Az alábbi szöveg a klasszikus modernség megértését segítő metanarratíva. Zsófi karakterét a 11.A osztállyal közösen alkottuk, történetét a tárgyalt alkotók (Móricz, Kosztolányi stb.) művei nyomán formáljuk. (A jegyzeteket külön cikkben közöljük.)

1.

- Zsófia! 

Megremegtek a kristálypoharak a szalonban, ahogy a méltóságos úr hangja már harmadszor hasított bele a tavaszi reggel álmos nyugalmába. A termetes bíró barna házikabátjában állt az ebédlő közepén, kővé dermedve, mintha legalábbis egy kettős gyilkosság helyszínét nézné borzadva. 
- Megnézheti az ajánlását - motyogta a dühtől remegve. Sem a munkahelyén, sem itthon nem tűrte, ha erélyes utasításai válasz nélkül maradtak. Nem egy törvényszolgát helyeztek át más kerületbe az ő szíves közbenjárására. A házban azonban továbbra is néma csend volt, s a bíró előtt hideg nyugalommal feküdt a "bűnjel": a reggelihez terített asztal - reggeli nélkül. 

E percben sudár asszony jelent meg az ebédlő ajtajában, zilált hajjal, hálóköntösben. Az a fajta dáma, akinek szépsége és eleganciája nem a tükör előtt töltött percektől (óráktól) függött. Kamaszos báját csak hatványozta hangjának bársonyos tónusa. 

- Kedves, ne mérgezze magát már kora reggel. 

- Hát nem látja? - mutatott a bíró az asztalra, a népe hálátlanságát panaszoló király pózában. 

- Sofie kimenőn van - felelte hétköznapi könnyedséggel az asszony. 

- Van rendes magyar neve is annak a cselédnek. 

- De ő a Sofie-t szereti. 

- Persze, mert maga francia kokettet nevel belőle. Délelőtti kimenőt ad neki, anélkül, hogy velem egyeztetne a nap menetéről. 

- Károly - mondta szelíd mosollyal, de határozott hangon az asszony -, nem a bíróságon vagyunk. 

- Ez a baj! - csattant fel a férj, mintha csak a szikrát várta volna, hogy felgyújtson egy hordó puskaport: - Itt nincs rend, itt nincs fegyelem, itt mindent szabad! 

- Üljön le, kedves, magam forralok vizet. 

- Skandalum! Megtiltom! Még mit nem! 

- De ez semmiség... 

- Nem az, fiam! Ma szervírozunk helyettük, holnap takarítunk, holnapután már övék az egész világ! 

A bíró már az üres asztalnak szónokolt, s az asszony már vissza is ért a konyhából egy tálcán tojással, egy kosárban kenyérrel. Az ura közben leült, és magában morgott: nem is azért, hogy meggyőzze feleségét, hanem inkább hogy fenntartsa azt a kellemes idegállapotot, amelyben hétköznapjait tölti a bíróságon. 

- És azt el szándékozik mondani, hogy hol kódorog az a mihaszna? - kérdezte fennhangon, mikor a felesége már a teát is behozta, és maga is az asztalhoz ült. 

- Templomban - felelte röviden az asszony, s láthatóan nem is akart bővebben szólni. 

- Mi az ördögnek? - zsörtölődött a bíró, miközben felkoppintotta a tojást - Hiszen épp most múlt húsvét. Vagy már annyi bűne van, hogy ismét gyónnia kell? 

- Ma van hat éve, hogy meghalt az édesanyja - felelte az asszony szárazon, egyenesen férje szemébe tekintve. A bíró nem állta a nő átható tekintetét, félrefordult, és halkan méltatlankodva jegyezte meg: 

- És ez elég ok arra, hogy felboruljon a világ rendje... 

 

2.
Némán költötték el a reggelit. Máskor a bíró már a pirítós után felüti az újságot, és jókat zsörtölődik a világ hírein, amelyek mintha csak azért kerülnének sajtó alá, hogy a méltóságos úr véleményt mondhasson róluk. Most azonban bosszúsan forgatta a szemét, amíg várta, hogy éjsötétre színeződjön a tea. Szeretett volna mérgelődni azon, hogy Zsófia hanyagsága miatt most nem jut hírekhez, azonban félt, hogy a készséges asszony nyomban leszalad a házmesterhez a hírlapért. Az lenne csak botrány.


Halk kopogás hangzott az előszobából, mire az asszony észrevétlenül összerezzent. Remélte, hogy Sofie később ér majd haza, miután a bíró távozott, és nem kell szegénynek végighallgatnia a jogszabályokkal és történelmi kitérőkkel zsúfolt fontoskodó dorgálást. Ő maga szaladt ajtót nyitni, miközben férje a kávét kevergetve morgott:

- Már kulcsot sem hord a mihaszna. A gazda nyisson ajtót a cselédnek? Mi lesz így... - elharapta a mondat végét, mert a bejáratnál nem Sofie jelent meg, hanem a házmester.

- Méltóságos úr. Méltóságos asszony - az alacsony, megtört alak mindig a kelleténél egy leheletnyivel mélyebben hajolt meg a ház legrangosabb lakói előtt. Biztos, ami biztos.

- Mit óhajt? - kérdezte a bíró pontosan azzal a sértődött fölényességgel, ahogy a szobája ajtaján reszketve kopogtató törvényszolgákat szokta riogatni.

- A napi sajtó, méltóságos uram - felelte a házmester, főkomornyikokat majmoló mozdulattal nyújtva a zörgő újságot.

- Zsófia bement volna érte hazafelé jövet - mondta szárazon a bíró, és vaskos ujjaival az asztalra mutatott. A hanyagságnál jobban csak a fölösleges buzgólkodást utálta.

- Mégis bátorkodtam... azért bátorkodtam méltóságod zavarni, hogy még mielőtt elindulna a törvényszékre... ha méltóztatna egy pillantást vetni a címlapra - ezzel odanyújtotta neki a Pesti Hírlapot, amelynek hatásvadász vezércikke öles betűkkel hirdette: "A végzet és kapzsiság megöltek másfélezer embert."

A bíró elvette a lapot, és kifejezéstelen arccal merült az olvasásba, éppen úgy, ahogy az ügyiratokat futja át nehéz bársonyszékében. A házmester, mint a hűséges kutya, csillogó szemmel várta, hogy gazdája a cikk végére érjen és megdicsérje őt figyelmességéért. Mert bizony hogy venné ki magát, ha egy fővárosi bíró nem értesülne időben egy ilyen világrengető hírről. Persze azt hiába várja, hogy a gőgös gazda értékelje a házmester figyelmességét. Legfeljebb csak kevésbé lesz goromba pár napig.

Az asszony le akarta szedni az asztalt, de tudta, hogy férje milyen patáliát rendezne miatta a házmester távozása után, így inkább csak leült az ablak mellé egy régi francia székbe, és a párkányon táncoló napsugarakat figyelte. Nappali álmodozásából az ajtó halk zörrenése ébresztette fel: a házmester alázatosan surrant ki, miután a bíró hanyagul intett, hogy távozhat.

- Másfél ezer halott - súgta a bíró, mintha egy édes kis titkot adna tovább -, ez a túlzott becsvágy ára. 

Ám mivel az asszony értetlenül nézett rá, hozzátette:

- A Titánia. Pontosabban: a Titanic.

- De hiszen tegnap azt írták, hogy mindenkit kimentettek. Ne higgyen, kérem, ezeknek a szenzációhajhász cikkeknek - felelte az asszony, bár maga is jól tudta, hogy amit másnap írnak, az már igaz szokott lenni.

- Ez jár annak, aki gőgös önelégültségében megkísérti a Sorsot.

- Károly, ártatlanok haláláról beszélünk!

- Vagyonukkal kérkedő iparmágnások, családi hírnevüket foltozgató arisztokraták! Megérdemelték. Hat nap átsuhanni a jeges óceánt?

- Legyen önben irgalom.

- Egy magyar nemes sosem kérkedne így a világ előtt. 

- Óh, hát erről van szó! - sóhajtott fel az asszony, amikor megértette, hogy a katasztrófa csak egy újabb ürügy arra, hogy férje a magyar nemzet erkölcsi nagyságáról, a magyar lélek ősi tisztaságáról prédikáljon vég nélküli, indulatos monológjában, amely a többi nemzetet (különösen a nyugatiakat) rendkívül rossz színben tünteti fel, a franciákat pedig egyenesen gyalázza.
Az asszony leszedte az asztalt, míg férje folyamatos dühöngés közepette felöltözött, majd egy kurta köszönés kíséretében elindult a törvényszékre.

 

3.

Panaszosan reccsent az templom nehéz ajtaja. Éppen csak résnyire nyílott ki, s mire a kíváncsi hívek hátranéztek, már be is surrant egy vékony, reszkető árnyék. Csak a Ferenc-oltár mellett ülő vénasszonyok láthatták, ahogy egy cselédlány belép a gyóntatófülkébe. 

- Szégyentelen - morogta az egyik, sötét főkötőben.

A másik csak most riadt fel a rózsafüzérből, s tanácstalan tekintetét látva folytatta a főkötős:
- Biztos egy kikapós legény ejtette meg.

- Aranka! - nézett szét rémülten a rózsafüzéres -, Isten házában...!

- Ezek nem ismernek se Istent, se embert - folytatta a másik - Van képe idejönni, és az Úr irgalmát kérni. Akkor kellett volna gondolkodni, amikor...

- Sssss. Miért gondol rögtön a legrosszabbra?

- Ismerem a fajtáját. Az ilyen még kikezd a gazdával is, aki aztán fizetheti a tíz forintot az elpottyantott fattyúért.

- Hallgasson! Jön! - sziszegte a rózsafüzéres, és megszorította a másik karját.

A pap mellén összekulcsolt kézzel elhaladt a mellékhajóban, s gépiesen biccentett a Miatyánkba merült asszonyoknak. Nagyot roppant alatta a gyóntatófülke deszkája, amint leült a bársonnyal bevont padra, és feladta a kezdő szentenciát:

- Hallgatlak, fiam.

Alig észrevehető sóhaj szűrődött át a sűrű rácson.

- Könnyíts lelkeden, hogy a gyónás szentsége által az Anyaszentegyház közbenjárhasson Mennyei Urunk kegyelméért.

- Mit gondolnak rólunk a holtak, atyám?

Váratlanul érte a papot a teológiai kérdésfelvetés. Megköszörülte a torkát, amitől hirtelen nehéz, száraz köhögés fogta el. Dörögve visszhangoztak a falak.

- Mondtam: a gazdája ejtette meg – bökte oldalba Aranka a szomszédját.

A pap lassan összeszedte hangját.

- Fiam. Nem a holtak ítélkeznek felettünk, hanem a Mindenható Úristen, aki gyűlöli, ha gyarló emberek avatkoznak szent dolgaiba.

- Ma hat éve veszítettem el az édesanyámat.

Pillanatnyi mély csönd.

- Imádkozzál, hogy az ő lelke bebocsátást nyerjen az örök boldogság birodalmába, s gyónj meg híven, hogy te magad is tiszta szívvel kerülj a Világ Bírája elé.

- Meglopom a gazdáimat.

- Leányom!

Nem is annyira a lopás ténye miatt háborodott fel a pap (hiszen köztudott, hogy alkalmasint minden cseléd elcsen ezt-azt), hanem mert úgy tetszett neki, mintha a lány kérkedne bűne folytonosságával. De vajon milyen holmi az, aminek hiányára a gazdái még nem figyeltek fel?

- Asszonyom minden reggel félretétet velem egy pirítóst, minden délben egy süteményt, és minden este egy csésze teát. Szeretné, azt mondta, ha majd megőrizném jó emlékezetemben. Elfogadtam ajándékait, de csak azért, hogy titokban levihessem azokat Ilonkának. Két hete azonban...

- Ilonka? - szólt közbe a pap.

- Az udvarban laktak, hátul, a házmester háza végében, de itt hagyta az anyja. Miután Ilonka a télen... a lábát kellett levágni. Azt mondta, visszajön, de fél éve színét sem láttuk. Ő meg folyton beteg és sovány...

- És te odaadod neki, amit asszonyodtól kapsz. Nemes, keresztény cselekedet, leányom.

- Ám a méltóságos úr két hete megvonta ezt a járadékot, miután összeveszett asszonyommal valamilyen fölösleges kiadáson. Azóta...

- Gazdáid istenfélő emberek? - kérdezte hirtelen a pap, s a rövid csendből nyomban kiolvasta, hogy nem igazán. Miért is lennének? A jólét elpuhítja a lelket, s kinyitja az új bálványok számára.

- Leányom, a Mindenható Isten megbocsátja bűnödet, ha tovább nem vétkezel.

- Tisztelendő Atyám! Így ki gondoskodik Ilonkáról?

- Nyugodj meg, gyermekem, az Úr megtalálja a módját, hogy segítsen a legelesettebb teremtményén is.

- Ha pünkösdig nem jön haza az anyja, a házmester kiteszi az utcára.

- Fiam, ez nem a te...

- Atyám, kérem, vegye magához őt.

- Hogy gondolod...?

- A szatócstól tudom, hogy a tisztelendő úr korábban lelencházat vezetett. Bizonyára van még befolyása ahhoz, hogy ott Ilonkát...

- Egyéb gyónni való? - a pap oly hidegen vágott közbe, hogy a lány egészen megijedt. Nem tudhatta szegény, hogy a tiszelendő úr elevenébe tapintott, nem tudhatta, hogy az atya milyen buzgón próbálja maga mögött hagyni azokat a gondokat (és adósságokat), amelyek az évek során felgyülemlettek a dunántúli egyházkerületben.

- Hétvégén kihallgattam gazdáimat - kezdte remegve a lány -, nem szántszándékkal, hanem mert nem tudtam szabadulni attól, amit véletlenül meghallottam. Asszonyom és a nagyságos úr vitatkoztak, és...

A pap némasága még fenyegetőbb volt, mint az előbbi türelmetlen sürgetés.

- Atyám, napok óta gyötrődöm. Mi az a "kis halál"?

- Mit beszélsz...? - a fojtott düh pokoli energiái feszegették a szűk fülkét.

- A nagyságos úr azt mondta, hogy a "kis halál" nem jár a nőknek, mert megbetegszenek tőle, asszonyom viszont állította, hogy a "pötimor" egészséges, és használ a kedélyének...

A pap magából kikelve kiáltotta:

- Tűnj el innét, ördögfia, aki gúnyt űzöl a gyónás szentségéből! Tűnj el, soha ne merészkedj többé az Úr színe elé!

A lány zavarában el sem mert indulni, de mikor a pap nagyot toppantott, ijedten felcsapta az ajtót és kirohant a templomból. A rózsafüzéres rémült pillantással nézett utána, a főkötős pedig elégedetten húzta ki magát, és kereste a fülkéből kilépő pap tekintetét, hogy egy jelentőségteljes pillantásra összenézhessen vele.

 

megosztás
A 12.A és 13.E osztályok tanösvényei közlik a szóbeli irodalom érettségi tételsorát és a tanuláshoz szükséges segédanyagokat is. Eddig tíz tételből készült esszé és összefoglaló táblázat. A többi tételvázlatot ebben a cikkben találják meg a végzősök.

Tartalom:
6. tétel: A rend mint társadalmi igény József Attila költészetében
9. tétel: Jókai Mór: Párbaj Istennel című regényének történelemfilozófiája (csak a 12.A osztály tételsorában)
9. tétel: Mikszáth a romantikus és realista ábrázolás határmezsgyéjén (csak a 13.E osztály tételsorában)
10. tétel: A szegénység lélektana Móricz Zsigmond novelláiban
11. A humánum groteszk harca Örkény Tóték című művében
12. Az "evangéliumi etika" Pilinszky János tanulmányaiban

 

6. tétel: A rend mint társadalmi igény József Attila költészetében

 

József Attila egész élete egzisztenciális válság:
- 3 éves, amikor apja elhagyja a családot;
- 14 éves, amikor meghal az édesanyja;
- az Öcsödi nevelőszülők "Pistának" nevezik
- a szegedi egyetem egyik tanára (Horger Antal) eltanácsolja a Tiszta szívvel c. verse miatt
- nyomorog
- lelkileg megterhelik a kapcsolatai
- skizofréniával kezelik (hibásan)

Hasonló az ország sorsa is:
1914-18: első világháború
1919: Tanácsköztársaság
1920: Trianon


A két világháború között ideológiai harc: nemzeti vs. marxista

Marxizmus: filozófia, amely a társadalom átalakítását három szakaszban képzeli el:
1. proletárdiktatúra (véres polgárháború) lásd: 1919
2. szocializmus (átmeneti korszak)
3. kommunizmus, a magántulajdon megszűnése

A marxizmus éppen olyan elvakult és erőszakos, mint a középkori vallásosság. Nem tűri a másként gondolkodókat: ezért zárják ki József Attilát az illegális kommunista pártból.

A társadalmi változással kapcsolatos versei tisztánlátók, kritikusak, és nagyszabású jövőbeli látomásokat mutatnak fel.


A város peremén (1933)

Felütése erős: korunk egy nagy rakás guano

A proletariátus (városi munkásréteg) definíciója:
"Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket" (szembehelyezi magukat a múlttal, és megjelenik a materializmus (anyagelvűség) eszméje)

"Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek" - minden korábbi társadalmi berendezkedés kritikája

Feszültség:
megjelenik az ellenség: "TI" (az elnyomók, kizsákmányolók)

Komplex kép:
a gép mint állat
a munkás mint gép
a munkás mint állat
"Ki inti le - talán a földesúr? - / a juhász vad ebét?"
"Velünk nevelkedett a gép."
"mind térdre omlotok / s imádkoztok hozzá, ki pusztán / a tulajdonotok."
A nagyipari szemlélet tárgyiasítja az embert, puszta munkaeszközzé degradálja. Ám ez az eszköz a gazda ellen fordulhat, és (jelentős számbeli fölénye miatt) bármikor győzhet.

A vers tetőpontja:
a MI (proletárok) és TI (elnyomók) szembenállása
"Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, / az anyag gyermekei."
Ám az üzenet nem az, ami 1919-ben volt ("Fegyverbe!"), hanem:
"Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli."
Azaz: nem harcra ösztönöz, hanem arra, hogy erőt és egységet mutasson a munkásosztály, remélve, hogy a hatalom majd észbe kap. Az "emeljétek föl szivünket" a katolikus mise egyik fontos mondata, amely a társadalmi megegyezés vágyát fejezi ki.

Kulcsszó: rend
"Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend"
József Attila hite az, hogy az emberiségbe "bele van kódolva" a békés, hatékony társadalmi lét, ehhez csak össze kell békíteni az elmét és a termelési erőket.
Ennek a szellemi részét végzi a költő ("az adott világ varázsainak mérnöke"), a fizikai részét pedig a munkásosztály.


Levegőt! (1935)

Sokat elárul, hogy a vers eredeti címe "Szabadság és rend" volt.

Az első három versszak a társadalmi bizonytalanság érzését vetíti ki a természetbe. A lírai én a gondolkodás és véleménynyilvánítás szabadságáról töpreng. Érzi, hogy a hatalom folyamatosan számon tartja, megfigyeli.
"És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg."

A vidék még rosszabb helyzetben van: "a törékeny falvak az eleven jog fájáról lehulltak".

A 6. versszakban tör ki belőle a sóhaj:
"Óh, én nem így képzeltem el a rendet." - majd így folytatja: "nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad!"
Ha egy proletárban felébred a szellem ("érett fő"), akkor többé nem viseli el a társadalmi igazságtalanságot.

Az utolsó versszak teljesíti ki József Attila szabadságeszményét:
"Az én vezérem bensőmből vezérel!" - Nem rend az, amelyet külső kényszer árán valósít meg. A rend igényének belülről kell fakadnia. Erre azonban csak egy olyan társadalom képes, amely felnőttként tekint minden tagjára:
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!"

Komplex kép: olyan költői kép, amely több síkon jelenik meg a versben, így több értelmezési réteggel gazdagodik.
Például: levél

1. versszak: "ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek" (egy hasonlatban megidézi az öcsödi nevelőszülős éveket)

5. versszak: "a törékeny falvak (...) az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek, s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse"
(a gyermek morgása itt már az egész vidék panaszává nő)

  

9. tétel: Jókai Mór: Párbaj Istennel című regényének történelemfilozófiája

 

romantikus vonások:
- fordulatos cselekményszervezés
- nagyszabású képek (sáskajárás)
- tárgyak kultikus szerepe (fülbevaló)
- szélsőséges jellemek (Agátha hidegsége, Cecil ártatlansága)

Három történelmi korszak jelenik meg benne:
1. Rákóczi-szabadságharc után
2. Mária Terézia idején
3. 19. század elején

 

1. korszak
- vadnyugati törvények: "Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk. Ez a törvény."

jelenet:
- labanchad leírása Isaszeghy Gábor hidegvére

megbízás:
"Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól, melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között. Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez országokba, s míg a főseregek szemközt harcolnak, mi az ellenség hátában annak városait megsarcoljuk!"

