(...) A lényeg úgyis mindig ugyanaz szokott lenni: elsősorban értelmezned kell, s ehhez kapsz néhány kiemelt szempontot. Persze jogos a kérdés: ha az érettségi feladat csak kiemelt szempontokat ad, honnan veszed majd a többit?

A brainstorming cikksorozat első darabja (link) megnevezi a novellaelemzés három javasolt alaplépését:

 

  • 1. Ne olvasd el a feladatot.

Fontos, hogy előbb ismerkedj meg a szöveggel, és rögzítsd saját benyomásaidat, gondolataidat. A feladat előzetes elolvasása csak megzavarná ezt az intuitív folyamatot.

 

  • 2. Írj egy 5-8 mondatos sűrítést.

Miután elolvastad a novellát, foglald össze egy bekezdésben. A sűrítés már öntudatlan értelmezés. Sőt, egyben reflexió is, amelyben szembesülsz a megértés mélységével – vagy felületességével.

 

  • 3. Tegyél fel kérdéseket.

Legalább egy tucatot. Ne agyalj, csak írj. Majd később kiválogatod és rendszerezed őket.

 

A novellához adott feladatot csak akkor érdemes elolvasni, ha már elindultál a saját utadon. A lényeg úgyis mindig ugyanaz szokott lenni: elsősorban értelmezned kell a művet, s ehhez kapsz néhány kiemelt szempontot. Persze, jogos a kérdés: ha az érettségi feladat csak kiemelt szempontokat ad, honnan veszed majd a többit? Az interneten sok jó novellaértelmezési segédanyagot találsz, ám nem tudhatod előre, hogy pontosan mire lesz szükséged. Lehet, hogy bemagolsz egy negyven pontos vázlatot, amelynek csak töredéke fedi majd a novellát. Helyesebb inkább kevés, de jól átgondolt szempontot alkalmazni:

  

  • 4. Milyen jelenség áll a mű középpontjában?

Sose azt kérdezd, hogy miről szól a novella, hanem azt: mire mutat rá? Nagy valószínűséggel olyan dologra, amelyet te magad is ismersz, amellyel kapcsolatban neked is vannak élményeid. Amíg nem találod meg ezt a kapcsolódási pontot, a szöveg idegen marad számodra, és egy puszta tartalomismertető lesz a dolgozatod.

 

  • 5. Milyen változás történik benne?

A novellák többségére jellemző a drámaiság. Drámainak azt a helyzetet nevezzük, amelyet feszít a változás szükségessége. Az értelmezésben vázold fel a kiinduló helyzetet, és vizsgáld meg, miben változtatja meg ezt a mű cselekménye.

 

  • 6. Mit mond az emberről?

A matematika alapegysége az egy, az irodalomé az ember. Egy számtani feladat megoldásakor „egy-szerűsítesz”, az irodalmi elemzésekben pedig „ember-szerűsítesz”. Azaz: megfogalmazod, hogyan viszonyul a novella az emberről való tudásunkhoz. Érdemes többféle emberképet rávetíteni, például:

Freudi:

Perszonalista:

Szómagyarázat:
kompromisszum: megalkuvás
szellem: amelyben a létezés értelme teremtő módon feltárul
motiváció: hajtóerő
vegetatív: itt azt jelenti: alacsony rendű, emberhez nem méltó
reprodukál: sokszorosít, utánoz
egzisztenciális középpont: erősen egyszerűsítve: lelkiismeret
objektum: filozófiai értelemben vett „tárgy”, azaz: minden, ami idegen az embertől
szubjektum: személyiség, az ember énje
szocializáció: a társadalomba való beilleszkedés folyamata
transzcendálás: önmagunk meghaladása

 

Statisztika:

Ha az alábbi linkre kattintasz, letölthetsz egy táblázatot, amely összegyűjti az utóbbi évek írásbeli feladatait, és néhány fontos információt velük kapcsolatban:

táblázat letöltése >>

 

További megközelítések

 

Arató László: Átjárók című tankönyve négy értelmezési modellt különböztet meg:

1. az elbeszélés cselekménye mint problémamegoldási folyamat

2. Az elbeszélés mint állapotváltozás

3. Az elbeszélés mint átértékelődési folyamat

4. Az elbeszélés mint ellentétpárok rendszere

 

Novellatípusok (Németh Dorottya)

1. anekdotikus novella

a narráció és a fabula a meghatározott időbeli és okozati sort alkot történet/cselekmény az időben előre halad

2. leíró novella

alig van cselekménye, lényeges eleme a tárgyiasított belső történés kifejezése

3. metaforikus novella

a kötött motívumok közt csodás, fantasztikus elem van

4. esszé-novella

nem az informatív, hanem a reflexív réteg a döntő (szerzői, szereplői reflexió is lehet)

 

Válogatás az interneten található szempontrendszerekből:

Hogyan épül fel a novella szimbólumrendszere?

Hogyan nyilvánul meg az elbeszélő? (mindentudó, tárgyilagos, szereplő nézőpontja)

Milyen nyelvi sajátosságok fedezhetők fel benne?

Milyen a tér- és időszerkezete?

Milyen a szereplők viszonya?

Milyen arányúak az egyes szerkezeti elemek? (expozíció, bonyodalom, késleltetés, tetőpont, megoldás)

Mi a cím jelentősége, szerepe?

Változik a cím jelentése a mű során?

Hogyan viszonyul a műfaji sajátosságokhoz?

Erős a felütése?

Milyen a hangvétele? (ironikus, groteszk, fennkölt)

Ékelődnek epizódok a fő cselekményszálba?

Vannak-e aránytalanságok a novellában?

Keretes szerkezetű a mű?

Változik-e a mű tempója?

Vannak-e homályban hagyott, elhallgatott részek?

Előfordul-e szabad függő beszéd?

Vannak-e beszélő nevek?

megosztás
"Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében."

MTörv 5,1

Mózes összehívta egész Izraelt, és így szólt hozzájuk:

A tízparancsolat

Halld, Izrael, a parancsokat és törvényeket, amelyeket ma fületek hallatára kihirdetek! Tanuljátok meg őket, s legyen gondotok a megtartásukra.

MTörv 5,2

Az Úr, a mi Istenünk Hóreb hegyén szövetséget kötött velünk.

MTörv 5,3

Nem atyáinkkal kötötte az Úr ezt a szövetséget, hanem velünk, akik ma itt mind életben vagyunk.

MTörv 5,4

Szemtől szemben beszélt veletek az Úr a hegyen a lángok közül -

MTörv 5,5

magam az Úr és közöttetek álltam, hogy az Úr szavait közvetítsem nektek, mivel féltetek a tűztől és nem jöttetek föl a hegyre. Így szólt:

MTörv 5,6

„Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptomból, a szolgaság házából.

MTörv 5,7

Ne legyenek más isteneid!

MTörv 5,8

Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben van!

MTörv 5,9

Ne borulj le ezek előtt a képek előtt és ne imádd őket; mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Az atyák vétkét megtorlom gyűlölőim fiain, sőt fiainak fiain és azok fiain is.

MTörv 5,10

De aki szeret és megtartja parancsaimat, annak megmutatom jóságomat az ezredik nemzedékig.

MTörv 5,11

Az Úrnak, a te Istenednek hiába ne vedd a nevét! Mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki káromolja nevét.

MTörv 5,12

Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked!

MTörv 5,13

Hat napig dolgozz és végezd a munkád.

MTörv 5,14

A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé. Akkor hát ne dolgozz, se te, se fiad, se lányod, sem szolgád, sem szolgálód, sem ökröd, sem szamarad, sem semmiféle állatod, sem a házadban tartózkodó idegen, hogy szolgád és szolgálód is pihenhessen, mint te magad.

MTörv 5,15

Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megülését.

MTörv 5,16

Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!

MTörv 5,17

Ne ölj!

MTörv 5,18

Ne törj házasságot!

MTörv 5,19

Ne lopj!

MTörv 5,20

Ne tégy hamis tanúságot embertársaid ellen!

MTörv 5,21

Ne kívánd embertársad feleségét! Ne kívánd el embertársad házát, földjét, szolgáját, szolgálóját, ökrét, szamarát, egyáltalán (ne kívánj el) semmit sem, ami embertársadé!”

MTörv 5,22

E szavakat intézte hozzátok az Úr a hegyen, a sötét felhő borította ég felé (felcsapó) lángok közül, zengő hangon, amikor egybegyűltetek, semmi többet; aztán fölírta két kőtáblára és átadta nekem.

(...)

MTörv 6,14

Ne szegődjetek a körülöttetek (élő) népek idegen isteneihez,

MTörv 6,15

mert az Úr, körödben élő Istened féltékeny Isten. Ha fellobban az Úr, a te Istened haragja ellened, elpusztít a föld színéről.

(…)

MTörv 12,2

Azokat a helyeket, ahol a népek, amelyeket nemsokára kiűztök, isteneiket imádták, mind romboljátok le a földig, a magas hegyeken, a dombokon és a zöldellő fák tövében.

MTörv 12,3

Zúzzátok össze oltáraikat, törjétek szét kőoszlopaikat, égessétek el szent fáikat, semmisítsétek meg bálványaikat, irtsátok ki a nevüket is erről a helyről.

(…)

MTörv 12,23

Csak arra ügyeljetek, hogy vért ne fogyasszatok; mert a vér a lélek, s nem szabad a hússal a lelket is elfogyasztanod.

(…)

Tiszta és tisztátalan állatok

MTörv 14,3

Ne egyetek semmiféle utálatosat.

MTörv 14,4

Ezek azok az állatok, amelyeket ehettek: szarvasmarha, juh és kecske,

MTörv 14,5

szarvas, gazella és dámvad; vadkecske, antilop, nyársas antilop és kőszáli zerge.

MTörv 14,6

Általában minden olyan állatot, amelyik hasított patájú - patája egészen be van hasítva -, s a kérődzők közé tartozik, megehettek.

MTörv 14,7

Mindazáltal a kérődzők és hasított patájúak közül a következőket nem ehetitek: teve, nyúl és szirti borz, mert kérődzők ugyan, de nincs egészen behasított patájuk, ezért tartsátok tisztátalannak őket.

MTörv 14,8

Továbbá a sertést is, mert bár hasított patájú, de nem kérődző, tartsátok tisztátalannak. Se a húsából ne egyetek, se a tetemét ne érintsétek.

MTörv 14,9

A vízben élő állatok közül bármelyiket megehetitek, ha uszonya van és pikkelyes.

MTörv 14,10

Amelyiknek nincs uszonya, s nem pikkelyes, azt nem szabad megennetek; ezeket tartsátok tisztátalannak.

MTörv 14,11

A tiszta madarakat mind ehetitek.

MTörv 14,12

De ezeket nem fogyaszthatjátok: dögkeselyű, barátkeselyű, szakállas keselyű;

MTörv 14,13

sas és különféle kányák;

MTörv 14,14

hollófélék,

MTörv 14,15

strucc, kuvik és sirály; különféle karvalyfajták;

MTörv 14,16

bagoly, fülesbagoly,

MTörv 14,17

íbisz, gödény, fehér keselyű,

MTörv 14,18

kárókatona; gólya, gémfélék, búbos banka; denevér

MTörv 14,19

és bármi szárnyas rovar. Tartsátok tisztátalannak, ne egyetek belőle.

MTörv 14,20

De a tiszta madárfélét mind fogyaszthatjátok.

MTörv 14,21

Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében.

(…)

A megtorlás

MTörv 19,21b

Életért életet, szemért szemet, fogért fogat, kézért kezet, lábért lábat!

(…)

A megtévedt fiú

MTörv 21,18

Ha valakinek rossz útra tévedt, önfejű fia van, aki nem hallgat apja és anyja szavára, s még akkor se hajlik szavukra, amikor megbüntetik,

MTörv 21,19

apja és anyja fogja és vezesse a város vénei elé a város kapujához.

MTörv 21,20

Jelentsék a város véneinek: „Ez a mi fiunk rossz útra tévedt és önfejű, nem hallgat a szavunkra, iszik és tékozol.”

MTörv 21,21

Erre a város férfiai kövezzék agyon. Irtsd ki, ami gonosz, körödből! S tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.

(…)

A foglyok

MTörv 21,10

Ha hadba szállsz ellenséged ellen, s az Úr, a te Istened hatalmadba adja (ellenségedet) és foglyokat ejtesz,

MTörv 21,11

aztán a foglyok közt szép nőre lelsz, akit megszeretsz, feleségül veheted

MTörv 21,12

és házadba viheted. De vágjad le a haját meg a körmeit,

MTörv 21,13

tegye le ruháját, amelyben fogságba esett, s maradjon házadban, aztán egy hónapig gyászolja apját és anyját. Utána közeledhetsz hozzá és feleségeddé teheted.

MTörv 21,14

Ha azonban már nem tetszik neked, szabadon kell engedned. Nem adhatod el pénzért, nem hasznosíthatod, mert a tied volt.

(…)

MTörv 22,15

a fiatalasszony apja és anyja mutassák be a fiatalasszony érintetlensége jeleit a város kapujánál a város véneinek.

MTörv 22,22

Ha rajtakapnak valamely férfit, hogy férjes asszonnyal hál, mindketten haljanak meg, a férfi is, aki együtt hált az asszonnyal, meg az asszony is. Irtsd ki, ami gonosz, Izraelből!

(…)

MTörv 22,28

Ha valaki még el nem jegyzett érintetlen lánnyal találkozik, aztán leteperi és együtt hál vele, úgyhogy tetten érik,

MTörv 22,29

akkor ez az ember, aki együtt hált vele, köteles 50 ezüst sékelt fizetni a lány apjának, s el is kell vennie, mivel meggyalázta, és egész életében nem válhat el tőle.

(…)

MTörv 23,4

Sem ammonita, sem moábita nem léphet be az Úr közösségébe, még a tizedik nemzedékük sem léphet be az Úr közösségébe sohasem,

(…)

MTörv 23,13 (a sereg tisztasága)

A táboron kívül legyen egy hely, ahova kimehetsz dolgodra.

(…)

MTörv 24,10

Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle.

MTörv 24,11

Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot.

(…)

A sógorházasság

MTörv 25,5

Ha testvérek laknak együtt, s egyikük meghal anélkül, hogy gyermeket hagyna hátra, az elhunyt felesége ne menjen hozzá egy kívülről, idegen családból való férfihez. Menjen be hozzá a sógora, s vegye el; sógori kötelezettségének eleget téve.

MTörv 25,6

Az elsőszülött, akit (az asszony) szül, kapja az elhunyt testvér nevét, nehogy kivesszen a neve Izraelben.

MTörv 25,7

Ha azonban a sógor nem akarja elvenni sógornőjét, a sógornő menjen a város kapujához a vének elé, s adja elő: „Sógorom vonakodik testvére nevét fenntartani Izraelben, nem akarja velem szemben teljesíteni sógori kötelességét.”

MTörv 25,8

A vének erre hívassák maguk elé, s vonják kérdőre. Ha megjelenik és kijelenti: „Nem akarom feleségül venni”,

MTörv 25,9

a sógornő a vének jelenlétében lépjen oda, vegye le a saruját és köpje szembe e szavak kíséretében: „Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni.”

MTörv 25,10

Az ilyen embernek ez legyen a neve Izraelben: „A mezítlábas házanépe.”

MTörv 25,11

Ha két ember összeverekszik, férfi férfival, aztán az egyiknek a felesége odaszalad, hogy kiszabadítsa férjét a másik kezéből, aki üti, s közben kinyújtja a kezét,

MTörv 25,12

és megragadja annak szeméremtestét, könyörtelenül vágd le a kezét.

(…)

Az átkok

MTörv 28,15

Ha nem hallgatsz az Úr, a te Istened szavára lelkiismeretesen szem előtt tartva parancsait és törvényeit, amelyeket ma adok neked, akkor utolérnek s teljesednek rajtad mindezek az átkok:

MTörv 28,16

Átkozott leszel a városban és átkozott a határban.

MTörv 28,17

Átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd.

MTörv 28,18

Átkozott lesz méhed gyümölcse és földed termése, teheneid ellése és juhaid szaporulata.

MTörv 28,19

Ákozott leszel, ha jössz és átkozott leszel ha mész.

MTörv 28,20

Az Úr átkot, romlást és balszerencsét küld rád kezed minden munkájában, bármibe fogsz, míg hamarosan el nem pusztulsz, s meg nem semmisülsz gonosz tetteid miatt, amelyekkel elfordultál tőlem.

MTörv 28,21

Az Úr pestist küld rád, míg teljesen ki nem irt arról a földről, amelyre most bevonulsz,

MTörv 28,22

lázzal, forrósággal és gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszökkel sújt, addig pusztítanak, míg ki nem pusztulsz.

MTörv 28,23

Az ég ércből lesz fejed fölött, s a föld a lábad alatt vasból.

MTörv 28,24

Az Úr homokzáporrá és porözönné változtatja országodban az esőt, addig fog hullani rád az égből, míg meg nem semmisülsz.

MTörv 28,25

Az Úr megver ellenségeid előtt: egy úton felvonulsz ellenük és hét úton menekülsz előlük, úgyhogy elrettentő példa leszel a föld minden országának.

MTörv 28,26

Holttested az ég madarainak és a föld vadjainak prédájává lesz, nem fogja őket senki elkergetni.

MTörv 28,27

Az Úr megver egyiptomi fekéllyel, daganattal, varral és rühvel, s nem gyógyulsz ki belőle.

MTörv 28,28

Az Úr őrülettel, vaksággal és elmezavarral sújt,

MTörv 28,29

és világos nappal is úgy tapogatózol majd, mint ahogy a vak tapogatózik a sötétben, s nem találsz kiutat. Elnyomnak és kizsákmányolnak, s nem kel védelmedre senki.

MTörv 28,30

Eljegyzel magadnak egy lányt és más veszi feleségül. Házat építesz, de nem éred meg, hogy lakjál is benne. Szőlőt telepítesz, de nem szüretelsz benne.

MTörv 28,31

Ökrödet a szemed láttára levágják, s nem kapsz belőle enni. Szamaradat az orrod előtt elrabolják, s nem kerül vissza hozzád soha. Juhaid ellenségeid kezére kerülnek, s nem siet segítségedre senki.

MTörv 28,32

Fiaidat és lányaidat idegen népnek szolgáltatják ki, szemed látja majd, és elsorvad az utánuk való folytonos epekedésben, de karodban nem lesz erő.

MTörv 28,33

Földed termését és sanyarú munkád gyümölcsét általad nem ismert nép élvezi, folytonosan elnyomnak és sanyargatnak,

MTörv 28,34

eszedet veszi, amit majd látnia kell szemednek.

MTörv 28,35

Az Úr megveri térdedet és lábad szárát szörnyű daganattal, a lábad ujjától a fejed tetejéig, s nem tudsz belőle kigyógyulni.

MTörv 28,36

Olyan néphez vezet majd az Úr téged és királyodat, akit majd magad fölé emelsz, amelyet sem te, sem atyáid nem ismertek, s ott más isteneknek szolgálsz, fából és kőből valóknak.

MTörv 28,37

S minden nép körében, ahova csak taszít az Úr, botránkozás, gúnydal és szóbeszéd tárgya leszel.

MTörv 28,38

Sok magot szórsz a földbe, de keveset takarítasz be, mert felfalja a sáska.

MTörv 28,39

Szőlőt telepítesz, gondozod, de borod nem lesz sem meginni, sem elraktározni való, mert a féreg elpusztítja.

MTörv 28,40

Földeden mindenfelé lesznek olajfáid, de nem kened meg magad olajjal, mert az olajbogyók lehullanak.

MTörv 28,41

Nemzel fiakat és lányokat, de nem maradnak a tieid, mert fogságba hurcolják őket.

MTörv 28,42

Fáid és földed termése mind a férgek martaléka lesz.

 

megosztás
Az üresség ott van a dolgokban, mindent magába foglal, nem zár ki semmit, ez az üresség él, hiszen minden forma ebből ered, és aki felismeri magában ezt az ürességet, az élettel, erővel és mindenre kiható szeretettel telik meg. (Bruce Lee)

 

Írásbeli érettségi vizsgára készültünk a 13.E osztállyal. Négy csoport négy külön feladaton dolgozott két órán keresztül, majd az elkészült írásokat összeillesztettük. A cél nem egy egységes szöveg létrehozása volt, hanem négy szempont „körbegondolása” – viszonylag rövid idő alatt. Az alábbiakban megtalálhatók a vázlatok, a segédszövegek, az elkészült fogalmazások és a tanári kommentár is.

