményeit pontosítja (helyszín, környezet, szituációk)
2. szimbólumfejtő - a szöveg jelképeit értelmezi
3. műfaji - az elbeszélői nézőpont, a változás, a drámaiság vizsgálata
4. történeti – a szöveg történelmi viszonylatát kutatja
5. társadalmi – az ember közösségi létével kapcsolatos kérdéseket vet fel
6. lélektani - a szereplők érzelmeit, indítékait vizsgálja
7. etikai - azt figyeli, milyen erkölcsi elvek állnak a szereplők tettei mögött

(Az utóbbi négy csoport a 2017-től érvényes részletes vizsgakövetelményeket követi, mely szerint a vizsgázóknak egy tétel ismertetésekor ki kell térniük a „művekben felvetett kérdések néhány etikai, történeti, lélektani vagy társadalmi vonatkozására”.  Forrás: link, 11. oldal)


A 13.E osztállyal Gelléri Andor Endre: Pármai likőr című novelláját (2010 májusi érettségi) értelmeztük. A feladatot még el sem olvastuk, de a 15 diák már majdnem 40 kérdést összeszedett. Ezeket szétválogattuk a fenti szempontok szerint, zárójelben közölve néhány válasz-ötletet).


1. részlet(ező):
Miért gondolnak a takarítónőre egyszer családtagként máskor meg nem?
Miért nem cserélik le a takarítónőt?
Miért volt csupasz a bal karja Imcsiknének?
Ha tudták, hogy Imcsikné lopja az alkoholt, akkor miért pótolták?
Hol van a nagyságos asszony férje? (egy cipőben járnak)
Hogyhogy sonkát esznek? Lehetett volna kolbász is?
Számít, hogy a likőr pármai, de a fiú Genovában él?
Miért asztalos az utolsó szerelemre való jelölt foglalkozása? (mert FAképnél hagyta)

 

2. szimbólumfejtő:
Miért vette le Imcsikné a cselédruháját?
Mit jelképez az elgurult dugó?

 

3. műfaji:
(nem volt) 

 

4. történeti

Mire utalt azzal a nagyságos asszony, hogy ma még mi vagyunk fent, holnap már nem biztos?
Miért ilyen nagy baj, hogy ingre vetkőzött Imcsikné?

 

5. társadalmi

Miért bizonytalan a nagyságos asszony vagyonának, rangjának megmaradása?
Milyen társadalmi helyzetben lehet a család, ha meg akarnak halni, ha eljött az idő?

 

 

6. lélektani

Ha csalódott az asztalosban Imcsikné, miért választotta mégis őt? (nincs önbecsülése, még szalad is utána a beszólás után is, ha már olyan sokszor csalódott, akkor bárki jöhet)
A nagyságos asszony vajon sajnálatból marasztalja Imcsiknét?
Imcsikné hogy tud még elvarázsolódni a sok fájdalom után? (Mert szerelemre született - lásd: Zoltán Erika)
Miért tud még mindig olyan sűrűn szerelembe esni?
Imcsikné miért hozta fel a 6 évet? (Talán, hogy lelkifurdalást keltsen benne?)
Miért üldözi a szerelmet?
Miért hívogatta a halált?
Miért akarta kinevetni a nagyságos asszony Imcsiknét? (Hogy lehet ennyire szerelmes?)
Miért nem tudta kinevetni végül?
Tud-e még bízni az emberekben Imcsikné?
Csak a szeretethiány miatt iszik Imcsikné?
Mit jelent az "estvéli lángolás" kifejezés? 
Miért a csók jut eszébe a nagyságos asszonynak a likőr ivásakor? 
Miért mondta a nagyságos asszony, hogy méreg van az üvegben? 
Mi fájt a legjobban Imcsiknének?
Miért gondolja Imcsikné, hogy jobb lenne, ha meghalna?
Miért akart meghalni az asztalossal együtt?
Miért fáj Imcsiknének pont MOST legjobban?

 

7. etikai

Miért nem dobta ki a gazdasszony a takarítónőt a cselekedete ellenére?
Miért ivott az asztalos is a méregből?

 

megosztás
(...) A lényeg úgyis mindig ugyanaz szokott lenni: elsősorban értelmezned kell, s ehhez kapsz néhány kiemelt szempontot. Persze jogos a kérdés: ha az érettségi feladat csak kiemelt szempontokat ad, honnan veszed majd a többit?

 

A brainstorming cikksorozat első darabja (link) megnevezi a novellaelemzés három javasolt alaplépését:

 

  • 1. Ne olvasd el a feladatot.

Fontos, hogy előbb ismerkedj meg a szöveggel, és rögzítsd saját benyomásaidat, gondolataidat. A feladat előzetes elolvasása csak megzavarná ezt az intuitív folyamatot.

 

  • 2. Írj egy 5-8 mondatos sűrítést.

Miután elolvastad a novellát, foglald össze egy bekezdésben. A sűrítés már öntudatlan értelmezés. Sőt, egyben reflexió is, amelyben szembesülsz a megértés mélységével – vagy felületességével.

 

  • 3. Tegyél fel kérdéseket.

Legalább egy tucatot. Ne agyalj, csak írj. Majd később kiválogatod és rendszerezed őket.

 

A novellához adott feladatot csak akkor érdemes elolvasni, ha már elindultál a saját utadon. A lényeg úgyis mindig ugyanaz szokott lenni: elsősorban értelmezned kell a művet, s ehhez kapsz néhány kiemelt szempontot. Persze, jogos a kérdés: ha az érettségi feladat csak kiemelt szempontokat ad, honnan veszed majd a többit? Az interneten sok jó novellaértelmezési segédanyagot találsz, ám nem tudhatod előre, hogy pontosan mire lesz szükséged. Lehet, hogy bemagolsz egy negyven pontos vázlatot, amelynek csak töredéke fedi majd a novellát. Helyesebb inkább kevés, de jól átgondolt szempontot alkalmazni:

  

  • 4. Milyen jelenség áll a mű középpontjában?

Sose azt kérdezd, hogy miről szól a novella, hanem azt: mire mutat rá? Nagy valószínűséggel olyan dologra, amelyet te magad is ismersz, amellyel kapcsolatban neked is vannak élményeid. Amíg nem találod meg ezt a kapcsolódási pontot, a szöveg idegen marad számodra, és egy puszta tartalomismertető lesz a dolgozatod.

 

  • 5. Milyen változás történik benne?

A novellák többségére jellemző a drámaiság. Drámainak azt a helyzetet nevezzük, amelyet feszít a változás szükségessége. Az értelmezésben vázold fel a kiinduló helyzetet, és vizsgáld meg, miben változtatja meg ezt a mű cselekménye.

 

  • 6. Mit mond az emberről?

A matematika alapegysége az egy, az irodalomé az ember. Egy számtani feladat megoldásakor „egy-szerűsítesz”, az irodalmi elemzésekben pedig „ember-szerűsítesz”. Azaz: megfogalmazod, hogyan viszonyul a novella az emberről való tudásunkhoz. Érdemes többféle emberképet rávetíteni, például:

Freudi:

Perszonalista:

Szómagyarázat:
kompromisszum: megalkuvás
szellem: amelyben a létezés értelme teremtő módon feltárul
motiváció: hajtóerő
vegetatív: itt azt jelenti: alacsony rendű, emberhez nem méltó
reprodukál: sokszorosít, utánoz
egzisztenciális középpont: erősen egyszerűsítve: lelkiismeret
objektum: filozófiai értelemben vett „tárgy”, azaz: minden, ami idegen az embertől
szubjektum: személyiség, az ember énje
szocializáció: a társadalomba való beilleszkedés folyamata
transzcendálás: önmagunk meghaladása

 

Statisztika:

Ha az alábbi linkre kattintasz, letölthetsz egy táblázatot, amely összegyűjti az utóbbi évek írásbeli feladatait, és néhány fontos információt velük kapcsolatban:

táblázat letöltése >>

 

További megközelítések

 

Arató László: Átjárók című tankönyve négy értelmezési modellt különböztet meg:

1. az elbeszélés cselekménye mint problémamegoldási folyamat

2. Az elbeszélés mint állapotváltozás

3. Az elbeszélés mint átértékelődési folyamat

4. Az elbeszélés mint ellentétpárok rendszere

 

Novellatípusok (Németh Dorottya)

1. anekdotikus novella

a narráció és a fabula a meghatározott időbeli és okozati sort alkot történet/cselekmény az időben előre halad

2. leíró novella

alig van cselekménye, lényeges eleme a tárgyiasított belső történés kifejezése

3. metaforikus novella

a kötött motívumok közt csodás, fantasztikus elem van

4. esszé-novella

nem az informatív, hanem a reflexív réteg a döntő (szerzői, szereplői reflexió is lehet)

 

Válogatás az interneten található szempontrendszerekből:

Hogyan épül fel a novella szimbólumrendszere?

Hogyan nyilvánul meg az elbeszélő? (mindentudó, tárgyilagos, szereplő nézőpontja)

Milyen nyelvi sajátosságok fedezhetők fel benne?

Milyen a tér- és időszerkezete?

Milyen a szereplők viszonya?

Milyen arányúak az egyes szerkezeti elemek? (expozíció, bonyodalom, késleltetés, tetőpont, megoldás)

Mi a cím jelentősége, szerepe?

Változik a cím jelentése a mű során?

Hogyan viszonyul a műfaji sajátosságokhoz?

Erős a felütése?

Milyen a hangvétele? (ironikus, groteszk, fennkölt)

Ékelődnek epizódok a fő cselekményszálba?

Vannak-e aránytalanságok a novellában?

Keretes szerkezetű a mű?

Változik-e a mű tempója?

Vannak-e homályban hagyott, elhallgatott részek?

Előfordul-e szabad függő beszéd?

Vannak-e beszélő nevek?

megosztás
"Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében."

MTörv 5,1

Mózes összehívta egész Izraelt, és így szólt hozzájuk:

A tízparancsolat

Halld, Izrael, a parancsokat és törvényeket, amelyeket ma fületek hallatára kihirdetek! Tanuljátok meg őket, s legyen gondotok a megtartásukra.

MTörv 5,2

Az Úr, a mi Istenünk Hóreb hegyén szövetséget kötött velünk.

MTörv 5,3

Nem atyáinkkal kötötte az Úr ezt a szövetséget, hanem velünk, akik ma itt mind életben vagyunk.

MTörv 5,4

Szemtől szemben beszélt veletek az Úr a hegyen a lángok közül -

MTörv 5,5

magam az Úr és közöttetek álltam, hogy az Úr szavait közvetítsem nektek, mivel féltetek a tűztől és nem jöttetek föl a hegyre. Így szólt:

MTörv 5,6

„Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptomból, a szolgaság házából.

MTörv 5,7

Ne legyenek más isteneid!

MTörv 5,8

Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben van!

MTörv 5,9

Ne borulj le ezek előtt a képek előtt és ne imádd őket; mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Az atyák vétkét megtorlom gyűlölőim fiain, sőt fiainak fiain és azok fiain is.

MTörv 5,10

De aki szeret és megtartja parancsaimat, annak megmutatom jóságomat az ezredik nemzedékig.

MTörv 5,11

Az Úrnak, a te Istenednek hiába ne vedd a nevét! Mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki káromolja nevét.

MTörv 5,12

Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked!

MTörv 5,13

Hat napig dolgozz és végezd a munkád.

MTörv 5,14

A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé. Akkor hát ne dolgozz, se te, se fiad, se lányod, sem szolgád, sem szolgálód, sem ökröd, sem szamarad, sem semmiféle állatod, sem a házadban tartózkodó idegen, hogy szolgád és szolgálód is pihenhessen, mint te magad.

MTörv 5,15

Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megülését.

MTörv 5,16

Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!

MTörv 5,17

Ne ölj!

MTörv 5,18

Ne törj házasságot!

MTörv 5,19

Ne lopj!

MTörv 5,20

Ne tégy hamis tanúságot embertársaid ellen!

MTörv 5,21

Ne kívánd embertársad feleségét! Ne kívánd el embertársad házát, földjét, szolgáját, szolgálóját, ökrét, szamarát, egyáltalán (ne kívánj el) semmit sem, ami embertársadé!”

MTörv 5,22

E szavakat intézte hozzátok az Úr a hegyen, a sötét felhő borította ég felé (felcsapó) lángok közül, zengő hangon, amikor egybegyűltetek, semmi többet; aztán fölírta két kőtáblára és átadta nekem.

(...)

MTörv 6,14

Ne szegődjetek a körülöttetek (élő) népek idegen isteneihez,

MTörv 6,15

mert az Úr, körödben élő Istened féltékeny Isten. Ha fellobban az Úr, a te Istened haragja ellened, elpusztít a föld színéről.

(…)

MTörv 12,2

Azokat a helyeket, ahol a népek, amelyeket nemsokára kiűztök, isteneiket imádták, mind romboljátok le a földig, a magas hegyeken, a dombokon és a zöldellő fák tövében.

MTörv 12,3

Zúzzátok össze oltáraikat, törjétek szét kőoszlopaikat, égessétek el szent fáikat, semmisítsétek meg bálványaikat, irtsátok ki a nevüket is erről a helyről.

(…)

MTörv 12,23

Csak arra ügyeljetek, hogy vért ne fogyasszatok; mert a vér a lélek, s nem szabad a hússal a lelket is elfogyasztanod.

(…)

Tiszta és tisztátalan állatok

MTörv 14,3

Ne egyetek semmiféle utálatosat.

MTörv 14,4

Ezek azok az állatok, amelyeket ehettek: szarvasmarha, juh és kecske,

MTörv 14,5

szarvas, gazella és dámvad; vadkecske, antilop, nyársas antilop és kőszáli zerge.

MTörv 14,6

Általában minden olyan állatot, amelyik hasított patájú - patája egészen be van hasítva -, s a kérődzők közé tartozik, megehettek.

MTörv 14,7

Mindazáltal a kérődzők és hasított patájúak közül a következőket nem ehetitek: teve, nyúl és szirti borz, mert kérődzők ugyan, de nincs egészen behasított patájuk, ezért tartsátok tisztátalannak őket.

MTörv 14,8

Továbbá a sertést is, mert bár hasított patájú, de nem kérődző, tartsátok tisztátalannak. Se a húsából ne egyetek, se a tetemét ne érintsétek.