- Schönhausen kifosztása
- barbár viselkedés (fülbevaló kitépése)
- a zsoldostársak elvesztése (Isaszeghy lelketlen, gőgös, kapzsi)

 

2. korszak
"A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A Duna—Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek."

- a zsákmányból vásárolt hatalmas Isaszeghy birtok virágkora

- a halálfejszfinx "megszelídítése": Agátha (Mária Terézia erőlteti, hogy házasodjon meg)

Tragédiák:

1. meghal az asszony
2. megbetegszik a gyerek (párbaj Istennel)
3. apagyilkosság (József)
4. az örökösök háborúja

 

3. korszak
"Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme; olyan harc, melyben a győzelem két részre oszlik; ahol a hódító maga a legnagyobb nyereség."

- négy vadász a máramarosi kunyhóban - nevetnek, mikor bemutatkoznak: Brauenfels, Kahlenberg, Trautenau, Siebelmann (soknemzetiségű ország)

a csatárdi kastélyból -> német cukorgyár
a toronyból -> kémény

Isaszeghy Tiborc, az utolsó férfi a családban

a legenda szerint
- Tiborc: "veszett ember"
- az erdő: elvadult őserdő
- a lánya: "vasorrú bába", "disznófejű kisasszony"

a valóságban:
- Tiborc: fegyelmezett (vegetáriánus, nem tart puskát, pénzt), odaadó (szegényeket gyógyít)
- az erdő: az érintetlen, titokzatos erdő a romantika lélek-szimbóluma (később Freudnál: "ősvalami")
- a lány (Cecil): ártatlan, gyönyörű, csendes, művészlélek (zenét szerez), vak ("De csak a külvilágot nem látom. Azon túl egy egész belső világot látok.")


Zárás: a fülbevaló megtalálja a párját, Siebelmann Ottó feleségül veszi Cecilt, a párbaj Istennel lezárul.

A kisregény történelemfilozófiája:
Isaszeghy Gábor egy igazi pogány hadúr: az ősmagyar, keleti vadság megtestesítője. Nem féli az Istent, sőt, képes még párbajra is hívni őt. Ám ez nem a zsidó-keresztény mitológia istene, hanem "az az Isten, akit mi hiszünk, az az örök rend! Aki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre." Tehát a megátkozott Isaszeghy család egy egész világrend ellen küzd. Békét csak akkor talál, amikor rájön, hogy nem az Isten az ellenfél, hanem önmaga. A legutolsó Isaszeghy jut el addig, hogy legyőzze önmagát. Tiborc így vall Siebelmannak: "Akik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert énbennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült démont vaskézzel tartom leszorítva!"

 

9. tétel: Mikszáth a romantikus és realista ábrázolás határmezsgyéjén

 

romantika az epikában:
- különc szereplők
- az fontos, hogy mi történik VELÜK
- intenzíven ábrázolja az érzelmeket (gyakran képekbe vetítve, lásd: Jókai: Párbaj Istennel)

realizmus:
- tipikus szereplők
- az, fontos, mi történik BENNÜK
-aprólékosan ábrázolja a mélyebb lelki jelenségeket

Mikszáth romantikája:
- különcöket szerepeltet (pl.: Lapaj, a híres dudás c. novella hőse)
- szeret mesélni (anekdoták, pl.: néhány birka története)
- eltúlozva ábrázolja az érzelmeket (Olej lelkifurdalása: az akol felgyújtása)

Mikszáth realizmusa:
Olej Tamás erkölcsi megingásának pontos és részletes bemutatása

 

Az a fekete folt
Lényegében egy apa bukásának története.
Alaphelyzet: Olej Tamás, a felvidéki számadó juhász Taláry Pál herceg ezer birkáját őrzi egyedül a gyönyörű brezinai vidéken. Felesége elvesztése óta egyedül neveli lányát, Anikát.

A könnyű kalandra vágyó herceg ügyes (és aljas) lélektani számítással terveli ki a lány elcsábítását. Lényege az, hogy kihasználja Olej Tamás büszkeségét, és olyan helyzetbe hozza, amelyben nagyon könnyű erkölcsileg meginogni. Az egész cselekmény a herceg tervei szerint halad, lépésről lépésre:

1. A herceg Olej távollétében látogatja meg a lányt, egyszerű vadászként bemutatkozva.

2. A herceg flörtöl a lánnyal: tejet kér, arannyal vizet, csókot kér, pofont kap, megköszöni, udvarol, meghívatja magát vacsorára

3. Este már Olej is otthon van, amikor visszatér a herceg, aki nem emel kalapot a házigazda előtt, nem mutatkozik be, tegeződik, juhásznak szólítja Olejt, és „galambom”-nak a lányt

4. Vacsora közben ügyes trükkel másnapra is meghívatja magát.

5. A vacsora végére (ahogy a herceg kiszámította) Olejnek elfogy a türelme, és kifakad a modortalan vendégre:
„Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig - mondá a türelemből kijött gazda hetykén - Olej Tamás, a Brezina bacsája, és hozzátehetném: ura. (…)Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni, mi, gyarló emberek.”

6. Miután a herceg felfújta Olej egóját, majd (a kilétét elárulva) kipukkasztotta, előadja a látogatás valódi célját:
„Nincs semmi baj, öreg - szólt a herceg vidáman -, ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika.”

7. Pár nappal (és néhány udvarló látogatással) később Olej maga fogadja a herceget, és a sarkára áll:
„A leány nem áll az uradalom szolgálatában. Én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánnyal csak én rendelkezhetem.”

8. A herceg ekkor veti be a legerősebb fegyvert: felajánlja az egész nyájat Olejnek, és visszautal arra, hogy a juhász az első alkalommal a brezina urának mondta magát:
„Nekem a leányod kell mindenáron. (…) Mit szólnál hozzá, ha ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám? (…) Így aztán igazán te lennél a Brezinák ura.”

9. Olej erkölcsi dilemmája a mérleg-hasonlatban jelenik meg:
„Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy olyan súlyú darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egypár percre, ha nem nyomná is tán alá később.”
(könnyebb súly: nyáj, nehezebb súly: Anika – mégis a nyáj nehezebb pár pillanatig, mert hirtelen jött a herceg ajánlata, és megzavarta Olej fejét. Éppen úgy, mint ahogy Lalit is megzavarja az Üvegtigrisre tett ajánlat, amikor a vállalkozó a pénzkötegből másodpercenként vesz el egy tízezrest, mintegy megbüntetve a hezitáló „kicsi büfés”-t)

10. Olej hallgatásával egyezik bele a lányszöktetésbe, így másnap már Anika helyett egy adománylevél várja otthon.

11. Lelkifurdalásának (romantikusan eltúlzott) képe az akol felgyújtása.

 

Összegzés:
Mikszáth novelláiban keveredik a romantika lendülete, érzelmi ereje a realista ábrázolásmód pontos megfigyeléseivel. Jó példa erre a következő részlet, amely a magányosan töprengő Olejt mutatja meg. Látható, hogy Mikszáth igyekszik megismerni az egyszerű emberek gondolatvilágát, igyekszik belelátni a fejükbe. (Persze, végül romantikus túlzással „ősköltészet”-nek nevezi Olej formátlan gondolatait):
„A bacsa újra visszadől félkönyökére, és elgondolkozik, különös gondolatok azok!
Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.
Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg felelget neki.
Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.
Gondolkozik, és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.
Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.”

 

 

10. tétel: A szegénység lélektana Móricz Zsigmond novelláiban

 

Újszerű parasztábrázolás:
- korábbiak: Jókai kedélyes figurái, Mikszáth különcei, népszínművek hamis romantikája (pirospozsgás menyecskék, vidám legények)
- Móricz: realista, sőt naturalista: novellái a maga nyers valóságában mutatják meg a vidéki Magyarország problémáit


Hét krajcár 1908
A tüdőbeteg asszony nem tudja kimosni a napszámosként robotoló férje váltóruháját, mert elfogyott a szappan. Kisfiával az egész házat felfordítják, hogy előkerítsék a szükséges hét krajcárt: minden zsebet, minden fiókot átnéznek. Azért, hogy a gyerek ne szenvedje a nyomor súlyát, az anya vidám játéknak álcázza a pénz keresgélését. A legfájdalmasabb pillanatban kacagnak legjobban: amikor az utolsó krajcárt egy szerencsétlen koldus adja nekik. Mire azonban összegyűlik a pénz, már beesteledik, s újabb problémával szembesülnek: lámpaolaj sincs.

kulcsfogalmak:
- mélyszegénység: a napszámos apa jövedelme bizonytalan, a család még a legszükségesebb dolgokban is nélkülözi kényszerül (szappan, lámpaolaj - és az ételről még szó sem esik)
- anyai áldozat: az anya megtehetné, hogy állandóan kesereg a sorsuk miatt, ehelyett erőn felül dolgozik azon, hogy a kisgyerek lelkén ne hagyjon nyomot a szegénység. És nem csak szórakoztatja a gyereket, hanem tanítja is: az eszébe vési, hogy milyen könnyen fogy a pénz (a krajcár elgurul; olvad, mint a hó; megáprehendál 'megsértődik')


Tragédia 1909
Kis János a legnyomorultabb szegényember, akinek szó szerint semmije nincs: sem anyagi, sem lelki értelemben. Nehéz napszámban görnyed, s csak egyetlen gondolat jár a fejében: az evés. A folytonos éhség miatt mindig mogorva, dühös, agresszív. Családját teljesen elhanyagolja, lelkileg vegetál, semmi célja nincs. Egyszer aztán (groteszk módon) mégiscsak talál magának egy „emberi léten túli” feladatot: ki akarja enni vagyonából a gazdáját. Sarudy ugyanis az összes napszámosát is meghívja a lánya lakodalmába. Kis János nekifeszül a harcnak, s gyönge gyomra heves tiltakozása ellenére órákig lapátolja magába a zsíros ételeket. Végül a torkán akadt fövetlen húsdarabtól megfullad. Halála éppen olyan jelentéktelen, mint az élete volt – s ez az igazi tragédia.

kulcsfogalmak:
- mélyszegénység: Kis János az alapvető fiziológiai szükségleteit sem tudja kielégíteni (lásd: Maslow szükséglet-piramisa: fiziológiai - biztonsági - közösségi stb. szint), így torzul a személyisége
- társadalomkritika: a "tragédia" cím (mint irodalmi fogalom) jelentős ember halálát sejteti, ezzel szemben a legjelentéktelenebb napszámos szánalmas pusztulását mutatja meg a novella. A cím ironikusnak tekinthető, de a kritika célpontja nem Kis János, hanem a társadalom, amely engedi, hogy a mélyszegénységben élők elveszítsék emberi mivoltukat 
- groteszk: a komikum egyik formája, amelyben szélsőséges minőségek ütköznek össze. Jelen esetben az groteszk, ahogyan a lakodalmi bezabálás egyszerű ténye óriási vállalkozássá nő: "Úgy ment eléje, mint valami emberi léten fölüli feladatnak." (hasonlóan Akakij Akakijevics hatalmas "vállalkozásához")

 

A kondás legszennyesebb inge 1931
A földesúr felesége kedves, energikus asszony: maga felügyeli a kastély kertjének tavaszi rendezgetését. Gondos anyának bizonyul, amikor nem engedi iskolába a megfázás enyhe tüneteit mutató fiát. Épp ezért kel ki magából, amikor meglátja, hogy az egyik kapáló parasztasszony derékig földbe ásta a másfél éves gyerekét, hogy az el ne mászkáljon. Leteremti a nőt, kegyetlennek, felelőtlennek bélyegzi, és megparancsolja, hogy vegye ki a földből a kicsit. A szegény asszony később őt hibáztatja a gyerek felfázásáért, amit (orvosság híján) babonával próbálnak gyógyítani. A földesúr felesége hatósággal fenyegetőzik a kegyetlen szertartás láttán (földre fektették a gyereket, a disznópásztor legkoszosabb ingére), de a kis beteget már senki nem tudja megmenteni. A gyerek halála után egymást hibáztatja a két anya. A parasztasszony babonás magyarázata szerint a földesúr felesége „megtörte az isteni akaratot”, amikor felülbírálta a népszokást.

kulcsfogalmak:
- mélyszegénység: nemhogy gyógyszere, de még ágyneműje sincs a szegény embernek
- együttérzés: hiába "karolja fel" a nagyságos asszony azt az egyetlen parasztgyereket (lehozatja neki a fia régi ágyneműjét), ha még ott van több száz, több ezer nyomorgó család
- anyai szerep: a novella feszültségét az adja, hogy a nagyságos asszony kizárólag anyaként értékeli a látott helyzetet (földbe ásott gyerek). Eszébe sem jut, hogy a szegény embernek rendkívül korlátozottak a lehetőségei: "Nem mindegy az a gyereknek, hogy milyen házban jött a világra? A betegség betegség." Hát, nem mindegy: a gazdag gyógyszert szed, a szegény pedig a csodában bízik (babona)

 

Barbárok 1931
Veres juhászék előbb ajánlatot tesznek a rézveretes szíjra, majd kisfiával együtt agyonverik a gazdát, és elhajtják a juhait. Tíz nap múlva az asszony keresi Bodrit és a fiút a szokott helyen. Veres juhász megtévesztő útmutatása nyomán még a Dunántúlt is bejárja, míg végül a puli kölyke akad rá a holttestekre. Szigorú vizsgálóbíró faggatja Veres juhászt a szegedi bíróságon. Bár már "megérett a kötél", a makacs vadember sehogy sem akarja beismerni Bodri juhász és fia meggyilkolását. A bíró nem tudja felébreszteni a lelkiismeretét, ezért a babonához fordul: a rézveretes szíj látványára végül megtörik a gyilkos.

kulcsfogalmak:
- kiszolgáltatottság: mivel Bodri juhász a saját birkáit őrzi, kénytelen a falutól távolabbi területeken legeltetni. Itt, a nagy pusztában már nincs, aki érvényesítse a törvényt, az szegyény ember teljesen ki van szolgáltatva a bűnözőknek
- embertelenség: Veres juhász szociopata, azaz nem igazodik semmiféle társadalmi törvényhez vagy szabályhoz, kizárólag a saját érdekeit nézi, a másik embert tárgynak, eszköznek tekinti, és szemrebbenés nélkül hazudik még a bírónak is
- babona: Veres juhász vadember, még az alacsony rendű keresztény magatartás (Istentől való félelem) sem jellemző rá. Egyetlen dologtól retteg babonásan: a haláltól. (Épp úgy, mint az ősi természetvallások embere.)
- igazságszolgáltatás: a vallatáskor a bíró elveszíti a türelmét, látva Veres juhász barbár makacsságát. Hiába érvel a végítélettel, a vadember továbbra is a szemébe hazudik. Ezért kap huszonöt botütést még a kivégzés előtt

 

 

11. A humánum groteszk harca Örkény Tóték című művében

 

A civilizáció botránya az, hogy a háborút természetes dolognak tartjuk. Pedig a háború képtelenség. Abszurdum. Erre mutat rá Örkény műve.

A XX. századra az embert legyőzték azok a fikciók, amelyeket létrehozott:
- pénz
- ipar
- állam

Az ember fokozatosan tárgyiasult, eszközzé vált. Ennek legnyilvánvalóbb példája a háború. A háborúk célja mindig "szent": a középkorban a kereszténység védelme, az újkorban nemzet védelme, erejének megtartása. A valódi cél azonban mindig a hatalom és a vagyon - egy szűk réteg számára. Ők gyártják az "Eszmét", ők érik el, hogy a sok hülye kisember hagyja magát besorozni (azaz: tárgyiasítani).

Örkény drámája arra mutat rá, hogy a háború fejre állított világ, amelyben anyagi dolgok (pénz, hatalom, terület) válnak céllá, az ember pedig eszközzé. (Az első háborúban még nagy bátorság kellett pacifistának lenni, lásd Babits.)


Tóték 1967

Örkény jól ismerte a háborút: munkaszolgálatos volt a Don-kanyarban, 1946-ban tért haza a hadifogságból.

Levél az olvasónak: "Egy barátom, Cseres Tibor, aki ugyanezt megélte, kifejtette egyszer, hogy ezt a háborút magyar írónak lehetetlen megírnia. Ebbe a gondolatba nem tudtam beletörődni. Hatvanezer ember fagyott meg ott, abban az aknatűzben, a jeges szélben, a hóban."

nyitó kép: Gyuri, a bolond postás
abszurd: a félkegyelmű, kényszerképzetes postás felel az információáramlásért. Az általa hozott levélből derül ki, hogy a fronton szolgáló fiú parancsnoka Tótéknál fog pihenni két hétig. Az orvosok szerint "meggyengült az idegrendszere", valójában azonban súlyos szociopata (épp úgy, mint Hitler vagy Sztálin)

- groteszk társalgás a gödörtisztításról (valójában a rendszerről):
Tót: "Ha szaga van, akkor pumpáljunk! Gyulánk életéről van szó, kedves doktor úr."
Lajtos: "Mert tegyük fel, hogy belekezdek a szivattyúzásba. Mi történik? A massza megbolydul, és..."

- Tót kihasználja tekintélyét, hogy elcsendesítse a környéket (Gizi Gézáné nyikorgó kapuja, a kanyarban dudáló busz, mákdarálás, kutyaugatás stb.)

- már az őrnagy érkezésekor megmutatkozik a két jellem közötti feszültség:
Tót: köztiszteletben áll (megdolgozott a tekintélyért, rangja mögött tettek vannak)
őrnagy: félnek tőle (a tekintélye pusztán a rangjából adódik)
Mindez előbb szimbolikusan, a magasságkülönbségben jön ki: nem tudja elviselni, hogy Tót magasabb - azaz: valódi tiszteletet kap, ezért igyekszik fokozatosan megtörni.

Tót megtörésének folyamata:
- sisak szembe húzatása (tekintély csorbítása)
- nyújtózkodás megtiltása (családi rítusok lerombolása)
- virrasztás (alvás mint alapvető szükséglet megvonása)
- dobozolás (tevékenység, amely már a gondolkodást is ellenőrzése alá veszi)

Tót kálváriája:
- plébános: szerinte Tót problémái pusztán "csip-csup panaszok"
- Cipriani: megvizsgálja a teljesen zavarodott Tótot, és azt mondja, semmi baja. Magyarázat: "Manapság, asszonyom, aki egy cipőre rá meri mondani, hogy cipő, arra viszont én merem rámondani, hogy beteg. Csodálkozik? Pedig minden kornak megvan a maga jellemző vonása, a miénké épp a fogalomzavar. (...) A kis termetűek óriásoknak hiszik magukat, aki pedig a többinél egy fejjel magasabb, az mindenáron kicsinek szeretne látszani..." - a "fogalomzavar" nem más, mint a háború fejre állított világrendje. Nagy bátorságra vall, hogy ki meri mondani a doktor: "Nekem ugyanis az a meggyőződésem, hogy az, ami most van, nem tart örökké. Ennek az átkozott háborúnak és ennek az egész, átkozott világnak is vége lesz! És akkor a maguk őrnagyát fel fogják akasztani. A maguk őrnagyának a parancsnokát is fel fogják akasztani..." - ezekért a szavakért kényszerzubbonyt adnak rá, jelezvén, hogy a rendszer egyáltalán nem tűri el a humánum kritikus megnyilvánulását.

Vége:
Tót véget vet az elnyomásnak, megöli az őrnagyot - nem tudván, hogy a fia él-e

 

 

12. Az "evangéliumi etika" Pilinszky János tanulmányaiban

 

Evangélium: az Újszövetség legfontosabb része, Jézus "életrajza". Lényegében a keresztény etikai kódex történetekben megfogalmazva. Egy ideált épít fel, a tökéletes Személyt: Jézus Krisztust.

Jézust Isten fiának hitték, ami a mai fogalmakkal annyit jelent, hogy:
- maximálisan szabad volt, azaz: semmiféle földi (anyagi) dolog nem kötötte, kizárólag belső törvényt követett
- maximális hatalma volt, mert tökéletesen tudott uralkodni önmagán
- tökéletesen önazonos volt, amilyen korábban csak Isten lehetett ("Vagyok, aki vagyok.")

