"E sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: Barabbást!"

Tartalom

  • Babits Mihály: Az angyal
  • Babits Mihály: Karácsonyi Madonna
  • Karinthy Frigyes: Hasműtét
  • Karinthy Frigyes: Barabbás
  • Kabos Ede: Mária látogatói

Babits Mihály: Az angyal

A föld puszta volt még és üres, az évek számlálatlanul gurultak tova a nagy mindenségben. Azáziel egy barna földgyüremlés tetején állott. Növények alig látszottak itt közel, csak iszap, mindenütt iszap. Azáziel haja is iszapos volt, és a szárnya mintha a sárban hentergett volna. És csakugyan, egy erdőn bukdácsolt keresztül, mielőtt kijött erre a pusztára; valami ág beleakadt a szárnyába, és amikor kirántotta magát, elesett. Visszafejlődött, megcsonkolt szárnyaival, járáshoz nem szokott lábaival az óriás angyal még sokkal ügyetlenebb volt a földön, mint az emberek.

Most csúnya, piszkos csöppekben csorgott hajáról a homlokára a sár, és szárnyáról fehér ruhájára, ebben az esőben. A homloka a nagy, széles, emelt angyalhomlok volt még, de istenem, redős, és nem ragyogott már. A ruhája is csak névleg volt fehér: piszkos volt és gyűrött, alul meg is hasadt. Térdig meztelen, ázott, nagy inas a lábszára: gyötört, bütykös ujjakat osztottak el a saru szíjai.

Nézte az eget. Ó, ha még egyszer fölszállhatna, mint hajdan, túl a felhőkön, a tiszta és végtelen űrbe! Ó, ha még egyszer puszta lélekké lehetne, és szabadon elömölhetne a mindenségben! Gyűlölte ezt az ügyetlen, mocskos testet, melyet magára vett, amelytől most már nem szabadulhatott. Mert nem arra teremtette öt az Úr, hogy itt a sártengerben bukdácsoljon.

Eszébe jutott, micsoda kéjjel öltözött egykor ebbe a rossz testbe. Minden mozdulat, az izmoknak ezer apró és ellenőrizhetetlen érzése, minden érintés, a ruha folytonos érintése és súrlódása a bőrön, a föld nyomása a talpak alatt, a fény súlya a szemen, levegő ha legyintette arcát, a lélegzés titkos boldogsága: mind új gyönyör volt neki, új kaland, felfedezés. Ide-oda jártatta a kezét, csakhogy érezze a levegő verését pórusain, a nyelvével kutatott a szájában, és minden fogát külön tapogatta, mulatott rajta, hogy a fény elé tartva ujját, duplán látja. Mindene friss lévén, olyan volt, mint a gyermek; és éppúgy élvezte ezt a testi létet. Mennyire megváltozott azóta! Mindez az apró érzés ma unt és terhes neki, mint megannyi bilincs.

Ilyen gondolatok közt állt ott a testben szenvedő Azáziel angyal. És mintha már örökkévalóság óta állt volna egy helyben: így érzett most rövid perceket, ő, aki egyszerre teremtetett az örök Idővel, s évezredeken könnyen szállt át hajdan élete. Mi volt akkor egy ezred? Érezte most már: a test kínja a várakozás kínja, melytől végtelenbe nyúlik az idő, mint egy kígyó; mindig cél, mindig akarat, minden perc csak ideiglenes, minden perc a következőre vár; sehol egy nyugodt, igazi pillanat, ahol a lélek megvethetné magát, hogy szabadon szökhessen föl otthonos magasságaiba…

Az angyal leindult a sáros folyóhoz, azon az úton, amelyen járt bús meleg estéken az ember leányával; s később már egyedül, szabadságot keresve a magányban (de akkor is jaj, egy rezgő szúnyogoszlop tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel bosszantotta testét, zavarta gondolatait… akkor szúnyogok, most az esőcseppek…). Ment, ment, le a partra, a fiaira gondolt, akikhez igyekezett.

Szinte látta már a mérhetetlen repülő sárkányokat, a lusta nagy ormányosokat, ormótlan agyart, lötyögő bőrt: akik majd meg fognak itten telepedni; akikkel az ő fiainak kell majd megküzdenie. Büszkén képzelte el a harcban fiait, az óriásokat…

A zápor csak pettyezte a vizeket, vigasztalanul nyúlt a nagy szürke tenger, de Azázielnek nem volt kedve visszamenni. Az asszonyára gondolt, az ember leányára… kicsinyes szemrehányásaira, szeszélyeire, amikkel várja otthon, a nagy szürkeségben. Visszamenjen? Ó, micsoda silány ez az élet! Szépek az ember leányai, szemeik szelídek, mint egy planéta alkonya, ajkukon az élet vöröse hívogat.

De a lelkük törpe és önző. Nem a lélek nagy bennük, csak az élet… egy rész az Isten életéből, amelyet Évába lehelt a hatodik napon… egy szikra az örök, meleg, tenyésző életből… Ez az élet csábította az angyalokat, amikor az Isten fiai látták az emberek leányait, hogy szépek volnának, és vettek maguknak feleségeket mindazok közül, kiket kedvelnek vala… Ez az élet csábította öt is – mivelhogy az angyaloknak nincsen életük, mert ők tiszta lelkek; és megkívánták a meleg, testi életet. És vettek maguknak testet és feleségeket…

Azáziel elfeledte útját, a záport, az eltűnt révészeket… Abolibah szépségére gondolt, amint várta öt, mennyei szeretőjét, ragyogva és sejtelmes vágyakban lihegve a part magas fokán. Önmagára gondolt, arra az időre, amikor először erre a földre szállt, tele szerelemmel és szeretettel az emberek fiai és leányai iránt, kész bebörtönözni magát értük e kicsi csillagon, kész elszenvedni a keserű halált, ajándékokat hozva és áldozatot az egész világnak, angyalésszel még, angyalérzelemmel! Dédelgető reményt hozott e különös fajba, mely földből és istenből született. Ó, ha a mély és meleg élettel, mely az embernek adatott, angyali Erő és Okosság szövetkezik – mi nem lehet még az ember fiából!

És most visszaemlékezett Abolibahra, aki útjába állott terveinek – nem gonoszságból, csak kislelkűségből. Aki visszatartotta könyörülő kezét, melyet az emberek felé nyújtott, aki lenyírta okosságának szárnyait… Mert minden perc, melyben szelleme tovaszállt, hűtlenség volt a Test és Asszony iránt; minden adomány, amit másnak adott, őt rövidítette meg, őt és gyermekeit. És – szép volt Abolilah, olyan szép, hogy mikor elébe állt, semmit sem látott tőle a világból. Még most is szép volt, mert annak az ősidőnek asszonyain nehezen tudott győzni az Idő. Mégis hervadt lassan, mint a rózsa.

Ennek a hervadásnak az illata betöltötte a házat, betöltötte Azáziel szívét. Az elpazarolt esztendők gúnyosan búcsúztak sorba az angyaltól, aki emberré lett. Mennyi mindent remélt csinálni angyalerővel, egy emberéletben! S mit tett? Asszonyi perpatvarokat simított el otthon jósága szavaival, juhait számlálta esténként, és ellenőrizte juhászait és számadóit, határait védte a szomszédok ellen, fölvigyázott nappal a mezei munkára, vagy szilaj fiait dorgálta. Ezzel telt el az egész élete; mindig cél, mindig eszköz, és mindig holnapra maradt az, amiért mindez érdemes volt…

És fiai – a szilaj fiúk – nagyra nőttek…

Nákhor és Hárán… Már tudta Azáziel, hogy ők azok, ők a nagy Holnap, akikre minden maradt, akiktől mindent várni lehet. Már tudta, hogy maga csak eszköz volt, egész élete, embersége eszköz; az angyal embersége, emberi szerelme, hogy mennyi erőt adjon ennek a földi fajtának: – amiből kisudárzott ez a két óriásfiú. Mert nem közönséges emberi gyermekek ezek; hanem mennyi erő lázong és tüzeskedik bennük… És ők viszik az angyal ajándékát az ember fiainak…

– Ah, Nákhor és Hárán!… Ti most nyugodtan ültök erdei házaitokban, az esőtől kopogó cédrusdeszkák alatt; pihen erőtök, és nő a záporban, mint a buja vetés… A házatok bizonyosan kész már, szép cédrusdeszkákból; két nagy szarva van, napkelet és napnyugat felé, és két nagy udvara; az egyik szarvában lakik Nákhor, asszonyával és harminc rabnőjével, a másik szarvában lakik Hárán, az asszonyával, és az udvarban vannak a tevék s öszvérek. Körös-körül nagy, tüskés kerítést csinált Hárán, hegyes lécekből a vadállatok ellen, míg Nákhor a vastag fatörzseket vágta és faragta óriás kezével. Mert óriások ők, és elméjük több, mint emberi: kieszelik ők a hasznos dolgokat, és megismertetik az ember fiaival…

Így tűnődött Azáziel angyal az erdőben, és lelke megnyugodott. Eszébe jutottak a szegény révészek, akiknek házát elsodorta a haragos folyó, s gondolata merésszé melegedett. Mért ne tudnának az ő óriás fiai nagy gátakat építeni a folyó partjára, és visszatartani angyali erejükkel pusztító útjában? Legyőzni a folyót, s megmenteni az embert, s ami az emberé?

Az angyal gyorsabban ment, s nemsokára világosodni kezdett előtte az erdő. Ott van a tisztás, a fiai háza… De ekkor csodálatos sistergés vegyült bele az eső kábító csapkodásába: mintha millió kígyó sziszegne az irtásban, vagy ezer óriás színá a fogait. Egyre közelebb szólt, s már olyan volt, mint egy nagy boszorkánykonyha: fövő üstökkel, tűzre csöppenő, eleven zsírokkal. Az angyal széthajtotta egy utolsó bokornak ágait… S egyszerre meglátta a sistergés okát. Micsoda látvány volt! Égett, párolgó gerendák sisteregtek az esőben.

Az angyal közelebb ment.

Nákhor épségben megmaradt házrészén dúlás nyomai látszottak. A kerítés kitört, a házhomlok vastag gerendáin fejszecsapások fehér helye maradt. Azázielnek elszorult a szíve. Micsoda iszonyatos ellenség lehetett, aki az ő óriás fiait meg merte támadni?

Nákhor azonban vidáman állt a tárt ajtó mögött. Egy erős vesszőt tartott a kezében, melyhez állatbélből készült ruganyos húrokat kötözgetett.

– Mi történt? S hol vagyon Hárán, a te atyádfia? – kérdezte Azáziel.

– Ah, atyám, örvendj fiad diadalának – felelte Nákhor szemeit fölvetve. – Hárán messze befutott az erdőbe; házát felégette, s szolgáit leöltem. Hetekig kovácsoltam a tervet ellene, mert sok emberrel kellett megküzdenem; s a tűznek engedtem ennen házamat, hogy égni lássa az övét. ő is készült ám énellenem; de nem tudott meggyőzni. Most én ölelem az ő asszonyát, ki az enyémet akarta elvenni; fut ő most, s íme, én íjat gyártottam angyali eszemmel, hogy öt üldözhessem.

És aggódva nézett az ég felé:

– Ez az eső megpötyögösíti az íjamnak húrját. Mondd meg énnekem, atyám hogyha tudod, mi lehet a szándéka az Égnek?

Azaziel nem felelt. Szemei a párolgó romokra tapadtak, melynek tetején egy csomó emberi hullát fedezett fel. Az eső vize folyt szét a hullákon, és nagy, csúnya, kutyaféle állatok ólálkodtak körülöttük. A házból hallatszott, amint Nákhor szolgái nehéz kőbaltákat köszörültek, és az ajtóban állott az óriás, az Angyalnak Fia, s angyaleszével s óriás kezével íját mesterkélte: – Ah, atyám! – kiáltott. – Tetőled kaptam ezt az ügyességet. Olyan fegyverem lesz, amilyen még nem volt halandónak.

Ezalatt a menekült Harán is készült az erdőben. Az eső pedig zuhogott, lassan, egyformán, végtelen; patakokban csorgott ki a sistergő gerendák közül, tavakat csinált a tisztáson, leverte a fáknak lombozatát. Azáziel az égre tekintett; Ó ha egyszer felszállhatna, mint hajdan, szabad és tiszta lélek lehetne! Az égre tekintett, az esőző égre.

És most már értette, mi az úr szándéka.

(1907)

 

Babits Mihály: Karácsonyi Madonna

Regényes legenda, 1907

 

1.

 

Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé, s a fakó fájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett; a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt; a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy, gót torony kíváncsian nyújtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakokat a szűk mellékutcába.

A levegő üvegből volt, és minden átlátszó, s az óraütés hangja mint a kristály csengett.

 Karácsony éjjele volt.

 

2.

 

Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott, döngött a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüstserlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét.

 De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket, és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.

- Mi történhetik most a zárt egyházban, és mi érheti, ha ki azt meglesné?

- No, ott most öregapád táncolhat halottas gúnyában, ha ugyan felnyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.

- Addig igyál hát, míg téged is a kő alá nem dugnak - ordít egy kicsattanó hatorrú levente.

- Bizonyosan tudom - mondta Páter Lucentius, a házi pap, és megtágította cingulusát -, bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk, Mária jár egyedül a dómban, és a kisfiát viszi fényes karján, és mennyei világosság tölti be a hajót. Párizsban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titokba is beavatott.

Szűz Mária jár a templomban, ilyenkor, egyedül.

 

3.

 

Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.

- Én - mondta Artúr lovag -, én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.

- Az pedig, aki látja - mondta Páter Lucentius -, azt pedig, aki látja, élve nem marad.

- Majd jön öregapád - szólt egy másik vitéz -, majd jön öregapád, és magával hív.

- Most azért is elmegyek - felelte Artúr lovag -, elmegyek, s megnézem. Mert csüggednek a gyertyák, és homály szövi be pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok, és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.

- Részeg vagy, öcsém - szólt egy nagy bajuszú.

- De nem fog bejutni - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.

- A rossz lélek száll bele - jegyezte meg Páter Lucentius.

Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artúr nyomában, kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.

Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót, s a falnál befogózott egy üres fegyverzetbe; azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábu nem bírt a részeg ember súlyát, s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta, s a homlokát hűtötte a hűs vason, s berondította rondaságaival, s fetrengtek, mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávokban táncolt ez idilli képen.

A nagy feszület elborult a falon.

 

4.

 

- Hé, sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öreg pillér, tudom, felébrednél.

- Nem, nem tehetem, uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy; szegény ember legalább a másvilágon üdvözöljön.

- Ne bántsátok, nem vesszük el tőle a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél csodálatos. Nézzétek azt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.

- Az emberek nem mernek kinézni odúikból, mert hallanak, hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! Hahaha. Pedig most pompás ám idekint, és jobb a levegő a bornál: hűvös, csillapító.

- Vaj, alszik-e a pap?

- A gonosz lélek szállt meg benneteket - ismételgeté Páter Lucentius.

- Részeg vagy, öcsém, és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról levisz az ördög, és kitöröd a nyakadat.

- De nemigen ivott.

- Nem volna nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.

- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e, mint festik?

- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?

- Istentelenség. Ne kísértse kegyelmed az Istent.

- Quintus Curius - vagy Curtius - vagy Sestercius - fránya verje a nevét - megleste az asszonyok sacrificiumát, és belecsapott a mennykő. Olvastam a románusok históriájában.

 - A diákok religióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antoniust, aki színről színre akarta őt látni. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szüzet lássam.

- Mindig ilyen volt. Bolond - szólt a nagybajuszú.

- De Antoniusról igazat mond - morogta Lucentius. - Asszonyunk, kegyelmezz! Belé szállt a Szentlélek Úristen.

    A lányok vastag keszkenőket terítettek a sekrestyés háza előtti padra, és ráültek. „Cseppet sincs hideg - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony.” Egy részeg ember az utca mellé dőlt.

- Ez a templom olyan, mint a bábeli torony. Ne mászd meg, ne kísértsd az Istent!

- Az Isten velem van. Milyen tiszta az ég!

 

5.

 

A keze egészen áthűlt, amint a márványtűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt az első párkányon.

- Bim! Bam! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj.

Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn a téren az emberek... Istenem! Az emberek!

Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett.

A hold élesen sütött, és besárgította a köveket.

A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokba megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe bedughatta a csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetett támaszkodni.

A félpillérek fejére rá-ráült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott.

A hold bevonta őt. Messziről tán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit.

Egyre azon bámult, mily nagy itt, ami alul nézve kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek.

Még egy lökés, és az ablakot éri. Ó, itt vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogódzni. Az ablak vastag, festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg.

Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Így visszafelé haloványan látszottak az éles, színes vonalak. Artúr alig tudott megkapaszkodni.

Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott csákányos kezével. A csákány leejtette.

A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett.

Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységbe. Vigyázva mászott. Teljesen józan volt és számító.

Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt, és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott.

Rá is hullott fejére; behunyta a szemét. Mit tesz az?

Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át a színes ablakon kísértetiesen.

Semmi.

Szédítő mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor? A finoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kőívek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. Íme, egy befalazott végtelenség. A legszebb, amit földi kéz alkotott...

Ah, szűz Mária, segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen a párkányon, nézett a homályba. Álmában. Ült ő már itt. Borzasztó, borzasztó.

Ha innen lebukna!

Most feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkányszögletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen.

Szűz Mária, ne hagy el! Szent Erzsébet, bocsáss meg!

Milyen por mindenütt.

Miért is jött ide? Valamit látni akart.

A távolban, lent rezgőn izzik az örökmécs.

Most... egy nagy lépés... A nagy csillár meging... hintáz... Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Az aranyzsinórba kapaszkodik; az aranyzsinór nem szakad le. Hintáz.

 

6.

 

Halk zene, finom fény.

Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja, honnan jött, s hova megy? Ki meri kérdeni? Amint közelebb, közelebb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes, s az Ő isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. Halk, távoli zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek.

Artúr szíve dobog, s a nagy csillár hintáz.

Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsonttorony. Halkan, halkan suhan az isteni alak. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.

A hodsugár keresztül-kasul szövi a belső teret; de ki látja? Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.

Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bújósdit. Az orgona fehér billentyűin Szent Cecília átkátszó ujjai suhannak.

Dalol az angyalnép.

 Mária, mennyországnak kapuja, méltóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő simán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védasszonya szeretettel mosolyog.

Ah, a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának.

Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll.

 

7.

 

Artúr lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt.

 

Karinthy Frigyes: Hasműtét

– Fene egye meg – tört ki Vajda főorvos, első asszisztens, pulykavörösen, mint egy iskolás gyerek, akit lehordtak. Vadul tépte le a gumikesztyűt. – Fene egye meg, velem ne ordítson, nem vagyok iskolás gyerek.

Telekes főorvos úr, második asszisztens, a csap alá tartotta kezét, amiről lassan és nyugodtan már lehúzta a kesztyűt. Mosolygott.

– Ugyan ne marháskodj – csitította –, most jut eszedbe hajszálat találni a … Hat éve ordít így, veled is, meg velem is, még sohase evett meg egyikünket se. Téged meg, nagyon jól tudod, még külön is szeret…

– Fütyülök rá, szeresse az öreganyját…

– Nonono, csigavér! s tudod mit, még igaza is volt, véletlenül… Ne haragudj, de ma csakugyan szórakozott voltál… Már én is szólni akartam, hogy folyton az orra alá tartod a lámpát, ahelyett, hogy a hasba világítanál…

– Hát aztán, nem lehet akkor szólni vagy csak inteni – muszáj rám ordítani, mint egy cselédre, az összes tyúk előtt, méghozzá lokálba operált betegnél, aki minden szót hall… Így legyen aztán tekintélye az embernek… Á, nekem elég volt, torkig vagyok… Ha nektek ez kéjmámor, csináljátok vele akár ezer évig – én nem vagyok megesküdve ezzel a klinikával! Régen szanatóriumom lehetne – fütyülök a nagy megtiszteltetésre, az ünnepelt sebész asszisztense… Majd megmondtam, ezzel az ünnepeltséggel! Könnyű neki… Velem ugyan nem ordít többet, mert…

Hirtelen elhallgatott, ahogy Telekes oldalba bökte. Még percekig nem tudott szóhoz jutni, kínos töprengésében, vajon hallotta-e az öreg utolsó szavait. A tanár egész nesztelenül jött be. Lopva pislantott a jól ismert, kedvesen darabos, durva bicskával faragott arcra, amint a vízvezeték fölé görnyed. Kicsit mogorva volt a tanár, de egyébként nem látszott rajta semmi. Azért összerezdült, mikor észrevette, hogy megszólal…

– Nna, éppen elég volt, gyerekek…

Vajdát rögtön megnyugtatta a nyers, recsegő hang – a biztonságnak és hetykeségnek furcsa, jóleső keveréke élénkítette fel. Szóval, hál’ istennek, nem hallott semmit… Annál jobb… Vele ugyan ne ordítson, mert…

– Már örülök ennek a hat napnak – folytatta a tanár –, nem is a kongresszus miatt… a nagy pofákat, amiket nézni kell, majd csak lenyelem valahogy… De legalább dögölhetek reggel pár napig… és olvashat az ember egy tisztességes könyvet…

Lehajolt, hogy megmossa az arcát, amire vér freccsent. És ugyanakkor élesen felszisszent. Mindketten odafordultak.

– Hogy a keserves isten… – káromkodott a tanár. – Nem lesz nekem ettől nyugtom, már látom… Meg kell ezt csinálni.

Kérdően néztek rá. De az öreg dühösen förmedt rájuk.

– Mit bámultok? Mintha nem tudnátok nagyon jól, hogy sérvem van… Azt hiszitek, nem veszem észre, mikor összeröhögtök, ha munka közben a fogamat csikorgatom?…

Egészen el voltak képedve. De a tanár nem ügyelt rájuk, úgy folytatta…

– Nem fogtok többet röhögni, galambocskáim. Elég volt.

Pillanatig eltűnődött, aztán, mintha éppen most határozná el magát:

– Ni csak, éppen jól jön ez a hat nap… A méltóságos kongresszus meglesz nélkülem is… legalább nem lopom hiába az időt. Egész nap olvashatok az ágyban, még pihenésnek is ideális… Ötödik nap, ragtapasszal, tangót táncolok…

Egészen felélénkült.

– Méghozzá itt helyben fekszem le, valamelyik privátban. Ha nagy baj van, Nagypofa professzor úr jöhet tanácsot adni… Tyő, a kutyafáját, gyerekek… remek lesz! A hetest készítsétek elő!

Élénksége az asszisztensre is átragadt. Telekesnek ragyogott az arca.

– És kire gondol, tanár úr? Horkay őméltóságára? Horkay lenne a legjobb… Mindjárt lehetne telefonálni… ilyenkor otthon van…

A tanár felkapta a fejét. Vad grimaszt vágott, mintha csakugyan be akarná kapni valamelyiket. És már mennydörgött:

– Megvesztél… Hogy én?!… Hogy engem?!… egy másik professzor?… No még csak az kéne!… Az én hasamba be nem teszi méltóságos kolléga a patáját… Még csak az kéne!… Ezt a ziccert nem adom nekik… Meg vagy őrülve, gyermekem!

Telekesnek nyitva maradt a szája.

– De hát akkor…

– Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Már megint kapkodod a fejed, mint kacsa a hátulját?… Ilyen alakokkal vagyok körülvéve, az isten verje meg, mindjárt kapkodnak… meg vagyok áldva veletek, mondhatom… Elhiheted, legszívesebben magam csinálnám, csak hát hogy álljak hozzá, ahogy az egyszeri paraszt mondta… Meg kell elégednem ilyen szerencsétlen tyúkszemvágókkal, amilyenek ti vagytok! De hiszen majd a körmötökre nézek, ne féljetek semmit.

Egy kukkot se tudtak szólni, úgy bámultak. És a tanár már rendelkezett.

– Egy-kettő!… A nagy műtőt készítsétek elő!… Lafettás asztal középre!… Injekcióra Hildát hívjátok…

– De kérem, tanár úr… most rögtön?… és mi ketten?

– Hát mikor, a teremtésit – majd vacsora után talán, mikor tele van a hasam? Véletlenül úgyse reggeliztem… még keserűvíz se kell… Ide figyelni, böllértanoncok! Félóra alatt átöltözöm, leborotválkozom, aztán pizsamában átsétálok a kékbe… addig bemosakodtok, kifőzitek a teljes sérvgarnitúrát… Hilda friss novokaint kever, lokálra… Meg vagyok értve?! Azaz hopp csak! hogy el ne felejtsem… ilyen könnyen meg nem ússzátok… egy tükröt kérek, egy nagy tükröt, meg vagyok értve? azt fölakasztjátok nekem, a lámpa fölé, srégen, párhuzamosan az ágyfejjel, ahová a pofám kerül… onnan akarom nézni a színházat!… Nekem nem fogtok lazsálni, hentesek, arról tegyetek le… Most megmutathatjátok, mit tudtok… Na egy-kettő, volt szerencsém, viszontlátásra a vágóhídon!

És ment minden, mint egy furcsa álomban.

Félóra múlva, mikor a tanár, lila pizsamában megjelent a terem küszöbén, az asztal középen állt, fölötte, zsinórokra függesztve, a tükör. A doktorkisasszony vidáman töltögette a pravazt, a két főorvos, sápadtan a fehér csuklya alatt, szótlanul és szepegve rakosgatta a műszereket. Szinte haptákba vágták magukat, mikor a tanár bejött.

Telekes mondani akart valamit, de az öreg máris lehurrogta.

– Mi az, ez nektek világítás? Lejjebb azt a hármast, a teremtésit! A szemembe akartok vakítani, hogy ne lássak?

Mindhárman ugrálni kezdtek, mint a katonák. A tanár ledobta köpenyét.

– Följebb azzal a fejtartóval! Úgy ni! Lejjebb a lábat, hová tegyem így a fenekem, nem látsz? Hozzám ne nyúlj, mert megharaplak!

Ez a doktorkisasszonynak szólt, aki segíteni akart, ahogy felkászálódott a pompás műtőasztalra. Egy kicsit fészkelődött, főként a fejtartásra vigyázva. Aztán rögtön rákezdte megint.

– Most jó. Gyerünk a kendőkkel. Két tenyérnyi helyet hagytok, a köldök alatt. Ott, ott, melák… mit bámulsz, hát persze hogy előrajzoltam… Majd rátok bízom! előrajzoltam a fürdőszobában, nekem nem fogtok fölösleges heget csinálni… Pontosan ott vágsz be, ahol a vonal kezdődik… végigszaladsz, és rávágsz a scrotumig. Na gyerünk, gyerünk azzal a jóddal… Nem, nem, csak a Hilda…

A doktorkisasszony kezében reszket a pravaz. Bömbölés téríti magához.

– Lejjebb, az isten áldjon meg! Ez egy szúrás? Mélyebbre, szerencsétlen! Egyenest tartsd a tűt, hányszor megmondtam! A kvadliba szúrj, ne mellé – azt akarod, hogy ordítsak, mint az a tegnapi vénasszony? Látom nagyon jól, hogy mellé tartod!

A két asszisztens vacogva kuncog.

– Ti meg ne röhögjetek! Majd mindjárt meglátom, olyan nagy legények vagytok-e… Úgy, Hilda fiam, elég lesz… ezt a negyediket már nem éreztem… Jöhet a jód meg a skalp… Izé… várjatok csak… jódozni Vajda fog… vagy mégis inkább… nem, a Feri jódozzon… a bicskázást majd Vajda úr fogja csinálni.

Vajda főorvos megrezzen az úr szó gúnyos megnyomására. De valami furcsa büszkeség árad el benne, ugyanakkor az arca kipirosodik.

– Igen, igen, Vajda úr… éppen, hogy magácskára vagyok kíváncsi… mert olyan foghegyről szokta venni ezeket a kisebb herniákat… hát most szeretném a tulajdon hasamon érezni, csakugyan olyan biztos-e a keze… Jól van, Feri fiam, elég a jódból meg a jóból… nézze, a főorvos úr türelmetlen, alig várja, hogy felmetélje a belemet… régen feni már a fogát, igaz?

És a tanár szeme, oldalt, rávillan az elképedt orvosra. Az orvos kezében megáll a borszeszből kiemelt kés, ahogy elfoglalja helyét az asztalnál.

– Hát most egy darabig nem koptatom a szám, a tükröt akarom figyelni… Tehát figyelem. Matizol, kendő, tizenkét cserebogár… Második kvadli, harmadik jód… Bicska… Ferde ingvinális… Érlekötés előtt tupfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mint ahogy szoktad… A funiculust mutatóval emeled, meg vagyok értve?!… A többit majd meglátom… Vigyázz, kész, mehet!…

A kés végigszalad a hasfalon. Telekes már törli a vért, Hilda készíti a csíptető ollókat. Két percig halálos csönd. Zsír alig van a barna, katonás bőr alatt, a lebeny ezüstös csillogással buggyan elő a széttárt seben. Csak furcsa, hogy az ernyedt bőrnye nem tolul utána, mint ahogy… ki kell emelni, mielőtt lekötné… Hm… furcsa ezzel a tömlővel, hogy nem buggyan elő…

– Aha! – szólal meg gúnyosan az operált. – Aha!…

A sebész keze megrándul.

– Na, mégis rájön a főorvos úr?!… Vagy nem?… Kíváncsi voltam!… Egy kis meglepetés, persze, és rögtön elájulunk… Hát talán tovább kéne keresgélni… Az bizonyos, hogy valahol van… Na, mégis. Csakhogy!… Most majd egy kicsit mócsingolunk, igaz?… a resectió ráér… Közben kicsúszik a csík, akkora haematomát kapok, mint egy dinnye…

A sebész elvörösödik.

– Nna?!… Nná?… Most mit kell tenni, vajon mit, Úristen! Mi?!! Jó lenne, ha megmondanám… mi?!… Csak hát ha valaki olyan kényes a sebészbecsületére… annak tudni kell… És ha nem szólok?!… Mi?!… Én most egy szegény beteg vagyok… nem súghatok… segítsen magán a főorvos úr, ha tud!

Vajda homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Megfeszíti magát… Hirtelen eszébe jut… Negyedik ujj! A kipreparált, lekötött csonkot megragadja a makkfogóval, átszúrja és leköti. Az izmot vastag fonállal felvarrja… Utolsó öltés!