MTörv 14,9

A vízben élő állatok közül bármelyiket megehetitek, ha uszonya van és pikkelyes.

MTörv 14,10

Amelyiknek nincs uszonya, s nem pikkelyes, azt nem szabad megennetek; ezeket tartsátok tisztátalannak.

MTörv 14,11

A tiszta madarakat mind ehetitek.

MTörv 14,12

De ezeket nem fogyaszthatjátok: dögkeselyű, barátkeselyű, szakállas keselyű;

MTörv 14,13

sas és különféle kányák;

MTörv 14,14

hollófélék,

MTörv 14,15

strucc, kuvik és sirály; különféle karvalyfajták;

MTörv 14,16

bagoly, fülesbagoly,

MTörv 14,17

íbisz, gödény, fehér keselyű,

MTörv 14,18

kárókatona; gólya, gémfélék, búbos banka; denevér

MTörv 14,19

és bármi szárnyas rovar. Tartsátok tisztátalannak, ne egyetek belőle.

MTörv 14,20

De a tiszta madárfélét mind fogyaszthatjátok.

MTörv 14,21

Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében.

(…)

A megtorlás

MTörv 19,21b

Életért életet, szemért szemet, fogért fogat, kézért kezet, lábért lábat!

(…)

A megtévedt fiú

MTörv 21,18

Ha valakinek rossz útra tévedt, önfejű fia van, aki nem hallgat apja és anyja szavára, s még akkor se hajlik szavukra, amikor megbüntetik,

MTörv 21,19

apja és anyja fogja és vezesse a város vénei elé a város kapujához.

MTörv 21,20

Jelentsék a város véneinek: „Ez a mi fiunk rossz útra tévedt és önfejű, nem hallgat a szavunkra, iszik és tékozol.”

MTörv 21,21

Erre a város férfiai kövezzék agyon. Irtsd ki, ami gonosz, körödből! S tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.

(…)

A foglyok

MTörv 21,10

Ha hadba szállsz ellenséged ellen, s az Úr, a te Istened hatalmadba adja (ellenségedet) és foglyokat ejtesz,

MTörv 21,11

aztán a foglyok közt szép nőre lelsz, akit megszeretsz, feleségül veheted

MTörv 21,12

és házadba viheted. De vágjad le a haját meg a körmeit,

MTörv 21,13

tegye le ruháját, amelyben fogságba esett, s maradjon házadban, aztán egy hónapig gyászolja apját és anyját. Utána közeledhetsz hozzá és feleségeddé teheted.

MTörv 21,14

Ha azonban már nem tetszik neked, szabadon kell engedned. Nem adhatod el pénzért, nem hasznosíthatod, mert a tied volt.

(…)

MTörv 22,15

a fiatalasszony apja és anyja mutassák be a fiatalasszony érintetlensége jeleit a város kapujánál a város véneinek.

MTörv 22,22

Ha rajtakapnak valamely férfit, hogy férjes asszonnyal hál, mindketten haljanak meg, a férfi is, aki együtt hált az asszonnyal, meg az asszony is. Irtsd ki, ami gonosz, Izraelből!

(…)

MTörv 22,28

Ha valaki még el nem jegyzett érintetlen lánnyal találkozik, aztán leteperi és együtt hál vele, úgyhogy tetten érik,

MTörv 22,29

akkor ez az ember, aki együtt hált vele, köteles 50 ezüst sékelt fizetni a lány apjának, s el is kell vennie, mivel meggyalázta, és egész életében nem válhat el tőle.

(…)

MTörv 23,4

Sem ammonita, sem moábita nem léphet be az Úr közösségébe, még a tizedik nemzedékük sem léphet be az Úr közösségébe sohasem,

(…)

MTörv 23,13 (a sereg tisztasága)

A táboron kívül legyen egy hely, ahova kimehetsz dolgodra.

(…)

MTörv 24,10

Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle.

MTörv 24,11

Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot.

(…)

A sógorházasság

MTörv 25,5

Ha testvérek laknak együtt, s egyikük meghal anélkül, hogy gyermeket hagyna hátra, az elhunyt felesége ne menjen hozzá egy kívülről, idegen családból való férfihez. Menjen be hozzá a sógora, s vegye el; sógori kötelezettségének eleget téve.

MTörv 25,6

Az elsőszülött, akit (az asszony) szül, kapja az elhunyt testvér nevét, nehogy kivesszen a neve Izraelben.

MTörv 25,7

Ha azonban a sógor nem akarja elvenni sógornőjét, a sógornő menjen a város kapujához a vének elé, s adja elő: „Sógorom vonakodik testvére nevét fenntartani Izraelben, nem akarja velem szemben teljesíteni sógori kötelességét.”

MTörv 25,8

A vének erre hívassák maguk elé, s vonják kérdőre. Ha megjelenik és kijelenti: „Nem akarom feleségül venni”,

MTörv 25,9

a sógornő a vének jelenlétében lépjen oda, vegye le a saruját és köpje szembe e szavak kíséretében: „Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni.”

MTörv 25,10

Az ilyen embernek ez legyen a neve Izraelben: „A mezítlábas házanépe.”

MTörv 25,11

Ha két ember összeverekszik, férfi férfival, aztán az egyiknek a felesége odaszalad, hogy kiszabadítsa férjét a másik kezéből, aki üti, s közben kinyújtja a kezét,

MTörv 25,12

és megragadja annak szeméremtestét, könyörtelenül vágd le a kezét.

(…)

Az átkok

MTörv 28,15

Ha nem hallgatsz az Úr, a te Istened szavára lelkiismeretesen szem előtt tartva parancsait és törvényeit, amelyeket ma adok neked, akkor utolérnek s teljesednek rajtad mindezek az átkok:

MTörv 28,16

Átkozott leszel a városban és átkozott a határban.

MTörv 28,17

Átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd.

MTörv 28,18

Átkozott lesz méhed gyümölcse és földed termése, teheneid ellése és juhaid szaporulata.

MTörv 28,19

Ákozott leszel, ha jössz és átkozott leszel ha mész.

MTörv 28,20

Az Úr átkot, romlást és balszerencsét küld rád kezed minden munkájában, bármibe fogsz, míg hamarosan el nem pusztulsz, s meg nem semmisülsz gonosz tetteid miatt, amelyekkel elfordultál tőlem.

MTörv 28,21

Az Úr pestist küld rád, míg teljesen ki nem irt arról a földről, amelyre most bevonulsz,

MTörv 28,22

lázzal, forrósággal és gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszökkel sújt, addig pusztítanak, míg ki nem pusztulsz.

MTörv 28,23

Az ég ércből lesz fejed fölött, s a föld a lábad alatt vasból.

MTörv 28,24

Az Úr homokzáporrá és porözönné változtatja országodban az esőt, addig fog hullani rád az égből, míg meg nem semmisülsz.

MTörv 28,25

Az Úr megver ellenségeid előtt: egy úton felvonulsz ellenük és hét úton menekülsz előlük, úgyhogy elrettentő példa leszel a föld minden országának.

MTörv 28,26

Holttested az ég madarainak és a föld vadjainak prédájává lesz, nem fogja őket senki elkergetni.

MTörv 28,27

Az Úr megver egyiptomi fekéllyel, daganattal, varral és rühvel, s nem gyógyulsz ki belőle.

MTörv 28,28

Az Úr őrülettel, vaksággal és elmezavarral sújt,

MTörv 28,29

és világos nappal is úgy tapogatózol majd, mint ahogy a vak tapogatózik a sötétben, s nem találsz kiutat. Elnyomnak és kizsákmányolnak, s nem kel védelmedre senki.

MTörv 28,30

Eljegyzel magadnak egy lányt és más veszi feleségül. Házat építesz, de nem éred meg, hogy lakjál is benne. Szőlőt telepítesz, de nem szüretelsz benne.

MTörv 28,31

Ökrödet a szemed láttára levágják, s nem kapsz belőle enni. Szamaradat az orrod előtt elrabolják, s nem kerül vissza hozzád soha. Juhaid ellenségeid kezére kerülnek, s nem siet segítségedre senki.

MTörv 28,32

Fiaidat és lányaidat idegen népnek szolgáltatják ki, szemed látja majd, és elsorvad az utánuk való folytonos epekedésben, de karodban nem lesz erő.

MTörv 28,33

Földed termését és sanyarú munkád gyümölcsét általad nem ismert nép élvezi, folytonosan elnyomnak és sanyargatnak,

MTörv 28,34

eszedet veszi, amit majd látnia kell szemednek.

MTörv 28,35

Az Úr megveri térdedet és lábad szárát szörnyű daganattal, a lábad ujjától a fejed tetejéig, s nem tudsz belőle kigyógyulni.

MTörv 28,36

Olyan néphez vezet majd az Úr téged és királyodat, akit majd magad fölé emelsz, amelyet sem te, sem atyáid nem ismertek, s ott más isteneknek szolgálsz, fából és kőből valóknak.

MTörv 28,37

S minden nép körében, ahova csak taszít az Úr, botránkozás, gúnydal és szóbeszéd tárgya leszel.

MTörv 28,38

Sok magot szórsz a földbe, de keveset takarítasz be, mert felfalja a sáska.

MTörv 28,39

Szőlőt telepítesz, gondozod, de borod nem lesz sem meginni, sem elraktározni való, mert a féreg elpusztítja.

MTörv 28,40

Földeden mindenfelé lesznek olajfáid, de nem kened meg magad olajjal, mert az olajbogyók lehullanak.

MTörv 28,41

Nemzel fiakat és lányokat, de nem maradnak a tieid, mert fogságba hurcolják őket.

MTörv 28,42

Fáid és földed termése mind a férgek martaléka lesz.

 

megosztás
Az üresség ott van a dolgokban, mindent magába foglal, nem zár ki semmit, ez az üresség él, hiszen minden forma ebből ered, és aki felismeri magában ezt az ürességet, az élettel, erővel és mindenre kiható szeretettel telik meg. (Bruce Lee)

 

Írásbeli érettségi vizsgára készültünk a 13.E osztállyal. Négy csoport négy külön feladaton dolgozott két órán keresztül, majd az elkészült írásokat összeillesztettük. A cél nem egy egységes szöveg létrehozása volt, hanem négy szempont „körbegondolása” – viszonylag rövid idő alatt. Az alábbiakban megtalálhatók a vázlatok, a segédszövegek, az elkészült fogalmazások és a tanári kommentár is.

Az üresség ott van a dolgokban, mindent magába foglal, nem zár ki semmit, ez az üresség él, hiszen minden forma ebből ered, és aki felismeri magában ezt az ürességet, az élettel, erővel és mindenre kiható szeretettel telik meg. (Bruce Lee)

Fölösleges nagyzolásnak tartom, ha valaki azért helyez mottót egy érettségi dolgozat elejére, hogy az írása (vagy ő maga) komolyabbnak tűnjön. Vannak azonban kivételes esetek. A fenti Bruce Lee idézet olyannyira illik a Kosztolányi novellához, hogy akár egy „mini-értelmezésnek” is tekinthetjük. Bagi Norbert skiccelte fel egy papírlapra, s én nyomban azt javasoltam, hogy válasszuk az egész szöveg mottójának.

 

1. csoport (Kovács Mihály, Kun Soma, Urbán-Szabó Gyula)

 

Feladat: Mutassa be, milyen fordulatot hoz a fürdés éjszakája Kasornya Kálmán világlátásában és önképében.

Az első óra után kiegészítő feladattal igyekeztem segíteni a lényegkiemelést: Nevezzük meg a szimbólumok mögötti lelki jelenségeket.

 

Megoldás:

Kasornya Kálmán állás nélküli pincér eltervezi, hogy véget vet az életének. Jegyet vált a népfürdőbe ahol véget vetne az életének egy megtisztuló fürdés után. Ruháit kétségbeesetten földre dobja, ami egyfajta jelképes megtisztulás kezdete. Meleg vízzel megtöltötte a kádat amibe belefeküdt, zsibbasztó érzete volt a vízben. Néha a korábban egy szalma székre tett, kinyitott borotva után tekint, de marasztalta a víz. Kálmán aki sose bámészkodott most megtörte a szokását és most először nézelődött. Felfedezte a testét, különösen a nagylábujja tette kíváncsivá, hogy meg kellene tanulni vele hegedülni. Többször is ki mondta halkan a nevét (Kasornya Kálmán) melyen el csodálkozott, hogy néhány betű jelent egy embert. Neve nem épp dallamos, de valami kis szomorúságot sugall. Új vizet engedett, a szappan már egyfajta burkot alkotott a testén. Az újra kezdett fürdés közben eszébe jutott régi cimborája, akitől el lopott egy ezüst cigisdobozt, melyről eszébe jutott a szerencsétlen pikoló fiú. El határozza, hogy nem lehet fél munkával beérni, ezért fel keresi mindkettőt, hogy tisztázza a dolgokat. Új vizet engedett, kétségbeesetten mosdott, hogy le jöjjön róla minden piszok. Babrálta mellét, gyúrta, csikarta szívét. Hirtelen eszébe jutott az asszonya, kit három hónapja nem látott. Az ablakon már be látszott a felkelő nap, gondolta ha most neki indul akkor talán még beszélhet vele. Hirtelen meg szédült Kálmán, hogy ne essen el bele kapaszkodott a zuhanyzóba, mely végig mosta testét és egy pillanat múlva a szoba közepén állt tisztán. Tisztának érezte magát, mosolyogva nézett a borotvára. Neki kezdett öltözni, hogy el intézze a három ügyét, megszólította a borotvát: Majd azután beszélek veled. Borotvát a zsebébe tolta, mi után fel öltözött és neki indult, hogy el intézze ügyeit. Zsebében meg fogta a borotvát, és el gondolkodott, hogy mi másra lehetne használni a borotvát, mint borotválkozásra.

Tanári kommentár:

Bár jól indul a szöveg (az első három mondat pontosan értelmezi az alaphelyzetet), a továbbiakban már fokozatosan eltér a feladattól. Egy helyen még megemlíti a fordulatot („most megtörte a szokását”), de nem fejti ki bővebben. A szöveg második fele már nem értelmez, pusztán csak felmondja az eredeti novella tartalmát. Pedig a vázlatban már rögtön az első pontban ott volt a lényeg (a képen piros keretben): „ellentétek (elején negatív gondolatai vannak, fürdés végére pozitív”). Kérdeztem, hogy ilyen jó indítás után miért tévedtek el annyira. A válasz számomra nagyon tanulságos: nyomasztotta őket a mennyiségi kényszer (azt kértem ugyanis, hogy legalább 200 szó legyen a szöveg). Legközelebb nem határozom meg a minimális terjedelmet.

