Az alábbi gondolatmenet három (talán meglepő) állítást bizonyít:

1. A nacionalizmus vallás.
2. A magyar identitástudat máig ószövetségi alapokon fogalmazódik meg.
3. A kollektív szabadság illúzió.

1. A nacionalizmus vallás

Miközben Péntek a menekülő kannibálokkal foglalatoskodott, én a kardommal elvágtam a szegény fogoly köteleit, amelyekkel a térde és karja szörnyen gúzsba volt szorítva. Felemeltem fektéből, és portugálul kérdeztem tőle, hogy kiféle.

- Christianus! - felelt latinul. Olyan gyenge volt, hogy alig bírt szólni vagy talpra állni. Elővettem a zsebemből az üveget, és intettem neki, hogy igyon. Miután ivott, kenyeret is adtam neki, amit szintén elfogyasztott. Megkérdeztem, milyen nemzet szülöttje.

- Spanyol - mondta.

A középkori kereszténység (minden torzulása ellenére) biztos identitást adott a nyugati embernek, aki a Robinsonból vett részlet tanulsága szerint még a 18. század elején is elsősorban vallásos alapon határozta meg önmagát. A kiszabadított fogoly a „Ki vagy te?” kérdésre így felel: „christianus”, azaz keresztény. Nemzeti hovatartozását csak a második helyen tartja számon. Száz év múltán megfordul a sorrend, és az egész nyugati világ számára a nemzettudat lesz a legfontosabb identitásképző. Az érzelmi-logikai szerkezet megmarad, de a tartalom ijesztő módon változik:

 keresztény a 18. század elején:
- Isten az atyám
- minden ember a testvérem
- Jézus a példaképem

nacionalista a 19. század elején:
- a spanyol nép szülötte vagyok
- a többi nép idegen
- példaképem az „igaz spanyol”

A nemzeti kiválasztottság-tudat mellett megjelenik a más nációkkal szembeni idegenség, és (ami a legveszélyesebb) egy elvont ideál arról, hogy mit is jelent egy bizonyos nemzet hű tagjának lenni. A 10.A osztállyal március 15-re készülve megvitattuk, vajon mitől magyar valaki. Megpróbáltunk egzakt (pontos, vagy ha úgy tetszik: tudományos) definíciót találni a magyarságra mint identitásra. A következő válaszok születtek:

Magyar az, aki:

- Magyarországon született
- családja, ősei magyarok
- magyarul beszél
- magyar szokásokat követ
- magyar állampolgár
- DNS-e szerint magyar
- belső döntése szerint magyar

A lista érveinek nagy része erősen vitatható. Az első kizárja az elcsatolt területeken vagy emigrációban született magyarokat. A második kizárja például a szlovák származású Petrovics (Petőfi) Sándort. A harmadik kizárja Petőfi kedvenc hadvezérét, a magyar hősként számon tartott Bem Józsefet (Józef Zachariasz Bem), aki egy szót sem tudott magyarul. A negyedik igen relatív, hiszen a magyar szokások nagy része keresztény (tehát egyetemes). Az ötödik pusztán adminisztratív kérdés: „a magyar állampolgársági törvény biztosítja a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét mindazon külföldieknek, akik meghatározott ideje (8 év) az országban élnek”. A hatodik pedig amennyire egzakt, annyira hozhat döbbenetes eredményt, hiszen az évezredeken át vándorló magyarságban török, szláv, zsidó, cigány és még ki tudja hányféle gén keveredik.

Az jutott legközelebb a megoldáshoz, aki szerint a nemzeti identitás egyfajta belső döntés: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Tehát kollektív önazonosságunk „vall”-ási alapú. Magyarságunk, nemzeti identitásunk nem tudományos, hanem vallási kérdés. Ennek a látszólagos szózsonglőrködésnek a jelentőségét akkor értjük meg, ha a nacionalizmusra nem a romantikus nosztalgiával ködösített 19. század felől tekintünk, hanem száz évvel később a világháborúk felől. Aldous Huxley 1946-ban írja „Tudomány, szabadság, béke” című könyvében:

Az az erkölcsi kár, amit a háború sok millió férfi, nő, de különösen gyermek lelkében okozott, az helyrehozhatatlan. És persze nem csupán ezek az áldásai a nacionalizmusnak, amit bálványimádó vallásként magunknak kitaláltunk (visszautasítva Isten atyaságát és az emberek testvériségét). A világ fel van parcellázva mintegy ötven adminisztratív egységre, melyek magukat nemzetnek nevezik. Minden ilyen nemzetnek van egy államvallása: nevezetesen a legfőbb értékként, vagy Istenként tisztelt nemzet maga. Hogy a mintegy ötven nemzeti moloch (bálvány) egyikének hívőjévé lehessünk, szükségképpen és automatikusan keresztes vitézeivé kell válnunk az összes többi molochok hívői elleni háborúnak. A nacionalizmus erkölcsi romlásra vezet, mert tagadja az egyetemességet, tagadja az egy Isten létét, tagadja az ember emberi értékét; és mivel ugyanakkor erősíti az elzárkózást, bátorítja a hiúságot, gőgöt és önelégültséget, felkelti a gyűlöletet és hirdeti a háború szükségességét és jogosságát. (…)

A fenti sorok szomorú igazolására Petőfit idézzük:

„A háboru istene újra
Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.”
(Az ítélet, 1847)

„Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját”
(A XIX. század költői, 1847)

„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk…”
(Nemzeti dal, 1848)

Ha egy kicsit félretesszük a Petőfi iránti lángoló rajongásunkat, akkor annak láthatjuk ezeket a sorokat, amik valójában: nyers politikai uszításnak. Semmit nem szépít rajtuk a cél (nemzeti függetlenség) „szentsége”. Az őskori törzsekre emlékeztető vad indulatuk nem érdemli meg a hazaszeretet nevet. (Ezzel Thomas Mannt idéztem, aki szerint a nacionalizmus egy betegség, amely „túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje”.) Súlyos torzítás Petőfi részéről, hogy a történelmi fogalmakat (gyarmatosított-gyarmatosító) összekeveri az erkölcsi kategóriákkal (jó-rossz); a fegyveres felkelést Isten akaratával igazolja; elátkozza a kevésbé szélsőséges nézeteket valló honfitársait; valamint bálványozza a népet és a hazát. Ez utóbbi szüli a leghátborzongatóbb szókapcsolatot: „magyarok istene”. Ebben az összefüggésben Isten már nem a világ teremtője, nem az egyetemes értékrend szimbóluma, hanem egy nemzet irigyen őrzött „tulajdona” – lényegében egy törzsi bálvány. 

A Nyugat olyan világ még a XIX. században is, amely hisz, de mivel a vallásos hit hanyatlásnak indult, egyre nagyobb teret nyernek a szekularizált hitek, nevezhetjük ezeket vallásoknak: elkötelezettség és buzgóság tekintetében követőik nem maradnak el a szó szoros értelmében vett vallások hívei mögött. Így hát, paradox módon, a viszonylagos vallási apály dacára a XIX. századot igen magas fokú idealizmus jellemzi. A nemzet kétségen kívül vallás volt. Meghaltak érte a barikádokon, elvéreztek a lövészárkokban. Egy adott pillanatban minden a nemzet logikájába illeszkedett. (Lucian Boia: A nyugat hanyatlása)

2. A magyar identitástudat máig ószövetségi alapokon fogalmazódik meg

A fentiek értelmében vallásnak nevezhetjük azokat az eszméket, amelyek az élet minden területét az ellenőrzésük alá vonják. Mítoszaik teljes világmagyarázatot adnak, rendszerbe foglalják az egész létezést, az istenség legmagasabb céljától egészen a legapróbb higiéniai szabályokig. Ezeket a mítoszokat tekintélyes dokumentumok, szent könyvek őrzik. Petőfi maga is a nagy világvallásokra hivatkozik, amikor megnevezi a nacionalizmus szent könyvét:

Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
(Petőfi: Az apostol)

A nemzeti identitás szent dokumentuma tehát a történelemkönyv. Ez a kronológiai rendbe szervezett eseménysor hol nyíltan, hol rejtetten tükrözi az adott nép mítoszát, képét önmagáról, a világban elfoglalt helyéről. A nyugati világ első történelemkönyve az Ószövetség volt. A benne megformált történelmi tudat sokáig ható mintát adott a nyugati világnak. A múlt-jelen-jövő idősíkjait egy értékrendszerbe helyezte, amelyben a dicsőséges múlt és ígéretes jövő között hanyatlásként, válságként mutatkozott a jelen.

A formula évszázadokon át megmaradt, csak a nevek változtak. A zsidók számára Dávid király uralkodása volt az aranykor, a keresztényeknek az édenkert, az újkor elején a Rousseau-féle természeti állapot, a 19. században pedig a nép dicső csatákkal teli hőskora. A zsidó utópia az Új Jeruzsálem látomása volt, a középkorban a mennyország, a 18. században a társadalom felemelkedése (közjó), a 19. században pedig a nemzet felemelkedése.

Aranykor és utópia közös vonása, hogy mindkettő a végletekig idealizált: múlt, ami sose volt, jövő, ami sose lesz. Mindkettő veszélyes: a múlt túlértékelése kollektív önsajnálathoz vezet (lásd: Himnusz), a jövő túllihegése pedig meddő álmodozáshoz (Petőfi látomásversei).

Zsidó és a magyar sors párhuzamba állítása a 16. század óta folyamatosan jelen van a magyar irodalomban. Farkas András, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor meghatározó munkáinak történelemszemlélete épül az ószövetségi képletre, amely így foglalható össze:

1. szövetség: az istenség kiválasztja a népet, szövetséget köt vele

2. aranykor: a múlt legszebb időszaka, fejlődés, virágzás

3. hanyatlás: a nép súlyos hibákat követ el, mire az istenség büntetéssel válaszol

4. utópia: a nemzeti felemelkedés ígérete

1. Szövetség

A zsidó és magyar identitás meghatározó motívuma a vándorlás. Mindkét nép mítoszában küzdelemként jelenik meg a letelepedéshez megfelelő hely megtalálása. A zsidókat Mózes, a magyarokat Árpád vezeti az „ígéret földjére”. A megérkezés, megbékélés feltétele az istenség törvényeinek elfogadása. Mózes lehozza a hegyről a kőtáblákat, rajta Jahve parancsai - I. István király pedig megkapja a koronát, rajta a kereszt, jelképezvén a római egyházhoz való csatlakozást. Mindketten megküzdenek hitük egyeduralmáért: Mózes szétveri az aranyborjút (jelképesen leszámolva a bálványimádással), István felnégyelteti Koppányt (jelezvén, hogy így jár, aki ragaszkodik a pogány hagyományokhoz).

„Azért ez országot mind nevezik vala
Tejjel, mézzel folyó az kövér földnek”
(Farkas András: Az zsidó és magyar nemzetről – 16. század)

„Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,
Hatalmas karommal verém nemzeteket,
Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.
Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,
Megtelepitém üket Magyarországban”
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem – 17. század)

„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz - 19. század)

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői – 19. század)

2. Aranykor

Az aranykor mindig mesés színezetet ölt: az apró Dávid legyőzi a hatalmas Góliátot, majd felvirágoztatja a zsidó népet. A Duna jegén 15 évesen királlyá koronázzák Hunyadi Mátyást, aki Magyarországot Európa élvonalába emeli. Dávid királynak 150 zsoltára olvasható az Ószövetségben, Mátyásról legalább ennyi történet a mesekönyvekben. A 19. század nosztalgikus (vagy intő) visszatekintéseinek állandó szereplője a 15. század második felének legendás királya:

„Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)

„S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

„Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat – 19. század)

3. Hanyatlás

A népek nem képesek olyan önvizsgálatra, mint az józan emberek. Ha válságba kerülnek, többnyire bűnbakot keresnek. A bűnbak kijelölés mélyen a gyökerezik a zsidó hagyományban: jom kippur napján fogtak egy kecskét, jelképesen ráaggatták a bűneiket, aztán kizavarták a farkasok közé. A zsidók bűnbakjai a Mózes előtti időkből az egyiptomiak (akik fogságban tartották őket), majd a babiloniak (akik fogságba hurcolták őket), végül a rómaiak, akik megszállták a földjüket.

A 19. században mi magyarok is három bűnbakot tudtunk felmutatni: Mátyás előtt a tatárok, utána pedig a törökök és az osztrákok. Évszámokban: 1241-42 tatárjárás, 1526 mohácsi csatavesztés a törökkel szemben, 1541 az ország három részre szakadása, 1686 Buda visszavétele, osztrák megszállás.

„Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajúl?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorúlt hazádon?
(...)
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma
(...)
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)

„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

Míg a tatárokat és a törököket gond nélkül meg lehetett nevezni a 19. században, az osztrákokra már jóval finomabban kellett utalni. Arany János óangol balladafordításnak álcázza A walesi bárdokat, nehogy valaki Ferenc császárt vélje felfedezni Edward alakjában. Kölcsey Ferenc pedig az alcím segítségével datálja vissza a Himnuszt „a magyar nép zivataros századai”-ba, tehát a középkorba. A korabeli magyarság persze dekódolja a megfelelő szövegrészeket, és a Himnusz hatodik szakaszában az osztákok elől menekülő II. Rákóczi Ferencet ismeri fel:

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

Hozzá kell tenni: nem csak külső ellenséget nevezünk meg bűnbakként. A 19. században erősödik fel az egyik kedvenc magyar mantra: a széthúzás. Ha két magyar találkozik, rögtön három pártot alapítanak – szokták mondani. A legenda szerint az ezeréves „turáni átok” miatt nem tud megbékélni magával a magyarság. A Himnusz „balsorsot” emleget, a Szózat „átoksúlyt” - ez utóbbit Vörösmarty részletesen is definiálja:

„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
„Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.”
(Vörösmarty Mihály: Az átok - 19. század)
 

„De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.”
(Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke - 19. század)

4. Utópia

„Várja, mint zsidó a messiást” – a sokszáz éves szóláshasonlatból kiderül, hogy már az egyszerű nép is ráérzett az Ószövetség legfontosabb motívumára: a várakozásra. Kétezer évvel ezelőtt a rómaiak által megszállt zsidóság mély válságban volt. Azt remélték, a próféták ígérete szerint egy Dávidhoz hasonló király emeli majd fel őket, és vezeti be az „Új Jeruzsálembe”. A messiást erős kezű vezetőnek, forradalmárnak képzelték, aki harcba viszi őket, elzavarja a megszállókat, és visszahozza az aranykort.