Az üresség ott van a dolgokban, mindent magába foglal, nem zár ki semmit, ez az üresség él, hiszen minden forma ebből ered, és aki felismeri magában ezt az ürességet, az élettel, erővel és mindenre kiható szeretettel telik meg. (Bruce Lee)

Fölösleges nagyzolásnak tartom, ha valaki azért helyez mottót egy érettségi dolgozat elejére, hogy az írása (vagy ő maga) komolyabbnak tűnjön. Vannak azonban kivételes esetek. A fenti Bruce Lee idézet olyannyira illik a Kosztolányi novellához, hogy akár egy „mini-értelmezésnek” is tekinthetjük. Bagi Norbert skiccelte fel egy papírlapra, s én nyomban azt javasoltam, hogy válasszuk az egész szöveg mottójának.

 

1. csoport (Kovács Mihály, Kun Soma, Urbán-Szabó Gyula)

 

Feladat: Mutassa be, milyen fordulatot hoz a fürdés éjszakája Kasornya Kálmán világlátásában és önképében.

Az első óra után kiegészítő feladattal igyekeztem segíteni a lényegkiemelést: Nevezzük meg a szimbólumok mögötti lelki jelenségeket.

 

Megoldás:

Kasornya Kálmán állás nélküli pincér eltervezi, hogy véget vet az életének. Jegyet vált a népfürdőbe ahol véget vetne az életének egy megtisztuló fürdés után. Ruháit kétségbeesetten földre dobja, ami egyfajta jelképes megtisztulás kezdete. Meleg vízzel megtöltötte a kádat amibe belefeküdt, zsibbasztó érzete volt a vízben. Néha a korábban egy szalma székre tett, kinyitott borotva után tekint, de marasztalta a víz. Kálmán aki sose bámészkodott most megtörte a szokását és most először nézelődött. Felfedezte a testét, különösen a nagylábujja tette kíváncsivá, hogy meg kellene tanulni vele hegedülni. Többször is ki mondta halkan a nevét (Kasornya Kálmán) melyen el csodálkozott, hogy néhány betű jelent egy embert. Neve nem épp dallamos, de valami kis szomorúságot sugall. Új vizet engedett, a szappan már egyfajta burkot alkotott a testén. Az újra kezdett fürdés közben eszébe jutott régi cimborája, akitől el lopott egy ezüst cigisdobozt, melyről eszébe jutott a szerencsétlen pikoló fiú. El határozza, hogy nem lehet fél munkával beérni, ezért fel keresi mindkettőt, hogy tisztázza a dolgokat. Új vizet engedett, kétségbeesetten mosdott, hogy le jöjjön róla minden piszok. Babrálta mellét, gyúrta, csikarta szívét. Hirtelen eszébe jutott az asszonya, kit három hónapja nem látott. Az ablakon már be látszott a felkelő nap, gondolta ha most neki indul akkor talán még beszélhet vele. Hirtelen meg szédült Kálmán, hogy ne essen el bele kapaszkodott a zuhanyzóba, mely végig mosta testét és egy pillanat múlva a szoba közepén állt tisztán. Tisztának érezte magát, mosolyogva nézett a borotvára. Neki kezdett öltözni, hogy el intézze a három ügyét, megszólította a borotvát: Majd azután beszélek veled. Borotvát a zsebébe tolta, mi után fel öltözött és neki indult, hogy el intézze ügyeit. Zsebében meg fogta a borotvát, és el gondolkodott, hogy mi másra lehetne használni a borotvát, mint borotválkozásra.

Tanári kommentár:

Bár jól indul a szöveg (az első három mondat pontosan értelmezi az alaphelyzetet), a továbbiakban már fokozatosan eltér a feladattól. Egy helyen még megemlíti a fordulatot („most megtörte a szokását”), de nem fejti ki bővebben. A szöveg második fele már nem értelmez, pusztán csak felmondja az eredeti novella tartalmát. Pedig a vázlatban már rögtön az első pontban ott volt a lényeg (a képen piros keretben): „ellentétek (elején negatív gondolatai vannak, fürdés végére pozitív”). Kérdeztem, hogy ilyen jó indítás után miért tévedtek el annyira. A válasz számomra nagyon tanulságos: nyomasztotta őket a mennyiségi kényszer (azt kértem ugyanis, hogy legalább 200 szó legyen a szöveg). Legközelebb nem határozom meg a minimális terjedelmet.

 

2. csoport (Bagi Norbert, Rácz Márk, Varga Dominik)

 

Hipotézis: Kosztolányi egzisztencialista gondolkodó, tehát feltehető, hogy a Borotva című novellája is értelmezhető az egzisztencialista filozófia fogalmi keretei között.

Kiegészítés: A fogalmi keret címszavakban: belevetés, válság, választás, „egzisztenciális középpont”

 

Segédszöveg:

"Az ember az, amit cselekszik" - egzisztencialista fogalomtár (http://irodalom.net/cikk/114)

Megoldás:

Az életben rideg és kemény/szilárd törvények uralkodnak, Novellánk főszereplője Kasornya Kálmán ebben a világban „létezik” mely teljesen független az emberi létezéstől. Állásnélküli pincérünk válságát éli meg, nem találja „istenét” és a nihilizmus felé hajlik, ami az öngyilkosság gondolatát fogantja meg elméjében. Bár főszereplőnk se nem fanatikus,  se nem az anyagi világ megszállottja. A probléma fő forrása a lét értelmetlenségében keresendő, az ember fő hibája ez. Kasornya Kálmán a válság minden mozzanatát átéli: a válságot átéli, ami fájdalmakkal jár, legyen az a kétségbeesés vagy változástól való félelem. Megismeri a lét erejét és tiszteli azt.  Főszereplőnk egzisztencia alapelveit tudat alatt követi és tökéletesen alkalmazza. Kasornya Kálmán felismeri világ működését ( a belevetés elvét), megszűnnek az elvárások és a sémák (a társadalom által létrehozott sablonok melyek korlátozzák a „személy” létrejöttét.) Külső hangok elhalkulnak és a belső hangok veszik át az irányítást az elme felett. Kálmán választ, ezáltal értelmet ad életének, a morális kérdések segítségével. Az egzisztencialista gondolkodó elnyeri jutalmát a „megmérettetés” után. Kasornya a lelki békét megleli illetve az ürességet, ezt az érzést ami csak is a tudat alatt létezik, független a felettes éntől, ami éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik.

Tanári kommentár:

A fenti vázlatot még segédszöveg és kiegészítő kérdés nélkül írták. Kíváncsi voltam, hogy fel tudják-e idézni az egzisztencializmus fő motívumait. Mint látható, gazdag gondolati háló alakult ki, de a szöveg megformálásához még pontosítani kellett a fogalmakat. (Nem csoda, hiszen középiskolában ez a téma nagyon nehéz – még úgy is, hogy Márk korábban elolvasta Sartre: Egzisztencializmus című tanulmányát.) Ügyesen merítettek a segédszövegből és az órai gondolatmenetekből, komoly, erőteljes szöveget alkottak. A nyelvi minőség vegyes: némelyik mondat tanulmányba illő („Megismeri a lét erejét és tiszteli azt.”), némelyik pedig nehézkes vagy félreérthető (nyelvhelyességi vagy logikai hiba miatt). Utóbbiakat tisztáztuk egy rövid megbeszélésen. Így például kiderült, hogy a „teljesen független az emberi létezéstől” kifejezés valójában az egzisztenciális belevettetés körülírása. Könnyen javítható a következő mondat: „A probléma fő forrása a lét értelmetlenségében keresendő, az ember fő hibája ez.” – nem lét értelmetlensége a hiba, hanem az, hogy a XX. századi ember már semmiféle mítosszal nem tud értelmet adni a létezésének. Értelemzavaró lehet az, amikor összetett mondatok gabalyodnak egymásba: „ezt az érzést ami csak is a tudat alatt létezik, független a felettes éntől, ami éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik” – a mondat nyelvi logikája szerint a felettes én éhezik a szeretetre. A szerzők természetesen nem erre gondoltak, így a következő javítást javasoltam: „ezt az érzést, ami független a felettes éntől, csak is a tudat alatt létezik, éhezik a szeretetre és cselekedetekre vágyik”. Végül egy mondat, amelyben mindössze egyetlen szót kell kicserélni: „Kálmán választ, ezáltal értelmet ad életének, a morális kérdések segítségével.” – nem morális kérdések, hanem morális döntések segítségével.

 

3. csoport (Kurucz Dávid, Nagy István, Pál György)

 

Feladat: Értelmezze a művet mint beavatástörténetet.

Kiegészítő kérdés: A beavatás mindig valamilyen tudás megszerzését jelenti, egyfajta „szintlépést”, gazdagodást. Miben lett több Kasornya Kálmán a fürdés hatására?

 

 

Megoldás:

Kosztolányi Dezső Borotva című novellájában a beavatástörténet első lépése az elszakítás melyet az író a fürdőszobába való bezárkózással jelenít meg. Vajon mire mutat rá az utolsó fityegő gomb motívuma szegénység, vagy az élet és a halál között lévő távolságról? A halál tényleges gondolata megfordult Kasornya Kálmán fejében de még azért nem tudta megtenni mert még nem érezte megát elég tisztának. Tisztábbnál tisztább fürdővizet engedett újra és újra de a lelkét ezzel sem sikerült megnyugtatnia. Kasornya Kálmán a fürdés során olyan dolgot tett amit még szinte soha, elkezdett gondolkozni. Eszébe jutott egy régi munkatársa a markőr akitől egy cigaretta tárcát lopott el. Kasornya azért nem bírta megölni magát mert rájött, hogy egy rossz ember volt és sokkal jobbá és tisztábbá tudná tenni az életét ha a lelkét is tisztára mosná ezért felkereste azokat az embereket akiktől úgy gondolta hogy bocsánatot kell kérnie.

 

4. csoport (Csík Tamás, Melis Bence, Nádai Martin)

 

Hipotézis: az öngyilkosság főbenjáró bűn a keresztények számára, tehát feltehető, hogy egy hívő tanár nem ajánlaná a Borotva című novellát a diákjainak.

Kiegészítő kérdés: Hogyan értelmezné a novellát egy elfogulatlan keresztény?

 

 

Megoldás:

Hipotézis:- szerint a keresztények számára főbenjáró bűn az öngyilkosság erre pár élő példa:

 1Kir magára gyújtotta a palotát, eleinte ezt nem kellett tiltani a öngyilkosságot mert az ószövetségben tisztelték az életet.

Egyiptom imádkozik azokért is, akik követtek el. Isten olyan utakon melyeket csak ő ismer, alkalmat adhat nekik az üdvösséges bűnbánatra, ami az örök üdvösség feltétele. Az ikgr az a kétségbeesés jelképe. A vícium-képeken ill. Júdás át ábrázolták.

Felteszem a kérdést! Ha valakinek tényleg isten szabad akaratot adott akkor az meg engedheti-e magának az öngyilkosságot?

Az egyház miért jutott arra az elhatározásra hogy azt tiltani kell? Bűnhődésben miért sajnálta meg Sonya Roszkolnyikovot a tette miatt? És miért nem ítélte el?

A két írónak hasonló a gondolkozása attól függetlenül hogy nem ugyan abban az időben íródott, vannak közös motívumok. 

Azért értené meg egy elfogulatlan keresztény, sőt még ajánlaná is más ilyen keresztényeknek is, mivel látja novellának az igazi mondanivalóját és lényegét.

megosztás
A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

(részletek a könyvből)

 

A társadalmi életre vonatkozó gondolataim fő ellentmondása azzal kapcsolatos, hogy két elem ötvöződik bennem: arisztokratikusan értelmezem a személyt, a szabadságot és az alkotást, ám ugyanakkor szocialisztikus igényem, hogy igeneljem minden egyes ember, akár a legutolsó ember méltóságát és jogát az élethez.

 

Amikor az egyenlősítő zsarnokság megsérti azt, amit a személy méltóságaként értelmezek, amikor megsérti a szabadság és az alkotás iránt érzett szeretetemet, akkor lázadok e zsarnokság ellen, és hajlandó vagyok végletes formában kifejezni a magam lázadását. Amikor azonban a társadalmi egyenlőtlenség védelmezői szemérmetlenül a maguk előjogait óvják, amikor a kapitalizmus elnyomja a dolgozó tömegeket, és az embert tárggyá változtatja, akkor is lázadok. Mindkét esetben a fennálló világ alapjait tagadom.

 

Filozófiám belső indítékai eredendően a következők: a szabadság primátusa a lét felett, a szellemé a természet felett, a szubjektumé az objektum felett, a személyé az egyetemes-általános felett, az alkotásé az evolúció felett, a dualizmusé a monizmus felett, a szereteté a törvény felett. A személy magasabbrendűségének elismerése metafizikai egyenlőtlenséget jelent, megkülönböztetést, az elvegyülés visszautasítását, a minőség állítását szemben a mennyiség hatalmával.

 

A civilizáció igazságtalanságon alapul, a történelemben jelen van az eredendő bűn, az egész társadalom hazugságra és igazságtalanságra épül.

 

A mai világban igen nagy változás történt az igazság megítélésében. A kommunisták és a fasiszták egyaránt azt állítják, hogy kizárólag a kollektívumok ismerik az igazságot, és az csakis a kollektív harcban tárul fel. A személy nem ismerheti, és nem ragaszkodhat hozzá a kollektívum ellenében.

 

Az utóbbi évtizedben végleg felszámoltam történelmi romantikám utolsó maradványait is. A vallás és a politika esztétizáló megközelítéséből, a történelmi nagyság és erő idealizálásából fakadt ez a történelmi romantika, és soha nem élt bennem mélyen, nem volt a sajátom. Az ember, az emberi személy értéke felette áll a hatalmas állam és nemzet, a virágzó civilizáció stb. történelmi értékeinek. Amiként nálunk Herzen és Konsztantyin Leontyev, ahogy Nyugaton Nietzsche és Léon Bloy, én is erősen érzem a nyárspolgárság birodalmának közeledtét, érzem nem csupán a kapitalista, de a szocialista civilizáció polgári jellegét is.

 

I. fejezet: A személy

 

Az emberben meglévő személy arról tanúskodik, hogy a világ önmagában nem elégséges: meghaladható, túlszárnyalható.

 

A személy nem a természet, nem tartozik alárendelt fokozatként az objektív, természeti hierarchiához. Ezért hamis, mint majd meglátjuk, a hierarchikus perszonalizmus. Nem a természete, hanem szelleme alapján lesz személy az ember. Természete alapján csak individuum, nem több. A személy mikrokozmosz, egész univerzum. Csak a személy foglalhat magában univerzális tartalmat, a személy lehet potenciális világegyetem individuális formában. Ez az egyetemes tartalom elérhetetlen a természeti vagy történeti világ minden más realitása számára, azok jellemzője mindig a részjelleg. A személy nem rész, és nem is lehet része valamely — mégoly óriási — egésznek, az egész világnak sem. A személy lényegi elve, a személy titka ez.

 

A megismerés nem irányulhat az emberre mint tárgyra, mint a világ tárgyainak egyikére, mint a világ egy részére. Az antropológiai tudományok, a biológia, a pszichológia, a szociológia törekednek ily módon megismerni az embert. Részlegesen megismerhető így az ember, de nem tárulhat fel az embernek mint személynek, mint a világ egzisztenciális középpontjának a titka. A személy csakis szubjektumként ismerhető meg, a létezés titkát magában rejtő, végtelen szubjektivitásban.

 

A személy semmi esetre sem kész adottság, hanem az ember feladványa, ideálja. A személy tökéletes egysége, teljessége jelenti az ember ideálját. A személy önmagát építi.

 

Az ember személyében sok minden az emberi nem sajátja, sok minden történelmi, társadalmi jellegű, hagyományszerű, az osztályból, a családból fakad, sok mindent kap örökül és utánoz, sok benne az „általános”. Ám mindez éppen a nem „személyeset” jelenti a személyben. A „személyes” eredeti, az elsődleges forrással áll kapcsolatban, valóságos. A személynek eredeti, sajátos, teremtő aktusokat kell végrehajtania, csakis ettől lesz személy, ez adja egyedüli értékét. A személynek kivételnek kell lennie, semmilyen törvény nem alkalmazható rá. Minden, ami nembeli és örökletes, csupán alapanyag a személy teremtő aktivitása számára. Ami terhet a természet, a társadalom, a történelem és a civilizációs követelmények ránk róttak, olyan nehézségként áll előttünk, amely ellenállásunkat követeli és azt, hogy teremtő módon lényegítsük át személyessé, csakis személyessé. A csoportok, rendek, szakmák szerint kialakuló embertípusok lehetnek ragyogó individualitások, de ragyogó személyek nem. A személy az emberben a társadalmi csoport determinációja feletti győzelmet jelenti. A személy nem szubsztancia, hanem aktus, teremtő aktus.

 

A személyiség aktivitás, ellenállás, győzelem a világ terhe felett, a szabadság diadalma a világ rabsága felett. A félelem az erőfeszítéstől a személy megvalósulása ellen hat. A személy erőfeszítést és harcot jelent, uralmat önmagunk és a világ felett, a rabság legyőzését, felszabadulást. A személy értelmes lény, de nem határozza meg az értelem, és nem határozható meg az értelem hordozójaként. Az értelem önmagában véve nem személyes, hanem univerzális, általános, személytelen.

 

A személy nem biológiai vagy pszichológiai, hanem etikai és szellemi kategória. Nem azonosítható a lélekkel. A személy ösztönös-tudattalan alappal rendelkezik. Tudatalattijában az ember elmerül az elsődleges élet tomboló óceánjában, és csak részben vezérli őt a ráció. Feltétlenül megkülönböztetendő az emberben a mély és a felületi „én”. Az ember túl gyakran felületi „én”-jével fordul más emberek, a társadalom és a civilizáció felé, ez az „én” közléskapcsolatra (szoobscsenyije) képes, de közösségkapcsolatra (obscsenyije) nem.

 

Az ember gyakran szerepet játszik az életben, és nem is feltétlenül a saját szerepét.

 

Az objektiváció személytelenség, az ember kivetettsége a determinált világba. A személy létezése feltételezi a szabadságot. A szabadság titka a személy titka. És ez a szabadság nem az iskolás értelemben vett akaratszabadság, nem a választás szabadsága, amely racionalizációt feltételez. Az ember méltósága jelenti az emberben a személyt. Csakis a személy rendelkezik emberi méltósággal, amely nem más, mint felszabadulás a rabság alól, felszabadulás még a vallási életnek, az ember és Isten közötti kapcsolatnak a szolgai felfogása alól is. Pontosan Isten a garancia a személy szabadságára, arra, hogy a személy nem kerül a természet és a társadalom hatalmának, a császár birodalmának, a tárgyiság világának rabságába. Ez a szellem birodalmában, nem pedig a tárgyi világ birodalmában történik. A tárgyi világ egyetlen kategóriája sem vonatkoztatható a belső, egzisztenciális viszonyokra. A tárgyi világban semmi sem alkot valódi egzisztenciális középpontot.

 

A személyiségért folytatott harc, a személy állítása fájdalmas. A személy önmegvalósítása ellenállást feltételez, azt követeli, hogy harcoljunk a világ rabságba döntő hatalma ellen, és ne alkalmazkodjunk a világhoz. Ha az ember lemond a személyiségéről, és hajlandó feloldódni a környező világban, fájdalma csökkenhet, így könnyen kapható rá az ember. A rabság elfogadása csökkenti a fájdalmat, a rabság elvetése pedig növeli. A fájdalom az emberi világban a személy születését jelenti, azt, hogy megkezdi harcát a saját képéért. A szabadság szenvedést szül. A szenvedés csökkenthető, ha lemondunk a szabadságról.

 

A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

 

A görög filozófia nem rendelkezett a személy valamelyest is tiszta eszméjével. A személy problémájával foglalkozó gondolkodás egész története számára óriási jelentőségű volt a Szentháromság hiposztázisairól szóló tanítás. Azt is mondhatnánk, hogy az a tudat, hogy Isten személy, megelőzte az emberben személyiséget látó tudatot.

 

Hogy megértsük, mi a személy, igen fontos meghatároznunk a különbséget a személy és az individuum között. Az individuum természeti, biológiai, társadalmi lény. Atom, tovább nem osztható. Egyaránt jellemezhető úgy, mint az egésznek egy alárendelt része és mint egoisztikusan önmagát tételező rész. Ezért az individuum szóból származó individualizmus korántsem jelent függetlenséget az egésztől, a kozmikus, a biológiai és a társadalmi folyamattól, hanem csupán az alárendelt rész elszigetelődését jelenti, továbbá erőtlen lázadását az egésszel szemben. Az individuum szoros kapcsolatban áll az anyagi világgal, az emberi nemre jellemző folyamatok hozzák létre.