Ha az Evangéliumból kivesszük a csodákat, akkor megmarad a lényeg: Jézus néhány példázata, a hegyi beszéd és a Nagypéntek.

A tékozló fiú
a fiú kikéri az örökségét -> elherdálja -> nyomorog -> hazatér őszinte bűnbánattal és alázattal -> az apa örömmel fogadja vissza (a testvére azonban méltatlankodik)

A testvér a tipikus farizeus ('írástudó', azaz a törvény ismerője). Azt várná, hogy az apa a Mózes 21/21 szerint "fogja és vezesse a város vénei elé a város kapujához", s "a város férfiai kövezzék agyon". Az ószövetségi törvény nem ismer irgalmat - éppen úgy, ahogy a követője, a farizeus sem.

Pilinszky két tanulmánya kitágítja a farizeus-fogalom értelmezési körét: önelégült ember, aki rosszul szeret. Bizonyos értelemben ő is bűnösnek tekinthető - még ha leírt törvényt nem is sért.

 

A szentírás margójára 1969

- különbséget tesz a bűnösök között:
1. "nyilvános bűnös"
2. farizeus

"Az Evangélium döntő, isteni - valóban isteni - újdonsága épp az, hogy a nyilvánvaló bűnösök mellett megmutatta az erénybe burkolózó bűn mindennél súlyosabb voltát." A farizeus önelégültségében sosem veszi észre, hogy "alázat nélkül minden erény véges és elégtelen, s inkább csak elválaszt Istentől."

Pilinszky szerint Jézus küldetése lényegében erről szól: "szeretet új törvényéről, a szeretet botrányáról".
Miért "botrány" a szeretet? Mert szembe megy az evolúciós törvénnyel (szemet szemért, fogat fogért), és megjelenik benne az irgalom, a kegyelem.

A farizeusban nincsen irgalom. Ő betűről-betűre betartja a törvényt, cserébe elvárja (Istentől, a rendszertől), hogy mások minden egyes hibájukért bűnhődjenek. A farizeus gyakorlatilag azonosítja a bűnöst a bűnével. Az "evangéliumi etika" lényege ennek ellenkezője:
"Gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst: ezzel lehetne definiálni az evangéliumi szeretet gyakorlatát."

 

Viszonyunk a farizeushoz 1969

Pilinszky definíciója tökéletesen érvényes ma is, a közösségi média által átformált társadalomban.

"A farizeus a jó látszatát akaratlanul és árulkodó módon előnyben részesíti a valóságos jóval szemben."
Egyfajta farizeusi magatartásra kényszerít a közösségi média azáltal, hogy ott az ember a látszat-képét építi: önbecsülését a like-ok, ismerősök és megosztások számában méri.

"Az, aki képtelen szembesülni képmutatásával, s ezen belül szíve zsarnoki, ítélkező és indiszkrét világával."
Szintén a közösségi média ösztönzi a felhasználót arra, hogy állandóan véleményt mondjon, ítélkezzen, kommenteljen, trollkodjon és kukkoljon.

megosztás
"A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról-balról ez a két szemvédő óvta őket, hogy el ne tévelyedjenek vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes hirtelenséggel emberekké ne váljanak." 1936

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy középafrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz.

  

Tekintélytisztelet

A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe hatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nem egyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletben tartásával. „Most derült ki - mondja az egyik bekezdés, - hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laci méltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnan jötteket vagy felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jó pár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtak nekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől-szembe éppoly dadogó hódolattal beszéltek velük, akár a régiekkel.

 

A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége, tanulóképessége révén rövidesen elég magasállású bíró. Kamaszkoromban tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja. saját édes testvérei, külön­ben keménytorkú „parancsolok”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy is viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketteken szokott enni és úgy is társalgott. Csak később jutott eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.

 

Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza széles folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott, vöröstéglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplőkalapot, süveget, bárány bőrkucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam s első csodálkozásomban majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett, lekapta a fejfödőjét s fogas után nem is vizsgálódva, (holott a parasztházakban mindenütt van fogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre. „Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” - felelt meg később kérdezősködésemre az egyik segédjegyző. „Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg, hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárok izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciáló hatalmasság viszont hányingert kapott.

Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, idős cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva és hebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük egyszerre reám is átragadt.

Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyára jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre tekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót.

(…)

Minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

  

Vallás

Vallás a pusztán? Ahol ha kápolna végre épült is (egy zsidó bérlő építtette), istentisztelet jó ha évszakonként egyszer esett. A pusztaiak között, akik legjobb esetben is csak a babonának áldoztak? Igaz, apám szülei vakhitű katolikusok voltak, anyáméi pedig azok közül a kálvinisták közül valók, akiknek hite - valami felsőbb lénynek vagy elvnek mégis kell lennie, amely a világot rendben tartja - alig különbözött az ateistákétól. De hát apám többi testvére is hozott olyan asszonyt a házhoz, akik csak tessék-lássékból vetették a keresztet s ha arra fordult a szó, nem rejtegették véleményüket a papokról s a szent ceremóniákról. Ha ezeket hallotta, apám anyja mosolyogva csak fejét ingatta, behunyt szemmel, mivelhogy a fülét nem tudta automatikusan bezárni.

 

Nálunk bezzeg. Ha néha ellátogatott hozzánk, annyi rózsafüzérrel jött, ahányan voltunk. A küszöb előtt egy méterre megállt, kezét összekulcsolta, imába kezdett fél szemmel az ajtóra pislogva, mintha azt leste volna, mikor surran ki azon az ördög. Ott álltunk némán előtte, mint a kihallgatásra rendelt katonák; mímeltük az ájtatosságot, s kelletlenül vártuk a jelenet végét, amelyről sejtettük, hogy csak nekünk készült. Végre fölsóhajtott, egyenes derékkal kézcsókra nyújtotta kezét, ahogy a kastélyban láthatta s emelt fővel, mindnyájunk előtt bevonult a házba. Megkezdődött a tortúra; némán, egymásra tekingetve lépdeltünk utána. Nagyanya ránézett a földes padozat homokdíszeire, s mi elpirultunk. Széttekintett a szobában s anélkül, hogy egy szót ejtett volna, rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a falakon. (Anyám bekeretezett mirtusz-koszorúján kívül csak Mátyás király és Rákóczi Ferenc képmásaival dicsekedhettünk s „Árpád vezérré emeltetésé”-vel.) Egy pillantása után az ablakok csipke­függönyeit a romlás kiáltó bizonyítékainak éreztük. Általában amire rátekintett, az, mintha csak varázslat érte volna, azon nyomban bűnjellé alakult. Házkutatás alatt érez ilyesmit az ember. 

Ismétlem, elsősorban lelkiüdvünkkel volt baj, főleg a mienkkel, gyermekekével. Mindnyájunkat katolikusnak kereszteltek. Sokat ért. „Mondd el az angyali üdvözletét” - szólt hozzám a családi együttesben nagyanyám, s mielőtt egy hangot ejtettem volna, jelentőségteljesen fiára pillantott. Valóban semmiféle üdvözletről nem tudtam. Anyám elpirult, s tehetetlenségében esetlen, bocsánatkérő mosolyt derengetett. A katolikus imákat ő nem ismerte s noha napától gyönyörű, csontfedeles imakönyvet kapott, abban annyi ima volt, hogy ha egy-kettőt találomra megtanult, s velünk is bemagoltatott, a helyeset sosem találta el. Apám jól ismerte ezeket az imákat, s ha nem gyakorolta is, elvárta volna, hogy gyermekei szintén ismerjék azokat. Úgy vélte, hogy azok tudása a jóillemhez tartozik. Vallásossága, ha egyáltalában gondolt rá, nála is afféle „mit lehet tudni?” alapon nyugodhatott. De függetlenül attól, hogy ő maga hitt-e istenben, vagy nem, apai kötelességének érezte, mint akkoriban minden apa, hogy gyermekeit hitre nevelje. Elsősorban hasznossági szempontból. Mert ha az emberek nem félnek senkitől, lopni és rabolni fognak, s mi lesz akkor a világból? Akkoriban különben isten léte mellett a papság is elsősorban ilyen közigazgatási szempontokkal érvelt.  

Nebándon enyhe ördögűzés alá vetettek bennünket. Aztán beavattak a hitbe. Nem a katolikusba, ahogy akkor még magam is gondoltam, hanem a pusztaiba, amely itt-ott eltért az előbbitől. Nagy fogékonyságot mutattam iránta. Gyönyörű, mesevilág tárult ki előttem. Otthon, a szülői háznál nem igen hallottunk mesét, anyai nagyanyám felfogása az volt, hogy az csak a gyerekek ijesztésére jó. (...) Nebándon már a konyhában a félmeztelen Krisztus fogadott, vastag arany keretben, saját sírja felett minden látható támasz nélkül lebegve a levegőben, mellén hatalmas sebbel. Az égbe repült, Atyjához, aki egy óriási szem volt színes háromszög közepén. Szomjasan szálltam utána a csodák részegítő világába; a hittevők és hittevő asszonyok után nemsokára ördögökkel, sárkányokkal és boszorkányokkal lett ismerkedésem. Este az ajtó előtt kísértetek ültek. A rácegresi csordakútban csak békák tanyáztak, de a nebándiból (kiváltképp amikor már otthon idéztem emlékezetembe) víziember dugdosta ki fejét. Hogy Isten mindent lát, és mindenütt jelen van, ezt még azután is sokáig úgy értelmeztem, hogy Nebándon. Varázslatos föld volt. Nebándon éjszaka garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborút jeleztek, a parádés kocsis rettenetes lendületeket végezve, az ég felé dobta a kisbaltát a birkaudvar közepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két káromkodás közt az asszonyok az édes Jézust emlegették, s arcuk egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki sötét pincéből erős napsütésbe lép. 

Templom nem volt a pusztán s Ozorára a misére csak egy-két hajadon lány járt be, azok is nagy ritkán, csak szép idővel. De az ájtatosságot ez semmiben sem csökkentette. 

A nevelés, persze, hamarosan veszélyes területekre siklott. Szűz Mária bibliabéli szavai képzeletemben elvegyültek azokkal a szavakkal, amelyeket a kulai csordásnéhoz intézett, amikor annak a tamási erdőben megjelent, egy fa tetején. A gyónási imádság összefolyt azzal, amit a kelésre kell ráolvasni. Mert vajon nem Szent Józsefet emlegette-e Mári néni akkor is, amikor a bögre vízbe három darab parazsat dobott? Ha a parázs leült, akkor valóban megverték szemmel az unokáját, a tehenét, de még a szederfát is a házuk előtt, ha fölszállt, akkor nem. (Sose szállt föl.) Vagy amikor a vízbe ólmot öntött, s annak alakjából csalhatatlan éleslátással fölismerte azt, aki a nyavalyatörős csecsemőre ráijesztett? Tyúkot nagyanyám is csak délben a távoli harangszó közben ültetett, vagy akkor, amikor a kanász hajtott, de akkor is lehetőleg valami rossz férfikalapból szedve ki a tojásokat. Pénteken („guzsapénteken”, amelynek jelenté­sét ma sem értem jobban, mint akkor), a világért sem ültetett volna, mert akkor minden csirke görbe lábbal jön a világra. A pünkösdöt nemcsak a nagy ünnepnek kijáró keresztény áhítattal vártuk, hanem egy üveg, Szentháromság-napján fogott esővízzel is, amelyben ha megmosdik az ember, megszépül, főleg ha még vörösbort is iszik utána. Az új macskát mi is megugrattuk otthon a tükör előtt, hogy megszokjék, azt higgye, nincs egyedül a házban, s keresse azt a másik macskát, akit a tükörben látott, de mi volt ez a nebándiak tudásához képest? Mári nénihez egy lány vadgalambot hozott, Mári néni kivette a galamb szívét, megszárította, porrá törte, s azzal legényt lehetett szoktatni. Gatyamadzagot és különféle hajdarabokat ásott el a part alá, olyan nehéz föld alá, amilyent csak talált, hogy a legényt is olyan nehéz szerelem nyomja az iránt, akit ő pártfogásába vett. Mit mondjak még? Mári néni asszonytestvére fölvette egy haragosának lába nyomát a sárból, rongyba tette, aztán a füstre akasztotta, mert azt a haragosát addig fogja gyötörni a hascsikarás, ameddig a lábnyom ott van a kéményben; azt hiszem, még ma is ott van. Egy gyerekágyas asszony ágyát velem hintették körül szenteltvízzel, mert ahhoz olyan állapotú férfi ember kellett, amilyen akkor még én voltam. Mindent tudtak Nebándon. Megúnt szerelmedtől akarsz szabadulni? Helyezz három gombostűt arra a helyre, ahova az rövidebb dolgára jár. Szemölcs ellen legjobb a koporsóeresztő kötél. Egyre több és több tudással hagytam el a pusztát. Nyolcéves koromban arról értesültem, hagy katonaruhás ember lányát fogom elvenni és három gyermekem lesz. 

Anyám abban az időben, nyilván a nebándiak terrorja alatt s hogy ne az ő lelkét terhelje férjének még a túlvilági sorsa is, böjtszerűen főzött, már amennyire kiismerte magát az egyházi előírások szövevényében. Mindenesetre kedden és pénteken szigorú elhatá­rozottsággal megtartóztattuk magunkat a húsételtől, ami nem volt nagy lemondás, mert húst más napokon sem ettünk, legfeljebb vasárnap. Csak a disznóölések maradványaitól kellett magunkat megtartóztatnunk. Két házzal arrébb azonban nagyapám nyugodtan metélgette a két ujja közé fogott szalonnát. Bajszát szétigazítva nyelte a csillogó, fehér darabokat, a megtestesült halálos bűnt. Rettegve néztem az istenkísértést, szorongva vártam, mikor borul kénköves lángba, vagy mikor akad meg legalább a falat a torkán, elriasztó csoda gyanánt, amelyhez hasonlót eleget hallottam papok ajkáról is. Aggódtam érte és féltettem, mert szerettem őt, jobban, mint valamennyi nebándit együttvéve. „Majd kinövöd” - mondta, amidőn egy hitvita végén vallomásra szorulva kijelentettem, egy kicsit kihívóan, hogy én katolikus vagyok. Elmondtam neki mindazt a rosszat, amit amott a hozzá hasonló eretnekekre kentek. Érdeklődéssel hallgatta, de ahogy emlékszem, egyenesen nem igen vágott vissza. „Parasztok” - mondta, és ezt bensőmben én is igaznak éreztem, noha azok tízszer vagyonosabbak voltak nála, s akadt akkor már köztük mesterember, sőt megyei hivatalnok is. 

A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról-balról ez a két szemvédő óvta őket. hogy el ne tévelyedjenek vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes hirtelenséggel emberekké ne váljanak. Anyám családja, ahogy emelkedett, egyre jobban tájékozódott előre, de hátra is. Olyan dolgokat is megtudtak, amelyek közvetlenül nem érintették érdekeikben őket, amelyek nélkül nyugodtan meglehettek volna. A család lelke, mint a napra került sejt, alakult, fejlődött, tapogatózott. Tudtak a hazáról, a politikáról, s majdnem politikai véleményük is volt. Szerencsére, ha valami súlyosabb közügyi eszme lehullott is közibük, mint a meteorkövek egy intermundiális világból - ötven-hatvan évnyi késéssel érkezett s azon nyomban megkövesedett, bálvány lett belőle. Aradot gyászolták például, a Habsburgokat engesztelhetetlenül gyűlölték. Nebándon nem tudtak arról, hogy a pusztán kívül például haza is van, illetve, hogy finom levegőrezgés gyanánt a puszta felett is itt lebeg a haza. 

megosztás
Jézus nem úgy kínált szabadságot, ahogy a zsidók képzelték. Azt tanította, hogy a szabadsághoz újjászületésre van szükség. A nép azonban itt és most követelt "szabadságot": a római uralom végét és Isten országának eljövetelét.

Nem mondunk nagyot, ha azt állítjuk, hogy Jézus a nyugati világ történelmének legfontosabb alakja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy állítólagos születésével kezdődik az időszámításunk. Ám (ahogyan az a nagy formátumú emberekkel lenni szokott) ahány kor, és ahány világnézet, annyiféle kép él Jézusról. És ezek bizony nagyon különböznek, néha egyenesen ellentétei egymásnak...

 

Jézus a tanító

 

Ha mindenféle előítélet vagy rajongás nélkül közelítünk az evangéliumi szövegekhez, akkor egy mélyen emberi, egyetemes filozófiát láthatunk kibontakozni a történetekben. Ennek lényege belefér egyetlen mondatba: ne külső szabályoknak engedelmeskedj, hanem belső törvényeket kövess. A kereszténység az első vallás, amely szabadnak tekinti az embert. Korábban csak az istenek lehettek szabadok, azonban Jézus szerint mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Pünkösdkor leszállt mindenkire a Szentlélek, az ember egyedi felelősségvállalásának szimbóluma.

 

Jézus az istenkáromló

 

A legenda szerint tömegével rohantak a zsidók, hogy szájtátva hallgassák a Jeruzsálembe bevonuló Jézus szavait. Úgy vélték, ő a próféták által ígért messiás, aki majd megszabadítja a népet. Ehhez képest három év múlva maga a nép követelte, hogy feszítsék keresztre mint istenkáromlót. Miért fordultak el tőle? Mert nem úgy kínált szabadságot, ahogy ők képzelték. Mert azt tanította, hogy a szabadsághoz újjászületésre van szükség. A nép azonban itt és most követelt "szabadságot": a római uralom végét és Isten országának eljövetelét.
Az írástudók a törvényre hivatkozva utasítják el Jézust. Yitzchak Breitowitz rabbi szerint: "még maga a messiás sem érvénytelenítheti a Tórát". Azaz, Jézus a farizeusok szemében igazából nem istenkáromló, hanem inkább "törvénykáromló".

 

Jézus a vértanú

 

Volt az első keresztények között négy remek költő (Máté, Márk, Lukács és János), ők írták a Biblia legfontosabb könyvét: az Evangéliumot (jelentése: örömhír). Mivel akkor még nem használták a "szabadság", "belső törvény" vagy a "lelkiismeret" kifejezéseket, az örömhírt egy történetben formálta meg a négy költő. Sokat merítettek korábbi vallások motívumaiból (pl.: a téli napforduló mint születésnap), valamint az akkor már több ezer éve létező sablonból, a monomítoszból. Jézus szenvedéstörténetének súlyát az ősi emberáldozatok forgatókönyve adja meg.
Az őskeresztények szerint Jézus képében maga Isten jött a földre, hogy eloszlasson minden félelmet, és bizonyítsa a lélek halhatatlanságát.

 

Jézus a bálvány

 

A világnézeti válságban szenvedő Római Birodalom előbb üldözi, majd 394-ben államvallássá teszi a kereszténységet. A pápa uralma alatt álló "anyaszentegyház" lényegében egy lelki terrorszervezetté alakul. Már nyoma sincs az eredeti tanításnak (szabadság, belső törvény), helyette az emberek bűnösségét és értéktelenségét hangsúlyozzák a rémisztő prédikációk.
Jézus alakját a felismerhetetlenségig eltorzítják. A végítélet-forgatókönyvekben bosszúálló istenségnek festik le, aki haraggal tér vissza a földre, ítélkezik az egész teremtés fölött, majd az igazak kiválogatása után elpusztítja a világot.

 

megosztás
A szóbeli érettségihez kiadott segédanyagok utolsó darabja az alábbi vázlat. A tételeket történeti, társadalmi, lélektani és etikai szempontok alapján összegeztük. Érdemes az esszékkel, illetve az azokból készített táblázatokkal együtt használni.

(egyelőre csak néhány képi illusztráció van a tételekhez, de készülnek idővel...)

 

1. Petőfi: Az apostol
történeti: 03.15. - 06.15.
társadalmi: ember/egyén vs polgár/közösség, evolúció vs revolúció
lélektani: a romantika érzelemkultusza
etikai: a szabadság nem jog, hanem kötelesség

 

2. Arany: A walesi bárdok
történeti: császárlátogatás, angol cikk
társadalmi: a költők közösségi szerepe, nép-nemzet
lélektani: hübrisz és bűnhődés
etikai: árulás-e a beletörődés?