„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat - 19. század)

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői - 19. század)

 
„Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.”
(Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba - 19. század)

Ha szélesebb távlatban gondolkodunk, akkor felismerhetjük, hogy az „Új Jeruzsálem” a történelem legveszélyesebb utópiája. Addig nincs gond, amíg csak a képzeletben él – akkor válik rémálommá, ha meg akarják valósítani. A francia forradalom, a fasizmus és a kommunizmus mind az „Új Jeruzsálem” későbbi verziói. Közös motívumuk az erőszak és a hiúság:

„Szabadság, egyenlőség, testvériség – vagy halál.”
(A francia forradalom jelszavai – 18 század)

„Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.”
(Eugène Pottier: Internacionálé – 19. század)

„Deutschland, Deutschland über alles,
Über alles in der Welt.”
(Németország himnuszának kezdete 1933 és 1945 között)

„Make America great again!”
(Donald Trump szlogenje)

Petőfi 1847-ben még le akarta hozni a „mennyországot” a földre, azaz konkrét társadalmi valósággá akarta tenni a tökéletes világot:

„Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.”
(Petőfi Sándor: Ítélet – 19. század)

(Jézus-eposz c. vázlat letöltése - kattints)

Szent iratból forgatókönyv

Amikor meghallod Jézus nevét, az egész szervezeted tiltakozni kezd: borzaszt a legenda, amelynek nevében annyi esztelenséget műveltek a történelem során. Ugyanakkor Batman, Vasember vagy Amerika Kapitány alakja csupa pozitív élményt idéz: erőt, motivációt, a velük való azonosulás felemelő érzését. Nehéz elhinni, hogy valaha az Evangéliumot is afféle szuperhős-történetnek szánták. Ösztönzésnek, hogy nézz szembe önmagaddal, és segíts, akin csak tudsz. Útravalónak, hogyan tedd rendbe a lelked és az emberi kapcsolataid.

Az alábbi gondolatmenet arra tesz kísérletet, hogy visszaadja a Jézus-legenda erejét. Ehhez csak annyit kell tenni, hogy alakítunk egy kicsit az elbeszélés módján. Nem úgy kezeljük az Evangéliumot, mint szent iratot, hanem úgy, mint egy szuperhős-film forgatókönyvét.

Hollywood nem titkolja, hogy minden hősi mozi cselekményvázlata egyetlen forrásból táplálkozik. De szó szerint egyetlen forrásból: Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyvéből. Az 1949-es mű felidézi a régi nagy mítoszok legjellemzőbb elemeit, és egy 17 pontból álló vázlattá sűríti össze. Ez a képlet az utóbbi évtizedekben kézről-kézre járt a nagy filmstúdiókban, ahol máig tuti receptként használják. Garantált sikert hoz, hiszen olyan történetekre épül, amelyek évezredekig éltették és motiválták az emberiséget. Ennek a receptnek segítségével lett kultuszfilmmé a Star Wars, a Harry Potter vagy a Mátrix, és ez adja az értékét olyan (látszólag) könnyebb filmeknek is, mint az Idegpálya, az  Apróláb, a Münó a holdbéli manó vagy az Így neveld a sárkányodat.

Mielőtt végigjárjuk a hős útját (Campbell így nevezte a képletet), meg kell vizsgálnunk, milyen állapotban van a világ, amelyet meg kell mentenie a hősnek.

Válság

Minden hőstörténet előfeltétele a válság. A hős világa összeomlóban van, mert egy személytelen, rettenetes hatalom rántja bele a káoszba. Legyen az egy intézmény, mint a Galaktikus Birodalom (Star Wars), vagy valamilyen sötét lény, mint például Voldemort. A filmek mindig jelzik a hatalom személytelenségét: a rohamosztagosok sisakban vannak, a dementorok testetlenek, Joker pedig mindig árnyékból csap le, állandó rettegést keltve. A terror birodalmának vezére pedig éppen olyan, mint a rendszer, amit működtet: arctalan. Darth Vader égett bőrét félelmetes maszk fedi, Palpatine császár vérvörös szeme csuklya mögött rejtőzik, Immortan Joe arcát lélegeztető takarja, Bane maszkja fájdalomcsillapítókat pumpál, Joker saját vérével festi bohócnak magát, Voldemortnak nincs orra és halottak az arcizmai - és sokáig lehetne folytatni a sort. Az ember legősibb félelmét, a halált idézik ezek az alakok. Mivel nincs arcuk, személyiségük sincs, így alakjuk rettenetes bálvánnyá szilárdul.

A zsidó vallás válsága

Idővel éppen ilyen bálvánnyá vált az ókori zsidók istene, Jahve. Vallásuk hangulatát pontosan jellemzi a mózesi törvénykönyv egyik mondata: „Tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.” Jahve sosem jelenik meg, az egész Ószövetségben arctalan és személytelen marad (csak a hangját hallatja). A zsidók szerint maga az Isten választotta ki őket, ami inkább így értendő: a nép kisajátította magának a kozmosz teremtőjét, s ezzel egyúttal le is fokozta törzsi istenné.

A válság akkor ér véget, amikor bekövetkezik a megújulás. Amikor a szuperhős ledönti a bálványt, ártalmatlanná teszi a zsarnokot. Ez a mozzanat általában véres gyilkosság. A görög istenek családi harcaiban a lázadó fiúk kiherélték zsarnok apjukat. Jézus azonban a törzsi istent nem egy nyisszantással, hanem egy egyszerű kis szóval teszi ártalmatlanná: „Atyám”. Mindössze annyit csinál, hogy elmeséli a tékozló fiú példázatát, amely az istent nem bosszúálló bálványnak, hanem irgalmas apának mutatja. Ezzel egyúttal lebuktatja a farizeusokat is, akik kíméletlenül ítélkeznek, azt gondolván, hogy egyenesen belőlük szól isten hangja. Ebben máig nem változtak. Egy New York-i rabbi azt mondta nemrég egy interjúban: „Még maga a Messiás sem írhatja felül a törvényt.” Amiből jól látható, hogy a zsidó vallás legnagyobb korlátja a szabályok bálványozása. Számukra Jahve maga a Törvény. Pedig hát a törvény csak egy eszköz, a társadalmi rend fenntartásának eszköze. Válságba kerül az a világ, ahol kizárólagos hatalmat kapnak a rendszabályok.

Mint látható, a kétezer évvel ezelőtti Izrael tökéletes helyszín egy szuperhős történet elindításához. Adott egy kegyetlen rendszer, egy arctalan zsarnok. Tombol a válság – jöhet a megmentő, a várva várt Messiás. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a zsidók nem ismerik fel a valódi problémát (vallás), nekik kizárólag a római megszállással van gondjuk. Épp ezért nem szelíd tanítót várnak, hanem harcos királyt; nem lelki országot akarnak építeni, hanem valóságosat: az Új Jeruzsálemet. Így nem könnyű dolga a szuperhősnek, aki pontosan tudja, hogy minden fontos dolog a lélekben dől el.

A hős útja

A Campbell által eredetileg összegyűjtött 17 pontot (iskolai használatra) leszűkítettük 8 fő elemre. A hős útját kör jeleníti meg, érzékeltetve, hogy az ismert világból (felső félkör) az ismeretlenbe tart (alsó, sötét félkör), majd visszatér.

A út kalandra hívással (1) kezdődik (amelyet gyakran visszautasítás követ, ha a hős még nem alkalmas az indulásra). A felkészülésben mentor (2) segíti, hogy átléphesse az ismeretlen világ küszöbét (3). A hős próbákat (4) áll ki, ellenségek akadályozzák, szövetségesek segítik, míg végül eléri a kaland mélypontját, a krízist (5). Ekkor kell szembenéznie legnagyobb félelmével: önmagával. Jelképesen meghal, régi énjét elveszíti, s így már szembe tud nézni bármilyen ellenféllel. A küzdelemből (6) győztesen kerül ki, díja a „kincs”, amely valamilyen tudás, felismerés. Újjászületve (7) lép vissza az ismert világba, majd a megszerzett kincset megosztja (8) a közösséggel.

1. Hívás

Luke Skywalker egy titokzatos üzenet nyomán indul útnak, bár megtorpan, amikor Ben Kenobi azt kéri, hagyja ott szülőbolygóját. Harry Potternek számos meghívót küldenek Roxfortból, de nevelőszülei elrejtik a leveleket. Neo-t többször megszólítja Morpheus, mire végre felfedheti neki a Mátrix titkát.

A keresztény hősmoziban sajátos módon jelenik meg a hívás és visszautasítás motívuma. Itt magát az embert (ha úgy tetszik: nézőt) szólítják meg. A várandós Mária az év leghosszabb éjszakáján, december 24-én keres szállást Betlehemben. De hiába kopogtat, senki nem fogadja be. Végül pásztorok adnak neki és férjének menedéket az istállóban, ahol kecskék és juhok között születik meg a világ üdvözítője.

A karácsonyi ajándékozás-őrület némileg elfeledtette a nyugati emberrel ennek a motívumnak az igazi értelmét: a keresztény hívás a legegyszerűbb (ha úgy tetszik: legszegényebb) szíveket szólítja meg. Az önző, öntelt, képmutató ember nem alkalmas arra, hogy elinduljon az élet legnagyobb kalandjára.

2. Mentor

A hős mentora általában valamilyen nagy tapasztalattal rendelkező tanító: jedi mester (Yoda), varázsló (Dumbledore) vagy éppen hacker (Morpheus). Feladata az, hogy segítsen kiteljesíteni a hős képességeit. Munkája addig tart, amíg a hős túl nem növi mesterét.

Jézust nem nagyon kellett tanítani, sőt: 12 évesen már ő oktatta ki a farizeusokat, amikor egyszer ellógott a szüleitől és beszökött a zsinagógába. Bizonyos értelemben mégis volt „mentora”, Keresztelő Szent János, aki azt mondta: én csak vízzel, utánam jön majd az, aki tűzzel keresztel. Ezt a metaforát majd a legutolsó lépcsőfokon, a megosztásnál értjük meg. Ott válik világossá, hogy mit jelent a Jordánba merítkező Jézus feje fölött a galamb.

3. A küszöb átlépése

A Harry Potter-történet küszöbét mugli-ész fel sem tudja fogni: ez a 9 és 3/4-ik vágány. A Star Wars-é egyszerűbb: Luke az Ezeréves Sólyom fedélzetén hátrahagyja a birodalmiak által lemészárolt családját. Neo a piros kapszulát választja, és szembesül a digitális világhazugsággal, a Mátrix-szal. Narnia hősei egy szekrényen át jutnak az ismeretlen világba. Mindnek közös jellemzője, hogy a küszöb átlépése után már nincsen visszaút - legalábbis a régi világ már sosem lesz ugyanolyan.
Jézus történetében a jeruzsálemi bevonulás jelenti a küszöböt. A Messiás szamárháton, pálmaágat lengető rajongók gyűrűjében érkezik meg a szent városba - és innét kezdve lesz a nép szemében király, a vallási vezetők szemében pedig istenkáromló. A jelenet a szenteste kontrasztos szimbolikáját viszi tovább: a király - szamárháton. Jelzi ezzel, hogy az igazi hatalom nem földi, nem anyagi természetű.

4. Próbák, szövetségesek, ellenségek

A sűrű sötét erdőben eltévedt népmesehős számos próbát áll ki, mielőtt kalandja elérné a tetőpontját. Ugyanígy a filmekben: Luke a Dagobah mocsarában edz, Harry Potter kijár néhány osztályt, Hablaty pedig értékes tapasztalatokat szerez mind az emberek, mind a sárkányok világában.
Jézus számos csodát tesz: gyógyít (vakot, bénát), feltámaszt (Lázárt), átváltoztat (vízből bort), vízen jár stb. Ilyesmiket tömegével olvashatunk korábbi vallási hősök történeteiben (Dionüszosz, Mithrász). Nem azt kell figyelni, hogy mit tesz, hanem azt, hogy mit mond.

Szövetségesből ellenség: a zsidó nép

Az Evangélium szerint ugyanaz a tömeg, amelyik a jeruzsálemi bevonuláskor még éljenezte Jézust, nem sokkal később már a keresztre feszítését követelte. Mi okozta ezt a hatalmas változást? Miért csalódtak a zsidók? Azért, mert ők kívülről várták a csodát: egy erős király (bálvány) mögött akartak bevonulni az Új Jeruzsálembe, Isten Országába. Jézus viszont azt hirdette, hogy mindez csak belül történhet meg, akkor, ha újjászületik az ember:

„Hogy legyőzd a halált, meg kell halnod” (a filmben)

„Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát” (az Evangéliumban)

Jézus legnehezebb próbája: a farizeusok felébresztése

A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és önbecsülését az élteti, ha látja, hogy mások vétkeznek. Nincs benne irgalom, csak félelem és ítélkezés. Jézus így kritizálja a farizeusokat: „elhordozhatatlan terhekkel rakjátok meg az embereket, de ti magatok kisujjatokkal sem segítitek hordozni azokat a terheket”.

Rámutat arra is, hogy a farizeusok a törvény (az arctalan Isten) mögé bújva prédikálnak, ezzel „emberi parancsolatokat tanítanak isteni tanítás gyanánt”.

A mózesi törvények szerint meg kell kövezni a házasságtörő asszonyt. Jézus így állítja meg az ítéletet végrehajtani készülő tömeget: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Jelképes a templom megtisztításának epizódja. Jézus korbáccsal kergeti ki a kereskedőket a templomból, jelezvén, hogy ott (az emberi szívben) nincsen helye semmi földi, anyagi dolognak, csak Istennek, az imádságnak – a belső beszédnek.

A farizeusoknak szóló legfontosabb üzenetét Jézus a tékozló fiú történetében fogalmazza meg, amely röviden így szól: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. A példázat megfejtése a következő:

- apa: Isten
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!