 

2. csoport (Bagi Norbert, Rácz Márk, Varga Dominik)

 

Hipotézis: Kosztolányi egzisztencialista gondolkodó, tehát feltehető, hogy a Borotva című novellája is értelmezhető az egzisztencialista filozófia fogalmi keretei között.

Kiegészítés: A fogalmi keret címszavakban: belevetés, válság, választás, „egzisztenciális középpont”

 

Segédszöveg:

"Az ember az, amit cselekszik" - egzisztencialista fogalomtár (http://irodalom.net/cikk/114)

Megoldás:

Az életben rideg és kemény/szilárd törvények uralkodnak, Novellánk főszereplője Kasornya Kálmán ebben a világban „létezik” mely teljesen független az emberi létezéstől. Állásnélküli pincérünk válságát éli meg, nem találja „istenét” és a nihilizmus felé hajlik, ami az öngyilkosság gondolatát fogantja meg elméjében. Bár főszereplőnk se nem fanatikus,  se nem az anyagi világ megszállottja. A probléma fő forrása a lét értelmetlenségében keresendő, az ember fő hibája ez. Kasornya Kálmán a válság minden mozzanatát átéli: a válságot átéli, ami fájdalmakkal jár, legyen az a kétségbeesés vagy változástól való félelem. Megismeri a lét erejét és tiszteli azt.  Főszereplőnk egzisztencia alapelveit tudat alatt követi és tökéletesen alkalmazza. Kasornya Kálmán felismeri világ működését ( a belevetés elvét), megszűnnek az elvárások és a sémák (a társadalom által létrehozott sablonok melyek korlátozzák a „személy” létrejöttét.) Külső hangok elhalkulnak és a belső hangok veszik át az irányítást az elme felett. Kálmán választ, ezáltal értelmet ad életének, a morális kérdések segítségével. Az egzisztencialista gondolkodó elnyeri jutalmát a „megmérettetés” után. Kasornya a lelki békét megleli illetve az ürességet, ezt az érzést ami csak is a tudat alatt létezik, független a felettes éntől, ami éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik.

Tanári kommentár:

A fenti vázlatot még segédszöveg és kiegészítő kérdés nélkül írták. Kíváncsi voltam, hogy fel tudják-e idézni az egzisztencializmus fő motívumait. Mint látható, gazdag gondolati háló alakult ki, de a szöveg megformálásához még pontosítani kellett a fogalmakat. (Nem csoda, hiszen középiskolában ez a téma nagyon nehéz – még úgy is, hogy Márk korábban elolvasta Sartre: Egzisztencializmus című tanulmányát.) Ügyesen merítettek a segédszövegből és az órai gondolatmenetekből, komoly, erőteljes szöveget alkottak. A nyelvi minőség vegyes: némelyik mondat tanulmányba illő („Megismeri a lét erejét és tiszteli azt.”), némelyik pedig nehézkes vagy félreérthető (nyelvhelyességi vagy logikai hiba miatt). Utóbbiakat tisztáztuk egy rövid megbeszélésen. Így például kiderült, hogy a „teljesen független az emberi létezéstől” kifejezés valójában az egzisztenciális belevettetés körülírása. Könnyen javítható a következő mondat: „A probléma fő forrása a lét értelmetlenségében keresendő, az ember fő hibája ez.” – nem lét értelmetlensége a hiba, hanem az, hogy a XX. századi ember már semmiféle mítosszal nem tud értelmet adni a létezésének. Értelemzavaró lehet az, amikor összetett mondatok gabalyodnak egymásba: „ezt az érzést ami csak is a tudat alatt létezik, független a felettes éntől, ami éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik” – a mondat nyelvi logikája szerint a felettes én éhezik a szeretetre. A szerzők természetesen nem erre gondoltak, így a következő javítást javasoltam: „ezt az érzést, ami független a felettes éntől, csak is a tudat alatt létezik, éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik”. Végül egy mondat, amelyben mindössze egyetlen szót kell kicserélni: „Kálmán választ, ezáltal értelmet ad életének, a morális kérdések segítségével.” – nem morális kérdések, hanem morális döntések segítségével.

 

3. csoport (Kurucz Dávid, Nagy István, Pál György)

 

Feladat: Értelmezze a művet mint beavatástörténetet.

Kiegészítő kérdés: A beavatás mindig valamilyen tudás megszerzését jelenti, egyfajta „szintlépést”, gazdagodást. Miben lett több Kasornya Kálmán a fürdés hatására?

 

 

Megoldás:

Kosztolányi Dezső Borotva című novellájában a beavatástörténet első lépése az elszakítás melyet az író a fürdőszobába való bezárkózással jelenít meg. Vajon mire mutat rá az utolsó fityegő gomb motívuma szegénység, vagy az élet és a halál között lévő távolságról? A halál tényleges gondolata megfordult Kasornya Kálmán fejében de még azért nem tudta megtenni mert még nem érezte megát elég tisztának. Tisztábbnál tisztább fürdővizet engedett újra és újra de a lelkét ezzel sem sikerült megnyugtatnia. Kasornya Kálmán a fürdés során olyan dolgot tett amit még szinte soha, elkezdett gondolkozni. Eszébe jutott egy régi munkatársa a markőr akitől egy cigaretta tárcát lopott el. Kasornya azért nem bírta megölni magát mert rájött, hogy egy rossz ember volt és sokkal jobbá és tisztábbá tudná tenni az életét ha a lelkét is tisztára mosná ezért felkereste azokat az embereket akiktől úgy gondolta hogy bocsánatot kell kérnie.

 

4. csoport (Csík Tamás, Melis Bence, Nádai Martin)

 

Hipotézis: az öngyilkosság főbenjáró bűn a keresztények számára, tehát feltehető, hogy egy hívő tanár nem ajánlaná a Borotva című novellát a diákjainak.

Kiegészítő kérdés: Hogyan értelmezné a novellát egy elfogulatlan keresztény?

 

 

Megoldás:

Hipotézis:- szerint a keresztények számára főbenjáró bűn az öngyilkosság erre pár élő példa:

 1Kir magára gyújtotta a palotát, eleinte ezt nem kellett tiltani a öngyilkosságot mert az ószövetségben tisztelték az életet.

Egyiptom imádkozik azokért is, akik követtek el. Isten olyan utakon melyeket csak ő ismer, alkalmat adhat nekik az üdvösséges bűnbánatra, ami az örök üdvösség feltétele. Az ikgr az a kétségbeesés jelképe. A vícium-képeken ill. Júdás át ábrázolták.

Felteszem a kérdést! Ha valakinek tényleg isten szabad akaratot adott akkor az meg engedheti-e magának az öngyilkosságot?

Az egyház miért jutott arra az elhatározásra hogy azt tiltani kell? Bűnhődésben miért sajnálta meg Sonya Roszkolnyikovot a tette miatt? És miért nem ítélte el?

A két írónak hasonló a gondolkozása attól függetlenül hogy nem ugyan abban az időben íródott, vannak közös motívumok. 

Azért értené meg egy elfogulatlan keresztény, sőt még ajánlaná is más ilyen keresztényeknek is, mivel látja novellának az igazi mondanivalóját és lényegét.

megosztás
A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

(részletek a könyvből)

 

A társadalmi életre vonatkozó gondolataim fő ellentmondása azzal kapcsolatos, hogy két elem ötvöződik bennem: arisztokratikusan értelmezem a személyt, a szabadságot és az alkotást, ám ugyanakkor szocialisztikus igényem, hogy igeneljem minden egyes ember, akár a legutolsó ember méltóságát és jogát az élethez.

 

Amikor az egyenlősítő zsarnokság megsérti azt, amit a személy méltóságaként értelmezek, amikor megsérti a szabadság és az alkotás iránt érzett szeretetemet, akkor lázadok e zsarnokság ellen, és hajlandó vagyok végletes formában kifejezni a magam lázadását. Amikor azonban a társadalmi egyenlőtlenség védelmezői szemérmetlenül a maguk előjogait óvják, amikor a kapitalizmus elnyomja a dolgozó tömegeket, és az embert tárggyá változtatja, akkor is lázadok. Mindkét esetben a fennálló világ alapjait tagadom.

 

Filozófiám belső indítékai eredendően a következők: a szabadság primátusa a lét felett, a szellemé a természet felett, a szubjektumé az objektum felett, a személyé az egyetemes-általános felett, az alkotásé az evolúció felett, a dualizmusé a monizmus felett, a szereteté a törvény felett. A személy magasabbrendűségének elismerése metafizikai egyenlőtlenséget jelent, megkülönböztetést, az elvegyülés visszautasítását, a minőség állítását szemben a mennyiség hatalmával.

 

A civilizáció igazságtalanságon alapul, a történelemben jelen van az eredendő bűn, az egész társadalom hazugságra és igazságtalanságra épül.

 

A mai világban igen nagy változás történt az igazság megítélésében. A kommunisták és a fasiszták egyaránt azt állítják, hogy kizárólag a kollektívumok ismerik az igazságot, és az csakis a kollektív harcban tárul fel. A személy nem ismerheti, és nem ragaszkodhat hozzá a kollektívum ellenében.

 

Az utóbbi évtizedben végleg felszámoltam történelmi romantikám utolsó maradványait is. A vallás és a politika esztétizáló megközelítéséből, a történelmi nagyság és erő idealizálásából fakadt ez a történelmi romantika, és soha nem élt bennem mélyen, nem volt a sajátom. Az ember, az emberi személy értéke felette áll a hatalmas állam és nemzet, a virágzó civilizáció stb. történelmi értékeinek. Amiként nálunk Herzen és Konsztantyin Leontyev, ahogy Nyugaton Nietzsche és Léon Bloy, én is erősen érzem a nyárspolgárság birodalmának közeledtét, érzem nem csupán a kapitalista, de a szocialista civilizáció polgári jellegét is.

 

I. fejezet: A személy

 

Az emberben meglévő személy arról tanúskodik, hogy a világ önmagában nem elégséges: meghaladható, túlszárnyalható.

 

A személy nem a természet, nem tartozik alárendelt fokozatként az objektív, természeti hierarchiához. Ezért hamis, mint majd meglátjuk, a hierarchikus perszonalizmus. Nem a természete, hanem szelleme alapján lesz személy az ember. Természete alapján csak individuum, nem több. A személy mikrokozmosz, egész univerzum. Csak a személy foglalhat magában univerzális tartalmat, a személy lehet potenciális világegyetem individuális formában. Ez az egyetemes tartalom elérhetetlen a természeti vagy történeti világ minden más realitása számára, azok jellemzője mindig a részjelleg. A személy nem rész, és nem is lehet része valamely — mégoly óriási — egésznek, az egész világnak sem. A személy lényegi elve, a személy titka ez.

 

A megismerés nem irányulhat az emberre mint tárgyra, mint a világ tárgyainak egyikére, mint a világ egy részére. Az antropológiai tudományok, a biológia, a pszichológia, a szociológia törekednek ily módon megismerni az embert. Részlegesen megismerhető így az ember, de nem tárulhat fel az embernek mint személynek, mint a világ egzisztenciális középpontjának a titka. A személy csakis szubjektumként ismerhető meg, a létezés titkát magában rejtő, végtelen szubjektivitásban.

 

A személy semmi esetre sem kész adottság, hanem az ember feladványa, ideálja. A személy tökéletes egysége, teljessége jelenti az ember ideálját. A személy önmagát építi.

 

Az ember személyében sok minden az emberi nem sajátja, sok minden történelmi, társadalmi jellegű, hagyományszerű, az osztályból, a családból fakad, sok mindent kap örökül és utánoz, sok benne az „általános”. Ám mindez éppen a nem „személyeset” jelenti a személyben. A „személyes” eredeti, az elsődleges forrással áll kapcsolatban, valóságos. A személynek eredeti, sajátos, teremtő aktusokat kell végrehajtania, csakis ettől lesz személy, ez adja egyedüli értékét. A személynek kivételnek kell lennie, semmilyen törvény nem alkalmazható rá. Minden, ami nembeli és örökletes, csupán alapanyag a személy teremtő aktivitása számára. Ami terhet a természet, a társadalom, a történelem és a civilizációs követelmények ránk róttak, olyan nehézségként áll előttünk, amely ellenállásunkat követeli és azt, hogy teremtő módon lényegítsük át személyessé, csakis személyessé. A csoportok, rendek, szakmák szerint kialakuló embertípusok lehetnek ragyogó individualitások, de ragyogó személyek nem. A személy az emberben a társadalmi csoport determinációja feletti győzelmet jelenti. A személy nem szubsztancia, hanem aktus, teremtő aktus.

 

A személyiség aktivitás, ellenállás, győzelem a világ terhe felett, a szabadság diadalma a világ rabsága felett. A félelem az erőfeszítéstől a személy megvalósulása ellen hat. A személy erőfeszítést és harcot jelent, uralmat önmagunk és a világ felett, a rabság legyőzését, felszabadulást. A személy értelmes lény, de nem határozza meg az értelem, és nem határozható meg az értelem hordozójaként. Az értelem önmagában véve nem személyes, hanem univerzális, általános, személytelen.

 

A személy nem biológiai vagy pszichológiai, hanem etikai és szellemi kategória. Nem azonosítható a lélekkel. A személy ösztönös-tudattalan alappal rendelkezik. Tudatalattijában az ember elmerül az elsődleges élet tomboló óceánjában, és csak részben vezérli őt a ráció. Feltétlenül megkülönböztetendő az emberben a mély és a felületi „én”. Az ember túl gyakran felületi „én”-jével fordul más emberek, a társadalom és a civilizáció felé, ez az „én” közléskapcsolatra (szoobscsenyije) képes, de közösségkapcsolatra (obscsenyije) nem.

 

Az ember gyakran szerepet játszik az életben, és nem is feltétlenül a saját szerepét.