 

A személy nem természeti, hanem szellemi kategória. Nem oszthatatlan, nem atom valamely kozmikus, nembeli vagy társadalmi egészhez képest. A személy az ember szabadsága és függetlensége a természettől, a társadalomtól, az államtól, de nem feltételez egoisztikus öntételezést, sőt, éppen ellenkezőleg. amely anyagul szolgál a szellem munkája számára. Ugyanakkor a személy univerzum, univerzális tartalommal telítődik. Nem a nembeli kozmikus folyamat szülötte, nem apától és anyától születik, hanem Istentől származik, egy másik világból érkezik; arról tanúskodik, hogy az ember két világ metszéspontja - a szellem és a természet, a szabadság és a szükségszerűség, a függetlenség és a függőség harca zajlik benne.

 

Charles Péguy szerint az individuum nem más, mint a minden emberben ott ülő polgár, akinek legyőzésére az ember hivatott. Az individuum-ember az elszigeteltséget éli meg, egocentrikusán magába mélyed, és arra hivatott, hogy gyötrelmes harcot folytasson az életért, védekezzen a rá leselkedő veszélyek ellen. Konformizmus, alkalmazkodás árán lábal ki szorult helyzetekből. A személy-ember, ugyanaz az ember, legyőzi a maga egocentrikus bezártságát, az univerzumot tárja fel önmagában, ugyanakkor ragaszkodik a környező világtól való függetlenségéhez, méltóságához.

 

Az ember-személy nem szolgálhat eszközül az Isten-Személy számára. Lealacsonyítja az embert is, lealacsonyítja Istent is az olyan teológiai doktrína, amely szerint Isten önnön dicsőítésére teremtette volna az embert.

 

A személy nem emelkedhet föl, nem realizálhatja magát, nem valósíthatja meg életének teljességét, ha nincsenek személyfölötti értékek, ha nincs Isten, nincs az életnek isteni magassága. Az, hogy az emberi személy a legmagasabb rendű, a végső, hogy Isten nincs, maga az ember az isten - lapos, lidérces gondolat, az embert nem emeli fel, ellenkezőleg, lealacsonyítja. Ha a személyfölötti értékek az ember személyét eszközzé változtatják, ez azt jelenti, hogy bálványimádó lett az ember.

 

A valódi perszonalizmus nem ismerhet el személynek valamely egészt, valamely kollektív egységet, amelyben nincs egzisztenciális középpont, nincs az öröm és a szenvedés érzékelésének képessége, amelynek nincsen személyes sorsa. A személyen kívül nincs a világon olyan abszolút egység és teljesség, amelynek alárendelődne a személy, a személyen kívül minden részleges, maga a világ is az. Minden, ami objektivált, ami tárgyi, csak részleges lehet.

 

A kozmosz, az emberiség, a nemzet stb. az ember személyén mint individualizált univerzumon vagy mikrokozmoszon belül találhatók, és amennyiben a külső realitásokba, objektumokba vettetnek, annak oka az, hogy az ember bukott lény, alárendelte magát a személytelen realitásnak, az exteriorizációnak, az elidegenedésnek.

 

A kollektív személyek, a személyfölötti személyek az ember személyéhez képest csupán illúziók, a külsőbe vetés és az objektiváció termékei. Nincsenek objektív személyek, csak szubjektív személyek vannak. Bizonyos értelemben egy kutya és egy macska inkább személy, inkább elnyeri az örök életet, mint a nemzet, a társadalom, az állam, a világegész.

 

Az értékek perszonalista átértékelése szerint erkölcstelen minden, amit nem a konkrét emberhez és annak létezéséhez fűződő viszony, hanem kizárólag az „általánoshoz”, a társadalomhoz, a nemzethez, az államhoz, az elvont eszméhez, az elvont jóhoz, a morális és logikai törvényhez fűződő viszony határoz meg. Az „általános” törvényéből kihullott emberek a valóban erkölcsös emberek, az erkölcstelenek azok, akik alávetik magukat az „általános” törvényének, akiket determinál a társadalmi köznapiság.

 

A humanizmus dialektikus mozzanatot jelent az emberi személy feltárásában. A humanizmus tévedése korántsem az, amit az orosz vallásfilozófiában gyakran hangoztattak, hogy tudniillik túlságosan is az embert állította és az emberistenség útjára ösztökélt, hanem az, hogy nem elegendő módon, nem teljes mértékben állította az embert, nem garantálhatta az ember függetlenségét a világtól, és annak veszélyét hordozta magában, hogy az ember a társadalom és a természet fogságába kerül. Az emberi személy képe nemcsak az ember, de Isten képe is. Itt rejlik az ember minden talánya és titka. Az istenemberség titka ez -racionálisan kifejezhetetlen paradoxon. A személy csak akkor emberi személy, ha istenemberi személy. Az emberi személy szabadsága és függetlensége a tárgyi világtól nem más, mint az ő istenembersége.

 

Az embernek két természete van, két világ keresztezi egymást benne. A kép, amelyet magában hordoz, egyaránt emberi és isteni, és annak mértékében emberi kép, ahogyan megvalósítja Isten képét. Az embernek ez az igazsága nem találkozik teljesen a dogmatikai formulákkal, túlmutat rajtuk. Egzisztenciális szellemi tapasztalatból származik, és e tapasztalat fogalmakban nem fejezhető ki, csak szimbólumokban. Az, hogy az ember Isten képét hordozza magában és ezáltal lesz emberré - szimbólum, nem lehet rá fogalmat kimunkálni, az isten-emberség ellentmondást jelent a gondolkodás számára, mely vagy a monizmus, vagy a dualizmus felé hajlik. (...) Isten képe szimbolikus kifejezés, és ha fogalommá alakul át, leküzdhetetlen akadályokba ütközik.

 

A személy kommunitárius, csak az személy, aki másokkal közösségkapcsolatban áll, közös velük. (...) Az emberre rabság leselkedik, amikor az önmegvalósítás útjain halad. Erőszakos szocializációnak van kitéve, holott az emberi személynek szabad közösségben, szabadságon és szereteten alapuló kommunitárius viszonyban kell élnie. És az objekti,váció útjain az emberre leselkedő legnagyobb veszély az automatizmus veszélye. Minden, ami mechanikus, ami automatikus az emberben, az nem személyes, az személytelen, ellentétes a személy képével. Isten képe összeütközik a mechanizmus, az automata képével. Vagy isten-emberség, vagy automata-emberség, gép-emberség.

 

A személy szorosan kapcsolódik a jellemhez.  (...) A jellem az, amikor úrrá leszünk önmagunk felett, megszabadulunk önmagunk rabságából, és ezáltal felszabadulhatunk a környező világ rabsága alól is. A jellem mindenekelőtt a környezettel kapcsolatban nyilvánul meg. A temperamentum természeti adottság, a jellemet viszont ki kell vívni, meg kell érte küzdeni, a jellem feltételezi a szabadságot. A személy jelleme, amely mindig a függetlenséget jelenti, nem más, mint a személy koncentráltsága és a szabadságnak a személyre jellemzően elnyert formája.

 

A szabadságot nem az ember jogaként kell deklarálni, hanem kötelezettségeként, az ember kötelességeként, hogy személy legyen, hogy bizonyítsa a személy jellemének erejét.

 

Az önmagára ébredt személy a belső hangra hallgat, és csakis neki engedelmeskedik, külső hangok előtt nem hajlik meg. A legnagyobbak mindig kizárólag a belső hangra hallgattak, megtagadták a konformizmust a világgal szemben.

 

Az emberi gondolkodás és az emberi képzelet hajlamos a hiposztazálásra, az erők és a minőségek megszemélyesítésére. Ezzel függ össze a népek életében tapasztalható mítoszteremtő folyamat. A mítoszteremtő megszemélyesítés gyakran hamis, illuzórikus, és az ember rabságát rögzíti. Az egyedül igazi hiposztazálás magának az emberi lénynek a hiposztazálása, személyként való felfogása. Az ember felruházása a személy értékeivel az emberről szóló igazi, reális mítosz. Képzelőerőt is igényel ez a mítosz, amely szerint az ember nem rész, nem partikuláris, hiszen ő az Egy képe és az univerzum. (...) Isten megismerése megszemélyesítést jelent - Isten személyként való felfogását, és ehhez képzelőerőre van szükség. (...) Isten nem elvont eszme, nem elvont lét, amelyet az elvont gondolkodás kategóriái dolgoztak ki — Isten lény, személy. Az ateizmus Isten ellen lényegében mint elvont lét, elvont eszme, elvont lényeg ellen irányult, és megvolt a maga igazsága.

 

A XIX. században olyan emberek vetették fel igen élesen a személy problémáját, mint Dosztojevszkij, Kierke-gaard, Nietzsche, Ibsen, akik fellázadtak az „általános” hatalma, a racionális filozófia túlereje ellen.

 

Nincs személy transzcendens nélkül. A személy szembetalálja magát a transzcendenssel, és önmaga megvalósításakor transzcendál. Éppen rá mélységesen jellemző a szorongás és a sóvárgás. Az ember úgy érzi, feneketlen mélység tátong alatta, és különösen éles ez az érzés az emberben mint személyben, aki már elszakadt az ősi kollektivitástól. (...) A szorongást nem az empirikus veszély kelti, hanem a lét és a nemlét titka, a transzcendens szakadék, az ismeretlen. A halál nemcsak félelmet kelt a még az empirikus, mindennapi világban lejátszódó esemény láttán, de szorongást is ébreszt a transzcendens előtt.

 

Természetesen mindennek, ami halandó, meg kell halnia. Ám a személy halhatatlan, egyedül a személy halhatatlan, az örökkévalóság számára teremtetett. A halál a személy sorsában a legnagyobb paradoxon. A személy nem változtatható dologgá, az ember dologgá változása, amit halálnak nevezünk, nem terjeszthető ki a személyre. A halál a szakítás élményét jelenti a személy sorsában: megszakadnak közléskapcsolatai a világgal. A halállal nem a személy belső létezése szakad meg, hanem a személy számára nem létezik többé a világ, a másik, akihez útja során mindig kilépett önmagából. Mindegy, hogy én tűnök-e el a világ számára, vagy a világ az én számomra. (...) Amikor Krisztussal kapcsolom össze az ember halhatatlanságát, korántsem akarom azt állítani, hogy kizárólag azok számára van halhatatlanság, akik tudatosan hisznek Krisztusban. Mélyebb a probléma. Krisztus azok számára is létezik, akik nem hisznek benne.

 

Senki sem lehet a gonosz megtestesülése és megszemélyesítése, mindig csak részleges benne a gonosz. Ezért nem hozhatunk végleges ítéletet senkiről. Ez a büntetés elvének is korlátot szab. Az ember elkövethet bűnt, de az ember mint a teljességet jelentő személy nem lehet bűnöző, nem szabad vele a bűn megtestesüléseként bánni, személy marad, Isten képe lakozik benne.

 

Az emberben lakozó személy nem szocializálható. Az ember szocializációja csak részleges, nem érinti a személy mélységét, lelki ismeretét, az élet forrásához fűződő viszonyát. Amennyiben a szocializáció a lét mélységébe, a szellemi életbe hatol, akkor győzedelmeskedik a das Man [akárki], a társadalmi köznapiság, az átlagos-közös zsarnoksága a személyes-individuális felett. Ezért a társadalom szervezetének a személy princípiumát kell vallania, így nem engedi meg az ember belső életének szocializálását. A személyt nem lehet úgy tekinteni, mint aki a „közjó” szolgálatának jegyében áll. A közjó számos zsarnokságot és rabságot leplezett. Aki a közjót szolgálja - azaz önálló léttel nem rendelkező dolgot -, csupán erőtlenül, redukáltan, elvontan szolgálja felebarátja, minden konkrét lény javát. Ez csupán annyit jelent, hogy az objektivált világban az ember matematikai számként szerepel.

megosztás
Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit...

Az ősvalami és az én


A Homo sapiens eddigi létezésének 97%-át szó szerint „közösségi lény”-ként töltötte: időszámításunk kezdete előtt ugyanis még nem volt éles határ „én” és „mi” között. A mai értelemben vett egyedi lélek mindössze kétezer éves találmány: a keresztény legenda szerint Jézus hozta le az égből pünkösdkor, és adta oda az embereknek, hogy végre saját maguk viseljék a felelősséget a dolgaikért. Gyakorlatilag azóta van önálló személyiségünk.

Az emberi lélek összetettségét, bonyolultságát sokáig csak a művészet volt képes megmutatni. Mind a középkori teológia, mind a humanista tudomány rosszul közelített: az előbbi szembeállította a testet és a lelket, az utóbbi pedig a lélek helyett inkább a tudatra koncentrált. Közös vonásuk, hogy azt hitték, mindent tudnak az emberről. Először a romantika mondta ki nyíltan, hogy a lélek mély titkaihoz kizárólag a művészet fér hozzá. Innét már nem kellett sokat várni, hogy a tudomány is bemerészkedjen ezekre a sötét, ismeretlen területekre.

1923-ban „Az ősvalami és az én” címmel jelent meg Sigmund Freud nagy hatású könyve. A német orvos megmagyarázhatatlannak tűnő lelki jelenségeket kutatott, épp olyanokat, amelyek Kosztolányi Dezső novelláiban is megjelennek: Miért képtelen fogalmazást írni az apjáról egy kitűnő tanuló? Miért zokog egy kissrác, miután az apja a becenevén szólítja? Freud szerint ilyen (látszólag) jelentéktelen kérdésekkel kerülhetünk közelebb a lélek mélységeihez. A legfontosabb folyamatok ugyanis nem a tudatban zajlanak, hanem alatta, az „ősvalami”-ben.


Freud ábrája jól szemlélteti az összefüggéseket. Az „ősvalami”-vel kezdődik minden, ott gyűlik össze az ember lelki energiája. Az „ősvalami” csupa vágy és szenvedély. Hihetetlen erő van benne, ugyanakkor teljesen formátlan, így nem képes kapcsolatba lépni a külvilággal. Ha tudatosan akar létezni, meg kell formálnia az „én”-t.  Freud szerint az ember lelki egészsége attól függ, mennyire rendezett ennek az „énnek” és az „ősvalaminek” a viszonya. Pszichoanalitikus kezelései a felnőttek lelki problémáinak forrását is mindig a gyermekkorban, a szülő-gyermek kapcsolatban keresték.

Az apa mint isten


A lelki fejlődés korai szakaszában lezajló folyamat kísértetiesen hasonlít az ősi teremtéstörténetekhez. A mítoszok szerint az idők kezdetén az ősök a káoszból kozmoszt teremtettek. Később a törzsek ezeket az ősöket tisztelték istenként (ős + ten = isten). Freud szerint hasonló „isteni beavatkozás” nyomán lesz az „ősvalamiből” (káosz) „én” (kozmosz). A gyermekkor világteremtő istene nem más, mint az apa. Az „én” az apát „lemásolva” formálódik - ezt Kosztolányi Fürdés című novellájában Jancsi fürdőnadrágja jelképezi, amely színre és formára is azonos az apjáéval - csak éppen kisebb. Freud szerint a gyermek az apát mint ideált (tökéletes képet) „veszi fel” magába, és folyamatosan ehhez mint „felettes énhez” méri magát. Később ezt az ideált örökíti tovább az iskola (s benne a tanár mint az apa képviselője), a vallás (benne a „tisztelendő atya”) illetve ezerféle tekintélyelvű társadalmi intézmény (például a „hivatal” A kulcs című novellában).


A „felettes én” és az „ősvalami” állandó harcban állnak, hiszen az egyik a külső szabályokat, másik a belső vágyakat képviseli. Ezek összeütközése okozza a gyermeki lét legmélyebb konfliktusait. Kosztolányi nagyszerű érzékkel választja ki az igazán drámai mozzanatokat: a tizenkét éves Palinak dicsőítő fogalmazást kell írnia nemtörődöm apjáról (Házi dolgozat), a tíz éves Pisti először látja meg imádott apját mint szolgalelkű alkalmazottat (A kulcs).

Pali gyötrődése sokat elárul a tudatalatti működéséről. A tanára előre lediktálta a házi dolgozat vázlatát, amelynek utolsó pontja: „Mivel tartozunk az édesapánknak?” Ezzel gyakorlatilag arra programozta be Pali felettes énjét, hogy kizárólag pozitív képet adjon az apáról. Arról az apáról, aki este tizenegykor még a társalgóban szivarozik a barátaival, és eszébe sem jut benézni fia szobájába. Pali órák óta ül a papír felett, és egy sort sem írt még - azonban (bizonyos értelemben) már készen van a dolgozat. A piszkozat ugyanis tele van az „ősvalami” többé-kevésbé formátlan megnyilvánulásaival. A címet („Édesapám”) többször áthúzta, „mintegy megsemmisítette”, a lapot indulatának és gyötrődésének szimbólumaival (kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel) szórta tele. S mind közül legbeszédesebb az, hogy a lapra ejtett pacát valami négylábú állattá egészítette ki. Ugyanígy működik a pszichológusok egyik fontos eszköze, a Rorschach-teszt: az alanynak tintafoltokat mutatnak, s arra kérik, hogy mondja ki, mit lát bele a véletlenszerű alakzatokba. Sok mindent elárulnak az „ősvalamiről” ezek a képzettársítások. Kosztolányi elbeszélői tehetségének köszönhetően nem kell pszichológusnak lennünk, hogy megfejtsük, mit üzen Pali tudatalattija: „Apám egy állat.”

Látván a fiú belső vívódását, az elbeszélő felidézi magában saját gyermekkorát, különösen a családi ebédeket, amelyeken az apja taszító bizalmatlansággal szagolta meg a hitvese által elé tett húst. A fiú ilyenkor a szobájába szaladt és üvöltözött, hogy ne hallja „rémes gondolatait”. Freud megdöbbentette a tudományos világot, amikor kihangosította ezeket a rémes gondolatokat. Oidipusz-konfliktusnak nevezte azt a mély, belső késztetést, amelyben a fiúk az istenként tisztelt apa halálát kívánják. Nem véletlenül Oidipusz: a görög mitológia gyakori témája az apagyilkosság (Kronosz, Zeusz, Oidipusz és Haimón), ugyanis a pogány időkben az ember csak az istenektől való elfordulás árán válhatott önálló indivíduummá.

Pali azonban nem görög hős. Nem azzal válik felnőtté, hogy megöli az apját, hanem azzal, hogy megtanul szépeket hazudni róla. Ezzel azonban nem oldódik meg a lelki konfliktus, csak elrejtőzik. Freud „elfojtásnak” nevezi azt a jelenséget, amikor az ember a szőnyeg alá söpri a megoldatlan problémát. Az elfojtás azonban nagyon veszélyes, ugyanis a feszültség csak látszólag szűnik meg: felsokszorozódik a tudatalattiban, és egy váratlan pillanatban elemi erővel tör felszínre. Az ember ilyenkor akár iszonyatos dolgokra is képes: az apa játék közben vízbe öli a fiát (Fürdés), a szolgálólány leszúrja alvó gazdasszonyát (Édes Anna), a rendmániás férj fejbe lövi a feleségét, aki elmozdított egy karosszéket a helyéről (Rend).

A bálvány leomlik


Freud azt írja a felettes énről, hogy „az énhez való viszonya nem merül ki abban az intésben, hogy légy olyan, mint az apád, hanem magában foglalja a tilalmat is, hogy olyannak nem szabad lenned, mint az apád, vagy nem szabad mindazt tenned, amit ő tesz, vannak dolgok, amelyek csak az apát illetik.”

A kis Takács Pisti felettes énje számára az apja munkahelye „rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”, ahová neki sosem szabad belépnie, mert „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Ennél bővebb indoklást nem kap, a valódi okot gondosan rejtegetik előle a szülők. Az apja ugyanis kettős életet él: nagyon különböző státusban van szülőként és alkalmazottként. Az előbbi délceg, szigorú apa-figura, igazi ideál - az utóbbi viszont egy jelentéktelen, megtört, megfélemlített szolga.

A novellának már a címe is szimbolikus: Pisti nem csak a kamrának, hanem a felnőttségnek a kulcsát is megszerzi a „rengeteg épületben”. Éppen úgy téved el a hivatalban, mint a beavatástörténetek hősei az erdőben, pusztában - vagy önmaguk lelkében. Összezavarva, pityeregve támolyog ki a kapun, miután a szeme előtt dőlt le a bálvány, omlott össze az apjáról kialakult kép. A mindig szigorú Takács szolga módon igazította véleményét a főnökhöz: iparkodó, szorgalmas gyermeknek mondta a fiát, és „Pistukám”-nak szólította - életében először.