5. Krízis

Luke Skywalker a mocsár mélyén egy furcsa látomásban küzd meg Darth Vaderrel: amikor levágja a sötét nagyúr fejét, azt látja, hogy a sisak alatt saját arca rejtőzik. Ez a rejtélyes üzenet azt jelzi, hogy a kaland mélypontján a hősnek a legnagyobb ellenféllel kell megküzdenie: önmagával. Senkinek nem kellemes szembenézni saját hibáival, legyen az önzés, nagyravágyás, anyagiasság, lustaság, irigység, kétszínűség, indulatosság vagy épp kishitűség.

Jézus negyven napra kivonult a pusztába, ahol eljutott az emberi tűrőképesség határáig. A legnehezebb órákban környékezte meg a Sátán három kísértéssel:

1. változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
2. ugorjon le a Jeruzsálemi templom tetejéről, Isten angyalai úgyis elkapják
3. fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt

Az ókori embernek még nem sokat mondott az „önzés” fogalma, ezért inkább az ördög rettentő alakjában személyesítette meg. A Jézus Krisztus Szupersztár című film három különböző jelenetben idézi fel a kísértéseket:

1. Heródes király arra biztatja az elfogott Jézust, hogy ott, a szeme láttára tegyen egy csodát (szaporítson kenyeret, járjon a vízen vagy változtassa borrá a vizet), s amint ezt megteszi, Heródes rögtön meghajol előtte. Jézus mozdulatlan marad, mert ő a „szuperképességeivel” kizárólag másokat szolgál, soha nem önmagát. És a csoda nem valami külső dolog (amivel lenyűgözhető és félelemben tartható az ember), hanem belső. A csoda nem a fizika/kémia törvényeinek felülmúlása, hanem az önmagunkon való felülemelkedés: az emberi természet legyőzése.

2. Nagycsütörtök éjjelén az utolsó vacsorán beborozott tanítványok alszanak, míg Jézus a másnapi eseményekre gondolva gyötrődik. Imája a kozmikus magányba hullott lélek kétségbeesett kérdését teszi fel: Mi értelme a szenvedésnek? Mi értelme az emberi létnek? Gyenge pillanatában választ vár Istentől, aki a legnagyobb titkokat jószándékból takarja el. Mert ha megismernénk minden titkot, megszűnne a létezésünk motivációja: a hit. (Ugyanebből az okból nem ugrik le Jézus a templom tetejéről.)

3. Zelótai Simon szinte önkívületben dicséri Jézust, mögötte a tettre kész zsidó nép. Jézus arca akkor felhősödik el, amikor Simon ezt mondja: „Ez az ötvenezer ember bármit megtenne érted. Szítsd őket a rómaiak ellen, és tiéd lesz a hatalom és a dicsőség.” A film során Jézusnak többször szembesülnie kellett azzal, hogy a hívei nem értik őt, nem tudják mi az igazi hatalom és a dicsőség. Nem az, ha katonáink vannak, nem az, ha földünk van, nem az, ha vagyonunk van, nem az, ha uralkodunk az egész világon. Hanem az, ha uralkodunk önmagunkon. Ez az igazi hatalom, amit a szenvedéstörténetben bizonyít be Jézus zsidóknak és rómaiaknak egyaránt.

6. Küzdelem

Ha a hős megvívta belső harcát, készen áll arra, hogy összecsapjon a fő ellenfelével, a bálvánnyal: Luke Skywalker Palpatine császárral, Harry Potter Voldemorttal, Neo Smith ügynökkel – de vajon kivel küzd Jézus? Minden idők legerősebb ellenfelével: Istennel. Istennel, aki maga a Törvény, természeti és emberi törvény egyaránt. Hogyan küzdhet meg valaki magával a Törvénnyel, ezzel az arc nélküli, test nélküli, személytelen hatalommal? Egy szörnyű küzdőtéren: nyilvános perben. Jézus hagyja magát elfogatni, megvádolni, kigúnyolni, elítélni és kivégezni. Önmagának feláldozása az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsa: kizárólag a szeretet képes legyőzni a törvényt.

A vád ellene: istenkáromlás – azaz: a törvény megszegése. Pilátus úgy akarja vallomásra kényszeríteni, hogy egy eldöntendő kérdést tesz fel neki: „Te vagy a zsidók királya?” Amelyre Jézus nem hajlandó igennel vagy nemmel válaszolni, helyette azt feleli: „Te szavaid, nem az enyémek” – azaz: te gondolkodsz olyan kategóriákban, mint „úr – szolga”, „király – alattvaló”, „törvénytisztelő – bűnös”, én viszont úgy, hogy minden és mindenki az Atya egyformán szeretett teremtménye.

Passió

Jézus szenvedéstörténetét az emberáldozati szertartások forgatókönyve szerint írták meg az evangélisták. A legkorábbi hiedelmek szerint csak az ősök (ős-tenek/istenek) erejéből újulhat meg a világ, ezért kellett újra és újra eljátszani az „őseseményt”: megölni és megenni a halhatatlan törzsfőnököt. A véres szertartás egyes elemei szimbolikusan éltek tovább a keresztény rituálékban.

1. feldíszítés

Első lépésként azonosítani kellett a kiszemelt áldozatot és az istent. Ezért ünnepélyesen feldíszítették és hódoltak neki a törzs tagjai. (Jézus szenvedéstörténetében mindez negatív előjellel, gúnyosan jelenik meg: töviskoronát tesznek a fejére, palástot a vállára, és egy táblát a feje fölé: „Názáreti Jézus a zsidók királya”.)

2. rituális meggyilkolás

Az ősi áldozásokon általában a szertartást vezető pap hajtotta végre – Jézust római katonák feszítették keresztre.

3. a test szétosztása

Ami az őskorban még állatias mozzanat (a megölt áldozat testének szétszaggatása és felfalása), az később már csak szimbolikus: Jézus nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán felajánlotta a tanítványoknak a kenyeret és bort mint saját testét és vérét. A katolikus misén máig úgy él ez a szertartás (a „szent áldozás”), mint ténylegesen Jézus testének közös elfogyasztása.

4. a lélek égbe küldése

Milyen szép jelenet, amikor a Pulykaland (Free Birds) című animációs filmben a madarak szárnycsapásaival keltett légáramlat emeli fel a földről a gyász jeléül ledobott tollakat, amelyek aztán spirális mozgással haladnak az ég felé. Az emberiség legősibb reménye, a lélek halhatatlansága fejeződik ki ebben a mozzanatban. Jézus az Evangélium szerint a harmadik napon feltámadt és felment a mennybe. Utána csak az üres sír maradt – a kereszténység igazi örömhíre.

5. ünneplés

Egy őskori ünnep csak úgy jelenthetett valódi feltöltődést, ha a végén a törzs ideiglenesen visszamerülhetett a káoszba, hogy abból utána újult erővel feltámadjon. Pár ezer éve ezek még hajmeresztő, véres orgiák voltak, ma már kimarad belőlük a szexualitás – ám megmarad egy másik állati ösztön: a táplálkozás. A magyar nyelv hűen őrzi Jézus feltámadásának másik (nagyon is emberi) örömhírét: hús+vét. Ami annyit tesz: negyven napos böjt után végre lehet húst is (magunkhoz v)enni.

7. Újjászületés (lásd a passió 4. pontja)

Neo-t szitává lövik a Mátrix ügynökei, s az ifjú forradalmár avatarja élettelenül rogy le a szürke folyosón. Valódi teste is kritikus állapotba kerül, mígnem Trinity csókja új életet ad neki. Ekkor a Mátrixban is felkel, és már nem kell elhajolni az ügynökök golyózápora elől – pusztán akaratával állítja meg a lövedékeket. Íme, Jézus feltámadásának cybervilági változata.  

8. Megosztás

Hősnek azt a mitológiai alakot nevezhetjük, aki nemcsak saját sorsát hozza rendbe, hanem a közösségnek is ad valamit. Ez lehet a galaxis népének felszabadítása, a legnagyobb sötét varázsló legyőzése, vagy éppen a sárkányok és emberek kibékítése.

Nem könnyű megérteni azt, hogy mit osztott meg Jézus az emberiséggel. Az Evangélium egy metaforával próbálja érzékeltetni: a feltámadás után ötven nappal meglátogatta Jézus a tanítványait, és kiárasztotta rájuk a „Szentlelket”. A ma már semmitmondó kifejezést úgy tölthetjük fel értelemmel, ha megnézzük János evangéliumának szövegét: „Vegyetek Szentlelket! Akinek bűneit megbocsátjátok, azok bűnbocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azoknak megmarad.” Mit is jelent ez? Azt, hogy Jézus végre elkezdte felnőttként kezelni az emberiséget! A kereszténység itt érte el a lehető legmagasabb kultúrfokot, ahol sokezer év félelem és tömeglét után végre: megszületett a Személy. A „Szentlélek” valójában: „egyedi lélek”. Az ember kiléphetett a törvények által bezárt törzsi létből, és elindulhatott saját lábán az egyéni felelősségvállalás útján, ahol nem kell többé istenekre, ősökre, törvényre hivatkozni, nem kell többé rettegni, hanem megfogadni egyetlen alapelvet: „Szeresd felebarátodat mint önmagadat.” Jézus nem kevesebbet adott az emberiségnek, mint a belépőt a szabadság és felelősség birodalmába – vagy ahogy ő mondta: Isten országába.

Utóirat:

Ha megkérdezel egy keresztényt, mit kapott az emberiség Krisztustól, azt mondja majd: „Jézus megváltotta a világ bűneit” – ez azonban egy súlyos félremagyarázáson alapul. Mint láthattuk, Jézus valójában nem a bűnöktől szabadított meg, hanem attól, aki az embert kizárólag bűnösnek hajlandó látni: Istentől. Jogos a kérdés, hogy ehelyett miért azt a nyakatekert mesét hirdeti az egyház, hogy: Isten megharagudott a bűnös emberiségre, ezért leküldte saját fiát (!), hogy annak megölésével kiengesztelődjön (!) a haragja? Hiszen ezek alapján arra következtethetnénk, hogy a keresztények még mindig ugyanolyan kegyetlen és félelmetes bálványnak látják az Istent, mint az ősemberek. Miért tesznek ilyen butaságot? Miért torzítják el Jézus felszabadító üzenetét, és lépnek vissza egy korábbi, alacsonyabb kultúrfokra?

A válasz egyszerű és fájdalmas: könnyebb a rettegő embert irányítani...

Az ősvalami és az én

(1.) A Homo sapiens eddigi létezésének 97%-át szó szerint „közösségi lény”-ként töltötte: időszámításunk kezdete előtt ugyanis még nem volt éles határ „én” és „mi” között. A mai értelemben vett egyedi lélek mindössze kétezer éves találmány: a keresztény legenda szerint Jézus hozta le az égből pünkösdkor, és adta oda az embereknek, hogy végre saját maguk viseljék a felelősséget a dolgaikért. Gyakorlatilag azóta van önálló személyiségünk.

(2.) Az emberi lélek összetettségét, bonyolultságát sokáig csak a művészet volt képes megmutatni. Mind a középkori teológia, mind a humanista tudomány rosszul közelített: az előbbi szembeállította a testet és a lelket, az utóbbi pedig a lélek helyett inkább a tudatra koncentrált. Közös vonásuk, hogy azt hitték, mindent tudnak az emberről. Először a romantika mondta ki nyíltan, hogy a lélek mély titkaihoz kizárólag a művészet fér hozzá. Innét már nem kellett sokat várni, hogy a tudomány is bemerészkedjen ezekre a sötét, ismeretlen területekre.

(3.) 1923-ban „Az ősvalami és az én” címmel jelent meg Sigmund Freud nagy hatású könyve. A német orvos megmagyarázhatatlannak tűnő lelki jelenségeket kutatott, épp olyanokat, amelyek Kosztolányi Dezső novelláiban is megjelennek: Miért képtelen fogalmazást írni az apjáról egy kitűnő tanuló? Miért zokog egy kissrác, miután az apja a becenevén szólítja? Freud szerint ilyen (látszólag) jelentéktelen kérdésekkel kerülhetünk közelebb a lélek mélységeihez. A legfontosabb folyamatok ugyanis nem a tudatban zajlanak, hanem alatta, az „ősvalami”-ben.

(4.) Freud ábrája jól szemlélteti az összefüggéseket. Az „ősvalami”-vel kezdődik minden, ott gyűlik össze az ember lelki energiája. Az „ősvalami” csupa vágy és szenvedély. Hihetetlen erő van benne, ugyanakkor teljesen formátlan, így nem képes kapcsolatba lépni a külvilággal. Ha tudatosan akar létezni, meg kell formálnia az „én”-t.  Freud szerint az ember lelki egészsége attól függ, mennyire rendezett ennek az „énnek” és az „ősvalaminek” a viszonya. Pszichoanalitikus kezelései a felnőttek lelki problémáinak forrását is mindig a gyermekkorban, a szülő-gyermek kapcsolatban keresték.

Az apa mint isten

(5.) A lelki fejlődés korai szakaszában lezajló folyamat kísértetiesen hasonlít az ősi teremtéstörténetekhez. A mítoszok szerint az idők kezdetén az ősök a káoszból kozmoszt teremtettek. Később a törzsek ezeket az ősöket tisztelték istenként (ős + ten = isten). Freud szerint hasonló „isteni beavatkozás” nyomán lesz az „ősvalamiből” (káosz) „én” (kozmosz). A gyermekkor világteremtő istene nem más, mint az apa. Az „én” az apát „lemásolva” formálódik - ezt Kosztolányi Fürdés című novellájában Jancsi fürdőnadrágja jelképezi, amely színre és formára is azonos az apjáéval - csak éppen kisebb. Freud szerint a gyermek az apát mint ideált (tökéletes képet) „veszi fel” magába, és folyamatosan ehhez mint „felettes énhez” méri magát. Később ezt az ideált örökíti tovább az iskola (s benne a tanár mint az apa képviselője), a vallás (benne a „tisztelendő atya”) illetve ezerféle tekintélyelvű társadalmi intézmény (például a „hivatal” A kulcs című novellában).

(6.) A „felettes én” és az „ősvalami” állandó harcban állnak, hiszen az egyik a külső szabályokat, másik a belső vágyakat képviseli. Ezek összeütközése okozza a gyermeki lét legmélyebb konfliktusait. Kosztolányi nagyszerű érzékkel választja ki az igazán drámai mozzanatokat: a tizenkét éves Palinak dicsőítő fogalmazást kell írnia nemtörődöm apjáról (Házi dolgozat), a tíz éves Pisti először látja meg imádott apját mint szolgalelkű alkalmazottat (A kulcs).