– Csakhogy végre! – bólint az operált, megvetéssel.

Telekes átveszi Hildától a befűzött fonalakat, három darabot, átadja Vajdának. Vajda kettőt letesz a kendőre, a harmadikkal belenyúl a sebbe.

– Jobb oldal! – ordít a tanár. Vajda nem érti, kapkod, kirántja a tűt.

– Jézus Mária! Most meg kirántja! Nem arra mondtam, boldogtalan! A két másikra! Ezerszer mondtam már, hogy jobb kéz felől teszem le, ha a ballal könnyen el akarom érni… Mért nem teszi mindjárt a feje tetejére? Mért nem préseli be az imakönyvébe, azt a keserves… Na, meg vagyok én áldva magukkal!

Szerencsére, a két varrat már megvan, a kapcsokat Telekes adogatja. Mindjárt vége a vesszőfutásnak, még egy utolsó kitörést kell elviselni.

– Lazán! az isten… lazábban! Hogy markolsz bele, édes fiam, a szeretődbe markolj így bele, nem egy frissen vágott hasfalba… na, meg vagyok én veletek… Megvan végre? Köszönöm szépen! Ez nektek tizenöt perc? Persze, azt hittétek, nem érek rá órát nézni közben… Hát vegyétek tudomásul, tizennyolc és fél percig tartott, szégyen, gyalázat! Lemosni, lemosni és gyerünk! Hol a János?! A tolóágynak rég ott kellene lenni! Meddig emeljem a lábam?!… Kollódium, semmi más…

Vajda kipirult arccal sürgölődik, mialatt a beteget átrakják a tolókocsira. Széttolja az ajtót, előrefut.

Vesztére.

– Maga csak maradjon, főorvos úr – inti le az állig betakart professzor. – Majd a Hilda lekísér a szobámba. Magukból egyelőre elég. Vizit előtt lesznek szívesek benézni hozzám.

De ahogy a kocsi elgördül a sóbálvánnyá meredt első asszisztens előtt, az ajtóban, a tanár oldalt fordítja fejét, jobb keze kinyúlik a takaró alól. És lehalkított hangjában valami dörmögő, lágy kis mosoly bujkál, önelégült békéjével egy jól sikerült leckéztetésnek.

– Nna… Praclit… Egy pillanatig se hittem, hogy holmi Horkayra jobban rábízhatom… Már csak inkább olyanra, aki legalább tőlem tanulta… Egész jó volt, és a tizennyolc perc se baj… Nna… És nem kell mellre szívni, ha néha ordítok egyet… a tüdőt is foglalkoztatni kell, nem igaz? Még soha olyan ember nem hallott ordítani, akit nem szerettem! Viszontlátásra!

A főorvos úr még ott érzi tenyerén az öreg, csontos kéz melegét, mikor a kocsi eltűnik a folyosó sarkán.

Mintegy álomban fordul vissza, Telekes vidáman rángatja a kesztyűt. Teli torokból nevet, már messziről kiabál.

– Hát mit szólsz ehhez? Óriási mi? Fényes alak, barátom, mondom neked – ilyen nincs több a világon! Becsületemre, az utolsó szigorlaton nem drukkoltam így!

Vajda merengve áll a műszerek előtt, a csipeszek közt babrál. Telekes izgatottan hadar tovább.

– No és te… amit veled véghezvitt… Láttam rajtad, egy zabszem nem sok… Amellett legszívesebben a képére borítottad volna a mócsingosvödröt – éppen jókedvedbe talált! És ami a legszebb – azt, remélem, tudod, hogy a műtét egyáltalán nem volt indikálva – ezt a sérvet tíz évig lehetett volna még hordani kötés nélkül, igaz? Te tudtad, hogy van neki? Én bizony isten nem tudtam! Hirtelen rájött az öregre – mondom neked, nincs ki mind a négy kereke! Fantasztikus! Mindent összevéve, azért büszkék lehetünk – azt hiszem, egyedüli eset… Mi az, megkukultál? Már megint szórakozott vagy?

Vajda áll a szoba közepén, az üres tenyerét nézi, mintha sohase látta volna még.

– Te – szólal meg egyszerre különös, idegen hangon, és tovább mered a tenyerébe –, nem Kapernaumnak hívták azt a várost?…

– Miféle várost? Megőrültél?

– Ahol… ahol a Mester… megjelent… a tanítványok előtt… és Tamást… a hitetlent… rákényszerítette… hogy az ujjával nyúljon be… a sebbe… amit az oldalán ütöttek… dárdával… büntetésül… amiért nem hitte el… hogy a lángésznek… külön törvénye van…

 

Karinthy Frigyes: Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

– Itt vagyok!

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

– Rabbi, rabbi! – zokogott.

És a mester szelíden folytatta.

– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”

Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.

És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:

– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”

Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.

Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod…”

Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

(1917)

 

Kabos Ede: Mária látogatói

Rőt porfelhők alatt fulladoztak a názáreti házak. A két öreg asszony, aki reggel óta gyalogolt Kapernaumból, már szédült a portól és az érő fügék émelyítően édes szagától. Az egyik sózott halakat szedett ki a tarisznyájából s adott belőlük a másiknak is, hogy szagolja, mert kellett az édes füge ellen a sózott hal szaga, mint a római asszonyoknak a szagos olaj, ha vásárra mennek. A sózott haltól kissé magukhoz tértek s körülnéztek, hogy kitől tudhatnák meg, merre van a názáreti ács háza.

Az árok mentén meztelen gyerekek játszadoztak. Két fadarabot kopácsoltak össze, aztán beszúrták a gyepes talajba s énekelve ugrándozták körül. A vékony gyerekhangokból kivált egy csúfondáros szó: "melech!... melech". Néha egy-egy nagyobb fiú kiugrott a sorból, leköpte a földre szúrt fadarabokat s akkor a többi gyerek hangosan, kacagva, gúnyolva énekelte:

- Zsidók királya... zsidók királya...

A kapernaumi öreg asszonyok összenéztek s azt morogták: - Máriával is csúfolódnak. Názáret is olyan, mint Kapernaum. Mária se mehet az utcára a gyerekektől, mint mi.

A játszó gyermekektől nem is mertek az ács hajléka felől kérdezősködni. Lejjebb bandukoltak az országúton s a kútnál találtak egy szolgálóleányt. A leány sírt. Ennek közelébe merészkedtek. Aki sír, az nem bánt másokat.

- Merre van a József ács háza? - kérdezték a szolgálóleánytól.

A leány megemelte a korsóját s azzal mutatott egy kis fehér ház felé, melynek tornácán egy fehérhajú ember foglalatoskodott a gyalupad körül. A kapernaumi asszonyok megindultak a fehér ház felé s útközben megtörülték köntösük szélével poros arcukat, mialatt egyszer-egyszer gyanakodva néztek visszafelé, ahonnan elhangzott hozzájuk a gyermekek csúfondáros éneklése:

- Melech! Melech!

A fehér háznál nem kellett tovább kérdezősködniük. A gyalupad mellől a fehérhajú ember rossz szemmel nézte ugyan őket, de a kapuból a kapernaumi asszonyok már meglátták Máriát, aki maga alá húzott lábakkal ült a belső tornácon, fekete köntösben, kócos, szürke haján fekete kendővel. Mária is megismerte a kapernaumi asszonyokat; együtt sírtak a koponyahegyen - akkor, három szerencsétlen anya. Csak a kezével intett nekik, hogy üljenek melléje a tornácra.

A felső kendőjüket kiteregették és lekuporodtak Mária látogatói.

Sóhajtott az egyik, hogy még ne kelljen szólnia.

- Meglátogattuk a fiainkat - mondta a másik. - Megnéztük a te fiad sírját is, azt hittük, ott fogunk találni.

- Beteg vagyok, járni se tudok - hangzott a fekete kendő alól Mária szava.

Mire megint csak sóhajtott az első asszony.

- Bajra neveljük a fiainkat, Mária. Bajra. Az ember töri magát, öntözi, mint a virágot, könnyeinek sós vizével a gyermeket, aztán - Máriának mellére esett a feje. A gyalupad mögül a fehérhajú ember haragosan nézett a látogatókra, hogy megint azokra a fiúkra viszik a beszédet s nagy kőkalapáccsal kezdte dolgozni a fát, hogy azok ne értsék egymás szavát.

Ült a három asszony csöndesen és kivárta, míg az ács kifárad a kalapálásban. Akkor kibuggyant az egyik látogatóból a vén keserűség.

- Nem volt az gonosz fiú, ha meg is feszítették. Engem szeretett s aki az édes anyját szereti, az nem lehet gonoszlelkű. Büszke volt, annyi volt az egész hibája. Ha meg nem üti akkor szombaton a római katona, most is követ fejt az én lelkem fiam a kapernaumi bányában. Hát mért ütötte meg az a katona? A katona emberebb ember, mint a kőfejtő? Neki mindent szabad, mert dárda van a kezében? Nem bántotta az én fiam egy nézéssel sem. A lányokkal beszélgetett s arra se gondolt, hogy katona is van a világon. De az ilyen római dárdás azt hiszi, hogy megrúgja a tyúk, ha szombatonkint meg nem szégyenít egy legényt a lányok előtt. Mindig arrafelé sétálgatnak, aztán kinézik a legkülönb fiút és megütik. S a fiúk tűrik. Hát az én fiam nem tűrte. Felkapott egy követ, hiszen kőfejtő volt a fiam és főbe vágta a katonát. Főbe vágta. Ennyi volt az egész. És ezért megfeszítik, megcsúfolják az anyját, a testvéreit... Ó én szép, jó fiam, fiam - fúlt keserű sírásba Mária látogatójának szava.

Az ács haragosan, dühösen kalapált s a három asszony versenyt sírt.

- Sírnak, mindig sírnak - morgott szakállába az ács és letette a kalapácsot, kiment az országútra, csak messziről nézte rossz szemmel az asszonyokat.

Mária fölnézett a fekete kendő alól s szemeinek nedves dúcából felröppent, mint szelíd galamb, egy szomorú pillantás az ég felé.

- És ha gonosz lett volna, szabad-e az életét venniük? Egy ártatlan macskát, akit véletlenül elgázol a lábuk, feltámasztani nem tudnak. Egy fogat, melyet véletlenül kiütöttek egy öreg ember szájából, visszaadni nem tudnak. És ezek mernek embert ölni, mert bűnös! Hát fel tudják támasztani, ha ártatlan? Az Istennek szabad ölnie, mert ő életet is tud adni.

A sóhajos asszony megint nem szólt, erre is csak sóhajtott. A másik kapta fel helyette a szót:

- De a Mirjám fia se volt gonosz.

A sóhajos asszony azt sóhajtotta, hogy úgy van.

- Nem volt gonosz, csak vörös. Nagyon vörös volt szegény és görbe hátú. Én hiába mondtam neki, hogy szép, hogy az ég is akkor a legszebb, mikor vörös és hogy fiatal lányok ott szeretnek játszani a hegy hátán, pedig az is görbe, az én szegény fiam még rám is úgy nézett ilyenkor, mintha csúfolódnám véle, mint a gyerekek, mint mások, mint mindenki. Mert csúfolták én szegény fiamat, azért futott az emberektől s mikor futott tőlük, még jó volt, hiszen azért futott, hogy a keserűség követ ne szorítson a kezébe s bosszút ne álljon a csúfolódókon. Bár jók lettek volna az emberek és hagyták volna futni! De nem hagyták. Utána mentek, tovább csúfolták. Úgy menekült az éjszakába s akkor lett tolvaj, hogy ne csúfolják, mikor a táplálékát keresi. Tolvaj lett, tolvaj. De ha szép lett volna, mint a te fiad, Mária, sosem kerül a bitófára.

Mária maga elé nézett. Tompa hangok törtek ki a fogai közül:

- Mindenkit megölnek, mindenkit.

Fölkelt a tornácról, lassan a kapuig ment és átszólt a haragos ácshoz:

- Én uram, csúf fekete madár ül szemeid fehér eresze alatt. Mért haragszol?

- Még ezek is idehozzák a könnyeiket - dörmögött az ács, de már nem volt olyan haragos.

- Mért ne hoznák? - szólt Mária szelíden. - Ha minden anya velem sírna, csak a könny volna több, nem a fájdalom nagyobb. És az ő fiok az ő fiok. Nekik olyan édes, mint nekem volt az enyém. Mióta itt vannak, úgy érzem, mintha az én fiam nem ment volna egyedül a hosszú útra s együtt várjuk a fiúkat vissza, ahogy együtt mentek el.

Karonfogta a kapernaumi asszonyokat és úgy járt velük fel-alá az országúton. Az olajfákról lassan permetélt rájuk a finom fehér por, mintha felhő volna. Messziről odahangzott a gyermekek játszó csoportjából: "melech... melech!" Mária hátrább tolta szürke hajáról a fekete kendőt.

- Milyen félénk volt az én fiam!

Az egyik látogató halkan vetette közbe:

- Csak ne ingerelte volna az öregeket. A zsidók királya!

- Nem ő mondta - mentegette a fiát szelíden Mária. - A barátai. Ah - sóhajtott hosszan.

Az ács hangosan dörmögött:

- Sosem akart jóravaló emberek közt lenni. A gonoszok, a rossz szájúak, az istenkáromlók, azok kellettek neki.

- Nem jól mondod, nem, én uram. Az én fiam kellett a gonoszoknak, a pogányoknak, az istenkáromlóknak, nem azok kellettek neki. Mondtam én neki sokszor: "én fiam, milyen fekete az erdő és ha a nap süt rá, mégis tündöklik, mint az arany és milyen ragyogó tiszta az ég s ha jön az éjszaka, mégis fekete, mint a szurok! Ne járj te gonosz emberekkel, mert amilyen a környezeted, olyannak látszol magad is!" De az én fiam rám mosolygott az ő gyerekes szemeivel s csak azt felelte nekem: "az egészséges emberek nem szűkölködnek orvos nélkül, hanem a betegek s nekem a betegek mellett vagyon helyem". Azt hitte, hogy meg fogja őket gyógyítani.

Az ács keserűen dörmögött:

- A betegek meggyógyultak s az orvos meghalt.

Megint kérdezősködött a beszédesebb kapernaumi asszony:

- Mért nem küldted a fiadat messzire, hogy elszakadjon a barátaitól?

- Nem kellett azt küldeni. Ment magától. Bujdosott a hegyeken, kelt viharos tengerekre, járta az erdőket, de mentek utána a barátai, mint minket követ az árnyék. Elkerülte a gazdagok házát és italt kért a szegények viskójában. De ha szép szóval fizetett a szegénynek és mondta, mint százan mondják, hogy a szegények jósága gazdagság lesz a túlvilágon: már felfújták a barátai, hogy nincs a szinhedrionban pap, aki úgy prédikálna, mint az én fiam. Ha kileste a füvek titkát és meggyógyította a szenvedőket: tettek annak cégért sípolással, hogy nincs Jeruzsálemben orvos, aki olyan csodákat művelne, mint az én fiam. Ha megesett a szíve a fajtáján, koldusokon és nyomorékokon és próbálta egyenesíteni a lelküket, hogy elégedettek és bízók legyenek, mint ő: hirdették a piacon és templomban, hogy nincs a császár olyan atyja a szegényeknek, mint az én fiam. És ha néha megjött hozzám, félt az én fiam, hogy még bajba viszik csupa hűségből az ő meggyógyított barátai.

Az ács hevesen bólongott:

- Vitték is. Vitték bizony. Csak a barátai. Ők mondták, hogy fiad el fogja kergetni a nagy papokat, hogy fiad a zsidók királya, hogy -

- Haj, az Isten mentse gyermekeinket a rossz barátoktól! - vetette közbe a sóhajos asszony.

Mária szorosabban fogta látogatóit. Elnézett az országúton, melynek végében asszonyok ültek a házak előtt, gyerekek játszottak a gyepes árokparton és férfiak raktak vásáros holmikat az öszvérek hátára. Hallotta a morajlást, a vidámságot, az életet. És csöndesen szólt.

- Megfeszítették a fiainkat és egy-két verebecske sem esett le az ágról, melyen himbálózott, egy kacaj el nem halt, mellyel egy gyermek édesítette a lelkét, egy csillag le nem hullt az égről, melyre vádolva vetettük szemünket. A mi fiunk nekünk halt meg, csak nekünk. Úgy kell lenni, hogy a világnak kicsi dolog az, ami nekünk olyan nagyon fáj. És talán még nekünk se fáj olyan nagyon, ahogy hisszük. Hiszen azt is túléltük.

Halkan sóhajtott:

- Túléltük.

Bevezette látogatóit a kis fehér házba, egy kis kalácsot és gyümölcsbort tett elébük, maga is velük tartott s mintha biztatni akarná látogatóit, majdnem mosolyogva mondta Mária:

- Azért mégis édes, jó fiúk voltak a mi fiaink. Nekünk édesek voltak.

A két kapernaumi asszony ivott és rábólongott, hogy bizony, bizony...

(1908)

 

megosztás
"A nyál összefolyt őfelségeék szájában, hogy a halál közvetlen közelében keresték az élet titkát, mert meggyalázhatták az elmúlás szentségét és képen csúfolhatták az örökkévalóságot... Fuj, de jó lehetett nekik!"

Tartalom

  • Heltai Jenő: A tündérlaki lányok (1957)
  • Zsolt Béla: Világ vége (1936)
  • Bródy Sándor: Egy pénzkirály és egy cipő (1902)
  • Szép Ernő: Emlék (1922)
  • Thury Zoltán: Szivárvány (1906)

Heltai Jenő: A tündérlaki lányok

 

1

A Tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülök tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta.

Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniok a lakásért, a selyemharisnyáért, a tollas kalapért meg a lakkcipőért.

Mariskának azon kívül külön oka is volt arra, hogy büszkélkedjen. Tanítónőnek készült, oklevele a zsebében volt már, éppen csak a kinevezést várta. De az késett, noha a báró - a Putyi bárója - maga is leereszkedett néhány fővárosi bizottsági taghoz, tanácsnokhoz, sőt a polgármesterhez is.

Ezzel szemben Jolán álmodozó lány volt, férjhez akart menni. Tisztességesen, becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány, háromszobás lakásban, saját kezűleg főzni és a mindenessel veszekedni. Ah, ah és harmadszor is ah, ezért rajongott, ennek az álomnak élt. Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a megváltó férjet.

És vártak. Együtt vártak mind a hárman.

Mariska kinevezést, Jolán férjet, Putyi pedig azt, hogy két húgának az álma teljesedjen.

 

2

Egy szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza.

- Barátom - mondta Putyinak azt hiszem, most mégiscsak kineveznek. Az az úr, akitől a kinevezésem függ, megüzente nekem, hogy ma délután látogassam meg.

- No, valahára! - mondta Putyi.

- A te szerencséd legalább úton van már - mondta Jolán. És sóhajtva tette hozzá:

- De hol késik az enyém ?

Ezen egy kicsit elméláztak.

- Már látom - szólt Putyi -, hogy nekem kell a dolog­ba beleavatkoznom. Magadtól sohasem mégy férjhez. Sokkal gyámoltalanabb vagy. Én adlak férjhez.

- Ha te akarnád... neked minden sikerül - mondta Jolán boldogan.

Putyi meghatottan nézett rá.

- Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény leány hiába vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem mernek hozzád közeledni, mert azt hiszik, hogy egy garasod sincs. De a leventék tévednek. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy húszezer korona hozományt adok neked.

Jolán a boldogságtól nem bírt megszólalni.

- Húszezer korona... - mondta nagy sokára.

Mariska elérzékenyedett:

- Te vagy a legjobb testvér I

- Igen mondta Putyi, maga is meghatottan -, akármit mondtok, jó lány vagyok. Ez a húszezer korona minden pénzem. Odaadom neked.

 

3

Marika még az előadás kezdete előtt visszajött attól a bizonyos úrtól, akitől a kinevezése függött. Az arca sötét volt.

- Baj van? - kérdezte Putyi aggódón.

- Körülbelül - mondta Mariska.

- Mi történt?

- Csekélység... A dolog rendben volna, nyomban kineveznének, de a bácsi erősen hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen.

- Pénzt akar?

- Ugyan! Hanem úgy látszik, megtetszettem neki, és…

- Úgy?

Putyi elgondolkozott. Jolán is. Mariska hallgatott.

- Mit mondtál neki? - kérdezte egy kis szünet után Putyi.

- Hát mit mondtam volna neki? - pattant föl sértődötten Mariska. - Nem képzeled, hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered elveimet, és...

Putyi megijedt:

 Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy.. . De hát mégis... hogyan végződött a dolog ?

- Elmentem. A faképnél hagytam. Megmondtam neki, hogy akár sose nevezzen ki. Inkább meghalok, semhogy a becsület útjáról letérjek.

Jolán helyeselte:

- Jól mondtad!

- Kitűnően - hagyta helyben Putyi is. - És ő... ő ? Mit szólt?

- Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is jövőmről van szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el holnap újra.,. Azt feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a szobájába, és sírva fakadtam. Útközben azonban meggondoltam a dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat elszalad tani... Igaz?

- Hogyne! - mondta Jolán.

- Persze! mondta Putyi.

- Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás...

- Miféle megoldás? - kérdezte Putyi.

- Az, hogy valaki elmegy ehhez az emberhez, és megmagyarázza neki, hogy ilyesmit tőlem nem lehet követelni. Ha valaki a szívéhez beszélne, hogy viselkedjen egyszer gavallérosan, és ne zsaroljon...

- Jó, jó, de ki menjen el? - kérdezte Jolán.

- Putyi... Neki neve is van, tud beszélni is, imponálni is... - mondta Mariska egy kicsit bizonytalanul.

Putyi elsápadt:

- Én menjek el?

Mariska nekibátorodott:

- Miért ne? Nem olyan nagy áldozat... Meghozhatod a testvéredért. Fogadni mernék, egy szavadba kerül csak, és a kinevezésem megvan.

Putyi Jolánra nézett, mintha tőle várná a tiltakozó szót. De Jolán azt mondta:

- Te olyan jó lány vagy, Putyi... Rólam gondoskod­tál már. Szegény Mariskáért is kell tenned valamit.

- És... és... ha az az úr nekem sem teszi meg… ingyen... ? - mondta Pütyi keservesen.

A két lány összemosolygott, azután egyszerre mondta:

- Ugyan Putyi!

 

4

Mariska kinevezése meghozta Jolán szerencséjét is. Egy fővárosi tanító, Mariska egyik kollégája kezdett hozzájuk járni. Beleszeretett Jolánba. Jolán nem idegenkedett az ifjútól, akinek szerelme rohamosan fokozódott, amikor megtudta, hogy húszezer koronával áll szemközt. Mariska biztatta.

- Kérje meg a húgom kezét Putyitól,

- Hogyan?... Tőle kell?...

- Igen. ő a család feje. Tőle kapja Jolán a húszezer korona hozományt.

A tanító egy kissé elzöldült:

- Igen?

- Igen. Miért?

- Mert... mert ez egy kicsit kellemetlen. Ne értsen félre, én nagyra becsülöm az ön tisztelt nénjét, Putyi kisasszonyt... de... de... én roppant érzékeny lélek vagyok...

Mariska hűvösen végigmérte:

- Badar beszéd!... Jolán jóravaló lány, maga jóravaló ember, ketten együtt boldogok lesznek. Másról nem lehet szó, kár minden pillanatéit, amellyel boldogságukat elodázza...

A tanító dadogott valamit. Azután belátta, hogy józanság a boldogulás talpköve. Fölvette dicsőségesen ural­kodó királyunkról, I. Ferenc Józsefről elnevezett kabátját, és megkérte Jolán kezét.

Putyi csaknem sírt a boldogságtól. Az édesanya szeretetével adta rájuk áldását.

A jegyesek nagyon boldogok voltak. A tanító mindennap kitűnő uzsonnát kapott, és utána a báró szivarjait és cigarettáit szívta. Azonban - ahogy maga is mondta - roppant érzékeny lélek volt.

- Nem szeretem ezeket a dolgokat - mondta akárhányszor Jolánnak. - Ha volna mód arra, hogy visszautasítsam a hozományt, megtenném.

Jolán fölháborodott:

- Őrültség! Ennyi pénzt visszautasítani!...

- De mégis... mégis... Tudod, a nénéd nagyon kitűnő lány, de mégis, első a tisztesség.

- Az kétségtelen - mondta Jolán erős meggyőződéssel.

- És ha egyszer férj és feleség leszünk…

- Akkor?

-  Ne vedd rossz néven, szívecském, de nem fogunk vele érintkezni...

- Ahogy parancsolod, drágám - mondta Jolán engedelmesen. Boldogan nézett vőlegényére.

5

A Tündérlaki lányok - ahogy mondottam már - hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem.

(1957)

Zsolt Béla: Világ vége

Először csak az anyja vette észre, lehetetlen volt észre nem venni. A lány ezüstretikült hozott haza, tüntetve ledobta az ebédlőasztal plüssterítőjére, a nagy égési folt és az aranyszálakkal áthímzett posztórózsa közé, mintha minél hamarább túl akart volna esni a dolgon. Vagy kérdeznek, és ő mindent őszintén és kegyetlenül megmagyaráz, vagy pedig hallgatólagosan tudomásul veszik. Az anyja sápadtan állt az asztal előtt, idegenül nézte: már mozgott a szája, aztán mégsem szólt: továbbment, rakosgatott a zongorán, és hátat fordítva kérdezett tőle valami közönyöset. Mikor visszafordult, a lány szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Harmadnap új cipőben jött haza, ötödik nap üzent, hogy dolga van az irodában, csak tíz óra után szabadul. Az apja morgott, az asszony félénken csöndesítette. Két hét alatt jóformán kicserélődött a toalettje, és az anyja még mindig nem kérdezett semmit: igaz, hogy egyébként is alig beszéltek az utolsó napokban. Az asszony csak abban reménykedett, hogy a férje nem veszi észre. Fogalma sincs a női ruháról, az egyik olyan neki, mint a másik. Különben is, az öreg most nem ember: decemberben szélnek eresztik a hivatal felét A szenior főnök hat hete meghalt, és a fiatalnak semmi kötelezettsége a huszonnyolc éve gürcölő segédkönyvelővel. Az öreg főnök temetése óta nem alusznak,, éhhalált, szegényházat, utcasarki koldulást vizionálnak, s az asszony duplán boldogtalan, mióta tehetetlenül nézi, hogy a lány gardrobja napról napra miként gazdagodik - de voltaképpen még mindig nem hisz semmiféle jóvátehetetlenben. Minden éjjel elhatározza, hogy közbe lép, mielőtt nem késő, de ha sor kerül rá, nem tudja elkezdeni - fél a lánytól, aki van olyan arcátlan, hogy kimondja: minden megtörtént, fojtsák meg, ha jólesik!

Végül igyekszik elhitetni magával, hogy nem történt semmi. A lány sokkal okosabb, sokkal számítóbb. Lehet, hogy van valakije, és ugratja, kihasználja, de a végső esetben...nem, sokkal rafináltabb, hidegebb, semhogy...És sokkal inkább fél az apjától, aki kegyetlen tud lenni, ha ilyesmiről van szó. Amikor három hónapja megtudta, hogy a lány a főpénztárossal kettesben ment színházba - azt hazudta, hogy egy barátnője is velük megy - majd összetörte, ő könyörögte ki a kezéből. De most az öreg is bágyadtabb. A lány már negyedszer marad ki vacsora után, az öreg morog kicsit, s a végén szinte örül, hogy az anyja elfogadható magyarázatot rág a szájába: karácsony előtt vannak, sok a dolog. Legfeljebb, ha üresfenyegetően azt mondja még, hogy holnap majd érdeklődik a lány irodájában. De az asszony tudja, hogy nem érdeklődik, sokkal inkább rázza a hideglelés: mi lesz elsején, maradhat-e az álló íróasztal mellett, vagy pedig jön a világ vége? Hiszen megkérdezhetné a főnöktől, egyenesen megmondhatná neki: kötelessége a családjával szemben, hogy tisztán lásson, előkészülhessen, esetleg valami más után nézhessen...De nem mer kérdezni, csak lesi a főnök tekintetét, amely hűvös és titokzatos, mint a sors.

Végül megkapaszkodik a feltevésben, hogy huszonnyolc évi tisztességét, szorgalmát, a cég iránt tanusított hűségét mégsem ereszthetik csak úgy szélnek.

Elsején kidobják.

 

Karácsony előtt a lány bundában jött haza. Az anyja úgy félt a prémtől, mint az eleven vadállattól. A férfi naphosszat nem volt otthon, állás után járt, s ha reménytelenül jött haza, hallgatott, gyáván és bűntudatosan, mint akit legyőztek. Valamikor haragosan dirigált és kritizált. Felületesen, inkább hatalmi öröme élvezéséből szüntelenül nevelte a lányt, aki már régen nem figyelt oda, de legalább közönyös komolysággal végighallgatta. De mióta kitették, semmit sem kérdez, és semmihez sem szól hozzá. Már megszokták, hogy a lánynak minden este dolga akad házon kívül, s ha az asszony makacsul megmarad a magyarázat mellett, hogy a hivatalba túldolgoztatják: vállvonogatva sóhajt. Februárban nem tudják kifizetni a házbért: a háziúr naponta tízszer felüzen, az asszony kétségbeesetten szaladgál évek óta elkallódott rokonaihoz: nincs, senkinek nincs! Ötödikén délben a lány meghozza a házbért: az anyja irtózva dugja köténye zsebébe, és osonva, mint a tolvaj, mint a gyilkos, rohan a házgondnokhoz. Az öreg sejt valamit, mert a házmesterjárás megszűnik, és hosszú idő után az öregasszonyt hajnal felé elnyomja az álom. Valami közbejöhetett - gondolja az öreg, de nem mer kérdezni semmit. Naphosszat lót-fut a városban, mert úgy érzi, minél több kilométert gyalogol, annál inkább teljesíti kötelességét a családja iránt. Február végén, egy este, középkorú elegáns urat talál az ebédlőlámpa alatt. Bemutatkozik, valami Küsztner, Bertalan, a textiles Küsztner fia. A sportkocsi a kapu alatt az övé. Ha nem haragszik meg érte, feljött, hogy bemutatkozzék: az irodából ismeri Lilit, cége összeköttetésben van velük. Néhányszor hazahozta a kocsiján, de úgy érzi, illendőbb, hogy a család is...Ó, kérem, nagyon kedves - mondja az asszony. Az öreg kényszeredetten bólogat. Aztán Küsztner a pokoli viszonyokról lamentál, erről már az öreg is tud beszélni, hosszan és szürkén, hogy Küsztner már unatkozik, s az öregasszony szégyenkezve közbevág, és valamilyen ürüggyel kihívja a szobából.