 

3. Ady szerelmi költészete
történeti: klasszikus modernség, 1908 Nyugat, l'art pour l'art
társadalmi: népies nemzeti vs modern felfogás
lélektani: ambivalens kapcsolat
etikai: a polgári erkölcs elutasítása

 

4. Babits háborúellenes költészete
történeti: az első világháború üdvözlése
társadalmi: a pacifisták kiközösítése
lélektani: a Fortissimo és a Húsvét előtt érzelmi ereje
etikai: bátor tiltakozása humánum nevében

 

5. Apa és fiú viszony Kosztolányi novelláiban
történeti: patriarchális polgári világ
társadalmi: apa/alkalmazott szerepkonfliktus (család vs munkahely)
lélektani: az ősvalami és a felettes én feszültsége
etikai: a felnőttség mint hazugság

 

6. A rend mint társadalmi igény József Attila költészetében
történeti: Magyarország a nagyhatalmak erőterében
társadalmi: a proletariátus helykeresése
lélektani: látomásos érzékenység
etikai: egyéni szabadság mint a rend feltétele

 

7. A reneszánsz életszemlélet Balassi Bálint költészetében
történeti: a keresztény Európa védelme
társadalmi: a lovagi életfelfogás
lélektani: reneszánsz életöröm és keresztény bűntudat keveréke
etikai: a szolgálat mint erkölcsi kötelesség

 

8. A barokk világszemlélet Zrínyi Miklós eposzában
történeti: két sorscsapás (török hódítás és protestantizmus)
társadalmi: Zrínyi célja a nemzet egyesítése
lélektani: a barokk érzelmi ereje
etikai: mártírhalál: az Athleta Christi pályájának csúcsa

 

9. Mikszáth a romantikus és realista ábrázolás határmesgyéjén
történeti: Magyarország rejtett hagyományai
társadalmi: dzsentrik és parasztok
lélektani: az emberismeret mint fegyver
etikai: az önbecsülés ára

 

10. A szegénység lélektana Móricz Zsigmond novelláiban
történeti: a magyar vidék tragikus elmaradottsága
társadalmi: a parasztság kiszolgáltatottsága
lélektani: az emberség fokozatos elvesztése
etikai: a felelősség kérdése

 

11. A humánum groteszk harca Örkény Tóték című művében
történeti: a háború abszurd világa ("fogalomzavar")
társadalmi: a rang és az emberi érték viszonya
lélektani: az énkép széthullása
etikai: az önfeladás határai

 

14. Sartre: A tisztességtudó utcalány
történeti: a humanizmus válsága
társadalmi: egyén és kollektívum
lélektani: a politikai retorika mint az akarat megtörésének eszköze
etikai: hogyan objektiválható egy ember egzisztenciális középpontja?

 

15. Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása
történeti: a humanizmus válsága
társadalmi: a nagytőke befolyásoló ereje
lélektani: a bűnösség felismerésének folyamata
etikai: hogyan objektiválható egy egész közösség egzisztenciális középpontja?

 

16. Szophoklész: Antigoné
történeti: az antik görög kultúra fénykora
társadalmi: isteni és emberi törvény ütközése
lélektani: a hübrisz csapdája
etikai: követhetünk-e belső törvényt?

 

17. Shakespeare: Rómeó és Júlia
történeti: Anglia a középkor és újkor határán
társadalmi: kész szerepek és születő jellemek konfliktusa
lélektani: a szerelem energiája
etikai: érdemes-e szabadság nélkül élni?

 

18. A Mátrix és a perszonalizmus emberképe
történeti: ezredforduló, cybervilág
társadalmi: a fogyasztói társadalom börtöne (a tömegember)
lélektani: a szabadság mint az ösztönlény leküzdése
etikai: a Személy mint etikai cél

 

19. Tóth Krisztina: A tolltartó
történeti: a gulyáskommunizmus kora
társadalmi: a kollektívum bálványozása, a szocialista embertípus nevelése
lélektani: a lelki terror mint pedagógia
etikai: milyen korán adható fel az egzisztenciális középpont?

 

20. Az ember tragédiája kérdéseinek megjelenése az "Ádámok és Évák" (a Szolnoki Szigligeti Színház diákszínjátszó találkozója) forgatókönyveiben
történeti: az időtlen dráma aktualitása
társadalmi: hatalom és szabadság kérdése
lélektani: a döntés lelki súlya
etikai: miért ne legyünk öngyilkosok?

megosztás
A Mátrix egy rendszer. Az ellenségünk. De ha benne vagy, és körbenézel, üzletembereket, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat látsz. Akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, ezért az ellenségeink. (Morpheus)

Morpheus
Ébredj, Neo! A Mátrix rabja vagy. Kövesd a fehér nyulat!

Trinity
Tudom, miért vagy itt. Tudom, mit csinálsz. Tudom, miért nem tudsz aludni, miért élsz egyedül, és miért ülsz minden éjjel a számítógéped előtt. Mert őt keresed. Tudom, mert én is őt kerestem. És amikor megtalált, azt mondta, nem is őt kerestem. Inkább egy választ. Egy kérdés nem hagy nyugodni minket. Ez hozott ide téged is. Tudod, mi a kérdés. Én is tudtam.

Neo
Mi az a Mátrix?

Mr. Reinhardt
Baj van a hozzáállásával, Mr. Anderson. Különlegesnek hiszi magát, akire nem vonatkoznak a szabályok. Sajnálattal közlöm: téved. Ez azért a világ egyik vezető szoftvercége, mert minden alkalmazott tudja: része az egésznek. Ha egy alkalmazottnak gondja van, a cégnek van gondja. Betelt a pohár, Mr. Anderson: mostantól vagy időben megjelenik a munkahelyén, vagy kereshet másik állást.

Mr. Smith
Láthatja, jó ideje szemmel tartjuk, Mr. Anderson. Úgy tűnik, kettős életet él. Az egyikben Thomas A. Anderson, egy neves szoftvercég programozója. Van biztosítási száma, fizeti az adót, és segít a házinéninek kivinni a szemetet. A másikban közismert hacker, aki Neo álnéven tevékenykedik, és szinte minden elképzelhető számítógépes bűntényt elkövetett már. Egyik életének van jövője. A másiknak nincs. Azért van itt, mert szükségünk van a segítségére. Tudjuk, hogy kapcsolatba lépett önnel egy bizonyos illető. Úgy nevezi magát: „Morpheus”. Lényegtelen, amit tudni vél róla. A hatóságok szerint a legveszélyesebb ember a világon. A kollégáim úgy vélik, csak az időmet fecsérlem önnel. De szerintem maga helyesen akar cselekedni. Szemet hunyunk a múltja felett. Tiszta lappal indulhat. Csupán az együttműködését kérjük, hogy törvény elé állíthassunk egy ismert terroristát.

Morpheus
Gondolom, úgy érzed magad, mint Alice, amikor a nyúl üregébe esett. Látom a szemeden. Mint aki elfogadja, amit lát, mivel azt várja, hogy felébred. Furcsa mód majdnem ez az igazság. Hiszel a sorsban, Neo?

Neo
Nem.

Morpheus
Miért?

Neo
Jobb az a tudat, hogy én irányítom az életemet.

Morpheus
Pontosan tudom, mire gondolsz. Elmondom, miért vagy itt. Azért, mert tudsz valamit. Nem tudod megmagyarázni, de érzed. Érezted egész életedben. Valami baj van a világgal. Nem tudod, mi, csak hogy van. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít. Ez hozott el hozzám. Tudod, miről beszélek?

Neo
A Mátrixról?

Morpheus
Akarod tudni, mi is az? A Mátrix mindenütt jelen van. Körülvesz minket. Még most, ebben a szobában is. Azt látod, ha kinézel az ablakon, vagy bekapcsolod a tévét. Mindig érzed. Amikor munkába mész, vagy épp templomba. Amikor befizeted az adót. Ez a világ, amellyel eltakarják előled az igazságot.

Neo
Az igazságot?

Morpheus
Hogy rabszolga vagy. Megkötözve születtél, mint mindenki. Egy börtönben, amely érzékeiddel fel nem fogható. Börtön az elméd számára. Sajnos, nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel.

Neo
Meghaltam?

Morpheus
Ellenkezőleg.

Neo
Fáj a szemem.

Morpheus
Még sosem használtad.

Morpheus
A jelenlegi külsőd neve: „maradandó önkép”. Szellemi kivetülése a digitális valódnak.

Neo
Ez nem valóság?

Morpheus
Mi a valóság? Hogyan határoznád meg? Ha arról beszélsz, amit érzel, szagolsz, ízlelsz, látsz - a valóság csupán az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz.

Morpheus
Az emberi test több bioáramot termel, mint egy 120 voltos akku, és 25 000 egységnyi hőenergiát. Egyfajta fúzió segítségével a gépek kinyernek belőlünk minden energiát, amire szükségük van. Vannak mezők, végtelen mezők, ahol az emberi lények többé nem születnek - termesztik őket. Jó ideig el sem akartam hinni. Aztán a saját szememmel láttam. Cseppfolyósítják a holtakat, hogy intravénásan táplálják az élőket. Bámultam a borzalmas precizitást. Rájöttem, mennyire nyilvánvaló az igazság. Hogy mi a Mátrix? Uralom. A Mátrix számítógéppel generált álomvilág. Feladata: ellenőrzés alatt tartani minket, hogy az emberből végül ez legyen:

Morpheus
Próbálom felszabadítani a tudatod. De csak az ajtót mutatom meg. Neked kell belépned rajta. Üríts ki magadból mindent: félelmet, kétséget, hitetlenséget. Szabadítsd fel a tudatod!

Morpheus
A Mátrix egy rendszer. Az ellenségünk. De ha benne vagy, és körbenézel, üzletembereket, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat látsz. Akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, ezért az ellenségeink. Legtöbbjük nem érett meg a valóságra. Sokuk olyan reménytelenül függ a rendszertől, hogy foggal-körömmel védeni fogja. Figyeltél? Vagy a piros ruhás nőt nézted?

Cypher
Tudom, hogy ez valójában nincs. Akkor is, amikor a számba veszem. A Mátrix hiteti el az agyammal, hogy ez szaftos és ízletes. Kilenc év után jöttem rá: a tudatlanság áldásos. Ne emlékezzek semmire! Semmire... Értette? Gazdag akarok lenni. Valami fontos ember. Mondjuk, színész.

Mouse
Vajon honnan tudják a gépek, hogy milyen volt a Tastee Wheat íze? Lehet, hogy tévednek. És az igazi Tastee Wheatnek olyan íze volt, mint a zabkásának vagy a tonhalnak. Vegyük a csirkét például! Talán nem tudták, milyen íze van, ezért van mindennek csirke íze.

Tank
Fogd be, Mouse! Egysejtű fehérje szintetikus aminosavval, vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Minden, ami a szervezetnek kell.

Mouse
Azért nekem más is kellene. Hallom, végigcsináltad az ügynökképző programot. Én írtam! Hogy tetszett a csaj? A piros ruhás nő. Én terveztem. Nem egy észlény, de ha intimebb környezetben hoználak össze vele…

Switch
Nyomul a digitális strici!

Mouse
Ne hallgass a képmutatókra! Ha lemondunk a vágyainkról, azt tagadjuk meg, ami emberré tesz.

Kiskölyök
Ne próbáld elhajlítani! Az lehetetlen. Helyette próbáld felismerni az igazságot.

Neo
Milyen igazságot?

Kiskölyök
Hogy nincs kanál.

Neo
Nincs kanál?

Kiskölyök
Akkor látni fogod: nem a kanál hajlik, hanem te magad.

Cypher
Morpheus hazudott nekünk! Átvert bennünket. Ha megmondja előre az igazat, földughatta volna magának a piros kapszulát!

Trinity
Nem igaz, felszabadított minket!

Cypher
Igen? Szerinted ez a szabadság? Azt teszem, amit ő parancsol. Ha választhatok közte és a Mátrix közt, én a Mátrixot választom.

[Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (I. rész, első könyv, 5. fejezet: A sztarecek)

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten.]

Mr. Smith
Megállt-e valaha megbámulni, megcsodálni zseniális szépségét? Emberek milliárdjai élik le az életüket öntudatlanul. Tudta, hogy az első Mátrixot tökéletes világnak tervezték, ahol nincs szenvedés, ahol minden ember boldog? Katasztrófa volt. Senki sem fogadta el a programot. Generációk haltak meg. Néhányan úgy vélték, nincs programnyelv, amely leírhatná a tökéletes világukat. De szerintem az emberfajta, az emberi lények a valóságot a nyomoron és szenvedésen keresztül határozzák meg. A tökéletes világ álom, amelyből primitív agyuk fel akart ébredni. A Mátrixot ezért terveztük át így. Ez az önök civilizációjának csúcsa. Azért mondom, hogy az önöké, mert amint elkezdtünk önök helyett gondolkodni, a mi civilizációnkká vált. És ez a lényeg. Evolúció, Morpheus! Evolúció! Mint az őslényeké. Nézzen ki az ablakon! Az önök ideje is lejárt. A jövő a mi világunk, Morpheus. A jövő már a mi időnk!

Szeretném megosztani önnel, mire jöttem rá az ittlétem során. Amikor osztályozni próbáltam a faját, ráébredtem, hogy önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével. Kivéve magukat, embereket. Letelepednek valahová, és addig szaporodnak, amíg fel nem élik a természeti erőforrásokat. Csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus, amely ugyanígy viselkedik. Tudja, melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség. A bolygó rákosodása. Az ember egy ragály. És mi vagyunk a gyógyszer.

Neo
Morpheus hitt valamiben. És kész volt feláldozni az életét. Végre megértettem! Ezért kell visszamennem. Mert hiszek valamiben. Hiszek abban, hogy vissza tudom hozni.

Trinity
Már nem félek. Az Orákulum elmondta, hogy szerelmes leszek valakibe. És ő lesz a kiválasztott.

Neo
Tudom, ott vagytok valahol. Most már érzem. Tudom, féltek. Féltek tőlünk. A változástól. Nem ismerem a jövőt. Nem azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan végződik a háború. Azért, hogy elmondjam: hogyan kezdődik. Leteszem a telefont, és megmutatom az embereknek, amit eltitkoltok. Megmutatom nekik, milyen a világ nélkületek. A szabályok, ellenőrzés, határok és korlátok nélküli világot. Egy világot, ahol minden lehetséges. Hogy utána hogyan folytatjuk, az csak rajtatok múlik.

megosztás
A 13.E osztállyal Gelléri Andor Endre: Pármai likőr című novelláját (2010 májusi érettségi) értelmeztük. A feladatot még el sem olvastuk, de a 15 diák már majdnem 40 kérdést összeszedett. Ezeket szétválogattuk hat fontos szempont szerint.

Mindenféle műértelmezés sikere elsősorban azon múlik, hogy tudunk-e releváns kérdéseket feltenni az adott alkotásnak - és persze magunknak. Ezeket a kérdéseket nem lehet előre betanulni. Ezeket a kérdéseket a tudatalatti küldi, amely sokkal hamarabb létesít eleven kapcsolatot az alkotással, mint az mi sejtenénk.

 

Az írásbeli érettségin sincs ez másként: az első olvasáskor felszínre törő kérdések az intuíció megnyilvánulásai. Nincs más dolgunk, mint lejegyezni őket, s aztán szavakba önteni mindazt, amit már rég megéreztünk. Azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni a figyelmeztetést: ne olvassuk el előre a feladatot, mert az befolyásolja a gondolatok szabad áramlását. Rosszabb esetben pánikot is okozhat.

 

Ha lejegyeztük a kérdéseinket, kezdjük el szétválogatni azokat. Lehetséges, hogy némelyek nagyon hasonlóak lesznek majd - ezek közül elég egyet megtartani. A megmaradt (remélhetőleg legalább egy tucat) kérdést érdemes kategóriák szerint csoportosítani:

 

1. részlet(ező)kérdés - a novella körülményeit pontosítja (helyszín, környezet, szituációk)
2. szimbólumfejtő - a szöveg jelképeit értelmezi
3. műfaji - az elbeszélői nézőpont, a változás, a drámaiság vizsgálata
4. történeti – a szöveg történelmi viszonylatát kutatja
5. társadalmi – az ember közösségi létével kapcsolatos kérdéseket vet fel
6. lélektani - a szereplők érzelmeit, indítékait vizsgálja
7. etikai - azt figyeli, milyen erkölcsi elvek állnak a szereplők tettei mögött

(Az utóbbi négy csoport a 2017-től érvényes részletes vizsgakövetelményeket követi, mely szerint a vizsgázóknak egy tétel ismertetésekor ki kell térniük a „művekben felvetett kérdések néhány etikai, történeti, lélektani vagy társadalmi vonatkozására”.  Forrás: link, 11. oldal)


A 13.E osztállyal Gelléri Andor Endre: Pármai likőr című novelláját (2010 májusi érettségi) értelmeztük. A feladatot még el sem olvastuk, de a 15 diák már majdnem 40 kérdést összeszedett. Ezeket szétválogattuk a fenti szempontok szerint, zárójelben közölve néhány válasz-ötletet).


1. részlet(ező):
Miért gondolnak a takarítónőre egyszer családtagként máskor meg nem?
Miért nem cserélik le a takarítónőt?
Miért volt csupasz a bal karja Imcsiknének?
Ha tudták, hogy Imcsikné lopja az alkoholt, akkor miért pótolták?
Hol van a nagyságos asszony férje? (egy cipőben járnak)
Hogyhogy sonkát esznek? Lehetett volna kolbász is?
Számít, hogy a likőr pármai, de a fiú Genovában él?
Miért asztalos az utolsó szerelemre való jelölt foglalkozása? (mert FAképnél hagyta)

 

2. szimbólumfejtő:
Miért vette le Imcsikné a cselédruháját?
Mit jelképez az elgurult dugó?

 

3. műfaji:
(nem volt) 

 

4. történeti

Mire utalt azzal a nagyságos asszony, hogy ma még mi vagyunk fent, holnap már nem biztos?
Miért ilyen nagy baj, hogy ingre vetkőzött Imcsikné?

 

5. társadalmi

Miért bizonytalan a nagyságos asszony vagyonának, rangjának megmaradása?
Milyen társadalmi helyzetben lehet a család, ha meg akarnak halni, ha eljött az idő?

 

 

6. lélektani

Ha csalódott az asztalosban Imcsikné, miért választotta mégis őt? (nincs önbecsülése, még szalad is utána a beszólás után is, ha már olyan sokszor csalódott, akkor bárki jöhet)
A nagyságos asszony vajon sajnálatból marasztalja Imcsiknét?
Imcsikné hogy tud még elvarázsolódni a sok fájdalom után? (Mert szerelemre született - lásd: Zoltán Erika)
Miért tud még mindig olyan sűrűn szerelembe esni?
Imcsikné miért hozta fel a 6 évet? (Talán, hogy lelkifurdalást keltsen benne?)
Miért üldözi a szerelmet?
Miért hívogatta a halált?
Miért akarta kinevetni a nagyságos asszony Imcsiknét? (Hogy lehet ennyire szerelmes?)
Miért nem tudta kinevetni végül?
Tud-e még bízni az emberekben Imcsikné?
Csak a szeretethiány miatt iszik Imcsikné?
Mit jelent az "estvéli lángolás" kifejezés? 
Miért a csók jut eszébe a nagyságos asszonynak a likőr ivásakor? 
Miért mondta a nagyságos asszony, hogy méreg van az üvegben? 
Mi fájt a legjobban Imcsiknének?
Miért gondolja Imcsikné, hogy jobb lenne, ha meghalna?
Miért akart meghalni az asztalossal együtt?
Miért fáj Imcsiknének pont MOST legjobban?

 

7. etikai

Miért nem dobta ki a gazdasszony a takarítónőt a cselekedete ellenére?
Miért ivott az asztalos is a méregből?

 

megosztás
(...) A lényeg úgyis mindig ugyanaz szokott lenni: elsősorban értelmezned kell, s ehhez kapsz néhány kiemelt szempontot. Persze jogos a kérdés: ha az érettségi feladat csak kiemelt szempontokat ad, honnan veszed majd a többit?

 

A brainstorming cikksorozat első darabja (link) megnevezi a novellaelemzés három javasolt alaplépését:

 

  • 1. Ne olvasd el a feladatot.

Fontos, hogy előbb ismerkedj meg a szöveggel, és rögzítsd saját benyomásaidat, gondolataidat. A feladat előzetes elolvasása csak megzavarná ezt az intuitív folyamatot.

 

  • 2. Írj egy 5-8 mondatos sűrítést.

Miután elolvastad a novellát, foglald össze egy bekezdésben. A sűrítés már öntudatlan értelmezés. Sőt, egyben reflexió is, amelyben szembesülsz a megértés mélységével – vagy felületességével.

 

  • 3. Tegyél fel kérdéseket.

Legalább egy tucatot. Ne agyalj, csak írj. Majd később kiválogatod és rendszerezed őket.