(7.) Pali gyötrődése sokat elárul a tudatalatti működéséről. A tanára előre lediktálta a házi dolgozat vázlatát, amelynek utolsó pontja: „Mivel tartozunk az édesapánknak?” Ezzel gyakorlatilag arra programozta be Pali felettes énjét, hogy kizárólag pozitív képet adjon az apáról. Arról az apáról, aki este tizenegykor még a társalgóban szivarozik a barátaival, és eszébe sem jut benézni fia szobájába. Pali órák óta ül a papír felett, és egy sort sem írt még - azonban (bizonyos értelemben) már készen van a dolgozat. A piszkozat ugyanis tele van az „ősvalami” többé-kevésbé formátlan megnyilvánulásaival. A címet („Édesapám”) többször áthúzta, „mintegy megsemmisítette”, a lapot indulatának és gyötrődésének szimbólumaival (kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel) szórta tele. S mind közül legbeszédesebb az, hogy a lapra ejtett pacát valami négylábú állattá egészítette ki. Ugyanígy működik a pszichológusok egyik fontos eszköze, a Rorschach-teszt: az alanynak tintafoltokat mutatnak, s arra kérik, hogy mondja ki, mit lát bele a véletlenszerű alakzatokba. Sok mindent elárulnak az „ősvalamiről” ezek a képzettársítások. Kosztolányi elbeszélői tehetségének köszönhetően nem kell pszichológusnak lennünk, hogy megfejtsük, mit üzen Pali tudatalattija: „Apám egy állat.”

(8.) Látván a fiú belső vívódását, az elbeszélő felidézi magában saját gyermekkorát, különösen a családi ebédeket, amelyeken az apja taszító bizalmatlansággal szagolta meg a hitvese által elé tett húst. A fiú ilyenkor a szobájába szaladt és üvöltözött, hogy ne hallja „rémes gondolatait”. Freud megdöbbentette a tudományos világot, amikor kihangosította ezeket a rémes gondolatokat. Oidipusz-konfliktusnak nevezte azt a mély, belső késztetést, amelyben a fiúk az istenként tisztelt apa halálát kívánják. Nem véletlenül Oidipusz: a görög mitológia gyakori témája az apagyilkosság (Kronosz, Zeusz, Oidipusz és Haimón), ugyanis a pogány időkben az ember csak az istenektől való elfordulás árán válhatott önálló indivíduummá.

(9.) Pali azonban nem görög hős. Nem azzal válik felnőtté, hogy megöli az apját, hanem azzal, hogy megtanul szépeket hazudni róla. Ezzel azonban nem oldódik meg a lelki konfliktus, csak elrejtőzik. Freud „elfojtásnak” nevezi azt a jelenséget, amikor az ember a szőnyeg alá söpri a megoldatlan problémát. Az elfojtás azonban nagyon veszélyes, ugyanis a feszültség csak látszólag szűnik meg: felsokszorozódik a tudatalattiban, és egy váratlan pillanatban elemi erővel tör felszínre. Az ember ilyenkor akár iszonyatos dolgokra is képes: az apa játék közben vízbe öli a fiát (Fürdés), a szolgálólány leszúrja alvó gazdasszonyát (Édes Anna), a rendmániás férj fejbe lövi a feleségét, aki elmozdított egy karosszéket a helyéről (Rend).

A bálvány leomlik

(10.) Freud azt írja a felettes énről, hogy „az énhez való viszonya nem merül ki abban az intésben, hogy légy olyan, mint az apád, hanem magában foglalja a tilalmat is, hogy olyannak nem szabad lenned, mint az apád, vagy nem szabad mindazt tenned, amit ő tesz, vannak dolgok, amelyek csak az apát illetik.”

(11.) A kis Takács Pisti felettes énje számára az apja munkahelye „rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”, ahová neki sosem szabad belépnie, mert „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Ennél bővebb indoklást nem kap, a valódi okot gondosan rejtegetik előle a szülők. Az apja ugyanis kettős életet él: nagyon különböző státusban van szülőként és alkalmazottként. Az előbbi délceg, szigorú apa-figura, igazi ideál - az utóbbi viszont egy jelentéktelen, megtört, megfélemlített szolga.

(12.) A novellának már a címe is szimbolikus: Pisti nem csak a kamrának, hanem a felnőttségnek a kulcsát is megszerzi a „rengeteg épületben”. Éppen úgy téved el a hivatalban, mint a beavatástörténetek hősei az erdőben, pusztában - vagy önmaguk lelkében. Összezavarva, pityeregve támolyog ki a kapun, miután a szeme előtt dőlt le a bálvány, omlott össze az apjáról kialakult kép. A mindig szigorú Takács szolga módon igazította véleményét a főnökhöz: iparkodó, szorgalmas gyermeknek mondta a fiát, és „Pistukám”-nak szólította - életében először.

A bosszúálló isten

(13.) A bálvánnyá kövült apa-figurákhoz vegyes érzelmekkel viszonyulnak a fiúk. Kosztolányi saját élményei jelennek meg az ilyen szélsőséges megfogalmazásokban:

„Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam...” (Házi dolgozat)
„Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.” (Fürdés)

(14.) Ha az imádat és gyűlölet extrém skáláján mozog az apa-fiú kapcsolat, akkor hogyan lehet egyáltalán megőrülés nélkül átvészelni a gyerekkort? Elsősorban: az anya szeretetében és lelki biztonságában. A Fürdés című novellában jól látható, mennyit jelent a tizenegy éves fiú számára az anyai gondoskodás. Amikor Suhajda még a nyaraláson is az iskolai eredményekkel terrorizálta Jancsit, a fiú „védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott.” Az asszony erélyesen védte őt szóval és testtel is: „De tanul - szólt az anya, s a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta. - Te pedig megbocsátasz neki” - utasította a férjét. A partra induló hálás fiú még gyorsan odaszaladt az anyjához, „fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra.”

(15.) Azonban éppen ez lett a veszte. Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit, hogy azt érezhesse, van hatalma felette:

Suhajdában a jó érzéstől ingerkedő, játékos kedv ébredt.
- Gyáva vagy, barátom.
- Nem.
Máris megragadta a fiát, két karjába nyalábolta, s belevetette a vízbe. (...)
- Rossz? - kérdezte az apja.
- Nem.
- Akkor még egyszer.

(16.) A tragédiát nem a dobás okozta, hanem a célzás. Suhajda tudata dobott - de a tudatalattija célzott. Ezért repült Jancsi a cölöpök felé. Az „ősvalamiből” itt szakadt ki minden nyomorúság, megaláztatás, önvád, kisebbségi érzés, amely a jelentéktelen hivatalnok életét megkeserítette. 

(17.) Kosztolányi novellái művészi nyelven fogalmazzák meg és drámai felszültséggel telítik azokat a jelenségeket, amelyekkel Freud a lélekelemzés során foglalkozott. Kosztolányi ismerte és figyelemmel kísérte a hazai pszichoanalízis indulását. Az „ősvalami” kifejezés is neki köszönhető, ő fordította így a német „es” névmást. Később azonban a tudományos szakirodalomban a (többek szerint pontatlan) „ösztön-én” kifejezés honosodott meg.

Források:

Bíró Judit, Csepeli György: Szülőgyilkosságok: történeti, kulturális társadalomlélektani elemzés – link

Freid, Sigmund: Az ősvalami és az én – link

Kelemen Péter: Utalások, célzások, ákombákomok (Szövegszintek és jelentésrétegek Kosztolányi Dezső Fürdés című elbeszélésében) - link

Kosztolányi Dezső: A kulcs – link

Kosztolányi Dezső: Édes Anna – link

Kosztolányi Dezső: Fürdés - link

Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat – link

Kosztolányi Dezső: Rend - link

Lengyel András: Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása – link

Lengyel András: Nietzsche, Freud, Kosztolányi - link

Pléh Csaba: A lélektan története – link

Schöpflin Aladár: Kosztolányi Dezső novellái – link

Vasy Géza: Kosztolányi Dezső: A kulcs - link

Whitebook, Joel: Kritikai elmélet és pszichoanalízis: Marx és Freud összekapcsolása – link

Minden nagy, közös motiváció vallásnak nevezhető, mivel követőitől erős hitet vár el, és egy teljes világkép elfogadását. A vallás kozmoszt teremt, s minden, ami rajta kívül van, az a káosz formátlan, idegen birodalma. A kozmosz közepén megnyilatkozik a szent, ott magasodik a világtengely (axis mundi), a csatorna, amelyen fel tud emelkedni (transzcendálni) az ember.

Az alábbi ábrák a három legfontosabb világalkotó elem helyét mutatják meg az egyes vallásokban. Smiley jelzi a „szentet” (a végtelen tökéletességet), szürke vonal az időt, piros nyíl pedig a halált.

Primer világkép (természeti vallások)

Az ősi vallások a természet ritmusát fogadták el világrendnek. Olyannyira, hogy egyes törzsek nyelvében azonos szó jelölte a „világot” és az „évet”. Az év vége a világ végét jelentette. Szó szerint: el kellett pusztulnia a régi évnek, amely elkopott, elfáradt, és isteni erővel töltekezve kellett elkezdődnie az újnak. A ciklikus világszemlélet mindig a végtelen tökéletességhez tér vissza, onnan „indítja újra” magát. A természeti vallások hívei nem akarnak változtatni a világon, nem gondolkodnak fejlődésben, hanem egyszerűen elfogadják azt, amit a természet ad: az élet nagy körforgását.

Zsidó vallás

A mai nyugati fejlődéseszmény a zsidóságtól ered. Szerintük Isten, a történelem irányítója, okkal teremtette a világot, amelyben az idő lineárisan halad, a kezdettől a vég felé. Ez a szemlélet kettészakította a végtelen tökéletességet: egyik felét a múltba helyezte, másikat a jövőbe. (Innét kezdve a rajzokon a múltbeli állapotot „aranykornak” nevezzük, a jövőbelit pedig „utópiának”, azaz: képzelt tökéletes világnak.) A zsidók számára Dávid király uralkodása volt a tökéletes kor, és ennek visszaállítását várják a messiástól. Fontos tudni, hogy a zsidóság nem a túlvilágon, hanem még a földi életben akarja elérni az Isten által megígért Új Jeruzsálemet. (Ezért van a rajzon a smiley a halált jelző piros nyíl előtt.)

Kereszténység

A nyugati időszámítás Jézussal kezdődik. Nem véletlenül. A hozzá kötődő eszmerendszer emelte ki az embert a természet fogságából, és adott neki önálló, szuverén egyéniséget. A kereszténység szerteágazó történetének most három nagy korszakát jellemezzük: az eredeti, az intézményesült és a hanyatló időszakot.

Eredeti (jézusi) kereszténység

Bár a kereszténység a zsidó vallásban gyökerezik, mégis alapvetően különbözik tőle, mert Jézus nem csak a kiválasztott Népet akarta felszabadítani, hanem minden egyes Embert. Példát is mutatott ebben: visszautasította a pusztai kísértéseket, a folyton csábító anyagi világot. Tanításai azt hangsúlyozzák, hogy az új élet szellemi természetű, azaz: csak belső megújulás útján érhető el. Az ember régi énjének (jelképesen) meg kell halnia, hogy egy magasabb minőségben újjászülethessen. Ehhez persze hatalmas lelki erő kell, amit Jézus maga közvetít: az úrvacsorában szétosztja testét, hogy ezzel a hívek Isten végtelen tökéletességében részesüljenek.

Intézményesült (pápai) kereszténység

A mély lelki válságban szenvedő Római Birodalom 394-ben felvette a kereszténységet, majd azzal a lendülettel át is formálta. Mivel milliós tömegeket kellett fegyelmezni vele, így a lélek szabadságát hirdető eszméből hamar a terror eszköze lett, a szelíd Megváltóból pedig a Végítélet félelmetes Bírója. A  birodalom romjain épülő középkor a földi életet "siralomvölgynek" mondta, s az újjászületés lehetőségét (Krisztust meghazudtolva) a túlvilági létbe helyezte. S mivel a mennyország pozitív motivíciója önmagában kevésnek bizonyult, elrettentésül kitalálta a poklot, majd Krisztus után ötszáz évvel megnyitotta a túlvilági alkudozás piacterét: a purgatóriumot. 

Hanyatló kereszénység

Idővel az eszmei és hatalmi harcok kikezdték az intézmény egységét, és 1054-ben bekövetkezett a nagy egyházszakadás. Mindkét fél úgy látta, hogy ő járja a helyes utat: a nyugati „egyetemesnek” (katolikus) nevezte magát, a keleti pedig „igazhitűnek” (ortodox). Később még tovább aprózódott a kép: keleten Konstantinápoly elfoglalása (1453) okozott hangsúlyeltolódást, nyugaton pedig a protestantizmus megjelenése (1517). 

Az évszámokat egyszerűsítve ábrázoljuk a változásokat: függőlegesen az 1000-es, vízszintesen az 1500-as tengellyel metsszük el a kereszénységet jelképező kört. Az első kép még az egységet mutatja, a második az egyházszakadás utáni állapotot (’R’ nem más, mint Róma, ’R2’ pedig a „második Róma”: Konstantinápoly). A harmadikon látható, hogy a török hódítás után keletre tolódik az ortodox egyház (az oroszok szemében Moszkva a harmadik Róma). A negyedik azt mutatja, hogy a Rómával szembeszálló protestáns egyházak (református, evangélikus, anabaptista, unitárius, kvéker stb.) megjelenése újabb törést jelent.

Felvilágosodás

Bár az „Ész százada” megrendítette az egyház hatalmát, a felvilágosodást alapvetően ugyanaz a vallási energia hajtotta, mint a kereszténységet. A gondolkodók hittek abban, hogy az emberiség valaha egy tökéletes (természeti) állapotot élt meg, amelyhez a tudomány segítségével újra vissza lehet találni. A „közjó” pedig éppen olyan utópia, mint a mennyország, jól bizonyítják ezt a francia forradalom egymásnak ellentmondó jelszavai: „szabadság, egyenlőség, testvériség vagy halál”.