Küsztner ezentúl gyakran feljár. Később már egyenesen bevonulnak az udvari szobába, ahol a lány alszik: vedlett gyerekszoba. Az apa már csak akkor találkozik Küsztnerrel, ha tizenegy óra tájban, elmenőben keresztülmegy az ebédlőn, ahol a nagy asztal körül csüggedten ülnek ketten a mamával.

- Mondd, mama, miből élünk mink?

Az asszony zavartan, hápogva próbálja megmagyarázni:

- Hát, elsősorban, a Lili hoz haza százhuszat, és a különórák...És aztán spórolunk, öregem...minden krajcárra vigyáz az ember.

Az öreg el akarja hinni a magyarázatot, mert különben...mert mit kellene tennie, ha nem hinné el?

 

Így élnek, egyenletesen, tisztes polgári szükségben. Küsztner gyakran feljár, és ilyenkor bevonulnak a lánnyal az udvariba. Ha nem jön fel, a lány későn érkezik, olyan későn, hogy nem győzik kivárni. Különben is jobb aludni, jobb nem hallani, amikor csörren az előszobakulcs. Ha ébren vannak, akkor is alvónak, halottnak tettetik magukat.

Már május van, s az öreg még mindig lázasan rohan a lépcsőkön fel-alá, apróhírdetések és állásközvetítő irodák kimérái után. Egy szivacskereskedő könyvelőt keres, jelentkezés fél nyolc és fél kilenc között. Korán kel, hatkor, összeszedte okmányait, és már indul is, sorba állni a folyosón: hátha éppen ma? Lábujjhegyen lopódzik ki a szobából, hogy fel ne keltse az öregasszonyt, aki megint hajnalig nyöszörgött, és álmában sírt. Az előszoba homályában nyúl a nyeszlett überciher után. Hirtelen megrettenve kiált fel:

- Ki jár itt?

- Ne tessék megijedni, én vagyok, a Küsztner! - hangzik a zavart felelet.

Most...most mit csináljon? Ez az ember most megy el a lányától - ezt tudomásul kell vennie, hacsak...hacsak nem ad valami magyarázatot, ami legalább valószínű, amivel megelégedhet, anélkül hogy most mindjárt el ne kelljen kapnia a torkát.

Szédülten várja, mit fog mondani a fiú.

- Ilyen korán? - kérdi tompán.

- Igen...- hebegte Küsztner. - Megbeszéltük, hogy szellőzünk egyet a kocsin...Megbeszéltük, hogy felébresztem Lilit...

- De a hivatal? - kérdi fürkészve, mert lelkiismeretes, mert nem engedi, hogy csak úgy, az első kifogással leszereljék.

- Tízre benn lesz, csak autózunk egyet Gödöllő felé...

Na, hiszen ez hihető...Lehetséges. Nahát, akkor isten velük, jó mulatást.

De ha a szivacskereskedő felvenné könyvelőnek, ha estére ő hozna haza egy darab kenyeret...akkor..jönne az utolsó ítélet...

(1936)

 

Bródy Sándor: Egy pénzkirály és egy cipő

Az eladósodott és alpári költőt - tavalyelőtt, régen - meghívták a nagyurak báljába, hogy legyen bohóc és vessen egy pár bukfencet, mielőtt kezdődnék a tánc.

A kopott ember anyja benzinnel kitisztította a fia angol frakkját, bepirosította halvány arcát, befeketítette őszülő üstökét és a boldogság érzése áradt szét arca ráncain: - Eriggy! - mondá. - Erre, éppen erre szültelek!

A bohóc pedig ment és kezdé a bukfencet vetni, szerencsére csak szóval, így:

Leprás apostolokról beszéljek-e, avagy a szamaritánus asszonyról, aki maga kínálta vizeskorsóját az idegen héber fiúnak, aki vala Jézus?! Félek, hogy szemérmetlen beszédem a ti finom szemérmetekkel találkozva elpirít benneteket nemcsak arcotokon, hanem azon a helyen is, ahol ültök. Maradjunk tehát a bélpoklos evangélistánál, mert van-e valami pikánsabb, mint a test szépségének, pompázó virágzásának helyén beszélni a nagyszerű lélekről, mely a bűz közt, sárban fetreng! Egy francia király, - kinek stílusa szerint épül most háló- és vendégszobátok - egy bizonyos Lajos kikocsizott a kedvesével a temetőbe. Ottan leszálltak. És frissen hantolt sírok zöld füvén szeretkezve, a roppant kéjtől ott nyomban lefogytak. Mert kövérek voltak mind a ketten és a mámort nemcsak önmagáért, de higiénikus és szépészeti okokból is szerették. A nyál összefolyt őfelségeék szájában, hogy a halál közvetlen közelében keresték az élet titkát, mert meggyalázhatták az elmúlás szentségét és képen csúfolhatták az örökkévalóságot... Fuj, de jó lehetett nekik!

Mondják és én hiszem. Azonban itt leányok is vannak. És valóban, csakugyan vannak még leányok? Dugjátok be füleiteket és kebleiteket dekoltáljátok még jobban. Szűz havát hadd látom rózsaszínűre gyúlni, amint a nőcskéről beszélek, aki bement az éhező Szent Jeromos börtönébe és megszoptatta. Ti is melletek mutatjátok, derekatokat nyújtjátok, hogy az örök éhezőknek kenyér legyen az asztalán egy vasárnapon. A könny vörös barázdákat von arcomra és szédülök a meghatottságtól, a dühtől, hogy a jólét már ily szemérmetlen, az éhezők címén fal, a nyomor örvén pukkad, a kenyér jegyében tobzódik és orgiáinak mesterséges haut gout-t ad azzal a tudattal, hogy ebben a pillanatban is vannak olyanok, akik boldogok lennének, ha a leánygyermeküknek adhatnának egy darab krumplis kenyeret.

Pszt! A bukfencet már-már félrevetettem. Mit bánom én, fúljatok meg a gyönyörtől, - cukorkákkal dobáljatok agyon engem - csak egyszer végre nyilvánvaló legyen, hogy a magas uraságok, nemesek és nemesítettek, az összes lovaglóiskolák, valamennyi jómódú polgárnépség: csak játszik a szegénységgel, csupán kacérkodik a nyomorral, komolyan nem veszi, segíteni rajta erősen és őszintén nem akar és kihívó kedvének hangos indulatszavába fojtja a nyomornak nyöszörgő hangjait.

Ezek után pedig beszéljünk a bankárról, aki szerelmes, volt - egy cipőbe.

 

Bál után, bankárok, hazafelé mentek négyen. Gyalog mentek. Az éjszaka nagy hó esett, puha fehér szőnyeg; mind azt hitte, az Isten csupán nekik szőtte. Jó volt rajta menni. Négy pár fekete ló, kinek-kinek az équipageja, mellettük lépkedett, tüzesen és büszkén. A bakon a kocsisok peckesen, álmosan, a düh belsőleg agyonette őket, valamennyi vágyott a felesége mellé, mivel mind a négynek volt már felesége, a bankároknak még nem.

Az egyik bankár, aki oly húsos és erős volt, mint amilyen a lator, kit Rubens festett Jézus keresztfája mellé, a legvidámabb gazember, szólott:

- Nézzétek a kocsisomat! Helyre egy legény, mi? Ezen bizonyítom én be, hogy egy embert okos ökonómiával hogy lehet változatosan kihasználni. Ez reggel komornyik, délben inas, fölveszi az inasruhát, délután pénzbeszedő, estve kerítő, éjjel kocsis, vagy megfordítva - a sorrendhez nem ragaszkodom. Kezdetben egyik hivatala érdekében vétett a másik ellen, de a rendszeres levonások, szerződésileg megállapított büntetések megtanították. Ez az ötruhájú ember.

- És nem félsz, hogy a kocsiddal, veled, magával egyszer nekimegy a villamosnak?

- Nem. Szereti a lovakat. Aztán az ilyen véletlen nem történik gyors elhatározásból, az ilyesmire sokáig készülnek, sőt másnak is elmondják a tervet előre. A szeretőnek, a feleségnek. Jó előre gondoskodtam, hogy a kocsisom felesége a kedvesem legyen. Az egyik. Hétköznapra jó.

Mind nevettek. Egy kékszemű, szelíd, szőke haspók szólott:

- De jó így gyalog járni. Boldogok, akik gyalog járhatnak. A szegény emberek nem is tudják, hogy milyen boldogok. Ha még egyszer napokat ehetném...

Nem gombolta be a télikabátját, hogy a frakkján fityegő rendjeleket az éjszaka is lássa. Tüntetett az eredetével, zsidózott, ha így maguk voltak. Eldicsekedett azzal, hogyan csapta be a szegény rossz asszonyokat, akiknek háromemeletes házakat ígért és végül egy blúzt vett. Máskülönben keserű, szomorú, sőt szigorú volt.

- Megutáltam ezt a mi világunkat. Ki nem állhatom a prezencmárkás embereket.

Nem nevettek a szemébe, pedig ő volt a legprezencmárkásabb. A hosszú, vékony, beteges és emiatt rendkívül puritán bankár szólt csak:

- Én most hazamegyek, lefekszem és eredetiben olvasom Terentiust; az nekem többet ér, mint egy jó üzlet. De a sárga fene egye meg a gazembereket, akik elrontják a becsületes üzletet!

Mindhárman elhatározták, hogy otthagyják a vagyont és a tisztességre adják magukat. De nem végleg, csak egy kicsinyég. Hadd dühöngje ki magát a gaz tisztesség, majd visszatér a jobb kor hamarosan. Nagyon jó italokat ittak, a levegő friss, volt, ingyen volt. Megszállta mindannyiukat a poétikus hangulat, amely olyan, mint a nap, beférkőzik - ha kedve tartja - a legsötétebb repedésekbe is.

Volt azonban a bankárok között egy, a becsületességre igen hajlamos férfiú, aki az egész út alatt alig szólt egy szót. Kipallérozott, fölrendjelezett, kinemesített, megkeresztelt, nagy karrierjének folyamán át meg átalakított mivoltának mélyén csaknem változatlan, épen élt a kereskedősegédi lélek. Udvarias, édes, szolgálatkész és szeretetteljes volt, különösen a fehércselédekhez és a gyermekekhez. Szeretett ajándékozni, tudta, hogy ajándékkal meg lehet venni a világot. Szűk társaságában sokszor mondta is: Magyarország alkotmányának alapja - őfelsége esküjén kívül - az ajándék. És ezen nyugszik a fő- és alrangú társaság is.

Ez a bankár, talán a gyalogjárás hatása alatt is, a szerelemről és holmi egymásról gondolkozott. Meg is szólalt:

- Miért nem házasodom én meg? - kérdé hangosan magamagától.

- Miért kérded, hogy miért nem házasodol meg? - vetette ellen az a bankár, aki régi budai és keresztény családból származott, de eltanulta a keleties szórendet.

- Azért nem, - felelte a bankár mintegy magának - csak azért nem, mert hol találok egy szép, gazdag és előkelő leányt, aki nem a pénzemért és az állásomért jön hozzám! Nem akarok csalódni, nem tudok csalódni!

A szegény szerelemszomjas ember fejét szügyébe vágta, úgy sóhajtott, de hamarosan nekividámodott, sőt föl is nevetett. Az út szélén, fiatal fa vasrácsához támaszkodva, egy szerelmespár állott. Kicsinyek voltak, de éppen nem fiatalok. A nő - foghíjas szájával - zavartan mosolygott. A toprongyos kis férfi szintén nem volt nyugodt, fogta, szorongatta a nő kezét és bambán, zavartan nézett a havas világba. Nem búcsúzkodtak ezek, inkább nemrégen találkozhattak és valahova akartak menni. Valahol leülni. De hol? - kérdezték néma együgyűséggel. Az idő bár szép, nekik ellenséges, alkalmatlan, beeste a promenádok lócáit, aztán hidegebb is a kelleténél. A teljes hold, a hó igen megvilágítá a tépelődő szerelmeseket, akik nyilván helynélküli cselédek lehettek. De szerették, igen gyöngéden és erősen szerették egymást e pillanatban, a facér kis kocsis - biztos, hogy az volt - csaknem belebúsult.

- Nem kedvesek ezek? - kérdé a jólelkű bankár. - Irigylem ezeket! Egy forintot kellene nekik adni!

- Fuj, utálatosak! - mondá a puritán.

- Nincs ennél a Pestnél erkölcstelenebb város! - szólt a Rubens embere.

Valamelyiknek eszébe jutott, hogy szólni kellene egy rendőrnek, mert a bálból hazatérő leányok nemsokára Isten tudja mit, mit nem fognak látni! A költői hangulat és a pénzemberek amaz újabb elve, hogy a néppel jól kell bánni, ellágyította szíveiket, hagyták a szerelmespárt és befordultak egy közönséges belvárosi utcába, ahol rendszerint sohse szoktak járni. A szűk járdáról leszorulva, az út közepéig mentek. Hát amint így mennek, mendegélnek, a jólelkű és aránylag fiatal bankár megbotlik. Lehajol, hogy megnézné, mi okon?

Egy fölöttébb kicsiny, új, de nem drága fehér báli cipő feküdt előtte a havon. Lenyúlt utána, fölemelte, hát még szinte meleg volt a női lábtól, amelyről leesett.

A négy bankár megállt; tanácskoztak.

A kis atlaszcipő még jobban elérzékenyítette az urakat. Kézről-kézre adták, »né, hercig, helyes, no igen« és több hasonló, rövid szavakkal jelezvén meghatottságukat, sőt elragadtatásukat. Csak a gyomorbajos puritán csúfondároskodott:

- No, az a lány szép kis náthát kap.

Az ideális gondolkozású financier elvágta a felkerekedő viccek sorát, mert egy kérdést intézett az urakhoz:

- És hogy ment az a leányka tovább, félcipőben? Itt kocsiállomás nincs a közelben, a Gizella-téren állanak. De vajon hoztak-e, mentek-e hozni neki fiákert? Bizonyos, hogy még jobb családbeli polgárnők is rettegnek a fiákertől; azt hiszik, hogy ezzel mindjárt rosszak lettek. És ez a szép nő bizonyára gyalog ment haza valamely bálból, atlasz és kivágott cipőben, gyalog!

A bankár, aki Terentiust eredetiben olvasta, utálta azt, ami az életben nem logikus, hanem ugrós, következetlen, regényes.

- Ez magának való regény! - mondá gúnyosan.

- Így él a nép! És ne keseredjék el a főrangúak ellen! - szólott a szőke.

- Egy kétforintos cipő - ennyi az egész. Csak azt nem értem, hogy lehet láb, amelynek még ez is nagy és menésközben leesik róla.

- És hogy miért nem találták meg?! - szólott a kifejlett idomú pénzember.

Ott topogott mind a négy egy helyben, fölfáztak, prüszköltek. A kocsisok tiszteletteljes, de tolvajszemmel nézték, hogy mi bajuk? Amíg a szerelemről gondolkodó bankár kiválott közülük és szólt:

- Szeretném megtalálni azt a csinos nőt, aki e cipőcskét elvesztette. Kutatni fogom! Jó éjszakát, urak!

Beült a kupéjába, mert alig várta, hogy vastag és égő ajkaival egy csókot ne nyomjon a hideg atlaszra.

És a bankár csakugyan kereste a lábacskát, amely e cipőbe beleillik. Némely nőnek passzolt is, több hazudta is, hogy ő vesztette el, de az igazi nem jelentkezett. Volt egy-két újságja, - annyira az övé, akár a hálóinge - azokban karcolatokat, tárcákat, újdonságokat, nyílttereket és kishirdetéseket íratott, mindezt a félcipőről. Hiába, az igazi nem jelentkezett.

Ideje volt bőven, gondja semmi, egészen befurakodott ebbe a gondba, úgy érdeklődött a félcipő egykori tulajdonosnője iránt, hogy szükségesnek tartotta megkérdezni egy bécsi orvosprofesszort: nem baj-e ez? Az megnyugtatta, ő is megnyugodott: a dolog nem került semmibe, kellemesen ingerelte és a talált tárgy szemlélése valami fizikai gyönyörűséget is szerzett neki. Ha rendetlenül, a kelleténél bővebben élt, csak akkor okozott neki kínt a gondolat, hogy hiába, a pénz sem minden, és ha egyik millióját odaadná, akkor sem találhatná meg a lányt, akit keresett.

- Vajon elvenném-e feleségül, ha megtalálnám, ha csakugyan szép, fiatal, tiszta és nemes volna? - kérdezte magától az elalvás előtti percekben, amikor - harmincéves programja szerint - elvből csak kellemetes dolgokról gondolkodott. Azelőtt, csaknem tíz évig, az volt az álomelőtti rendszeres gondolata, ha valóságos belső titkos tanácsos lenne... A király megszólítaná, ő felelne: Felség, így és úgy!... Az eshetőségeket, a kérdéseket és válaszokat könnyű kéjérzettel állapította meg, ezerféle formában, igen változatosan és színesen, mert ez nem volt taplószívű lény, valaha német verseket is írt, volt benne valami a költőből.

Ahogy így élt, éldegélt fantáziájának és a politikának, - az üzletet inkább csak nézte, mint tette - egyszer fölment hozzá, a magánlakásába belopta magát a rendetlen Simon. Valaha együtt voltak praktikánsok, sőt egy időben lakótársak is voltak. Simon igen megöregedett, a két fehér pofaszakálla két nagy hópamacs. Felvidámodott, hogy látta, mert észre kellett vennie, hogy milyen fiatal ő egykorú pajtása mellett.

- Ülj le. Simon, - mondá szívesen - itt egy könnyű szivar, én nem szívok havannát. Mi hozott? Emlékezel-e, amikor túrós lepényeket ettünk à három krajcár?

Simon mindenre emlékezett, még többre, mint amennyinek a vezérelnök örvendett. El is vágta a visszaemlékezések folyamát:

- Hát mondd meg, mit akarsz, nálunk vagy-e még? Hová tetted elől a fogaidat, miért nem tétetsz be legalább hármat, az ma olcsó. Az egészségért meg kell tenni. Hogy érintkezhetsz a felekkel?

- Épp az, épp abba jöttem. Nem tudok érintkezni a felekkel. Azaz, hogy tudok, de még mindig nincs meg a hozzávaló simaságom, pedig a fogaim is kihullottak. Valakinek - ép tegnap - kiadtam a betéti könyvét az ablakon. Azt hittem, nincs közvetlen a rács előtt, egy kicsinyt hajítottam, a képén találtam.

A bankár nevetett.

- Miért nem áll ott, jól tetted.

- De Pankuch volt!

- Pankuch, haj, ez nem jó.

- Maga Pankuch.

- Személyesen.

- Éppen Pankuchnak kellett lenni. Nem ismerted?

- Nem. No de megismertem. Iszonyú lármát csinált, a rácsablakon keresztül benyújtotta a kampósbotját és az orrom előtt piszkált. Ma az aligazgató nyugdíjba küldött.

- Mindig rendetlen ember volt maga, Simon! - mondá a financier levert hangon. Egy banknál elvek vannak, program van, vaskövetkezetesség és rend. Egy pénzintézeti intézmény az szent és sérthetetlen. Éppen Pankuchnak kellett lennie! Ilyen a maga szerencséje. Ezen én nem segíthetek. Tudnék végre, de nem teszem. Mindenbe belemegyek, csak erkölcstelen dolgokba nem! Önnek persze gyermekei vannak, jogászfiai és felnőtt leányai...

- Az egyiknek, a Juliskának, éppen itt van a cipője ebben az üveg étagère-ben! - mondá szárazon, de elvörösödve a rendetlen Simon. Fölállott:

- Hogy kerül ezen cipő ide? - kérdé kelletlen hangon.

A bankár itten felugrott, megragadta az alkalmazott mindkét vállát és kiáltá:

- Édes öregem, hát a te leányod volt... A hóban elvesztette, én megtaláltam, azóta kerestem. Barátocskám, öregkém, vezess engem a kisasszonyhoz!

Nem mentek mindjárt, másnap este úgyis Szilveszter volt és rendetlen Simon megkérte magas barátját, hogy ha másért nem, tréfából, náluk várja be az új esztendő elkövetkezését. Úgy is lőn. A legislegfelsőbb főnök egy igen alantas hivatalnokához ment vacsorára, még pedig e szent és nevezetes estvén. Egy kissé elfogódva, a haját kisütve, a bajszát gyengéden megfestve, nehéz édes borokat előreküldvén jelent meg a félcipős lány hajlékában. A szülők az előszobában fogadták, ámde ez a helyiség a konyha céljait is szolgálta. És bevezették az ebédlőbe, amely egyszersmind a hálószoba kötelességeinek is megfelelt. A házaspár meggügyülve a házbérkérdés huszonöt éves keserves és szabálytalan oldogatásában: nagy tisztelettel látta magánál a férfit, aki nyolc háznak legalább négyszáz lakója fölött rendelkezett. Szédültek, össze-vissza beszéltek, a nő mindjárt meg akarta tömni a vendégét, annyira elvesztette háziasszonyi nyugodalmát, hogy levert két-három papírlegyezőt és egy gyékény fénykép-tartót, amilyenekkel a leányok kis lakásukat földíszítették.

A három leány közül kettő szintén igen lázas viselkedést tanúsított. Egyszerűen bele akartak bújni a főemberbe. Párnát tettek alája, hogy arra üljön és az egyik, a kicsi, csaknem az ölébe ült. Ezek feketék és kövérkések voltak. A harmadik, a szőke bent ült egy kis benyílóban, amely a lányok szobája, a nappali, azaz vizit-szoba, de kamra is volt egyben. Ez a középső leány, amikor a zsivajt meghallotta, szintén fölemelkedett, kijött a többi közé és kövér kezét a bankár felé nyújtván, szólott:

- Én vagyok a Juliska, adja vissza a cipőmet! A bankár gyengén elvörösödött, amire megnémult, mert nem tudta, hogy ez a különös melegség mit jelent, nem a hírneves és félelmes guta rövid staatsvizitje-e? A zavar azonban elmúlt egy pillanat alatt: a nőcske valóban megfelelt álmodozásának, sőt szebb volt, mint amilyennek képzelte. Csupa gömbölyűség, még sem kövér. A szeme olyan nagy, mint a hamvas kerek kék szilva, a szája, mint egy piros olasz mogyoró. Csupa szabályos, lágy és amellett kemény kör, még a ruhájának a ráncai is körre feszülnek meg rajta. Még a hangjában is volt valami turbékoló gömbölyűség, ha ugyan lehet ilyen bolondot mondani.

- A cipőt meg fogja kapni, de el kell érte jönni! - mondá a bankár hízelegve.

- Persze! - erősítette meg a háziasszony.

- Hogyne! - mondá az apa.

- Ám az nem illik! - szólt a leány és hátra mosolygott, mert a háta mögött egy kis, feketebarkós, vastagnyakú fiatalember állott. Szmokingot és violaszínű nyakravalót viselt. Kollégája és szobatársa volt a házigazdának, itt kosztolt pénzért - tegezte a lányokat, rokonszámba ment egészen. A bankár, ahogy reája tekintett, az undortól csaknem rosszul lett; ez a fiatalember csaknem olyan volt, mint ő huszonkét éves korában. Két balkeze, két ballába és mind a négy tagja olyan kifejlődött, mint egy mészárosé.

A fiatalember olykor eminenciádnak címezte az elnök urat. Sőt vacsora közben megtisztelte azzal is, hogy a lábára lépett, de nyilvánvaló, hogy ezt célozta, a nagy úr felszisszent, a gyomra is émelygett a haragtól, de jobbnak vélte, ha mosolyog és végre rátér a tárgyra, tisztázza a cipőkérdést. Hogy történt, mint történt, nem fázott-e meg, mint ért haza?

- Ez vitt az ölében, aki nevetett, afelé rúgott! - mondá Juliska egyszerűen és meghúzta a fiatalember haját.

- Szabad kérdenem - még egyszer - az ön nevét? - kérdé a bankár haragtól szikrázó szemeivel a fiatalembert körösztülszegezve.

- Kiss Dávid.

- Kiss Dávid, ön nekem gyanús! - szólt a vendég gúnyos tréfálkozással. Elhallgattak, megnémultak, elszomorodtak. Csak Juliska nem és Dávid nem. Azok egymással locsogtak, veszekedtek, barátkoztak, mindenféle címen egymáshoz értek, sőt a bankárt illetőleg csúfondáros tekinteteket is váltottak. Ez embernek azonban szeme volt a feje búbján is, meglátta és azonnal elhatározta, hogy itt sürgősen tenni kell. Mint rendesen, ritka világossággal tette föl magában a kérdést:

»Nőmmé tegyem? Avagy csak szeretőmmé. Férjhez adjam előbb, vagy csak azután?«

Egész életét a gyors elhatározások tették naggyá, most is sietett tehát, hogy az egész ügyet lebonyolítsa. A datolyánál és narancsnál asztalt bontott és a szőke leányt behívta a vizitszobába. A két fekete - tüntetés nélkül - behúzta utánuk az ajtót, amelynél az egész család lélegzet-visszafojtva leskelődött és hallgatózott. Kiss Dávid ökölbe szorított marokkal járt föl s alá a szobában, amíg odabent sorsa eldől.

A család minden igyekezete dacára semmit sem hallott. A bankár ki-kimaradó lélegzettel, súgva szólt a leányhoz:

- Mit akar ön, hogy önért tegyek?

- Semmit.

- Akarja ön, hogy életéről dúsan gondoskodjak?

- De miért?

- Azt bízza rám. Akarja, hogy szorosabb viszonyba lépjünk?

- Majd adna nekem, de önnek is, Kiss úr!

- Mi az a Kiss úr, ki az a Kiss úr? A férje?

- Az lesz.

- És ha én akarnám nőmmé tenni?

- Az nem lehet.

- Mért, mért ne lehetne? Ha én akarom.

- Tőlem akarhatja.

- És ha parancsolom.

- Parancsol a kutyának.

- Hát maga engem nem szeret?

- Nem én.

- És nem ad egy csókot!

- A fenét!

Ezt az egy szót hallották. Rendetlen Simon köhögött a félelemtől. Volt is rá ok, halványan, ziláltan lépett ki a szobából a bankár. Utána vörösen, mosolyogva Juliska.

- A méltóságos úr már menni akar! - mondá keresetlen bájossággal. - Az ment is, leverten, hidegen, haragosan, kétség és ijedelem között hagyva hátra a kis családot, amelynek ily meglepően és szomorúan kezdődött az új év. De a gazdag úrnak se kezdődött valami vidáman, hazament, lefeküdt és a köteles, vidám és kedves gondolatok sehogy sem akartak szuperálni. A félcipőt most már ő vesztette el, a titkos tanácsosság nem izgatta. Próbált egy új kéjgondolatot termelni, azt, hogy Kiss Dávidot besoroztatta katonának. De ez eszmét nem tudta rögzíteni és akarva nem akarva, minduntalan az jutott az eszébe, hogy drága pénzen vett kriptája mégis komoly dolog. Eddig mindig flancnak nézte, úri kedvtelésnek, tréfának; de most érezte és látta, hogy abban fog feküdni, egymagában, a rücskös képű, szmokingos legény pedig a félcipőjű leány mellett, a melegen.

 

- Uraim és hölgyeim - szólt a költő - ez az én történetem, a bankárról és a cipőről. Talán jobb is lett volna, ha leprás apostolokról beszélek, minthogy azt bizonygatom, a pénz nem minden!

Fuj, a piszok pénz, a becstelen, a mindenható, a gyönyörű pénz! Ne hagyjátok magatokat félrevezettetni és szidjátok le a meggyőződésemet, fújjatok a hazug mesémre. Vigasztalódjatok, mert mese, mese, meskette:

A bankár a leányt az urától - később - megvette!

Most pedig vége a bukfencnek, kezdődjék a tánc. Hol a süvegem, dobjatok bele egy ezüst dénárt, mert kitől élek, ha tőletek nem? Köszönöm uraim, köszönöm hölgyeim, köszönöm, hogy olyan kereket, fényeset köptek a kalapomba!

(1902)

 

Szép Ernő: Emlék

Éppen nagykorú lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a „hegybe”, ahol a cséplés zúgott, Valentin ott lógott délig a masina körül, a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát. Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon búgó gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást, amivel a keresztek a rostába hajoltak. A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak szomorú hangokat kívántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végigharapdálva, míg émelyt nem kaptam a szalma ízétől. Délben úsztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az úgynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fiaszarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének á bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhúzta a szép kis állat, és lógatta, míg három lábán bánatosan sétált az udvar­ban, vagy néha futni próbált. Ügy hítták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. így élt Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.

Délutánonként az erdőre sétáltunk egy-egy angol puskával, őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztúton vagy fák közt átinalni, mint valami álmot Egyetlenegyszer kíséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen; nem találtam, de azt a pofont, akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két ulánus tiszt vendégünk volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiú mindig elhozta felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem, pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levelekhez jó hideg bort ittunk.

Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra múlva ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem, a vadszőlős árnyékban. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem, az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvanesztendős, testes némber volt, piros pamut botos volt a lábán, és hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a térdén. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kísérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást: - Hát mi van, Pepi ?

- Hát vóna, kézit csókolom, a suszterné, a Kunffy nagyságos úrék új szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába ígértem, vóna még, úrfi, kérem, a Csordás ügyvéd úrék nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.

- Hogy néz ki ?

- C, gyönyörű szép szőke. Olyan dereka van, akar a hegedűnek. Igaz. Az úristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak, úrfikám. Jaj, de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek, míg ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kívül. Micsoda szép piros szája van. Aranyfoga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az úrfi. Igaz.

- Hát más nincs ?

- Hát kit adjak, ha ez se jó az úrfinak? A Kunffy-féle szobalány nem kell? A szép kövér suszterné se jó már talán magának, tekintetes úrfikám? Olyan fehér az a szép suszterné, mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell, felköltöm, hozom.