 

Az objektiváció személytelenség, az ember kivetettsége a determinált világba. A személy létezése feltételezi a szabadságot. A szabadság titka a személy titka. És ez a szabadság nem az iskolás értelemben vett akaratszabadság, nem a választás szabadsága, amely racionalizációt feltételez. Az ember méltósága jelenti az emberben a személyt. Csakis a személy rendelkezik emberi méltósággal, amely nem más, mint felszabadulás a rabság alól, felszabadulás még a vallási életnek, az ember és Isten közötti kapcsolatnak a szolgai felfogása alól is. Pontosan Isten a garancia a személy szabadságára, arra, hogy a személy nem kerül a természet és a társadalom hatalmának, a császár birodalmának, a tárgyiság világának rabságába. Ez a szellem birodalmában, nem pedig a tárgyi világ birodalmában történik. A tárgyi világ egyetlen kategóriája sem vonatkoztatható a belső, egzisztenciális viszonyokra. A tárgyi világban semmi sem alkot valódi egzisztenciális középpontot.

 

A személyiségért folytatott harc, a személy állítása fájdalmas. A személy önmegvalósítása ellenállást feltételez, azt követeli, hogy harcoljunk a világ rabságba döntő hatalma ellen, és ne alkalmazkodjunk a világhoz. Ha az ember lemond a személyiségéről, és hajlandó feloldódni a környező világban, fájdalma csökkenhet, így könnyen kapható rá az ember. A rabság elfogadása csökkenti a fájdalmat, a rabság elvetése pedig növeli. A fájdalom az emberi világban a személy születését jelenti, azt, hogy megkezdi harcát a saját képéért. A szabadság szenvedést szül. A szenvedés csökkenthető, ha lemondunk a szabadságról.

 

A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

 

A görög filozófia nem rendelkezett a személy valamelyest is tiszta eszméjével. A személy problémájával foglalkozó gondolkodás egész története számára óriási jelentőségű volt a Szentháromság hiposztázisairól szóló tanítás. Azt is mondhatnánk, hogy az a tudat, hogy Isten személy, megelőzte az emberben személyiséget látó tudatot.

 

Hogy megértsük, mi a személy, igen fontos meghatároznunk a különbséget a személy és az individuum között. Az individuum természeti, biológiai, társadalmi lény. Atom, tovább nem osztható. Egyaránt jellemezhető úgy, mint az egésznek egy alárendelt része és mint egoisztikusan önmagát tételező rész. Ezért az individuum szóból származó individualizmus korántsem jelent függetlenséget az egésztől, a kozmikus, a biológiai és a társadalmi folyamattól, hanem csupán az alárendelt rész elszigetelődését jelenti, továbbá erőtlen lázadását az egésszel szemben. Az individuum szoros kapcsolatban áll az anyagi világgal, az emberi nemre jellemző folyamatok hozzák létre.

 

A személy nem természeti, hanem szellemi kategória. Nem oszthatatlan, nem atom valamely kozmikus, nembeli vagy társadalmi egészhez képest. A személy az ember szabadsága és függetlensége a természettől, a társadalomtól, az államtól, de nem feltételez egoisztikus öntételezést, sőt, éppen ellenkezőleg. amely anyagul szolgál a szellem munkája számára. Ugyanakkor a személy univerzum, univerzális tartalommal telítődik. Nem a nembeli kozmikus folyamat szülötte, nem apától és anyától születik, hanem Istentől származik, egy másik világból érkezik; arról tanúskodik, hogy az ember két világ metszéspontja - a szellem és a természet, a szabadság és a szükségszerűség, a függetlenség és a függőség harca zajlik benne.

 

Charles Péguy szerint az individuum nem más, mint a minden emberben ott ülő polgár, akinek legyőzésére az ember hivatott. Az individuum-ember az elszigeteltséget éli meg, egocentrikusán magába mélyed, és arra hivatott, hogy gyötrelmes harcot folytasson az életért, védekezzen a rá leselkedő veszélyek ellen. Konformizmus, alkalmazkodás árán lábal ki szorult helyzetekből. A személy-ember, ugyanaz az ember, legyőzi a maga egocentrikus bezártságát, az univerzumot tárja fel önmagában, ugyanakkor ragaszkodik a környező világtól való függetlenségéhez, méltóságához.

 

Az ember-személy nem szolgálhat eszközül az Isten-Személy számára. Lealacsonyítja az embert is, lealacsonyítja Istent is az olyan teológiai doktrína, amely szerint Isten önnön dicsőítésére teremtette volna az embert.

 

A személy nem emelkedhet föl, nem realizálhatja magát, nem valósíthatja meg életének teljességét, ha nincsenek személyfölötti értékek, ha nincs Isten, nincs az életnek isteni magassága. Az, hogy az emberi személy a legmagasabb rendű, a végső, hogy Isten nincs, maga az ember az isten - lapos, lidérces gondolat, az embert nem emeli fel, ellenkezőleg, lealacsonyítja. Ha a személyfölötti értékek az ember személyét eszközzé változtatják, ez azt jelenti, hogy bálványimádó lett az ember.

 

A valódi perszonalizmus nem ismerhet el személynek valamely egészt, valamely kollektív egységet, amelyben nincs egzisztenciális középpont, nincs az öröm és a szenvedés érzékelésének képessége, amelynek nincsen személyes sorsa. A személyen kívül nincs a világon olyan abszolút egység és teljesség, amelynek alárendelődne a személy, a személyen kívül minden részleges, maga a világ is az. Minden, ami objektivált, ami tárgyi, csak részleges lehet.

 

A kozmosz, az emberiség, a nemzet stb. az ember személyén mint individualizált univerzumon vagy mikrokozmoszon belül találhatók, és amennyiben a külső realitásokba, objektumokba vettetnek, annak oka az, hogy az ember bukott lény, alárendelte magát a személytelen realitásnak, az exteriorizációnak, az elidegenedésnek.

 

A kollektív személyek, a személyfölötti személyek az ember személyéhez képest csupán illúziók, a külsőbe vetés és az objektiváció termékei. Nincsenek objektív személyek, csak szubjektív személyek vannak. Bizonyos értelemben egy kutya és egy macska inkább személy, inkább elnyeri az örök életet, mint a nemzet, a társadalom, az állam, a világegész.

 

Az értékek perszonalista átértékelése szerint erkölcstelen minden, amit nem a konkrét emberhez és annak létezéséhez fűződő viszony, hanem kizárólag az „általánoshoz”, a társadalomhoz, a nemzethez, az államhoz, az elvont eszméhez, az elvont jóhoz, a morális és logikai törvényhez fűződő viszony határoz meg. Az „általános” törvényéből kihullott emberek a valóban erkölcsös emberek, az erkölcstelenek azok, akik alávetik magukat az „általános” törvényének, akiket determinál a társadalmi köznapiság.

 

A humanizmus dialektikus mozzanatot jelent az emberi személy feltárásában. A humanizmus tévedése korántsem az, amit az orosz vallásfilozófiában gyakran hangoztattak, hogy tudniillik túlságosan is az embert állította és az emberistenség útjára ösztökélt, hanem az, hogy nem elegendő módon, nem teljes mértékben állította az embert, nem garantálhatta az ember függetlenségét a világtól, és annak veszélyét hordozta magában, hogy az ember a társadalom és a természet fogságába kerül. Az emberi személy képe nemcsak az ember, de Isten képe is. Itt rejlik az ember minden talánya és titka. Az istenemberség titka ez -racionálisan kifejezhetetlen paradoxon. A személy csak akkor emberi személy, ha istenemberi személy. Az emberi személy szabadsága és függetlensége a tárgyi világtól nem más, mint az ő istenembersége.

 

Az embernek két természete van, két világ keresztezi egymást benne. A kép, amelyet magában hordoz, egyaránt emberi és isteni, és annak mértékében emberi kép, ahogyan megvalósítja Isten képét. Az embernek ez az igazsága nem találkozik teljesen a dogmatikai formulákkal, túlmutat rajtuk. Egzisztenciális szellemi tapasztalatból származik, és e tapasztalat fogalmakban nem fejezhető ki, csak szimbólumokban. Az, hogy az ember Isten képét hordozza magában és ezáltal lesz emberré - szimbólum, nem lehet rá fogalmat kimunkálni, az isten-emberség ellentmondást jelent a gondolkodás számára, mely vagy a monizmus, vagy a dualizmus felé hajlik. (...) Isten képe szimbolikus kifejezés, és ha fogalommá alakul át, leküzdhetetlen akadályokba ütközik.

 

A személy kommunitárius, csak az személy, aki másokkal közösségkapcsolatban áll, közös velük. (...) Az emberre rabság leselkedik, amikor az önmegvalósítás útjain halad. Erőszakos szocializációnak van kitéve, holott az emberi személynek szabad közösségben, szabadságon és szereteten alapuló kommunitárius viszonyban kell élnie. És az objekti,váció útjain az emberre leselkedő legnagyobb veszély az automatizmus veszélye. Minden, ami mechanikus, ami automatikus az emberben, az nem személyes, az személytelen, ellentétes a személy képével. Isten képe összeütközik a mechanizmus, az automata képével. Vagy isten-emberség, vagy automata-emberség, gép-emberség.

 

A személy szorosan kapcsolódik a jellemhez.  (...) A jellem az, amikor úrrá leszünk önmagunk felett, megszabadulunk önmagunk rabságából, és ezáltal felszabadulhatunk a környező világ rabsága alól is. A jellem mindenekelőtt a környezettel kapcsolatban nyilvánul meg. A temperamentum természeti adottság, a jellemet viszont ki kell vívni, meg kell érte küzdeni, a jellem feltételezi a szabadságot. A személy jelleme, amely mindig a függetlenséget jelenti, nem más, mint a személy koncentráltsága és a szabadságnak a személyre jellemzően elnyert formája.

 

A szabadságot nem az ember jogaként kell deklarálni, hanem kötelezettségeként, az ember kötelességeként, hogy személy legyen, hogy bizonyítsa a személy jellemének erejét.

 

Az önmagára ébredt személy a belső hangra hallgat, és csakis neki engedelmeskedik, külső hangok előtt nem hajlik meg. A legnagyobbak mindig kizárólag a belső hangra hallgattak, megtagadták a konformizmust a világgal szemben.

 

Az emberi gondolkodás és az emberi képzelet hajlamos a hiposztazálásra, az erők és a minőségek megszemélyesítésére. Ezzel függ össze a népek életében tapasztalható mítoszteremtő folyamat. A mítoszteremtő megszemélyesítés gyakran hamis, illuzórikus, és az ember rabságát rögzíti. Az egyedül igazi hiposztazálás magának az emberi lénynek a hiposztazálása, személyként való felfogása. Az ember felruházása a személy értékeivel az emberről szóló igazi, reális mítosz. Képzelőerőt is igényel ez a mítosz, amely szerint az ember nem rész, nem partikuláris, hiszen ő az Egy képe és az univerzum. (...) Isten megismerése megszemélyesítést jelent - Isten személyként való felfogását, és ehhez képzelőerőre van szükség. (...) Isten nem elvont eszme, nem elvont lét, amelyet az elvont gondolkodás kategóriái dolgoztak ki — Isten lény, személy. Az ateizmus Isten ellen lényegében mint elvont lét, elvont eszme, elvont lényeg ellen irányult, és megvolt a maga igazsága.

 

A XIX. században olyan emberek vetették fel igen élesen a személy problémáját, mint Dosztojevszkij, Kierke-gaard, Nietzsche, Ibsen, akik fellázadtak az „általános” hatalma, a racionális filozófia túlereje ellen.

 

Nincs személy transzcendens nélkül. A személy szembetalálja magát a transzcendenssel, és önmaga megvalósításakor transzcendál. Éppen rá mélységesen jellemző a szorongás és a sóvárgás. Az ember úgy érzi, feneketlen mélység tátong alatta, és különösen éles ez az érzés az emberben mint személyben, aki már elszakadt az ősi kollektivitástól. (...) A szorongást nem az empirikus veszély kelti, hanem a lét és a nemlét titka, a transzcendens szakadék, az ismeretlen. A halál nemcsak félelmet kelt a még az empirikus, mindennapi világban lejátszódó esemény láttán, de szorongást is ébreszt a transzcendens előtt.

 

Természetesen mindennek, ami halandó, meg kell halnia. Ám a személy halhatatlan, egyedül a személy halhatatlan, az örökkévalóság számára teremtetett. A halál a személy sorsában a legnagyobb paradoxon. A személy nem változtatható dologgá, az ember dologgá változása, amit halálnak nevezünk, nem terjeszthető ki a személyre. A halál a szakítás élményét jelenti a személy sorsában: megszakadnak közléskapcsolatai a világgal. A halállal nem a személy belső létezése szakad meg, hanem a személy számára nem létezik többé a világ, a másik, akihez útja során mindig kilépett önmagából. Mindegy, hogy én tűnök-e el a világ számára, vagy a világ az én számomra. (...) Amikor Krisztussal kapcsolom össze az ember halhatatlanságát, korántsem akarom azt állítani, hogy kizárólag azok számára van halhatatlanság, akik tudatosan hisznek Krisztusban. Mélyebb a probléma. Krisztus azok számára is létezik, akik nem hisznek benne.

 

Senki sem lehet a gonosz megtestesülése és megszemélyesítése, mindig csak részleges benne a gonosz. Ezért nem hozhatunk végleges ítéletet senkiről. Ez a büntetés elvének is korlátot szab. Az ember elkövethet bűnt, de az ember mint a teljességet jelentő személy nem lehet bűnöző, nem szabad vele a bűn megtestesüléseként bánni, személy marad, Isten képe lakozik benne.

 

Az emberben lakozó személy nem szocializálható. Az ember szocializációja csak részleges, nem érinti a személy mélységét, lelki ismeretét, az élet forrásához fűződő viszonyát. Amennyiben a szocializáció a lét mélységébe, a szellemi életbe hatol, akkor győzedelmeskedik a das Man [akárki], a társadalmi köznapiság, az átlagos-közös zsarnoksága a személyes-individuális felett. Ezért a társadalom szervezetének a személy princípiumát kell vallania, így nem engedi meg az ember belső életének szocializálását. A személyt nem lehet úgy tekinteni, mint aki a „közjó” szolgálatának jegyében áll. A közjó számos zsarnokságot és rabságot leplezett. Aki a közjót szolgálja - azaz önálló léttel nem rendelkező dolgot -, csupán erőtlenül, redukáltan, elvontan szolgálja felebarátja, minden konkrét lény javát. Ez csupán annyit jelent, hogy az objektivált világban az ember matematikai számként szerepel.

megosztás
Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit...