Nemzeti eszme

Magyarországon a legkönnyebb bizonyítani azt, hogy a nemzeti eszme is csak egy újabb vallás: Istenhez szóló könyörgést (Kölcsey Himnusza) választottunk nemzeti imádságnak...  Európa népei a 19. század során lázasan keresték ősi mítoszaikat, hogy kialakítsák határozott önazonosságukat. Történetírásuk évszázadok hőstetteiről ömlengett, politikusaik pedig arról álmodoztak, hogyan emelik majd nemzetüket minden más népek fölé. A nagytőke a 20. században ügyesen ki is használta ezt a vallásos lelkesedést, és két borzalmas háborúba sodorta bele a világot. 

ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT 

A nemzet felemelésének eszméje szülte a nyugati kultúra utolsó nagy aranykor-utópia párosát. A 20. és 21. század már egészen más hatások alatt formálódik. Ezekkel foglalkozik a "Mitikus narratívák" című cikk (itt olvasható). 

1. Válság

Kétezer évvel ezelőtt a maihoz hasonló lelki válságot élt meg a nyugati világ. A Római birodalom világnézeti sokfélesége (görög istenek, perzsa kultuszok stb.) félelmetes bizonytalanságot eredményezett.

Mi volt az oka ennek a bizonytalanságnak? Az, hogy már nem kis közösségekben éltek az emberek, és a kultúrák keveredése miatt megrendült az ősi mitologikus világnézet. (Több tízezer éve az ősi törzsek mítoszaikkal "rendezték be" maguk körül a világot, megmagyaráztak minden fontos jelenséget, és szigorú szokásaikat átörökítették az újabb nemzedékekre. Az őskorban mindennek és mindenkinek határozott helye volt a kozmoszban, és ez a rend az istenektől eredt.)

Krisztus előtt ötszáz évvel indult meg ennek a biztos világnézetnek a bomlása. Helyét különféle vallások vették át, amelyek mindenféle ellentmondástól, kérdésektől feszültek. Például: istenek vagy emberek törvényeit kövessük? (Antigoné); mennyire ismerjük meg magunkat? (Oidipusz); halhatatlan-e a lélek? milyen a túlvilág? (misztériumvallások). Pedig a vallás célja éppen az, hogy megoldást nyújtson a lelki válságokra.

Ebben a bizonytalan világban valahogyan rendet kellett tenni, meg kellett jelölni egy biztos pontot. Az ősi jelképek nyelvén szólva: az istennek le kellett szúrnia a világoszlopot, hogy irányt mutasson és elpusztítsa a káosz kígyóját. Ezzel megismétlődhetne a teremtés pillanata, feltöltődhetne isteni erővel a világ.

(A lenti képen: a kilencedik/a beavatási videójának elején a főpap úgy jelöli ki a szertartás helyét, hogy jelképesen megismétli a káosz kígyójának megölését. Leszúrja az axis mundit, azaz: a világoszlopot, amely a törzs számára az ismert világ közepe.)

2. A zsidó vallás

Kétezer évvel ezelőtt óriási szükség volt egy ilyen frissítésre, de az akkori vallások nem voltak képesek ekkora erőt sugározni. Az istennek személyesen kellett megjelennie a világban, s ez a csoda éppen a zsidóknál történt meg. Nem véletlen. Három fő oka a következő:

- lineáris történelemszemlélet: a zsidók voltak az elsők, akik nem körforgásként képzelték el a világidőt, hanem egyenes vonalú folyamatként. Szerintük Istennek célja van a teremtéssel, és különösen a "kiválasztott néppel", a zsidósággal.

- messiásvárás: a babiloni fogságot és a római megszállást megszenvedő zsidóság reménykedve várta egy jobb kor eljövetelét. Prófétáik azt jövendölték, hogy egy Dávidhoz hasonló nagy király állítja majd helyre Izrael dicsőségét.

- vallási válság: a zsidó nép nagyon szigorú szabályokat követett: a Mózes által küldetett tízparancsolatot és több száz további törvényt, amelyet az írástudók (farizeusok) olvastak ki a Tórából. A törvényekkel két nagy probléma van: kívülről szabályozzák (tehát kényszerítik) az embert, és kizárólag a bűnökre koncentrálnak. Ha egy vallás azt akarja elérni, hogy legyünk jók, akkor belsővé kell tennie a törvényeket, és nem kényszeríteni, hanem ösztönözni a jóra. Ehhez egyszerre szükséges a szabadság és az önismeret, amelyet a legenda szerint a messiásként tisztelt Jézus hirdetett a zsidóknak.

3. Jézus "életrajza"

Miért olyan szerteágazó és ellentmondásokkal teli Jézus "életrajza"? Elsősorban azért, mert nem is  életrajz. Inkább: útmutató. Lényege egy mondatba is belefér: önzetlenül tégy jót másokkal, s így a környezeted mennyországgá válik. De ez így magában röhejesen egyszerű és unalmas. Hogy hatásosak legyenek a tanítások, az ókorban történetek formájában fogalmazták meg őket. Jézus "életrajz"-írói is így tettek: a két legősibb és legerősebb sztori elemeiből rakták össze az evangéliumot. Az egyik a hős útja, másik a véráldozatok „forgatókönyve”.

A hős útja

Joseph Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá, hogy a mítoszok rendszerint egyetlen történeti sémát követnek. Ezt a minden mítoszban közös szerkezetet Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.

A monomítosz egyszerűsített szerkezete (a jézusi megfelelésekkel):

1. kalandra hívás (angyali üdvözlet, betlehemi csillag)

2. mentor (Keresztelő Szent János)

3. a küszöb átlépése (bevonulás Jeruzsálembe)

4. próbák, szövetségesek, ellenségek (próbák: gyógyítás, csodatételek, tanítás; szövetségesek: tizenkét tanítvány; ellenségek: farizeusok, főpapok)

5. krízis (a pusztai böjtölés végén a sátán három kísértése)

6. küzdelem (ítélet és kereszthalál, azaz: a passió)

7. újjászületés (feltámadás)

8. a kincs megosztása (húsvét után 50 nappal leszáll a szentlélek)

Véráldozat

Az ősi hiedelmek szerint az elfáradt, erőtlen világ csak az istenséggel való közvetlen érintkezés útján részesülhet a szentség erejéből. Az őskorban ez konkrétan úgy nézett ki, hogy megették az istent. Az emberáldozati szertartások egy iszonyú tragédiából erednek, az "őseseményből". Amikor a halhatatlannak hitt vezér a törzs szeme láttára pusztult el, ösztönösen nekiestek és széttépték. Később ezt játszották újra, abban a hitben, hogy az istenné váló ős erejét veszik magukhoz a véráldozati szertartásban. Jézus szenvedéstörténete (passió) pontról pontra követi ezt az ősi sémát is:

1. ünneplés, az áldozat és az isten azonosítása (Jézus királyi bevonulása Jeruzsálembe)

2. szertartásos meggyilkolás (keresztre feszítés)

3. szétszaggatás (korábbi elem: nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus szétosztotta a kenyeret és a bort, mondván: "Ez az én testem és vérem.")

4. pokoljárás (Jézus három napig feküdt holtan)

5. feltámadás (mennybemenetel húsvét hétfőjén)

Miért kellett meghalnia Jézusnak?

Ha valóban létezett Jézus, akkor egyszerűen a tanításai miatt ölték meg, akárcsak Szókratészt. A hatalom sose nézi jó szemmel, ha valaki arra buzdítja a népet, hogy belső törvényeket kövessen. Jézus kivette a fegyvert a papság kezéből, hiszen gyakorlatilag a zsidóság összes törvényét elsöpörte az aranyszabály (szeresd felebarátod, mint önmagad).

Ennél azonban egyetemesebb magyarázat is van. Jézus útja jelképes, így halálát sem kell szó szerint venni.  Példát adott azzal, hogy meghalt önmagának és újjászületett a közösségnek - értve ez alatt az egész emberiséget.

4. Az őskeresztények

Kik voltak az első keresztények? Azok a zsidók, akiknek elegük volt mogorva vallásukból, és a Jézus-történet hatására elkezdtek bízni az emberi jóságban. A Tóra azt üzeni: "Szemet szemért, fogat fogért". Ezzel szemben Jézus azt mondja: "Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is." Ez magában nagy hülyeségnek tűnik, hiszen félő, hogy így csak kihasználnak, kinevetnek bennünket az emberek. Az őskereszténység lényege az a bizalom, hogy mégis van értelme önzetlenül jónak lenni. Nem tudjuk, hogy mikor adja vissza a világ ezt a jóságot. Pont ezért nevezzük hitnek.

Egy 19. századi regényben így nyugtatja meg a bölcs szerzetes a hitét vesztett hölgyet: "Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehaladást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szeretetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe." (Dosztojevszkij)

5. A bűn kérdése

De mi van, ha nem mindig sikerül jónak lenni, és néha vétkezik az ember?

Először is azt kell tisztázni, hogy kétféle bűn van: az egyik az írott törvény ellen vét (bűnös), a másik az íratlant sérti (farizeus).

A farizeus
A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és az okoz neki örömöt, ha látja, hogy mások vétkeznek. Öntelt módon ítéli el a bűnöst, azonosítva őt a bűnével. Ezzel szemben Jézus szétválasztja a kettőt, tanításának lényege: gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst.
A hegyi beszédben rámutat a farizeusok hibáira. Így figyelmezteti őket:
"Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük!"
Bűn és bűnös szétválasztásának legerősebb példája a házasságtörő asszony története, amelyben Jézus a kövezni készülő tömeget így állítja le: "Az vesse rá az első követ, aki maga is bűntelen."

A bűnös
Röviden így szól a tékozló fiú története: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. Jézus legfontosabb példázatának megfejtése a következő:
- apa: a közösség
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!

Mi a bűnök forrása?
Az evangélium szerint a negyven napja böjtölő Jézust három gondolattal kísértette meg a Sátán:
- változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
- ugorjon le a templom tetejéről, az Isten úgyis elkapja
- fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt

Az ókori ember, ugye, történetekkel tanított, és ezekben a történetekben még a lelki folyamatokat is megszemélyesítette. Ha ma gondolkodunk erről, akkor nem valamiféle "lény"-ként elképzelni a Sátánt. Nem a pokolban kell keresni, hanem a lélekben. A görögöktől kölcsönzött fogalommal így nevezhetnénk: hübrisz. Szerintük ugyanis a legnagyobb bűn a túlzott elbizakodottság, amit ma így mond a köznyelv: EGO.

Ennek legerősebb példája Oidipusz, a thébai mondakör tragikus hőse, aki:
- megölte az apját: tehát elfordult az istentől (apa = ős = ős-ten = isten)
- birtokolta az anyját: az anya(g)i világot

Ami Oidipusznál a jóslat, az Jézusnál a sátáni kísértés:
- ugorjon le: forduljon el az istentől (ezzel elveszítve a hitét)
- fogadja el a világuralmat: önző módon vegye birtokba az anyagi világot

A bűnök forrása tehát a bennünk tomboló önzés, a Sátán maga az EGO. "Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság." - írja Umberto Eco. 

Jelképes az a mozzanat is, amikor Jézus kizavarja a kereskedőket a jeruzsálemi templomból: kitakarítja az önzést az emberi szívből. (A Jézus Krisztus Szupersztár című film azonos jelenetében a modern kor kísértései jelennek meg: fegyverkereskedelem, prostitúció, kábítószerpiac, tőzsdei manipulációk.)

"A költészet egyszerű fönsége"

Amikor kreatív szövegalkotási feladatot adok magyarórán, mindig akad egy-két lelkes diák, aki megkérdezi: "Írhatom versben?" Rövid habozás után rábólintok, ezzel az apróbetűs kitétellel: "figyelj, korántsem biztos, hogy remekmű születik, megeshet, hogy végül magad is azt mondod, hogy jobban jártál volna a prózával." Utóbbi jóslatom ritkán teljesül - korunk diákköltői általában elégedettek rögtönzött faragványaikkal. Nem is csoda, hiszen számukra a vers elsősorban vizuális jegyekben válik el a prózától. Másfél évtizede kérdezem a középiskolásokat: mitől vers a vers?, s a legfőbb ismérvek még mindig a rím, a sor és a strófa. Miért nem jut eszükbe a ritmus, a dallam és a zene? Mert nem füllel, hanem kizárólag szemmel olvasnak (és alkotnak). Túl egyszerű lenne ezt azzal magyarázni, hogy zajos világunk egyre inkább elsorvasztja bennük az írott szöveget életre keltő belső hallást.

Már másfélszáz évvel ezelőtt hasonló jelenségről számolt be Arany János A magyar nemzeti vers-idomról című tanulmányában. A bevezető finom iróniával jellemzi a 15-16 éves diákot, aki alig kóstolt még bele a stílus világába, máris nem habozik "saját szóvirágait Pázmán avatag nyelvének, saját versgyakorlatait Zrínyi bukdácsolásainak elébe tenni". Mivel magyarázza ezt Arany? Azzal, hogy a diák nem emelkedett még oda, "hogy a nyelv erejét, a compositio hatalmát, a költészet egyszerű fönségét érezni tudná: rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti; ha ez csinos, vonzó, képdús, ifjú lelke dagályának megfelelő, szeretni, – fordítva únni, kicsinyleni fogja." Arany pontos diagnózisához jól illeszkednek a másik fantasztikus költőtanár, Babits Mihály fél évszázaddal későbbi szavai: "Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. (...) Aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől. Természetesen ezt az élvezőképességet nem itt, az iskolában, egy év alatt, sajátítod el. A csírái kell hogy lelkedben legyenek: minden egészséges lélekben meg is vannak." (Az irodalmi nevelés, 1910)

Babits után száz évvel sem kétséges, hogy a diákokban a stilisztikai érzék alkotó fejlesztésével lehet megnyitni az utat a líra értő/érző befogadása felé. Arany tanulmánya pedig tökéletes kézikönyv ehhez: "Arany verstana rugalmas és modern eszköztár, középiskolában is fel lehetne használni, segítségével már a nyelvtanórákon jó alapot lehetne szolgáltatni a versek feldolgozásához" - írtam tizenöt éve a szakdolgozatomban.