- Hagyja csak aludni.

- Hát semmi más nincs? - azt mondja neki Valentin. - Hát szüzed nincs egy se ?

- Jaj, volna egy ártatlan, gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szívecskémet. Ott van az is a Kunffy konyhán.

- Ki az apja?

- Nincs annak, mert kis árva. Nincs annak senkije, csak a jó isten. Ó, be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, úrfikám, ó, mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van, ni.

Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van az a két kicsi szilva.

- Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajítalak benneteket.

- Meg, megfürösztöm az árvát. Hat forint lesz, úrfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj, nem adnám sehova, csak magának, aranyos úrfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak, kézit csókolom ?

Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágosított, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.

Este tíz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebúcsúzott Pepi, s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta, hogy csendbe legyünk, és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a múlt hónapban is befogták egyszer a csendőrök, és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.

Én, mikor a kisleányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék parasztrokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves forma. Se nem szép, se nem csúnya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezítláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára húzva öregesen, és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát, a hosszú pendelyt meggusztálva.

- Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi ?

A kislány lesütötte a fejét, különben úgyis le volt már az sütve. Elkezdett a síráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott, és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.

Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kislányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kislány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerű gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniük pendelyt cserélni.

Hát aztán Valentin elkezdte kínozni a kislányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hínak, gyere közelebb stb. A kisleányból egy szó se tudott kijönni, meg volt ijedve, s a sírás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam, hogy a válla fölött kétféléi a két szárnya is kibúvik, olyan színűek, mint a pendelye, s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke, s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.

Valentin leült a díványra:

- Gyere hát ide hozzám - azt mondja a kislánynak.

Akkor aztán robbant a kislány. Egy hosszú sóhajt szippantott, a sóhaj felhúzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De úgy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.

- Pszt. Pszt. Nem hallgatsz! Mit ordítol itt! Tee. Hogy hívnak? Hallgass hát, mi lelt? Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogod be a szádat rögtön! Nem hallottad?

Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csúnyán nyivákolt, húzta meg harapta a sírását, és közbe mindig: jahahaj ! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült néki.

Valentin felállott, odament érte, a kislány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte, s odahúzta a díványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kisleányt, lehúzta a kezét a síró szeméről, és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:

- Hát mi lelt, te taknyos. Megraklak, ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el ?

A kislány csak az orrán sírt.

- Hát mi kell? Mért jöttél ide? Nem tudod?

- Ne he he.

- Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!

Megint bőgni kezdett.

- Sss. Hát nem tudod, mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?

Nem tudott beszélni. Csak ríni tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát meg az orrát tudta színi. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.

- Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?

- E he h e.

Lehet, azt akarta beszélni, hogy: nem.

- Miféle szemtelenség, hogy el mertél jönni Pepivel.

Nem sül ki a szemed? Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.

Kacagott egyet Valentin a kislány feje fölött, és lehúzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett, mint égy nagy fejű, sárga szájú fiaveréb.

No, s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét, és aztán becsöngette a szolgálólegényt, és átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kísérje el a Kunffy portáig. Azután szomorúságba esett, és megmutatta annak a nőnek a fényképét, akibe szerelmes volt, és akibe most is szerelmes, és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát.

És elmesélte a történetét.

Igaz. Másnap Valentin a szegény kis Albertünket kihozta az udvarba, lefotografálta, s aztán, mert azt mondja, nem lehet rajta segíteni, a vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette, s meglőtte Albertet.

(1922)

 

Thury Zoltán: Szivárvány

I.

Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre megállott. Egy hosszú másodpercig, vagy bajos azt csak úgy találomra időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arca piros volt a hidegtől, meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem úgy visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az útonállás.

- Rendőrt hívjak? - mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.

- Hívjon - felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis lépéssel.

A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utca közepén ment tovább. Joó a gyalogúton maradt s úgy kísérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart. Szegény ember ennyi pénzért akár harmincszor nyitotta volna fel a kaput éjszakának idején, hogyne beszélt volna.

- A kisasszonyt Kerekes Rózának hívják és a varróba jár. Az apja Kerekes Dániel úr, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése, mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.

- Köszönöm.

- Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?

- Nem, jó éjt.

Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tízezer forintot költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.

- És aztán mit kíván tőlem Nagyságod?

- Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam leányát az utcán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.

- Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát nálunk.

Egy hét múlva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden, hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt így az egész, azt is elmondom.

Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta egészen komolyan udvarolt, túlságosan kipróbálta a mellette ülő férfi türelmét. Azt gondolta, hogy úgyis egészen rab ez már, nem szökik el akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan telhetetlen kedvében volt. Kacagott, tapsolt és számba se vette, hogy a férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy percre meghökkent.

- Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem, hogy szeret-e, vagy csak úgy az udvarhoz tartozom?

Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán így volt. Nagy bolondságokra képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.

A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és csak úgy odadobta:

- Majd megmondom holnap.

- Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.

- Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.

A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a percben már inkább gyűlölte a szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélegzett s majdnem elfulladt, a mint beszélt. Ötletszerűen szökött az agyában egy gondolat s rögtön kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.

- Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az első leányt, a kit az utcán találok.

- Csak tessék.

- Nem felel?

- Nem.

- Isten önnel!

Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kívül volt már az ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.

- Megteszi? - kérdezte gyorsan.

- Meg, szavamra mondom, ha így bocsát el.

- El tudna hagyni?

- El.

Hirtelen haragra gyúlt az asszony. Úgy nézte Ferenczet, mint egy lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre nem lehetett elkészülve s úgy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán csak legalább egy perce marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna. A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá - és az egyik lábát a küszöbre tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt mondta:

- Menjen hát.

 

II.

Két hét múlva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utolérte a Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre. Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles az út. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az úr és az asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár szót Joótól franciául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a lábait, hogy ne reszkessen.

- A szappant hazulról kapják majd, ugye?

- Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.

- A kisasszony nem tud lovagolni?

- Nem, majd kocsin jár utánam.

- Szép?

- Nagyon szép.

- Megyünk! - Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak s mikor már eltűnt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik úton hazahajtatott.

Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész úton, pedig szívesen csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se nyúlt s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.

Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna; elment, elment - és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött, hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahívta a szegény leányt s olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a mikor csak úgy minden ok nélkül rákiáltott.

Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne súgta. Nem maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kínosabb lett az élete.

Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja: tréfáltam kedves, itt vagyok, - hanem a mikor már mindinkább teltek a napok, már várni is félt. Néha úgy eltompult, mintha nagyon nyomta volna valami a fejelágyát s csak egy-egy percre vettek erőt rajta elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem bírja ki így sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.

- Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, - mondta egyszer, s gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.

- Hát hogyan? - kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.

Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek. Ettől megijedt. Mikor az első ember arcán észrevette ezt a vonást, fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.

- Most már nem várunk tovább.

- Ha nagyságod úgy kívánja...

- Ne szólítson kérem így, mondtam már.

- Nem tudom másként, mit csináljak?

- A mint tetszik, hát csak siessenek.

 

III.

Leghamarabb észre tért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott. Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ráncba szedett arcot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is úgy mondta, mintha akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.

- Hova gondol? - kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt kérdezte volna.

Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása. Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a kérdésre.

- Valami régi dolog jutott eszembe - mondta.

- Nem rám gondolt. - Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.

- Nem, kis leány, most nem.

- Máskor se!

Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem úgy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy: nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!

A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre. Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött leghamarabb az ajkaira:

- Van-e még magának babája?

Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette volna össze-vissza csókolni a kezeit, arcát, haját. A leány azonban meg volt sértve:

- Hogy gondolhat ilyet! - felelte és felpattant utána.

- Csak úgy kérdeztem. Vegyek egyet?

- Köszönöm, nem kell.

Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvű volt. Az öreg kerekesnek azt mondta egyszer:

- Várhatunk még.

- A mint parancsolja nagyságod.

A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra. Egy kicsit szomorú volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő igazán egy cseppet se oka semminek.

(1906)

megosztás
"Már az idők legelején, de azóta is minden időpontban, minden másodpercben megvolt az alkalom, hogy elszégyelld magad, elszánd magad, és ezt kiáltsd: „Nem, nem, nem!” Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt. Gyávaság volt, semmi más."

Tartalom:

  • Kóbor Tamás: Borbála kutyája (1908)
  • Sárközi György: Szilveszter (1943)
  • Nagy Lajos: Lecke (1928)
  • Móra Ferenc: Földhözragadt János története (1927) 
  • Barta Sándor: Pánik a városban (1927)

 

Kóbor Tamás: Borbála kutyája

1

A vén cseléd szomorúan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig foxterrier, különös vegyülete a kutyaszépségnek és alávalóságnak.

- Úgy, úgy, csak dörgölőddzél hozzám - motyogta hozzá Borbála -, tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal több bajt csinál, mint a kutya. Mármost mi lesz? De nem hagylak el, ne félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó krajcáromból.

A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gond­talanul virgonckodott az öregasszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan, mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.

Borbála fakó kendőjébe gyűrte piszkos szürke haját. Barázdás, háromszögletű arcán végigcsorgott a könny, és gyámoltalanul megállt a nagy bérház kapujában.

- Nem használ semmit - motyogta a kutyának -, akár visszamegyek a régi szerzőhöz, akár újhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek, s a vége mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.

Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védence kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amúgy is olyan szomorú az élet, s a mészároskutya nagyon módúnak látszott.

- Szegények vagyunk mi az ilyesmihez - korholj Borbála -, azt se tudod, lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy ilyen könnyelmű kutyával.

De midőn ez virgonc hízelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arcát, fölkapta a karjaiba, és sírva és nevetve szorította magához:

- Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörűségem, ne félj semmit, a jó Isten nem hagyja el, akik szeretik egymást.

És ormótlan nagy, hasadt férficipőjével elszántan csoszogott az utcákon végig, ölében a kutyával, aki lenyalta pergő könnyeit. Nincs a jó Istennek más teremtése, aki a Borbála ványadt, háromszögletű bagolyarcát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.

A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.

Most eredj le - szólt komoran a kutyához -, és ha kinevetnek, he törődj vele.

A kutyás Borbála! - sivalkodtak a lebzselő konyha­hölgyek, és körülfogták őket. - Bodri, psz, psz kell cukor, Bodri? Hát mi lesz, Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?

A nagyságák - véli egy kirizsporozott szobamacska - még látogatóba se tűrik az ismerőst, nemhogy a házukba fogadják.

Borbála tűrte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki a gúny jutott; de Bodrinak jó dolga volt, kapott cukrot, kenyeret, sőt még egy kis szalámihéjat is, melyre morogva vetette magát.

Legjobb lenne - szólt mérgesen a kifutó -, ha a pecér elvenné a dögöt, legalább helybe állhatna.

Jézus Mária! - sikoltott Borbála. - Nem hagyom én, inkább térden csúszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.

- Márpedig amíg a kutyához tart, addig nem kap helyet.

Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az Isten!

2

Hát jó is volt. Megint csak megkísértették, megint csak elvitte a kifutó egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt rajta, és az előszoba tele volt aggatva koszorúkkal, szalagokkal, mint halot­tak napján a virágosbolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni, főzni; a nagymosást végezni, a súrolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám úgy vasalni, mint a pucerájban. Hanem megremegett a szíve, mikor a nagysága mondta:

- Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?

Borbála elszontyolodott, a könny is végigpotyogott az arcán.

- De bizony van - motyogta, és már fordult az ajtónak.

- Nem szégyelli magát! - kiáltott a nagysága, de aztán elkacagta magát.

- Ó, kérem-- szólt közbe a kifutó -, félreérteni tetszik, egy kutyát szedett föl egyszer az utcán, és attól nem tud megválni. Pedig tessék elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten, s a kutyája sem csinál semmi bajt.

A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor megértette, hogy a szegény asszony inkább kóplal, semhogy pártfogoltját elhagyja, nagyon meg volt hatva.

- Hát jól van – szólt -, fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá tanítani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne ugasson, ha valaki jön.

Borbála, szegény, térdre esett, úgy csókolgatta a nagy­sága kezét és török ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az ember, nem fog az meg sem mukkanni, és aztán tiszta is, a nagysága tudni sem fogja, hogy kutya van a háznál.

 - Hát hol van az a csudakutya? Hadd lássam - kíván­csiskodott a nagysága, aki már igen jól mulatott az eseten.

- A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd ki lesz kefélve, szép állat is lesz.

Behozta a gangról, s Bodri fiatal kutya módjára, farkcsóválva, egyenesen a török ruhának tartott, s kezdett a szélével játszani.

- Milyen hercig! - sikongott a nagysága. - Hiszen ez nagyon kedves állat, jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz így elviszi a sintér? Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.

A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt, s megeredt a szeme boldogságos könnye.

- Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.

- Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?

- Tud - mondja mély meggyőződéssel Borbála. - Mi­kor rátaláltam, és éhesen, fázva nyöszörgött az utcán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát csak úgy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó Isten, mondtam neki, de a jó Isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem, s magammal vittem, s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát otthagytam a helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz, Bodri.

S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált, s a fejével bólogatott mindaddig, míg Borbála áment nem mondott.

- Egy kutyáért - csodálkozott a nagysága - otthagyta a helyét, és azóta sem kapott másikat, hisz ezt gyerekért se teszi meg más. Nagyon derék asszony maga, Borbála, ne féljen semmit, amíg jól viseli magát, a kutyájának iá jó dolga lesz.

3

Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt, és súrolt. Reggelikészítés után a piacra ment Bodrival, aki csak úgy feszített szájkosarában és márkájával, szinte szeretett volna kutyapecérrel találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan, és Bodrinak igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, ha­nem a nagysága, aki, ha a színháznál nem volt dolga, vendégei sem voltak, szeretett heverészni, órák hosszat a szalonjában tartogatta, és játszogatott vele. Nagyokat mulatott a kis állat virgoncságán, s mindenféle huncutságra tanította, hogy szegény Borbála csak úgy hízott, milyen okos az ő kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a belső szoba ajtaján kaparászott, szívesebben volt a szalonban, mint a cselédszobában.

- Azért ne hordd fenn az orrodat - korholta Borbála, mégiscsak szegény kutya vagy, és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a jó életnek, mehetünk megint ázni-fázni az utcára.

Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel, és azzal sem törődött, mikor Borbála a szemére vetette gőgjét.

- Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy, tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol, s én a te cseléded vagyok? Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan úri sorban.

Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem tetszett Borbálának.

- Megkövetem a nagyságát - szólt -, ne tessen ezt a kutyát úgy elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégiscsak szegény kutya az istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.

- Menjen a dolgára - szólt mérgesen a nagysága és ne törődjék a kutyával. Úgy tartom, ahogy nekem tetszik.

Borbála nem mert szólani, de este megint a szívére kötötte Bodrinak, hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás, és benne lesznek a nyomorba. A nagysága az utóbbi időben már nem is olyan, mint azelőtt volt.

Bodri az ifjúság könnyelműségével, a tisztelet minden megadásával végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen meghittséggel ugrott a nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyúrta finom kezével, és a paplanéba burkolta. Ettől még el is lustult a kutya, s sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuckóban való alvás.

A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta, kergette, korholta a szegény cselédet, aki akárhogy iparkodott, nem tudott a nagysága ízlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, amit már előre látott, a nagysága fölmondott neki.

- Ugye, megmondtam? - panaszkodott Bodrinak. - Van egy kis pénzecském, ne félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az úri módnak vége, és ha megint oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.

Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még jobban húzott a nagyságához, aki vele szemben úgy viselkedett, mintha nem is mondott volna föl neki.

Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmijait, és beállított a nagyságához:

- Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.

A nagysága ekkor fölpattant.

- Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem, hogy nem is tudok nélküle élni, s most elvinné.

Borbála magánkívül kiáltotta:

- A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom itt.

- Én váltottam neki márkát, az én nevemre van írva, s ha mindjárt nem takarodik, rendőrt hívatok.

Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Fél szemmel intett Bodrinak, aki megértette, mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen iramodással kint termett a folyosón.

- Bodri, Bodri! - kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála már kint volt szintén, és diadalmasan szaladt a kutyája után.

- Te édes, hűséges, drága fiacskám, te, nem hagytad el vén anyádat, mindig mondtam, hogy te hű, becsületes kutya vagy, odafönt tejbe-vajba fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.

S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, ahol szívesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt, és van pénze. Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet, s csak nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott, s mikor esteledett, kínosan szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz, és kaparászott rajta.

- Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám - magyarázta neki Borbála -, de azért ezentúl is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.

Másnap reggel az első ajtónyílásra Bodri kiiramodott, és nem jött többé vissza.

(1908)

 

Sárközi György: Szilveszter

Mihálovicséknál már karácsony óta béke volt. Karácsony estéjén az ő szívükben is föltámadt valami rejtett melegség s valami bús szeretet egymás iránt, egymás elrontott sorsa iránt. Mélyről jöttek, sötét udvari szobákból, ahová csak tévedésből süt be néha a nap, s csakhamar megfut a legyőzhetetlen, komor félhomály elől. Nem voltak derűs emlékeik: múltjukat átitatta a piszkos ágyneműk s kapualjba tett szemeteskosarak szaga s bús ebédek kozmaillata. Nehezen jött szájukra mosoly, de annál könnyebben a nyers szó, egymást bántották a bántalomért, amelyet az élettől kaptak. De azon az estén, amint ültek komor hallgatással a sötét szobában, egyedül, elhagyottan, sehova sem híva, senkit sem várva, karácsonyfa nélkül, gyermeki hangok nélkül, fény és öröm nélkül, egyszerre ráébredtek, hogy ezen a világon senki sincs, aki szerethetné őket, aki törődhetne velük, akinek egy csipetnyit is fontos volna az ő életük és sorsuk. Csak ők ketten... akiket egymás mellé sodort a véletlen, egy elmúlt perc... csak ők ketten simíthatják meg egymás kezét, kérdezhetik meg egymástól, ha nagyon mélyen fölbarázdálja a rosszkedv homlokukat, mi bajod fiam... csak ők ketten kíváncsiak egymásra, s vetnek néha egy-egy szánakozó pillantást egymás szerencsétlenségére... Mint két világtalan koldus támogatják egymást a rögös utakon, s ha az egyik gödörbe bukik, buknia kell a másiknak is.

Egymásrautaltságuk érzése annyira eltöltötte őket, hogy egyszerre erőt nyertek elnyelni az ingerült kifakadásokat, szúrós szavakat, végeérhetetlen perpatvarokat. Egyszerre szelídek és szinte gyengédek lettek egymás iránt, s nem látták mindazt elviselhetetlennek és csúfnak, amit a másik tesz.

A szilveszteri vacsorát is szelíd, majdnem kedélyes hangulatban fogyasztották a tiszta terítővel leterített, bicegő lábú asztalon.

Nagyszerű illatú malacpecsenyébe bökdösték villájukat, s egyiknek sem jutott eszébe ráripakodni a másikra, ha a kés éles csikorgással elcsúszott a tányéron, vagy egy csöpp bor kiloccsant a pohárból. Mert egy nagy üvegben bor is állott az asztalon és a savanykás borral mindketten szaporán öntözték a malac ropogós pirosbarna bőrét, vékony zsírját, gyengéd és lágy húsát a gyomrukban.

A sörtéshajú, zömök Mihálovics fekete fogaival hangosan és vidáman rágcsált s közben többször is rátette kezét a felesége kezére, mindannyiszor egy-egy kurta megjegyzéssel, amelynek végső értelme az volt, hogy együnk, igyunk, hátha holnap már fölfordulunk...

Henna szőkítette felesége meg, aki erre az estére alaposan bemázolta festék marta arcát, édesen mosolygott és finomkodva, röviden nevetett, lelkében talán valami pompás, zajos, zengő vendéglőben képzelve magát, ahol fehérkesztyűs, frakkos pincérek sürgölődnek körülötte s váltogatják a tányérokat, poharakat, evőeszközöket.

Még nem végeztek egészen a vacsorával, mikor a konyhaajtón halk kocogtatást hallottak. A koldusok jellegzetes szerény és előre is bocsánatért esdeklő koccantása volt.

- Csak nem koldus? - mordult föl Mihálovics. - A fene a pofájába, még ilyenkor sem tud békén maradni?

Mihálovicsné is kedvetlenül állt föl, hogy ajtót nyisson.

- Mit akar? - hallatszott az asszony éles hangja a konyhából, s nyomban utána egy siralmas, rekedtes hang lamentációja:

- Állásnélküli magánhivatalnok vagyok, kérem szépen, menekült, négy évig voltam a harctéren, az apám igazgató volt kérem szépen, érettségim van, kérem szépen...

- Mi is szegények vagyunk, - ordított ki a szobából Mihálovics, aki minden szót jól hallott, - menjen a burzsujokhoz, nekem nincs egy fityingem se...

- Mi is szegények vagyunk, - ismételte az asszony, mint egy sápadtabb, de engedelmes visszhang és be akarta csapni a jövevény előtt az ajtót.

De a kis emberke borostás arcával, különös, szomorú vigyorgásával, pirosra fagyott orrával úgy állt a küszöbön, mint a cölöp s makacs siránkozással folytatta a maga mondókáját:

- Érettségim van, kérem szépen, intelligens ember vagyok, kérem szépen, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen, ötször kíséreltem meg öngyilkosságot, de az Isten nem engedi, hogy elpusztuljak, segítsenek rajtam, kérem szépen, bármily csekélységet elfogadok...

Mihálovics megunta a makacs kunyerálást, s maga is kiment a konyhába, hogy rendet csináljon.

- Nem hallja, mit mondanak? - förmedt rá a furcsa emberkére, aki egy pillanatig sem szűnt meg szomorú grimaszával vigyorogni. - Még vacsorázni sem hagyja az embert? Tisztességes koldus délelőtt koldul! Mit tudom én ki maga, biztosan pálinkát venne a pénzemen a legközelebbi kocsmában...

A kéregetőnek, úgy látszik, nem volt több mondanivalója, mert szótlanul, de meg sem moccanva állt a küszöbön. Rongyos kalapján, kabátjának vállán nedves, fehér hópelyhek csillogtak.

- Süket maga? - mérgeskedett Mihálovics. - Jó lesz, ha odébb áll!

S kissé meglökte az embert, hogy az ajtót betehesse.

A lökésre az ember megingott, s foszladozó, térdén alul lógó kabátja zsebéből fojtott morgással egy kis tacskó dugta ki a fejét. Mihálovics szúrós szeme megenyhült, amint meglátta a kis kutyát s fölindult arcán egy árnyalatnyi mosoly suhant át. Az asszony kíváncsian hajolt előre.

- Kutya van a zsebében, - mondta az urának, bamba csodálkozással.

Mihálovics arca egy perc alatt megváltozott: barátságos mosollyal nézett az idegenre s a zsebéből kikukucskáló kutyusra.

- Ez jó! - mondta mosolyogva. - Kutyával jár kéregetni. Mutassa csak azt a dögöt...

A kéregető, még mindig változatlan, szomorú vigyorral az arcán, megfogta kutyája nyakán a bőrt és kiemelte az állatot a zsebéből. A kutya idegenkedve, fejét csóválva állt a konyhában. Megrázta a fülét és fölemelte egyik elülső lábát, mintha visszakérezkedne a jó meleg kabátzsebbe.

- Kedves dög! - mulatott a kutyán Mihálovics. - Hozza csak ki, maradt egy kis hús a tányéromon.

Az asszony, aki máskor már rég kihajította volna a konyhából a kutyát a gazdájával együtt, most engedelmesen kihozta a zsíros tányért, amelyen egy darabka malachús illatozott. A kutya vékony, rövid vakkantásokat küldött a tányér felé; kerek, barna szeme vágyakozva csillogott. S a sült hús illatára a vigyorgó ember is előretolta orrát, kidüllesztette szemét és valami különös, panaszos, gyermeki, vagy állati hangot hallatott, amely az asszony szívéig hatott.

- Érettségim van, kérem szépen, - dadogta elgyöngülten betanult mondókáját az ember, s a szájában összefutó nyál habot vert az ajkán, - intelligens ember vagyok, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen...

Mihálovicsné egy pillantást vetett az urára s a tányért félénken elindította a szerencsétlen felé. Az ura azonban durván kikapta kezéből a húsos tányért s a maradék húst két ujja közé fogva meglebegtette a kutya orra előtt. Az csaholva fölugrott, mire a hús még magasabbra repült, majd újra és újra aláereszkedett, de az utánakapó állat fogai elől az utolsó percben mindannyiszor elsiklott. Jó néhány percig tartott ez a tánc, végül is az izgatottan hörgő kutyának sikerült egy ügyes ugrással megkaparintani a rózsaszín húsdarabot. Mohón esett neki hegyes kis fogaival, s talpával leszorítva a húst a konyha kövére, félrehajtott fővel, szaporán harapdált belőle. Egy perc múlva a kövön nem maradt más, csak egy jókora zsíros folt.

Mihálovics hangos nevetéssel, látható gyönyörűséggel nézte végig a lakomát, s mikor a kutya nagy nyelvével körülnyalva orrát-száját, elégedetten és jóllakottan megállt, odafordult a lehajtott fővel, elkámpicsorodott ábrázattal ácsorgó idegenhez:

- Hát eladná-e a kutyát, sógor? Adok érte öt pengőt... hatot... no... hetet...

Az idegen bús szemével ránézett Mihálovicsra és megingatta a fejét.

- Nem...

- Tízet...

S kivett a zsebéből egy tízpengőst, s meglobogtatta a levegőben. Az asszony homlokot ráncolva ripakodott rá az urára.

- Elment a jó dolga?... Olyan sok pénze van, hogy kihajigálja az ablakon?

- Csönd... - mordult rá az ura és tovább lengette a bankót a koldus orra előtt. Az ugyanolyan szomorú vágyakozással, kidülledő szemmel, előrenyújtott orral szaglászott a pénz felé, mint ahogyan előbb a malacpecsenye után. De a kezét nem nyújtotta érte.

- Nem... dadogta sírósan, - nem lehet...

- Hiszen fölfordul éhen, maga szerencsétlen! Megdöglik a kutyájával együtt! Hát csak jobb, ha eladja... Itt úri dolga lesz, maga meg keres tíz pengőt... Vagy kevesli?

- Nem... - hebegett makacsul az ember - nem... nem...

S ismét megfogva kutyájának bőrét a nyakánál, visszaemelte a zsebébe.

Mihálovics olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna kapni, s szemében tehetetlen rémület csillant meg, mint mikor elveszítünk valaki nagyon kedveset. Az idegen egy pillanatig várakozó szemmel állt a konyhában, hogy talán kap valamit, s biztonságban érezvén a kutyuskát, ismét vigyorogni kezdett. De Mihálovics nyersen s eltorzult arccal rákiáltott:

- Akkor hát menjen a pokolba!... Mit akar itt?

S kituszkolva őt, a konyhaajtóra ráfordította a kulcsot.

Sokáig járkált nagy léptekkel föl-alá a szobában, gyászos arccal. Az asszony vigasztalni próbálta:

- Minek magának az a csúf kis dög? Más bajunk sincs, mint kutyát etetni!

- Hallgasson! - rivallt rá a férje, - ne beszéljen bele az én dolgomba!

De később, miután megivott még néhány pohár bort, hirtelen az ellenkező végletbe csapott, s odasimult, odadörgölőzött az asszonyhoz. Azután néhány tánclépést tett, maga után vonszolván a feleségét, s hamis hangon kurjogatva:

- Jajde - csuszikeza - banán-héj...

Az asszony nyűgösködött, mintha nem volna kedvére a huzakodás, s gyötörte az agyát, hogy az ura ködös lelkébe lásson. De az ő agya is ködös volt, - s a köd egyre mélyebb és sűrűbb lett körülöttük. Szinte megnőttek benne, mint félelmetes régi istenek, s megdermedtek, mint a reménytelen szenvedés kín torzította arcú szobrai.

(1943)

 

Nagy Lajos: Lecke

„Ha szépen letérdelsz, és összeteszed a kezed, és azt mondod: kedves, aranyos Nagy Lajos, nagyon szépen kérlek, adj nekem egy pengőt - akkor kapsz egy pengőt. Na! Térdelj csak le! Nem úgy, mélyebben. Le, mindkét térddel a földre. Úgy. Most könyörögj. Hangosabban. Mi-i-i? Azt mondod, hogy kesevarakos alakos bagom épen lépek? Nekem ne halandzsázz itt, ne sikkaszd el a könyörgő szöveget, hanem mondd ki tisztán: kedves, aranyos... úgy! nagyon szépen kérlek... Na, látod. Most, ha a cipőmet is megcsókolod, akkor kapsz még ötven fillért. Na, csókold meg szépen! Most mondd első személyben, önmagadról: hülye vagyok, féreg vagyok, gazember vagyok - akkor kapsz még egy pengőt, összesen tehát két pengő ötven fillért.” „Nem mondod? akkor nem kapsz semmit. Mondod vagy nem mondod? Ne nyöszörögj, mondd hangosan, csak mondd egészen bátran, hisz nem hazudsz, bármily rútat mondasz, igazat mondasz.”

„Úgy. Most állj föl, ülj le, ide a székre. Ne olyan közel hozzám, húzódj arrább, mert így nagyon közel vagy, márpedig szörnyen utállak.”

„Először is nem kapsz semmit. Csak akkor adnék, ha megérdemelnéd. Akkor pedig nem csináltattam volna végig veled ezt a komédiát.”

„Igen, becsaptalak. No és? Talán nem érdemelted meg? Hát lehet egy olyan embernek két pengő ötven fillért adni, aki két pengő ötven fillérért azt megteszi, amit te most megtettél? Hát lehet?”

„Nem szégyelled magad? Két pengő ötvenért így megalázni magad. Letérdelni, imádkozni, önmagadról becsmérlő kijelentéseket tenni, a cipőmet megcsókolni. Fuj, micsoda nyomorék vagy!”

„Csak hallgass, fogd be a szád. Ne szemtelenkedj, ne lázadj, ne fenyegetőzz. Fogd be a szád, hallgass, a leckének még nincs vége. Ne húzódj megint olyan közel hozzám, ülj arrább azzal a székkel, fáj, ha látlak, egész lényed facsarja az orromat. És ne csitíts! Igenis, hangosan beszélek, hadd hallják meg, hallja meg az egész kávéház, az Oktogon tér, az egész város, az ország, Európa, a világ! Ne csitíts, mert...”