 

A novellához adott feladatot csak akkor érdemes elolvasni, ha már elindultál a saját utadon. A lényeg úgyis mindig ugyanaz szokott lenni: elsősorban értelmezned kell a művet, s ehhez kapsz néhány kiemelt szempontot. Persze, jogos a kérdés: ha az érettségi feladat csak kiemelt szempontokat ad, honnan veszed majd a többit? Az interneten sok jó novellaértelmezési segédanyagot találsz, ám nem tudhatod előre, hogy pontosan mire lesz szükséged. Lehet, hogy bemagolsz egy negyven pontos vázlatot, amelynek csak töredéke fedi majd a novellát. Helyesebb inkább kevés, de jól átgondolt szempontot alkalmazni:

  

  • 4. Milyen jelenség áll a mű középpontjában?

Sose azt kérdezd, hogy miről szól a novella, hanem azt: mire mutat rá? Nagy valószínűséggel olyan dologra, amelyet te magad is ismersz, amellyel kapcsolatban neked is vannak élményeid. Amíg nem találod meg ezt a kapcsolódási pontot, a szöveg idegen marad számodra, és egy puszta tartalomismertető lesz a dolgozatod.

 

  • 5. Milyen változás történik benne?

A novellák többségére jellemző a drámaiság. Drámainak azt a helyzetet nevezzük, amelyet feszít a változás szükségessége. Az értelmezésben vázold fel a kiinduló helyzetet, és vizsgáld meg, miben változtatja meg ezt a mű cselekménye.

 

  • 6. Mit mond az emberről?

A matematika alapegysége az egy, az irodalomé az ember. Egy számtani feladat megoldásakor „egy-szerűsítesz”, az irodalmi elemzésekben pedig „ember-szerűsítesz”. Azaz: megfogalmazod, hogyan viszonyul a novella az emberről való tudásunkhoz. Érdemes többféle emberképet rávetíteni, például:

Freudi:

Perszonalista:

Szómagyarázat:
kompromisszum: megalkuvás
szellem: amelyben a létezés értelme teremtő módon feltárul
motiváció: hajtóerő
vegetatív: itt azt jelenti: alacsony rendű, emberhez nem méltó
reprodukál: sokszorosít, utánoz
egzisztenciális középpont: erősen egyszerűsítve: lelkiismeret
objektum: filozófiai értelemben vett „tárgy”, azaz: minden, ami idegen az embertől
szubjektum: személyiség, az ember énje
szocializáció: a társadalomba való beilleszkedés folyamata
transzcendálás: önmagunk meghaladása

 

Statisztika:

Ha az alábbi linkre kattintasz, letölthetsz egy táblázatot, amely összegyűjti az utóbbi évek írásbeli feladatait, és néhány fontos információt velük kapcsolatban:

táblázat letöltése >>

 

További megközelítések

 

Arató László: Átjárók című tankönyve négy értelmezési modellt különböztet meg:

1. az elbeszélés cselekménye mint problémamegoldási folyamat

2. Az elbeszélés mint állapotváltozás

3. Az elbeszélés mint átértékelődési folyamat

4. Az elbeszélés mint ellentétpárok rendszere

 

Novellatípusok (Németh Dorottya)

1. anekdotikus novella

a narráció és a fabula a meghatározott időbeli és okozati sort alkot történet/cselekmény az időben előre halad

2. leíró novella

alig van cselekménye, lényeges eleme a tárgyiasított belső történés kifejezése

3. metaforikus novella

a kötött motívumok közt csodás, fantasztikus elem van

4. esszé-novella

nem az informatív, hanem a reflexív réteg a döntő (szerzői, szereplői reflexió is lehet)

 

Válogatás az interneten található szempontrendszerekből:

Hogyan épül fel a novella szimbólumrendszere?

Hogyan nyilvánul meg az elbeszélő? (mindentudó, tárgyilagos, szereplő nézőpontja)

Milyen nyelvi sajátosságok fedezhetők fel benne?

Milyen a tér- és időszerkezete?

Milyen a szereplők viszonya?

Milyen arányúak az egyes szerkezeti elemek? (expozíció, bonyodalom, késleltetés, tetőpont, megoldás)

Mi a cím jelentősége, szerepe?

Változik a cím jelentése a mű során?

Hogyan viszonyul a műfaji sajátosságokhoz?

Erős a felütése?

Milyen a hangvétele? (ironikus, groteszk, fennkölt)

Ékelődnek epizódok a fő cselekményszálba?

Vannak-e aránytalanságok a novellában?

Keretes szerkezetű a mű?

Változik-e a mű tempója?

Vannak-e homályban hagyott, elhallgatott részek?

Előfordul-e szabad függő beszéd?

Vannak-e beszélő nevek?

megosztás
"Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében."

MTörv 5,1

Mózes összehívta egész Izraelt, és így szólt hozzájuk:

A tízparancsolat

Halld, Izrael, a parancsokat és törvényeket, amelyeket ma fületek hallatára kihirdetek! Tanuljátok meg őket, s legyen gondotok a megtartásukra.

MTörv 5,2

Az Úr, a mi Istenünk Hóreb hegyén szövetséget kötött velünk.

MTörv 5,3

Nem atyáinkkal kötötte az Úr ezt a szövetséget, hanem velünk, akik ma itt mind életben vagyunk.

MTörv 5,4

Szemtől szemben beszélt veletek az Úr a hegyen a lángok közül -

MTörv 5,5

magam az Úr és közöttetek álltam, hogy az Úr szavait közvetítsem nektek, mivel féltetek a tűztől és nem jöttetek föl a hegyre. Így szólt:

MTörv 5,6

„Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptomból, a szolgaság házából.

MTörv 5,7

Ne legyenek más isteneid!

MTörv 5,8

Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben van!

MTörv 5,9

Ne borulj le ezek előtt a képek előtt és ne imádd őket; mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Az atyák vétkét megtorlom gyűlölőim fiain, sőt fiainak fiain és azok fiain is.

MTörv 5,10

De aki szeret és megtartja parancsaimat, annak megmutatom jóságomat az ezredik nemzedékig.

MTörv 5,11

Az Úrnak, a te Istenednek hiába ne vedd a nevét! Mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki káromolja nevét.

MTörv 5,12

Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked!

MTörv 5,13

Hat napig dolgozz és végezd a munkád.

MTörv 5,14

A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé. Akkor hát ne dolgozz, se te, se fiad, se lányod, sem szolgád, sem szolgálód, sem ökröd, sem szamarad, sem semmiféle állatod, sem a házadban tartózkodó idegen, hogy szolgád és szolgálód is pihenhessen, mint te magad.

MTörv 5,15

Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megülését.

MTörv 5,16

Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!

MTörv 5,17

Ne ölj!

MTörv 5,18

Ne törj házasságot!

MTörv 5,19

Ne lopj!

MTörv 5,20

Ne tégy hamis tanúságot embertársaid ellen!

MTörv 5,21

Ne kívánd embertársad feleségét! Ne kívánd el embertársad házát, földjét, szolgáját, szolgálóját, ökrét, szamarát, egyáltalán (ne kívánj el) semmit sem, ami embertársadé!”

MTörv 5,22

E szavakat intézte hozzátok az Úr a hegyen, a sötét felhő borította ég felé (felcsapó) lángok közül, zengő hangon, amikor egybegyűltetek, semmi többet; aztán fölírta két kőtáblára és átadta nekem.

(...)

MTörv 6,14

Ne szegődjetek a körülöttetek (élő) népek idegen isteneihez,

MTörv 6,15

mert az Úr, körödben élő Istened féltékeny Isten. Ha fellobban az Úr, a te Istened haragja ellened, elpusztít a föld színéről.

(…)

MTörv 12,2

Azokat a helyeket, ahol a népek, amelyeket nemsokára kiűztök, isteneiket imádták, mind romboljátok le a földig, a magas hegyeken, a dombokon és a zöldellő fák tövében.

MTörv 12,3

Zúzzátok össze oltáraikat, törjétek szét kőoszlopaikat, égessétek el szent fáikat, semmisítsétek meg bálványaikat, irtsátok ki a nevüket is erről a helyről.

(…)

MTörv 12,23

Csak arra ügyeljetek, hogy vért ne fogyasszatok; mert a vér a lélek, s nem szabad a hússal a lelket is elfogyasztanod.

(…)

Tiszta és tisztátalan állatok

MTörv 14,3

Ne egyetek semmiféle utálatosat.

MTörv 14,4

Ezek azok az állatok, amelyeket ehettek: szarvasmarha, juh és kecske,

MTörv 14,5

szarvas, gazella és dámvad; vadkecske, antilop, nyársas antilop és kőszáli zerge.

MTörv 14,6

Általában minden olyan állatot, amelyik hasított patájú - patája egészen be van hasítva -, s a kérődzők közé tartozik, megehettek.

MTörv 14,7

Mindazáltal a kérődzők és hasított patájúak közül a következőket nem ehetitek: teve, nyúl és szirti borz, mert kérődzők ugyan, de nincs egészen behasított patájuk, ezért tartsátok tisztátalannak őket.

MTörv 14,8

Továbbá a sertést is, mert bár hasított patájú, de nem kérődző, tartsátok tisztátalannak. Se a húsából ne egyetek, se a tetemét ne érintsétek.

MTörv 14,9

A vízben élő állatok közül bármelyiket megehetitek, ha uszonya van és pikkelyes.

MTörv 14,10

Amelyiknek nincs uszonya, s nem pikkelyes, azt nem szabad megennetek; ezeket tartsátok tisztátalannak.

MTörv 14,11

A tiszta madarakat mind ehetitek.

MTörv 14,12

De ezeket nem fogyaszthatjátok: dögkeselyű, barátkeselyű, szakállas keselyű;

MTörv 14,13

sas és különféle kányák;

MTörv 14,14

hollófélék,

MTörv 14,15

strucc, kuvik és sirály; különféle karvalyfajták;

MTörv 14,16

bagoly, fülesbagoly,

MTörv 14,17

íbisz, gödény, fehér keselyű,

MTörv 14,18

kárókatona; gólya, gémfélék, búbos banka; denevér

MTörv 14,19

és bármi szárnyas rovar. Tartsátok tisztátalannak, ne egyetek belőle.

MTörv 14,20

De a tiszta madárfélét mind fogyaszthatjátok.

MTörv 14,21

Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében.

(…)

A megtorlás

MTörv 19,21b

Életért életet, szemért szemet, fogért fogat, kézért kezet, lábért lábat!

(…)

A megtévedt fiú

MTörv 21,18

Ha valakinek rossz útra tévedt, önfejű fia van, aki nem hallgat apja és anyja szavára, s még akkor se hajlik szavukra, amikor megbüntetik,

MTörv 21,19

apja és anyja fogja és vezesse a város vénei elé a város kapujához.

MTörv 21,20

Jelentsék a város véneinek: „Ez a mi fiunk rossz útra tévedt és önfejű, nem hallgat a szavunkra, iszik és tékozol.”

MTörv 21,21

Erre a város férfiai kövezzék agyon. Irtsd ki, ami gonosz, körödből! S tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.

(…)

A foglyok

MTörv 21,10

Ha hadba szállsz ellenséged ellen, s az Úr, a te Istened hatalmadba adja (ellenségedet) és foglyokat ejtesz,

MTörv 21,11

aztán a foglyok közt szép nőre lelsz, akit megszeretsz, feleségül veheted

MTörv 21,12

és házadba viheted. De vágjad le a haját meg a körmeit,

MTörv 21,13

tegye le ruháját, amelyben fogságba esett, s maradjon házadban, aztán egy hónapig gyászolja apját és anyját. Utána közeledhetsz hozzá és feleségeddé teheted.

MTörv 21,14

Ha azonban már nem tetszik neked, szabadon kell engedned. Nem adhatod el pénzért, nem hasznosíthatod, mert a tied volt.

(…)

MTörv 22,15

a fiatalasszony apja és anyja mutassák be a fiatalasszony érintetlensége jeleit a város kapujánál a város véneinek.

MTörv 22,22

Ha rajtakapnak valamely férfit, hogy férjes asszonnyal hál, mindketten haljanak meg, a férfi is, aki együtt hált az asszonnyal, meg az asszony is. Irtsd ki, ami gonosz, Izraelből!

(…)

MTörv 22,28

Ha valaki még el nem jegyzett érintetlen lánnyal találkozik, aztán leteperi és együtt hál vele, úgyhogy tetten érik,

MTörv 22,29

akkor ez az ember, aki együtt hált vele, köteles 50 ezüst sékelt fizetni a lány apjának, s el is kell vennie, mivel meggyalázta, és egész életében nem válhat el tőle.

(…)

MTörv 23,4

Sem ammonita, sem moábita nem léphet be az Úr közösségébe, még a tizedik nemzedékük sem léphet be az Úr közösségébe sohasem,

(…)

MTörv 23,13 (a sereg tisztasága)

A táboron kívül legyen egy hely, ahova kimehetsz dolgodra.

(…)

MTörv 24,10

Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle.

MTörv 24,11

Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot.

(…)

A sógorházasság

MTörv 25,5

Ha testvérek laknak együtt, s egyikük meghal anélkül, hogy gyermeket hagyna hátra, az elhunyt felesége ne menjen hozzá egy kívülről, idegen családból való férfihez. Menjen be hozzá a sógora, s vegye el; sógori kötelezettségének eleget téve.

MTörv 25,6

Az elsőszülött, akit (az asszony) szül, kapja az elhunyt testvér nevét, nehogy kivesszen a neve Izraelben.

MTörv 25,7

Ha azonban a sógor nem akarja elvenni sógornőjét, a sógornő menjen a város kapujához a vének elé, s adja elő: „Sógorom vonakodik testvére nevét fenntartani Izraelben, nem akarja velem szemben teljesíteni sógori kötelességét.”

MTörv 25,8

A vének erre hívassák maguk elé, s vonják kérdőre. Ha megjelenik és kijelenti: „Nem akarom feleségül venni”,

MTörv 25,9

a sógornő a vének jelenlétében lépjen oda, vegye le a saruját és köpje szembe e szavak kíséretében: „Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni.”

MTörv 25,10

Az ilyen embernek ez legyen a neve Izraelben: „A mezítlábas házanépe.”

MTörv 25,11

Ha két ember összeverekszik, férfi férfival, aztán az egyiknek a felesége odaszalad, hogy kiszabadítsa férjét a másik kezéből, aki üti, s közben kinyújtja a kezét,

MTörv 25,12

és megragadja annak szeméremtestét, könyörtelenül vágd le a kezét.

(…)

Az átkok

MTörv 28,15

Ha nem hallgatsz az Úr, a te Istened szavára lelkiismeretesen szem előtt tartva parancsait és törvényeit, amelyeket ma adok neked, akkor utolérnek s teljesednek rajtad mindezek az átkok:

MTörv 28,16

Átkozott leszel a városban és átkozott a határban.

MTörv 28,17

Átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd.

MTörv 28,18

Átkozott lesz méhed gyümölcse és földed termése, teheneid ellése és juhaid szaporulata.

MTörv 28,19

Ákozott leszel, ha jössz és átkozott leszel ha mész.

MTörv 28,20

Az Úr átkot, romlást és balszerencsét küld rád kezed minden munkájában, bármibe fogsz, míg hamarosan el nem pusztulsz, s meg nem semmisülsz gonosz tetteid miatt, amelyekkel elfordultál tőlem.

MTörv 28,21

Az Úr pestist küld rád, míg teljesen ki nem irt arról a földről, amelyre most bevonulsz,

MTörv 28,22

lázzal, forrósággal és gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszökkel sújt, addig pusztítanak, míg ki nem pusztulsz.

MTörv 28,23

Az ég ércből lesz fejed fölött, s a föld a lábad alatt vasból.

MTörv 28,24

Az Úr homokzáporrá és porözönné változtatja országodban az esőt, addig fog hullani rád az égből, míg meg nem semmisülsz.

MTörv 28,25

Az Úr megver ellenségeid előtt: egy úton felvonulsz ellenük és hét úton menekülsz előlük, úgyhogy elrettentő példa leszel a föld minden országának.

MTörv 28,26

Holttested az ég madarainak és a föld vadjainak prédájává lesz, nem fogja őket senki elkergetni.

MTörv 28,27

Az Úr megver egyiptomi fekéllyel, daganattal, varral és rühvel, s nem gyógyulsz ki belőle.

MTörv 28,28

Az Úr őrülettel, vaksággal és elmezavarral sújt,

MTörv 28,29

és világos nappal is úgy tapogatózol majd, mint ahogy a vak tapogatózik a sötétben, s nem találsz kiutat. Elnyomnak és kizsákmányolnak, s nem kel védelmedre senki.

MTörv 28,30

Eljegyzel magadnak egy lányt és más veszi feleségül. Házat építesz, de nem éred meg, hogy lakjál is benne. Szőlőt telepítesz, de nem szüretelsz benne.

MTörv 28,31

Ökrödet a szemed láttára levágják, s nem kapsz belőle enni. Szamaradat az orrod előtt elrabolják, s nem kerül vissza hozzád soha. Juhaid ellenségeid kezére kerülnek, s nem siet segítségedre senki.

MTörv 28,32

Fiaidat és lányaidat idegen népnek szolgáltatják ki, szemed látja majd, és elsorvad az utánuk való folytonos epekedésben, de karodban nem lesz erő.

MTörv 28,33

Földed termését és sanyarú munkád gyümölcsét általad nem ismert nép élvezi, folytonosan elnyomnak és sanyargatnak,

MTörv 28,34

eszedet veszi, amit majd látnia kell szemednek.

MTörv 28,35

Az Úr megveri térdedet és lábad szárát szörnyű daganattal, a lábad ujjától a fejed tetejéig, s nem tudsz belőle kigyógyulni.

MTörv 28,36

Olyan néphez vezet majd az Úr téged és királyodat, akit majd magad fölé emelsz, amelyet sem te, sem atyáid nem ismertek, s ott más isteneknek szolgálsz, fából és kőből valóknak.

MTörv 28,37

S minden nép körében, ahova csak taszít az Úr, botránkozás, gúnydal és szóbeszéd tárgya leszel.

MTörv 28,38

Sok magot szórsz a földbe, de keveset takarítasz be, mert felfalja a sáska.

MTörv 28,39

Szőlőt telepítesz, gondozod, de borod nem lesz sem meginni, sem elraktározni való, mert a féreg elpusztítja.

MTörv 28,40

Földeden mindenfelé lesznek olajfáid, de nem kened meg magad olajjal, mert az olajbogyók lehullanak.

MTörv 28,41

Nemzel fiakat és lányokat, de nem maradnak a tieid, mert fogságba hurcolják őket.

MTörv 28,42

Fáid és földed termése mind a férgek martaléka lesz.

 

megosztás
Az üresség ott van a dolgokban, mindent magába foglal, nem zár ki semmit, ez az üresség él, hiszen minden forma ebből ered, és aki felismeri magában ezt az ürességet, az élettel, erővel és mindenre kiható szeretettel telik meg. (Bruce Lee)

 

Írásbeli érettségi vizsgára készültünk a 13.E osztállyal. Négy csoport négy külön feladaton dolgozott két órán keresztül, majd az elkészült írásokat összeillesztettük. A cél nem egy egységes szöveg létrehozása volt, hanem négy szempont „körbegondolása” – viszonylag rövid idő alatt. Az alábbiakban megtalálhatók a vázlatok, a segédszövegek, az elkészült fogalmazások és a tanári kommentár is.

Az üresség ott van a dolgokban, mindent magába foglal, nem zár ki semmit, ez az üresség él, hiszen minden forma ebből ered, és aki felismeri magában ezt az ürességet, az élettel, erővel és mindenre kiható szeretettel telik meg. (Bruce Lee)

Fölösleges nagyzolásnak tartom, ha valaki azért helyez mottót egy érettségi dolgozat elejére, hogy az írása (vagy ő maga) komolyabbnak tűnjön. Vannak azonban kivételes esetek. A fenti Bruce Lee idézet olyannyira illik a Kosztolányi novellához, hogy akár egy „mini-értelmezésnek” is tekinthetjük. Bagi Norbert skiccelte fel egy papírlapra, s én nyomban azt javasoltam, hogy válasszuk az egész szöveg mottójának.

 

1. csoport (Kovács Mihály, Kun Soma, Urbán-Szabó Gyula)

 

Feladat: Mutassa be, milyen fordulatot hoz a fürdés éjszakája Kasornya Kálmán világlátásában és önképében.

Az első óra után kiegészítő feladattal igyekeztem segíteni a lényegkiemelést: Nevezzük meg a szimbólumok mögötti lelki jelenségeket.