Az ősvalami és az én


A Homo sapiens eddigi létezésének 97%-át szó szerint „közösségi lény”-ként töltötte: időszámításunk kezdete előtt ugyanis még nem volt éles határ „én” és „mi” között. A mai értelemben vett egyedi lélek mindössze kétezer éves találmány: a keresztény legenda szerint Jézus hozta le az égből pünkösdkor, és adta oda az embereknek, hogy végre saját maguk viseljék a felelősséget a dolgaikért. Gyakorlatilag azóta van önálló személyiségünk.

Az emberi lélek összetettségét, bonyolultságát sokáig csak a művészet volt képes megmutatni. Mind a középkori teológia, mind a humanista tudomány rosszul közelített: az előbbi szembeállította a testet és a lelket, az utóbbi pedig a lélek helyett inkább a tudatra koncentrált. Közös vonásuk, hogy azt hitték, mindent tudnak az emberről. Először a romantika mondta ki nyíltan, hogy a lélek mély titkaihoz kizárólag a művészet fér hozzá. Innét már nem kellett sokat várni, hogy a tudomány is bemerészkedjen ezekre a sötét, ismeretlen területekre.

1923-ban „Az ősvalami és az én” címmel jelent meg Sigmund Freud nagy hatású könyve. A német orvos megmagyarázhatatlannak tűnő lelki jelenségeket kutatott, épp olyanokat, amelyek Kosztolányi Dezső novelláiban is megjelennek: Miért képtelen fogalmazást írni az apjáról egy kitűnő tanuló? Miért zokog egy kissrác, miután az apja a becenevén szólítja? Freud szerint ilyen (látszólag) jelentéktelen kérdésekkel kerülhetünk közelebb a lélek mélységeihez. A legfontosabb folyamatok ugyanis nem a tudatban zajlanak, hanem alatta, az „ősvalami”-ben.


Freud ábrája jól szemlélteti az összefüggéseket. Az „ősvalami”-vel kezdődik minden, ott gyűlik össze az ember lelki energiája. Az „ősvalami” csupa vágy és szenvedély. Hihetetlen erő van benne, ugyanakkor teljesen formátlan, így nem képes kapcsolatba lépni a külvilággal. Ha tudatosan akar létezni, meg kell formálnia az „én”-t.  Freud szerint az ember lelki egészsége attól függ, mennyire rendezett ennek az „énnek” és az „ősvalaminek” a viszonya. Pszichoanalitikus kezelései a felnőttek lelki problémáinak forrását is mindig a gyermekkorban, a szülő-gyermek kapcsolatban keresték.

Az apa mint isten


A lelki fejlődés korai szakaszában lezajló folyamat kísértetiesen hasonlít az ősi teremtéstörténetekhez. A mítoszok szerint az idők kezdetén az ősök a káoszból kozmoszt teremtettek. Később a törzsek ezeket az ősöket tisztelték istenként (ős + ten = isten). Freud szerint hasonló „isteni beavatkozás” nyomán lesz az „ősvalamiből” (káosz) „én” (kozmosz). A gyermekkor világteremtő istene nem más, mint az apa. Az „én” az apát „lemásolva” formálódik - ezt Kosztolányi Fürdés című novellájában Jancsi fürdőnadrágja jelképezi, amely színre és formára is azonos az apjáéval - csak éppen kisebb. Freud szerint a gyermek az apát mint ideált (tökéletes képet) „veszi fel” magába, és folyamatosan ehhez mint „felettes énhez” méri magát. Később ezt az ideált örökíti tovább az iskola (s benne a tanár mint az apa képviselője), a vallás (benne a „tisztelendő atya”) illetve ezerféle tekintélyelvű társadalmi intézmény (például a „hivatal” A kulcs című novellában).


A „felettes én” és az „ősvalami” állandó harcban állnak, hiszen az egyik a külső szabályokat, másik a belső vágyakat képviseli. Ezek összeütközése okozza a gyermeki lét legmélyebb konfliktusait. Kosztolányi nagyszerű érzékkel választja ki az igazán drámai mozzanatokat: a tizenkét éves Palinak dicsőítő fogalmazást kell írnia nemtörődöm apjáról (Házi dolgozat), a tíz éves Pisti először látja meg imádott apját mint szolgalelkű alkalmazottat (A kulcs).

Pali gyötrődése sokat elárul a tudatalatti működéséről. A tanára előre lediktálta a házi dolgozat vázlatát, amelynek utolsó pontja: „Mivel tartozunk az édesapánknak?” Ezzel gyakorlatilag arra programozta be Pali felettes énjét, hogy kizárólag pozitív képet adjon az apáról. Arról az apáról, aki este tizenegykor még a társalgóban szivarozik a barátaival, és eszébe sem jut benézni fia szobájába. Pali órák óta ül a papír felett, és egy sort sem írt még - azonban (bizonyos értelemben) már készen van a dolgozat. A piszkozat ugyanis tele van az „ősvalami” többé-kevésbé formátlan megnyilvánulásaival. A címet („Édesapám”) többször áthúzta, „mintegy megsemmisítette”, a lapot indulatának és gyötrődésének szimbólumaival (kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel) szórta tele. S mind közül legbeszédesebb az, hogy a lapra ejtett pacát valami négylábú állattá egészítette ki. Ugyanígy működik a pszichológusok egyik fontos eszköze, a Rorschach-teszt: az alanynak tintafoltokat mutatnak, s arra kérik, hogy mondja ki, mit lát bele a véletlenszerű alakzatokba. Sok mindent elárulnak az „ősvalamiről” ezek a képzettársítások. Kosztolányi elbeszélői tehetségének köszönhetően nem kell pszichológusnak lennünk, hogy megfejtsük, mit üzen Pali tudatalattija: „Apám egy állat.”

Látván a fiú belső vívódását, az elbeszélő felidézi magában saját gyermekkorát, különösen a családi ebédeket, amelyeken az apja taszító bizalmatlansággal szagolta meg a hitvese által elé tett húst. A fiú ilyenkor a szobájába szaladt és üvöltözött, hogy ne hallja „rémes gondolatait”. Freud megdöbbentette a tudományos világot, amikor kihangosította ezeket a rémes gondolatokat. Oidipusz-konfliktusnak nevezte azt a mély, belső késztetést, amelyben a fiúk az istenként tisztelt apa halálát kívánják. Nem véletlenül Oidipusz: a görög mitológia gyakori témája az apagyilkosság (Kronosz, Zeusz, Oidipusz és Haimón), ugyanis a pogány időkben az ember csak az istenektől való elfordulás árán válhatott önálló indivíduummá.

Pali azonban nem görög hős. Nem azzal válik felnőtté, hogy megöli az apját, hanem azzal, hogy megtanul szépeket hazudni róla. Ezzel azonban nem oldódik meg a lelki konfliktus, csak elrejtőzik. Freud „elfojtásnak” nevezi azt a jelenséget, amikor az ember a szőnyeg alá söpri a megoldatlan problémát. Az elfojtás azonban nagyon veszélyes, ugyanis a feszültség csak látszólag szűnik meg: felsokszorozódik a tudatalattiban, és egy váratlan pillanatban elemi erővel tör felszínre. Az ember ilyenkor akár iszonyatos dolgokra is képes: az apa játék közben vízbe öli a fiát (Fürdés), a szolgálólány leszúrja alvó gazdasszonyát (Édes Anna), a rendmániás férj fejbe lövi a feleségét, aki elmozdított egy karosszéket a helyéről (Rend).

A bálvány leomlik


Freud azt írja a felettes énről, hogy „az énhez való viszonya nem merül ki abban az intésben, hogy légy olyan, mint az apád, hanem magában foglalja a tilalmat is, hogy olyannak nem szabad lenned, mint az apád, vagy nem szabad mindazt tenned, amit ő tesz, vannak dolgok, amelyek csak az apát illetik.”

A kis Takács Pisti felettes énje számára az apja munkahelye „rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”, ahová neki sosem szabad belépnie, mert „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Ennél bővebb indoklást nem kap, a valódi okot gondosan rejtegetik előle a szülők. Az apja ugyanis kettős életet él: nagyon különböző státusban van szülőként és alkalmazottként. Az előbbi délceg, szigorú apa-figura, igazi ideál - az utóbbi viszont egy jelentéktelen, megtört, megfélemlített szolga.

A novellának már a címe is szimbolikus: Pisti nem csak a kamrának, hanem a felnőttségnek a kulcsát is megszerzi a „rengeteg épületben”. Éppen úgy téved el a hivatalban, mint a beavatástörténetek hősei az erdőben, pusztában - vagy önmaguk lelkében. Összezavarva, pityeregve támolyog ki a kapun, miután a szeme előtt dőlt le a bálvány, omlott össze az apjáról kialakult kép. A mindig szigorú Takács szolga módon igazította véleményét a főnökhöz: iparkodó, szorgalmas gyermeknek mondta a fiát, és „Pistukám”-nak szólította - életében először.

A bosszúálló isten


A bálvánnyá kövült apa-figurákhoz vegyes érzelmekkel viszonyulnak a fiúk. Kosztolányi saját élményei jelennek meg az ilyen szélsőséges megfogalmazásokban:

„Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam...” (Házi dolgozat)
„Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.” (Fürdés)

Ha az imádat és gyűlölet extrém skáláján mozog az apa-fiú kapcsolat, akkor hogyan lehet egyáltalán megőrülés nélkül átvészelni a gyerekkort? Elsősorban: az anya szeretetében és lelki biztonságában. A Fürdés című novellában jól látható, mennyit jelent a tizenegy éves fiú számára az anyai gondoskodás. Amikor Suhajda még a nyaraláson is az iskolai eredményekkel terrorizálta Jancsit, a fiú „védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott.” Az asszony erélyesen védte őt szóval és testtel is: „De tanul - szólt az anya, s a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta. - Te pedig megbocsátasz neki” - utasította a férjét. A partra induló hálás fiú még gyorsan odaszaladt az anyjához, „fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra.”

Azonban éppen ez lett a veszte. Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit, hogy azt érezhesse, van hatalma felette:

Suhajdában a jó érzéstől ingerkedő, játékos kedv ébredt.
- Gyáva vagy, barátom.
- Nem.
Máris megragadta a fiát, két karjába nyalábolta, s belevetette a vízbe. (...)
- Rossz? - kérdezte az apja.
- Nem.
- Akkor még egyszer.

A tragédiát nem a dobás okozta, hanem a célzás. Suhajda tudata dobott - de a tudatalattija célzott. Ezért repült Jancsi a cölöpök felé. Az „ősvalamiből” itt szakadt ki minden nyomorúság, megaláztatás, önvád, kisebbségi érzés, amely a jelentéktelen hivatalnok életét megkeserítette. 

Kosztolányi novellái művészi nyelven fogalmazzák meg és drámai felszültséggel telítik azokat a jelenségeket, amelyekkel Freud a lélekelemzés során foglalkozott. Kosztolányi ismerte és figyelemmel kísérte a hazai pszichoanalízis indulását. Az „ősvalami” kifejezés is neki köszönhető, ő fordította így a német „es” névmást. Később azonban a tudományos szakirodalomban a (többek szerint pontatlan) „ösztön-én” kifejezés honosodott meg.

 

Források:

Bíró Judit, Csepeli György: Szülőgyilkosságok: történeti, kulturális társadalomlélektani elemzés – link

Freid, Sigmund: Az ősvalami és az én – link

Kelemen Péter: Utalások, célzások, ákombákomok (Szövegszintek és jelentésrétegek Kosztolányi Dezső Fürdés című elbeszélésében) - link

Kosztolányi Dezső: A kulcs – link

Kosztolányi Dezső: Édes Anna – link

Kosztolányi Dezső: Fürdés - link

Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat – link

Kosztolányi Dezső: Rend - link

Lengyel András: Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása – link

Lengyel András: Nietzsche, Freud, Kosztolányi - link

Pléh Csaba: A lélektan története – link

Schöpflin Aladár: Kosztolányi Dezső novellái – link

Vasy Géza: Kosztolányi Dezső: A kulcs - link

Whitebook, Joel: Kritikai elmélet és pszichoanalízis: Marx és Freud összekapcsolása – link

megosztás
A 11.A osztály diákjai szóbeli és írásbeli vizsgákon adnak számot korábbi tételekből. Az alábbi táblázatok segítenek a felkészülésben és az értékelésben. (A "vázlat" oszlop az elégséges szint, a "háttér" a közepes/jó, a "kérdések" pedig a jeles.)

A címekre kattintva letölthető a táblázat Word dokumentum formájában. (Nagyobb kép megjelenítéséhez használd a jobb klikk + "Kép megnyitása új lapon" lehetőséget.)

 

Petőfi Sándor: Az apostol

Források (kattints a linkre):

cikk: http://irodalom.net/cikk/45
a mű rövidített szövege:  http://irodalom.net/cikk/10

audio: https://www.dropbox.com/s/6nx2jecw8h1xucz/Pet%C5%91fi%20Az%20apostol%20hang.mp3?dl=0

Arany János: A walesi bárdok

Források (kattints a linkre):

cikk: http://irodalom.net/cikk/14

audio: https://www.dropbox.com/s/yy31co1jf3fxi5j/Arany%20A%20walesi%20b%C3%A1rdok.mp3?dl=0

megosztás
Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki ujra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!

Számunkra meglepőnek tűnhet a száz évvel ezelőtti ember háborúhoz való viszonya. Döbbenten nézzük a korabeli képeket, amelyeken lelkes hozzátartozók búcsúzkodnak a frontra induló katonáktól. Egész Európa meg volt győződve arról, hogy a "nagy háború" majd rendet tesz a világban.

Ebben a közhangulatban súlyos hazafiatlanságnak számított, ha valaki (pláne, ha egy olyan ismert személyiség, mint Babits) nyíltan felszólalt a háború ellen. A Fortissimo című vers miatt számos támadás érte a költőt, nem csak a hazafiak, de az egyház részéről is.