A bosszúálló isten


A bálvánnyá kövült apa-figurákhoz vegyes érzelmekkel viszonyulnak a fiúk. Kosztolányi saját élményei jelennek meg az ilyen szélsőséges megfogalmazásokban:

„Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam...” (Házi dolgozat)
„Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.” (Fürdés)

Ha az imádat és gyűlölet extrém skáláján mozog az apa-fiú kapcsolat, akkor hogyan lehet egyáltalán megőrülés nélkül átvészelni a gyerekkort? Elsősorban: az anya szeretetében és lelki biztonságában. A Fürdés című novellában jól látható, mennyit jelent a tizenegy éves fiú számára az anyai gondoskodás. Amikor Suhajda még a nyaraláson is az iskolai eredményekkel terrorizálta Jancsit, a fiú „védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott.” Az asszony erélyesen védte őt szóval és testtel is: „De tanul - szólt az anya, s a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta. - Te pedig megbocsátasz neki” - utasította a férjét. A partra induló hálás fiú még gyorsan odaszaladt az anyjához, „fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra.”

Azonban éppen ez lett a veszte. Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit, hogy azt érezhesse, van hatalma felette:

Suhajdában a jó érzéstől ingerkedő, játékos kedv ébredt.
- Gyáva vagy, barátom.
- Nem.
Máris megragadta a fiát, két karjába nyalábolta, s belevetette a vízbe. (...)
- Rossz? - kérdezte az apja.
- Nem.
- Akkor még egyszer.

A tragédiát nem a dobás okozta, hanem a célzás. Suhajda tudata dobott - de a tudatalattija célzott. Ezért repült Jancsi a cölöpök felé. Az „ősvalamiből” itt szakadt ki minden nyomorúság, megaláztatás, önvád, kisebbségi érzés, amely a jelentéktelen hivatalnok életét megkeserítette. 

Kosztolányi novellái művészi nyelven fogalmazzák meg és drámai felszültséggel telítik azokat a jelenségeket, amelyekkel Freud a lélekelemzés során foglalkozott. Kosztolányi ismerte és figyelemmel kísérte a hazai pszichoanalízis indulását. Az „ősvalami” kifejezés is neki köszönhető, ő fordította így a német „es” névmást. Később azonban a tudományos szakirodalomban a (többek szerint pontatlan) „ösztön-én” kifejezés honosodott meg.

 

Források:

Bíró Judit, Csepeli György: Szülőgyilkosságok: történeti, kulturális társadalomlélektani elemzés – link

Freid, Sigmund: Az ősvalami és az én – link

Kelemen Péter: Utalások, célzások, ákombákomok (Szövegszintek és jelentésrétegek Kosztolányi Dezső Fürdés című elbeszélésében) - link

Kosztolányi Dezső: A kulcs – link

Kosztolányi Dezső: Édes Anna – link

Kosztolányi Dezső: Fürdés - link

Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat – link

Kosztolányi Dezső: Rend - link

Lengyel András: Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása – link

Lengyel András: Nietzsche, Freud, Kosztolányi - link

Pléh Csaba: A lélektan története – link

Schöpflin Aladár: Kosztolányi Dezső novellái – link

Vasy Géza: Kosztolányi Dezső: A kulcs - link

Whitebook, Joel: Kritikai elmélet és pszichoanalízis: Marx és Freud összekapcsolása – link

megosztás
A 11.A osztály diákjai szóbeli és írásbeli vizsgákon adnak számot korábbi tételekből. Az alábbi táblázatok segítenek a felkészülésben és az értékelésben. (A "vázlat" oszlop az elégséges szint, a "háttér" a közepes/jó, a "kérdések" pedig a jeles.)

A címekre kattintva letölthető a táblázat Word dokumentum formájában. (Nagyobb kép megjelenítéséhez használd a jobb klikk + "Kép megnyitása új lapon" lehetőséget.)

 

Petőfi Sándor: Az apostol

Források (kattints a linkre):

cikk: http://irodalom.net/cikk/45
a mű rövidített szövege:  http://irodalom.net/cikk/10

audio: https://www.dropbox.com/s/6nx2jecw8h1xucz/Pet%C5%91fi%20Az%20apostol%20hang.mp3?dl=0

Arany János: A walesi bárdok

Források (kattints a linkre):

cikk: http://irodalom.net/cikk/14

audio: https://www.dropbox.com/s/yy31co1jf3fxi5j/Arany%20A%20walesi%20b%C3%A1rdok.mp3?dl=0

megosztás
Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki ujra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!

Számunkra meglepőnek tűnhet a száz évvel ezelőtti ember háborúhoz való viszonya. Döbbenten nézzük a korabeli képeket, amelyeken lelkes hozzátartozók búcsúzkodnak a frontra induló katonáktól. Egész Európa meg volt győződve arról, hogy a "nagy háború" majd rendet tesz a világban.

Ebben a közhangulatban súlyos hazafiatlanságnak számított, ha valaki (pláne, ha egy olyan ismert személyiség, mint Babits) nyíltan felszólalt a háború ellen. A Fortissimo című vers miatt számos támadás érte a költőt, nem csak a hazafiak, de az egyház részéről is.

A vers címe zenei kifejezés, jelentése "leghangosabban". Ami a kottában a zenekarnak szól, az a vers címében a megszólítottaknak, a háború igazi veszteseinek.

megosztás
"Ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását..." (Dosztojevszkij)

 

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

(…)

MEFISZTÓ
Ó, földöntúli gyönyörűség!
Heverni harmatos hegy éji hűsén,
eget-földet vonaglón átölelni,
magadban kéjesen megistenülni,
a föld öléig ős vággyal hatolni,
a Hat Nap művivel egy testbe forrni,
s nagy bőszen, nem tudom, mi kéjt szerezni,
majd örömittasan a mindenségbe veszni,
hogy elfeledd a földi port,
s végül a nagy szent intuiciót
(bizonyos mozdulattal)
- nem mondhatom, mint - befejezni.

 

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (részlet)

 

- Nem mindennap keres, igaz?

Szonya most még kínosabb zavarba esett, mint az előbb, megint arcába szökött a vér.

- Nem - nyögte keserves erőlködéssel.

- Polenyka, persze, ugyanerre az útra kerül - csattant fel a másik.

- Nem, nem, az nem lehet! Nem lehet! - jajdult fel kétségbeesetten a lány, mint akit késsel megsebeztek.

- Az Isten... az Isten nem enged ilyen szörnyűséget!

- Éppen eleget megenged.

- Nem, nem, őt megvédi! Isten megvédi! - hajtogatta Szonya félig önkívületben.

- És ha az az Isten nincs is? - mondta Raszkolnyikov valami gonosz kárörömmel, és elnevette magát, úgy nézett rá.

Szonya arca iszonyúan eltorzult, görcsös rángás futott át rajta, valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán, kimondhatatlan szemrehányással nézett a fiatalemberre, keservesen felzokogott, és két kezébe temette az arcát.

- Azt mondja, Katyerina Ivanovnának elborult az elméje, de hiszen a magáé se ép - folytatta a látogató egy percnyi hallgatás után.

Eltelt vagy öt perc. Fel-alá járkált a szobában, szótlanul, és nem pillantott a lányra. De aztán odament hozzá, szeme villogott. Megfogta a két vállát, és egyenesen a könnyes arcába nézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete, szája erősen remegett... Hirtelen mélyen lehajolt, leborult előtte, és megcsókolta a lábát. Szonya rémülten hátrahőkölt, mintha egy tébolyodott érintette volna. Raszkolnyikov valóban úgy nézett rá, mint az őrült.

- Mi az, mit csinál? Énelőttem! - mormogta elfehéredve, szíve elszorult és sajgott, sajgott.

De Raszkolnyikov rögtön felállt.

- Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le - mondta szinte vadul, és az ablakhoz ment. - Ide hallgass - folytatta egy perccel később, visszamenve hozzá -, most az előbb mondtam egy mocskosszájúnak, hogy a kisujjaddal sem ér fel... és hogy a testvéremet megtiszteltem, amikor ma melléd ültettem...

- Jaj, hogy mondhatta ezt! Előtte mondta? - kiáltott fel ijedten Szonya. - Tisztesség mellettem ülni! Hisz én... becstelen vagyok! És nagy, igen nagy bűnös! Ó, hogy mondhatott ilyet!

- Nem a becstelenségedért és a bűneidért mondtam, hanem a sok szenvedésedért. Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz - folytatta majdnem rajongással Raszkolnyikov -, kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz? Azt mondd meg végre - követelte majdnem őrjöngve -, hogy fér össze benned ez a gyalázat, aljasság egészen ellentétes, szent érzésekkel?! Hisz akkor már jobb, ezerszer jobb és okosabb lett volna a vízbe ugrani és végezni, egy csapásra!

- És velük mi lesz? - kérdezte Szonya halkan, fájdalmasan, de csodálkozni nem csodálkozott.

Raszkolnyikov megütközve nézett rá.

- Sokat imádkozol Istenhez, Szonya?

(…)

Mellette állt, és várta, hogy feleljen. Szonya hallgatott.

- Hová lennék Isten nélkül? - suttogta aztán energikusan, szapora szóval. Rávillantotta a szemét, keményen megszorította a kezét.

„Persze hogy úgy van!” - gondolta ő magában.

- És mit ad neked ezért az Isten? - tapogatózott tovább.

Szonya sokáig nem szólt, mintha nem tudna megszólalni. Gyenge kis melle csak úgy hullámzott.

- Hallgasson! Ne faggasson! Nem méltó rá! - kiáltott fel, és szigorúan, haragosan nézett rá.

„Igen, igen, úgy van!” - hajtogatta Raszkolnyikov magában konokul.

- Mindent megad! - suttogta Szonya hevesen, és lesütötte a szemét.

„Hát ez a válasz! Itt a magyarázat!” - döntötte el magában a fiatalember, és mohó kíváncsisággal vizsgálta.

Egészen új és különös, majdnem fájó érzéssel fürkészte a sápadt, sovány, szabálytalan arcocskát, a szelíd kék szemet, amely úgy tud szikrázni, olyan erős tűzzel, a törékeny testét, amely még most is haragtól, méltatlankodástól remeg, és mennél tovább nézte, annál különösebbnek, szinte hihetetlennek tetszett előtte. „Téboly! Vallási téboly!” - állapította meg.

Egy könyv feküdt a komódon, valahányszor elment mellette, oda vagy vissza, mindig látta.

Most felvette, belenézett. Az Újszövetség volt, orosz nyelven. Régi, sokat forgatott, bőrkötésű könyv.

- Ezt hol szerezted? - kérdezte hangosan, a szoba túlsó végéből. Szonya még mindig ott állt egy helyben, az asztaltól vagy három lépésre.

- Kaptam valakitől - felelte végre, de valahogy kelletlenül, és rá se pillantott.

- Kitől?

- Lizaveta hozta, kértem.

„Lizaveta! De különös!” - gondolta Raszkolnyikov, és percről percre furcsábbnak, csodálatosabbnak tetszett előtte az egész lány. A gyertyához vitte a könyvet, és lapozgatni kezdte.

- Lázár feltámasztása hol van? - kérdezte hirtelen.

Szonya makacsul lesütötte a szemét, nem felelt. Félig elfordult az asztaltól.

- Lázár feltámasztása hol van? Keresd meg nekem, Szonya.

A lány ránézett a szeme sarkából.

- Ne ott keresse... a negyedik Evangéliumban van - súgta szigorú hangon, de nem mozdult.

- Keresd meg, és olvasd fel nekem - mondta Raszkolnyikov, és leült, az asztalra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, és tekintetét elfordítva, komoran várta a felolvasást.

„Három hét múlva, isten tudja, hol lesztek, talán én is veletek leszek, ha ugyan még rosszabb helyre nem kerülök addigra” - mormogta magában.

Szonya most odament az asztalhoz, még tétovázott, bizalmatlanul fogadta Raszkolnyikov furcsa kérését, de azért elvette tőle a könyvet.

- Miért? Sohase olvasta? - kérdezte, és gyanakvó szemmel nézett rá. Hangja mind szigorúbb

lett.

- Az régen volt... iskolás koromban. Olvasd!

- A templomban se hallotta?

- Én... nem járok... Te igen?

- N-nem - suttogta a lány.

Raszkolnyikov gúnyosan elmosolyodott.

- Értem... Szóval, holnap az apád temetésére se jössz el?

- Elmegyek... A múlt héten is voltam... gyászmisét mondattam.

- Kiért?

- Lizavetáért. Baltával agyonütötték.

Raszkolnyikov idegei pattanásig feszültek erre a szóra, szédülés környékezte.

- Barátkoztál Lizavetával?

- Igen... Tiszta szívű volt... eljött hozzám... nagy néha... Tilos volt neki. Együtt olvastunk... beszélgettünk. Ő meglátja az Istent.

Furcsa volt bibliai szavakat hallani a szájából. No meg az is: titkon találkoztak Lizavetával, és mind a kettő - vallási őrült!

„Vigyázz! Meg te is az leszel! Ragadós!” - gondolta, és követelőzve, ingerülten kiáltott rá:

- Olvass!

Szonya még mindig tétovázott. Szíve vadul vert. Miért, miért nem, de félt ettől a felolvasástól. A látogató pedig szinte kínos részvéttel nézte a „szerencsétlen őrültet”.

- Minek az magának? Úgyse hisz, igaz? - suttogta, és elfulladt a hangja.

- Olvasd! Akarom! - követelőzött Raszkolnyikov. - Lizavetának is olvastad!

A lány végre fellapozta a könyvet, megkereste a helyet. Keze remegett, hangja elakadt. Kétszer is nekifogott, de az első szót se tudta kimondani.

- „Vala pedig egy beteg, Lázár, Bethániából...” - idáig jutott végre nagy erőlködéssel, de a harmadik szónál hirtelen elcsuklott és megszakadt a hangja, mint a túlfeszített húr. Lélegzete kifogyott, melle elszorult.

Raszkolnyikov sejtette, miért szánja rá magát oly nehezen, de mennél inkább megértette ezt, annál kíméletlenebbül, ingerültebben követelte az olvasást. Nagyon is megértette, hogy nehezére esik kiszolgáltatni, felfedni ezt a legbelső sajátját. Tudta, hogy ezekben az érzéseiben van a titka már réges-régen, talán már serdülőkora óta, amikor még otthon élt, boldogtalan apja és a bánattól megzavarodott nevelőanyja mellett, éhes gyerekek, szitkok és keserű szemrehányások között. De most azt is megértette, bizonyosan tudta, hogy ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását, hogy ő hallja, és éppen most hallja - „lesz, ami lesz!” Kiolvasta a szeméből, megérezte lázas felindultságából... Látta, hogy erőt vesz magán, leküzdi torkában a görcsöt, amely a vers elején még elnémította, és tovább olvassa János evangéliumának tizenegyedik fejezetét. Eljutott a 19. versig:

- „És a zsidók közül sokan mentek vala Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket az ő testvérük felől. Mártha azért, amint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne Mária pedig otthon ül vala. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.”

Itt újra megállt. Szégyellte magát, mert érezte, hogy megint remeg, és mindjárt elakad a hangja...

- „Monda neki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki...”

És Szonya, noha fájt neki minden lélegzetvétel, mégis tisztán, szilárd hangon mondta tovább, mintha gyülekezetben hirdetné:

- „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala.”

Már-már megállt, Raszkolnyikovra akart nézni, de leküzdötte ezt a kívánságát, és tovább olvasott. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, és hallgatta, két könyökével az asztalon, tekintetét elfordítva.

Következett a 32. vers:

- „Mária azért, amint odaére, ahol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír, és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében, és igen megrendüle. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus. Mondának azért a zsidók: ímé, mennyire szerette őt! Némelyek pedig mondának közülök: Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?”

Raszkolnyikov most a lány felé fordult, és izgatottan figyelte: igen, úgy van! Egész testében remeg; valóban lázas. Gondolta is, hogy így lesz.

Szonya közeledett a felséges, a megmérhetetlen csoda szavaihoz, és ünnepi elragadtatásba esett. Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömöt zengett, ez adta erejét. A sorok összekuszálódtak előtte, mert szeme elhomályosult, de kívülről tudta a verseket. Az utolsó szavaknál: „Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta...” – mélyebben csengett a hangja, tűzzel, szenvedéllyel éreztette a kétkedést, a hitetlen, vak zsidók oktalan szemrehányását, akik most mindjárt, egy pillanat múlva, mint a villámsújtottak terülnek el a földön, és sírnak, hisznek... „És ő is, igen, ő is ilyen vak és hitetlen, de most meghallja és hívő lesz, igen, igen! Most mindjárt, máris” - biztatta önmagát, és boldog várakozásban remegett. - „Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.”

Erélyesen megnyomta ezt a szót: negyednapos.

- „Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. És mikor ezeket mondá: fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! És kijöve a megholt...”

(A lány hangosan, ünnepélyesen olvasott, és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná):

- „...lábain és kezén kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni. Sokan hivének azért őbenne a zsidók közül, akik Máriához mentek vala, és látták, amiket cselekedett vala.”

Tovább nem olvasott, nem is tudott volna, becsukta a könyvet, és gyorsan felállt a székről.

- Idáig van a Lázár feltámasztása - suttogta gyorsan, keményen, és mozdulatlanul állt, félrefordulva, nem mert, meg valahogy restellt is most a látogatóra pillantani. Lázas remegése még nem szűnt meg. A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett. Így telt el öt perc, vagy talán több is.

- Valamit mondani akartam, azért jöttem - szólalt meg aztán hangosan és homlokát összevonva Raszkolnyikov. Felkelt, és odament hozzá. Tekintete most még ridegebb volt, és szilárd eltökéltséget tükrözött. Szonya némán ráemelte a szemét.

- Szakítottam ma a családommal, anyámmal, húgommal - mondta határozott hangon. – Nem megyek hozzájuk többet. Szakítottam velük.

- És miért? - kérdezte rémülten Szonya. A reggeli találkozás Raszkolnyikov anyjával és testvérhúgával igen nagy hatással volt rá, bár maga se tudta, hogy milyen hatással. A hírre, hogy szakított velük, valósággal elszörnyedt.

- Most hát senkim sincs kívüled, Szonya... Menjünk együtt... Eljöttem hozzád. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!

Szeme villogott. Most Szonya gondolta: „Mintha eszelős volna!”

- Hová mennénk? - kérdezte remegve, és önkéntelenül hátrább húzódott.

- Hát tudom én? Csak azt tudom, hogy egy utunk van, ez bizonyos... de csak ez. Egy a célunk!

Szonya nézte, nézte, és egy szavát se értette. Csak annyit fogott fel, hogy látogatója irtózatosan, mérhetetlenül boldogtalan.

- Nekik hiába beszélsz, nem értik - folytatta Raszkolnyikov -, de én megértettelek. Szükségem van rád, azért jöttem hozzád.

- Nem értem... - suttogta Szonya.

- Később majd megérted. Hát nem ugyanazt tetted te is? Te is áthágtad... át merted hágni... Magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét (hát nem mindegy az?). Élhettél volna szépen, nyugodtan, így meg a Széna téren végzed majd... És nem bírod ezt sokáig, ha magadra maradsz, megháborodol, mint én. Máris félig őrült vagy. Együtt kell hát mennünk, egy úton! Gyerünk!

- De miért? Miért mondja ezt? - Szonyát különös és igen heves izgalom fogta el.

- Hogy miért? Mivel így nem maradhat: azért! Gondolkodj végre komolyan és őszintén, nem elég siránkozni, jajgatni, mint a gyerek, hogy az Isten nem engedi! Mi lesz, ha csakugyan kórházba visznek holnap, mi? Az a féleszű, hektikás asszony nem sokáig húzza, mi lesz akkor a gyerekeivel? Polenyka talán elkerülheti a vesztét? Nem láttál még gyerekeket állni az utcasarkon, akiket koldulni küldött az anyjuk? Én utánajártam, megtudtam, hol, milyen körülmények között élnek ezek az anyák. Ott a gyerek nem marad gyerek. A hétéves már romlott és tolvaj. Pedig, ugye, a gyermekek Jézus képmásai: „Övék az Istennek országa.” Azt parancsolta, hogy szeressük és megbecsüljük őket, mert ők az eljövendő emberiség...

- De hát mit tehetünk, mit tehetünk? - jajgatott Szonya, hisztériásan tördelve kezét.

- Hogy mit? Szétzúzzuk, amit szét kell zúzni... egyszer s mindenkorra, ennyi az egész. És vállaljuk a szenvedést! Mi az? Nem érted? Majd később megérted... Szabadság és hatalom, igen, a fő a hatalom! A remegő teremtmények milliói, az egész hangyaboly! Igen, ez a cél! Vésd eszedbe! Ezt adom útravalóul neked. Lehet, hogy utoljára találkozunk. Ha nem jövök el holnap, úgyis megtudsz mindent, és akkor gondolj majd arra, amit most mondtam. Később, évek múltán, az életed során talán ráébredsz, mit jelentett. De ha eljövök holnap, akkor megmondom neked, ki ölte meg Lizavetát. Isten áldjon!