„Szemtelenkedtél volna előbb. Máskor. Lázadtál volna akkor. Már régen. De nem, te ezt csinálod már évezredek óta. Te vagy, aki könyörögsz. Te vagy, aki cipőt, sarut, lábat csókoltál. Aki a melleden összefontad a két karod, és úgy hajlongtál, aki a homlokoddal a földet érintetted, aki hasra vágtad magad, és úgy csúsztál, te vagy, aki kezet csókoltál, aki palástok szegélyét nyaltad, te vagy, aki megsimogattad a vesszőt, amelyet végighúztak a  hátadon.”

„Te vagy, aki tolod a targoncát. Aki ütöd a lovat. Aki berregteted a gépet. Te vagy, aki zsámolyt teszel ki az utcára, kefékkel, fénymázakkal, és lelkedet leheled rá a cipőre, mielőtt az utolsót simítod rajta bársonyrongyaiddal. Te vagy, aki úgy megalázod magad, hogy verseket írsz, és felmagasztalod azt, aki ostorával végigsuhint rajtad, aki verseket írsz, és elnyöszörgöd, hogy milyen ostoba és tehetetlen és gyáva vagy, és hogy elepedsz a nőért, aki a másik nyakára simulva kacag rajtad vagy undorodik tőled, verseket írsz, és elsírod, hogy milyen gyenge és beteg vagy, és hogy szenvedsz, és - ó - még virtust csinálsz mindebből, mert hiszen dicsekszel vele, sírsz, panaszkodsz, nyögdicsélsz, dicsekszel, dicsérsz pénzért, egy kis pénzért, egy pengőért, kettőötvenért.”

„De te vagy, aki önmagadon kívül másokat is megalázol, aki rágalmazol, aki hazudsz, aki hamisan vádolsz. Aki letagadod a tényeket, aki hazudod a meséket, és rémhíreket gyártasz, aki csinálod a tudományt, és azt állítod, hogy a nap éjjel világít, és hogy 2x2=5, és hogy a folyók fölfelé folynak a völgyből a hegyekre, állítod, mondod, írod nekik pénzért, kettőötvenért, maximum! Te hazudsz, te csalsz, te kapálsz, kaszálsz, szántasz, vetsz, aratsz, terhet cipelsz, csépelsz, bányászol, te zihálsz, izzadsz, sóhajtasz, kérsz, morogsz, elbújva káromkodsz, hajlongsz, kalapot emelsz, dicsőítesz, dicshimnuszokat és  tavaszi dalokat énekelsz, te vicceket mondasz, röhögtetsz másokat, és te magad röhögsz, pénzért, maximum kettőötvenért, te beteg vagy pénzért, egészséges vagy pénzért, meghalsz pénzért, egy kis jó, nyugodt, biztos szolgaságért, pár falatért - pár ütlegért, pár szidalomért, egy kis becstelen és bűnös életért.”

„Ha meg nőstény vagy? Na hisz akkor! Te vagy, aki pislogsz az úrra. Bájmosolyokat eregetsz feléje, azt mondod a dupla tokájára, hogy milyen édes, azt mondod a tripla pocakjára, hogy milyen fess fiú maga, azt mondod a sárga agyarára, hogy milyen szép porcelán fogai vannak, angyal! Te átfogod karoddal a gallérból kiömlő, zsírdaganatos nyakát, suttogsz a fülébe, lihegsz, megjátszod a szenvedélyest, pénzért, ah, gyönyörűséget is érzel egy kis felülfizetés ellenében.”

„Ha hím vagy, úgynevezett férfi, jó vicc! szemtelen hazugság, mert eunuch vagy, herélt vagy, tudja az ördög, hogy tulajdonképpen mi is vagy, ó, nem is tudom már, hol kezdjem silányságod, bűneid elsorolásának egy új zuhatagát, mindegy, te lemászol a csatornába, te vájkálsz a sárban és piszokban. Mi is vagy te? Szörnyeteg vagy.”

„Te vállalod, hogy rútabb légy, hogy piszkosabb légy, hogy büdös légy, te elfogadod a kevesebbet, te megeszed a rosszabbat, te felszolgálod a jobbat, te felszolgá-á-álsz! Te fürdővizet készítesz, és magad nem fürödsz, te végeredményben átengeded a leányodat, te élsz együtt a feleségeddel, tudván, hogy az neked csak úgy maradt, mert nekik már nem kellett; te gyermeket nemzel, a magad sorsára, tudván a sorsát előre, te azt tanulod, amire tanítanak, és az igazságtól félsz, mindezt teszed végeredményben pénzért. Eh, hiszen te gyilkolsz is pénzért, te a magad fajtáját is megölöd kettőötvenért, te végignézel egy operaelőadást éneklő királyokkal és őrgrófokkal, és még tapsolsz is hozzá, te megnézel egy balettet, és tisztelettel gondolsz a nagyhercegre, akivel az a Preobrazenszkája együtt hál; te azt mondod a rheimsi dómra, hogy szép, téged áhítat fog el, ha harangoznak, te sírsz, ha temetnek, te elolvasod a könyveket, kettőötvenért, de lehetőleg még kevesebbért, te segítesz a tüzet oltani, te, te őrült gonosztevő, te merénylője önmagadnak, te megrontója minden ivadékodnak, évezredeken keresztül. Te pénzért szállsz fel a levegőbe, te pénzért zuhansz le, nem a magasságért szállsz, és nem a halálért zuhansz, hanem hogy szolgálj másokat. Te pénzért szeretsz, te pénzt adsz a szerelemért, a testért és lélekért, pénzt adsz a részvétteljes kérdésért, hogy „fáj-e még a fejed, dobog-e még riadtan a szíved?” Te sorban állsz, seregbe szállsz, ölni tudsz pénzért, még csak nem is a magad kedvére, ölni és elhullani indulsz pénzért, te, aki pénzért csakugyan dühre is lobbansz végül, aki gyűlölöd végül, pénzért, az „ellenfeledet”, és már őszinte szenvedéllyel döföd a mellébe a szuronyod, pénzért, szolgaságért, mindig másokért, aki komolyan bedőlsz, felülsz, aki lelkesedsz pénzért, egy pengőért, kettőötvenért, aki elbutulsz, butábbra, mint ami vagy, pénzért. Téged felakasztanak, pénzért, te felakasztasz mást, pénzért, mindig a magad fajtáját másokért, szolgaságért, te végignézed, ha mást akasztanak, te félsz, te kellemesen borzongsz, te olvasod az ítéleteket, te helyeselsz, te megnyugszol, te mindent megértesz pénzrét, te bevonulsz a börtönbe, és te örülsz, ha kivonulsz a börtönből, te élni akarsz, te örülsz a napfénynek, a napnak, mely gyalázatodra veti mindennap a sugarait, s ha este lebukik, arcán a szégyenpír ég. De jaj, ez a zuhatag bővebb lehetne, mint a Niagara, és ha meg nem változol, az idők végtelenéig zuhoghat eget ostromló robajjal.”

 „Pénzért. Kis aprópénzekért, egy pengőért, kettőötvenért, yenért, shillingért, dollárért, frankért, líráért, mindegy, pénzért, ami számodra az odú, a rossz kása, a rongy, a penészes kenyér, a girhes szerelem, a tuberkulotikus gyerek, arcán a robot és gonosztevés lombrozói stigmáival, pénzért, ami számodra a nyomorult élet. Ezért!”

„Csak nyugalom! Pénzt nem kapsz tőlem egy vasat sem. De a  leckének mindjárt vége. Első lecke csak annyi, amennyitől az eszed el nem fárad. Látom, megértettél, mert reszketsz, és szeretnél, látom, leütni.”

„De ne engem, tisztelt embertárs, vagy minek nevezzelek! Ne engem. És egy kissé mintha már késő lenne. Mindjárt az elején kellett volna, régen, az ősidők kezdetén. Már akkor kellett volna, hogy észrevedd, hogy elszégyelld magad. De te, hisz' te most is előbb letérdeltél. Haragra kellett volna lobbannod az idők kezdetén. Az ősállatnak meg kellett volna ölnie az ősállatot, de nem pénzért, apró kis javakért, hulladékért, szolgaságért, mint ahogy meg is ölte, hanem a maga emberségéért. Amikor az ősállat odanyújtotta szőrős mellét a másiknak, hogy vakarja meg, akkor kellett volna, akkor rögtön. Azt mondani, hogy: „nem!”, és a kőkést beledöfni markolatig. Ha pedig erősebb volt, úgyis nagyon egyszerű, haltál volna meg te. De te most is előbb letérdeltél egy pengőért. Haltál volna meg te, aki halál helyett megvakartad a szőrös mellet, s ezzel megmérgezted a mindenséget hatvanezer évre. Ne csókoltad volna meg a mancsát. Ne a lábát. Ne hajoltál volna meg földig, homlokoddal a port érintve. Ne cipelted volna a terhet. Ne őrizted volna a barmot. Sőt, nyitottad volna meg a karámot, hadd széledjenek el. Ne csiszoltad volna a követ, ne élesztetted volna a tüzet, hadd aludjon el, és legyen hideg és sötétség mindörökre, mert minek a világosság, ha te letérdelsz, könyörögsz és kezet csókolsz. Ne húztad volna a szekeret, ne vitted volna a fegyvert, ne irtottad volna a csalánt,ne nyaltad volna bíborpalástok szegélyét. Ne ettél volna. Ne vettél volna lélegzetet. Ültél volna le egy helybe, és ültél volna ott mozdulatlanul, étlen és szomjan és némán mindhalálig. Pusztultál volna inkább ki! Eh, hisz annyi mindent tehettél volna. Ütöttél volna egy nagyot a légycsapóval a Julius Caesar kopasz fejére; köptél volna bele Lucullus úr tányérjába; mérgezted volna meg testeddel a halakat, amikor Vedius Pollio beledobatott a halastavába, mert elejtettél egy kristályedényt, s az eltört; dugtál volna tűt a Fáraó trónszékébe, öntöttél volna petróleumot Rockefeller úr joghurtjába, bújtál volna el a kínai császár trónja mögé, és húztad volna meg a copfját, s kacagva mentél volna a kínpadra.”

„Már az idők legelején, de azóta is minden időpontban, minden másodpercben megvolt az alkalom, hogy elszégyelld magad, elszánd magad, és ezt kiáltsd: „Nem, nem, nem!” Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt. Gyávaság volt, semmi más. Nem, nem és nem. Rakjuk le mindnyájan egyformán zsámolyainkat az utcán, és pucoljuk az egymás cipőit. Igen! Különben haltál volna meg, hiszen így is meghaltál, hatvanezer éven keresztül mindig meghaltál nyomorban, szenvedésben, szégyenben és gyalázatban, rútul, dicstelenül, csak átkot és vereséget hagyva magad után.”

„Különben nem haragszom rád, nem utállak, térj észre, hisz a te bűnöd az én bűnöm is. A pénzzel, a kettőötvennel csak tréfáltam. Pénzt nem adhatok, mert magamnak sincs. Amim van, mindössze egy pengő, azt megfelezem veled. Elmondtam a leckét, megütöm a vállad! Add tovább! Minden másodpercben megvan rá a kellő alkalom.”

 (1928)

 

Móra Ferenc: Földhözragadt János története

Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon mint földigénylőt.

Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öreg-apjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz körül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy "sör-e, bor-e, pálinka-e?" és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

Ó, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót.

Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:

- Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy "hej, ha nekem ilyen volna!" Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.

- Hát aztán mennyi földet igényel kend? - kérdezték tőle.

Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek mozgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

- Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy "aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát". De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

- Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerek is el tudnak piszmogni. Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, még a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.

Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben nincs kivetnivaló.

- Kell-e a munkás, uram? - köszönt be János az első majorba.

Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

- Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

- Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.

- Sok baj van kendtekkel, János - tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet.

János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.

(1927)

 

Barta Sándor: Pánik a városban

Élt valahol egy lakatlan grundon, egy csámpás deszkabódéban, egy girbe-görbe kályhacső alatt, egy nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka. De a nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka alapjában véve nem is volt olyan öreg, csupán csak becsapta a világot. Negyvenéves volt mindössze, megkopaszodott, őszülő fejét s gyökérsovány karjait alkalmasint csak megtévesztésül hordta törzsén.

S ennek a boszorkányosnak, volt egy fiatal, serdült leánya. Anyóka s leánya kora hajnaltól késő szürkületig, mély, hátukra csüngő zsákokkal a vállukon, utcáról utcára kóboroltak, és feltúrták a kapuk elé felpúposodott szemetesládák és bádogvödrök bűzös nyugalmát. S ha valami félig elparázslott széndarab akadt a görcsösen kaparászó ujjuk közé, azt mohón behajították a mély zsák garatába. Ha pedig valami félig elfogyasztott ételmaradék került a kezükbe, ezen testvériesen megosztoztak. S mivel ilyesmire leginkább a villanegyedekben akadtak, ezért rendszerint már kora reggel ide vették útjukat.

Történt egyszer egy nagy lándzsás-kerítéses palota előtt, hogy a fehérre festett szemetesládában a még olajjal teli szardíniás dobozok, a felharapott vajas zsömlék között valami furcsa, piros papírszelet futott a lány ujjai közé. A leány zsarátnok szemeiben boldogan nevettek a szembogarak.

Mert vajon mit gondoltak, mi volt ez a tarka papírszelet, amit ez a rongyokba bugyolált leány oly boldogan szorított szívéhez?

Egy páholyjegy! Egy még érvényes páholyjegy aznap estére az operába!!! Az operába! a vérvörös plüssel bevont operába! A habfehér márvánnyal feltámasztott operába! Az operába, ahol háromszáz tagú zenekar zokogott a legszebb lábú nők tánca alá, és a parkettre csak frakkban s derékig kivágott estélyi ruhában volt szabad belépni.

Ez a két együgyű teremtés, mint két fény felé sodródó, két kopott, gyöngyháztalan szárnyú lepke vágyódott álmai netovábbjába.

Alig fújták el a kürtök a delet, ők már otthon voltak kis viskójukban, és gyöngéden mosdatták egymást, s a szemétben összeszedett páratlan fülbevalóikat mind beleaggatták egymás fülébe. Előszedték legszebb rongyaikat, és kicsinosították arcukat.

S a leány, mint a sáros-földes hüvelyből kifejtett borsó, oly frissen és üdén gurult ki a piszok és szegénység lehányt burkából.

Ezután megfogták egymás kezét, s elindultak a roppant város soha nem járt útjain, a parkokkal s rendőrgyűrűvel körülvett hétkupolás opera felé.

Amikor szerencsésen a belváros határába értek, s az alacsony gumikerekeken futó lakkozott autók egyre jobban megszaporodtak körülöttük, hirtelen - mintha a tilosban járnának - vad félelem fogta el szívüket.

A rendőrgyűrű megsűrűsödött. Az útkereszteződéseknél fehér kesztyűs rendőrök állottak, akik egyetlen intésükkel feltartóztatták a legsebesebb autófolyamokat is.

Már alig egy hajításnyira voltak csak vágyaik netovábbjától; a hétkupolás palotától, amikor a fehér kesztyűs rendőr hirtelen fenyegetően magasba emelte kezét, s a mozgástenger, mint két part, kettészakadt.

De ők bizony ravaszul megbújtak egy hirdetőoszlop mögött, s megvárták amíg a fehér kesztyűs szörny hátat fordított nekik.

Aztán mint a gyíkok, egy autó mögött - az autó lakkozott tükre megmutatta púpos, lapuló félelmüket - átsurrantak a túlsó oldalra.

Ez már telve volt fel s alá sétálgató elegáns urakkal s hölgyekkel. Az urak szegfűket, az asszonyok mézesmázos dobozokat lóbáltak hanyagul kezükben.

Ők, mint valami oltalmazó szentséget, szorongatták kezükbe a páholyjegyet, és szinte egyszerre léptek be az egyik kapun, mely előtt egy ezüstbotos, aranygombos, kócsagtollas ember állott.

Ez az ember - kinek a frakkos urak s estélyi ruhás hölgyek láttán még csak a szakállának sem szabad megrendülnie, mert akkor menten kiadják útját - most a két együgyű lélek elé dobta aranygombos tamburbotját. Ámde ők felmutatták a szentséget, a szabadságos levelet a mennyországba. S a tamburos ember erre összecsapta a sarkát, s tamburbotját magasan maga elé emelte.

A két együgyű lélek belépett a fény országába.

Ez pedig egy kör alakú márványfolyosó volt, aranyat csurgató százkarú csillárokkal, melyek alatt vörös, sárga és kék kalitkákban kolibrik daloltak. A mélyedésekben pedig ametiszt zöld virágok nyújtóztak karcsú, hintázó testükkel a magasba, s bennük, mint apró rubintok szikráztak a lámpácskák. Azután volt itt még tizennégy ajtócska is s előttük tizennégy kis szerecsenfiú merő lángvörösben.

A két együgyű lélek egymás mellére szorította kezét, mely pihegett, hullámzott, mint a tág gyerekszem. Mivel már itt is, ott is összesúgtak mögöttük, egyenesen odaléptek az egyik szerecsen gyerekhez s elébe tartották a páholyjegyet. S ez bizony egyetlen hunyorítás nélkül beültette őket egy széles, bársonymeleg fülkébe, melyben két aranykeretes velencei tükör volt, s mennyezetéről egy nyolclábú aranypók függött alá; szájában izzó gyöngyökkel.

Egymás kezét fogva, szűkölve, mint a fénytől remegő állatok, húzódtak vissza a sarokba.

Az óriás, kupolás teremben felgyulladtak a madárrajokhoz hasonló csillárok, s lent a mélyben cincogni kezdtek a hegedűk.

A csillárok megolvadt arany folyondárai visszaragyogtak a kikeményített ingmelleken.

A szemközti páholykaréjból fehérre púderezett vállak gömbölyödtek, ízes, sárga narancsok szikráztak fel az ápolt kezekben. S ők, mint az elkábult fénylepkék, nem tudtak észhez térni. Levegő után lihegtek, friss, arcul maró szél után - egyetlen ismerős pontért, melyben megfogózkodhatnának.

Csak bújva, lopva, egymás kezét szorongatva mertek előjönni.

Lent a zenekar már készülődőn jajveszékelt, s a kék selyemfüggöny fölött méltóságosan emelkedni kezdett a súlyos vasrolló.

Ekkor - szinte megbűvölten - végre a vörösplüss korláthoz merészkedtek, s nyitott szájjal meredtek az egyre fogyó vasrollóra.

A legkiemelkedőbb, legszebb páholy volt az övék.

És most hirtelen meglátták, hogy a roppant fényességben, mint fakulnak le szemlátomást a rongyok testükről, s mint szegeződnek feléjük a távcsövek, mint lövésre kész fegyverek. Háromszáz látcső szegeződött feléjük a földszintről s a páholyok koszorújából. S ez a sok égető szem mind az ő testükön kószált: mind az ő páratlan fülbevalóikat és kifakult mosóruhájukat nézte. A vér hirtelen felsűrült arcukba. S itt is, ott is, megjegyzések röppentek el. Némelyek hangosan felkacagtak, mások a fogukon át sziszegtek valamit, valaki élesen pisszegett, s az egyre növő nyugtalanság kutyák elfojtott morgásához lett hasonló.

A zenekar idegesen cincogni kezdett. A hegedűvonók beledűltek a levegőbe, mint a viharvert vitorlások árbocai. A függöny mögött pedig, mint a reszkető lábú paripák, a táncosnők borzongtak az izgalomtól. Valami egyre fokozódó izgalom reszketett szét a hatalmas épületben.

De ők csak ültek mereven a vörös bársony szobácskában, s görcsösen szorongatták egymás kezét a gyilkos morajlásban.

Egyesek már veszedelmesen áthajoltak a plüsskorláton s így gukkereztek feléjük. Aztán lábdobogás hallatszott. A morgás pedig egyre félelmetesebben nőtt, belefúlt a pisszegésbe, aztán újra feltarajosodott.

Most a földszinten valami frakkos úr - hallatlan! - kiáltással felugrott az egyik székre, de a szék összecsapódott alatta. A zajra mindenki felugrott. Egy asszony felsikoltott, mire egy hisztérikus nő az egyik földszinti páholyban elájult. A komorna vízért kiáltott. A karzaton erre azt hitték, hogy tűz van, s valaki elordította:

- Tűz van!!!

Százan sikongták százféle rémülettel:

- Vészkijárathoz!!! Tűz van!!! Menekülni!!!

Mint elektromos hullámok száguldtak végig az idegeken a szavak, fel a meggyulladt fejekbe, s vérbe mártott sikolyokká görbülten hajoltak elő a szájakon:

- Tűz van!!! Segítség!!!

A következő pillanatban egymást tiporták az emberek a szűk kijárók előtt. Az asszonyok segítségért sikongtak, és a hajukat tépték.

S amikor egy rendőrtisztviselő, hogy csöndet teremthessen, s néhány szóval megnyugtassa közönséget, a levegőbe lőtt - a zenekarból felordították:

- Felrobbant...

A vasfüggöny őrült iramban lezúdult.

A zenészek a drága hangszerekkel vágtak utat maguknak az egymás tyúkszemeire tipró lakkcipős és frakkos urak tömegében, s voltak akik ökölre mentek az asszonyokkal. Az ajtókon senki sem tudott kijutni. A tömeg, mint valami sikátorba szorult forgószél keringett a kijárók előtt, felismerhetetlen húsronccsá tiporva magát.

Csákányokkal berontó tűzoltók a tömegbe vízsugarakat engedtek, mire vad, levegőt gyújtó sikoltás rázta meg az épületet, s a tömeg riadtan, kidagadt szemekkel visszaözönlött a kijáróktól abban a hitben, hogy már a folyosók is lángban állnak.

Valaki őrjöngve kúszott a legmagasabb csilláron, s onnan lóbálta magát gorillásan rikoltva.

- Hurrá! Ég a víziborjú nyelve!!!

Az emberek tízesével kúsztak, mint élő folyondárok az oszlopokon, lámpákon és falakon - élükön a rendőrtiszttel, aki most már maga is elhitte, hogy a tűz menthetetlenül berácsozta őket.

Ebben a pillanatban a csillárokon lóbálódzó, felkócozott, félig mezítelenre vetkőzött férfi éles sikoltással fejjel zuhant a kőkockákra, magával rántva a hatalmas csillárt is, mely mint valami kivilágított ejtőernyő, hullott alá irtózatos gipszstukatúra zivatarban.

Most már patakokban folyt a vér, s a frakkosok, mint a sikamlós hóban megcsuszamló lovak, rohantak fejvesztetten a vértócsákban. Bevérezték egymás mellét, leszaggatták egymás tükörsima frakkszárnyát.

Kint az utcákon ezalatt a rendőrség elzárta az egész negyedet, mivel híre futott, hogy az operát levegőbe röpítették a forradalmárok.

A hadvezetőség gépfegyveres osztagokat rendelt ki az utcasarkokra, mire az egész külváros, mint a népvándorlás - özönleni kezdett a belváros felé. A cirkáló kerékpáros s nem kerékpáros spiclik jelentették a főkapitányságon, hogy a munkások közelednek a centrumba. A hadtestparancsnokság értesítette a minisztertanácsot, hogy a felkelők a belső vonalnak tartanak. A minisztertanács elrendelte az ostromállapotot. A szatócsok és vénasszonyok között híre ment, hogy a császár visszaérkezett, s ennek örömére azonnal duplájára emelték az árakat. A külvárosokban két háziurat s három péket meglincseltek. A páncél automobilok gépfegyverezni kezdték a bámészkodó tömeget, s tizenhat apró gyerek, negyvenhárom asszony s kilenc férfi maradt a vérpatakos utcaköveken.

Futótűzként terjedt a hír a gyárnegyedekben. Este tíz órakor leállt minden. Az elektromos művek is.

A város fölé, s nemkülönben az opera nagy nézőtermében viaskodó utolsó húscafatokra karmolt frakkosokra, s a már nem viaskodó hullák dombjaira szuroksötétség borult.

A két együgyű teremtés, kik lélegzetfojtva még mindig ott ültek, egymás kezét s a páholyjegyet szorongatva a plüsskorlát mögött, megtörölték homlokuk verejtékét, s mivel úgy gondolták, hogy az előadás véget ért, megtapsolták a szereplőket, és az üres, sötét folyosókon s az éjsötét utcákon szépen hazabandukoltak.

Hazaérve mély csalódással hajtották álomra fejüket, s elhatározták, hogy többet sohasem mennek operába.

A két együgyű lélek s az egész város fölé, mint hatalmas zöld sárkány emelkedett a szél vitorlája és a hold.

(1927)

 

megosztás
Az érettségi a középszerűség mércéje. Többet most nem is kívánhatunk tőletek, hiszen a valódi vizsgák majd csak utána jönnek: családteremtés, otthonteremtés, és a halálosan unalmas hétköznapok elviselése.

Srácok,

Tegnap megígértem, hogy összegzem az elmúlt napokban megbeszélt érettségi stratégiát, és mint javaslatot, közzéteszem itt, az osztálycsoportban is. Közben aztán úgy összegyűltek a gondolatok, hogy a szöveg egy amolyan "ballagási beszéd-pótlékká" nőtte ki magát.

Tudjátok, sokat emlegettem, hogy ti vagytok az első olyan osztályom, akiket végigvihettem négy éven át. Éppen ezért először mély szomorúság vett erőt rajtam, amikor kitört a járványhiszti, és nyilvánvalóvá vált, hogy a legszebb (és legidegesítőbb) utolsó heteket nem együtt éljük át. Aztán, ahogy telt az idő, azt kezdtem észrevenni, hogy ez a végjáték nem hogy elrontja, hanem épp ellenkezőleg: megkoronázza (bocs:) a közös munkánkat. El is mondom, miért.

A digitális oktatásra való hirtelen és kényszerű átállás olyan, mint egy időugrás. Évtizedeket repülünk előre az időben, és meglátjuk, mivé válnak a társadalmak, ha a mostani irányba haladnak tovább. Az emberek saját kis szűk terükben aszalódnak, digitális köldökzsinóron tartják a kapcsolatot a külvilággal, egyes intézmények (mint például a közösségi média) mindenhatóvá emelkednek, mások (mint például az iskola) elbuknak. Valósággá válik a Wachowski-testvérek 1999-es ellen-utópiája: a Mátrix. Mielőtt felmerülne a kérdés, hogy miért örülök egy ilyen helyzetnek, emlékeztetlek titeket arra, hogy a film nem csak azt mutatta meg, hogyan válik az emberiség nyáladzó ösztönlénnyé vagy programozott tömegemberré, hanem azt is, hogyan képes felvenni a harcot a Személy az elidegenedett, tárgyiasított világgal. 2020 tavasza a Mártrix kora, amely kristálytisztán megmutatja, hogy a kamaszkoruk utolsó évét élő diákok hol állnak az ember megvalósulásának hármas lépcsőjén:

- az ösztönlényt nem érdekli más, mint saját szükségleteinek kielégítése. Az ösztönlény számára a karantén pusztán egy rendkívüli tanítási szünet, amelyben vígan élvezheti az életet.

- a tömegember rendezett világban akar élni, ezért (kellő fenyegetés és ijesztés hatására) hajlandó betartani bizonyos szabályokat. "Letudja" a szükséges feladatokat, aztán megnyugszik.

- a Személy egész létezését belső késztetés hajtja. Ahogy Sartre mondja: "Az ember önmagát alkotja meg, előre rendelve nem létezik, morált választva alkotja meg önmagát." Stabil egzisztenciális középponthoz igazodik akkor is, amikor már rég feje tetejére állt a világ, és a többiek emberhúst esznek hordákba tömörülve. A Személy felülemelkedik a természet és a társadalom korlátain. Örök jelmondata: "haladd meg önmagad".

Ezúton mondok köszönetet azoknak, akik az utóbbi típushoz méltó szellemben rendszeresen és aktívan vettek részt a Discordon tartott órákon. A digitális elszigetelődés heteiben ezek az alkalmak jelentették számunkra a személyes iskolai együttműködés halvány pótlékát. Most, a ballagás tervezett napján úgy érzem, az osztály fele nem csak szellemileg, de lelkileg is felkészült az érettségi vizsgára. Számukra emlékeztetőként, a többiek számára javaslatként fogalmazom meg az alábbi öt pontot.

 

1. IDEGRENDSZER

Kérlek, pihend ki magad a maradék négy éjszakán. Sok diák napi rutinja felborult az elmúlt időszakban. A tegnapi órán az derült ki, hogy a jelenlévők fele este tíz és éjfél között feküdt le aludni, a másik fele éjfél és hajnali 4 között. Ne feledd, hogy május negyedikétől minden nap korán kelsz, és egész délelőtt szellemi munkát végzel majd. Ne bízz az energiaitalban, csokoládéban, mert ezek csak időlegesen dobnak fel, és akkor sem segítik az elmélyült munkát. Nem az agyadba pumpált cukor fogja növelni a teljesítményedet, hanem az idegrendszered kipihentsége. Ezt csak a vizsgát megelőző napok tudatos szabályzásával tudod elérni. Feküdj le időben, kelj fel korán (május f*n elsején is!), egyél, igyál eleget. Lehetőleg vizet, naponta 2-3 litert.

(Kiegészítő információ: a sterilizálós őrület miatt nem nagyon ehetsz majd a teremben, szóval, ne hozz szendvicset, pörköltet, kerti sütőt.)

 

2. ADMINISZTRÁCIÓ

Bár már kilencedik óta gyakoroljuk a vizsgahelyzeteket (videós feleletek stb.), nem szabad elfelejteni, hogy az érettségi sokkal összetettebb megmérettetés, amelynek sok járulékos elemére kell odafigyelni. Ezeket gondosan összegyűjtötte nektek az iskola vezetése, és elküldte több elektronikus felületen. Csak néhányat emelek ki közülük:

- A vizsga napján legalább fél (de ahogy mi beszéltük: egy) órával a vizsga kezdete előtt érj be az iskolába. Az érettségi napja szent. Ha elkésel, úgy jársz, mint az ír asszony, aki elejtette a cserepet a templom újrafedésekor.