 

Megoldás:

Kasornya Kálmán állás nélküli pincér eltervezi, hogy véget vet az életének. Jegyet vált a népfürdőbe ahol véget vetne az életének egy megtisztuló fürdés után. Ruháit kétségbeesetten földre dobja, ami egyfajta jelképes megtisztulás kezdete. Meleg vízzel megtöltötte a kádat amibe belefeküdt, zsibbasztó érzete volt a vízben. Néha a korábban egy szalma székre tett, kinyitott borotva után tekint, de marasztalta a víz. Kálmán aki sose bámészkodott most megtörte a szokását és most először nézelődött. Felfedezte a testét, különösen a nagylábujja tette kíváncsivá, hogy meg kellene tanulni vele hegedülni. Többször is ki mondta halkan a nevét (Kasornya Kálmán) melyen el csodálkozott, hogy néhány betű jelent egy embert. Neve nem épp dallamos, de valami kis szomorúságot sugall. Új vizet engedett, a szappan már egyfajta burkot alkotott a testén. Az újra kezdett fürdés közben eszébe jutott régi cimborája, akitől el lopott egy ezüst cigisdobozt, melyről eszébe jutott a szerencsétlen pikoló fiú. El határozza, hogy nem lehet fél munkával beérni, ezért fel keresi mindkettőt, hogy tisztázza a dolgokat. Új vizet engedett, kétségbeesetten mosdott, hogy le jöjjön róla minden piszok. Babrálta mellét, gyúrta, csikarta szívét. Hirtelen eszébe jutott az asszonya, kit három hónapja nem látott. Az ablakon már be látszott a felkelő nap, gondolta ha most neki indul akkor talán még beszélhet vele. Hirtelen meg szédült Kálmán, hogy ne essen el bele kapaszkodott a zuhanyzóba, mely végig mosta testét és egy pillanat múlva a szoba közepén állt tisztán. Tisztának érezte magát, mosolyogva nézett a borotvára. Neki kezdett öltözni, hogy el intézze a három ügyét, megszólította a borotvát: Majd azután beszélek veled. Borotvát a zsebébe tolta, mi után fel öltözött és neki indult, hogy el intézze ügyeit. Zsebében meg fogta a borotvát, és el gondolkodott, hogy mi másra lehetne használni a borotvát, mint borotválkozásra.

Tanári kommentár:

Bár jól indul a szöveg (az első három mondat pontosan értelmezi az alaphelyzetet), a továbbiakban már fokozatosan eltér a feladattól. Egy helyen még megemlíti a fordulatot („most megtörte a szokását”), de nem fejti ki bővebben. A szöveg második fele már nem értelmez, pusztán csak felmondja az eredeti novella tartalmát. Pedig a vázlatban már rögtön az első pontban ott volt a lényeg (a képen piros keretben): „ellentétek (elején negatív gondolatai vannak, fürdés végére pozitív”). Kérdeztem, hogy ilyen jó indítás után miért tévedtek el annyira. A válasz számomra nagyon tanulságos: nyomasztotta őket a mennyiségi kényszer (azt kértem ugyanis, hogy legalább 200 szó legyen a szöveg). Legközelebb nem határozom meg a minimális terjedelmet.

 

2. csoport (Bagi Norbert, Rácz Márk, Varga Dominik)

 

Hipotézis: Kosztolányi egzisztencialista gondolkodó, tehát feltehető, hogy a Borotva című novellája is értelmezhető az egzisztencialista filozófia fogalmi keretei között.

Kiegészítés: A fogalmi keret címszavakban: belevetés, válság, választás, „egzisztenciális középpont”

 

Segédszöveg:

"Az ember az, amit cselekszik" - egzisztencialista fogalomtár (http://irodalom.net/cikk/114)

Megoldás:

Az életben rideg és kemény/szilárd törvények uralkodnak, Novellánk főszereplője Kasornya Kálmán ebben a világban „létezik” mely teljesen független az emberi létezéstől. Állásnélküli pincérünk válságát éli meg, nem találja „istenét” és a nihilizmus felé hajlik, ami az öngyilkosság gondolatát fogantja meg elméjében. Bár főszereplőnk se nem fanatikus,  se nem az anyagi világ megszállottja. A probléma fő forrása a lét értelmetlenségében keresendő, az ember fő hibája ez. Kasornya Kálmán a válság minden mozzanatát átéli: a válságot átéli, ami fájdalmakkal jár, legyen az a kétségbeesés vagy változástól való félelem. Megismeri a lét erejét és tiszteli azt.  Főszereplőnk egzisztencia alapelveit tudat alatt követi és tökéletesen alkalmazza. Kasornya Kálmán felismeri világ működését ( a belevetés elvét), megszűnnek az elvárások és a sémák (a társadalom által létrehozott sablonok melyek korlátozzák a „személy” létrejöttét.) Külső hangok elhalkulnak és a belső hangok veszik át az irányítást az elme felett. Kálmán választ, ezáltal értelmet ad életének, a morális kérdések segítségével. Az egzisztencialista gondolkodó elnyeri jutalmát a „megmérettetés” után. Kasornya a lelki békét megleli illetve az ürességet, ezt az érzést ami csak is a tudat alatt létezik, független a felettes éntől, ami éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik.

Tanári kommentár:

A fenti vázlatot még segédszöveg és kiegészítő kérdés nélkül írták. Kíváncsi voltam, hogy fel tudják-e idézni az egzisztencializmus fő motívumait. Mint látható, gazdag gondolati háló alakult ki, de a szöveg megformálásához még pontosítani kellett a fogalmakat. (Nem csoda, hiszen középiskolában ez a téma nagyon nehéz – még úgy is, hogy Márk korábban elolvasta Sartre: Egzisztencializmus című tanulmányát.) Ügyesen merítettek a segédszövegből és az órai gondolatmenetekből, komoly, erőteljes szöveget alkottak. A nyelvi minőség vegyes: némelyik mondat tanulmányba illő („Megismeri a lét erejét és tiszteli azt.”), némelyik pedig nehézkes vagy félreérthető (nyelvhelyességi vagy logikai hiba miatt). Utóbbiakat tisztáztuk egy rövid megbeszélésen. Így például kiderült, hogy a „teljesen független az emberi létezéstől” kifejezés valójában az egzisztenciális belevettetés körülírása. Könnyen javítható a következő mondat: „A probléma fő forrása a lét értelmetlenségében keresendő, az ember fő hibája ez.” – nem lét értelmetlensége a hiba, hanem az, hogy a XX. századi ember már semmiféle mítosszal nem tud értelmet adni a létezésének. Értelemzavaró lehet az, amikor összetett mondatok gabalyodnak egymásba: „ezt az érzést ami csak is a tudat alatt létezik, független a felettes éntől, ami éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik” – a mondat nyelvi logikája szerint a felettes én éhezik a szeretetre. A szerzők természetesen nem erre gondoltak, így a következő javítást javasoltam: „ezt az érzést, ami független a felettes éntől, csak is a tudat alatt létezik, éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik”. Végül egy mondat, amelyben mindössze egyetlen szót kell kicserélni: „Kálmán választ, ezáltal értelmet ad életének, a morális kérdések segítségével.” – nem morális kérdések, hanem morális döntések segítségével.

 

3. csoport (Kurucz Dávid, Nagy István, Pál György)

 

Feladat: Értelmezze a művet mint beavatástörténetet.

Kiegészítő kérdés: A beavatás mindig valamilyen tudás megszerzését jelenti, egyfajta „szintlépést”, gazdagodást. Miben lett több Kasornya Kálmán a fürdés hatására?

 

 

Megoldás:

Kosztolányi Dezső Borotva című novellájában a beavatástörténet első lépése az elszakítás melyet az író a fürdőszobába való bezárkózással jelenít meg. Vajon mire mutat rá az utolsó fityegő gomb motívuma szegénység, vagy az élet és a halál között lévő távolságról? A halál tényleges gondolata megfordult Kasornya Kálmán fejében de még azért nem tudta megtenni mert még nem érezte megát elég tisztának. Tisztábbnál tisztább fürdővizet engedett újra és újra de a lelkét ezzel sem sikerült megnyugtatnia. Kasornya Kálmán a fürdés során olyan dolgot tett amit még szinte soha, elkezdett gondolkozni. Eszébe jutott egy régi munkatársa a markőr akitől egy cigaretta tárcát lopott el. Kasornya azért nem bírta megölni magát mert rájött, hogy egy rossz ember volt és sokkal jobbá és tisztábbá tudná tenni az életét ha a lelkét is tisztára mosná ezért felkereste azokat az embereket akiktől úgy gondolta hogy bocsánatot kell kérnie.

 

4. csoport (Csík Tamás, Melis Bence, Nádai Martin)

 

Hipotézis: az öngyilkosság főbenjáró bűn a keresztények számára, tehát feltehető, hogy egy hívő tanár nem ajánlaná a Borotva című novellát a diákjainak.

Kiegészítő kérdés: Hogyan értelmezné a novellát egy elfogulatlan keresztény?

 

 

Megoldás:

Hipotézis:- szerint a keresztények számára főbenjáró bűn az öngyilkosság erre pár élő példa:

 1Kir magára gyújtotta a palotát, eleinte ezt nem kellett tiltani a öngyilkosságot mert az ószövetségben tisztelték az életet.

Egyiptom imádkozik azokért is, akik követtek el. Isten olyan utakon melyeket csak ő ismer, alkalmat adhat nekik az üdvösséges bűnbánatra, ami az örök üdvösség feltétele. Az ikgr az a kétségbeesés jelképe. A vícium-képeken ill. Júdás át ábrázolták.

Felteszem a kérdést! Ha valakinek tényleg isten szabad akaratot adott akkor az meg engedheti-e magának az öngyilkosságot?

Az egyház miért jutott arra az elhatározásra hogy azt tiltani kell? Bűnhődésben miért sajnálta meg Sonya Roszkolnyikovot a tette miatt? És miért nem ítélte el?

A két írónak hasonló a gondolkozása attól függetlenül hogy nem ugyan abban az időben íródott, vannak közös motívumok. 

Azért értené meg egy elfogulatlan keresztény, sőt még ajánlaná is más ilyen keresztényeknek is, mivel látja novellának az igazi mondanivalóját és lényegét.

megosztás
A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

(részletek a könyvből)

 

A társadalmi életre vonatkozó gondolataim fő ellentmondása azzal kapcsolatos, hogy két elem ötvöződik bennem: arisztokratikusan értelmezem a személyt, a szabadságot és az alkotást, ám ugyanakkor szocialisztikus igényem, hogy igeneljem minden egyes ember, akár a legutolsó ember méltóságát és jogát az élethez.

 

Amikor az egyenlősítő zsarnokság megsérti azt, amit a személy méltóságaként értelmezek, amikor megsérti a szabadság és az alkotás iránt érzett szeretetemet, akkor lázadok e zsarnokság ellen, és hajlandó vagyok végletes formában kifejezni a magam lázadását. Amikor azonban a társadalmi egyenlőtlenség védelmezői szemérmetlenül a maguk előjogait óvják, amikor a kapitalizmus elnyomja a dolgozó tömegeket, és az embert tárggyá változtatja, akkor is lázadok. Mindkét esetben a fennálló világ alapjait tagadom.

 

Filozófiám belső indítékai eredendően a következők: a szabadság primátusa a lét felett, a szellemé a természet felett, a szubjektumé az objektum felett, a személyé az egyetemes-általános felett, az alkotásé az evolúció felett, a dualizmusé a monizmus felett, a szereteté a törvény felett. A személy magasabbrendűségének elismerése metafizikai egyenlőtlenséget jelent, megkülönböztetést, az elvegyülés visszautasítását, a minőség állítását szemben a mennyiség hatalmával.

 

A civilizáció igazságtalanságon alapul, a történelemben jelen van az eredendő bűn, az egész társadalom hazugságra és igazságtalanságra épül.

 

A mai világban igen nagy változás történt az igazság megítélésében. A kommunisták és a fasiszták egyaránt azt állítják, hogy kizárólag a kollektívumok ismerik az igazságot, és az csakis a kollektív harcban tárul fel. A személy nem ismerheti, és nem ragaszkodhat hozzá a kollektívum ellenében.

 

Az utóbbi évtizedben végleg felszámoltam történelmi romantikám utolsó maradványait is. A vallás és a politika esztétizáló megközelítéséből, a történelmi nagyság és erő idealizálásából fakadt ez a történelmi romantika, és soha nem élt bennem mélyen, nem volt a sajátom. Az ember, az emberi személy értéke felette áll a hatalmas állam és nemzet, a virágzó civilizáció stb. történelmi értékeinek. Amiként nálunk Herzen és Konsztantyin Leontyev, ahogy Nyugaton Nietzsche és Léon Bloy, én is erősen érzem a nyárspolgárság birodalmának közeledtét, érzem nem csupán a kapitalista, de a szocialista civilizáció polgári jellegét is.

 

I. fejezet: A személy

 

Az emberben meglévő személy arról tanúskodik, hogy a világ önmagában nem elégséges: meghaladható, túlszárnyalható.

 

A személy nem a természet, nem tartozik alárendelt fokozatként az objektív, természeti hierarchiához. Ezért hamis, mint majd meglátjuk, a hierarchikus perszonalizmus. Nem a természete, hanem szelleme alapján lesz személy az ember. Természete alapján csak individuum, nem több. A személy mikrokozmosz, egész univerzum. Csak a személy foglalhat magában univerzális tartalmat, a személy lehet potenciális világegyetem individuális formában. Ez az egyetemes tartalom elérhetetlen a természeti vagy történeti világ minden más realitása számára, azok jellemzője mindig a részjelleg. A személy nem rész, és nem is lehet része valamely — mégoly óriási — egésznek, az egész világnak sem. A személy lényegi elve, a személy titka ez.

 

A megismerés nem irányulhat az emberre mint tárgyra, mint a világ tárgyainak egyikére, mint a világ egy részére. Az antropológiai tudományok, a biológia, a pszichológia, a szociológia törekednek ily módon megismerni az embert. Részlegesen megismerhető így az ember, de nem tárulhat fel az embernek mint személynek, mint a világ egzisztenciális középpontjának a titka. A személy csakis szubjektumként ismerhető meg, a létezés titkát magában rejtő, végtelen szubjektivitásban.

 

A személy semmi esetre sem kész adottság, hanem az ember feladványa, ideálja. A személy tökéletes egysége, teljessége jelenti az ember ideálját. A személy önmagát építi.

 

Az ember személyében sok minden az emberi nem sajátja, sok minden történelmi, társadalmi jellegű, hagyományszerű, az osztályból, a családból fakad, sok mindent kap örökül és utánoz, sok benne az „általános”. Ám mindez éppen a nem „személyeset” jelenti a személyben. A „személyes” eredeti, az elsődleges forrással áll kapcsolatban, valóságos. A személynek eredeti, sajátos, teremtő aktusokat kell végrehajtania, csakis ettől lesz személy, ez adja egyedüli értékét. A személynek kivételnek kell lennie, semmilyen törvény nem alkalmazható rá. Minden, ami nembeli és örökletes, csupán alapanyag a személy teremtő aktivitása számára. Ami terhet a természet, a társadalom, a történelem és a civilizációs követelmények ránk róttak, olyan nehézségként áll előttünk, amely ellenállásunkat követeli és azt, hogy teremtő módon lényegítsük át személyessé, csakis személyessé. A csoportok, rendek, szakmák szerint kialakuló embertípusok lehetnek ragyogó individualitások, de ragyogó személyek nem. A személy az emberben a társadalmi csoport determinációja feletti győzelmet jelenti. A személy nem szubsztancia, hanem aktus, teremtő aktus.

 

A személyiség aktivitás, ellenállás, győzelem a világ terhe felett, a szabadság diadalma a világ rabsága felett. A félelem az erőfeszítéstől a személy megvalósulása ellen hat. A személy erőfeszítést és harcot jelent, uralmat önmagunk és a világ felett, a rabság legyőzését, felszabadulást. A személy értelmes lény, de nem határozza meg az értelem, és nem határozható meg az értelem hordozójaként. Az értelem önmagában véve nem személyes, hanem univerzális, általános, személytelen.

 

A személy nem biológiai vagy pszichológiai, hanem etikai és szellemi kategória. Nem azonosítható a lélekkel. A személy ösztönös-tudattalan alappal rendelkezik. Tudatalattijában az ember elmerül az elsődleges élet tomboló óceánjában, és csak részben vezérli őt a ráció. Feltétlenül megkülönböztetendő az emberben a mély és a felületi „én”. Az ember túl gyakran felületi „én”-jével fordul más emberek, a társadalom és a civilizáció felé, ez az „én” közléskapcsolatra (szoobscsenyije) képes, de közösségkapcsolatra (obscsenyije) nem.

 

Az ember gyakran szerepet játszik az életben, és nem is feltétlenül a saját szerepét.

 

Az objektiváció személytelenség, az ember kivetettsége a determinált világba. A személy létezése feltételezi a szabadságot. A szabadság titka a személy titka. És ez a szabadság nem az iskolás értelemben vett akaratszabadság, nem a választás szabadsága, amely racionalizációt feltételez. Az ember méltósága jelenti az emberben a személyt. Csakis a személy rendelkezik emberi méltósággal, amely nem más, mint felszabadulás a rabság alól, felszabadulás még a vallási életnek, az ember és Isten közötti kapcsolatnak a szolgai felfogása alól is. Pontosan Isten a garancia a személy szabadságára, arra, hogy a személy nem kerül a természet és a társadalom hatalmának, a császár birodalmának, a tárgyiság világának rabságába. Ez a szellem birodalmában, nem pedig a tárgyi világ birodalmában történik. A tárgyi világ egyetlen kategóriája sem vonatkoztatható a belső, egzisztenciális viszonyokra. A tárgyi világban semmi sem alkot valódi egzisztenciális középpontot.

 

A személyiségért folytatott harc, a személy állítása fájdalmas. A személy önmegvalósítása ellenállást feltételez, azt követeli, hogy harcoljunk a világ rabságba döntő hatalma ellen, és ne alkalmazkodjunk a világhoz. Ha az ember lemond a személyiségéről, és hajlandó feloldódni a környező világban, fájdalma csökkenhet, így könnyen kapható rá az ember. A rabság elfogadása csökkenti a fájdalmat, a rabság elvetése pedig növeli. A fájdalom az emberi világban a személy születését jelenti, azt, hogy megkezdi harcát a saját képéért. A szabadság szenvedést szül. A szenvedés csökkenthető, ha lemondunk a szabadságról.

 

A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

 

A görög filozófia nem rendelkezett a személy valamelyest is tiszta eszméjével. A személy problémájával foglalkozó gondolkodás egész története számára óriási jelentőségű volt a Szentháromság hiposztázisairól szóló tanítás. Azt is mondhatnánk, hogy az a tudat, hogy Isten személy, megelőzte az emberben személyiséget látó tudatot.

 

Hogy megértsük, mi a személy, igen fontos meghatároznunk a különbséget a személy és az individuum között. Az individuum természeti, biológiai, társadalmi lény. Atom, tovább nem osztható. Egyaránt jellemezhető úgy, mint az egésznek egy alárendelt része és mint egoisztikusan önmagát tételező rész. Ezért az individuum szóból származó individualizmus korántsem jelent függetlenséget az egésztől, a kozmikus, a biológiai és a társadalmi folyamattól, hanem csupán az alárendelt rész elszigetelődését jelenti, továbbá erőtlen lázadását az egésszel szemben. Az individuum szoros kapcsolatban áll az anyagi világgal, az emberi nemre jellemző folyamatok hozzák létre.

 

A személy nem természeti, hanem szellemi kategória. Nem oszthatatlan, nem atom valamely kozmikus, nembeli vagy társadalmi egészhez képest. A személy az ember szabadsága és függetlensége a természettől, a társadalomtól, az államtól, de nem feltételez egoisztikus öntételezést, sőt, éppen ellenkezőleg. amely anyagul szolgál a szellem munkája számára. Ugyanakkor a személy univerzum, univerzális tartalommal telítődik. Nem a nembeli kozmikus folyamat szülötte, nem apától és anyától születik, hanem Istentől származik, egy másik világból érkezik; arról tanúskodik, hogy az ember két világ metszéspontja - a szellem és a természet, a szabadság és a szükségszerűség, a függetlenség és a függőség harca zajlik benne.