Szonya összerázkódott ijedtében, remegés fogta el.

- Hát tudja, hogy ki ölte meg? - kérdezte rémületében dermedten, és kimeredt szemmel bámult rá.

- Tudom, és meg is mondom... neked, csak neked! Téged választottalak. Nem a bocsánatodért jövök, egyszerűen csak megmondom. Már régen kiválasztottalak, már amikor apád beszélt rólad, és Lizaveta még élt, már akkor elhatároztam, hogy te leszel az, akinek megmondom. Isten áldjon. Kezet ne nyújts. Holnap!

megosztás
Sajnos, nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel. Ez az utolsó esélyed, utána már nem fordulhatsz vissza. Ha a kék pirulát választod, a játéknak vége. Felébredsz az ágyadban, hiszel, amit hinni akarsz. Ha a pirosat...

1. Isten halott

Egészen a múlt századig a nyugati világ szellemi energiáit a hit éltette. Krisztus előtt a természeti vallások, a középkorban a kereszténység, az újkorban pedig a humanizmus biztosította azt a megnyugtató érzést, hogy: van értelme az emberi létnek. A XX. századra a humanizmus is válságba jutott, s ezzel megszűnt minden igazodási pont. Az érzékeny látnok, Friedrich Nietzsche így összegezte a jelenséget: "Isten halott", ami nagyjából ennyit jelent: nincs többé közös világrend, nincs többé üdvözítő eszme. Persze az átlagember ezt még nem érezte, mert a század elején még élt és virult a két hamis bálvány: a polgári rend és a nemzeti eszme. A világháborúk hozták a megdöbbenést és kiábrándulást.

 

2. Válság

Nincs ember, akit ne rázna meg a lét értelmetlenségének felismerése. Van, akit nihilizmusba taszít, a "minden mindegy" állapotába (pl. Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma), amelynek vége gyakran öngyilkosság.

Van, aki fanatikusan kapaszkodik megváltónak hitt eszmékbe (vallási/politikai szekták a mormonoktól a neonácikig). Van, aki az anyagiakban (pénz, jólét) véli megtalálni a lét értelmét, s van, aki az anyagban (alkohol-, drog-, szexfüggőség).
De ezek mind hamis istenek.

Az egzisztencialista filozófia józan, vállalható megközelítést ad, amelynek legelső lépése az, hogy a válságot nem elkerülni kell, hanem megélni.

 

3. Belevetés

A Mátrix című filmben Morpheus kétféle kapszulát ajánl fel Neonak. A kék kapszula: visszatérés a "langyos mocsárba", a piros pedig a rettentő igazság leleplezése, a hazug szimulációból való kilépés lehetősége.

 

 

Az egzisztencialista gondolkodó vállalja a piros pirulát - még ha iszonyúan fáj is a felismerés, hogy nem az ember az univerzum közepe. A világot nem nekünk készítették, hanem egyszerűen csak bele vagyunk vetve egy számunkra teljesen idegen közegbe, amelyben rideg, kérlelhetetlen törvények uralkodnak.

 

4. Választás

Amikor az ember felismeri a belevetettségét, rögtön "megszűnik a világ magától értetődősége, megszűnnek a sémák, megszűnik a világ otthonossága. A világ belehullik a semmibe." (zanza tv) Ám épp ez adja meg annak a lehetőségét, hogy mostantól valóban jelen legyen a világban. Mégpedig azzal, hogy egzisztenciális középpontot választ. Nem valami külső (erőszakos vagy édesgető) hatásra cselekszik, hanem belső meggyőződése szerint.

"Az ember önmagát alkotja meg, előre rendelve nem létezik, morált választva alkotja meg önmagát." (Sartre)

A tisztességtudó utcalány című Sartre-drámában Lizzie McKay próbál morált választani: nem hajlandó egy ártatlan néger ellen tanúskodni.

 

LIZZIE: Meg akarom mondani az igazat.
FRED: Az igazat! Egy tízdolláros szajha akarja megmondani az igazat. Nincs igazság. Csak fehérek vannak és feketék. Tizenhétezer fehér, húszezer fekete. Itt nem vagyunk New Yorkban, itt nem szabad tréfálni. (...) Egy néger mindig elkövet valamit.
LIZZIE: Ezért még nem fogok egy ártatlan embert bemártani.

 

Alfred Ill, Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darab hőse számára az egzisztenciális középpont a negyvenöt évvel korábban elkövetett bűn lett:

 

ILL: Én már feladtam a harcot.
TANÁR: (csodálkozik) Esküszöm, a félelem elvette az eszét.
ILL: Beláttam, hogy nincs jogom védekezni.
TANÁR: Nincs joga? Ezzel az átkozott vénasszonnyal, ezzel a kiérdemesült szajhával, aki a szemünk láttára szemérmetlenül váltogatja a férjeit, ezzel a lélekkufárral, ezzel szemben?
ILL: Elvégre én indítottam el a lejtőn. Én vagyok a bűnös.
TANÁR: Bűnös?
ILL: Én tettem Klárát azzá, amivé lett. És a magam életét is én formáltam, így lettem, aki vagyok: nyomorúságos, ócska szatócs. Ugyan mit tehetnék én, kedves jó tanár úr? Játsszam az ártatlant?

megosztás
A 11.-es srácok a „brainstorming” nevet adták a sajátos próbaérettséginknek. Természetesen itt nem a vállalati szférában ismert asszociatív-bekiabálós ötletelésről van szó, hanem olyan közös gondolkodásról, amelyet elmélyült egyéni munka előz meg.

Első számú szabály: Ne olvasd el a feladatot!

 

A középszintű írásbeli érettségi gyökeresen más módszert és gondolkodásmódot vár el a diáktól, mint amit a túlzsúfolt kerettanterv előír a tanítási órákra. A szövegalkotási feladatnál a vizsgázó ijesztően egyedül van, mindenféle útmutatás vagy kontroll nélkül kell gondolatokat kipréselni magából. Még el sem olvasta a novellát, már a feladatban ilyen frázisok frusztrálják: „szembe megy az olvasói elvárással”, „tipikusnak nem tekinthető eljárás”, „elszemélytelenedett emberi kapcsolatok groteszk megjelenítése”. Több diák számolt be arról, hogy már az elején begörcsölt: annyira megijesztette a feladat, hogy végig sem olvasta a novellát. Ezt elkerülendő javaslom nekik azt, hogy ne a feladattal kezdjék. Előbb olvassák el figyelmesen a novellát, feltételezve azt, hogy a feladatsort összeállító bizottság nem akart kitolni velük, és egy értékes remekművet adott a kezükbe. Dolgozatunk magja ennek a novellának az értelmezése lesz - s ezt a konkrét feladat elolvasása nélkül is pontosan tudhatjuk.

 

Ha sűrítesz, akkor már értelmezel

 

Szakközépiskolában bizony előfordul, hogy némelyik diák nem 120 ponthoz teszi a lécet, hanem 38-hoz. Részéről a novella "értelmezése” nem több, mint hogy néhány apró változtatást leszámítva szó szerint újraírja a szöveget, és a végén megjegyzi, hogy neki „nagyon tetszett”. Az ilyen munkákra sajnos annyira kevés pont adható, hogy a diáknak utána erőn felül kell tejesítenie a szóbelin a kettesért. Figyelmeztetésem ellenére minden évben vannak, akik  a „CTRL+C/CTRL+V” trükkel próbálkoznak. Részben az ő megmentésük érdekében gyakoroljuk már 11. osztálytól a sűrítés módszerét. Felolvasok nekik egy novellát az óra elején, azután adok tíz percet, hogy a közben készített jegyzeteikből írjanak egy 6-8 mondatos cselekményismertetőt. Ebben akaratlanul is értelmezni kezdenek, hiszen csak így lehet hatékonyan összefoglalni a novellát.  

 

Öt jó kérdés: kész a dolgozat vázlata

 

A cselekményismertető után kérdések megfogalmazását kérem. Akár már a novella hallgatása közben, akár a sűrítéskor felvillanhatnak problémák, amelyek rögzítésével irányt adhatunk az értelmezésnek. Egyetlen gondolatot se szabad veszni hagyni. Érdemes mindent lejegyezni, mert nem lehet tudni, mikor kapcsolódik össze két látszólag távoli információ, vagy mikor ugrik be egy motívum jelentése.

 

Jöhet a feladat

 

Ha már van egy képünk arról, hogyan értelmeznénk a novellát, akkor olvassuk el a bizottság által megfogalmazott feladatot. Ebből további segítséget kaphatunk az értelmezéshez. Érdemes kijegyzetelni a főbb motívumokat, és összevetni az általunk megjelölt hangsúlyokkal. 2013-ban így hangzott a feladat:

 

„Olvassa el és értelmezze Márai Sándor elbeszélését! Értelmezésében fejtse ki, miként járul hozzá az elbeszélés szerkezete, az elbeszélői nézőpont a megjelenített alakok indítékainak, érzelmeinek megértéséhez! Térjen ki arra is, milyen érzelmi változásokat élnek meg a történet szereplői!”

 

Öt kulcsfogalmat emeltünk ki a feladatból, s ezzel gyakorlatilag megadtuk a dolgozat fejezetcímeit:

  • szerkezet
  • elbeszélői nézőpont
  • indítékok
  • érzelmek
  • érzelmi változások

 

 

2018. május 7. Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

 

A fentiek szellemében álltunk neki az írásbeli másnapján az „egy mű értelmezése” feladat megoldásának. Miközben felolvastam a szöveget, a diákok már jegyzeteltek a cselekményismertetőhöz, amelyet aztán 10-12 perc alatt írtak meg. A feladat ismerte nélkül fogalmaztak meg irányadó kérdéseket, majd a leírtak felolvasása és megbeszélése következett. Az alábbiakban ennek „jegyzőkönyve” olvasható. A cselekményismertetőkből név szerint emelem ki azokat a részleteket, amelyekből értelmezés indítható, illetve idézem a felvetett kérdések nyomán kialakult beszélgetéseket is. (Az adott diák kérdései és szó szerint átvett kifejezései mindig idézőjelben vannak.)

 

ELSŐ CSOPORT

 

Gácsi János szerint Guidobaldo rossz ember volt, de aztán Ilona hatására normálisabb lett. Fontosnak tartja a színeket: „ami fekete volt, az fehér lett”. Ilona viselkedésétől „az emberek besokalltak”.

 

„Miért maradt életben nyíllal a testében Ilona hattyúként?”

 

Makovics Máté felhívta a figyelmet arra, hogy a lány hagyta, hogy elvigye Guidobaldo. Máté is a „besokallt” kifejezést használta a gróf lelkiállapotára.

 

„Miért nem tudott sírni Ilona?”

„Miért verte össze Guidobaldo?”

„Miért ölte meg azokat, akik azt kérdezték, mi baja Ilonának?”

 

Ratkai Ádám azt vette észre, hogy bár egyre több haláleset történt, Ilona nem sajnálkozott – „legalábbis kívülről”. Guidobaldo gróf „bevetett mindent”, hogy lássa a nőt megtörni, sírni.

 

 „Miért akarta megtörni Ilonát a gróf?”

„Ha sajnálkozott belülről Ilona, miért nem mutatta ki?”

„Ellene volt az egész palota, kivéve az állatok. Miért?”

Osztálytárs válasza: Mert ő is hattyú volt.

[Fontosnak tartom, hogy Ádám észrevette az emberek és állatok szembeállítását, és hogy elgondolkodott Ilona zárkózottságán.]

 

Koll Bence szerint a grófnak hiányzott, hogy valaki törődjön vele. Egy osztálytárs közbevetette: „De hát vannak gyerekei meg anyja!” Egy másik osztálytárs felelt: „Azokkal hogy ……-n?” [Bár nagy derültség követte a hozzászólást, jeleztem, hogy érdemes ennek kapcsán elgondolkodni törődés és érzékiség kapcsolatán.] Bence azt emelte még ki, hogy Guidobaldót eleinte nem érdekelte, hogy nem sír Ilona. Majd a családi erőszak jelenségét vélte meglátni abban, ahogy a gróf „undorító férj módjára” veri Ilonát.

 

„Miért nem foglalkozott a gróf azzal, hogy a gyerekei halálakor is csak mosolygott Ilona?”

„Mi összefüggés van a hattyú és a lány végtelen mosolygása között?”

„Mi értelme van a nyílnak a mellében, és ahogy elkapja?”

 

Nagy Martin szerint Ilona békességet érzett és adott Guidobaldónak, aki nem értette, miért nem tud sírni a nő.

 

„Miért nincs vége megint*?”

Osztálytárs válasza: Miért ne lenne vége? Elrepül nyugatra: Németországban sokkal jobb az élet, nem verik az asszonyt...

[*Azért „megint”, mert Martin szerint a 20. századi novellák többsége nincs rendesen befejezve – különösen Kosztolányi írásai.]  

 

Nagy Máté fontosnak látja a kapu állását: amikor nagy örömöt élt meg a vár népe, kinyittatta a gróf a kaput, Ilona elvesztése után azonban bezáratta. A vár népe azért utálta a nőt, mert ők nem tudták, hogy a tündérek nem sírnak.

 

„A gróf miért nem tud megértőbb lenni, ha tudja, hogy a tündérek nem sírnak?”

 

Az egyik osztálytárs közbevetése: Leesett, hogy mi a kapu! Amikor boldog a gróf, tárva-nyitva volt. Nincs csaj, nincs kapu.

Másik osztálytárs: Tehát ez Guidobaldo lelke, érzelmei.

Tanár: És mi a vár?

Válasz: Guidobaldo szíve.

Az egyik diák kérdezve mondja: Akkor az a biztonság...?

Tanár: Miért?

Diák válasza: Mert magasak a falak.

 

Hudacsek Pál Péter szerint a feketeség a bánatot jelképezi, s az, hogy a gróf fehérben tért haza, a béke és a szeretet szimbóluma. Már a novella az elején megjelenik az ellentét: a két szín a két lelkiállapot jelzi. Guidobaldo felteszi a nagy kérdést (Sírna-e Ilona, ha a gróf elhagyná?), ami miatt elkezdi megtörni. Pali szerint három próbának veti alá a nőt: féltékenységet akar kelteni benne, elveri, elkergeti. A vár körül szálldogáló Ilona olyan, mint egy kísértet. A novella végén pedig a gróf felhúzatja a kapukat, ami a béke és nyitottság végét jelenti.

 

„Mit szimbolizálnak a színek az elején?”

„Miért szívja magába az összes bánatot, és alakítja át boldogsággá?”

Osztálytárs közbevetése: Érdekes kérdés, de van benne igazság? Nem biztos, hogy átalakította, lehet, hogy csak leszarta.

Pali kérdése: Miért nincs vége?

Osztálytárs válasza: Ennyi erővel sosincs vége.

Másik osztálytárs: Akkor érezzük, hogy vége van, ha azt mondják, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Tanár: Milyen kapcsolat lehet ez a valóságban?

Válasz: A nő szerelmes belé.

Közbevetés: Olyan nincs, hogy valaki mosolyog a temetésen.

Válasz: Kivéve a pap, mert pénzt kap érte.

Tanár: Mi ez a végtelen mosolygás?

Válasz: A lelke. Boldog. Nem tudja, mi az a bánat.

Tanár: Mert mi az a bánat?

Válasz: Hiányérzet, rossz dolog, szomorúság, családtag elvesztése.

Tanár: Ilona nem vesztett el családtagot?

Válasz: Nem derül ki. Magának való, mindennek tud örülni.

Másik válasz: Nem tudja, hogy mit kell csinálni a temetésen.

Tanár: A temetésen KELL gyászolni, sírni?

Válasz: Ajánlott, mert különben megutálnak a családtagjaid.

 

MÁSODIK CSOPORT

 

Kiss Béla egy kérdést szúrt a felolvasás elé: „És ha rossz?” Gyakorlott osztálytársa válaszolt: „Nincs olyan, hogy rossz!” Béla kiemelte, hogy a fürdőző lány a parton hagyta a hattyúruháját. „Eszméletlenül vidám, mosolygós” – így jellemezte Ilonát, akinek mosolygása a gyerekek halála után már sok volt, ezért megverte és „száműzte” őt a gróf.   Hozzátette, hogy amikor megcsalta, kíváncsi volt rá, mit reagál a nő.

 

„Miért ez a címe, hogyan kapcsolódik a műhöz?”

Tanári ötlet: Adjunk más címeket, s ezek tükrében vizsgáljuk meg az eredetit.  

A diákok ötletei: Az elrabolt és az elrabló története, A nyitott várkapu, A hattyúvá változott lány, Fehér hattyú, Egy változás a várban, Élet a grófi birtokon.

Tanár: Amikor címet adsz, fókuszba állítasz valamit, az enyém például: Hattyúdal.

Béla: „Ki vagy mi volt Aldazar?”

Osztálytárs: Tündér vagy angyal... Jó tetteket visz véghez.

Béla: „Miért marad felhúzva a kapu, mikor Ilona bent volt?”

 

Fazekas Tamás szerint Ilona boldogságot hozott a népnek, mert segített felejteni. Azonban ezzel az a gond, hogy nem múltak el a gondok. Olyan volt a nő, mint egy „tárgy, ami elszívja a gondolatokat, de attól a gond megmarad”. „A gróf a szerelmet kereste, de Ilona csak egy embernek tekintette, akinek jobbá teheti az életét azzal, hogy vidámságot hoz neki.” „Talán azért fakult ki szeme, mert tényleg érzett valamit a gróf iránt, mert csalódnia kellett benne és az emberekben.” Guidobaldo „helyettesítette a feleségét Ilonával”. A gróf „minden nőt tárgyiasít, de Ilona emberfeletti – a gróf nem tudja értékelni, hogy van.”

 

„Miért szállt bele Ilona az irányt tévesztett nyílvesszőbe?”

„Miért hagyta, hogy olyan könnyen elvigye a gróf?”

 

Tanár: Azt mondtad, Ilona segített felejteni. Mit?

Tamás: A gróf feleségének halálát

Osztálytárs: Ilona egy elveszett sztarec, aki nem vallja be, hogy az – nem mondja ki, hogy segít, hanem szó nélkül csinálja, mert ez a dolga. Őt minden nap megtalálja egy báró a Dunaparton, s mint egy kurvát, hazaviszik, és hozza a boldogságot.

Másik osztálytárs: Aldazar a Porsche!

Tanár: Ha ez már oly sokszor megtörtént, miért épp ezt az esetet kell elmesélni?

Válasz: Mert ennél már nem lehetne tragikusabb.

Másik válasz: Mert megsebezte.

Újabb ötlet: Énekel a végén, direkt beleszáll a nyílba.

Tanár: Miért lehetett megsebezni?

Válasz: Mert engedte, akarta – mert szerette…

 

Bottyán Bence így fogalmazott: „a gróf partiba vágta a kiscsajt, akit mindenki utált, kivéve Guidobaldo.” Aztán a grófnak is elege lett, és megcsalta, megverte.

 

Tanár: Miért csalta meg?

Válsz: Ez egy próba, teszt.

Tanár: Mikor lett elege Guidobaldonak?

Válsz: Amikor megkérdezte, hogy mi lenne vele nélküle, mosolyogna-e a nő?

Tanár: Ilona azt mondta, hogy nem tud sírni. Hogyan fordította ezt magában Guidobaldo?

Válasz: Úgy, hogy a nő nem szerette.

 

megosztás
"Istenem, mit ér a civilizáció, ha elfelejtettük, amit a legutolsó négereknél is tudnak: megidézni a halottakat..." (Szerb Antal: Utas és holdvilág című regényének részlete, 1937)

Minden nagy, közös motiváció vallásnak nevezhető, mivel követőitől erős hitet vár el, és egy teljes világkép elfogadását. A vallás kozmoszt teremt, s minden, ami rajta kívül van, az a káosz formátlan, idegen birodalma. A kozmosz közepén megnyilatkozik a szent, ott magasodik a világtengely (axis mundi), a csatorna, amelyen fel tud emelkedni (transzcendálni) az ember.

Az alábbi ábrák a három legfontosabb világalkotó elem helyét mutatják meg az egyes vallásokban. Smiley jelzi a „szentet” (a végtelen tökéletességet), szürke vonal az időt, piros nyíl pedig a halált.

 

Primer világkép (természeti vallások)

Az ősi vallások a természet ritmusát fogadták el világrendnek. Olyannyira, hogy egyes törzsek nyelvében azonos szó jelölte a „világot” és az „évet”. Az év vége a világ végét jelentette. Szó szerint: el kellett pusztulnia a régi évnek, amely elkopott, elfáradt, és isteni erővel töltekezve kellett elkezdődnie az újnak. A ciklikus világszemlélet mindig a végtelen tökéletességhez tér vissza, onnan „indítja újra” magát. A természeti vallások hívei nem akarnak változtatni a világon, nem gondolkodnak fejlődésben, hanem egyszerűen elfogadják azt, amit a természet ad: az élet nagy körforgását.