- Hozd el a kilétedet igazoló okmányokat, mert anélkül meg sem ismerünk.

- Gondoskodj számológépről, íróeszközről, vonalzóról.

- Ha saját függvénytáblát, atlaszt, szótárt használsz, akkor azokat az első napon hozd be.

- Ügyelj az írásképre (minden tárgyból!). Amit nem tudunk kiolvasni, azt úgy vesszük, hogy nem írtad le.

- Ügyelj a szövegeid rendezettségére. Használj annyi vázlatlapot, amennyi csak kell.

- Ügyelj az idő hatékony beosztására. Magyar nyelv és irodalom esetében van egy fontos rész, ami rajtad múlik:

Hétfőn 9:00-kor kezedbe adnak egy 16 oldalas füzetet, benne a szövegértési feladatsor és az érvelő/gyakorlati szövegalkotás. Te határozod meg magadnak, hogy milyen arányban osztod fel a rendelkezésre álló 90 percet. Az útmutató a 60+30-at javasolja, én inkább (a szövegértési feladatok nehézségéből kiindulva) a 70+20-at.

10:30-kor kiveszik a kezedből a füzetet, és odaadnak egy újabbat, a műértelmező szövegalkotást, amelyben kettőből választhatsz: egy novella vagy két vers értelmezése. (Legalábbis az eddigi években ez volt a leosztás a vizsgák 85%-ában.) Két és fél órát dolgozhatsz vele, ami rengeteg (ha összecsapod) és pont elég (ha komolyan veszed).

 

3. FOGALOMHASZNÁLAT

Ha egy mondat vagy bekezdés megformálása után megállsz, veszel egy mély levegőt, akkor elkerülhetsz olyan bakikat, amelyeket még most hétfőn is olvastam: "A novellát a költő..." Nem költő, hanem író/szerző/alkotó, ezt magatok is tudjátok, csak az ideg és sietség miatt gyakran benne marad a szövegekben. Most ne legyen így, szánjátok rá az időt a kigyomlálásukra.

Vigyázzatok a sztárfogalmakkal: káosz, kozmosz, egzisztenciális középpont, kozmikus magány, lendkerekes autó, ösztönlény, ősvalami, kauwa-auwa, szociális spektrum, narratíva, tárgyiasítás. Ezek egy része az általam vallott perszonalista filozófia kifejezései, másrészt a veletek közös gondolkodás során "felkapott" szavak. Ne úgy használjátok az érettségiben őket, mintha mindenki számára ismertek lennének. Mindig fűzzetek hozzájuk rövid magyarázatot, hogy a minket nem ismerő olvasó is el tudjon igazodni a szövegben.

 

4. BIZALOM

Sok korábbi érettségit megnéztük, és igen vegyesek voltak a novellákkal kapcsolatos reakcióitok. Gyakran mondtátok: "Ez szar." "Nincs befejezve." "Ez beteges." Emlékezzetek rá, hogy végül mindegyiknél megtaláltuk az értelmezés kulcsát. Volt, hogy az én irányító kérdéseim hatására, volt, hogy már magatoktól. Hétfőn nem leszek ott, hogy segítsek, de nincs is már szükség rá: bíznotok kell - egyrészt a feladatokat összeállító bizottságban, másrészt magatokban.

A bizottság sosem ad értelmetlen, beteges gondolkodású szöveget. Olyat viszont adhat, ami első olvasásra ilyennek tűnhet. Mint például a legutóbb értelmezett Lovik-novella. De aztán ha jobban megnézzük, felfedezzük, hogy a mű furcsasága valójában csak egy ironikus játék. Mint, mondjuk, egy vicc esetében. Azonban akármilyen tréfás kedvű is a bizottság, mindenképpen olyan művet ad, amelyben jól körülhatárolható a novella fókuszában álló jelenség. Hogyan fogod ez megtalálni? Úgy, hogy bízol magadban. Bízol az intuíciódban. Már az első olvasáskor lejegyzel minden benyomást, kérdést, ötletet, majd összerendezed őket, megírod a novella sűrítését 6-8 mondatban, és mint a nap, olyan világos lesz számodra, hogy miről is van szó.

 

5. ÖNMEGHALADÁS

A mai napon nem csak az utóbbi pár hét digitális oktatását hagyjuk magunk mögött, hanem négy középiskolai évet is. A bevezetőben sugalltam, hogy közületek áprilisban eléggé sokan vizsgáztak gyengén az önmeghaladás terén. "Egy lusta szar vagyok tanár úr..." - mondja az egyik társatok a tőle megszokott nyers őszinteséggel. Ám ez nem vonatkozik a teljes négy évre, pláne nem vonatkozik a személyiségetekre. Számomra fantasztikus volt a veletek töltött idő. Sokat tanultam magamról, a világról, és közben annyi szeretetet kaptam, amit meg sem próbálok szavakban kifejezni.

Jövő héten nem az önmeghaladásotok, hanem pusztán az "érettségetek" vizsgája kezdődik. Magyarul: kiderül, hogy mennyire jók lesztek majd tömegembernek. Az érettségi a középszerűség mércéje. Többet most nem is kívánhatunk tőletek, hiszen a valódi vizsgák majd csak utána jönnek: családteremtés, otthonteremtés, és a halálosan unalmas hétköznapok elviselése. Akkor derül majd ki, hogy kinek hol van az egzisztenciális középpontja: életeteket a szellem és az értelem erős sziklájára, vagy az ösztönök és szükségletek fortyogó mocsarára építettétek.

Szóval, a személyes önmeghaladásotok egyelőre még nyitott történet. Ám egy másik nézőpontból kész mérleget lehet vonni: közösségként. A 12.A mint közösség nem haladta meg önmagát (nem véletlenül kaptátok tegnap búcsúzóul Csuja Imre szavait). Ebben valamennyire talán én is hibás vagyok: nem lökdöstelek erőszakosan az iskolai rendezvényekre, közösségi megmozdulásokra. Helyette holmi hülye szimbólumokkal próbálkoztam: kauwa-auwa, T5 kifestése, beavató videók. De akármilyen rosszul is vizsgáztunk a közösségi aktivitás terén, bennem él a remény, hogy a többségetek valódi közösségi emberré válik majd. Képzelhetitek, mennyire jól esett, hogy Urbán Sanyi ezt írta a most megjelenő Osztálynapló kiadványba:

"A szakma elsajátítása után bízom benne, hogy sikeresen el tudok helyezkedni olyan helyen, ahol meg tudom haladni önmagam, és hasznos tagja tudok lenni az ott kialakult közösségnek."

A jövő héten az én dolgom már csak a bizakodás, a tiétek pedig a munka. Sok sikert kívánok hozzá. Hétfőn reggel majd személyesen is.

Sziasztok!

(utóirat: a kauwa-auwánk él és virul, otthon őrzöm, amint a mellékelt képen látszik:)

megosztás
Sziasztok. Március harmadik hetében digitális oktatás indult, amelyben igyekeztünk helyet keresni a magyaróráinknak. A Discord lett a személyes kapcsolat elsődleges tere, és az irodalom.net maradt a tananyagok közlésének fóruma.

 

megosztás
"Keresd a magányt! Amikor valakivel együtt vagy, nem vagy egyedül. Amikor "Istennel vagy", akkor sem vagy egyedül. A teljes egyedüllét az egyetlen lehetőség arra, hogy valóban Istennel legyél. Akkor, remélhetőleg, Isten lesz, és te nem leszel."

Keress egy problémát az életedben, és fogalmazz meg vele kapcsolatban egy belső beszélgetést (imát). Egyes szám második személyben szólítsd meg (a kisbetűs) istent, aki előtt nem kell bizonygatni az erényeidet, és nem kell szégyellni a hibáidat. A megíráshoz Anthony De Mello szövegei adnak segítséget.

Tárhely

 

 

Nézőpont

 

 

Ellensúly

 

megosztás
Az egyetemesség gondolatának megtagadását jelenteti az erőszakos egységesítés, amely máig jellemzi az egyházat. A katolikus mise elején a pap és a hívek szolgaian kántálják az előírt szöveget, amelyben könnyen tetten érhető a három fő hazugság.

A cikket összefoglaló táblázat itt tölthető le Word formátumban: (letöltés)

 

A 4. században Róma államvallássá tette a kereszténységet, létrehozva ezzel az egyház intézményét. Mi az intézmény? Felülről irányított emberi együttműködés, amelynek elsődleges célja a rend biztosítása. Nincs olyan intézmény a világon, amely elismerné az ember valódi szabadságát, hiszen csak külső eszközökkel tud rendet tartani (a közösség törvényei). A kereszténység ezzel szemben belső szabályozásra törekszik (egyéni felelősség), amelynek alapfeltétele a személy szabadsága. Ennyiből is látható, hogy összeegyeztethetetlen a két felfogás: az egyház soha nem lehet valóban keresztény. Amikor Róma püspökei az intézményesítés útjára léptek, pontosan tudták, hogy a jézusi tanítás lényegét vetették el:

 

 

A középkor elején szó szerint egy-ház jött létre: bezáratták az antik gondolkodást képviselő görög akadémiát, és betiltottak minden pogány szertartást. Dogmákat fogalmaztak meg (szigorúan követendő alapelveket) és új elemeket „költöttek” a Szentíráshoz (pl. purgatórium).

 

Az egyetemesség gondolatának megtagadását jelenteti az erőszakos egységesítés, amely máig jellemzi az egyházat. A katolikus mise elején a pap és a hívek szolgaian kántálják az előírt szöveget, amelyben könnyen tetten érhető a három fő hazugság.

 

Pap: Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait!

Hívek: Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Kérem ezért a Boldogságos, mindenkor Szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, és titeket, testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz.

 

1. Bűn és vétek összemosása

Az ember önző lénynek, úgy is mondhatjuk: állatnak születik. A szocializácó az a folyamat, amelynek során beilleszkedik a társadalomba, és (ideális esetben) belsővé teszi a szabályokat. A keresztény lét a szocializáció legmagasabb rendű formája, amely úgy szentesíti az egyetemes emberi értékeket, hogy közben megvalósítja a személy szabadságát. Az önző cselekedeteket is személyes síkon rendezi (lásd a tékozló fiú történetét).

Az intézmények nem tudnak személyes síkon gondolkodni, hanem csak általánosságban. A törvény nem ismer irgalmat. A Mózes 21/21 hatálya alá eső fiút a vének azonosítják a bűnével, ezért megkövezik. A tékozló fiú apja viszont felismeri, hogy fia felelősséget vállal a vétkéért, és ezért megbocsát neki. Jézus az életét adta azért, hogy „felülírja” a zsidók törvényfelfogását, de aztán a keresztény egyház visszatértek a farizeus gondolkodáshoz, bűn és vétek összemosásához.

 

 2. Isten törzsi bálvánnyá való lefokozása

 

3. Isten Országának túlvilágra helyezése

 

 

 

megosztás
Minden 14 év feletti magyar állampolgár postaládájába levél érkezik, amelyben felkérik őt, hogy szavazatával segítse a döntést: melyik legyen Magyarország új himnusza? "Egy szabad országért"? "Magyarország"? "Nélküled"? "Iszom a bort"?

A 19. század az identitáskeresés ideje az európai ember számára. Több mint ezer évig az önazonosságot a kereszténység jelentette, ami a tudományos és társadalmi változások hatására egyre inkább háttérbe szorult. Jól mutatja ezt az Isten szerepvesztését összefoglaló táblázat:

Ám a kereszténység térvesztése nem jelenti azt, hogy a vallás (mint identitásképző erő) háttérbe szorult volna, sőt. Mire Darwin 1859-es könyve (A fajok eredete) megjelent, már javában tombolt Európa új vallása: a nemzeti öntudat.

 

Ha megkérdeztél valakit a 16. században, hogy „Ki vagy te?”, akkor a neve után a felekezetét közölte (azaz: melyik keresztény ághoz tartozik). Ugyanerre a kérdésre a 19. században már a nemzeti hovatartozás volt a válasz. Ez a változás a nemzet kultikus (nagy becsben tartott) dalaiban is megjelent. Kölcsey Himnusza előtt a katolikusok első számú dala a „Boldogasszony anyánk…” kezdetű népének volt, a reformátusoké pedig a 90. zsoltár.

 

Kölcsey Himnusza 1989-óta hivatalosan is Magyarország nemzeti imádsága, megírásának dátuma (január 22.) pedig a magyar kultúra napja.

 

A szöveg 21. századi érvényességéről lehet (és érdemes is) vitázni. Ehhez jó indítás Puzsér Róbert Sznobjektív című műsorának alábbi részlete:

 

 

Kölcsey Himnuszát és Vörösmarty Szózatát az alábbi szempontok szerint hasonlítottuk össze:

 

 

A Vörösmartynál megjelenő nemzethalál-vízióban Herder német történész „jóslata” jelenik meg, aki szerint: „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”

 

 

Gondolatkísérlet

Az alábbiakban elképzeljük, hogy a politikai vezetés elszánja magát a nemzet dalának frissítésére, azaz: a Himnusz lecserélésére. Minden 14 év feletti magyar állampolgár postaládájába levél érkezik, amelyben felkérik őt, hogy szavazatával segítse a döntést: a négy népszerű dal közül melyik legyen Magyarország új himnusza? 

 

 

 

 

megosztás
A Vico nyomán kialakított nyelvi modell szerint 4 nyelvi spektrum van: a narratív, az intuitív, az egzakt és a szociális.A szavak önmagukban csak jelentést hordoznak, értelmet nem. A különböző szinteken különböző módokon tárul fel a szavak értelme.

I. Kommunikáció témakör

 

1. A kommunikációs folyamat tényezőinek, céljának, funkcióinak, valamint ezek összefüggésének megértése, bizonyítása beszédhelyzetek elemzésével, szövegértelmezéssel, szövegalkotással.

 

A kommunikáció szó latin eredetű (jelentése: közössé tesz): tájékoztatás, információcsere.

tényezői:

1. Közlő vagy feladó (aki beszél).

2. A címzett vagy vevő (akinek beszélnek).

– A feladó és a címzett állandó kölcsönhatásban vannak.

3. A közlemény, az üzenet (részben vagy egészben közös ismeretekre van szükség)

4. Kód. A közleményt kifejező nyelv, vagy jelrendszer. Ennek elemei és szabályai, amelyeket a résztvevők kölcsönösen ismernek.

5. A kontextus, beszédhelyzet, vagy szituáció. Az a kommunikációs közeg, amelyben a közlemény megkapja a maga teljes jelentését.

6. A közvetítő közeg, vagy csatorna – kontaktus. Az információ továbbításának az eszköze (telefonvonal, internet, levegő stb.).

– a feladó mindig az, aki a címzettnek valamilyen üzenetet küld. Ahhoz, hogy ez az üzenet mind a két fél számára érthető legyen, szükség van egy közös kódra, amely hatékonyan akkor tud működni, ha létezik egy kontextus, egy összefüggés, a valóság (az, amiről szó van).

 

2. Az emberi kommunikáció nem nyelvi jelei és kifejezőeszközei (pl. gesztusok, mimika, térközszabályozás, tekintet, külső megjelenés, testtartás, fejtartás, csend).

 

(metakommunikáció: 75% - nyelvi: 25%)

Tájékoztatnak a beszélő (Feladó) érzelmi állapotáról + a hallgatóhoz (Címzetthez) való viszonyáról. A hallgató is állandó visszajelzést ad

Nyomatékosítják a szöveget, mondanivalót (Üzenetet)

Kultúránként változóak is lehetnek (pl. araboknál elvárás, hogy evés után böfögni kell – nálunk illetlenség; vagy a japánok mindig meghajolnak a tisztelet jeléül - nálunk a hajlongás megalázkodást, szolgalelkűséget jelent)

1. A beszéd zenei eszközei: hangsúly – hanglejtés – hangerő – beszédtempó – beszédszünet

2. Mimika – arcjáték: tekintet, 4 alapvető érzelem (öröm, bánat, meglepettség, undor)

3. Gesztusok (kézmozdulatok)

feltartott mutatóujj: leckéztetés, fenyegetés - kéztördelés: bizonytalanság, szorongás - kifelé nyitott tenyér a test előtt: elutasítás - kitárt karok: öröm, ölelési szándék - összetett kéz: kérés

4. Testtartás: A magabiztosságot az jelzi, ha valaki minél több helyet foglal, minél több helyre terjeszti ki a testét (asztalon a láb: területmegjelölés, hátradőlés: önbizalom)

Az önbizalomhiányt, szorongást az jelzi, ha valaki minél kisebbre húzza össze magát, a kezét a teste elé veszi. Görnyedt testtartás, pótcselekvések (pl. körömrágás, kéztördelés, hajbirizgálás).

 

3. A kommunikáció formája: a szóbeliség és az írásbeliség.

 

Mindennapi életünkben lényegesen többet beszélünk, mint amennyit írunk, de a nyelvi normák teljesebben, magasabb szinten érvényesülnek az írott nyelvben.

 

A szóbeli közlés

- Hallható (akusztikai), időhöz, helyhez kötött, általában mulandó

- A közlésfolyamat résztvevőinek visszajelzési lehetőségei vannak

- Gyors gondolkodást igényel, mert azonnal kell fogalmazni

- A nyelvi és a nem nyelvi és zenei kifejezőeszközök egyaránt fontosak

- Ösztönösebb, igénytelenebb szóhasználat, lazább szerkesztésű mondatok jellemzők

- Nyelvi illemszabályokhoz kevésbé igazodik, azoktól kisebb-nagyobb mértékben

eltérhet

- Hiányos szerkezetű mondatok túlsúlya.

- Nyelvi panelek, töltelékszavak, közhelyek használata előfordul. Gyakoriak a

mellérendelések.

- Beszélgetés, vita, interjú, megbeszélés, előadás, felszólalás, rádiós-televíziós

hírolvasás stb

 

Az írásbeli közlés

- Olvasható (vizuális), időben kevésbé korlátozott, helyhez kevésbé kötődik

- A visszajelzési lehetőségek korlátozottak vagy időben késleltetettek

- Időt hagy a gondolkodásra

- A nem nyelvi kifejezőeszközök kevésbé fontosak.

- Tudatosabb, igényesebb szóhasználat és szabályosabb mondatszerkesztés.

- Nyelvi illemszabályai szigorúbbak

- Teljes mondatok túlsúlya

- Előfordul(hat) irodalmi vagy szakszavak használata is. Csiszolt mondatok,

alárendelések,

- arányosság jellemzi.

- Tanulmány, cikk, hivatalos levél, magánlevél, napló, emlékirat, kritika, esszé.

 

4. Tény és vélemény, tájékoztatás és véleményközlés megkülönböztetése a tömegkommunikációban

 

Tájékoztató műfajok:

1. Hír:

- az újságírás egyik alapműfaja

- friss, közérdekű információt kell közölnie

-  az alábbi kérdésekre válaszol: Ki? Mit? Mikor? Hol? Miért? + Hogyan? (5+1)

- elsősorban tájékoztat

- mindig címmel jelenik meg

2. Tudósítás: helyszínről jelentkező hír

3. Riport: az újságíró egyszerre elbeszélő és cselekvő résztvevő, párbeszédeket, helyzetrajzot, jellemfestést, személyes hangot alkalmaz

4. Interjú:

- párbeszédes szerkezet (kérdés—felelet)

- kifejtett beszélgetés egy a befogadó érdeklődésére valamilyen szempontból számot tartó személyiséggel

 

Véleményközlő műfajok:

1. Kommentár = hírmagyarázat:

- hírek, információk megértését segíti elő háttéranyagok bemutatásával

- fogalmakat magyaráz, értékel, véleményt mond benne

 

2. Glossza:

- rövid, tömör, szókimondó, ironikus, csattanóval záródó írás

- bármilyen hétköznapi jelenséget gúnyol

- személyes hangvételű

- stíluseszközei: a nagyítás, túlzás, fokozás

- az olvasó érzelmeire kíván hatni

 

3. Jegyzet:

- valamilyen hétköznapi esemény egy-egy szálát ragadja meg

- rövid, stíluseszközökben gazdag

- célja: hasson az olvasó érzelmeire és gondolkodásra késztesse

 

II. A magyar nyelv története

 

5. A magyar nyelv eredete, finnugor rokonságának bemutatása.

 

A nyelvek közös származás alapján nyelvcsaládokra oszthatók. Egy-egy nyelvcsalád valamikor közös nyelvet beszélt, ezt nevezzük alapnyelvnek. A nyelvrokonság azt jelenti, hogy egy „nyelvcsaládba” tartozó nyelvek közös ős- vagy alapnyelvből származnak. Ebből az alapnyelvből az idők folyamán – a történelmi és társadalmi változások, a térbeli eltávolodás eredményeként – önálló nyelvek fejlődtek ki, ám ősi vonatkozásokat is megőriztek.

A magyar nyelv a finnugor eredetű, s mint ilyen az uráli nyelvcsalád finnugor nyelvcsoportjának ugor ágához tartozik. A finnugor őshaza hollétére vonatkozóan különféle elméletek születtek. Az ősi együttélés helyét valahova az Ural-hegység délnyugati lejtőjére teszik.

 

Bizonyítékok: szabályos hangmegfeleltetések: az ősi örökség szavaiban az azonos helyzetben levő hangok egy-egy nyelvben azonos módon viselkednek: vagy megmaradnak, vagy azonos módon változnak meg

 

 
 

6. A mai magyar nyelvművelés néhány kérdése.

 

A nyelv folyamatosan változik, sosem állandó.

A nyelvművelés a nyelvünk mai állapotát, működését, használatát vizsgálja.

A nyelvművelés célja:

- Az emberek minél jobban ismerjék a nyelv használati szabályait, és ennek megfelelően beszéljenek és írjanak

- A nyelv minél alkalmasabb legyen a nyelvhasználók igényeire és a világos közlésre

 

Leggyakoribb nyelvhasználati problémák / hibák napjainkban:

- Töltelékszavak használata: hát, izé, tök, ilyen, stb.

- Túl sok szleng szó, kifejezés használata:

szerencse: mák, mázli, stb.

meghal: kipurcan,kinyiffan, feldobja a talpát, stb.

pénz: zsé, lóvé, zseton, suska, stb.

- Trágár, igénytelen szavak használata

- Aránytalanul sok szórövidítés: pl. Balcsi, fürcsi, kari, tali, depi, cuki,stb.

- Direkt helyesírás torzítás (főleg interneten, sms-ben): cejetlek, naon, jah, vok, stb.

- Elharapott szóvégek: pl. azér’; mer’; stb.

- „nákolás” – E/1 feltételes módban: olvasnák, akarnák, stb. (helytelen formák)

„suk-sükölés”: szeretjük helyett szeressük, látjuk helyett lássuk (helytelen formák)

- ikes igék E/1-ben kijelentő módban: dolgozom helyett dolgozok; eszem helyett eszek (helytelen formák)

- Névelők helytelen használata: a Kati, a Tomi (nevek elé nem szabadna kitenni!)

- Túl sok idegen szót használunk; ez hibának számít, ha van helyette rendes magyar megfelelője is a kifejezésnek. Pl. happy, like, feeling, shopping

- Terjengő névutós szerkezetek (A kérését továbbították a vezetőség felé)

 

A nyelvművelés területei, eszközei:

A nyelvművelés legfontosabb területe az oktatás. Ezen kívül különböző nyelvművelő rádióműsorok, internetes honlapok, folyóiratok, kulturális rendezvények

 

III. Ember és nyelvhasználat

 

7. A nyelv mint a gondolkodás része

 

A Giambattista Vico nyomán kialakított nyelvi modell szerint 4 nyelvi spektrum van: a narratív, az intuitív, az egzakt és a szociális.

A szavak önmagukban csak jelentést hordoznak, értelmet nem. A különböző szinteken különböző módokon tárul fel a szavak értelme.

 

A szociális szint a nyelv használatának legalacsonyabb minősége. Afféle: szellemi vegetálás. Ez az a minimum, ami a mindennapi modern társas léthez szükséges. Célja általában nem a közlés, hanem pusztán annak jelzése, hogy még életben vagyunk.  Az átlagember napi megnyilvánulásainak legnagyobb része ebbe a spektrumba tartozik. Az agy nyelvi motorját egyáltalán nem veszi igénybe, mivel javarészt közhelyeket ismételget. Ha rég nem látott ismerőssel találkozik, azt mondja: „El vagy veszve”; ha hellyel kínálják, így felel: „Jót állok magamért”; és ha elegáns módon akarja húzni az időt, így kezdi a mondókáját: „Én azt gondolom, hogy…” Helyi buszjáraton, vidéki ABC-ben vagy egy családi ünnepen tíz perc alatt össze lehet állítani egy közhelygyűjteményt: „Hogy rohan az idő”, „Szavad ne feledd”, „Le fog esni” stb.

Az irodalomtanításnak is van szociális spektruma: az életrajz. Ha egy diák ügyesen tud közhelyeket puffogtatni, akkor már néhány jelentéktelen életrajzi adatból is eléggé hangzatos dolgozatot tud kerekíteni.

 

Egzakt: Az egzakt spektrumot az írás igénye hozza létre. Pontosabban az az igény, hogy a gondolataink leírva is ugyanazt jelentsék, mint szóban. Az egzakt spektrum alapja a definíció. Ebből alakít egyfajta „fogalmi hálót”, amelyre a gondolatmeneteit építi. Jellemzően tudományos szövegek tartoznak ebbe a rétegbe, illetve minden olyan nyelvi megnyilvánulás, amelynek célja valamilyen tudás rögzítése és átadása.

Nem könnyű azonban felül emelkedni az egzakt szemléleten. Az ábrán felfelé szűkülő háromszög azt mutatja, hogy a tudományos megismerésnek megvannak a maga korlátai. Aki egyetemes tudásra vágyik, annak be kell lépnie a felsőbb spektrumokba, az intuíciók és narratívák világába.

 

Intuitív: Az egzakt spektrum kijelent, az intuitív kérdez. Az intuíció alapja a költői kép: metafora, szimbólum, allegória. Abban különbözik a mémtől (ami szintén kép), hogy míg a mém lefelé, a kollektív tudattalanba mutat, addig a költői kép felfelé, az értelem irányába. Az intuíció személyes, mert van alkotója és van befogadója.

 

Narratív: Az értelem kizárólag narratív szinten tárul fel. A szociális spektrum puszta szócséplés, az egzakt megreked a halott tudás szintjén, az intuitív már érvényes kérdéseket tud feltenni, de az értelem mindig fent, egy narratívában, egy történetben mutatkozik meg. Az irodalomtanítás egyik legfontosabb feladata az, hogy a diákban narratív horizontot építsen a nyugati kultúra nagy történeteiből.

 

 

8. Csoportnyelvek, szaknyelvek, rétegnyelvek, hobbinyelvek. A szleng és az argó.

 

Minden ember több különböző nyelvközösségbe tartozik. Ezeknek a nyelvközösségeknek eltérő a nyelvhasználata; azaz különböző nyelvváltozatokat beszélnek. Ezek a nyelvváltozatok szókincsükben és a nyelvtan eltérő használatában különböznek egymástól. Az egyes nyelvváltozatok bizonyos sajátosságaikban térnek el a köznyelvtől.

A nyelvváltozatok összessége: nemzeti nyelv.

norma: követendő nyelvi minta –nyelvi igényesség jellemzi.

 

- ifjúsági-és diáknyelv: fiatalokhoz kapcsolódik; kötetlen, laza nyelvváltozat. Nagyon találékony, humoros tud lenni; sokszor fellazul divatszavakkal és szleng elemekkel. Határozott, őszinte, harsány.

pl. befalsul;doga; diri, karó, surranó, pézsé, stb.

képszerű kifejezések: kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás; olajra lép;

 

- szleng: A köznyelvnél lazább és igénytelenebb nyelvváltozat. Fő jellemzője a kötetlenség. Régen főleg a fiatalokra volt jellemző, ma már szinte mindenki használja; sőt, a tv-ben, filmekben, sajtóban is egyre több szlenggel találkozunk (bulvár lapok / műsorok; internetes sajtó).Célja, hogy színesítse a köznyelvet, humoros, tömör, velős legyen

pl. ciki, dumál, parázik, csaj, bige, csóró, pia, zsé, lóvé, mázli, tata, pali, zsernyák, kipurcan

 

- tolvajnyelv -argó: Alvilághoz kötődik, titokzatosságra és elkülönülésre törekszik. Célja, hogy akik nem tartoznak a csoportba, ne értsék, hogy a tagok miről beszélnek. (Bizonyos elemei átszivárogtak a szlengbe, így közismertté váltak) pl.kiló (száz); rongy (ezer)

 

IV. A nyelvi szintek

 

9. A morfémák, szóelemek szerepe és helyes használata a szóalak felépítésében, a szószerkezetek alkotásában.

 

Képző:

– a legbelsőbb helyzetű szóelem, közvetlenül a szótő után áll. Megváltoztatja a szótő jelentését, s teljes ragozási sort indít el. Új szótári szó jön létre, melynek önálló ragozási rendszere (paradigmája) van. A képző megváltoztathatja az alapszó szófaját és ezzel együtt mondatbeli szerepét is. Megtűrnek maguk mellett másik képzőt, akár többet is (kert-ész-ked-het).

 

Jel:

– nem alkot új szótári egységet, csupán módosítja a fogalmi jelentést, valamilyen nyelvtani jelentésmozzanattal gazdagítja azt (idő, mód, birtoklás, többség). Valamilyen viszonyt fejez ki. A jel közbülső helyzetű szóelem: előtte a képzők állnak, utána a rag.

 

Rag:

– a mondatbeli viszonyítás és egyeztetés jelentésmozzanatának kifejezője. Ezáltal kijelöli a szavak mondatbeli szerepét. A rag szóalakzáró morféma, a képzők és jelek után áll, semmilyen más morféma nem követheti.