 

Charles Péguy szerint az individuum nem más, mint a minden emberben ott ülő polgár, akinek legyőzésére az ember hivatott. Az individuum-ember az elszigeteltséget éli meg, egocentrikusán magába mélyed, és arra hivatott, hogy gyötrelmes harcot folytasson az életért, védekezzen a rá leselkedő veszélyek ellen. Konformizmus, alkalmazkodás árán lábal ki szorult helyzetekből. A személy-ember, ugyanaz az ember, legyőzi a maga egocentrikus bezártságát, az univerzumot tárja fel önmagában, ugyanakkor ragaszkodik a környező világtól való függetlenségéhez, méltóságához.

 

Az ember-személy nem szolgálhat eszközül az Isten-Személy számára. Lealacsonyítja az embert is, lealacsonyítja Istent is az olyan teológiai doktrína, amely szerint Isten önnön dicsőítésére teremtette volna az embert.

 

A személy nem emelkedhet föl, nem realizálhatja magát, nem valósíthatja meg életének teljességét, ha nincsenek személyfölötti értékek, ha nincs Isten, nincs az életnek isteni magassága. Az, hogy az emberi személy a legmagasabb rendű, a végső, hogy Isten nincs, maga az ember az isten - lapos, lidérces gondolat, az embert nem emeli fel, ellenkezőleg, lealacsonyítja. Ha a személyfölötti értékek az ember személyét eszközzé változtatják, ez azt jelenti, hogy bálványimádó lett az ember.

 

A valódi perszonalizmus nem ismerhet el személynek valamely egészt, valamely kollektív egységet, amelyben nincs egzisztenciális középpont, nincs az öröm és a szenvedés érzékelésének képessége, amelynek nincsen személyes sorsa. A személyen kívül nincs a világon olyan abszolút egység és teljesség, amelynek alárendelődne a személy, a személyen kívül minden részleges, maga a világ is az. Minden, ami objektivált, ami tárgyi, csak részleges lehet.

 

A kozmosz, az emberiség, a nemzet stb. az ember személyén mint individualizált univerzumon vagy mikrokozmoszon belül találhatók, és amennyiben a külső realitásokba, objektumokba vettetnek, annak oka az, hogy az ember bukott lény, alárendelte magát a személytelen realitásnak, az exteriorizációnak, az elidegenedésnek.

 

A kollektív személyek, a személyfölötti személyek az ember személyéhez képest csupán illúziók, a külsőbe vetés és az objektiváció termékei. Nincsenek objektív személyek, csak szubjektív személyek vannak. Bizonyos értelemben egy kutya és egy macska inkább személy, inkább elnyeri az örök életet, mint a nemzet, a társadalom, az állam, a világegész.

 

Az értékek perszonalista átértékelése szerint erkölcstelen minden, amit nem a konkrét emberhez és annak létezéséhez fűződő viszony, hanem kizárólag az „általánoshoz”, a társadalomhoz, a nemzethez, az államhoz, az elvont eszméhez, az elvont jóhoz, a morális és logikai törvényhez fűződő viszony határoz meg. Az „általános” törvényéből kihullott emberek a valóban erkölcsös emberek, az erkölcstelenek azok, akik alávetik magukat az „általános” törvényének, akiket determinál a társadalmi köznapiság.

 

A humanizmus dialektikus mozzanatot jelent az emberi személy feltárásában. A humanizmus tévedése korántsem az, amit az orosz vallásfilozófiában gyakran hangoztattak, hogy tudniillik túlságosan is az embert állította és az emberistenség útjára ösztökélt, hanem az, hogy nem elegendő módon, nem teljes mértékben állította az embert, nem garantálhatta az ember függetlenségét a világtól, és annak veszélyét hordozta magában, hogy az ember a társadalom és a természet fogságába kerül. Az emberi személy képe nemcsak az ember, de Isten képe is. Itt rejlik az ember minden talánya és titka. Az istenemberség titka ez -racionálisan kifejezhetetlen paradoxon. A személy csak akkor emberi személy, ha istenemberi személy. Az emberi személy szabadsága és függetlensége a tárgyi világtól nem más, mint az ő istenembersége.

 

Az embernek két természete van, két világ keresztezi egymást benne. A kép, amelyet magában hordoz, egyaránt emberi és isteni, és annak mértékében emberi kép, ahogyan megvalósítja Isten képét. Az embernek ez az igazsága nem találkozik teljesen a dogmatikai formulákkal, túlmutat rajtuk. Egzisztenciális szellemi tapasztalatból származik, és e tapasztalat fogalmakban nem fejezhető ki, csak szimbólumokban. Az, hogy az ember Isten képét hordozza magában és ezáltal lesz emberré - szimbólum, nem lehet rá fogalmat kimunkálni, az isten-emberség ellentmondást jelent a gondolkodás számára, mely vagy a monizmus, vagy a dualizmus felé hajlik. (...) Isten képe szimbolikus kifejezés, és ha fogalommá alakul át, leküzdhetetlen akadályokba ütközik.

 

A személy kommunitárius, csak az személy, aki másokkal közösségkapcsolatban áll, közös velük. (...) Az emberre rabság leselkedik, amikor az önmegvalósítás útjain halad. Erőszakos szocializációnak van kitéve, holott az emberi személynek szabad közösségben, szabadságon és szereteten alapuló kommunitárius viszonyban kell élnie. És az objekti,váció útjain az emberre leselkedő legnagyobb veszély az automatizmus veszélye. Minden, ami mechanikus, ami automatikus az emberben, az nem személyes, az személytelen, ellentétes a személy képével. Isten képe összeütközik a mechanizmus, az automata képével. Vagy isten-emberség, vagy automata-emberség, gép-emberség.

 

A személy szorosan kapcsolódik a jellemhez.  (...) A jellem az, amikor úrrá leszünk önmagunk felett, megszabadulunk önmagunk rabságából, és ezáltal felszabadulhatunk a környező világ rabsága alól is. A jellem mindenekelőtt a környezettel kapcsolatban nyilvánul meg. A temperamentum természeti adottság, a jellemet viszont ki kell vívni, meg kell érte küzdeni, a jellem feltételezi a szabadságot. A személy jelleme, amely mindig a függetlenséget jelenti, nem más, mint a személy koncentráltsága és a szabadságnak a személyre jellemzően elnyert formája.

 

A szabadságot nem az ember jogaként kell deklarálni, hanem kötelezettségeként, az ember kötelességeként, hogy személy legyen, hogy bizonyítsa a személy jellemének erejét.

 

Az önmagára ébredt személy a belső hangra hallgat, és csakis neki engedelmeskedik, külső hangok előtt nem hajlik meg. A legnagyobbak mindig kizárólag a belső hangra hallgattak, megtagadták a konformizmust a világgal szemben.

 

Az emberi gondolkodás és az emberi képzelet hajlamos a hiposztazálásra, az erők és a minőségek megszemélyesítésére. Ezzel függ össze a népek életében tapasztalható mítoszteremtő folyamat. A mítoszteremtő megszemélyesítés gyakran hamis, illuzórikus, és az ember rabságát rögzíti. Az egyedül igazi hiposztazálás magának az emberi lénynek a hiposztazálása, személyként való felfogása. Az ember felruházása a személy értékeivel az emberről szóló igazi, reális mítosz. Képzelőerőt is igényel ez a mítosz, amely szerint az ember nem rész, nem partikuláris, hiszen ő az Egy képe és az univerzum. (...) Isten megismerése megszemélyesítést jelent - Isten személyként való felfogását, és ehhez képzelőerőre van szükség. (...) Isten nem elvont eszme, nem elvont lét, amelyet az elvont gondolkodás kategóriái dolgoztak ki — Isten lény, személy. Az ateizmus Isten ellen lényegében mint elvont lét, elvont eszme, elvont lényeg ellen irányult, és megvolt a maga igazsága.

 

A XIX. században olyan emberek vetették fel igen élesen a személy problémáját, mint Dosztojevszkij, Kierke-gaard, Nietzsche, Ibsen, akik fellázadtak az „általános” hatalma, a racionális filozófia túlereje ellen.

 

Nincs személy transzcendens nélkül. A személy szembetalálja magát a transzcendenssel, és önmaga megvalósításakor transzcendál. Éppen rá mélységesen jellemző a szorongás és a sóvárgás. Az ember úgy érzi, feneketlen mélység tátong alatta, és különösen éles ez az érzés az emberben mint személyben, aki már elszakadt az ősi kollektivitástól. (...) A szorongást nem az empirikus veszély kelti, hanem a lét és a nemlét titka, a transzcendens szakadék, az ismeretlen. A halál nemcsak félelmet kelt a még az empirikus, mindennapi világban lejátszódó esemény láttán, de szorongást is ébreszt a transzcendens előtt.

 

Természetesen mindennek, ami halandó, meg kell halnia. Ám a személy halhatatlan, egyedül a személy halhatatlan, az örökkévalóság számára teremtetett. A halál a személy sorsában a legnagyobb paradoxon. A személy nem változtatható dologgá, az ember dologgá változása, amit halálnak nevezünk, nem terjeszthető ki a személyre. A halál a szakítás élményét jelenti a személy sorsában: megszakadnak közléskapcsolatai a világgal. A halállal nem a személy belső létezése szakad meg, hanem a személy számára nem létezik többé a világ, a másik, akihez útja során mindig kilépett önmagából. Mindegy, hogy én tűnök-e el a világ számára, vagy a világ az én számomra. (...) Amikor Krisztussal kapcsolom össze az ember halhatatlanságát, korántsem akarom azt állítani, hogy kizárólag azok számára van halhatatlanság, akik tudatosan hisznek Krisztusban. Mélyebb a probléma. Krisztus azok számára is létezik, akik nem hisznek benne.

 

Senki sem lehet a gonosz megtestesülése és megszemélyesítése, mindig csak részleges benne a gonosz. Ezért nem hozhatunk végleges ítéletet senkiről. Ez a büntetés elvének is korlátot szab. Az ember elkövethet bűnt, de az ember mint a teljességet jelentő személy nem lehet bűnöző, nem szabad vele a bűn megtestesüléseként bánni, személy marad, Isten képe lakozik benne.

 

Az emberben lakozó személy nem szocializálható. Az ember szocializációja csak részleges, nem érinti a személy mélységét, lelki ismeretét, az élet forrásához fűződő viszonyát. Amennyiben a szocializáció a lét mélységébe, a szellemi életbe hatol, akkor győzedelmeskedik a das Man [akárki], a társadalmi köznapiság, az átlagos-közös zsarnoksága a személyes-individuális felett. Ezért a társadalom szervezetének a személy princípiumát kell vallania, így nem engedi meg az ember belső életének szocializálását. A személyt nem lehet úgy tekinteni, mint aki a „közjó” szolgálatának jegyében áll. A közjó számos zsarnokságot és rabságot leplezett. Aki a közjót szolgálja - azaz önálló léttel nem rendelkező dolgot -, csupán erőtlenül, redukáltan, elvontan szolgálja felebarátja, minden konkrét lény javát. Ez csupán annyit jelent, hogy az objektivált világban az ember matematikai számként szerepel.

megosztás
Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit...

Az ősvalami és az én


A Homo sapiens eddigi létezésének 97%-át szó szerint „közösségi lény”-ként töltötte: időszámításunk kezdete előtt ugyanis még nem volt éles határ „én” és „mi” között. A mai értelemben vett egyedi lélek mindössze kétezer éves találmány: a keresztény legenda szerint Jézus hozta le az égből pünkösdkor, és adta oda az embereknek, hogy végre saját maguk viseljék a felelősséget a dolgaikért. Gyakorlatilag azóta van önálló személyiségünk.

Az emberi lélek összetettségét, bonyolultságát sokáig csak a művészet volt képes megmutatni. Mind a középkori teológia, mind a humanista tudomány rosszul közelített: az előbbi szembeállította a testet és a lelket, az utóbbi pedig a lélek helyett inkább a tudatra koncentrált. Közös vonásuk, hogy azt hitték, mindent tudnak az emberről. Először a romantika mondta ki nyíltan, hogy a lélek mély titkaihoz kizárólag a művészet fér hozzá. Innét már nem kellett sokat várni, hogy a tudomány is bemerészkedjen ezekre a sötét, ismeretlen területekre.

1923-ban „Az ősvalami és az én” címmel jelent meg Sigmund Freud nagy hatású könyve. A német orvos megmagyarázhatatlannak tűnő lelki jelenségeket kutatott, épp olyanokat, amelyek Kosztolányi Dezső novelláiban is megjelennek: Miért képtelen fogalmazást írni az apjáról egy kitűnő tanuló? Miért zokog egy kissrác, miután az apja a becenevén szólítja? Freud szerint ilyen (látszólag) jelentéktelen kérdésekkel kerülhetünk közelebb a lélek mélységeihez. A legfontosabb folyamatok ugyanis nem a tudatban zajlanak, hanem alatta, az „ősvalami”-ben.


Freud ábrája jól szemlélteti az összefüggéseket. Az „ősvalami”-vel kezdődik minden, ott gyűlik össze az ember lelki energiája. Az „ősvalami” csupa vágy és szenvedély. Hihetetlen erő van benne, ugyanakkor teljesen formátlan, így nem képes kapcsolatba lépni a külvilággal. Ha tudatosan akar létezni, meg kell formálnia az „én”-t.  Freud szerint az ember lelki egészsége attól függ, mennyire rendezett ennek az „énnek” és az „ősvalaminek” a viszonya. Pszichoanalitikus kezelései a felnőttek lelki problémáinak forrását is mindig a gyermekkorban, a szülő-gyermek kapcsolatban keresték.

Az apa mint isten


A lelki fejlődés korai szakaszában lezajló folyamat kísértetiesen hasonlít az ősi teremtéstörténetekhez. A mítoszok szerint az idők kezdetén az ősök a káoszból kozmoszt teremtettek. Később a törzsek ezeket az ősöket tisztelték istenként (ős + ten = isten). Freud szerint hasonló „isteni beavatkozás” nyomán lesz az „ősvalamiből” (káosz) „én” (kozmosz). A gyermekkor világteremtő istene nem más, mint az apa. Az „én” az apát „lemásolva” formálódik - ezt Kosztolányi Fürdés című novellájában Jancsi fürdőnadrágja jelképezi, amely színre és formára is azonos az apjáéval - csak éppen kisebb. Freud szerint a gyermek az apát mint ideált (tökéletes képet) „veszi fel” magába, és folyamatosan ehhez mint „felettes énhez” méri magát. Később ezt az ideált örökíti tovább az iskola (s benne a tanár mint az apa képviselője), a vallás (benne a „tisztelendő atya”) illetve ezerféle tekintélyelvű társadalmi intézmény (például a „hivatal” A kulcs című novellában).


A „felettes én” és az „ősvalami” állandó harcban állnak, hiszen az egyik a külső szabályokat, másik a belső vágyakat képviseli. Ezek összeütközése okozza a gyermeki lét legmélyebb konfliktusait. Kosztolányi nagyszerű érzékkel választja ki az igazán drámai mozzanatokat: a tizenkét éves Palinak dicsőítő fogalmazást kell írnia nemtörődöm apjáról (Házi dolgozat), a tíz éves Pisti először látja meg imádott apját mint szolgalelkű alkalmazottat (A kulcs).

Pali gyötrődése sokat elárul a tudatalatti működéséről. A tanára előre lediktálta a házi dolgozat vázlatát, amelynek utolsó pontja: „Mivel tartozunk az édesapánknak?” Ezzel gyakorlatilag arra programozta be Pali felettes énjét, hogy kizárólag pozitív képet adjon az apáról. Arról az apáról, aki este tizenegykor még a társalgóban szivarozik a barátaival, és eszébe sem jut benézni fia szobájába. Pali órák óta ül a papír felett, és egy sort sem írt még - azonban (bizonyos értelemben) már készen van a dolgozat. A piszkozat ugyanis tele van az „ősvalami” többé-kevésbé formátlan megnyilvánulásaival. A címet („Édesapám”) többször áthúzta, „mintegy megsemmisítette”, a lapot indulatának és gyötrődésének szimbólumaival (kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel) szórta tele. S mind közül legbeszédesebb az, hogy a lapra ejtett pacát valami négylábú állattá egészítette ki. Ugyanígy működik a pszichológusok egyik fontos eszköze, a Rorschach-teszt: az alanynak tintafoltokat mutatnak, s arra kérik, hogy mondja ki, mit lát bele a véletlenszerű alakzatokba. Sok mindent elárulnak az „ősvalamiről” ezek a képzettársítások. Kosztolányi elbeszélői tehetségének köszönhetően nem kell pszichológusnak lennünk, hogy megfejtsük, mit üzen Pali tudatalattija: „Apám egy állat.”

Látván a fiú belső vívódását, az elbeszélő felidézi magában saját gyermekkorát, különösen a családi ebédeket, amelyeken az apja taszító bizalmatlansággal szagolta meg a hitvese által elé tett húst. A fiú ilyenkor a szobájába szaladt és üvöltözött, hogy ne hallja „rémes gondolatait”. Freud megdöbbentette a tudományos világot, amikor kihangosította ezeket a rémes gondolatokat. Oidipusz-konfliktusnak nevezte azt a mély, belső késztetést, amelyben a fiúk az istenként tisztelt apa halálát kívánják. Nem véletlenül Oidipusz: a görög mitológia gyakori témája az apagyilkosság (Kronosz, Zeusz, Oidipusz és Haimón), ugyanis a pogány időkben az ember csak az istenektől való elfordulás árán válhatott önálló indivíduummá.

Pali azonban nem görög hős. Nem azzal válik felnőtté, hogy megöli az apját, hanem azzal, hogy megtanul szépeket hazudni róla. Ezzel azonban nem oldódik meg a lelki konfliktus, csak elrejtőzik. Freud „elfojtásnak” nevezi azt a jelenséget, amikor az ember a szőnyeg alá söpri a megoldatlan problémát. Az elfojtás azonban nagyon veszélyes, ugyanis a feszültség csak látszólag szűnik meg: felsokszorozódik a tudatalattiban, és egy váratlan pillanatban elemi erővel tör felszínre. Az ember ilyenkor akár iszonyatos dolgokra is képes: az apa játék közben vízbe öli a fiát (Fürdés), a szolgálólány leszúrja alvó gazdasszonyát (Édes Anna), a rendmániás férj fejbe lövi a feleségét, aki elmozdított egy karosszéket a helyéről (Rend).

A bálvány leomlik


Freud azt írja a felettes énről, hogy „az énhez való viszonya nem merül ki abban az intésben, hogy légy olyan, mint az apád, hanem magában foglalja a tilalmat is, hogy olyannak nem szabad lenned, mint az apád, vagy nem szabad mindazt tenned, amit ő tesz, vannak dolgok, amelyek csak az apát illetik.”

A kis Takács Pisti felettes énje számára az apja munkahelye „rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”, ahová neki sosem szabad belépnie, mert „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Ennél bővebb indoklást nem kap, a valódi okot gondosan rejtegetik előle a szülők. Az apja ugyanis kettős életet él: nagyon különböző státusban van szülőként és alkalmazottként. Az előbbi délceg, szigorú apa-figura, igazi ideál - az utóbbi viszont egy jelentéktelen, megtört, megfélemlített szolga.

A novellának már a címe is szimbolikus: Pisti nem csak a kamrának, hanem a felnőttségnek a kulcsát is megszerzi a „rengeteg épületben”. Éppen úgy téved el a hivatalban, mint a beavatástörténetek hősei az erdőben, pusztában - vagy önmaguk lelkében. Összezavarva, pityeregve támolyog ki a kapun, miután a szeme előtt dőlt le a bálvány, omlott össze az apjáról kialakult kép. A mindig szigorú Takács szolga módon igazította véleményét a főnökhöz: iparkodó, szorgalmas gyermeknek mondta a fiát, és „Pistukám”-nak szólította - életében először.

A bosszúálló isten


A bálvánnyá kövült apa-figurákhoz vegyes érzelmekkel viszonyulnak a fiúk. Kosztolányi saját élményei jelennek meg az ilyen szélsőséges megfogalmazásokban:

„Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam...” (Házi dolgozat)
„Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.” (Fürdés)

Ha az imádat és gyűlölet extrém skáláján mozog az apa-fiú kapcsolat, akkor hogyan lehet egyáltalán megőrülés nélkül átvészelni a gyerekkort? Elsősorban: az anya szeretetében és lelki biztonságában. A Fürdés című novellában jól látható, mennyit jelent a tizenegy éves fiú számára az anyai gondoskodás. Amikor Suhajda még a nyaraláson is az iskolai eredményekkel terrorizálta Jancsit, a fiú „védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott.” Az asszony erélyesen védte őt szóval és testtel is: „De tanul - szólt az anya, s a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta. - Te pedig megbocsátasz neki” - utasította a férjét. A partra induló hálás fiú még gyorsan odaszaladt az anyjához, „fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra.”