A vers címe zenei kifejezés, jelentése "leghangosabban". Ami a kottában a zenekarnak szól, az a vers címében a megszólítottaknak, a háború igazi veszteseinek.

megosztás
"Ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását..." (Dosztojevszkij)

 

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

(…)

MEFISZTÓ
Ó, földöntúli gyönyörűség!
Heverni harmatos hegy éji hűsén,
eget-földet vonaglón átölelni,
magadban kéjesen megistenülni,
a föld öléig ős vággyal hatolni,
a Hat Nap művivel egy testbe forrni,
s nagy bőszen, nem tudom, mi kéjt szerezni,
majd örömittasan a mindenségbe veszni,
hogy elfeledd a földi port,
s végül a nagy szent intuiciót
(bizonyos mozdulattal)
- nem mondhatom, mint - befejezni.

 

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (részlet)

 

- Nem mindennap keres, igaz?

Szonya most még kínosabb zavarba esett, mint az előbb, megint arcába szökött a vér.

- Nem - nyögte keserves erőlködéssel.

- Polenyka, persze, ugyanerre az útra kerül - csattant fel a másik.

- Nem, nem, az nem lehet! Nem lehet! - jajdult fel kétségbeesetten a lány, mint akit késsel megsebeztek.

- Az Isten... az Isten nem enged ilyen szörnyűséget!

- Éppen eleget megenged.

- Nem, nem, őt megvédi! Isten megvédi! - hajtogatta Szonya félig önkívületben.

- És ha az az Isten nincs is? - mondta Raszkolnyikov valami gonosz kárörömmel, és elnevette magát, úgy nézett rá.

Szonya arca iszonyúan eltorzult, görcsös rángás futott át rajta, valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán, kimondhatatlan szemrehányással nézett a fiatalemberre, keservesen felzokogott, és két kezébe temette az arcát.

- Azt mondja, Katyerina Ivanovnának elborult az elméje, de hiszen a magáé se ép - folytatta a látogató egy percnyi hallgatás után.

Eltelt vagy öt perc. Fel-alá járkált a szobában, szótlanul, és nem pillantott a lányra. De aztán odament hozzá, szeme villogott. Megfogta a két vállát, és egyenesen a könnyes arcába nézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete, szája erősen remegett... Hirtelen mélyen lehajolt, leborult előtte, és megcsókolta a lábát. Szonya rémülten hátrahőkölt, mintha egy tébolyodott érintette volna. Raszkolnyikov valóban úgy nézett rá, mint az őrült.

- Mi az, mit csinál? Énelőttem! - mormogta elfehéredve, szíve elszorult és sajgott, sajgott.

De Raszkolnyikov rögtön felállt.

- Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le - mondta szinte vadul, és az ablakhoz ment. - Ide hallgass - folytatta egy perccel később, visszamenve hozzá -, most az előbb mondtam egy mocskosszájúnak, hogy a kisujjaddal sem ér fel... és hogy a testvéremet megtiszteltem, amikor ma melléd ültettem...

- Jaj, hogy mondhatta ezt! Előtte mondta? - kiáltott fel ijedten Szonya. - Tisztesség mellettem ülni! Hisz én... becstelen vagyok! És nagy, igen nagy bűnös! Ó, hogy mondhatott ilyet!

- Nem a becstelenségedért és a bűneidért mondtam, hanem a sok szenvedésedért. Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz - folytatta majdnem rajongással Raszkolnyikov -, kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz? Azt mondd meg végre - követelte majdnem őrjöngve -, hogy fér össze benned ez a gyalázat, aljasság egészen ellentétes, szent érzésekkel?! Hisz akkor már jobb, ezerszer jobb és okosabb lett volna a vízbe ugrani és végezni, egy csapásra!

- És velük mi lesz? - kérdezte Szonya halkan, fájdalmasan, de csodálkozni nem csodálkozott.

Raszkolnyikov megütközve nézett rá.

- Sokat imádkozol Istenhez, Szonya?

(…)

Mellette állt, és várta, hogy feleljen. Szonya hallgatott.

- Hová lennék Isten nélkül? - suttogta aztán energikusan, szapora szóval. Rávillantotta a szemét, keményen megszorította a kezét.

„Persze hogy úgy van!” - gondolta ő magában.

- És mit ad neked ezért az Isten? - tapogatózott tovább.

Szonya sokáig nem szólt, mintha nem tudna megszólalni. Gyenge kis melle csak úgy hullámzott.

- Hallgasson! Ne faggasson! Nem méltó rá! - kiáltott fel, és szigorúan, haragosan nézett rá.

„Igen, igen, úgy van!” - hajtogatta Raszkolnyikov magában konokul.

- Mindent megad! - suttogta Szonya hevesen, és lesütötte a szemét.

„Hát ez a válasz! Itt a magyarázat!” - döntötte el magában a fiatalember, és mohó kíváncsisággal vizsgálta.

Egészen új és különös, majdnem fájó érzéssel fürkészte a sápadt, sovány, szabálytalan arcocskát, a szelíd kék szemet, amely úgy tud szikrázni, olyan erős tűzzel, a törékeny testét, amely még most is haragtól, méltatlankodástól remeg, és mennél tovább nézte, annál különösebbnek, szinte hihetetlennek tetszett előtte. „Téboly! Vallási téboly!” - állapította meg.

Egy könyv feküdt a komódon, valahányszor elment mellette, oda vagy vissza, mindig látta.

Most felvette, belenézett. Az Újszövetség volt, orosz nyelven. Régi, sokat forgatott, bőrkötésű könyv.

- Ezt hol szerezted? - kérdezte hangosan, a szoba túlsó végéből. Szonya még mindig ott állt egy helyben, az asztaltól vagy három lépésre.

- Kaptam valakitől - felelte végre, de valahogy kelletlenül, és rá se pillantott.

- Kitől?

- Lizaveta hozta, kértem.

„Lizaveta! De különös!” - gondolta Raszkolnyikov, és percről percre furcsábbnak, csodálatosabbnak tetszett előtte az egész lány. A gyertyához vitte a könyvet, és lapozgatni kezdte.

- Lázár feltámasztása hol van? - kérdezte hirtelen.

Szonya makacsul lesütötte a szemét, nem felelt. Félig elfordult az asztaltól.

- Lázár feltámasztása hol van? Keresd meg nekem, Szonya.

A lány ránézett a szeme sarkából.

- Ne ott keresse... a negyedik Evangéliumban van - súgta szigorú hangon, de nem mozdult.

- Keresd meg, és olvasd fel nekem - mondta Raszkolnyikov, és leült, az asztalra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, és tekintetét elfordítva, komoran várta a felolvasást.

„Három hét múlva, isten tudja, hol lesztek, talán én is veletek leszek, ha ugyan még rosszabb helyre nem kerülök addigra” - mormogta magában.

Szonya most odament az asztalhoz, még tétovázott, bizalmatlanul fogadta Raszkolnyikov furcsa kérését, de azért elvette tőle a könyvet.

- Miért? Sohase olvasta? - kérdezte, és gyanakvó szemmel nézett rá. Hangja mind szigorúbb

lett.

- Az régen volt... iskolás koromban. Olvasd!

- A templomban se hallotta?

- Én... nem járok... Te igen?

- N-nem - suttogta a lány.

Raszkolnyikov gúnyosan elmosolyodott.

- Értem... Szóval, holnap az apád temetésére se jössz el?

- Elmegyek... A múlt héten is voltam... gyászmisét mondattam.

- Kiért?

- Lizavetáért. Baltával agyonütötték.

Raszkolnyikov idegei pattanásig feszültek erre a szóra, szédülés környékezte.

- Barátkoztál Lizavetával?

- Igen... Tiszta szívű volt... eljött hozzám... nagy néha... Tilos volt neki. Együtt olvastunk... beszélgettünk. Ő meglátja az Istent.

Furcsa volt bibliai szavakat hallani a szájából. No meg az is: titkon találkoztak Lizavetával, és mind a kettő - vallási őrült!

„Vigyázz! Meg te is az leszel! Ragadós!” - gondolta, és követelőzve, ingerülten kiáltott rá:

- Olvass!

Szonya még mindig tétovázott. Szíve vadul vert. Miért, miért nem, de félt ettől a felolvasástól. A látogató pedig szinte kínos részvéttel nézte a „szerencsétlen őrültet”.

- Minek az magának? Úgyse hisz, igaz? - suttogta, és elfulladt a hangja.

- Olvasd! Akarom! - követelőzött Raszkolnyikov. - Lizavetának is olvastad!

A lány végre fellapozta a könyvet, megkereste a helyet. Keze remegett, hangja elakadt. Kétszer is nekifogott, de az első szót se tudta kimondani.

- „Vala pedig egy beteg, Lázár, Bethániából...” - idáig jutott végre nagy erőlködéssel, de a harmadik szónál hirtelen elcsuklott és megszakadt a hangja, mint a túlfeszített húr. Lélegzete kifogyott, melle elszorult.

Raszkolnyikov sejtette, miért szánja rá magát oly nehezen, de mennél inkább megértette ezt, annál kíméletlenebbül, ingerültebben követelte az olvasást. Nagyon is megértette, hogy nehezére esik kiszolgáltatni, felfedni ezt a legbelső sajátját. Tudta, hogy ezekben az érzéseiben van a titka már réges-régen, talán már serdülőkora óta, amikor még otthon élt, boldogtalan apja és a bánattól megzavarodott nevelőanyja mellett, éhes gyerekek, szitkok és keserű szemrehányások között. De most azt is megértette, bizonyosan tudta, hogy ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását, hogy ő hallja, és éppen most hallja - „lesz, ami lesz!” Kiolvasta a szeméből, megérezte lázas felindultságából... Látta, hogy erőt vesz magán, leküzdi torkában a görcsöt, amely a vers elején még elnémította, és tovább olvassa János evangéliumának tizenegyedik fejezetét. Eljutott a 19. versig:

- „És a zsidók közül sokan mentek vala Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket az ő testvérük felől. Mártha azért, amint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne Mária pedig otthon ül vala. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.”

Itt újra megállt. Szégyellte magát, mert érezte, hogy megint remeg, és mindjárt elakad a hangja...

- „Monda neki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki...”

És Szonya, noha fájt neki minden lélegzetvétel, mégis tisztán, szilárd hangon mondta tovább, mintha gyülekezetben hirdetné:

- „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala.”

Már-már megállt, Raszkolnyikovra akart nézni, de leküzdötte ezt a kívánságát, és tovább olvasott. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, és hallgatta, két könyökével az asztalon, tekintetét elfordítva.

Következett a 32. vers:

- „Mária azért, amint odaére, ahol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír, és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében, és igen megrendüle. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus. Mondának azért a zsidók: ímé, mennyire szerette őt! Némelyek pedig mondának közülök: Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?”

Raszkolnyikov most a lány felé fordult, és izgatottan figyelte: igen, úgy van! Egész testében remeg; valóban lázas. Gondolta is, hogy így lesz.

Szonya közeledett a felséges, a megmérhetetlen csoda szavaihoz, és ünnepi elragadtatásba esett. Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömöt zengett, ez adta erejét. A sorok összekuszálódtak előtte, mert szeme elhomályosult, de kívülről tudta a verseket. Az utolsó szavaknál: „Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta...” – mélyebben csengett a hangja, tűzzel, szenvedéllyel éreztette a kétkedést, a hitetlen, vak zsidók oktalan szemrehányását, akik most mindjárt, egy pillanat múlva, mint a villámsújtottak terülnek el a földön, és sírnak, hisznek... „És ő is, igen, ő is ilyen vak és hitetlen, de most meghallja és hívő lesz, igen, igen! Most mindjárt, máris” - biztatta önmagát, és boldog várakozásban remegett. - „Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.”

Erélyesen megnyomta ezt a szót: negyednapos.

- „Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. És mikor ezeket mondá: fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! És kijöve a megholt...”

(A lány hangosan, ünnepélyesen olvasott, és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná):

- „...lábain és kezén kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni. Sokan hivének azért őbenne a zsidók közül, akik Máriához mentek vala, és látták, amiket cselekedett vala.”

Tovább nem olvasott, nem is tudott volna, becsukta a könyvet, és gyorsan felállt a székről.

- Idáig van a Lázár feltámasztása - suttogta gyorsan, keményen, és mozdulatlanul állt, félrefordulva, nem mert, meg valahogy restellt is most a látogatóra pillantani. Lázas remegése még nem szűnt meg. A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett. Így telt el öt perc, vagy talán több is.

- Valamit mondani akartam, azért jöttem - szólalt meg aztán hangosan és homlokát összevonva Raszkolnyikov. Felkelt, és odament hozzá. Tekintete most még ridegebb volt, és szilárd eltökéltséget tükrözött. Szonya némán ráemelte a szemét.

- Szakítottam ma a családommal, anyámmal, húgommal - mondta határozott hangon. – Nem megyek hozzájuk többet. Szakítottam velük.

- És miért? - kérdezte rémülten Szonya. A reggeli találkozás Raszkolnyikov anyjával és testvérhúgával igen nagy hatással volt rá, bár maga se tudta, hogy milyen hatással. A hírre, hogy szakított velük, valósággal elszörnyedt.

- Most hát senkim sincs kívüled, Szonya... Menjünk együtt... Eljöttem hozzád. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!

Szeme villogott. Most Szonya gondolta: „Mintha eszelős volna!”

- Hová mennénk? - kérdezte remegve, és önkéntelenül hátrább húzódott.

- Hát tudom én? Csak azt tudom, hogy egy utunk van, ez bizonyos... de csak ez. Egy a célunk!

Szonya nézte, nézte, és egy szavát se értette. Csak annyit fogott fel, hogy látogatója irtózatosan, mérhetetlenül boldogtalan.

- Nekik hiába beszélsz, nem értik - folytatta Raszkolnyikov -, de én megértettelek. Szükségem van rád, azért jöttem hozzád.

- Nem értem... - suttogta Szonya.

- Később majd megérted. Hát nem ugyanazt tetted te is? Te is áthágtad... át merted hágni... Magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét (hát nem mindegy az?). Élhettél volna szépen, nyugodtan, így meg a Széna téren végzed majd... És nem bírod ezt sokáig, ha magadra maradsz, megháborodol, mint én. Máris félig őrült vagy. Együtt kell hát mennünk, egy úton! Gyerünk!