Szerepe:

1. Jelölhet mondatbeli viszonyokat (esetragok).

2. Kifejezheti az egyeztetést (névszói és igei személyragok).

Általános kapcsolódási sorrend: szótő(1) + képző(2) + jel(3) + rag(4) Ettől való eltérés néha előfordulhat. (Középfok jele megelőzheti a képzőt: nagy-obb-ít; rag után képző áll: három-szor-i, nagy-ban-i)

 

 

További tételek (vázlat írása folyamatban)

 

10. A magánhangzók és a mássalhangzók rendszere

(kattints a megnyitáshoz)

 

11. A mondat fogalma, a mondat szerkesztettség és mondatfajta szerinti típusai.

(kattints a megnyitáshoz)

 

V. A szöveg

12. Az intertextualitás jelenségeinek értelmezése irodalmi és nem irodalmi szövegekben

(kattints a megnyitáshoz)

 

13. A továbbtanuláshoz, illetve a munka világában szükséges szövegtípusok: különböző típusú önéletrajzok, motivációs levél; különböző témájú hivatalos levelek (pl. panaszos levél), kérvény, beadvány; hozzászólás, felszólalás, vitaindító, rövid ünnepi beszéd; ajánlás, méltatás; szórólap szövege.

(kattints a megnyitáshoz)

 

14. Az elektronikus média hagyományos (rádió, televízió) és új közlésmódjai (pl. honlap, blog, internet), az új közlésmódok társadalmi hatása.

(kattints a megnyitáshoz)

 

VI. A retorika alapjai

15. A retorika mint a meggyőzés művelete a gondolatközlésben

(kattints a megnyitáshoz)

 

16. Az állásinterjú.

(kattints a megnyitáshoz)

 

17. Az összefoglalás funkciója és típusai (pl. vázlat, tartalmi kivonat, tömörítés).

(kattints a megnyitáshoz)

 

Stílus és jelentés

18. A jellegzetes stílustípusok (stílusárnyalatok) megismerése (pl. bizalmas, közömbös, választékos), felismerése, hatásának elemzése.

(kattints a megnyitáshoz)

 

19. Az egyszerűbb szóképek köznyelvi és szépirodalmi szövegekben: hasonlat, metafora, metonímia.

(kattints a megnyitáshoz)

 

20. A publicisztikai stílus főbb jellemzői, tipikus szóhasználat, a megjelenítés közlésértéke (pl.tipográfia, képi világ)

(kattints a megnyitáshoz)

 

megosztás
A brainstorming nyomán összegyűjtött kérdések képezik a dolgozat alapját (intuitív szint). Megíráskor létre kell hozni egy fogalmi hálót (egzakt szint), amely megakadályozza, hogy mondatok lehulljanak a közhelyes semmitmondásba (szociális szint)...

A „Spekrtum-analízis” sorozat első feladata József Attila: Tiszta címmel és Reménytelenül című verseinek értelmezése a 12.A osztályban. Minden előzetes információ nélkül (beleértve a szerző feltüntetését is) kapták kézbe a verset, amellyel kapcsolatban a  következő gondolatokat dobták fel első körben:

 Tiszta szívvel (vers megtekintése)

  1. nincs hozzátartozója
  2. 20 éves
  3. azt jelzi, hogy semmibe nézik
  4. meg akar halni
  5. lelki válság
  6. hogy van így elkeseredve 20 évesen?
  7. tudja magáról, hogy fasza gyerek, ezért csinál hülyeségeket, tartozni akar valahová 
  8. a földi létet semmibe nézi - utolsó két sor
  9. kozmikus magány
  10. nincs senkije --- nincs isten - Nietzsche: "isten halott"
  11. Raszkolnyikov
  12. halált hozó fű - az örökség, amit hagy maga után, még akkor is, ha jót akart
  13. belső törvény - utolsó két vsz
  14. narratívával kapcsolatos
  15. mit jelent az ördög?  
  16. a maga ura
  17. beavatástörténet? azért tiszta szívvel, mert kezd egy új fejezetet elszigetelve mindenkitől
  18. ha ez a szív gyönyörű, akkor milyen a többi?
  19. 20 évesen az ereje teljében van, miért adná el? miért mondana le róla?
  20. ha ilyen tiszta a szíve, akkor miért akarja az ördögnek adni?
  21. mit adna érte az ördög?

 

Reménytelenül (vers megtekintése)

- öregkor, halál előtt
- ezüstös fejszesuhanás - ősz haj?
- miért nem remél, ha okos?
- nem érez semmit? (semmi ágán ül szivem)
- köréje gyűlnek, nézik - meghalt és el van temetve?
- homok - porrá válik
- lehet, hogy nem is ő hal meg, hanem egy társa, és ő nézi
- ez még nehezebb, mint a Tiszta szívvel (intertextualitás!)
- csalás nélkül szétnézi?
a, leszarni mindent
b, tisztán látni
- szív - hold (jelképesen?)
- szétnéz merengve - gondolkodik, mit rontott el
- éjszaka a tengerparton (egészben látja a verset!)
- elfogadta a szar sorsát, ezért érzi tehetetlennek, öregnek magát?
- olyasmi mint Ill
- beletörődik abba, ami történik vele
- csalás nélkül = nem reménykedik (észrevette a címet!)
- "a remény hal meg utoljára" - szóval, ő már teljesen meghalt
- semmi ágán - majdnem a halálban

KÉP
1. tengerpart
ott egy személy (elhamvasztott személyt dobnak a tengerbe)
nem sok víz, kiszáradt tenger
apály

2. kép
ezüstös fejszesuhanás - elszállt felette az idő

3. kép
fenn a mennyben
konkrétan haldoklik
gyűlnek a csillagok - sötétedik
kozmikus magány
csillagok = emberek (próbálnak segíteni, de nem engedi)
törzs, egzisztenciális középpont, axis mundi

megosztás
A szociális szint a nyelv használatának legalacsonyabb minősége. Afféle: szellemi vegetálás. Ez az a minimum, ami a mindennapi modern társas léthez szükséges. Célja általában nem a közlés, hanem pusztán annak jelzése, hogy még életben vagyunk.

Előzmények:

Brainstorming #1 – közös novellaértelmezés (link
Brainstorming #2 – adott szempontok "körbegondolása" (link)
Brainstorming #3 – novellaértelmezési utak (link
Brainstorming #4 – a kérdezés művészete (link

 

A „Brainstroming” cikksorozat a novellaértelmezés egyik lehetséges útját mutatta be. Az első részben még egy egész osztály ötleteiből gazdálkodtunk, majd kisebb csoportban dolgoztunk, végül egyéni munka nyomán született értelmező szöveg. Ez utóbbiak alapján fogalmaztuk meg a novellaértelmezés három fő típusát („200IQ”, „easy essay”, „safe mode”). A negyedik cikk a brainstorming során felvetett kérdések csoportosításában, a gondolatok elrendezésében igyekezett segítséget nyújtani. A 2019-es tavaszi érettségi volt a módszer első nagy próbája, amelyen felemás eredmény született. A novellaértelmező dolgozatok vázlatai remek kérdéseket vetettek fel, ezeknek azonban csak a töredéke került bele a kész szövegbe. A diákoknak nem volt elég nyelvi eszközük arra, hogy értelmező szövegként fogalmazzák meg intuícióikat. Ennek orvoslására jelöltük meg a 2019/20-as tanév fő céljának a nyelvi fejlesztést. A munkát egy nyelvi modell felvázolásával kezdtük.

 

A szavak felemelkedése

 

Vegyünk egy egyszerű szót: szög. Ha egy építkezés mellett sétálva ezt halljuk ezt egy munkás öblös hangján: „Dobjál még pár szöget!”, akkor arra a néhány centis, hegyes fémtárgyra gondolunk, amelyet többnyire rögzítésre használunk. Ha  matematika tankönyvet lapozgatunk, annak fogalomtárában a következőt olvassuk: „A sík egy pontjából kiinduló két félegyenes a síkot két tartományra osztja. Az egyik tartomány és a két félegyenes szöget alkot.” Ha egy koncerten épp egy kritikus mellett állunk, ilyesféle mondatokat csíphetünk el: „Túlságosan szögel ez a dobos” – értsd: nagyon feszesen, rugalmatlanul játszik. És végül ha felütjük Pilinszky János összegyűjtött verseit, megakad a szemünk egy furcsa formai játékon: egy négy soros versnek a címe pont ez: „Négysoros”:

 

„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”

 

Egy sintoista nem fog hanyatt esni a verstől, viszont egy keresztény kultúrát ismerő nyugati embernek végigfut a hideg a hátán, amikor felismeri azt a nagycsütörtöki éjszakát, amelyen Krisztus legmélyebb félelmeivel szembesült. Az utolsó vacsora után elszenderedtek a tanítványok, Jézus pedig  magányosan virrasztott, lelkében a másnapi vérontás gyötrelmeivel. A töviskoronával, a megalázással, az ostorozással, a leköpködéssel… és a szögekkel, amelyekkel keresztre feszítik majd.

 

A fenti példában négy nyelvi szint (spektrum) nyilatkozott meg. A munkás mondata a szociális szint, a tankönyvi definíció az egzakt, a kritikus metaforája az intuitív, Pilinszkyé pedig a narratív spektrum. Ezek viszonyát érzékelteti az alábbi ábra:

 

  

Szociális spektrum

A szociális szint a nyelv használatának legalacsonyabb minősége. Afféle: szellemi vegetálás. Ez az a minimum, ami a mindennapi modern társas léthez szükséges. Célja általában nem a közlés, hanem pusztán annak jelzése, hogy még életben vagyunk.  Az átlagember napi megnyilvánulásainak legnagyobb része ebbe a spektrumba tartozik. Az agy nyelvi motorját egyáltalán nem veszi igénybe, mivel javarészt közhelyeket ismételget. Ha rég nem látott ismerőssel találkozik, azt mondja: „El vagy veszve”; ha hellyel kínálják, így felel: „Jót állok magamért”; és ha elegáns módon akarja húzni az időt, így kezdi a mondókáját: „Én azt gondolom, hogy…” 

Helyi buszjáraton, vidéki ABC-ben vagy egy családi ünnepen tíz perc alatt össze lehet állítani egy közhelygyűjteményt:

„Hogy rohan az idő”
„Szavad ne feledd”
„Birkanyírás volt?”
„Tőlem nem ezt látja”
„Mi lesz így belőled?”
„Hozzá tartozik az általános műveltséghez”
„Ebből nem élünk meg”
„Ez van, ezt kell szeretni”
„Nincs az az Isten, hogy én…”
„Egy szó, mint száz”
„Hiába tépem a számat”
„Zene füleimnek”
„Ez is megvan, még sincs este”
„Ide a rozsdás bökőt, ha nem igaz”

 

Az irodalomtanításnak is van szociális spektruma: az életrajz. Ha egy diák ügyesen tud közhelyeket puffogtatni, akkor már néhány jelentéktelen életrajzi adatból is eléggé hangzatos dolgozatot tud kerekíteni. Ezt a pedáns semmitmondást zseniálisan parodizálja Karinthy A háromnegyedes dolgozat című írásában:

 

Petőfi lírai költészete

Petőfi Sándor, a világhírű nagy magyar költő, mint lírikus is kiváló helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly gyönyörűen jellemzett leíró költeményeiben.

Petőfi lírai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.

Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul, és helyét a nyelvszépség foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörű költeményeiben is föllelhető.

Petőfi lírai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint: 1. népies egyszerűség, 2. nemzeti hazafiság, 3. trópusok és figurák, 4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.

Petőfi mindig a szubjektivitásra törekedett, és célját a legnagyobb mértékben el is érte, mert költeményei utat találnak a legegyszerűbb nép szívébe éppenúgy, valamint a paloták ragyogó és fényben úszó csarnokaiba is!...

 

Sok magyartanár már annak is örülne, ha ilyen dolgozatot írnának a diákjai. Ám a digitális generációk már az írásbeliség hanyatló korszakában születtek, amelyben a nyelvi jelek szerepét a mémek veszik át. A szó – gondolat – reflexió sorát lényegesen lerövidíti a mém, amely a felismerés – röhögés párossal elégíti ki korunk „információigényét”.

 

 

Egzakt spektrum

Az egzakt spektrumot az írás igénye hozza létre. Pontosabban az az igény, hogy a gondolataink leírva is ugyanazt jelentsék, mint szóban. A rendkívül igénytelen szociális spektrum azért nem vezet általános információs káoszhoz, mert a szóbeli megnyilatkozásokat folyamatos metakommunikáció kíséri. Magyarul: az üzenet 25%-a az, amit mondasz, 75%-a pedig az, ahogy mondod. Az egzakt spektrum alapja ennél erősebb: a definíció. Ebből alakít egyfajta „fogalmi hálót”, amelyre a gondolatmeneteit építi. Jellemzően tudományos szövegek tartoznak ebbe a rétegbe, illetve minden olyan nyelvi megnyilvánulás, amelynek célja valamilyen tudás rögzítése és átadása.

Az irodalom tankönyvek java részt ebben a spektrumban vesztegelnek – miközben az alkotások, amelyekről szólnak, a két magasabb rétegben repkednek. Élettelen, hatástalan az az irodalomtanítás, amely nem emelkedik az egzakt spektrum fölé. Életrajzok, előre gyártott értelmezések, memoriterek… ismerjük ezek unalmát és kínjait.

Nem könnyű azonban felül emelkedni az egzakt szemléleten. Az ábrán felfelé szűkülő háromszög azt mutatja, hogy a tudományos megismerésnek megvannak a maga korlátai. Aki egyetemes tudásra vágyik, annak be kell lépnie a felsőbb spektrumokba, az intuíciók és narratívák világába. Különben soha nem lesz több, mint pedáns diák.

 

Intuitív spektrum

Az egzakt spektrum kijelent, az intuitív kérdez. Az intuíció alapja a költői kép: metafora, szimbólum, allegória. Abban különbözik a mémtől (ami szintén kép), hogy míg a mém lefelé, a kollektív tudattalanba mutat, addig a költői kép felfelé, az értelem irányába. Az intuíció személyes, mert van alkotója és van befogadója.

Az intuitív szintnek az irodalomtanításban az esszé felel meg. Beszédes az esszé kifejezés eredeti, francia jelentése: próbálkozás. Nem kell irodalomtudóst játszani a diáknak, hanem egyszerűen engedni kell a gondolatok szabad folyásának, majd meg kell próbálni találni egy narratívát, ahová ezek beilleszthetők.

Az irodalom.net honlap számos intuitív szöveget közöl a „Tollpróbálgatások” cikksorozatban (link).

 

Narratív spektrum

„Ha valaha megtaláljuk életünk titkának, a világegyetem titkának a kulcsát, vajon nem egy történetet fogunk először hallani? A valóság igazi természetét a történet mutatja meg” – írja John Eldredge. Ezt kell észben tartanunk, amikor egy mű értelmezését akarjuk megírni. Az értelem kizárólag narratív szinten tárul fel. A szociális spektrum puszta szócséplés, az egzakt megreked a halott tudás szintjén, az intuitív már érvényes kérdéseket tud feltenni, de az értelem mindig fent, egy narratívában, egy történetben mutatkozik meg. Az irodalomtanítás egyik legfontosabb feladata az, hogy a diákban narratív horizontot építsen a nyugati kultúra nagy történeteiből.

A nyitó példára visszatérve: Pilinszky Négysorosát akkor tudja értelmezni egy diák, ha felteszi magának a kérdést, hogy mik azok a szögek, és megtalálja azt a narratívát (jelen esetben az Evangéliumot), amely értelmet ad a költői képnek. 

  

Spektrum-analízis


A fent vázolt nyelvi modell célja az, hogy a diák már a dolgozat megírásakor reflektálhasson saját gondolataira. A brainstorming nyomán összegyűjtött kérdései képezik a dolgozat alapját (intuitív szint). A megírás során létre kell hoznia egy fogalmi hálót (egzakt szint), amely megakadályozza, hogy mondatai lehulljanak a közhelyes semmitmondásba (szociális szint). Írása akkor válik valódi értelmezéssé, amikor megtalálja a kérdéseinek megfelelő narratív horizontot.

 

A továbbiakban cikksorozat indul „spektrum-analízis” alcímmel. Ezekben a közös intuíció nyomán írott egyéni fogalmazásokat fogjuk elemezni, részletesen megjelölve az esszék nyelvi spektrumait.

megosztás
Hősnek azt a mitológiai alakot nevezhetjük, aki nemcsak saját sorsát hozza rendbe, hanem a közösségnek is ad valamit. Ez lehet a galaxis népének felszabadítása, a legnagyobb sötét varázsló legyőzése, vagy éppen a sárkányok és emberek kibékítése...

(Jézus-eposz c. vázlat letöltése - kattints)

Szent iratból forgatókönyv

Amikor meghallod Jézus nevét, az egész szervezeted tiltakozni kezd: borzaszt a legenda, amelynek nevében annyi esztelenséget műveltek a történelem során. Ugyanakkor Batman, Vasember vagy Amerika Kapitány alakja csupa pozitív élményt idéz: erőt, motivációt, a velük való azonosulás felemelő érzését. Nehéz elhinni, hogy valaha az Evangéliumot is afféle szuperhős-történetnek szánták. Ösztönzésnek, hogy nézz szembe önmagaddal, és segíts, akin csak tudsz. Útravalónak, hogyan tedd rendbe a lelked és az emberi kapcsolataid.

Az alábbi gondolatmenet arra tesz kísérletet, hogy visszaadja a Jézus-legenda erejét. Ehhez csak annyit kell tenni, hogy alakítunk egy kicsit az elbeszélés módján. Nem úgy kezeljük az Evangéliumot, mint szent iratot, hanem úgy, mint egy szuperhős-film forgatókönyvét.

Hollywood nem titkolja, hogy minden hősi mozi cselekményvázlata egyetlen forrásból táplálkozik. De szó szerint egyetlen forrásból: Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyvéből. Az 1949-es mű felidézi a régi nagy mítoszok legjellemzőbb elemeit, és egy 17 pontból álló vázlattá sűríti össze. Ez a képlet az utóbbi évtizedekben kézről-kézre járt a nagy filmstúdiókban, ahol máig tuti receptként használják. Garantált sikert hoz, hiszen olyan történetekre épül, amelyek évezredekig éltették és motiválták az emberiséget. Ennek a receptnek segítségével lett kultuszfilmmé a Star Wars, a Harry Potter vagy a Mátrix, és ez adja az értékét olyan (látszólag) könnyebb filmeknek is, mint az Idegpálya, az  Apróláb, a Münó a holdbéli manó vagy az Így neveld a sárkányodat.

Mielőtt végigjárjuk a hős útját (Campbell így nevezte a képletet), meg kell vizsgálnunk, milyen állapotban van a világ, amelyet meg kell mentenie a hősnek.

 

Válság

Minden hőstörténet előfeltétele a válság. A hős világa összeomlóban van, mert egy személytelen, rettenetes hatalom rántja bele a káoszba. Legyen az egy intézmény, mint a Galaktikus Birodalom (Star Wars), vagy valamilyen sötét lény, mint például Voldemort. A filmek mindig jelzik a hatalom személytelenségét: a rohamosztagosok sisakban vannak, a dementorok testetlenek, Joker pedig mindig árnyékból csap le, állandó rettegést keltve. A terror birodalmának vezére pedig éppen olyan, mint a rendszer, amit működtet: arctalan. Darth Vader égett bőrét félelmetes maszk fedi, Palpatine császár vérvörös szeme csuklya mögött rejtőzik, Immortan Joe arcát lélegeztető takarja, Bane maszkja fájdalomcsillapítókat pumpál, Joker saját vérével festi bohócnak magát, Voldemortnak nincs orra és halottak az arcizmai - és sokáig lehetne folytatni a sort. Az ember legősibb félelmét, a halált idézik ezek az alakok. Mivel nincs arcuk, személyiségük sincs, így alakjuk rettenetes bálvánnyá szilárdul.

 

A zsidó vallás válsága

Idővel éppen ilyen bálvánnyá vált az ókori zsidók istene, Jahve. Vallásuk hangulatát pontosan jellemzi a mózesi törvénykönyv egyik mondata: „Tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.” Jahve sosem jelenik meg, az egész Ószövetségben arctalan és személytelen marad (csak a hangját hallatja). A zsidók szerint maga az Isten választotta ki őket, ami inkább így értendő: a nép kisajátította magának a kozmosz teremtőjét, s ezzel egyúttal le is fokozta törzsi istenné.

A válság akkor ér véget, amikor bekövetkezik a megújulás. Amikor a szuperhős ledönti a bálványt, ártalmatlanná teszi a zsarnokot. Ez a mozzanat általában véres gyilkosság. A görög istenek családi harcaiban a lázadó fiúk kiherélték zsarnok apjukat. Jézus azonban a törzsi istent nem egy nyisszantással, hanem egy egyszerű kis szóval teszi ártalmatlanná: „Atyám”. Mindössze annyit csinál, hogy elmeséli a tékozló fiú példázatát, amely az istent nem bosszúálló bálványnak, hanem irgalmas apának mutatja. Ezzel egyúttal lebuktatja a farizeusokat is, akik kíméletlenül ítélkeznek, azt gondolván, hogy egyenesen belőlük szól isten hangja. Ebben máig nem változtak. Egy New York-i rabbi azt mondta nemrég egy interjúban: „Még maga a Messiás sem írhatja felül a törvényt.” Amiből jól látható, hogy a zsidó vallás legnagyobb korlátja a szabályok bálványozása. Számukra Jahve maga a Törvény. Pedig hát a törvény csak egy eszköz, a társadalmi rend fenntartásának eszköze. Válságba kerül az a világ, ahol kizárólagos hatalmat kapnak a rendszabályok.

Mint látható, a kétezer évvel ezelőtti Izrael tökéletes helyszín egy szuperhős történet elindításához. Adott egy kegyetlen rendszer, egy arctalan zsarnok. Tombol a válság – jöhet a megmentő, a várva várt Messiás. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a zsidók nem ismerik fel a valódi problémát (vallás), nekik kizárólag a római megszállással van gondjuk. Épp ezért nem szelíd tanítót várnak, hanem harcos királyt; nem lelki országot akarnak építeni, hanem valóságosat: az Új Jeruzsálemet. Így nem könnyű dolga a szuperhősnek, aki pontosan tudja, hogy minden fontos dolog a lélekben dől el.

  

A hős útja

A Campbell által eredetileg összegyűjtött 17 pontot (iskolai használatra) leszűkítettük 8 fő elemre. A hős útját kör jeleníti meg, érzékeltetve, hogy az ismert világból (felső félkör) az ismeretlenbe tart (alsó, sötét félkör), majd visszatér.

A út kalandra hívással (1) kezdődik (amelyet gyakran visszautasítás követ, ha a hős még nem alkalmas az indulásra). A felkészülésben mentor (2) segíti, hogy átléphesse az ismeretlen világ küszöbét (3). A hős próbákat (4) áll ki, ellenségek akadályozzák, szövetségesek segítik, míg végül eléri a kaland mélypontját, a krízist (5). Ekkor kell szembenéznie legnagyobb félelmével: önmagával. Jelképesen meghal, régi énjét elveszíti, s így már szembe tud nézni bármilyen ellenféllel. A küzdelemből (6) győztesen kerül ki, díja a „kincs”, amely valamilyen tudás, felismerés. Újjászületve (7) lép vissza az ismert világba, majd a megszerzett kincset megosztja (8) a közösséggel.

 

1. Hívás

Luke Skywalker egy titokzatos üzenet nyomán indul útnak, bár megtorpan, amikor Ben Kenobi azt kéri, hagyja ott szülőbolygóját. Harry Potternek számos meghívót küldenek Roxfortból, de nevelőszülei elrejtik a leveleket. Neo-t többször megszólítja Morpheus, mire végre felfedheti neki a Mátrix titkát.

A keresztény hősmoziban sajátos módon jelenik meg a hívás és visszautasítás motívuma. Itt magát az embert (ha úgy tetszik: nézőt) szólítják meg. A várandós Mária az év leghosszabb éjszakáján, december 24-én keres szállást Betlehemben. De hiába kopogtat, senki nem fogadja be. Végül pásztorok adnak neki és férjének menedéket az istállóban, ahol kecskék és juhok között születik meg a világ üdvözítője.

A karácsonyi ajándékozás-őrület némileg elfeledtette a nyugati emberrel ennek a motívumnak az igazi értelmét: a keresztény hívás a legegyszerűbb (ha úgy tetszik: legszegényebb) szíveket szólítja meg. Az önző, öntelt, képmutató ember nem alkalmas arra, hogy elinduljon az élet legnagyobb kalandjára.



2. Mentor

A hős mentora általában valamilyen nagy tapasztalattal rendelkező tanító: jedi mester (Yoda), varázsló (Dumbledore) vagy éppen hacker (Morpheus). Feladata az, hogy segítsen kiteljesíteni a hős képességeit. Munkája addig tart, amíg a hős túl nem növi mesterét.

Jézust nem nagyon kellett tanítani, sőt: 12 évesen már ő oktatta ki a farizeusokat, amikor egyszer ellógott a szüleitől és beszökött a zsinagógába. Bizonyos értelemben mégis volt „mentora”, Keresztelő Szent János, aki azt mondta: én csak vízzel, utánam jön majd az, aki tűzzel keresztel. Ezt a metaforát majd a legutolsó lépcsőfokon, a megosztásnál értjük meg. Ott válik világossá, hogy mit jelent a Jordánba merítkező Jézus feje fölött a galamb.


3. A küszöb átlépése

A Harry Potter-történet küszöbét mugli-ész fel sem tudja fogni: ez a 9 és 3/4-ik vágány. A Star Wars-é egyszerűbb: Luke az Ezeréves Sólyom fedélzetén hátrahagyja a birodalmiak által lemészárolt családját. Neo a piros kapszulát választja, és szembesül a digitális világhazugsággal, a Mátrix-szal. Narnia hősei egy szekrényen át jutnak az ismeretlen világba. Mindnek közös jellemzője, hogy a küszöb átlépése után már nincsen visszaút - legalábbis a régi világ már sosem lesz ugyanolyan.
Jézus történetében a jeruzsálemi bevonulás jelenti a küszöböt. A Messiás szamárháton, pálmaágat lengető rajongók gyűrűjében érkezik meg a szent városba - és innét kezdve lesz a nép szemében király, a vallási vezetők szemében pedig istenkáromló. A jelenet a szenteste kontrasztos szimbolikáját viszi tovább: a király - szamárháton. Jelzi ezzel, hogy az igazi hatalom nem földi, nem anyagi természetű.


4. Próbák, szövetségesek, ellenségek

A sűrű sötét erdőben eltévedt népmesehős számos próbát áll ki, mielőtt kalandja elérné a tetőpontját. Ugyanígy a filmekben: Luke a Dagobah mocsarában edz, Harry Potter kijár néhány osztályt, Hablaty pedig értékes tapasztalatokat szerez mind az emberek, mind a sárkányok világában.
Jézus számos csodát tesz: gyógyít (vakot, bénát), feltámaszt (Lázárt), átváltoztat (vízből bort), vízen jár stb. Ilyesmiket tömegével olvashatunk korábbi vallási hősök történeteiben (Dionüszosz, Mithrász). Nem azt kell figyelni, hogy mit tesz, hanem azt, hogy mit mond.

Szövetségesből ellenség: a zsidó nép

Az Evangélium szerint ugyanaz a tömeg, amelyik a jeruzsálemi bevonuláskor még éljenezte Jézust, nem sokkal később már a keresztre feszítését követelte. Mi okozta ezt a hatalmas változást? Miért csalódtak a zsidók? Azért, mert ők kívülről várták a csodát: egy erős király (bálvány) mögött akartak bevonulni az Új Jeruzsálembe, Isten Országába. Jézus viszont azt hirdette, hogy mindez csak belül történhet meg, akkor, ha újjászületik az ember:

„Hogy legyőzd a halált, meg kell halnod” (a filmben)

„Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát” (az Evangéliumban)


Jézus legnehezebb próbája: a farizeusok felébresztése

A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és önbecsülését az élteti, ha látja, hogy mások vétkeznek. Nincs benne irgalom, csak félelem és ítélkezés. Jézus így kritizálja a farizeusokat: „elhordozhatatlan terhekkel rakjátok meg az embereket, de ti magatok kisujjatokkal sem segítitek hordozni azokat a terheket”.

Rámutat arra is, hogy a farizeusok a törvény (az arctalan Isten) mögé bújva prédikálnak, ezzel „emberi parancsolatokat tanítanak isteni tanítás gyanánt”.

A mózesi törvények szerint meg kell kövezni a házasságtörő asszonyt. Jézus így állítja meg az ítéletet végrehajtani készülő tömeget: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Jelképes a templom megtisztításának epizódja. Jézus korbáccsal kergeti ki a kereskedőket a templomból, jelezvén, hogy ott (az emberi szívben) nincsen helye semmi földi, anyagi dolognak, csak Istennek, az imádságnak – a belső beszédnek.

A farizeusoknak szóló legfontosabb üzenetét Jézus a tékozló fiú történetében fogalmazza meg, amely röviden így szól: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. A példázat megfejtése a következő:

- apa: Isten
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!


5. Krízis

Luke Skywalker a mocsár mélyén egy furcsa látomásban küzd meg Darth Vaderrel: amikor levágja a sötét nagyúr fejét, azt látja, hogy a sisak alatt saját arca rejtőzik. Ez a rejtélyes üzenet azt jelzi, hogy a kaland mélypontján a hősnek a legnagyobb ellenféllel kell megküzdenie: önmagával. Senkinek nem kellemes szembenézni saját hibáival, legyen az önzés, nagyravágyás, anyagiasság, lustaság, irigység, kétszínűség, indulatosság vagy épp kishitűség.

Jézus negyven napra kivonult a pusztába, ahol eljutott az emberi tűrőképesség határáig. A legnehezebb órákban környékezte meg a Sátán három kísértéssel:

1. változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
2. ugorjon le a Jeruzsálemi templom tetejéről, Isten angyalai úgyis elkapják
3. fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt

Az ókori embernek még nem sokat mondott az „önzés” fogalma, ezért inkább az ördög rettentő alakjában személyesítette meg. A Jézus Krisztus Szupersztár című film három különböző jelenetben idézi fel a kísértéseket:

1. Heródes király arra biztatja az elfogott Jézust, hogy ott, a szeme láttára tegyen egy csodát (szaporítson kenyeret, járjon a vízen vagy változtassa borrá a vizet), s amint ezt megteszi, Heródes rögtön meghajol előtte. Jézus mozdulatlan marad, mert ő a „szuperképességeivel” kizárólag másokat szolgál, soha nem önmagát. És a csoda nem valami külső dolog (amivel lenyűgözhető és félelemben tartható az ember), hanem belső. A csoda nem a fizika/kémia törvényeinek felülmúlása, hanem az önmagunkon való felülemelkedés: az emberi természet legyőzése.