Versgenerátorok

Ha megkérdezzük Arany Jánost, hogy mi a különbség próza és vers között, akkor az alábbi természettudományos hasonlattal felel:

"Próza és vers. – Csalatkoznék, ki ez utóbbit csupán a lebegő mértékben, a rím öszhangzatában keresné. Folyó és kötött beszéd közt, a tartalmat nem tekintve is, lényeges a különbség. Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze; úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával." (A magyar nemzeti vers-idomról, 1856)

Egykori témavezető professzorom, Horváth Iván szerint Arany jól modellezi a költői-befogadói kompetenciát, mivel "energetikus-generatív versszemléletéből következőleg nála nem lehet elkülönült versmondattant, ütemtant stb.-t találni, hanem csakis az egész költői nyelvet átható erőket, szabályokat." (Horváth Iván: A vers, 1991)

Ezeket az "erőket, szabályokat" nyugaton egészen különleges módokon vizsgálták a tudomány hőskorában. A német gondolkodótárcsához mellékeltem ismertetőt, az angol könyv hosszú címe magáért beszél:

John Peter (1679): Mesterséges verselés: a latin versszerzés új módszere, mellyel bárki közönséges képességekkel rendelkező ember, aki csupán az ABC-t ismeri, és csak 9-ig képes számolni, még akkor is, ha egyetlen szót sem ért latinul, és fogalma sincs arról, mi fán terem a vers, könnyedén megtanulja, s méghozzá oly röpke idő alatt, mint e könyvecske végigolvasása, hogy miként készítsen ezerszámra hexametereket és pentametereket hibátlan latinsággal, hibátlan versléssel és értelmes jelentéssel

Tapasztalatom szerint a fentiekhez hasonló, úgyszólván "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni. Az iskolai versírás célja természetesen nem a régi magyar költészet gazdagítása (bár ismer az irodalomtörténet egy-két ügyes archaizáló hamisítót¹), hanem az, hogy a diákok az alkotáskor mozgósított energiákat befogadóként is hasznosítani tudják majd, megérezvén például Zrínyi "bukdácsolásainak" gyönyörű ritmusát.

Permutációs verstan kezdőknek

...Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől
Légyen te szent neved áldott
Néped által hőn imádott

Pusztulni hont sosem hagyád,
Erőt harchoz Szentlelked ád
Volt csata kit elvesztettünk
Kértük mindig tápláld kedvünk

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át
Vitézeknek szíve telve -
Reményeddel töltötted be

Győzelemnek szép hajnala
Népedre hogy felvirrada...

A fenti himnusztöredéket egy tizedikes tanítványom, Zoboki Noémi írta 2004-ben, irodalom szakkörön. Tartalmilag nem egészen korhű (hiszen jóval későbbi haza- és nemzetfogalmat vetít vissza a 17. századba), ritmikailag azonban ügyesen utánozza a régi magyar verselést. Három pontban részletezem az általa használt fogásokat:

1. határozott névelő elhagyása
Ha (Arany fogalmait idézve) a folyó beszédet kötötté akarjuk tenni, akkor a ritmusnak felül kell írnia a prózai szövegalkotás szabályait. Ennek egyik első áldozata a határozott névelő, amely a 16. században még nagyon fiatal szófaj² volt, nem hiányolta a nyelvérzék, ha elmaradt. Noémi egyetlen egyet sem használt versében, elkerülve ezzel a fölösleges "bukdácsolást", amit ez a mindig előre furakodó, hangsúlytalan szófaj okoz. Milyen sután, iskolásan hangzott volna a harmadik versszak harmadik sora, ha épp a névelő kerül a hangsúlyos pozícióba:

*A vitézek szíve telve

Helyette a szerző elhagyta a névelőt, és (hogy megőrizze a szótagszámot) elegánsan megtoldotta a főnevet egy raggal:

Vitézeknek szíve telve

Összehasonlításképpen: Balassi hatvansoros versében ("Bocsásd meg, Úr Isten...") mindössze három határozott névelő van, a Szigeti veszedelem első kétszáz sorában is csak 33, a Toldiban (szintén kétszáz sorban) már 78. Az utóbbiakkal azonos terjedelmű Hét krajcár című Móricz-novellában pedig 125.

2. elbeszélő/befejezett/befejezetlen múlt idő használata

Az alábbi (mai magyarban már ismeretlen) igeidő-változatokat kizárólag a régies hangzásuk miatt idézem fel - pontos nyelvtani funkciójuk ismertetése hosszabb magyarázatot igényelne.
A ma használatos múlt idő jele: -t/-tt, az úgynevezett elbeszélő múlté: -a, á/-e, é. Ékezet nélkül határozatlan ragozást (alanyi), ékezettel határozottat (tárgyas) fejez ki. Előállításuk nagyon egyszerű. Néhány példa:

• talált > talála; találta > találá
• rejtett > rejte; rejtette > rejté
• hallott > halla; hallotta > hallá
• érzett > érze; érezte > érzé

Van, hogy trükkösebb az átalakítás, mert a szótő is módosul:

• volt > vala
• jött > jöve

Zrínyinél igen gyakori az elbeszélő múlt idős alak: "az földre tekinte", "világot megnézé", "archangyalt magához hívá", "Hatalmas karommal verém nemzeteket", "És meg is áldám", "kezde könyörgeni", "sugár szárnyait ereszté égnek" stb. Noémi versében két helyen fordul elő: "Pusztulni hont sosem hagyád", "Népedre hogy felvirrada".

Befejezetlen múltat a jelen idejű igéhez kapcsolt "vala" létigével tudunk képezni. Ám vigyázzunk: gyakori használata a változatosság rovására mehet. Tinódi Lantos Sebestyén súlyos önrímekbe tudott beleszaladni históriás énekeiben:

Sőt császár Rezembe akkoron vala,
Csak kevesen ő táborába vala,
Vitéz Maximilián herceg vala,
Császár körül szépön forgódik vala.
De lám, Károl azt mind jól érti vala,
Ingolstadra kúrfirst hogy siet vala,
Ki császárnak jelös várasa vala,
Három zászlóalja népet választa.
(Első Károl császár hada Saxóniába, 1546)

A befejezett múlt az előbbitől csak annyiban különbözik, hogy múlt idejű igéhez kapcsoljuk a "vala/volt" létigét. Néhány példa Zrínyitől:

Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt meg (Szigeti veszedelem, I/73.)
Mert meg nem holt vala iszonyu csapásban (IV/19.)
Szulimán Harsánhoz már érkezett vala (VI/1.)
Basa megszállott volt már egy nagy malomnál (VI/60.)

3. inverzió (költői szórend)

A magyar nyelv lazább szórendje remek lehetőséget nyújt a versek ritmusbeli tökéletesítésére. Így definiálja Arany az inverzió fogalmát: "A beszéd oly módoni összeforgatása, hogy a minek a prózában elül kellene jőni, hátrább marad és viszont." Erre Noémi verse is ad néhány példát:

Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől (...)
Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

Ám mielőtt elemzésükbe fognánk, ismerkedjünk meg a "hangsúlyos góc" fogalmával. A már hivatkozott Arany János tanulmányból idézünk hosszabban:

"A magyar rhythmus követeli ezt, mely a legszorosban összetartozó részeket egy hangsúlyos góc köré gyűjti, (...) s ezáltal egyszersmind a körmondatos szerkezetnek ellene munkál, azt már elemeiben lerontja, mint ez a rhythmus természetében fekszik. Mert vegyük példaul, ezt:

Szent körösztfán ha imádlak,

bárki észreveheti, hogy a ha kötőszó legszorosban az imádlak igéhez tartozik, szokott szórend által pedig attól messzebb esnék, s úgy némi körmondatosság színét viselné:

Ha szent körösztfán imádlak,

sőt a két párhuzamos hangsúly helyett csupán egyet adna: amott ugyanis: szent és im-ádlak kettős nyominték van, itt csak a szent tartja meg a hangsúlyt. Így ezekben:

Szörnyű halál kit meggyőzött.
(Kit szörnyű halál meggyőzött.)

És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.
(És nem leszen, ki őket te testedről elűzze.)

Ugyanazon Chladni-féle összerázkódása a legszorosban együvé tartozó mondatrészeknek, hogy a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjön. De történik e felfordítás gyakran azért is, hogy a hangsúlyos szó a sor vagy ütem elejére essék, s azt megnyomva, erősebb rhythmust adjon, mint:

Szépen ha beszélnek...
Búnál kik egyebet...
Bémenni ha akar...
Pogányt ki kardra hí...

Látnivaló, hogy itt a hangsúly: („ha szépen beszélnek”, „kik búnál egyebet” stb.) a megjelölt szótagon nyugszik, azért kell annak sor vagy ütem elejére szökni."

Eddig az idézet. 

Mit is hangsúlyoz Arany? Hogy kerüljük a "körmondatosságot", azaz, igyekezzünk úgy rendezni az elemeket, hogy a sorok (legalábbis ritmikailag) lezártak legyenek. Ezt úgy tudjuk megoldani, hogy a tartalmilag hangsúlyos szavakat ritmikailag hangsúlyos helyekre ("góc") tesszük. Nyelvünk és verselésünk a sor elejére kívánja ezt a gócot, így (a szintén hangsúlyos sorvégi rímmel együtt) két fix pont alakul ki minden sorban. A versmondat többi eleme ezen gócok között "rezeg", éppen úgy, mint Chladni kísérletében a homokszemek. Ha jobban megnézzük, ütemhangsúlyos verset írni nem más, mint egyszerű kombinatorikai feladat. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból Noémi szövegének két sorát.

Így nézne ki a harmadik versszak eleje hagyományos (prózai) szórenddel:

*Ha áttörte a pogány török a féltve őrzött magyar határt...

Mi a gond vele? Először is az Arany által jelzett "körmondatos szerkezet", másrészt pedig a két fölösleges szótag (16 helyett 18). Első lépésként egy merész mozdulattal cseréljük meg a tagmondatokat és hagyjuk el a névelőket:

Féltve őrzött magyar határt
*ha áttörte pogány török

Az első sorban szépen kialakult a hangsúlyos góc ("féltve") és a felező nyolcas ritmus, ám a második sután biceg a sor elején ragadt kötőszótól. Cseréljük meg a félsorokat:

*Pogány török ha áttörte

A sor eleji hangsúly rendben, már csak a rímet kell kihozni. Ehhez a mai fülnek szokatlan, de a 16-17. században gyakori közbeékelést alkalmazunk, így a kész verssor:

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

Világvége felező tizenkettesben

Kétségkívül nem a legkönnyebb iskolai feladat az ütemhangsúlyos versgenerálás, hiszen egyszerre terheli a logikai és nyelvi kompetenciát. Hiszem mégis, hogy ezen az úton tudunk legközelebb jutni a régi magyar költészet befogadásához. Kilencedik évfolyam végén például a barokk költészet "beugrója" az egyik híres Pázmány prédikáció ("Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl") versbe foglalása. Magam is megpróbálok verset faragni ezeken az órákon:  

Ember, figyelmezzél Istennek szavára
Igéje mondatott lelkednek javára
Urunk ez világot midőn lángba dobja
Végső sententiát Szent Fia kimondja
Harag szörnyű napján azki bűnben lészen
Krisztusnak szavától bizonnyal megretten
Fertelmes farkasit mert ördögnek dobja
Heon ő bárányit jobb felől állatja
Első jövetelén azmi szelíd vala
Végső jelenésén pallost emel karja
Kis Jézusnak testét fekteték jászolba
Világnak Bírája ül majd fényes trónra...

Lábjegyzetek:

1. James Macpherson egy általa kitalált mitológiai alak (a 3. századi Osszián) 1760 körül "megtalált" verseivel vált híressé. Művei olyan gyorsan és mélyen beépültek a skót nemzeti hagyományba, hogy a közvélemény nem volt hajlandó tudomást venni a későbbi leleplező tanulmányról. Hazánkban Thaly Kálmán adott ki hamisított kuruc verseket 1903-ban, úgy, mintha rég elveszett Rákóczi-kori művekre bukkant volna. Költői tehetségét bizonyítja, hogy még Ady Endrére is hatottak versei. Tíz évvel később buktatta le egy irodalomtörténész.
2. A határozott névelő nyelvünk belső fejlődésének eredményeként jelent meg a 16. században, a távolra mutató névmás ("az") főnévhez rögzítésével. Eleinte a mássalhangzóval kezdődő szavak előtt is a kétbetűs formát használták: "Az török áfium ellen való orvosság" (Zrínyi), a ma ismert szabály csak később fogalmazódott meg. A 19. század sűrű aposztróf-használata azt mutatja, hogy az általános nyelvérzék még egy ideig hiányolta a hosszabb alakot: "Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését." (Tizenkét pont, 1848)

A totális diktatúra a 20. század sajátos társadalmi létformája. Embertelen célok vezetik, árt a közösségnek - mégis engedelmes tömegek állnak mögötte. Ezt a jelenséget kevés lenne a hatalom erőszakosságával magyarázni, mélyebben kell keresni az okait. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse így jellemzi az ötvenes évek önkényuralmi rendszerét:

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben (...)

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből (...)

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy.

Hogyan válik az ember maga is zsarnoksággá, hogyan lehet, hogy az állampolgár maga teremti (azaz: termeli újra) a diktatúrát? A válasz: ideológiai tréning. Európában nagy hagyománya van a népbutításnak: a középkorban az egyház szolgáltatta azt az eszmei hátteret, amely ezer évig szentesítette az uralkodó osztályok zsarnoki hatalmát. A felvilágosodás újragondolta a társadalmi viszonyokat, a 19. század magasba emelte a nemzet fogalmát - hogy aztán a 20. század eleje visszarántsa Európát a középkorba. Azzal a különbséggel, hogy az "Igét" ekkor már nem az egyház, hanem a média közvetítette.

Egy erőszakos rendszer csak akkor tudja megszilárdítani hatalmát, ha mélyen befészkel az alattvalóinak agyába. Ennek alapvető eszközeit (jelképek, csatakiáltások, rituálék) már az ősember is ismerte, de a világháborús rendszerek vitték tökélyre egyenruhákkal, nagygyűlésekkel és mozgalmi dalokkal.