- De miért? Miért mondja ezt? - Szonyát különös és igen heves izgalom fogta el.

- Hogy miért? Mivel így nem maradhat: azért! Gondolkodj végre komolyan és őszintén, nem elég siránkozni, jajgatni, mint a gyerek, hogy az Isten nem engedi! Mi lesz, ha csakugyan kórházba visznek holnap, mi? Az a féleszű, hektikás asszony nem sokáig húzza, mi lesz akkor a gyerekeivel? Polenyka talán elkerülheti a vesztét? Nem láttál még gyerekeket állni az utcasarkon, akiket koldulni küldött az anyjuk? Én utánajártam, megtudtam, hol, milyen körülmények között élnek ezek az anyák. Ott a gyerek nem marad gyerek. A hétéves már romlott és tolvaj. Pedig, ugye, a gyermekek Jézus képmásai: „Övék az Istennek országa.” Azt parancsolta, hogy szeressük és megbecsüljük őket, mert ők az eljövendő emberiség...

- De hát mit tehetünk, mit tehetünk? - jajgatott Szonya, hisztériásan tördelve kezét.

- Hogy mit? Szétzúzzuk, amit szét kell zúzni... egyszer s mindenkorra, ennyi az egész. És vállaljuk a szenvedést! Mi az? Nem érted? Majd később megérted... Szabadság és hatalom, igen, a fő a hatalom! A remegő teremtmények milliói, az egész hangyaboly! Igen, ez a cél! Vésd eszedbe! Ezt adom útravalóul neked. Lehet, hogy utoljára találkozunk. Ha nem jövök el holnap, úgyis megtudsz mindent, és akkor gondolj majd arra, amit most mondtam. Később, évek múltán, az életed során talán ráébredsz, mit jelentett. De ha eljövök holnap, akkor megmondom neked, ki ölte meg Lizavetát. Isten áldjon!

Szonya összerázkódott ijedtében, remegés fogta el.

- Hát tudja, hogy ki ölte meg? - kérdezte rémületében dermedten, és kimeredt szemmel bámult rá.

- Tudom, és meg is mondom... neked, csak neked! Téged választottalak. Nem a bocsánatodért jövök, egyszerűen csak megmondom. Már régen kiválasztottalak, már amikor apád beszélt rólad, és Lizaveta még élt, már akkor elhatároztam, hogy te leszel az, akinek megmondom. Isten áldjon. Kezet ne nyújts. Holnap!

megosztás
Sajnos, nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel. Ez az utolsó esélyed, utána már nem fordulhatsz vissza. Ha a kék pirulát választod, a játéknak vége. Felébredsz az ágyadban, hiszel, amit hinni akarsz. Ha a pirosat...

1. Isten halott

Egészen a múlt századig a nyugati világ szellemi energiáit a hit éltette. Krisztus előtt a természeti vallások, a középkorban a kereszténység, az újkorban pedig a humanizmus biztosította azt a megnyugtató érzést, hogy: van értelme az emberi létnek. A XX. századra a humanizmus is válságba jutott, s ezzel megszűnt minden igazodási pont. Az érzékeny látnok, Friedrich Nietzsche így összegezte a jelenséget: "Isten halott", ami nagyjából ennyit jelent: nincs többé közös világrend, nincs többé üdvözítő eszme. Persze az átlagember ezt még nem érezte, mert a század elején még élt és virult a két hamis bálvány: a polgári rend és a nemzeti eszme. A világháborúk hozták a megdöbbenést és kiábrándulást.

 

2. Válság

Nincs ember, akit ne rázna meg a lét értelmetlenségének felismerése. Van, akit nihilizmusba taszít, a "minden mindegy" állapotába (pl. Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma), amelynek vége gyakran öngyilkosság.

Van, aki fanatikusan kapaszkodik megváltónak hitt eszmékbe (vallási/politikai szekták a mormonoktól a neonácikig). Van, aki az anyagiakban (pénz, jólét) véli megtalálni a lét értelmét, s van, aki az anyagban (alkohol-, drog-, szexfüggőség).
De ezek mind hamis istenek.

Az egzisztencialista filozófia józan, vállalható megközelítést ad, amelynek legelső lépése az, hogy a válságot nem elkerülni kell, hanem megélni.

 

3. Belevetés

A Mátrix című filmben Morpheus kétféle kapszulát ajánl fel Neonak. A kék kapszula: visszatérés a "langyos mocsárba", a piros pedig a rettentő igazság leleplezése, a hazug szimulációból való kilépés lehetősége.

 

 

Az egzisztencialista gondolkodó vállalja a piros pirulát - még ha iszonyúan fáj is a felismerés, hogy nem az ember az univerzum közepe. A világot nem nekünk készítették, hanem egyszerűen csak bele vagyunk vetve egy számunkra teljesen idegen közegbe, amelyben rideg, kérlelhetetlen törvények uralkodnak.

 

4. Választás

Amikor az ember felismeri a belevetettségét, rögtön "megszűnik a világ magától értetődősége, megszűnnek a sémák, megszűnik a világ otthonossága. A világ belehullik a semmibe." (zanza tv) Ám épp ez adja meg annak a lehetőségét, hogy mostantól valóban jelen legyen a világban. Mégpedig azzal, hogy egzisztenciális középpontot választ. Nem valami külső (erőszakos vagy édesgető) hatásra cselekszik, hanem belső meggyőződése szerint.

"Az ember önmagát alkotja meg, előre rendelve nem létezik, morált választva alkotja meg önmagát." (Sartre)

A tisztességtudó utcalány című Sartre-drámában Lizzie McKay próbál morált választani: nem hajlandó egy ártatlan néger ellen tanúskodni.

 

LIZZIE: Meg akarom mondani az igazat.
FRED: Az igazat! Egy tízdolláros szajha akarja megmondani az igazat. Nincs igazság. Csak fehérek vannak és feketék. Tizenhétezer fehér, húszezer fekete. Itt nem vagyunk New Yorkban, itt nem szabad tréfálni. (...) Egy néger mindig elkövet valamit.
LIZZIE: Ezért még nem fogok egy ártatlan embert bemártani.

 

Alfred Ill, Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darab hőse számára az egzisztenciális középpont a negyvenöt évvel korábban elkövetett bűn lett:

 

ILL: Én már feladtam a harcot.
TANÁR: (csodálkozik) Esküszöm, a félelem elvette az eszét.
ILL: Beláttam, hogy nincs jogom védekezni.
TANÁR: Nincs joga? Ezzel az átkozott vénasszonnyal, ezzel a kiérdemesült szajhával, aki a szemünk láttára szemérmetlenül váltogatja a férjeit, ezzel a lélekkufárral, ezzel szemben?
ILL: Elvégre én indítottam el a lejtőn. Én vagyok a bűnös.
TANÁR: Bűnös?
ILL: Én tettem Klárát azzá, amivé lett. És a magam életét is én formáltam, így lettem, aki vagyok: nyomorúságos, ócska szatócs. Ugyan mit tehetnék én, kedves jó tanár úr? Játsszam az ártatlant?

megosztás
A 11.-es srácok a „brainstorming” nevet adták a sajátos próbaérettséginknek. Természetesen itt nem a vállalati szférában ismert asszociatív-bekiabálós ötletelésről van szó, hanem olyan közös gondolkodásról, amelyet elmélyült egyéni munka előz meg.

Első számú szabály: Ne olvasd el a feladatot!

 

A középszintű írásbeli érettségi gyökeresen más módszert és gondolkodásmódot vár el a diáktól, mint amit a túlzsúfolt kerettanterv előír a tanítási órákra. A szövegalkotási feladatnál a vizsgázó ijesztően egyedül van, mindenféle útmutatás vagy kontroll nélkül kell gondolatokat kipréselni magából. Még el sem olvasta a novellát, már a feladatban ilyen frázisok frusztrálják: „szembe megy az olvasói elvárással”, „tipikusnak nem tekinthető eljárás”, „elszemélytelenedett emberi kapcsolatok groteszk megjelenítése”. Több diák számolt be arról, hogy már az elején begörcsölt: annyira megijesztette a feladat, hogy végig sem olvasta a novellát. Ezt elkerülendő javaslom nekik azt, hogy ne a feladattal kezdjék. Előbb olvassák el figyelmesen a novellát, feltételezve azt, hogy a feladatsort összeállító bizottság nem akart kitolni velük, és egy értékes remekművet adott a kezükbe. Dolgozatunk magja ennek a novellának az értelmezése lesz - s ezt a konkrét feladat elolvasása nélkül is pontosan tudhatjuk.

 

Ha sűrítesz, akkor már értelmezel

 

Szakközépiskolában bizony előfordul, hogy némelyik diák nem 120 ponthoz teszi a lécet, hanem 38-hoz. Részéről a novella "értelmezése” nem több, mint hogy néhány apró változtatást leszámítva szó szerint újraírja a szöveget, és a végén megjegyzi, hogy neki „nagyon tetszett”. Az ilyen munkákra sajnos annyira kevés pont adható, hogy a diáknak utána erőn felül kell tejesítenie a szóbelin a kettesért. Figyelmeztetésem ellenére minden évben vannak, akik  a „CTRL+C/CTRL+V” trükkel próbálkoznak. Részben az ő megmentésük érdekében gyakoroljuk már 11. osztálytól a sűrítés módszerét. Felolvasok nekik egy novellát az óra elején, azután adok tíz percet, hogy a közben készített jegyzeteikből írjanak egy 6-8 mondatos cselekményismertetőt. Ebben akaratlanul is értelmezni kezdenek, hiszen csak így lehet hatékonyan összefoglalni a novellát.  

 

Öt jó kérdés: kész a dolgozat vázlata

 

A cselekményismertető után kérdések megfogalmazását kérem. Akár már a novella hallgatása közben, akár a sűrítéskor felvillanhatnak problémák, amelyek rögzítésével irányt adhatunk az értelmezésnek. Egyetlen gondolatot se szabad veszni hagyni. Érdemes mindent lejegyezni, mert nem lehet tudni, mikor kapcsolódik össze két látszólag távoli információ, vagy mikor ugrik be egy motívum jelentése.

 

Jöhet a feladat

 

Ha már van egy képünk arról, hogyan értelmeznénk a novellát, akkor olvassuk el a bizottság által megfogalmazott feladatot. Ebből további segítséget kaphatunk az értelmezéshez. Érdemes kijegyzetelni a főbb motívumokat, és összevetni az általunk megjelölt hangsúlyokkal. 2013-ban így hangzott a feladat:

 

„Olvassa el és értelmezze Márai Sándor elbeszélését! Értelmezésében fejtse ki, miként járul hozzá az elbeszélés szerkezete, az elbeszélői nézőpont a megjelenített alakok indítékainak, érzelmeinek megértéséhez! Térjen ki arra is, milyen érzelmi változásokat élnek meg a történet szereplői!”

 

Öt kulcsfogalmat emeltünk ki a feladatból, s ezzel gyakorlatilag megadtuk a dolgozat fejezetcímeit:

  • szerkezet
  • elbeszélői nézőpont
  • indítékok
  • érzelmek
  • érzelmi változások

 

 

2018. május 7. Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

 

A fentiek szellemében álltunk neki az írásbeli másnapján az „egy mű értelmezése” feladat megoldásának. Miközben felolvastam a szöveget, a diákok már jegyzeteltek a cselekményismertetőhöz, amelyet aztán 10-12 perc alatt írtak meg. A feladat ismerte nélkül fogalmaztak meg irányadó kérdéseket, majd a leírtak felolvasása és megbeszélése következett. Az alábbiakban ennek „jegyzőkönyve” olvasható. A cselekményismertetőkből név szerint emelem ki azokat a részleteket, amelyekből értelmezés indítható, illetve idézem a felvetett kérdések nyomán kialakult beszélgetéseket is. (Az adott diák kérdései és szó szerint átvett kifejezései mindig idézőjelben vannak.)

 

ELSŐ CSOPORT

 

Gácsi János szerint Guidobaldo rossz ember volt, de aztán Ilona hatására normálisabb lett. Fontosnak tartja a színeket: „ami fekete volt, az fehér lett”. Ilona viselkedésétől „az emberek besokalltak”.

 

„Miért maradt életben nyíllal a testében Ilona hattyúként?”

 

Makovics Máté felhívta a figyelmet arra, hogy a lány hagyta, hogy elvigye Guidobaldo. Máté is a „besokallt” kifejezést használta a gróf lelkiállapotára.

 

„Miért nem tudott sírni Ilona?”

„Miért verte össze Guidobaldo?”

„Miért ölte meg azokat, akik azt kérdezték, mi baja Ilonának?”

 

Ratkai Ádám azt vette észre, hogy bár egyre több haláleset történt, Ilona nem sajnálkozott – „legalábbis kívülről”. Guidobaldo gróf „bevetett mindent”, hogy lássa a nőt megtörni, sírni.

 

 „Miért akarta megtörni Ilonát a gróf?”

„Ha sajnálkozott belülről Ilona, miért nem mutatta ki?”

„Ellene volt az egész palota, kivéve az állatok. Miért?”

Osztálytárs válasza: Mert ő is hattyú volt.

[Fontosnak tartom, hogy Ádám észrevette az emberek és állatok szembeállítását, és hogy elgondolkodott Ilona zárkózottságán.]

 

Koll Bence szerint a grófnak hiányzott, hogy valaki törődjön vele. Egy osztálytárs közbevetette: „De hát vannak gyerekei meg anyja!” Egy másik osztálytárs felelt: „Azokkal hogy ……-n?” [Bár nagy derültség követte a hozzászólást, jeleztem, hogy érdemes ennek kapcsán elgondolkodni törődés és érzékiség kapcsolatán.] Bence azt emelte még ki, hogy Guidobaldót eleinte nem érdekelte, hogy nem sír Ilona. Majd a családi erőszak jelenségét vélte meglátni abban, ahogy a gróf „undorító férj módjára” veri Ilonát.

 

„Miért nem foglalkozott a gróf azzal, hogy a gyerekei halálakor is csak mosolygott Ilona?”

„Mi összefüggés van a hattyú és a lány végtelen mosolygása között?”

„Mi értelme van a nyílnak a mellében, és ahogy elkapja?”

 

Nagy Martin szerint Ilona békességet érzett és adott Guidobaldónak, aki nem értette, miért nem tud sírni a nő.