2. Nagycsütörtök éjjelén az utolsó vacsorán beborozott tanítványok alszanak, míg Jézus a másnapi eseményekre gondolva gyötrődik. Imája a kozmikus magányba hullott lélek kétségbeesett kérdését teszi fel: Mi értelme a szenvedésnek? Mi értelme az emberi létnek? Gyenge pillanatában választ vár Istentől, aki a legnagyobb titkokat jószándékból takarja el. Mert ha megismernénk minden titkot, megszűnne a létezésünk motivációja: a hit. (Ugyanebből az okból nem ugrik le Jézus a templom tetejéről.)

3. Zelótai Simon szinte önkívületben dicséri Jézust, mögötte a tettre kész zsidó nép. Jézus arca akkor felhősödik el, amikor Simon ezt mondja: „Ez az ötvenezer ember bármit megtenne érted. Szítsd őket a rómaiak ellen, és tiéd lesz a hatalom és a dicsőség.” A film során Jézusnak többször szembesülnie kellett azzal, hogy a hívei nem értik őt, nem tudják mi az igazi hatalom és a dicsőség. Nem az, ha katonáink vannak, nem az, ha földünk van, nem az, ha vagyonunk van, nem az, ha uralkodunk az egész világon. Hanem az, ha uralkodunk önmagunkon. Ez az igazi hatalom, amit a szenvedéstörténetben bizonyít be Jézus zsidóknak és rómaiaknak egyaránt.

 

6. Küzdelem

Ha a hős megvívta belső harcát, készen áll arra, hogy összecsapjon a fő ellenfelével, a bálvánnyal: Luke Skywalker Palpatine császárral, Harry Potter Voldemorttal, Neo Smith ügynökkel – de vajon kivel küzd Jézus? Minden idők legerősebb ellenfelével: Istennel. Istennel, aki maga a Törvény, természeti és emberi törvény egyaránt. Hogyan küzdhet meg valaki magával a Törvénnyel, ezzel az arc nélküli, test nélküli, személytelen hatalommal? Egy szörnyű küzdőtéren: nyilvános perben. Jézus hagyja magát elfogatni, megvádolni, kigúnyolni, elítélni és kivégezni. Önmagának feláldozása az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsa: kizárólag a szeretet képes legyőzni a törvényt.

A vád ellene: istenkáromlás – azaz: a törvény megszegése. Pilátus úgy akarja vallomásra kényszeríteni, hogy egy eldöntendő kérdést tesz fel neki: „Te vagy a zsidók királya?” Amelyre Jézus nem hajlandó igennel vagy nemmel válaszolni, helyette azt feleli: „Te szavaid, nem az enyémek” – azaz: te gondolkodsz olyan kategóriákban, mint „úr – szolga”, „király – alattvaló”, „törvénytisztelő – bűnös”, én viszont úgy, hogy minden és mindenki az Atya egyformán szeretett teremtménye.


Passió

Jézus szenvedéstörténetét az emberáldozati szertartások forgatókönyve szerint írták meg az evangélisták. A legkorábbi hiedelmek szerint csak az ősök (ős-tenek/istenek) erejéből újulhat meg a világ, ezért kellett újra és újra eljátszani az „őseseményt”: megölni és megenni a halhatatlan törzsfőnököt. A véres szertartás egyes elemei szimbolikusan éltek tovább a keresztény rituálékban.

1. feldíszítés

Első lépésként azonosítani kellett a kiszemelt áldozatot és az istent. Ezért ünnepélyesen feldíszítették és hódoltak neki a törzs tagjai. (Jézus szenvedéstörténetében mindez negatív előjellel, gúnyosan jelenik meg: töviskoronát tesznek a fejére, palástot a vállára, és egy táblát a feje fölé: „Názáreti Jézus a zsidók királya”.)

2. rituális meggyilkolás

Az ősi áldozásokon általában a szertartást vezető pap hajtotta végre – Jézust római katonák feszítették keresztre.

3. a test szétosztása

Ami az őskorban még állatias mozzanat (a megölt áldozat testének szétszaggatása és felfalása), az később már csak szimbolikus: Jézus nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán felajánlotta a tanítványoknak a kenyeret és bort mint saját testét és vérét. A katolikus misén máig úgy él ez a szertartás (a „szent áldozás”), mint ténylegesen Jézus testének közös elfogyasztása.

4. a lélek égbe küldése

Milyen szép jelenet, amikor a Pulykaland (Free Birds) című animációs filmben a madarak szárnycsapásaival keltett légáramlat emeli fel a földről a gyász jeléül ledobott tollakat, amelyek aztán spirális mozgással haladnak az ég felé. Az emberiség legősibb reménye, a lélek halhatatlansága fejeződik ki ebben a mozzanatban. Jézus az Evangélium szerint a harmadik napon feltámadt és felment a mennybe. Utána csak az üres sír maradt – a kereszténység igazi örömhíre.

5. ünneplés

Egy őskori ünnep csak úgy jelenthetett valódi feltöltődést, ha a végén a törzs ideiglenesen visszamerülhetett a káoszba, hogy abból utána újult erővel feltámadjon. Pár ezer éve ezek még hajmeresztő, véres orgiák voltak, ma már kimarad belőlük a szexualitás – ám megmarad egy másik állati ösztön: a táplálkozás. A magyar nyelv hűen őrzi Jézus feltámadásának másik (nagyon is emberi) örömhírét: hús+vét. Ami annyit tesz: negyven napos böjt után végre lehet húst is (magunkhoz v)enni.

 

7. Újjászületés (lásd a passió 4. pontja)

Neo-t szitává lövik a Mátrix ügynökei, s az ifjú forradalmár avatarja élettelenül rogy le a szürke folyosón. Valódi teste is kritikus állapotba kerül, mígnem Trinity csókja új életet ad neki. Ekkor a Mátrixban is felkel, és már nem kell elhajolni az ügynökök golyózápora elől – pusztán akaratával állítja meg a lövedékeket. Íme, Jézus feltámadásának cybervilági változata.  

 

8. Megosztás

Hősnek azt a mitológiai alakot nevezhetjük, aki nemcsak saját sorsát hozza rendbe, hanem a közösségnek is ad valamit. Ez lehet a galaxis népének felszabadítása, a legnagyobb sötét varázsló legyőzése, vagy éppen a sárkányok és emberek kibékítése.

Nem könnyű megérteni azt, hogy mit osztott meg Jézus az emberiséggel. Az Evangélium egy metaforával próbálja érzékeltetni: a feltámadás után ötven nappal meglátogatta Jézus a tanítványait, és kiárasztotta rájuk a „Szentlelket”. A ma már semmitmondó kifejezést úgy tölthetjük fel értelemmel, ha megnézzük János evangéliumának szövegét: „Vegyetek Szentlelket! Akinek bűneit megbocsátjátok, azok bűnbocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azoknak megmarad.” Mit is jelent ez? Azt, hogy Jézus végre elkezdte felnőttként kezelni az emberiséget! A kereszténység itt érte el a lehető legmagasabb kultúrfokot, ahol sokezer év félelem és tömeglét után végre: megszületett a Személy. A „Szentlélek” valójában: „egyedi lélek”. Az ember kiléphetett a törvények által bezárt törzsi létből, és elindulhatott saját lábán az egyéni felelősségvállalás útján, ahol nem kell többé istenekre, ősökre, törvényre hivatkozni, nem kell többé rettegni, hanem megfogadni egyetlen alapelvet: „Szeresd felebarátodat mint önmagadat.” Jézus nem kevesebbet adott az emberiségnek, mint a belépőt a szabadság és felelősség birodalmába – vagy ahogy ő mondta: Isten országába.

Utóirat:

Ha megkérdezel egy keresztényt, mit kapott az emberiség Krisztustól, azt mondja majd: „Jézus megváltotta a világ bűneit” – ez azonban egy súlyos félremagyarázáson alapul. Mint láthattuk, Jézus valójában nem a bűnöktől szabadított meg, hanem attól, aki az embert kizárólag bűnösnek hajlandó látni: Istentől. Jogos a kérdés, hogy ehelyett miért azt a nyakatekert mesét hirdeti az egyház, hogy: Isten megharagudott a bűnös emberiségre, ezért leküldte saját fiát (!), hogy annak megölésével kiengesztelődjön (!) a haragja? Hiszen ezek alapján arra következtethetnénk, hogy a keresztények még mindig ugyanolyan kegyetlen és félelmetes bálványnak látják az Istent, mint az ősemberek. Miért tesznek ilyen butaságot? Miért torzítják el Jézus felszabadító üzenetét, és lépnek vissza egy korábbi, alacsonyabb kultúrfokra?


A válasz egyszerű és fájdalmas: könnyebb a rettegő embert irányítani...

megosztás
Jézus azzal ajándékozza meg Zrínyit, hogy hozzá hasonlóan ő is mártírhalált halhat majd a szent ügyért. A keresztény lovag pályájának csúcsa a hősi önfeláldozás. Ami számunkra buta pazarlás, az az ő számára értelmes halál...

1. Melyik a mű legfontosabb sorsfordulata? (Amelyben majdnem győzött a várvédő sereg, de aztán mégsem.)

A törökök már a harc feladását tervezték, amikor szerencsésen elfogtak egy segélykérő levelet

 

1.b Miért fontos ez a fordulat?

Mert érzékelteti a várvédők emberfeletti kitartását (sokáig ellenállnak a túlerőnek), ugyanakkor nem veszi el a hősi halál lehetőségét. Inkább vesszenek dicső harcban, mint győzzenek osztrák segítséggel.  

 

2. Miért merész az eposz témaválasztása?

Mert vesztes csatáról nem könnyű fenséges történetet írni. Ha nem elég nagyszabású a történet, akkor lapossá válik, illetve fordítva is igaz: ha túl van hajtva, akkor komikussá válhat (Chuck Norris-effektus).

 

2.b Hogyan oldja meg Zrínyi, hogy a mű vége fenséges legyen?

NAGYÍT:

- kis dunántúli vár - egész keresztény Európa (nagy a tét)

- magyar hősök önfeláldozása - Krisztus önfeláldozása (nagy a példakép)

- kirohanás (néhány perc a valóságban) - Zrínyi "lassan ballag", megöli a szultánt (az Isten megengedi ezt a nagyszabású hőstettet)

 

3. Mi bajuk a katolikusoknak a protestánsokkal? Részletezd.

Eltértek a (szerintük) valódi hittől, és bálványimádók lettek.

- a protestánsok nem ismerték el a pápa fensőbbségét

- egyszerűsítették a templomot és a szertartást

- nem tiszteltek szentségeket, tiltották a vizuális ábrázolást

- nem gyóntattak

- a hívek kezébe adták a saját nyelvükre lefordított Bibliát

 

4. Miben sajátos az eposz történelemszemlélete?

Nem veszi figyelembe, hogy a törökök valójában a keresztény Európát akarták meghódítani. Zrínyi művében a pogány betörés Isten büntetése a magyarok protestáns elhajlásáért.

 

5. Kihez szól a szerző, és miért: „Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt”

Az eposzt mindig segélykéséssel kell kezdeni. Zrínyi Szűz Máriától kér segítséget, hogy nagyszabású művét megírhassa.

 

6. Folytasd az idézetet (saját szavakkal): „Igazat kell irnom, halljátok meg mastan, noha ellenségünk volt szultán Szulimán…”

Eredeti folytatás: Csak aztot kivészem, hogy hiti volt pogán, soha nem volt ily ur törökök közt talán.

Saját szavakkal: nagyszerű hadvezér volt, egyetlen hibája, hogy: pogány.

 

7. Milyen „kegyelmet” ad Jézus az imádkozó várkapitánynak? Miért örül neki Zrínyi?

Jézus azzal ajándékozza meg Zrínyit, hogy hozzá hasonlóan ő is mártírhalált halhat majd a szent ügyért. A keresztény lovag pályájának csúcsa a hősi önfeláldozás. Ami számunkra buta pazarlás, az az ő számára értelmes halál, egy értelmes élet méltó lezárása.

 

8. Az alábbi két kép összehasonlításával magyarázd meg, hogy miért kell az eposz végére a mennybemenetel?

 

 

A bal oldalon az utolsó ítélet látható, amely során a bűnösök megszégyenülnek, a jobb oldalon pedig a mennybemenetel, amelyben a jók megdicsőülnek. Azt vallják a keresztények, hogy: „Csak az alázat emel föl.” Ezért gyakorolnak állandó önfegyelmet, és ezért bízzák Istenre maguk és mások megítélését. A két képben az a közös, hogy mindkét eseménynek számos nézője van. A kárhozatban nem is a pokol a legrosszabb, hanem a végítélet napján való nyilvános megszégyenülés. A mennybemenetelben pedig nem az utána következő végtelen boldogság (vagy inkább unalom?) a felemelő, hanem az, hogy nagyközönség előtt történik. Ekkor válik értelmessé mindaz az alázat, és önfeláldozás, amit a keresztény ember életében gyakorolt. Mondhatjuk így is: ez a jutalma.

 

9. Jellemezd az 17. századi arisztokrácia két fő típusát.

Egyik a földi örömöket hajszoló földesúr, aki fényűző, pazarló, kicsapongó életet él, és születési előjogait saját erényeinek tartja. Fennhéjázó, pökhendi és gyakran kegyetlen.

Másik a valódi nemes, aki az életét szolgálatként fogja fel. Persze, nem úgy, hogy odaáll a parasztjai elé azt mondván: „Titeket szolgállak.” A középkori nemes elsősorban Istent szolgálja, és mivel a kereszténység mindenkit Isten gyermekének tart, közvetve még a legutolsó paraszt is kap valamit. (Elsősorban védelmet.)

megosztás
A cikksorozat műfaját nagyjából így lehetne meghatározni: „dramatizált jegyzet”. A leckék „káté” (kérdés-felelet) formára épülnek, öt szereplő kérdez és felel: egy tanár és négy diák. A virtuális tanulócsoport tagjai beszélő nevet viselnek.

Az irodalom személyközpontú megközelítése elutasít minden tekintélyelvűséget. Nemcsak a diák és tanár viszonyában, de a diák és a tananyag viszonyában is. Ez utóbbi szempont érvényesítése rendkívül nehéz, különösen a 20. század előtti szellemi tartalmak esetében. A serdülők éppen eléggé el vannak foglalva saját korukkal, semmiféle motivációjuk nincs régebbi világszemléletek megismerésére. Amerika Kapitányról bármikor szívesen beszélgetnek, de Zrínyitől irtóznak (pedig csak a kontextus más). Szenvedélyesen keresik önmagukat, de arról hallani sem akarnak, hogy az önálló individuum eredetileg keresztény találmány. Nem kíváncsiak a múltra, a világot kizárólag a jelenből akarják értelmezni.

 

Mit tehetünk velük?
1. Amit a világ kezdete óta: a hagyomány nevében megfegyelmezzük őket, és erőszakkal tereljük a tanulás helyes útjára. Vagy:
2. Meghallgatjuk a kérdéseket és elgondolkodunk a kritikákon.  

 

Így látja a választás tétjét Fűzfa Balázs tankönyvíró, irodalomtanár: „ha nem kerül sor a (…) serdülőket erősen érdeklő témák szerinti tananyag-átrendezésre (csak példaképpen: zene, sport, a teremtés kérdései általában, a világegyetem és létezés titkai, az erotika, a homoszexualitás stb.), akkor nem nehéz megjósolni az ezer sebből vérző magyartanítás szomorú összeomlását.”

 

A személyközpontú irodalomtanítás jelentős előnyben van a tananyag-átrendezés terén. A véleményszabadság jegyében igyekszik meghallgatni a diákok gondolatait, így eléggé pontosan tudja detektálni a serdülők érdeklődési területeit. Másfél évtized tapasztalatait összegzem a most induló „Kritikus négyes” című cikksorozatban, amelynek műfaját nagyjából így lehetne meghatározni: „dramatizált jegyzet”. A leckék „káté” (kérdés-felelet) formára épülnek, öt szereplő kérdez és felel: egy  tanár és négy diák. A virtuális tanulócsoport tagjai beszélő nevet viselnek: Főtengely, Adrenalin, TAG és Sofie. Nem úgy kell értelmezni őket, mint a kamaszok „tipikus képviselőit”, inkább mint a négy fő habitust, amely különféle variációkban és arányokban jelenik meg az önmagát kereső, gyakran szélsőségeket is megélő korosztályban. 

 

 

Főtengely
Nagy magabiztosságot ad neki az, hogy „tudja, mit akar”. A világot a választott szakmájához méri. Fölöslegesnek nyilvánít mindent, ami a szűkös érdeklődési körén kívül esik. Állandóan viszonyít és értékel. Csak olyan dologba fog bele, amiről előre tudja, hogy számára „hasznos lesz”.

Adrenalin
Lételeme a „pörgés”. Az élet minden területén azonnali és kielégítő élményeket keres. Ahol ilyet nem talál, unatkozik. Mivel kizárólag külső ingerekből él, belső világa rendkívül sivár. Önértékelése hasonló hajlamú társai reakcióitól függ, ezért (hogy figyelmüket elnyerje) állandóan trollkodik.  

TAG
Nevét a graffiti egyik alapeleméről kapta (’tag’: egyszerű, monokróm kézjegy). Érzi, hogy valami nagy gond van a világgal, ezért folyamatosan lázad. Harcol minden és mindenki ellen, megveti a képmutató társadalmat. Az indulat hevében számos valódi értéket is elutasít, ugyanakkor fogékony a művészetekre. Ő maga is alkot.

Sofie
Neve görögül bölcsességet jelent. Nyitott, érdeklődő, a női princípium megtestesítője. Az életet mély, személyes kapcsolatokban éli meg, így egyszerre tanulja a világot és önmagát. Rendkívül szenzitív és kíméletlenül kritikus.

 

(A kérdés-felelet forma dramatizálását két remek szerző inspirálta. Jostein Gaarder norvég szerző filozófiatörténeti munkája, a Sofie világa, valamint Nényei Pál tankönyvsorozata, Az irodalom visszavág.)

 

Sehallselát

Gondolom, könnyű észrevenni, hogy a „Kritikus négyes” korántsem reprezentálja a diáktársadalom egészét. Ha szétnézel az osztályodban, azt veszed észre, hogy egy rakás ember egyik típusba sem illik bele. Bár nagyon különböző figurák, van egy közös vonásuk: sosem szólalnak meg az órákon. Számukra az iskolai lét nem történik meg. Ellentétben a négy kritikussal, akik állandóan megnyilvánulnak valahogy: Főtengely okoskodik, Adrenalin unatkozik, TAG lázad, Sofie-nak pedig minden személyes ügy. Igaz, néha rettenetesen idegesítőek, de legalább: léteznek! Aki csöndben van, az nincs. Akinek nincs mondanivalója, az nincs ott az órán. Annak fölöslegesen pereg az ideje, fölöslegesen telik el az ifjúsága. Szólaljatok meg! Kérdezzetek, tiltakozzatok, agyaljatok! Nem azért ültök ott, hogy hallgassatok. A tanárnak is jobb, ha tükröt tartotok elé. Ő is tanulni jár az iskolába (bár ezt egy idő után könnyen elfelejti). Rázzátok fel, nyaggassátok, kritizáljátok! 

megosztás
„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok.” (Kosztolányi)

„Magányosan, az önmagadhoz vezető utat kell járnod.” (Nietzsche)

 

Miért olyan nehéz verset elemezni?

Első éves egyetemista voltam, amikor Kovács Árpád professzor úr egy József Attiláról szóló óra után feltette nekünk a kérdést: „Értik?” Természetesen mindenki hevesen bólogatott. Tanár úr válasza a következő volt: „Nagyszerű. Nekem szívem csücske József Attila, negyven éve olvasom, lassan kezdem érteni.”

Egy verset többféle mélységben is megérthetünk. Megérhetjük úgy, hogy önmagunk érzelmeit vetítjük bele. Ezért szerettem régen verset mondani: úgy éreztem, a szerzők az én fájdalmaimat öntik versbe. A megértés másik módja az, amelyről – úgy hiszem – Kovács Árpád tanár úr beszélt: megérteni a költő önértelmezését, amely elvezet a lét értelmezésééig.

Kosztolányi Dezső szavai azonban azt mutatták meg nekem, hogy bármennyire is „Vajon igaz-e az a hiedelem, mely a költő őszinteségéről terjedt el? Azt hiszem, vaskos félreértésről van szó. A költő őszintesége sem közkeletű szókimondás, hanem gyakran ennek megkerülése. Egy milliárdnyi részét mondja ki annak, ami benne él, s szavai épp azért olyan varázsosak, mert mögöttük egy egész világ áll, mint aranyfedezet. Árnyalatok rémlenek föl versében, révület, sejtelem, harag, szeretet, de sohase gondolatok. A gondolat egyszerűen nem oldódik fel a költészet anyagában, ott marad nyersen, mint egy darab kő.”

Ezért olyan nehéz verset elemezni. Nem objektív tudományról beszélünk. A rímképletet és a verselést leszámítva minden szó minden értelmezőnél más jelentésrétegeket hív elő; minden meglátás és elemzés szubjektív, az olvasótól függ.

A költészet személyessége a 20. században fordulatot vett. A késő modern kor létrehozta az önteremtő én-t, az önreflexív személyt, a selfet. Gyakran érezzük azt egy-egy késő modern líránál, hogy olyan, mintha egy belső monológot olvasnánk.

A létösszegző versek olvasásakor azt érezzük, hogy mindannyian ugyanúgy és ugyanazt értjük: a szerző megnyílt nekünk, elárulta titkait, megmutatta életének jelentős állomásait. A költő itt áll előttünk fedetlenül, nem választanak már el bennünket a szavak és a könyvborító. „Egész életműve [ti. Kosztolányié] – írta Babits Mihály – mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megjelenik és kiteljesedik: a halál gondolata… Utolsó versei, amelyek a magyar költészet legszebbjeihez sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek.”

Gintli Tibor József Attiláról írott gondolatai a fent említett személyességet cáfolják: „Az élőbeszéd imitálására meghatározó szerep hárul a beszélő és a befogadó újszerű viszonyának megteremtésében. Bár minden lírai megszólalás szükségszerűen valamely költői szerepet feltételez, József Attila kései versei a »szerepnélküliség« képzetét keltik az olvasóban. A lírai hang és az olvasó közötti viszony természetesen soha nem feleltethető meg két egymással bensőséges viszonyban lévő életrajzi személy kapcsolatának.”

Vitatkozom Gintli Tibor „szerepnélküliség” fogalmával, ugyanis nem tudom szerepnélküliségben értelmezni József Attila Kész a leltár és Kosztolányi Dezső Számadás című verseit. Ezekben a versekben épp arról van szó, amiről Németh G. Béla beszél az önmegszólító verstípus kapcsán: abban az esetben, amikor a szerző megszólítja önmagát, az aposztrophé hivatott jelezni a szerepválságban összegződött krízist, a költő célja tudatni velünk, hogy le akarja győzni szerepválságát. Tehát épp a szerepnélküliség ellentétéről beszélhetünk. Ez a téma a 20. század közepére központi mozzanattá emelkedett.

Mindkét vers több mint számadás, vagy leltár, több a belső én válságának leírásánál. Mindkét szerző az egzisztencializmus közösségvállalásának és a sztoicizmus mély rezignáltságának hangján szólal meg. Rilke nagy halálnak nevezi azt a (tudat)állapotot, amikor az ember szembesül saját halálával, azaz tudatában van annak, hogy meg fog halni. Heidegger azt mondja, az egész életünk halálra szánt, és épp ez teszi létünket létté. E két költemény nagyságát épp abban látom, hogy a két szerző kérlelhetetlen tudatossággal ad számot életéről.

„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallhatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. (…)  Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.” – Írja Kosztolányi Dezső.

 Ezekben a sorokban fedeztem fel az egzisztencialista felfogást. Sartre Exisztencializmus című könyvében ezt írja: „Az exisztencialisták (…) a »saját halál« problémáját akarják vizsgálni, vagyis a nem-létet akarják a tudattal korrelációba vonni, ami – amellett, hogy legfeljebb művészi úton érzékeltethető, de tudományosan megvalósíthatatlan feladat – nyíltan elárulja, hogy a tudatot minden létreláció nélkül kényelmesen el tudják képzelni.” Amikor már azt hittem, felfedeztem egy új kutatási irányt, rátaláltam Hima Gabriella írására: Az egzisztencializmus és Kosztolányi.

A Számadás Kosztolányi 1935-ös kötetének címadó verse, melyet 1933-ban írt. (Fontos a dátum, ugyanis ebben az évben vette észre magán a rák első tüneteit. A Számadás tehát nem csak a fentebb említett szerepválság megfogalmazása, hanem egyfajta végső számadás is.) A vers hét számozott szonettből áll. Mindegyik szakasz a lét alapvető boldogtalanságáról számol be, és ezt a létállapotot teszi közös sorssá. „Nem vagy magad (…), de ha ezekkel a testvéreiddel / élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.” Akárcsak József Attila, aki az életre ítéltetettségnek eszméjét emeli közös emberi sorssá: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

„Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”

Kosztolányi Dezső verseiben a semmi szó két értelemben is megjelenik: van egy hétköznapi olvasata, és van egy transzcendens, a mindennel egyenértékűvé váló semmi. Ez utóbbit használja József Attila is, amikor azt írja, a semmi ágán ül szíve.

A szó ebben a kitágított értelemében való használatát kibővíti Kosztolányi még a senki fogalmával is, mikor így szól: „Ki senkié sem, az mindenkié.” A mikrokozmoszt makrokozmosszá emelő transzcendencia gyakran fordul elő Kosztolányi és József Attila lírájában. „Az ember lényegéhez tartozó transzcendenciának – nem az isteni transzcendencia, hanem az önmagából való kilépés értelmében véve – és az ember önmagábazártságát cáfoló, de az emberi mindenségben való jelenlétét hangsúlyozó szubjektivitásnak a kapcsolatát nevezzük mi exisztencialista humanizmusnak.” (Sartre)

Legalább ennyire fontos mindkét költemény esetében az életbe való belenyugvás. Mindkét vers attól kiemelkedő, hogy a lírai én nem a halállal dacol, hanem az élettel, de végül rezignáltan veszi tudomásul: „… ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek.” (József Attila) / „… nincs semmi sem, amit elveszthetünk.” (Kosztolányi Dezső)

Jelentős létélmény a hiány és töredezettség érzete. Sokan sokféleképpen definiálják ezt az állapotot. Ady így fogalmaz: „Minden egész eltörött.”, Kosztolányi a Számadásban: „… s ne a törtet tekintsd és csonka részét, de az egész nem-osztható egészét…”

József Attila pedig világhiányról beszél, valamint úgy kezdi versét, hogy: „Magamban bíztam eleitől fogva.” Ez utóbbi gondolatot természetesen vehetjük a 90. zsoltár parafrazálásának is. De szerintem itt arról a – Nietzsche által már megfogalmazott – helyzetről van szó, amikor az ember rádöbben arra, hogy nincs már egység, nincs olyan, hogy minden. „Az ember minden támasz és segítség nélkül kénytelen percenként kigondolni az embert.” (Sartre)

A Számadás és a Kész a leltár az igeidőben is hasonlóságot mutat. Mindkét szerző múlt időben ír önmaga életéről: „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van…” (Kosztolányi). „Születtem, elvegyültem, kiváltam.” (József Attila)

Kosztolányi a Számadásban felszámolja eddigi szerepét, és egy újat jelöl ki:

„No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid.”

Új pozíciójában azt mutatja meg, hogy a boldogság nem más, mint beolvadás, elfogadása a hétköznapi világnak. Ezzel szemben áll a boldogtalanság, amely minden emberben közös. Ennek a helyzetnek a felismerése a részvét és együttérzés helyzetéből fogalmazódik meg, a lírai én a kívülállás egzisztencialista pozícióját veszi fel. Esterházy Péter így ír Kosztolányiról: „…új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának. A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért.” Ezek a gondolatok József Attiláról szintúgy elmondhatók.

A Kész a leltárt 1936-ban írta József Attila. A lírai én szintén számot ad eddigi életéről, ám Kosztolányitól eltérően teszi ezt. A szerepválságot nem követi újabb szerepkijelölés, a lírai én a születéstől a halálig jut. („Születtem, elvegyültem, kiváltam.”) Ez a vers a Kései siratóval rokon. És nemcsak azért, mert a költő kései verseiről beszélünk. A szerző mindkét versben az életet betegségnek tartja, amelybe végül belehalunk. („Harminchat fokos lázban égek mindig…”) Felismerhetők a versben a Curriculum vitae-ben megismert jelentős életrajzi pontok.


Németh Andor így emlékezik József Attilára: „Szerette a világot, s meg volt róla győződve, hogy növekedvén, átlátunk majd a bűn és az erény emberközi korlátain, s hogy egyszer ez az egyelőre csupa csősz világ végül mégis olyanná lesz, amilyennel ennek a csupa szív költőnek jóvátehetetlenül adósa maradt. (Szép Szó, 1938. január-február)

 

(Egyetemi dolgozat rövidítése, amelynek eredeti címe: „Magányosan, az önmagadhoz vezető utat kell járnod.” avagy Kosztolányi Dezső Számadás és József Attila Kész a leltár című versének összehasonlítása az egzisztencializmus és sztoicizmus fókuszában)

 

Források:
• Kosztolányi Dezső: Életre-halálra, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978
• Németh Andor: A szélén behajtva, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1973
• József Attila Összes versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972
• Dr. Karádi Zsolt: Nagyjaink könyvsorozat – Kosztolányi Dezső, Tóth Könyvkereskedés Kft., Debrecen, 1996
• Gintli Tibor: Magyar irodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010
• http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200002/324_Halmai_Tamas.html
• http://csicsada-irodalom-birodalom.blogspot.hu/2013/01/immar-kesz-leltar-osszegzes-es.html
• http://gondolkodom.hu/pilinszky-janos-jozsef-attila-emlekkonyvebe/
• http://keseiversek.blog.hu/2011/07/18/az_oneletirasba_poetizalt_halalkep
Bókay Antal: Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete (link)
Szigeti Csaba: A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma (link)

megosztás