Nyugat-Európa: a sovinizmustól a fasizmusig

A nyugati társadalmakban a hazafiság szorosan összefonódott a felsőbbrendűség érzetével, a gőgös birodalmi tudattal. A 20. század elejének puskaporos levegője kedvezett a sovinizmus eszméjének, amelynek lényege a nemzet elvakult imádata, kritika nélküli csodálata - gyakran más népek rovására. Állami propagandagépezet építette fel az eszmét, legalul kezdve: az iskolában a gyerekek már egyoldalúan pozitív képet kaptak hazájuk történelmi szerepéről, népük "hivatásáról". Ennek szemléletes példája a Joyeux Noel című film nyitó jelenete, amelyben francia, angol és német kisgyerekek szavalnak iskolai rigmusokat - mindig a másikat nevezve meg bűnösként - vagy éppen kiirtandó fajként.

Ezek a mondókák termelik ki a későbbi fasiszta rendszerek társadalmi bázisát. A nacionalizmus tekintélyuralmi formájában nagy szerepet kapnak a tömegbutító látványelemek: felvonulások, zászlók, jelvények, egyenruhák. Az állam militarista jellegűvé válik, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszti a társadalmi élet minden területére. A nemzeti összetartás főképp az idegengyőlöletből táplálkozik. Thomas Mann 1930-ban figyelte meg egy olaszországi fürdőhelyen, hogy hogyan mérgezik meg ezek az eszmék már a gyermekek játékait is:

A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban. A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták... Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges. (Thomas Mann: Mario és a varázsló)

A fasizmust mint fertőző betegséget szemléletesen mutatja meg a Cabaret című film egyik fő jelenete, amelyben egy Németországban utazgató amerikai férfi szembesül a mozgalmi dalok szuggesztív, közösségteremtő erejével. Egy vidéki sörkert idilli hangulatát mérgezi meg az ártatlanul induló ének. A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig. A versszakok első két sora a békés nyugalom képével indít, majd a "de" ellentétes kötőszó teremt feszültséget. Előbb még burkoltan utal az erőszakra ("vihar"), aztán már nyíltan beszél a győzelemről. A harmadik szakasz már egyenes felszólítás: "But soon says a whisper: arise, arise" ("hamarosan azt suttogják: föl, föl") A magyarban az "arise" (kelj fel/talpra) szó szerinti fordítása helyett a "fegyverbe" kifejezést használtam - jelezve, hogy a filmben éneklő fiú arca éppen úgy torzult el ezeknél a szavaknál, mint tanácsköztársaság plakátján üvöltő harcosé:

A holnap már a miénk (Tomorrow Belongs To Me)

A mezőt forrón élteti a nap
Az erdőn szarvasgím lép
De jertek, s köszöntsük a vihart
A holnap már az enyém.

Hársak alatt viszi dús aranyát
Rajnánk a tenger felé
De túl reánk dicsőség vár
A holnap már az enyém

Bölcsőjében szundít a gyermek
Összefonódik virág s méh
Ám ez hallik majd: mind fegyverbe!
A holnap már az enyém.

Ó, Szent Hazám, Szent Hazám, hol van a jel
Gyermeked mit buzgón kér
Reggelre előttünk egy világ hever
A holnap már a miénk.

Remek dramaturgiai érzékkel építi fel Bob Fosse rendező a három perces jelenetet. Előbb az éneklő fiú derűsen átszellemült arcát látjuk, majd kontrasztként megjelenik a Hitlerjugend egyenruhához tartozó horogkeresztes karszalag. A közönség maga a német társadalom: a parasztembertől az értelmiségig, a tizenéves lánytól a büszke családapáig. A szólóénekhez előbb az egyenarcú ifjak duója csatlakozik, majd rövid időn belül az egész kert harsogva ugrik talpra - jelezve, hogy mind közösséget vállalnak a harcias dal éneklőjével. Kivéve a szkeptikus utazót és a (minden bizonnyal zsidó származású) szemüveges öregembert. A büszke karlendítés után a főszereplőkkel együtt távolodunk az őrülettől, s egy sokatmondó, gúnyos mosoly erejéig még feltűnik a film Cipolla-szerű ceremóniamestere.

Kelet-Európa: internacionalizmus

Magyarországon a szovjet megszállás után indult virágzásnak a mozgalmi dalok kultúrája. A gombamód szaporodó kórusokat a hatalom szolgálta ki ideológiai témájú énekekkel. Az első számú cél a nemzetközi munkásmozgalom marxista-leninista eszméjének erősítése volt. Míg nyugaton az erős nemzeti öntudat a hagyományokra és egyéni sajátosságokra koncentrált, addig keleten a nemzetköziség eszméje teljesen új, közös alapokon készült világtársadalmat építeni. Évezredes elnyomás és hazugság után akarta végre a valódi többséget, a munkásosztályt hatalomra juttatni. Bár Marx megírta, hogy csak fejlett társadalmakban érdemes elkezdeni a kommunizmus építését, a megalomán Szovjetunió minden gyarmatára ráerőltette ezt a gazdasági/politikai berendezkedést. Mint ismeretes: tragikus eredménnyel.  

Munkásmozgalmi dalok

A nemzetközi munkásmozgalom eszméit a leghíresebb kommunista mozgalmi dal, az Internacionálé foglalja össze. Franciaországban szerezték az 1800-as évek végén, a századfordulón lett világhírű és népszerű - olyannyira, hogy 1944-ig ez volt a szovjet himnusz. A Magyar Szocialista Párt vezetősége a kongresszusok ünnepi zárásaként még a kétezres évek elején is az Internacionálét énekelte - vagy inkább csak dúdolta, mert a tartalmával már nem szívesen nézett szembe. (videó) 

Internacionálé

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolgahad, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.

A dal egy végső, nagy világforradalomra buzdít, megszólítván az elnyomott, éhező munkásosztályt (proletariátus). "A múltat végképp eltörölni" jelmondat eszmei hátterét a további versszakok fejtik ki, megmutatva a feudalista/kapitalista rendszerek gyűlöletének okát. Egy részlet:

Internacionálé (harmadik versszak)

A gazdagoknak kedve-kénye
erőnkből szívja ki a vért,
csaló az államok törvénye,
mert minden bajt szegényre mért.
Kínlódás most a munka bére,
de már ebből elég, elég!
Szerszámot hát az úri kézbe
s ide a jognak a felét!

A Bécsi munkásinduló a két világháború közötti időszak osztrák mozgalmi dala, amely később a Vörös Hadsereg hivatalos himnusza lett. Szimbolikusabb nyelven szólal meg, mint az Internacionálé. Ódai hangnemben kéri útmutatónak a nemzetközi munkásmozgalom jelképét, a vörös zászlót.

Bécsi munkásinduló

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!
Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!

Az anti-Himnusz

Ami a náci Németországban a Hitlerjugend volt, az a kommunista Szovjetunióban a pionír mozgalom. Ez utóbbi mintájára alakultak meg a háború utáni Magyarország legfontosabb ifjúsági közösségépítő szervezetei. Az úttörők megkapták azt az agymosó tréninget, amely a párthű szocialista embertípus kineveléséhez kellett. A "múltat végképp eltörölni" szellemében az oktatási/nevelési folyamatban minimálisra vették a nemzeti értékek közvetítését. Ám nehéz dolguk volt Magyarország első számú mozgalmi dalával, a Himnusszal. A materialista természetéből adódóan ateista hatalom legszívesebben kukába vágta volna az Isten nevével kezdődő, nemzeti múltat magasztaló imádságot, de ezt még ők sem merték megtenni. Helyette próbálták ünnepségek funkciótlan dísszévé silányítani, illetve mozgalmi dalokkal helyettesíteni. Az 1970-ben írott Dal a hazáról az úttörőmozgalom kultikus énekműve lett. Ha jobban megnézzük a szövegét, szinte pontról pontra szembeállíthatjuk a Himnusszal, sőt, helyenként a Szózat motívumai is felfedezhetők benne ("Itt ringott bölcsőnk" - "Bölcsőd az s majdan sírod is"; "Miénk e föld..." - "Ez a föld, melyen...").

Dal a hazáról

Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen. 

Zengje dalunk nagy hőseink erényét,
Este, ha erdőn tábortűz lobog,
Boldog jövőnkért, boldog új hazánkért
Éltek ők, e bátor harcosok.

Kölcsey műve az Istent szólítja meg, a Dal a hazáról pedig a hithű, szocialista úttörőpajtást. A természetfelettitől megfosztott szöveget a családi kötelék hivatott emelkedetté tenni ("itt nevelt anyánk"). Míg a Himnusz Isten ajándékának tekinti a Kárpát-medencét, a Dal a hazáról szerint a "széles rónaság", a természet ontja ránk bőséggel kincseit. Az erdők, mezők dicséretében ismét Kölcsey szavai köszönnek vissza - más összefüggésben. A Himnuszban a kalász-szőlővessző fogalompár Krisztus testének és vérének motívumát idézi fel, és ezzel mutat rá az isteni kegyelem teljességére - az úttörődal a virágot állítja a kalász mellé, kizárva ezzel a vallásos áthallás lehetőségét.

A Dal a hazáról harmadik versszaka ügyes semmitmondással ússza meg, hogy bármi konkrétum hangozzék el a hazáról. "Nagy hőseink"-re hivatkozik (éppen úgy, mint a Himnusz), de míg Kölcsey neveket is mond (Árpád, Mátyás), addig a dal a "bátor harcosok" gyűjtőfogalomnál marad, amelybe éppen úgy belefér Dugovics Titusz, mint a kommunisták által hősként tisztelt 1919-es népirtó gazember: Szamuely Tibor.

Mozgalmi dalok Tímár Péter filmjében

A fent említett dalok mindegyike megszólal a 6:3, avagy: Játszd újra Tutti című filmben. Az 1993-ban játszódó történet focirajongó hőse egy látomásban negyven évet utazik vissza az időben, és megtapasztalja az ötvenes évek Magyarországát. Bár a cselekmény látszólag az 1953-as angliai futballgyőzelem körül forog, a film igazi értéke a kor atmoszférájának hű ábrázolása. Ebben nagy szerepet játszanak a mozgalmi dalok: az eltáncolt Bécsi munkásinduló (3:47), a bártran, fennhangon énekelt Himnusz (5:39), a provokációnak hitt Internacionálé (7:39) és a Cseh Tamás által megható nosztalgiával előadott Dal a hazáról (17:25).

Bella ciao

Egy munkadalból és egy gyermekdalból gyúrta össze az olasz ellenálló mozgalom a Bella Ciao cimű dalt, amely a közelmúltban a Money Heist sorozat kulcsjeleneteiben csendült fel.  Ennek is központi eleme a természeti kép: a partizán sírja magasan, a hegyekben lesz, s a rajta nyíló gyönyörű virág hirdeti majd, hogy a hős a szabadságért halt meg.

Bella ciao 

Egy reggel felébredtem
És a megszállókat itt találtam

Ó partizán vigyél el engem
Mert érzem a halál közelít

És ha partizánként halok meg
Te kell, hogy eltemess 

Fenn a hegyek közt temess el
Egy szép virág árnyéka alá

És az emberek kik arra járnak
Mondják majd nekem: „milyen szép virág”

„Ez a virág a partizáné
Aki a szabadságért halt meg”

Az örök sztori

A szenvedély két ifjú vértanújának neve mélyen bevésődött a kultúrtörténetbe, tragikus sorsuk feldolgozások tömegét inspirálta világszerte. 27 opera, 40 film, számtalan klasszikus és modern dal, vers, illusztráció, szállóige, graffiti - mindegyik a maga módján, a maga korának viszonyrendszerében értelmezi a történetet. A legismertebb talán Franco Zeffirelli 1968-as filmje, melynek aktualitását a hatvanas évek szabadságmámorban úszó fiatalsága adta. Gyakran szolgál alapul a Capulet/Montague viszály áttételesebb feldolgozásokhoz, amelyekben a fiatalok szerelmének akadálya nem családi ellentét, hanem például társadalmi különbség (Titanic) vagy  különböző népcsoporthoz tartozás (West Side Story, Bronxi mese, Nyócker).
A színpadi verziók is rendkívül változatosak: hol elhagynak jeleneteket (családok kibékülése), hol hozzátesznek (Rómeó és Júlia párbeszéde a kriptában), hol pedig merész happy enddel zárják a darabot.
Egyébként már maga Shakespeare is szabadon kezelte a történetet, amely eredetileg olasz mese volt - Mercutio és Paris figurái nélkül.

A szenvedély ereje

A darab nagy áttörést jelentett a dráma világában, melyben a szerelmet nem tartották a tragédia műfajához méltó témának. Nagy értékvesztés nagy emberekkel történhet csak - gondolták. Hogyan lehetne két tinédzser végzetét királyok bukásához mérni?
Shakespeare rendkívüli tehetsége abban áll, hogy bármikor képes izzó feszültséget teremteni, alakjait elemi erők hajtják, nála minden állandó mozgásban van. Dramaturgiájának lényege a teljes szabadság, amely még a műfaji határokat is elmossa: a Rómeó és Júliában ugyanolyan természetességgel szólal meg a komikus hang, mint a tragikus. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanaz az erő táplálja: a féktelenül tomboló szenvedély. Ennek forrását nem a főhősök jellemében, hanem a korszak atmoszférájában kell keresnünk. 

Shakespeare világa

William Shakespeare különleges, átmeneti időszakot élt meg és vitt színpadra. Az újkor küszöbén álló Anglia Erzsébet királynő uralkodása alatt vált tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá. A középkori erkölcsi kötöttségek már fellazultak - az új polgári rend még nem szilárdult meg. Tökéletes talaja ez a drámának: kirobbanhat benne az útját, identitását kereső egyén, és a formáit próbálgató nyelv is.
Shakespeare szenvedélyes figurái csak a színpadon élnek. Nem érdemes jellemrajzukkal bajlódni: ami a szívükön, az a szájukon. Szerb Antal szerint a tudat nyersanyaga dől belőlük: "nem gondolkodnak a szereplők, hanem a tudatukban felvillanó képzeteket öntik nyelvi formába", és ugyanez jellemzi a cselekményt is: "ahogy nincs távolság lélek és szó között, úgy nincs távolság indulat és tett között". Ezek fényében már nem is annyira furcsa, hogy Rómeó és Júlia húsz perc beszélgetés után döntenek a házasságról. Shakespeare feszes drámai pillanatokból építi fel azt a teljességet, amelyet egy regényíró akár sok száz oldalnyi elbeszéléssel.