 

„Miért nincs vége megint*?”

Osztálytárs válasza: Miért ne lenne vége? Elrepül nyugatra: Németországban sokkal jobb az élet, nem verik az asszonyt...

[*Azért „megint”, mert Martin szerint a 20. századi novellák többsége nincs rendesen befejezve – különösen Kosztolányi írásai.]  

 

Nagy Máté fontosnak látja a kapu állását: amikor nagy örömöt élt meg a vár népe, kinyittatta a gróf a kaput, Ilona elvesztése után azonban bezáratta. A vár népe azért utálta a nőt, mert ők nem tudták, hogy a tündérek nem sírnak.

 

„A gróf miért nem tud megértőbb lenni, ha tudja, hogy a tündérek nem sírnak?”

 

Az egyik osztálytárs közbevetése: Leesett, hogy mi a kapu! Amikor boldog a gróf, tárva-nyitva volt. Nincs csaj, nincs kapu.

Másik osztálytárs: Tehát ez Guidobaldo lelke, érzelmei.

Tanár: És mi a vár?

Válasz: Guidobaldo szíve.

Az egyik diák kérdezve mondja: Akkor az a biztonság...?

Tanár: Miért?

Diák válasza: Mert magasak a falak.

 

Hudacsek Pál Péter szerint a feketeség a bánatot jelképezi, s az, hogy a gróf fehérben tért haza, a béke és a szeretet szimbóluma. Már a novella az elején megjelenik az ellentét: a két szín a két lelkiállapot jelzi. Guidobaldo felteszi a nagy kérdést (Sírna-e Ilona, ha a gróf elhagyná?), ami miatt elkezdi megtörni. Pali szerint három próbának veti alá a nőt: féltékenységet akar kelteni benne, elveri, elkergeti. A vár körül szálldogáló Ilona olyan, mint egy kísértet. A novella végén pedig a gróf felhúzatja a kapukat, ami a béke és nyitottság végét jelenti.

 

„Mit szimbolizálnak a színek az elején?”

„Miért szívja magába az összes bánatot, és alakítja át boldogsággá?”

Osztálytárs közbevetése: Érdekes kérdés, de van benne igazság? Nem biztos, hogy átalakította, lehet, hogy csak leszarta.

Pali kérdése: Miért nincs vége?

Osztálytárs válasza: Ennyi erővel sosincs vége.

Másik osztálytárs: Akkor érezzük, hogy vége van, ha azt mondják, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Tanár: Milyen kapcsolat lehet ez a valóságban?

Válasz: A nő szerelmes belé.

Közbevetés: Olyan nincs, hogy valaki mosolyog a temetésen.

Válasz: Kivéve a pap, mert pénzt kap érte.

Tanár: Mi ez a végtelen mosolygás?

Válasz: A lelke. Boldog. Nem tudja, mi az a bánat.

Tanár: Mert mi az a bánat?

Válasz: Hiányérzet, rossz dolog, szomorúság, családtag elvesztése.

Tanár: Ilona nem vesztett el családtagot?

Válasz: Nem derül ki. Magának való, mindennek tud örülni.

Másik válasz: Nem tudja, hogy mit kell csinálni a temetésen.

Tanár: A temetésen KELL gyászolni, sírni?

Válasz: Ajánlott, mert különben megutálnak a családtagjaid.

 

MÁSODIK CSOPORT

 

Kiss Béla egy kérdést szúrt a felolvasás elé: „És ha rossz?” Gyakorlott osztálytársa válaszolt: „Nincs olyan, hogy rossz!” Béla kiemelte, hogy a fürdőző lány a parton hagyta a hattyúruháját. „Eszméletlenül vidám, mosolygós” – így jellemezte Ilonát, akinek mosolygása a gyerekek halála után már sok volt, ezért megverte és „száműzte” őt a gróf.   Hozzátette, hogy amikor megcsalta, kíváncsi volt rá, mit reagál a nő.

 

„Miért ez a címe, hogyan kapcsolódik a műhöz?”

Tanári ötlet: Adjunk más címeket, s ezek tükrében vizsgáljuk meg az eredetit.  

A diákok ötletei: Az elrabolt és az elrabló története, A nyitott várkapu, A hattyúvá változott lány, Fehér hattyú, Egy változás a várban, Élet a grófi birtokon.

Tanár: Amikor címet adsz, fókuszba állítasz valamit, az enyém például: Hattyúdal.

Béla: „Ki vagy mi volt Aldazar?”

Osztálytárs: Tündér vagy angyal... Jó tetteket visz véghez.

Béla: „Miért marad felhúzva a kapu, mikor Ilona bent volt?”

 

Fazekas Tamás szerint Ilona boldogságot hozott a népnek, mert segített felejteni. Azonban ezzel az a gond, hogy nem múltak el a gondok. Olyan volt a nő, mint egy „tárgy, ami elszívja a gondolatokat, de attól a gond megmarad”. „A gróf a szerelmet kereste, de Ilona csak egy embernek tekintette, akinek jobbá teheti az életét azzal, hogy vidámságot hoz neki.” „Talán azért fakult ki szeme, mert tényleg érzett valamit a gróf iránt, mert csalódnia kellett benne és az emberekben.” Guidobaldo „helyettesítette a feleségét Ilonával”. A gróf „minden nőt tárgyiasít, de Ilona emberfeletti – a gróf nem tudja értékelni, hogy van.”

 

„Miért szállt bele Ilona az irányt tévesztett nyílvesszőbe?”

„Miért hagyta, hogy olyan könnyen elvigye a gróf?”

 

Tanár: Azt mondtad, Ilona segített felejteni. Mit?

Tamás: A gróf feleségének halálát

Osztálytárs: Ilona egy elveszett sztarec, aki nem vallja be, hogy az – nem mondja ki, hogy segít, hanem szó nélkül csinálja, mert ez a dolga. Őt minden nap megtalálja egy báró a Dunaparton, s mint egy kurvát, hazaviszik, és hozza a boldogságot.

Másik osztálytárs: Aldazar a Porsche!

Tanár: Ha ez már oly sokszor megtörtént, miért épp ezt az esetet kell elmesélni?

Válasz: Mert ennél már nem lehetne tragikusabb.

Másik válasz: Mert megsebezte.

Újabb ötlet: Énekel a végén, direkt beleszáll a nyílba.

Tanár: Miért lehetett megsebezni?

Válasz: Mert engedte, akarta – mert szerette…

 

Bottyán Bence így fogalmazott: „a gróf partiba vágta a kiscsajt, akit mindenki utált, kivéve Guidobaldo.” Aztán a grófnak is elege lett, és megcsalta, megverte.

 

Tanár: Miért csalta meg?

Válsz: Ez egy próba, teszt.

Tanár: Mikor lett elege Guidobaldonak?

Válsz: Amikor megkérdezte, hogy mi lenne vele nélküle, mosolyogna-e a nő?

Tanár: Ilona azt mondta, hogy nem tud sírni. Hogyan fordította ezt magában Guidobaldo?

Válasz: Úgy, hogy a nő nem szerette.

 

megosztás
"Istenem, mit ér a civilizáció, ha elfelejtettük, amit a legutolsó négereknél is tudnak: megidézni a halottakat..." (Szerb Antal: Utas és holdvilág című regényének részlete, 1937)

Minden nagy, közös motiváció vallásnak nevezhető, mivel követőitől erős hitet vár el, és egy teljes világkép elfogadását. A vallás kozmoszt teremt, s minden, ami rajta kívül van, az a káosz formátlan, idegen birodalma. A kozmosz közepén megnyilatkozik a szent, ott magasodik a világtengely (axis mundi), a csatorna, amelyen fel tud emelkedni (transzcendálni) az ember.

Az alábbi ábrák a három legfontosabb világalkotó elem helyét mutatják meg az egyes vallásokban. Smiley jelzi a „szentet” (a végtelen tökéletességet), szürke vonal az időt, piros nyíl pedig a halált.

 

Primer világkép (természeti vallások)

Az ősi vallások a természet ritmusát fogadták el világrendnek. Olyannyira, hogy egyes törzsek nyelvében azonos szó jelölte a „világot” és az „évet”. Az év vége a világ végét jelentette. Szó szerint: el kellett pusztulnia a régi évnek, amely elkopott, elfáradt, és isteni erővel töltekezve kellett elkezdődnie az újnak. A ciklikus világszemlélet mindig a végtelen tökéletességhez tér vissza, onnan „indítja újra” magát. A természeti vallások hívei nem akarnak változtatni a világon, nem gondolkodnak fejlődésben, hanem egyszerűen elfogadják azt, amit a természet ad: az élet nagy körforgását.

 

Zsidó vallás

 

A mai nyugati fejlődéseszmény a zsidóságtól ered. Szerintük Isten, a történelem irányítója, okkal teremtette a világot, amelyben az idő lineárisan halad, a kezdettől a vég felé. Ez a szemlélet kettészakította a végtelen tökéletességet: egyik felét a múltba helyezte, másikat a jövőbe. (Innét kezdve a rajzokon a múltbeli állapotot „aranykornak” nevezzük, a jövőbelit pedig „utópiának”, azaz: képzelt tökéletes világnak.) A zsidók számára Dávid király uralkodása volt a tökéletes kor, és ennek visszaállítását várják a messiástól. Fontos tudni, hogy a zsidóság nem a túlvilágon, hanem még a földi életben akarja elérni az Isten által megígért Új Jeruzsálemet. (Ezért van a rajzon a smiley a halált jelző piros nyíl előtt.)

 

Kereszténység

 

A nyugati időszámítás Jézussal kezdődik. Nem véletlenül. A hozzá kötődő eszmerendszer emelte ki az embert a természet fogságából, és adott neki önálló, szuverén egyéniséget. A kereszténység szerteágazó történetének most három nagy korszakát jellemezzük: az eredeti, az intézményesült és a hanyatló időszakot.

 

Eredeti (jézusi) kereszténység

Bár a kereszténység a zsidó vallásban gyökerezik, mégis alapvetően különbözik tőle, mert Jézus nem csak a kiválasztott Népet akarta felszabadítani, hanem minden egyes Embert. Példát is mutatott ebben: visszautasította a pusztai kísértéseket, a folyton csábító anyagi világot. Tanításai azt hangsúlyozzák, hogy az új élet szellemi természetű, azaz: csak belső megújulás útján érhető el. Az ember régi énjének (jelképesen) meg kell halnia, hogy egy magasabb minőségben újjászülethessen. Ehhez persze hatalmas lelki erő kell, amit Jézus maga közvetít: az úrvacsorában szétosztja testét, hogy ezzel a hívek Isten végtelen tökéletességében részesüljenek.

 

Intézményesült (pápai) kereszténység

A mély lelki válságban szenvedő Római Birodalom 394-ben felvette a kereszténységet, majd azzal a lendülettel át is formálta. Mivel milliós tömegeket kellett fegyelmezni vele, így a lélek szabadságát hirdető eszméből hamar a terror eszköze lett, a szelíd Megváltóból pedig a Végítélet félelmetes Bírója. A  birodalom romjain épülő középkor a földi életet "siralomvölgynek" mondta, s az újjászületés lehetőségét (Krisztust meghazudtolva) a túlvilági létbe helyezte. S mivel a mennyország pozitív motivíciója önmagában kevésnek bizonyult, elrettentésül kitalálta a poklot, majd Krisztus után ötszáz évvel megnyitotta a túlvilági alkudozás piacterét: a purgatóriumot. 

 

Hanyatló kereszénység

Idővel az eszmei és hatalmi harcok kikezdték az intézmény egységét, és 1054-ben bekövetkezett a nagy egyházszakadás. Mindkét fél úgy látta, hogy ő járja a helyes utat: a nyugati „egyetemesnek” (katolikus) nevezte magát, a keleti pedig „igazhitűnek” (ortodox). Később még tovább aprózódott a kép: keleten Konstantinápoly elfoglalása (1453) okozott hangsúlyeltolódást, nyugaton pedig a protestantizmus megjelenése (1517). 

Az évszámokat egyszerűsítve ábrázoljuk a változásokat: függőlegesen az 1000-es, vízszintesen az 1500-as tengellyel metsszük el a kereszénységet jelképező kört. Az első kép még az egységet mutatja, a második az egyházszakadás utáni állapotot (’R’ nem más, mint Róma, ’R2’ pedig a „második Róma”: Konstantinápoly). A harmadikon látható, hogy a török hódítás után keletre tolódik az ortodox egyház (az oroszok szemében Moszkva a harmadik Róma). A negyedik azt mutatja, hogy a Rómával szembeszálló protestáns egyházak (református, evangélikus, anabaptista, unitárius, kvéker stb.) megjelenése újabb törést jelent.

 

Felvilágosodás

 

Bár az „Ész százada” megrendítette az egyház hatalmát, a felvilágosodást alapvetően ugyanaz a vallási energia hajtotta, mint a kereszténységet. A gondolkodók hittek abban, hogy az emberiség valaha egy tökéletes (természeti) állapotot élt meg, amelyhez a tudomány segítségével újra vissza lehet találni. A „közjó” pedig éppen olyan utópia, mint a mennyország, jól bizonyítják ezt a francia forradalom egymásnak ellentmondó jelszavai: „szabadság, egyenlőség, testvériség vagy halál”.

 

Nemzeti eszme

 

Magyarországon a legkönnyebb bizonyítani azt, hogy a nemzeti eszme is csak egy újabb vallás: Istenhez szóló könyörgést (Kölcsey Himnusza) választottunk nemzeti imádságnak...  Európa népei a 19. század során lázasan keresték ősi mítoszaikat, hogy kialakítsák határozott önazonosságukat. Történetírásuk évszázadok hőstetteiről ömlengett, politikusaik pedig arról álmodoztak, hogyan emelik majd nemzetüket minden más népek fölé. A nagytőke a 20. században ügyesen ki is használta ezt a vallásos lelkesedést, és két borzalmas háborúba sodorta bele a világot. 

 

 

ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT 

 

A nemzet felemelésének eszméje szülte a nyugati kultúra utolsó nagy aranykor-utópia párosát. A 20. és 21. század már egészen más hatások alatt formálódik. Ezekkel foglalkozik a "Mitikus narratívák" című cikk (itt olvasható). 

megosztás