 

Zsidó vallás

 

A mai nyugati fejlődéseszmény a zsidóságtól ered. Szerintük Isten, a történelem irányítója, okkal teremtette a világot, amelyben az idő lineárisan halad, a kezdettől a vég felé. Ez a szemlélet kettészakította a végtelen tökéletességet: egyik felét a múltba helyezte, másikat a jövőbe. (Innét kezdve a rajzokon a múltbeli állapotot „aranykornak” nevezzük, a jövőbelit pedig „utópiának”, azaz: képzelt tökéletes világnak.) A zsidók számára Dávid király uralkodása volt a tökéletes kor, és ennek visszaállítását várják a messiástól. Fontos tudni, hogy a zsidóság nem a túlvilágon, hanem még a földi életben akarja elérni az Isten által megígért Új Jeruzsálemet. (Ezért van a rajzon a smiley a halált jelző piros nyíl előtt.)

 

Kereszténység

 

A nyugati időszámítás Jézussal kezdődik. Nem véletlenül. A hozzá kötődő eszmerendszer emelte ki az embert a természet fogságából, és adott neki önálló, szuverén egyéniséget. A kereszténység szerteágazó történetének most három nagy korszakát jellemezzük: az eredeti, az intézményesült és a hanyatló időszakot.

 

Eredeti (jézusi) kereszténység

Bár a kereszténység a zsidó vallásban gyökerezik, mégis alapvetően különbözik tőle, mert Jézus nem csak a kiválasztott Népet akarta felszabadítani, hanem minden egyes Embert. Példát is mutatott ebben: visszautasította a pusztai kísértéseket, a folyton csábító anyagi világot. Tanításai azt hangsúlyozzák, hogy az új élet szellemi természetű, azaz: csak belső megújulás útján érhető el. Az ember régi énjének (jelképesen) meg kell halnia, hogy egy magasabb minőségben újjászülethessen. Ehhez persze hatalmas lelki erő kell, amit Jézus maga közvetít: az úrvacsorában szétosztja testét, hogy ezzel a hívek Isten végtelen tökéletességében részesüljenek.

 

Intézményesült (pápai) kereszténység

A mély lelki válságban szenvedő Római Birodalom 394-ben felvette a kereszténységet, majd azzal a lendülettel át is formálta. Mivel milliós tömegeket kellett fegyelmezni vele, így a lélek szabadságát hirdető eszméből hamar a terror eszköze lett, a szelíd Megváltóból pedig a Végítélet félelmetes Bírója. A  birodalom romjain épülő középkor a földi életet "siralomvölgynek" mondta, s az újjászületés lehetőségét (Krisztust meghazudtolva) a túlvilági létbe helyezte. S mivel a mennyország pozitív motivíciója önmagában kevésnek bizonyult, elrettentésül kitalálta a poklot, majd Krisztus után ötszáz évvel megnyitotta a túlvilági alkudozás piacterét: a purgatóriumot. 

 

Hanyatló kereszénység

Idővel az eszmei és hatalmi harcok kikezdték az intézmény egységét, és 1054-ben bekövetkezett a nagy egyházszakadás. Mindkét fél úgy látta, hogy ő járja a helyes utat: a nyugati „egyetemesnek” (katolikus) nevezte magát, a keleti pedig „igazhitűnek” (ortodox). Később még tovább aprózódott a kép: keleten Konstantinápoly elfoglalása (1453) okozott hangsúlyeltolódást, nyugaton pedig a protestantizmus megjelenése (1517). 

Az évszámokat egyszerűsítve ábrázoljuk a változásokat: függőlegesen az 1000-es, vízszintesen az 1500-as tengellyel metsszük el a kereszénységet jelképező kört. Az első kép még az egységet mutatja, a második az egyházszakadás utáni állapotot (’R’ nem más, mint Róma, ’R2’ pedig a „második Róma”: Konstantinápoly). A harmadikon látható, hogy a török hódítás után keletre tolódik az ortodox egyház (az oroszok szemében Moszkva a harmadik Róma). A negyedik azt mutatja, hogy a Rómával szembeszálló protestáns egyházak (református, evangélikus, anabaptista, unitárius, kvéker stb.) megjelenése újabb törést jelent.

 

Felvilágosodás

 

Bár az „Ész százada” megrendítette az egyház hatalmát, a felvilágosodást alapvetően ugyanaz a vallási energia hajtotta, mint a kereszténységet. A gondolkodók hittek abban, hogy az emberiség valaha egy tökéletes (természeti) állapotot élt meg, amelyhez a tudomány segítségével újra vissza lehet találni. A „közjó” pedig éppen olyan utópia, mint a mennyország, jól bizonyítják ezt a francia forradalom egymásnak ellentmondó jelszavai: „szabadság, egyenlőség, testvériség vagy halál”.

 

Nemzeti eszme

 

Magyarországon a legkönnyebb bizonyítani azt, hogy a nemzeti eszme is csak egy újabb vallás: Istenhez szóló könyörgést (Kölcsey Himnusza) választottunk nemzeti imádságnak...  Európa népei a 19. század során lázasan keresték ősi mítoszaikat, hogy kialakítsák határozott önazonosságukat. Történetírásuk évszázadok hőstetteiről ömlengett, politikusaik pedig arról álmodoztak, hogyan emelik majd nemzetüket minden más népek fölé. A nagytőke a 20. században ügyesen ki is használta ezt a vallásos lelkesedést, és két borzalmas háborúba sodorta bele a világot. 

 

 

ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT 

 

A nemzet felemelésének eszméje szülte a nyugati kultúra utolsó nagy aranykor-utópia párosát. A 20. és 21. század már egészen más hatások alatt formálódik. Ezekkel foglalkozik a "Mitikus narratívák" című cikk (itt olvasható). 

megosztás
"...a vallás lett a remény egyetlen valóságos eszköze. Mivel az igazság annyira borzasztó, az igazság ellensége volt a népnek. Bokonon tehát minden igyekezetével azon volt, hogy jobbnál jobb hazugságokkal traktálja őket."

„Irányítsa életedet a foma*, mert általa leszel bátor és szelíd és egészséges és boldog.”

Bokonon Könyve I:5 (*ártalmatlan hazugság)

Még a történet első fejezete előtti lapon olvasható ez a rövid tan, melyet Bokonon, e könyvben szereplő fiktív vallásalapító fogalmazott meg. De ki pontosan ez a Bokonon? És hogy vált egyszerre egy fatalista és mégis kishitű vallás alapítójává?

Kurt Vonnegut, amerikai regényíró és esszéista könyvének - a Macskabölcsőnek - egyik fontos figurája.

Eredeti nevén Lionel Boyd Johnson (született 1891-ben, Tobago szigetén) egy fekete bőrű brit alattvaló család sarja, majd később gazdag família gyermeke (a nagyapja kalózok kincsére bukkant).

A meggazdagodást követően Johnson élete hosszas vándorlásba csap át:

 

49. Partra vetett hal a vad tenger peremén

"Lionel Boyd Johnsonban kellő mennyiségű intellektuális becsvágy lévén, 1911-ben egy szál magában átvitorlázott Tobagóról Londonba egy Selyempapucs nevezetű egyárbocoson. Útjának célja az volt, hogy felsőfokú oktatásban részesüljön.

Londonban beiratkozott a Gazdasági és Politikai Főiskolára.

Tanulmányait félbeszakította az első világháború. A gyalogsághoz vonult be, több kitüntetést kapott, a harctéren tiszti rangot nyert, napiparancsban négy ízben dicsérték meg. A második ypres-i csatában gáztámadás érte, két évig kórházban kezelték, majd elbocsátották.

Ő pedig hazaindult Tobagóra, megint egyedül, a Selyempapucs fedélzetén.

Alig tizenöt kilométerre szülőföldjétől hajóját feltartóztatta és átkutatta az U-99-es német tengeralattjáró. Johnson hadifogságba esett, kis hajóját a fritzek célpontnak használták. A tengeralattjáró még a felszínen volt, amikor megtámadta és foglyul ejtette a Holló nevű brit torpedóromboló.

A torpedóromboló a fedélzetére vette Johnsont és a németeket, az U-99-est pedig elsüllyesztette.

A Holló a Földközi-tenger felé tartott de nem érte el célját.

A hajó kormányozhatatlanná vált, tehetetlenül hányódott, vagy az óramutató irányában tett hatalmas köröket. Végül a Zöldfoki-szigetekre vetődött.

Johnson nyolc hónapot töltött a szigeteken, várta, hogy bármiféle szállítóeszközzel átkerülhessen a nyugati féltekére.

Végül elszegődött matróznak egy halászhajóra, amely illegális bevándorlókat szállított a Massachusetts állambeli New Bedfordba. A hajót a szél Newportban, Rhode Islanden partra sodorta.

Addigra Johnsonban megérett az a meggyőződés hogy valaki valamiféle okból valahova el akarja juttatni. Egy darabig tehát Newportban maradt, hogy megtudja, nem az volt-e a rendeltetése. Kertész-és ácsmunkát végzett a híres Rumfoord-birtokon.

Eközben Rumfoordék számos híres vendégét látta; köztük volt J. P Morgan, John J. Pershing tábornok, Franklin Delano Roosevelt, Enrico Caruso, Warren Gamaliel Harding és Harry Houdini.

És eközben fejeződött be az első világháború, melynek során tízmillió ember elpusztult, húszmillió pedig, közöttük Johnson, megsebesült.

Amikor a háború véget ért, IV. Remington Rum a Rumfoord család fenegyereke elhatározta, hogy Seherezádé nevű gőzjachtján Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Görögország, Egyiptom, India, Kína és Japán érintésével megkerüli a világot. Johnsonnak felajánlotta az első tiszti posztot, és Johnson elfogadta az ajánlatot.

A világnak sok csodáját meglátta Johnson ezen a hajóúton.

A Seherezádé Bombay kikötőjében a ködben összeütközés áldozata lett, csak Johnson maradt életben. Két évig élt Indiában, ahol Mahátma Gandhi hívéül szegődött. Amikor az ő vezetésével indiaiak csoportosan a vasúti sínekre feküdtek a brit uralom elleni tiltakozásul, letartóztatták.

Börtönbüntetése leteltével államköltségen hazatoloncolták.

 Odahaza szkúnert épített, és Selyempapucs II.-nek nevezte el.

Céltalanul hajózott a Karib-tengeren, várta, hogy egy vihar majdcsak szárnyára kapja, és valódi rendeltetési helyén partra sodorja.

1922-ben a haiti Port-au-Prince-ben keresett menedéket a hurrikán elől; az országot akkor az Egyesült Államok haditengerészete tartotta megszállva.

Johnsont megkörnyékezte egy zseniális, idealista, autodidakta szökevény tengerészgyalogos, Earl McCabe. MeCabe tizedes volt. Épp akkor lopta el százada üdülési alapját. Ötszáz dollárt ajánlott fel Johnsonnak, ha átviszi Miamibe.

Vitorlát bontottak hát kettesben; irány: Miami.

Ám egy szélvihar a szkúnert San Lorenzo szikláira vetette.

A hajó elsüllyedt. Johnson és McCabe anyaszült pucéron kievickélt a partra.

Mint Bokonon maga számol be kalandjáról:

 

Partra vetett hal

a vad tenger peremén,

ziháltam a földön,

így lett belőlem Én.

 

Elbűvölte a misztérium, hogy pucéron partra vetődött egy ismeretlen szigeten. Úgy határozott, nem áll a kaland útjába; úgy határozott, kitapasztalja, meddig jut el egy ember, akit pucéron vet partra a sós víz.

Ez volt az újjászületése:

 

Legyetek mint a kisdedek

a Biblia mondja,

nahát én az leszek

e naptól fogva.

 

Igen egyszerűen jutott a Bokonon névhez. A sziget angol nyelvjárásában így ejtették a Johnson nevet.”

 

San Lorenzo fiktív szigetének nem szánt épp kellemesnek mondható sorsot a szerző.

 

57 Lidércnyomás                                       

"Semmiféle értelemben nem volt csoda, hogy McCabe tizedes és Johnson magához ragadta a hatalmat San Lorenzón. Sokan magukhoz ragadták már a hatalmat San Lorenzón - ennél ugyanis mi sem volt könnyebb. Azon egyszerű okból mégpedig, hogy Isten, az Ő végtelen bölcsességében, abszolút értéktelennek alkotta a szigetet.

A meddő San Lorenzó-i hatalom első birtokosaként Hernando Cortez nevét jegyzi fel a krónika. Cortez és emberei 1519-ben ivóvízért szálltak partra, elkeresztelték a szigetet, birtokba vették V. Károly császár nevében, aztán soha vissza nem tértek. Ez után egymást követték az expedíciók: kutattak aranyat, gyémántot, rubint, fűszert, nem találtak semmit, szórakozás végett és eretnekség miatt elégettek egypár bennszülöttet, aztán felszedték a horgonyt.

„Amikor 1682-ben Franciaország magának követelte San Lorenzót - írja Castle -, egyetlen spanyolnak sem volt ellenvetése. Amikor 1699-ben Dánia bejelentette igényét San Lorenzóra, egyetlen franciának sem volt egy tiltakozó szava sem. Amikor a hollandok 1704-ben igényt formáltak San Lorenzóra, a dánok egy árva szót se szóltak. Amikor 1706-ban Anglia magának követelte San Lorenzót, a hollandok szó nélkül tűrték. Amikor 1720-ban Spanyolország visszakövetelte San Lorenzót, az angolok némán elviselték. Amikor pedig 1786-ban afrikai négerek megkaparintottak egy brit rabszolgahajót, kikötöttek San Lorenzón, kikiáltották a sziget függetlenségét, és megalapították a császár nélküli birodalmat, a spanyolok egy sóhajtásnyit sem panaszkodtak.

Az uralkodó Tum-bumva volt, az egyetlen ember, aki valaha is érdemesnek tartotta a szigetet a védelemre. A fanatikus Tum-bumva emeltette a San Lorenzó-i katedrálist, valamint a sziget északi partján a fantasztikus védműrendszert, amely ma a köztársaság úgynevezett elnökének magánrezidenciája.

A védműrendszert soha senki meg nem támadta, mert soha senkinek semmiféle elfogadható ok nem jutott eszébe, hogy miért is kellene megtámadnia. Következésképpen a védműrendszer nem is védelmezett semmit. A néphit szerint ezernégyszáz emberéletet követelt az építése; felét nyilvánosan végezték ki, mert nem teljesítették a normát."

A Castle Cukor Rt. 1916-ban vetette meg a lábát San Lorenzón, az első világháborús cukorkonjunktúra idején. Semmiféle kormányzat nem volt. A társaság a magas cukorárak ismeretében azt hitte, hogy még a San Lorenzó-i agyag- és kavicsmezőket is haszonnal művelhetik meg. Senkinek nem volt egy szó ellenvetése sem.

Amikor McCabe és Johnson 1922-ben megérkezett, és bejelentették, hogy átveszik az uralmat, a Castle Cukor Rt. ernyedten átadta a terepet, mint aki lidércnyomástól szabadul.”

Miután átvették a hatalmat, McCabe és Johnson felosztották egymás között a munkát. McCabe lett San Lorenzo új vezetője, Johnson pedig új vallást tervezett, ekkor vált Bokononná.

 

78. Acélgyűrű

"- Amikor sok-sok évvel ezelőtt Bokonon és McCabe átvette a hatalmat ebben az istenverte országban - mesélte Julian Castle- kihajították a papokat. Aztán pedig Bokonon cinikusan és játszi módon új vallást talált ki.

- Tudom-mondtam.

- És amikor nyilvánvaló lett, hogy semmiféle kormányreform vagy gazdasági reform nemigen enyhíthet a nép nyomorán, a vallás lett a remény egyetlen valóságos eszköze. Mivel az igazság annyira borzasztó, az igazság ellensége volt a népnek. Bokonon tehát minden igyekezetével azon volt, hogy jobbnál jobb hazugságokkal traktálja őket.

- És hogyhogy kiátkozták?

- Ez az ő ötlete volt. Megkérte McCabe-et, hogy helyezze törvényen kívül, vallásostul-mindenestül, hogy ezáltal több legyen a sava-borsa a nép hitéletének. Történetesen írt is erről egy versikét.

Castle elmondta a verset, amely nem szerepel Bokonon Könyvében:

Otthagytam a kormányt,

az okom nem volt más,

mint az, hogy az igazi vallás

jóformán árulás.

- A kampó is Bokonon ötlete volt mint a bokononisták méltó büntetése - folytatta Castle. - Madame Tussaud panoptikumából merítette az ötletet, ott latta a Borzalmak Termében. - Gonoszul kacsintott. - Hogy legyen sava-borsa, persze.

- Sokan haltak meg a kampón?

- Eleinte nem, eleinte nem. Kezdetben csak hitegették a népet. Ravasz rémhíreket röppentettek föl kivégzésekről, de senki sem tudott olyan emberről, akit valóban így végeztek volna ki. McCabe nagy élvezettel halmozta a vérszomjas fenyegetéseket a bokononistákra, vagyis hát mindenkire.

- Bokonon elrejtőzött az őserdőben - folytatta Castle -, ott aztán egész álló nap irt meg prédikált, és ette a sok finomságot, amit a tanítványai odahordtak.

McCabe meg a munkanélküliekből, vagyis gyakorlatilag mindenkiből, hadsereget szervezett Bokonon üldözésére.

Úgy félévenként McCabe diadalmasan bejelenti, hogy Bokonont acélgyűrű veszi körül, s a gyűrű könyörtelenül összébb és összébb zárul.

Aztán a könyörtelen gyűrű vezérei kezüket- lábukat tördelve és gutaütéstől kerülgetve jelentik McCabe-nek, hogy Bokonon megcselekedte a lehetetlent.

- Megszökött, elpárolgott, és megint prédikál. Csoda!

 

79. Miért durvult el McCabe lelke

- McCabe és Bokonon egyesült erővel sem tudta az úgynevezett életszínvonalat emelni. - mondta Castle. - Mi tagadás, az élet maradt pont olyan rövid, kegyetlen és aljas, mint azelőtt. Csakhogy emberek már nem törődtek annyit a szörnyű igazsággal. Ahogy terebélyesedett a városbéli kegyetlen zsarnok meg az őserdőbéli szelíd, szent ember legendája, úgy nőtt-növekedett a nép boldogsága. Mindenki teljes munkaidőben dolgozott: színészei lettek egy drámának, amit megértettek, amit bárki emberfia bárhol megért és megtapsol.

- Az élet tehát műalkotás lett - álmélkodtam.

- Az. Csak egy volt a bökkenő.

- Mégpedig?

- A dráma nagyon igénybe vette a két főszereplőtt, McCabe-et és Bokonont. Fiatalkorukban még úgyszólván egyformák voltak, fele angyal, fele kalóz.

Hanem a dráma idővel elsorvasztotta Bokonon kalózfelét és McCabe angyalfelét. És McCabe meg Bokonon gyötrelmes árat fizetett a nép boldogságáért: McCabe megismerte a zsarnok gyötrődését Bokonon pedig a szent gyötrődését. Gyakorlati mind a kettő megtébolyodott.

Castle begörbítette bal keze mutatóujáat.

- Aztán már csakugyan sorra haltak meg az emberek a ko-am-pó-óón.

- És Bokonont mégsem fogták el? – kérdeztem.

- Annyira McCabe se tébolyodott meg. Meg sem próbálta amúgy istenigazában elkapni Bokonont.

- Akkor hát miért nem kapta el?

- Annyi józan esze maradt McCabe-nek, hogy jól tudja: ha nincs a hadviselés a szent ember ellen, neki megszűnik a létjogosultsága. És ezt „Papa" Monzano is tudja.

- Most is meghalnak az emberek a kampón?

- Muszáj; ott nem lehet életben maradni.

- Úgy értem, „Papa" csakugyan így végeztet ki embereket?

- Kétévenként egyet, csupán azért, hogy be ne rozsdálljon a verkli. - Castle sóhajtott, és felnézett az alkonyi égre. - Buzgó, buzgó, buzgó.

- Tessék?!

- Így mondjuk mi, bokononisták, amikor úgy érezzük, hogy sok minden rejtelmes dolog megy végbe.

- Maga? - Csak bámultam. - Maga is bokononista?

Egykedvű pillantást vetett rám.

- Maga is. Csak még nem jött rá.”

Láthatjuk tehát, hogy Vonnegut kiélezett gondolkodásával alaposan odavág a mindenkori hatalom és a vallás kapcsolatának. Erre a fajta kapcsolatra jócskán találunk példát az emberiség történelmében.