Azonban éppen ez lett a veszte. Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit, hogy azt érezhesse, van hatalma felette:

Suhajdában a jó érzéstől ingerkedő, játékos kedv ébredt.
- Gyáva vagy, barátom.
- Nem.
Máris megragadta a fiát, két karjába nyalábolta, s belevetette a vízbe. (...)
- Rossz? - kérdezte az apja.
- Nem.
- Akkor még egyszer.

A tragédiát nem a dobás okozta, hanem a célzás. Suhajda tudata dobott - de a tudatalattija célzott. Ezért repült Jancsi a cölöpök felé. Az „ősvalamiből” itt szakadt ki minden nyomorúság, megaláztatás, önvád, kisebbségi érzés, amely a jelentéktelen hivatalnok életét megkeserítette. 

Kosztolányi novellái művészi nyelven fogalmazzák meg és drámai felszültséggel telítik azokat a jelenségeket, amelyekkel Freud a lélekelemzés során foglalkozott. Kosztolányi ismerte és figyelemmel kísérte a hazai pszichoanalízis indulását. Az „ősvalami” kifejezés is neki köszönhető, ő fordította így a német „es” névmást. Később azonban a tudományos szakirodalomban a (többek szerint pontatlan) „ösztön-én” kifejezés honosodott meg.

 

Források:

Bíró Judit, Csepeli György: Szülőgyilkosságok: történeti, kulturális társadalomlélektani elemzés – link

Freid, Sigmund: Az ősvalami és az én – link

Kelemen Péter: Utalások, célzások, ákombákomok (Szövegszintek és jelentésrétegek Kosztolányi Dezső Fürdés című elbeszélésében) - link

Kosztolányi Dezső: A kulcs – link

Kosztolányi Dezső: Édes Anna – link

Kosztolányi Dezső: Fürdés - link

Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat – link

Kosztolányi Dezső: Rend - link

Lengyel András: Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása – link

Lengyel András: Nietzsche, Freud, Kosztolányi - link

Pléh Csaba: A lélektan története – link

Schöpflin Aladár: Kosztolányi Dezső novellái – link

Vasy Géza: Kosztolányi Dezső: A kulcs - link

Whitebook, Joel: Kritikai elmélet és pszichoanalízis: Marx és Freud összekapcsolása – link

megosztás
A 11.A osztály diákjai szóbeli és írásbeli vizsgákon adnak számot korábbi tételekből. Az alábbi táblázatok segítenek a felkészülésben és az értékelésben. (A "vázlat" oszlop az elégséges szint, a "háttér" a közepes/jó, a "kérdések" pedig a jeles.)

A címekre kattintva letölthető a táblázat Word dokumentum formájában. (Nagyobb kép megjelenítéséhez használd a jobb klikk + "Kép megnyitása új lapon" lehetőséget.)

 

Petőfi Sándor: Az apostol

Források (kattints a linkre):

cikk: http://irodalom.net/cikk/45
a mű rövidített szövege:  http://irodalom.net/cikk/10

audio: https://www.dropbox.com/s/6nx2jecw8h1xucz/Pet%C5%91fi%20Az%20apostol%20hang.mp3?dl=0

Arany János: A walesi bárdok

Források (kattints a linkre):

cikk: http://irodalom.net/cikk/14

audio: https://www.dropbox.com/s/yy31co1jf3fxi5j/Arany%20A%20walesi%20b%C3%A1rdok.mp3?dl=0

megosztás
Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki ujra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!

Számunkra meglepőnek tűnhet a száz évvel ezelőtti ember háborúhoz való viszonya. Döbbenten nézzük a korabeli képeket, amelyeken lelkes hozzátartozók búcsúzkodnak a frontra induló katonáktól. Egész Európa meg volt győződve arról, hogy a "nagy háború" majd rendet tesz a világban.

Ebben a közhangulatban súlyos hazafiatlanságnak számított, ha valaki (pláne, ha egy olyan ismert személyiség, mint Babits) nyíltan felszólalt a háború ellen. A Fortissimo című vers miatt számos támadás érte a költőt, nem csak a hazafiak, de az egyház részéről is.

A vers címe zenei kifejezés, jelentése "leghangosabban". Ami a kottában a zenekarnak szól, az a vers címében a megszólítottaknak, a háború igazi veszteseinek.

megosztás
"Ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását..." (Dosztojevszkij)

 

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

(…)

MEFISZTÓ
Ó, földöntúli gyönyörűség!
Heverni harmatos hegy éji hűsén,
eget-földet vonaglón átölelni,
magadban kéjesen megistenülni,
a föld öléig ős vággyal hatolni,
a Hat Nap művivel egy testbe forrni,
s nagy bőszen, nem tudom, mi kéjt szerezni,
majd örömittasan a mindenségbe veszni,
hogy elfeledd a földi port,
s végül a nagy szent intuiciót
(bizonyos mozdulattal)
- nem mondhatom, mint - befejezni.

 

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (részlet)

 

- Nem mindennap keres, igaz?

Szonya most még kínosabb zavarba esett, mint az előbb, megint arcába szökött a vér.

- Nem - nyögte keserves erőlködéssel.

- Polenyka, persze, ugyanerre az útra kerül - csattant fel a másik.

- Nem, nem, az nem lehet! Nem lehet! - jajdult fel kétségbeesetten a lány, mint akit késsel megsebeztek.

- Az Isten... az Isten nem enged ilyen szörnyűséget!

- Éppen eleget megenged.

- Nem, nem, őt megvédi! Isten megvédi! - hajtogatta Szonya félig önkívületben.

- És ha az az Isten nincs is? - mondta Raszkolnyikov valami gonosz kárörömmel, és elnevette magát, úgy nézett rá.

Szonya arca iszonyúan eltorzult, görcsös rángás futott át rajta, valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán, kimondhatatlan szemrehányással nézett a fiatalemberre, keservesen felzokogott, és két kezébe temette az arcát.

- Azt mondja, Katyerina Ivanovnának elborult az elméje, de hiszen a magáé se ép - folytatta a látogató egy percnyi hallgatás után.

Eltelt vagy öt perc. Fel-alá járkált a szobában, szótlanul, és nem pillantott a lányra. De aztán odament hozzá, szeme villogott. Megfogta a két vállát, és egyenesen a könnyes arcába nézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete, szája erősen remegett... Hirtelen mélyen lehajolt, leborult előtte, és megcsókolta a lábát. Szonya rémülten hátrahőkölt, mintha egy tébolyodott érintette volna. Raszkolnyikov valóban úgy nézett rá, mint az őrült.

- Mi az, mit csinál? Énelőttem! - mormogta elfehéredve, szíve elszorult és sajgott, sajgott.

De Raszkolnyikov rögtön felállt.

- Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le - mondta szinte vadul, és az ablakhoz ment. - Ide hallgass - folytatta egy perccel később, visszamenve hozzá -, most az előbb mondtam egy mocskosszájúnak, hogy a kisujjaddal sem ér fel... és hogy a testvéremet megtiszteltem, amikor ma melléd ültettem...

- Jaj, hogy mondhatta ezt! Előtte mondta? - kiáltott fel ijedten Szonya. - Tisztesség mellettem ülni! Hisz én... becstelen vagyok! És nagy, igen nagy bűnös! Ó, hogy mondhatott ilyet!

- Nem a becstelenségedért és a bűneidért mondtam, hanem a sok szenvedésedért. Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz - folytatta majdnem rajongással Raszkolnyikov -, kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz? Azt mondd meg végre - követelte majdnem őrjöngve -, hogy fér össze benned ez a gyalázat, aljasság egészen ellentétes, szent érzésekkel?! Hisz akkor már jobb, ezerszer jobb és okosabb lett volna a vízbe ugrani és végezni, egy csapásra!

- És velük mi lesz? - kérdezte Szonya halkan, fájdalmasan, de csodálkozni nem csodálkozott.

Raszkolnyikov megütközve nézett rá.

- Sokat imádkozol Istenhez, Szonya?

(…)

Mellette állt, és várta, hogy feleljen. Szonya hallgatott.

- Hová lennék Isten nélkül? - suttogta aztán energikusan, szapora szóval. Rávillantotta a szemét, keményen megszorította a kezét.

„Persze hogy úgy van!” - gondolta ő magában.

- És mit ad neked ezért az Isten? - tapogatózott tovább.

Szonya sokáig nem szólt, mintha nem tudna megszólalni. Gyenge kis melle csak úgy hullámzott.

- Hallgasson! Ne faggasson! Nem méltó rá! - kiáltott fel, és szigorúan, haragosan nézett rá.

„Igen, igen, úgy van!” - hajtogatta Raszkolnyikov magában konokul.

- Mindent megad! - suttogta Szonya hevesen, és lesütötte a szemét.

„Hát ez a válasz! Itt a magyarázat!” - döntötte el magában a fiatalember, és mohó kíváncsisággal vizsgálta.

Egészen új és különös, majdnem fájó érzéssel fürkészte a sápadt, sovány, szabálytalan arcocskát, a szelíd kék szemet, amely úgy tud szikrázni, olyan erős tűzzel, a törékeny testét, amely még most is haragtól, méltatlankodástól remeg, és mennél tovább nézte, annál különösebbnek, szinte hihetetlennek tetszett előtte. „Téboly! Vallási téboly!” - állapította meg.

Egy könyv feküdt a komódon, valahányszor elment mellette, oda vagy vissza, mindig látta.

Most felvette, belenézett. Az Újszövetség volt, orosz nyelven. Régi, sokat forgatott, bőrkötésű könyv.

- Ezt hol szerezted? - kérdezte hangosan, a szoba túlsó végéből. Szonya még mindig ott állt egy helyben, az asztaltól vagy három lépésre.

- Kaptam valakitől - felelte végre, de valahogy kelletlenül, és rá se pillantott.

- Kitől?

- Lizaveta hozta, kértem.

„Lizaveta! De különös!” - gondolta Raszkolnyikov, és percről percre furcsábbnak, csodálatosabbnak tetszett előtte az egész lány. A gyertyához vitte a könyvet, és lapozgatni kezdte.

- Lázár feltámasztása hol van? - kérdezte hirtelen.

Szonya makacsul lesütötte a szemét, nem felelt. Félig elfordult az asztaltól.

- Lázár feltámasztása hol van? Keresd meg nekem, Szonya.

A lány ránézett a szeme sarkából.

- Ne ott keresse... a negyedik Evangéliumban van - súgta szigorú hangon, de nem mozdult.

- Keresd meg, és olvasd fel nekem - mondta Raszkolnyikov, és leült, az asztalra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, és tekintetét elfordítva, komoran várta a felolvasást.

„Három hét múlva, isten tudja, hol lesztek, talán én is veletek leszek, ha ugyan még rosszabb helyre nem kerülök addigra” - mormogta magában.

Szonya most odament az asztalhoz, még tétovázott, bizalmatlanul fogadta Raszkolnyikov furcsa kérését, de azért elvette tőle a könyvet.

- Miért? Sohase olvasta? - kérdezte, és gyanakvó szemmel nézett rá. Hangja mind szigorúbb

lett.

- Az régen volt... iskolás koromban. Olvasd!

- A templomban se hallotta?

- Én... nem járok... Te igen?

- N-nem - suttogta a lány.

Raszkolnyikov gúnyosan elmosolyodott.

- Értem... Szóval, holnap az apád temetésére se jössz el?

- Elmegyek... A múlt héten is voltam... gyászmisét mondattam.

- Kiért?

- Lizavetáért. Baltával agyonütötték.

Raszkolnyikov idegei pattanásig feszültek erre a szóra, szédülés környékezte.

- Barátkoztál Lizavetával?

- Igen... Tiszta szívű volt... eljött hozzám... nagy néha... Tilos volt neki. Együtt olvastunk... beszélgettünk. Ő meglátja az Istent.

Furcsa volt bibliai szavakat hallani a szájából. No meg az is: titkon találkoztak Lizavetával, és mind a kettő - vallási őrült!

„Vigyázz! Meg te is az leszel! Ragadós!” - gondolta, és követelőzve, ingerülten kiáltott rá:

- Olvass!

Szonya még mindig tétovázott. Szíve vadul vert. Miért, miért nem, de félt ettől a felolvasástól. A látogató pedig szinte kínos részvéttel nézte a „szerencsétlen őrültet”.

- Minek az magának? Úgyse hisz, igaz? - suttogta, és elfulladt a hangja.

- Olvasd! Akarom! - követelőzött Raszkolnyikov. - Lizavetának is olvastad!

A lány végre fellapozta a könyvet, megkereste a helyet. Keze remegett, hangja elakadt. Kétszer is nekifogott, de az első szót se tudta kimondani.

- „Vala pedig egy beteg, Lázár, Bethániából...” - idáig jutott végre nagy erőlködéssel, de a harmadik szónál hirtelen elcsuklott és megszakadt a hangja, mint a túlfeszített húr. Lélegzete kifogyott, melle elszorult.

Raszkolnyikov sejtette, miért szánja rá magát oly nehezen, de mennél inkább megértette ezt, annál kíméletlenebbül, ingerültebben követelte az olvasást. Nagyon is megértette, hogy nehezére esik kiszolgáltatni, felfedni ezt a legbelső sajátját. Tudta, hogy ezekben az érzéseiben van a titka már réges-régen, talán már serdülőkora óta, amikor még otthon élt, boldogtalan apja és a bánattól megzavarodott nevelőanyja mellett, éhes gyerekek, szitkok és keserű szemrehányások között. De most azt is megértette, bizonyosan tudta, hogy ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását, hogy ő hallja, és éppen most hallja - „lesz, ami lesz!” Kiolvasta a szeméből, megérezte lázas felindultságából... Látta, hogy erőt vesz magán, leküzdi torkában a görcsöt, amely a vers elején még elnémította, és tovább olvassa János evangéliumának tizenegyedik fejezetét. Eljutott a 19. versig:

- „És a zsidók közül sokan mentek vala Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket az ő testvérük felől. Mártha azért, amint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne Mária pedig otthon ül vala. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.”

Itt újra megállt. Szégyellte magát, mert érezte, hogy megint remeg, és mindjárt elakad a hangja...

- „Monda neki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki...”

És Szonya, noha fájt neki minden lélegzetvétel, mégis tisztán, szilárd hangon mondta tovább, mintha gyülekezetben hirdetné:

- „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala.”

Már-már megállt, Raszkolnyikovra akart nézni, de leküzdötte ezt a kívánságát, és tovább olvasott. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, és hallgatta, két könyökével az asztalon, tekintetét elfordítva.

Következett a 32. vers:

- „Mária azért, amint odaére, ahol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír, és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében, és igen megrendüle. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus. Mondának azért a zsidók: ímé, mennyire szerette őt! Némelyek pedig mondának közülök: Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?”

Raszkolnyikov most a lány felé fordult, és izgatottan figyelte: igen, úgy van! Egész testében remeg; valóban lázas. Gondolta is, hogy így lesz.

Szonya közeledett a felséges, a megmérhetetlen csoda szavaihoz, és ünnepi elragadtatásba esett. Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömöt zengett, ez adta erejét. A sorok összekuszálódtak előtte, mert szeme elhomályosult, de kívülről tudta a verseket. Az utolsó szavaknál: „Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta...” – mélyebben csengett a hangja, tűzzel, szenvedéllyel éreztette a kétkedést, a hitetlen, vak zsidók oktalan szemrehányását, akik most mindjárt, egy pillanat múlva, mint a villámsújtottak terülnek el a földön, és sírnak, hisznek... „És ő is, igen, ő is ilyen vak és hitetlen, de most meghallja és hívő lesz, igen, igen! Most mindjárt, máris” - biztatta önmagát, és boldog várakozásban remegett. - „Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.”

Erélyesen megnyomta ezt a szót: negyednapos.

- „Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. És mikor ezeket mondá: fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! És kijöve a megholt...”

(A lány hangosan, ünnepélyesen olvasott, és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná):

- „...lábain és kezén kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni. Sokan hivének azért őbenne a zsidók közül, akik Máriához mentek vala, és látták, amiket cselekedett vala.”

Tovább nem olvasott, nem is tudott volna, becsukta a könyvet, és gyorsan felállt a székről.

- Idáig van a Lázár feltámasztása - suttogta gyorsan, keményen, és mozdulatlanul állt, félrefordulva, nem mert, meg valahogy restellt is most a látogatóra pillantani. Lázas remegése még nem szűnt meg. A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett. Így telt el öt perc, vagy talán több is.

- Valamit mondani akartam, azért jöttem - szólalt meg aztán hangosan és homlokát összevonva Raszkolnyikov. Felkelt, és odament hozzá. Tekintete most még ridegebb volt, és szilárd eltökéltséget tükrözött. Szonya némán ráemelte a szemét.

- Szakítottam ma a családommal, anyámmal, húgommal - mondta határozott hangon. – Nem megyek hozzájuk többet. Szakítottam velük.

- És miért? - kérdezte rémülten Szonya. A reggeli találkozás Raszkolnyikov anyjával és testvérhúgával igen nagy hatással volt rá, bár maga se tudta, hogy milyen hatással. A hírre, hogy szakított velük, valósággal elszörnyedt.

- Most hát senkim sincs kívüled, Szonya... Menjünk együtt... Eljöttem hozzád. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!

Szeme villogott. Most Szonya gondolta: „Mintha eszelős volna!”

- Hová mennénk? - kérdezte remegve, és önkéntelenül hátrább húzódott.

- Hát tudom én? Csak azt tudom, hogy egy utunk van, ez bizonyos... de csak ez. Egy a célunk!

Szonya nézte, nézte, és egy szavát se értette. Csak annyit fogott fel, hogy látogatója irtózatosan, mérhetetlenül boldogtalan.

- Nekik hiába beszélsz, nem értik - folytatta Raszkolnyikov -, de én megértettelek. Szükségem van rád, azért jöttem hozzád.

- Nem értem... - suttogta Szonya.

- Később majd megérted. Hát nem ugyanazt tetted te is? Te is áthágtad... át merted hágni... Magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét (hát nem mindegy az?). Élhettél volna szépen, nyugodtan, így meg a Széna téren végzed majd... És nem bírod ezt sokáig, ha magadra maradsz, megháborodol, mint én. Máris félig őrült vagy. Együtt kell hát mennünk, egy úton! Gyerünk!

- De miért? Miért mondja ezt? - Szonyát különös és igen heves izgalom fogta el.

- Hogy miért? Mivel így nem maradhat: azért! Gondolkodj végre komolyan és őszintén, nem elég siránkozni, jajgatni, mint a gyerek, hogy az Isten nem engedi! Mi lesz, ha csakugyan kórházba visznek holnap, mi? Az a féleszű, hektikás asszony nem sokáig húzza, mi lesz akkor a gyerekeivel? Polenyka talán elkerülheti a vesztét? Nem láttál még gyerekeket állni az utcasarkon, akiket koldulni küldött az anyjuk? Én utánajártam, megtudtam, hol, milyen körülmények között élnek ezek az anyák. Ott a gyerek nem marad gyerek. A hétéves már romlott és tolvaj. Pedig, ugye, a gyermekek Jézus képmásai: „Övék az Istennek országa.” Azt parancsolta, hogy szeressük és megbecsüljük őket, mert ők az eljövendő emberiség...

- De hát mit tehetünk, mit tehetünk? - jajgatott Szonya, hisztériásan tördelve kezét.

- Hogy mit? Szétzúzzuk, amit szét kell zúzni... egyszer s mindenkorra, ennyi az egész. És vállaljuk a szenvedést! Mi az? Nem érted? Majd később megérted... Szabadság és hatalom, igen, a fő a hatalom! A remegő teremtmények milliói, az egész hangyaboly! Igen, ez a cél! Vésd eszedbe! Ezt adom útravalóul neked. Lehet, hogy utoljára találkozunk. Ha nem jövök el holnap, úgyis megtudsz mindent, és akkor gondolj majd arra, amit most mondtam. Később, évek múltán, az életed során talán ráébredsz, mit jelentett. De ha eljövök holnap, akkor megmondom neked, ki ölte meg Lizavetát. Isten áldjon!

Szonya összerázkódott ijedtében, remegés fogta el.

- Hát tudja, hogy ki ölte meg? - kérdezte rémületében dermedten, és kimeredt szemmel bámult rá.

- Tudom, és meg is mondom... neked, csak neked! Téged választottalak. Nem a bocsánatodért jövök, egyszerűen csak megmondom. Már régen kiválasztottalak, már amikor apád beszélt rólad, és Lizaveta még élt, már akkor elhatároztam, hogy te leszel az, akinek megmondom. Isten áldjon. Kezet ne nyújts. Holnap!

megosztás