A Bokononizmus (néhány fogalma és tanítása)

Foma

A bokononizmus alapja a már említett foma, ami ártalmatlan hazugságokat jelent, amelyekkel elfedhetjük az élet nyomorúságos voltát.

Teremtéstörténet

A bokononizmus is rendelkezik saját genezistörténettel. Melyben az áll, hogy a nap (Borasisi) kezében tartotta a holdat (Pabu), kitől azt remélte, hogy tüzes gyermekeket szül neki. Borasisi reményei azonban nem teljesültek, Pabu minduntalan hideg gyermekeket (bolygókat) szült neki. Ezeket a gyermekeket Borasisi undorral elhajította, később pedig utánuk vágta Pabut is. Pabu végül kedvenc gyermekéhez költözött, ez volt a Föld. Azért volt a kedvence, mert emberek népesítették be, azok pedig felnéztek rá, szerették és szánták.

Za-ma-ki-bo

A bokononizmus lényege, a sors, elkerülhetetlen végzet.

A bokononisták szokása, hogy nem azt mondják: „Úgy történt, hogy…”. hanem: „Úgy kellet történnie, hogy…”. Ez abból fakad, hogy a bokononisták fatalisták, tehát az isteni rendeltetésben hisznek. Azonban hiába vetik hitüket a sorsba, túl sokat nem remélnek tőle:


„Mit remélhet a földön az emberiség számára a gondolkodó ember elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján? Semmit.” 

 

Karasz

„A mi bokononista hitünk szerint az emberiség brigádokba szerveződik, és ezek a brigádok Isten akaratát cselekszik, anélkül hogy erre valaha is rájönnének. Bokonon szerint az efféle brigád neve karasz…”

A karasz nem ismer kötöttségeket, különbségeket:

„Ó, a Central Parkban

horkoló piás,

dzsungel mélyén járó

oroszlánvadász,

kínai fogorvos,

angol királynő –

a nagy masinában

egy srófra jár ő.

Klassz, klassz, csuda klassz,

klassz, klassz, csuda klassz –

sokféle a népség,

a gép ugyanaz.”

Duprasz

A duprasz kétszemélyes karasz, melybe nem furakodhat be másik ember, még a duprasz tagok gyermekei sem. Ezt a karaszt az egymás iránti szerelem tartja össze.

 

Nagybömb

Vagy hamis karasz: Isten akaratát egyáltalán nem szolgáló, útjainak szempontjából céltalan csoportosulás. Ennek a karasznak a tagjai valamely közös tulajdonság, közösen meghatározott cél érdekében gyűlnek egybe.

„…nagybömb példák: az Amerikai Forradalom Leányai, a General Electric cég, az Agglegények Nemzetközi Rendje – valamint bármely nemzet, bármikor, bárhol.

Amint Bokonon dalra serkent, ekképp:

Ha érteni vágyod a nagybömböt,

hámozz meg egy léggömböt”

 

Vámpéter

Ahogy a keréknek, úgy a karasznak is van tengelye, amely körül az forog. A vámpéter a karaszok középpontját, lényegét képezik (ez lehet tárgy, személy, eszme, bármi).

 

Boko-maru

Bokononista szokás, lényege: mezítelen talpak, lábfejek összeérintése során két lélek, tudat összeolvadása.

Vin-dit

Egy hirtelen lökés, felismerés, amely az egyént a bokononizmus hite felé irányítja. Egy misztikus jelen keresztül az egyén felismeri, hogy Istennek terve van vele és az egész élettel.

Isten és az élet célja

„Kezdetben teremté Isten a földet, és rátekintett kozmikus magányában. És mondá az Úr:  »Alkossunk élőlényt a sárból hadd lássa a sár, mit cselekedtünk.« És az Úr megalkotta valamennyi élőlényt, amely most mozog, és egyike volt ezeknek az ember. A sár csak ember formájában képes beszélni. Az Úr odahajolt, mikor a sár ember formájában felült, körülnézett és beszélt. Az ember pislogott.

»Mi a célja mindezeknek?« - kérdezte udvariasan.

»Mindennek célja kell hogy legyen? « - kérdé az Úr.

»Hát persze« - felelte az ember.

»Akkor reád bízom, találj ki valami célt ennek az egésznek« - mondá az Úr. És odébállt.”

 

 

Az utolsó kenet

Isten adá a sarat.
Isten magányossá vált.
Isten tehát így szólt egy maroknyi sárhoz: „Ülj fel!”
„Lásd kezem munkáját, a hegyeket, a tengert, az eget, a csillagokat.”
És én valék a maroknyi sár, amely felült és körültekintett.
Boldog én, boldog sár.
Én, a sár, felültem, és láttam Isten gyönyörű kezemunkáját.
Szép munka volt, Isten!
Csak tőled telhetett ez, Isten! Én meg nem tudtam volna tenni.
Mérhetetlenül jelentéktelen vagyok Hozzád képest.
Csak úgy érezhetem magam egy szemernyivel jelentékenyebbnek,
ha ama tengernyi sárra gondolok, amely még fel sem ült, és nem tekintett körül.
Én oly sokat kaptam, s a többi sár oly keveset.
Hálásan köszönöm a megtiszteltetést!
Most a sár megint lefekszik és elalszik.
Micsoda emlékei lesznek, holott csupán sár!
Milyen érdekes egyéb felült sarakkal találkoztam!
Amit csak láttam, mindent szerettem!
Jó éjszakát!
Most a mennybe megyek.
Már alig várom, hogy meggyőződjem felőle,
mi volt a vámpéterem, és hogy ki volt a karaszomban,
és megtudjam mindazt a jót, amit karaszunk cselekedett éretted.
Ámen.

Habár a könyvben sokszor esik szó Bokononról és a bokononizmusról, mégsem ő és az általa megalkotott vallás képezi a regény magját. Sokkal inkább átszövi a regény főbb szálait, amelyek egy mindent lezáró, rezignált, de mégis frappáns csomóban végződnek. Óramű pontossággal elkötött csomó ez, kiálló szál nincs.

A vallás és a hatalom kérdéskörén túl Vonnegut célkeresztjébe kerül még a tudomány, a technológia, a fegyverkezés és úgy általában az emberi hülyeség sava-borsa. Ebben a történetben megismerjük az atombomba atyjának azon napját, melyen lebombázták Hirosimát, megismerkedünk a bomba atyjának három elfuserált gyermekével, agyvérzést kapunk egy chicagói bicikligyár tulajdonosától, illetve megtanulhatjuk belőle, hogy a pokol nem csak tűztől izzó szörnyű mélység képében jöhet el az emberiségért. És talán a könyv végére érve, kicsit mindannyian bokononistákká válunk. Buzgó, buzgó, buzgó...

megosztás
A cikk Balzac, Gogol, Csehov, Dosztojevszkij, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső két tucat művének rövid összefoglalóját és a hozzájuk kapcsolható motívumokat gyűjti össze.
  • Balzac: Goriot apó
  • Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma
  • Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
  • Gogol: A köpönyeg
  • Csehov: A csinovnyik halála
  • Csehov: A köpönyegforgató
  • Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása
  • Móricz Zsigmond: Hét krajcár
  • Móricz Zsigmond: Kis Samu Jóska
  • Móricz Zsigmond: Barbárok
  • Móricz Zsigmond: Szegény emberek
  • Móricz Zsigmond: Tragédia
  • Móricz Zsigmond: A kondás legszennyesebb inge

 

Balzac: Goriot apó


Párizs, 1819 (négy évvel Napóleon bukása után).
A korabeli francia társadalom hű keresztmetszetét adja Vauquer-né polgári penziója. A harmadikon lakik Rastignac, elszegényedett nemesi család fia, aki az érvényesülés vágyával jött a fővárosba tanulni. Karrierjét meglehetősen különböző tanácsok és minták egyengetik:
1. Édesanyja tisztességes előmenetelre biztatja, amikor fia kérésére elküldi levélben a család féléves jövedelmét.
2. Arisztokrata rokonuk szerint hideg számítással, mások kihasználásával juthat csak előre.
3. Vasfejű, a szökött fegyenc két karrierlehetőséget vázol: a lángész ereje vagy a korrupció ügyessége. "Csapjon a tömegbe, mint az ágyúgolyó, vagy lopakodjék közé, mint a dögvész." Ez utóbbira remek tervet eszel ki: egy örökség cseles megszerzését Rastignac számára (20% közvetítői díj fejében).
4. Goriot apó feltétlen odaadásával mutat példát: nélkülözésben él, hogy minden vagyonát pénzzé tehesse, kisegítve ezzel tékozló lányait. A kor társadalmi feszültségeit jól összegzi Goriot sírfelirata, amely szerint két diák költségén temették el egy grófné és egy báróné apját.

kulcsfogalmak: társadalmi egyenlőtlenség; polgárság és arisztokrácia feszültsége; képmutatás; karrier

 

Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma


Hőse egy pétervári értelmiségi, akit a lét kilátástalansága nihilizmusba hajt: "minden mindegy". Elhatározza, hogy öngyilkos lesz, de mielőtt megtehetné, mély álomba merül. Látomásában végrehajtja tettét, megtalálják, eltemetik, és a koporsó hideg nyirkosságában az örök üresség borzalmával szembesül. Egy lény ragadja ki ebből a helyzetből, és elrepíti messze az űrbe, majd leteszi az őskori Föld hasonmásán, valahol a Földközi-tenger egyik szigetén. Az utazó itt ámulattal csodálja az aranykort, amelyet később (akaratlanul) megront. Az álom évezredeket átrepülve mutatja meg, hogyan bontakozott ki az ősbűnből (az első hazugság) a civilizáció, hogyan veszítette el az emberiség az ártatlanságát és boldogságát. Amikor az utazó felismeri, hogy mindez az ő hibája, megszakad a szíve, és: felébred. Megvilágosodása után a cselekvő szeretet és az Igazság hirdetése mellett kötelezi el magát.

kulcsfogalmak: nihilizmus; aranykor; civilizáció; tudás és érzés viszonya; kereszténység 
szöveg: http://irodalom.net/cikk/91

 

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés


Raszkolnyikov, pétervári egyetemista sajátos erkölcsi elvet vall "A bűnről" című cikkében: szerinte a kevés nem közönséges ember lelkiismeretfurdalás nélkül áthághat bármilyen szabályt. Akár gyilkolhat is, ha az egész társadalom javát célzó tettei akadályba ütköznek. Ennek szellemében üt agyon egy uzsorás öregasszonyt (és kényszerből annak ártatlan húgát). Súlyos gyötrődés során jut el addig, hogy feladja magát, s utána még hosszú hónapokig tart a lelki megtisztulása. Ebben egyrészt Porfirij vizsgálóbíró elgondolkodtató kérdései, másrészt Szonya önfeláldozó szeretete, harmadrészt egy betegsége idején vissza-visszatérő rémálom vezeti. Nagyszabású látomásában az egész emberiséget megfertőzi Raszkolnyikov rögeszméje, és rövid időn belül káoszba hull a civilizáció. Éppen húsvétra esik testi és lelki gyógyulása: sírva borul a cselekvő szeretetben mindvégig fáradhatatlan Szonya lábai elé. 

kulcsfogalmak: cselekvő szeretet; kilátástalanság; orosz értelmiség; eszmék és rögeszmék

 

Gogol: A köpönyeg


Akakij Akakijevics a legjelentéktelenebb kishivatalnok a XIX. századi orosz állami gépezetben. Szegénysége és esetlensége miatt kollégái állandó gúnyolódásának célpontja. Egyetlen menedéke munkája, az iratmásolás, amelyben soha egyetlen hibát sem ejt. Nagy fordulatot él meg, amikor új köpönyeget kell csináltatnia. Bár súlyos nélkülözéseket szenved takarékoskodása idején, személyisége egyre határozottabbá válik, kezd kinyílni. Ez akkor üt vissza rá, amikor az ellopott köpönyeg ügyében egy magas rangú hivatalnokot keres fel. A tekintélyes személy hatalmát durván demonstrálva utasítja rendre a kishivatalnokot, aki pár nap múlva meghal. A társadalmi igazságtalanság csak a fantasztikum szintjén hozható helyre: Akakij Akakijevics kísértetjárásba kezd, amely során mindenféle rendű-rangú emberről lerángatja a kabátot. Utolsó "áldozatában", a tekintélyes személyben lassú, pozitív személyiségváltozást indít meg a borzalmas élmény.

motívumok: rangkórság, szegénység, kiszolgáltatottság, hivatal, ügymenet, empátia 
szöveg: http://mek.oszk.hu/00300/00397/00397.htm

 

Csehov: A csinovnyik halála


Cservjakov kishivatalnok számára kivételes alkalom, valóságos ünnep, amikor nagyritkán eljuthat színházba. Ilyenkor mennyei boldogságot érez - ha nem is a darab miatt, hanem inkább mert előkelő körök közelében lehet. Éppen ezért éli meg katasztrófaként, amikor véletlenül letüsszenti az előtte ülő államtanácsost. Működésbe lépnek a szolgai reflexek, és alázatos bocsánatkérések sorát indítja el a megrémült kishivatalnok. Addig zaklatja a "sértettet", míg az valóban megsértődik, gúnyolódásnak érezve a hatodik bocsánatkérést. A rendre utasított Cservjakovban megszakad valami, és még aznap meghal.

kulcsfogalmak: rangkórság; kiszolgáltatottság; hivatal; abszurd 
szöveg: http://vasarnap.transindex.ro/?cikk=9

 

Csehov: A köpönyegforgató


Egy utcai incidensben lepleződik le az orosz rangkórság. Ocsumelov rendőrfelügyelő szorult helyzetbe kerül: hiányos információk alapján kell megítélnie egy botrányos esetet. Hrjukin aranyműves kártérítést követel, mert megharapta egy arra kószáló kutya. Ocsumelovot nem a pontos körülmények érdeklik, hanem kizárólag az, hogy kié az eb. Az odacsődült nézőközönségnek két tippje van: vagy kóbor kutya, vagy a tábornok falkájából való. A rendőrfelügyelő ítélete ennek megfelelően ingadozik, míg végül a tábornok szakácsa dönti el a vitát. Ekkorra Ocsumelov már hatszor véleményt váltott (és köpönyeget fordított), a végén mégis Hrjukint neveti ki a kárörvendő nép.


kulcsfogalmak: rangkórság; groteszk; drámai helyzet 
szöveg: https://hu.wikisource.org/wiki/A_k%C3%B6p%C3%B6nyegforgat%C3%B3

 

Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása


Éppen az utolsó ügyet tárgyalja az ítélőszék egy hideg téli napon bent, a fülledt tеremben. Helyes, üde parasztlány áll meg a fásult, unott bírák előtt, akik megrökönyödnek, hallván az orgazdaság vádját. A lány szó nélkül elfogadja az ítéletet, s csak a legvégén (mintegy véletlenül) árulja el, hogy ő nem is a beidézett Anna, hanem a húga: Erzsi. Halott nővére büntetését készül leülni, mert "a törvény az törvény", Anna nem mehet bűnösen a túlvilágra. A bírót meghatja a család mély vallásossága, és egy kegyes hazugsággal nyugtatja meg a lányt, aki így nővére ártatlanságának hitében szaladhat haza az édesanyjához.

kulcsfogalmak: lelkiismeret; népi vallásosság 
szöveg: http://mek.oszk.hu/00900/00950/00950.htm#2

 

Móricz Zsigmond: Hét krajcár


Megható történetben idézi fel Móricz a XX. század elejének vidéki mélyszegénységét. A tüdőbeteg asszony nem tudja kimosni a napszámosként robotoló férje váltóruháját, mert elfogyott a szappan. Kisfiával az egész házat felfordítják, hogy előkerítsék a szükséges hét krajcárt: minden zsebet, minden fiókot átnéznek. Azért, hogy a gyerek ne szenvedje a nyomor súlyát, az anya vidám játéknak álcázza a pénz keresgélését. A legfájdalmasabb pillanatban kacagnak legjobban: amikor az utolsó krajcárt egy szerencsétlen koldus adja nekik. Mire azonban összegyűlik a pénz, már beesteledik, s újabb problémával szembesülnek: lámpaolaj sincs.

kulcsfogalmak: mélyszegénység; anyai áldozat 
szöveg:  http://epa.oszk.hu/00000/00022/00019/00423.htm

 

Móricz Zsigmond: Kis Samu Jóska


Két jó kedélyű székely legény szolgált az orosz fronton: Kis Samu és Samu Jóska. Már napok óta éheztek az őrségben, amikor végre elhatározták, hogy leveshez való paréjt gyűjtenek. Kis Samu a szögesdrót mögé kúszott, ahol egy békésen alvó orosz őrt talált. Ellopta a zsákját, és visszaosont a barátjához. Csak ekkor derült ki, hogy nemcsak kenyeret hozott, hanem egy faragott bababölcsőt is. Samu Jóska ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye vissza a gyerekjátékot (és egy darab kenyeret) az orosznak, aki akkor már ébren volt. Mindkettőjük szeme könnyes lett a gesztustól, amelyben az apai szív felülemelkedett a háború embertelen világán.

kulcsfogalmak: apai érzelmek; front; háború; a közkatona értéke 
szöveg: http://mek.oszk.hu/01500/01502/html/01.htm#11

 

Móricz Zsigmond: Barbárok


Még fel sem tűnik a két alak a pusztai horizonton, a puli már jelzi Bodri juhásznak, hogy rossz szándékú látogatók közelednek. Veres juhászék előbb ajánlatot tesznek a rézveretes szíjra, majd kisfiával együtt agyonverik a gazdát, és elhajtják a juhait. Tíz nap múlva az asszony keresi Bodrit és a fiút a szokott helyen. Veres juhász megtévesztő útmutatása nyomán még a Dunántúlt is bejárja, míg végül a puli kölyke akad rá a holttestekre. Szigorú vizsgálóbíró faggatja Veres juhászt a szegedi bíróságon. Bár már "megérett a kötél", a makacs vadember sehogy sem akarja beismerni Bodri juhász és fia meggyilkolását. A bíró nem tudja felébreszteni a lelkiismeretét, ezért a babonához fordul: a rézveretes szíj látványára végül megtörik a gyilkos.

kulcsfogalmak: kiszolgáltatottság; embertelenség; babona; igazságszolgáltatás
szöveg: http://mek.oszk.hu/01500/01502/html/02.htm#50

 

Móricz Zsigmond: Szegény emberek

 

Két ember ássa Vargáék földjét napszámban. A fiatalabbik egy katona, akit két év frontszolgálat után engedtek haza egy hónapra, hogy rendezze a háromfős családja által felhalmozott adósságot. Az ásásért kapott napszám azonban még a létszükségleteket sem fedezi, ezért a katona munkaadóinak kirablására szánja el magát. A háborúban rögzült ösztönök uralkodnak el rajta, amikor lemészárolja a tetthelyen talált két gyereket. Már nem tiszta az elméje, amikor a feleségével vásárba menet gazdagok és szegények háborújáról filozofál. Otthon hajdúk várják, akik számára a katona kisfia szolgáltat bizonyítékot – öntudatlanul.

Az elbeszélésben két ellentétes kép rajzolódik ki a háborúról. Ami az otthoni öregek számára jópofa frontsztorik gyűjteménye, az a katonának véres valóság: első áldozata egy orvlövész lány volt, a fronton halott társaik testéből építettek fedezéket, s a legnagyobb ínség idején az ellenség húsát ették.

kulcsfogalmak: háború, mélyszegénység, elmezavar 
szöveg: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00212/06477.htm

 

Móricz Zsigmond: Tragédia

 

Kis János a legnyomorultabb szegényember, akinek szó szerint semmije nincs: sem anyagi, sem lelki értelemben. Nehéz napszámban görnyed, s csak egyetlen gondolat jár a fejében: az evés. A folytonos éhség miatt mindig mogorva, dühös, agresszív. Családját teljesen elhanyagolja, lelkileg vegetál, semmi célja nincs. Egyszer aztán (groteszk módon) mégiscsak talál magának egy „emberi léten túli” feladatot: ki akarja enni vagyonából a gazdáját. Sarudy ugyanis az összes napszámosát is meghívja a lánya lakodalmába. Kis János nekifeszül a harcnak, s gyönge gyomra heves tiltakozása ellenére órákig lapátolja magába a zsíros ételeket. Végül a torkán akadt fövetlen húsdarabtól megfullad. Halála éppen olyan jelentéktelen, mint az élete volt – s ez az igazi tragédia.

kulcsfogalmak: mélyszegénység, társadalomkritika, groteszk
szöveg: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00040/00979.htm

 

Móricz Zsigmond: A kondás legszennyesebb inge

 

A földesúr felesége kedves, energikus asszony: maga felügyeli a kastély kertjének tavaszi rendezgetését. Gondos anyának bizonyul, amikor nem engedi iskolába a megfázás enyhe tüneteit mutató fiát. Épp ezért kel ki magából, amikor meglátja, hogy az egyik kapáló parasztasszony derékig földbe ásta a másfél éves gyerekét, hogy az el ne mászkáljon. Leteremti a nőt, kegyetlennek, felelőtlennek bélyegzi, és megparancsolja, hogy vegye ki a földből a kicsit. A szegény asszony később őt hibáztatja a gyerek felfázásáért, amit (orvosság híján) babonával próbálnak gyógyítani. A földesúr felesége hatósággal fenyegetőzik a kegyetlen szertartás láttán (földre fektették a gyereket, a disznópásztor legkoszosabb ingére), de a kis beteget már senki nem tudja megmenteni. A gyerek halála után egymást hibáztatja a két anya. A parasztasszony babonás magyarázata szerint a földesúr felesége „megtörte az isteni akaratot”, amikor felülbírálta a népszokást.

kulcsfogalmak: mélyszegénység, együttérzés, anyai szerep
szöveg: http://mek.oszk.hu/01500/01502/html/02.htm#45

megosztás
Mi a mítosz? Történet, amelyben egy adott közösség megfogalmazza önmagát: honnan jött és hová tart. Mitikus narratívák a történelem minden korszakában voltak – és vannak ma is. Hol nyíltan, hol lappangó módon szabályozzák életünket…

A vallásos ember számára a tér nem homogén Ezt a vallásos ember úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedüli valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet, ami azt mint formátlan tágasság veszi körül.

A terület, amelyen élnek: a „világ” (pontosabban: „a mi világunk”), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és „idegenek” (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak. (Mircea Eliade)

homogén: egyenletes, egységes

 

 

A Nyugat olyan világ még a XIX. században is, amely hisz, de mivel a vallásos hit hanyatlásnak indult, egyre nagyobb teret nyernek a szekularizált hitek, nevezhetjük ezeket vallásoknak: elkötelezettség és buzgóság tekintetében követőik nem maradnak el a szó szoros értelmében vett vallások hívei mögött. Így hát, paradox módon, a viszonylagos vallási apály dacára a XIX. századot igen magas fokú idealizmus jellemzi. A nemzet kétségen kívül vallás volt. Meghaltak érte a barikádokon, elvéreztek a lövészárkokban. Egy adott pillanatban minden a nemzet logikájába illeszkedett. (Lucian Boia)

szekularizált: vallásmentesített
paradox: önmagának látszólag ellentmondó
idealizmus: a tökéletes keresése

 

 

Mint teória és mint praxis a kommunizmus nemcsak társadalmi, hanem szellemi és vallásos jelenség is. A legmélyebb veszély vallásos jellegében rejlik. Mert mint társadalmi rendszer, a kommunizmus akár közömbös is maradhatna a vallással szemben. De mint valamilyen vallásszerűség, ellentétben van a kereszténységgel, amelyet igyekszik kiszorítani és leváltani.

Akárcsak egy vallás, a kommunizmus is teljes világképet hoz magával; az élet minden alapkérdésére van megoldása, és értelmet kölcsönöz az emberi létnek. A marxizmusnak nem a racionális, objektív-tudományos elemei élednek fel a kommunizmusban, hanem a mítoszalkotó, vallásos erői. (Nyikolaj Bergyajev)

teória: elmélet
praxis: gyakorlat
racionális: ésszerű
objektív: tárgyilagos

 

 

A szekularizált vallásokra is rájár a rúd. Így jutottunk el oda, hogy nincsenek már nagy projektjeink, hiszen ezek csakis erős hitből fakadhatnának. Európának nincs mitológiája. Márpedig mitologikus perspektíva nélkül (mitologikusnak tekintve mindazt, ami erős hitet feltételez) semmi érdemleges nem jön létre ezen a világon.

A nemzeti bankjegyeket rendszerint sajátos jelképekkel, leggyakrabban különböző személyiségek portréival jelölik meg - az euró ellenben absztrakt köntösben, építészeti motívumokkal díszítve jelentkezik. Nemzeti személyiségből garmadával kerülne, európaiakat viszont, úgy tűnik még nem fedeztek fel. Eredetileg számoltak velük, de valamennyien elhasaltak a vizsgán, nyilván azért, hogy ne gerjesszenek gyanakvást, lévén, hogy nehéz lenne minden nációt és ideológiát egyaránt képviselni. (Lucian Boia)

projekt: vállalkozás
perspektíva: jövőkép
absztrakt: elvont
náció: nemzet

ideológia: eszme

 

 

Van egy még nagyobb erőszak, ez a pénz hatalmának erőszaka. Ez a rejtett diktatúra a kapitalista társadalomban. Az embert nem nyíltan, észrevehető módon kényszerítik. Az ember élete a pénztől, a világ legszemélytelenebb, legrosszabb minőségű, mindenre egyformán elcserélhető erejétől függ. Az embert nem nyíltan, fizikai erőszakkal fosztják meg a lelkiismereti szabadságától, gondolatszabadságától, véleményszabadságától, hanem anyagilag függő helyzetbe hozzák, az éhhalál fenyegeti, s ez fosztja meg a szabadságától.  (Nyikolaj Bergyajev)

A szolgaság korlátját tudatának hiánya adja. A szolgaság világa az önmagától elidegenedett szellem világa. A külsővé válás a szolgaság forrása. A szabadság: belsővé válás. A szolgaság mindig elidegenedést, az emberi természeten túlra való kivetettséget jelent.

A kereszténység legnagyobb tette, amit ő maga sem ismer eléggé, hogy Krisztus eljövetele, az ember és a világ megváltása kiszabadította az embert a természet és a démonok fogságából; kirántotta az embert az elemi természet mélységéből és lelkileg autonóm szellemi lényként talpra állította. (Nyikolaj Bergyajev)

autonóm: önálló

 

 

 

 

A monizmus az ember szolgaságának filozófiai forrása. A monizmus az „általánosnak”, az elvont-univerzálisnak az uralma, a személy és a szabadság tagadása. (Nyikolaj Bergyajev)

A lelkiismeret központja nem lehet valamilyen univerzális egységben, nem esik elidegenedés alá, hanem a személy mélyében marad. Az „egyetemesség” szónak egyedül elfogadható, nem szolgai értelme a személy belső, konkrét univerzalizmusát jelenti, nem pedig a lelkiismeretnek valamilyen külső intézményben történő elidegenedését. Csak az szabad, aki nem engedi meg, hogy lelkiismerete és véleménye elidegenedjék, kivetődjék, aki pedig ezt megengedi, az szolga. 

univerzális: általános, egyetemes
monizmus: egyetlen alapelv elfogadása

 

 

A tömegember a hangya előtt és a homo sapiens mögött megrekedt entitás. Ha megnézed a homo kádárikuszt, a tömegember sajátos kárpát-medencei alfaját, azt látod, hogy képtelen önmagáról gondoskodni, úgyhogy ezt a kötelezettséget lépten-nyomon áthárítja valakire: a politikára, az aktívakra, az államra, a gyerekeire, a szüleire. Képtelen arra, hogy a nagyon bőséges erőforrásokat a maga számára megfelelően elossza, és azzal tervezzen. Az állatoknál ezt elvégzik az ösztönök, a homo sapiensnél az értelem - lásd a mókust, aki tud tartalékolni, vagy lásd a homo sapienst, aki szintén tud. A tömegember erre képtelen. Ijesztő, hogy milyen sokan élik az életüket ebben a féllétben. (Puzsér Róbert)

entitás: létező dolog
homo kádárikusz: Kádár János uralkodása (1945-1988) alatt kialakult embertípus

 

 

Az emberi tömeg a kereskedelmi tévék gyártósorain percről percre képződik, a korszellem pedig kedvez ennek a tömegnek. A huszadik században a tömeg átvette az uralmat - ennek jelei a nácizmus, a bolsevizmus és a fogyasztói kapitalizmus, más szóval a neoliberalizmus. Megint más szóval monopolkapitalizmus - és kérem, hogy senki ne alkalmazza erre a „szabadversenyes kapitalizmus" szókapcsolatot, mert itt szó sincs szabad versenyről. Kartellekről és monopóliumokról van szó. (Puzsér Róbert)


kartell: cégek nyereségnövelő szövetsége
monopólium: piaci egyeduralom

 

 

A XXI. század mítosza

2001. szeptember 11-én porig romboltatott a nyugati vallás temploma, a World Trade Center, ezzel magát az Istent (Világgazdaság) érte támadás. Ezután a papság (média) és a próféták (politikusok) a végletekig fűtötték a nép vallásos szenvedélyét, amelynek alapja a legősibb félelem, a káosztól (mai nevén terrorizmus) való rettegés lett.

 

 

Ennek fényében adódik az aggasztó kérdés: van-e szabad akarat? A születésed óta téged ért hatások megszámlálhatóak és mérhetőek. A bolygó egy zárt rendszer - ezek véges mennyiségű változók, amelyekkel számolni lehet, csak egy nagyon nagy teljesítményű számítógép kell hozzá. Ha ezeket a változókat hozzárendelem a genetikádhoz - amely szintén mérhető, hiszen már valami húsz éven belül térkép lesz róla -, akkor azzal te leírhatóvá válsz: száz százalékig biztosan lesz jósolható, hogy a következő gondolatod, mozdulatod vagy szavad mi lesz. Eszerint determinizmus van. Nincs szabad akarat, viszont megkaptad a szabad akarat illúzióját, hogy azt tudd hinni, te cselekszel. Mi értelme van az egésznek, ez a kérdés. Értelme? Az illúzió. Ha nem élne benned a szabad akarat illúziója, meg kéne ölnöd magad. Akkor is működik az illúzió, ha tudod, hogy illúzió - mert működteted: miközben oszlatod az illúziót, újat gyártasz. (Puzsér Róbert)

determinizmus: eleve elrendeltség
illúzió: érzékcsalódás

 

Maga a szó: "liberalizmus" mára minden vonzerejét elvesztette, noha egy gyönyörű szóból ered: a "szabadságból". A szabadsággal nem lehet a tömegeket lenyűgözni. A tömeg nem hisz a szabadságban, és alapvető érdekeivel nem tudja azt összhangba hozni. Valójában a szabadság inkább arisztokratikus, semmint demokratikus. Csupán az emberiség kisebb hányadának érték, minthogy elsősorban a személyiségre, az individuumra irányul. A forradalmakban soha nem a liberalizmus aratott diadalt. Nemcsak szociális, de politikai forradalmakban sem, hiszen a forradalom a tömegek ügye. A tömeg mindig az egyenlőség pátoszát hirdeti, nem a szabadságét. A nagy forradalmakat nem a szabadság, hanem az egyenlőség törvénye tartja mozgásban. A liberális szellem lényegét tekintve nem forradalmi szellem. A liberalizmus a társadalom kulturált rétegeinek életérzése és világnézete. Nem kíséri sem viharos őserő, sem tűz, sem lángoló szív, sokkal inkább mértéktartás és túl nagy megformáltság jellemzi. A liberalizmus igazsága formális igazság. Nem mond az élet értelméről semmit, sem jót, sem rosszat, garantálni szeretné az egyénnek, hogy élete értelméről szabadon döntsön. A liberális eszme nem tud hasonlatossá válni a valláshoz, nem mutat vallásos jelleget. Ez a liberális eszme gyengéje, de egyben a jó oldala is. A demokratikus, szocialista vagy anarchista eszmék igyekeznek határozott tartalmat adni az emberi életnek; könnyen álvallásokká válnak, s a hozzájuk való viszony vallási színezetet ölt. Valahol itt gyökerezik ezeknek az eszméknek a hazug volta, mivel semmi olyan lelki tartalmuk nincs, ami vallásos pátoszra méltó volna. Vallásos érzésekkel viseltetni arra méltatlan tárgy iránt - óriási hazugság és istenkísértés. El kell ismerni, a liberalizmus nem buzdít ilyesmire. A demokrácia eszméje a liberalizmusénál formálisabb, viszont képes magát az emberi élet értelmének, sajátos típusának feltüntetni. Ezért rejlik benne veszedelmes kísértés. A szocialista eszme mérhetetlen követeléseivel tűnik ki. Meg akarja határozni az ember életének céljait, miközben ő maga csupán egyike az élet eszközeinek, anyagi eszköz, nem több. (Nyikolaj Bergyajev)

megosztás
Kétféle egyenlőtlenséget látok az emberi fajban. Az egyiket természetinek vagy fizikainak nevezem, mert a természet hozta létre; ide tartoznak az életkornak, az egészségi állapotnak, a testi erőnek, valamint a szellemnek vagy léleknek a különbségei.

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

 

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

     "Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait."

 

Rousseau: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól
Kétféle egyenlőtlenséget látok az emberi fajban. Az egyiket természetinek vagy fizikainak nevezem, mert a természet hozta létre; ide tartoznak az életkornak, az egészségi állapotnak, a testi erőnek, valamint a szellemnek vagy léleknek a különbségei. A másikat morális vagy politikai egyenlőtlenségnek nevezhetjük, mert egy bizonyos közmegállapodástól függ, és az emberek közötti egyezség hozta létre vagy legalábbis szentesíti. Ez utóbbi különféle kiváltságokból áll, melyeket némelyek másoknak a rovására élveznek; így például gazdagabbak, hatalmasabbak, nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint amazok, sőt engedelmeskedésre bírhatják őket.

Swift: Gulliver
Legyengült, nyava­lyás test, bőr, gödrös pofák: ezek a legbiztosabb jelei az elő­kelő származásnak olyannyira, hogy egészséges és robusz­tus külső a lehető legkompromittálóbb egy arisztokratára nézve: a nagyvilág rögtön arról kezd suttogni, hogy az igazi apa csak hordár vagy kocsis lehetett. A nemes ember szel­lemi tökéletlenségei harmóniában vannak a testiekkel, lé­vén lelkivilágának összetevői: álmos közöny, butaság, műveletlenség, hisztéria, bujaság és nagyzási mánia.

(kapcsolódási pont: a vers szerint a kultúrtörténet "rettentő tanulsága" az, hogy a civilizáció nem tudta felszámolni a társadalmi különbségeket. A többség a nyomortól szenved, a kevés kiváltságos pedig a céltalan léttől. Annak ellenére, hogy a felvilágosodás legfőbb célja a közjó elérése volt.) 

 

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

 

Petőfi: Az apostol
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

(kapcsolódási pont: Petőfi hőse szerint az emberi lét célja a boldogság, amelynek eszköze a szabadság. Erről ír könyvet, amelyet csak illegálisan tud kiadni, mivel ezek a gondolatok vallást és fölséget sértenek.)

 

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

 

 A dijoni akadémia kérdése:
„A tudományok és a művészetek fejlődése javította-e az emberi erkölcsöket?”

(kapcsolódási pont: már a felvilágosodás korában felmerült a kétség, hogy nevezhető-e valódi fejlődésnek az, ha csak a technika halad előre, de az ember nem. Rousseau szerint a természetből kiszakadt ember a társadalmi létben egyre kiszolgáltatottabb lesz.)

 

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

 

Howard Fast: Thomas Paine
Az ember Isten része, vagy pedig fenevad. (...) S most a forradalom, járatlan úton haladva, megundorodva egy szervezett, haszonleső, harácsoló egyháztól, a semmi és a sehol istennélküliségét karolta föl.  

Márai Sándor: Napló 1945
Minden, amit az emberek csinálnak, így a forradalom is valahogyan elviselhető addig, amíg az emberi természet szerint történik. Danton forradalma, akármilyen véres: emberszabású, mert emberszerű. Szenvedélyek és emberi helyzetek ütköznek a nyaktiló körül. Egy emberi vállalkozás akkor lesz elviselhetetlen, mikor nem az emberi természet törvényei szerint, hanem egy Elv eszméje szerint iparkodik megszervezni, fegyelmezni a társadalmat.

Sieburg (...) pontosan megmutatja, mint bukott el a francia forradalom a pillanatban, mikor Robespierre és Saint-Just egy irtózatos erejű, de emberszabású vállalkozást embertelenné akartak nevelni, mert egy Elvhez – a Néphez mint fogalomhoz – akarták idomítani. Az emberek csak emberi módon tudnak aljasok és hősök lenni. A megváltás is akkor kell csak nekik, ha emberszabású.

Egy napon feláll majd egy hős és kimondja, hogy minden emberi – egyéni és közösségi – vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.

(kapcsolódási pont: "a hír nemzete" = a franciák, "a rongyos ember bőszült kebele" = a csőcselék elégedelensége. A francia forradalom 1789-ben a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében indult. De pár éven belül terrorba fulladt, mert nem "tökös farmerek" ragadtak fegyvert (mint 1775-ben az amerikai függetlenségi háborúban), hanem az elégedetlen aljanép. Márai Sándor szerint azért buktak el, mert mindent az Elveknek rendeltek alá. Thomas Panie szerint pedig azért, mert az egyházzal együtt a vallást is eldobták, pedig Isten nélkül nincs rend a keresztény világban.)

 

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

 

Petőfi: Az apostol
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.
 

Vörösmarty: Szózat
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

(kapcsolódási pont: a Szózat és Az apostol című mű is azokra az önfeláldozó emberekre hivatkozik, akik kizárólag a társadalomért, az emberiségért éltek. Szilveszter végig az ember és polgár szerep között vívódik, és mindig az utóbbi a hangsúlyosabb.)

 

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket - midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette - csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

 

Petőfi: Az apostol
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalnak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

(kapcsolódási pont: a hétköznapi ember ragaszkodik a fennálló rendhez, ezért sosem fogadja el a merész újítókat, a nagy gondolkodókat. Általában már jóval a haláluk után ismerik el az érdemeiket.)

 

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

 

Petőfi: Az apostol
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…

(kapcsolódási pont: Petőfi a szőlőszem-hasonlatban ír ezekről a "fényes elmékről", akik a közösség felemelésére áldozták életüket.)

 

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez "ember!" advák örökűl –

 

Thomas Paine: Az ember jogai
Az amerikai kormányzat: demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

(kapcsolódási pont: Vörösmarty itt az Egyesült Államokról beszél, az egyetlen országról, ahol az alkotmányban megfogalmazták és a törvényekben érvényesítik az emberi jogokat. Thomas Paine Philadelphiában ismerte meg az amerikai demokráciát.)

 

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

 

Howard Fast: Thomas Paine
Paine nem volt vak. Olyan sokáig élt a patkányfogóban, hogy most már nem lehet elvakítani, s a rosszat is látja, nemcsak a jót. Egyébként is az orra alá dugják, hiszen a nyomdával szemben, ahol dolgozik, ott van Philadelphia fő rabszolgapiaca. Délelőtt-délután hal­lani az árverésvezető éneklő hangját:

- Eladó egy férfi, eladó egy férfi, ritka, jó húsban levő fe­kete példány, erős, mint a bivaly, érett, mint a körte, tüzes­vérű, mint a legkülönb csődör, tessék megtapintani, fárad­janak beljebb, uraim, győződjenek meg férfiúi erejéről, jól ismeri az ostort, alaposan be van törve, be van tanítva.

(kapcsolódási pont: a keresztény ember jogos felháborodásával ítéli el a rabszolgatartást, az amerikai életforma szégyenfoltját.)

 

És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

 

Charles Fourier 
Minden nagy létszámú társulásban a résztvevőket hajlamaik, és képességeik szerint egyszerű csoportokra kell fölbontani… abból a célból, hogy a legteljesebben kifejlődjenek az egyes tagok képességei… Ha valaki tagnak lép be a falangába, fölbecsülik földjeit, gépeit, az anyagokat, bútorait és berendezéseit, amiket ténylegesen magával hoz be. A vezetőség minden tagnak részvényeket, vagy részvény-kuponokat ad ki a tag által bevitt vagyonnal egyenlő értékben.

- A falansztervilág alapelve: a szervezettség.
- Célja: a munkamegosztáson alapuló kollektív termelés és ellátás.
- Ebben a rendszerben a család hagyományos szerepe háttérbe szorul. A házasság intézménye
elveszíti jelentőségét. A gyerekeket a közösség neveli.
- Elvben mindenki a képességeinek megfelelő munkát végzi, és szükségleteinek megfelelően
részesedik a közös javakból.
- Vagyoni és jogi értelemben a közösség minden tagja egyenlő. Nincs pénzrendszer és
magántulajdon.
- A gyermekek 18 éves korukig nem dolgoznak, csak tanulnak.
- 50 év fölött a közösség tartja el az időseket.

(kapcsolódási pont: az utópista szocialisták a tökéletes társadalomról ábrándoztak, amelyben nincs pénz, nincs magántulajdon, nincs gazdasági verseny. Helyette rend, együttműködés és ésszerűség.)

 

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérünk minden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

 

József Attila: Dunánál
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

 

1844 vége

megosztás