Globe

Az Erzsébet kori színház nem az ókori görög hagyományból táplálkozott, közvetlen előzményének inkább az egyházi misztériumjátékok és a kocsmaszínházak tekinthetők. Bár ezek céljukban homlokegyenest ellenkezők, a városi nép ugyanazt látta bennük: szórakozást. A misztériumjátékok bibliai történeteket vittek ki a templomból a piactérre - elképesztő színpadtechnikával és bőkezű egyházi költségvetéssel. A kocsmaudvaron meg feldobtak egy vásznat háttérnek, és már indulhatott is a játék. A 16. század második felében ez utóbbi mintájára tucatnyi színház épült Londonban. Leghíresebb a Globe, amelynek fő szerzője (és részvényese) William Shakespeare. A sokszög alapú épület belső udvara kerek (akárcsak a fogadóké), a karzaton a tehetősebb közönség ül, az udvaron a szegények állnak. Osztott a színpad is (akárcsak a misztériumjátékoké): az előszínpadon játszódnak az utcai jelenetek, a függönnyel takarható hátsó részben a benti cselekmények, fent pedig az erkélyen zajló vagy égbeli történések. A jelmezek gazdagságára, szépségére nagyon ügyeltek, díszlet építésével azonban nem bajlódtak (a nézők eleven fantáziája kitöltötte az üresen hagyott teret). Világítás híján a darabokat nappal adták elő, az idő múlását szövegbeli utalásokból lehetett nyomon követni. Nők (akárcsak a görögöknél) nem kaphattak szerepet.

Rómeó és Júlia

Shakespeare szinte összes művének történetét korábbi forrásokból kölcsönözte. Nem mintha ez kisebbítené költői érdemeit: nélküle Romeo és Júlia végzete csak egy maradt volna a sok olasz reneszánsz mese közül. A darabot a dramaturgiai és nyelvi megformálás emelte világirodalmi szintűvé. Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben Shakespeare lendülete, szenvedélye nyilvánul meg.

Az egy felvonásban lezúduló cselekmény könnyen összefoglalható. Helyszíne a Capulet és Montague családok ellenségeskedésével mérgezett olasz város: Verona, ahol a melankolikus ábrándokban olvadozó Rómeót barátai elrángatják a Capulet család álarcosbáljára. Ismeretlenül szeret bele Júliába, akinek vallomását előbb kihallgatja, majd viszonozza éjjel a kertben. Házassági szándékukban a lány dajkája és Lőrinc barát segíti a szerelmeseket. Az előbbi üzeneteket közvetít, az utóbbi titokban összeadja őket másnap. Még azon a délutánon tragédia történik: Rómeó (bosszúból Mercutio haláláért) megöli Júlia bátyját, Tybaltot, majd a nászéjszaka után száműzetésbe vonul. Az eseményeket tragikus irányba viszi a sietség: a Capulet családfő előre hozza Júlia és Paris tervezett esküvőjét, amelyet a lány kétségbeesetten próbál elkerülni. Rómeó szerelme halálának hírére visszasiet Veronába, nem tudván, hogy a lány csak tetszhalott. Miután megölte a kriptánál őrködő Parist, mérget iszik Júlia ravatala mellett. A halott kedvese látványára ébredő Júlia leszúrja magát. A megrendült családok békét kötnek.

A puszta történet magában nem sokat mond. Így akár egy szomorúbb Dekameron-novella is lehetne. Ereje a részletekben rejlik, érdemes megfigyelni ezeket az alábbi két kiemelt jelenetben.

Megismerkedési szonett

A fiatalok első beszélgetése olyan, mintha egyazon verset mondaná a két szereplő - párbeszédes formában. A jelenet érzelmi, erotikus töltését felerősíti a tartalom és forma feszültsége: Rómeó vallásos motívumok szimbolikus nyelvén udvarol. Júlia kezét szentélynek nevezi, saját ajkait zarándoknak, a csókot pedig (merész huncutsággal) vezeklésnek.

Rómeó: (megfogja Júlia kezét)
Ha méltatlan kezemmel meggyalázok
egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
a két ajkam, két piruló zarándok,
e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:
Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
hisz jámborság mozgatja, semmi más.
A szentet hívő kéz érinti meg,
s a zarándokok csókja: kézfogás.

[Shakespeare idejében egészen prózai oka is volt a metaforákban való udvarlásnak: a nő tehetett úgy, mintha nem tudna olvasni a sorok között, így a kikosarazott férfi megszégyenülés nélkül vonulhatott vissza. Júlia válasza egyértelműen pozitív, gyönyörű szójátékkal száll be ő is a képes beszédbe: "And palm to palm is holy palmers' kiss." A 'palm' egyszerre jelent tenyeret, és annak természeti alakmását: a pálmalevelet - amely egyben a zarándoklat szimbóluma is. Shakespeare szenvedélyes világában nincs megállás: a kézfogástól felbátorodott fiú csókot kér, igaz, még mindig vallásos képekben.]

Rómeó: 
S vajon a szenteknek nincs ajka, szája?

Júlia:
Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó:
Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:
A szent nem mozdul – bár nem szívtelen.

["Saints do not move, though grant for prayers' sake." Nyersebb fordításban: ...bár hajlik arra, hogy engedjen a fohászkodónak. Júlia elfogadja a közeledést, és az első csók máris újabb szellemes játékot szül.]

Rómeó:
Ne mozdulj hát, s imám bevégezem. (Megcsókolja.)
Ajkam bűnét elvette ez az áldás.

Júlia:
A bűn átugrik szájról szájra könnyen.

["Then have my lips the sin that they have took." Egyes modern angol átiratokban ezt Júlia nem mondja, hanem inkább kérdezi. Édes rácsodálkozással provokálja Rómeót: "Akkor most ajkad bűne az enyémre szállt?" A fiú rögtön veszi a lapot.]

Rómeó:
Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás!
Most add vissza. (Megint megcsókolja.)

Júlia:
Úgy csókolsz, mint a könyvben.

[Semmiképpen sem dicséret Júlia megjegyzése: a "by the book" (könyv szerint) inkább Rómeó tapasztalatlanságára utal. Így értelmezi ezt a részt Nádasdy Ádám, a fordító: "Szerzőnk a beszélgetést kezdeményező Rómeó idealizált, divatos könyvekből tanult szerelemfölfogását is jellemezni kívánta. Rómeó a szerelem terén egyelőre elméleti szakember, afféle széplélek."] 

Erkélyjelenet

Rómeó még aznap éjjel a tettek mezejére lép: nem törődve a veszéllyel, bemászik a Capulet ház kertjébe, hogy megkeresse Júlia szobájának ablakát. A sors kegyéből éppen kihallgathatja Júlia titkos vallomását.

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
(O, Romeo, wherefore art thou Romeo?)

[Ha a darab csak egy szimpla szerelmi történet lenne, akkor ezt kérdezné Júlia: "Ó, Rómeó, mért vagy te Montague?" Hiszen (látszólag) azon sóhajtozik, hogy szerelme az ellenséges család sarja. Ám ennél sokkal többről van szó. Ennek a tizenöt éves lánynak a suttogása valójában egy egész korszak kiáltása, világba harsogott kérdése: Ki vagy te? KI VAGYOK ÉN?]

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Mondj le nevedről, tagadd meg apádat –
vagy esküdj meg, hogy örökké szeretsz,
és én nem leszek többé Capulet. (...)
Csak a neved az ellenség nekem;
te te maradsz, akárhogy hívnak is.
Mi az, hogy Montague? Se kéz, se láb,
se kar, se arc, se más, ami valóban
az emberé.

[Shakespeare költői és drámaírói zsenialitása az, hogy az egész reneszánsz életfelfogás lényegét belesűrítette ebbe a jelenetbe. Szemünk előtt rombolja le a falakat, a középkori embert definiáló határokat, és felmutatja mint örök emberi lényeget: a szabadságot.]

Hát legyen más neved!
Mit ér a név? Aminek neve „rózsa”,
az más néven is éppoly illatos.
Rómeó is, ha más nevet viselne,
drága maradna és tökéletes,
mint most. – Vesd le a neved, Rómeó,
mely nem is részed, és cserébe engem
végy mindenestül!

[Ahogy a megismerkedési szonettben Júlia, úgy itt Rómeó veszi fel a fonalat, és a lány szavait továbbfűzve felel a "Ki vagy te...?" kérdésre:]

Név szerint
nem tudom megmondani, ki vagyok.
A nevemet, szép szent, utálom én,
mert az a név ellenséged neked.
Ha papíron volna, most összetépném.

Összetépni nevünket: az öntudatra ébredés vad, energikus kifejezése. Franco Zeffirelli rendező költőien mutatja ugyanezt a Szent Ferenc életét sajátosan megfogalmazó Napfivér, Holdnővér című filmben. Ferenc, akit a keresztes hadjárat döbbent rá a társadalom hazugságaira, hazatérvén botrányt okoz szimbolikus eszmélésével: az egész város szeme láttára adja vissza ruháit (és nevét) atyjának. "Nincsenek többé apák, nincsenek többé fiúk..."
A középkorban nagy bátorság kellett az egyéni harmónia kibontásának útjára lépni, hiszen az egyház ennek éppen ellenkezőjét hirdette: szembeállította a testet a lélekkel, szétszakítva ezzel az ember eredendő egységét. Egy jó keresztény szerint az anyag a pokolba, a szellem az égbe gravitál. (Ebből a szent skizofréniából sosem gyógyulnak ki. „Nékem a test ellenségem…” – olvashatjuk egy 19.(!) századi imakönyvben.)
Nem véletlen, hogy a reneszánszban az ókori művészet- és életeszmény születik újjá. Így fogalmazta meg a testi-lelki harmónia megtalálásának filozófiáját Arkhilokhosz: „Fogadd el hát az emberélet ritmusát.” (Megnyugvás a sorsban című epigramma, i.e. 7. század)

Petőfi arcai

Petőfit (valahogy) mindenki ismeri. Bárki írhat róla bármit – ő már nem ellenkezik. Alakja a 21. századból visszatekintve olyan, mint egy védtelen köztéri szobor, amelyet oly sokáig és oly vastagon tiszteltek mindenféle (jó)madarak, hogy már nem láthatjuk egykori arcát. Alapos pucolásra van szükség, ha valami érvényeset is akarunk mondani róla.

Nem ért engem a világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
(1846)

 Az utókor (hasonlóan mint a 19. századi magyarság) nem tud mit kezdeni Petőfi szélsőségeivel. Más lenne a helyzet, hogyha nem költő, hanem regényíró lett volna. A kortárs Dosztojevszkij regényeit a tudomány polifonikusnak nevezi, ami annyit jelent, hogy az író az ellentmondó filozófiai nézeteket regényszereplőkre osztotta szét, és nagy vitákban ütköztette. Mivel azonban a költészet rendkívül személyes (líra: érzelmek kifejezése), ezért a naiv olvasó Petőfi versbéli eszméit azonnal önvallomásnak veszi, a lírai ént azonosítva a szerzővel. Ha egy mű nem fér bele az így kialakított képbe, akkor egyszerűen tudomást sem vesz róla. Így volt ez évtizedekig jelen felelet témája, Az apostol esetében is.

A bukott színész és a slágergyáros újságíró

Petőfi nem kapott annyit az iskoláitól, mint előtte Csokonai. Az unalmas osztályteremből hamar (tizenhat évesen) kicsalta az eleven művészet, a színház – hiába próbálta óvni ettől a gyakorlatias, egyszerű édesapja. Vándorszínészként a ranglétra legaljáról indul: színdarabok szövegeit másolja, díszleteket hoz-visz, kisebb szerepeket játszik. Nehézségei ellenére ez a világ Petőfi valódi iskolája: külföldi olvasmányaiból és a színházi előadásokból rengeteget tanul, és a vidéki utak során a magyar társadalom sok izgalmas figuráját ismeri meg (akiket később verseiben örökít meg). Ám hiába a lelkesedés: a kor színészi ideáljának az “igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember” nem felel meg (ráadásul sem énekelni, sem táncolni nem tud – ami a női közönség szemében eleve bukás). Kudarcait Debrecenben elégeli meg, innét 1844 elején Pestre gyalogol, hogy verseit kiadassa.
Nem ismeretlenül indul neki a költői pályának: két évvel korábban küldött be először verset egy irodalmi laphoz. Most azért jelenik meg személyesen is, hogy megnyerje Vörösmarty Mihály támogatását, ám ennél sokkal többet kap: egy egész folyóiratot. A Pesti Divatlaphoz kerül segédszerkesztőnek, ami egyik részről fárasztó hivatali papírmunkát jelent, másrészt lehetőséget biztosít neki, hogy hetente megjelenjen egy-egy verse. Petőfi energiájának és tehetségének köszönhetően hamar megugrik az eladások példányszáma. Felismerve az alkalmazottjában rejlő gazdasági lehetőséget, a főszerkesztő (Vahot Imre) elkezdi kiépíteni a “Petőfi-imidzset” – pontosan úgy, ahogy ma készül egy “celeb”: vitákat gerjeszt körülötte, titkokat szellőztet, álhíreket terjeszt. A lényeg, hogy vigyék a lapot, mint a cukrot. Petőfit (nemcsak verseiben, de öltözködésében is) ráállítja a legújabb irodalmi divatra: a népies-nemzeti irányra. Ezt írja róla egy cikkben: “Ő az egyszerű természet, a nép, a tősgyökeres magyarság költője… Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei természetes melegével s bűbájos varázsával át-meg-áthatja, szíve mélyéig megrendíti.” Ez nagyon szép, de ha jobban meggondoljuk, a “nép költője” igazából nem is a népnek írt, hanem a városi közönségének. Vidékre nem az irodalmi lapok vitték hírét, hanem a pesti cigányzenészek, akik színházi előadások szüneteiben Petőfi megzenésített verseivel szórakoztatták a népet. Ennek hatására művei villámgyorsan folklorizálódtak: a “Hortobágyi kocsmárosné”-t például lelkes gyűjtők népdalnak hitték, és beküldték a Kisfaludy Társaságnak.
Két jelentős, nagyobb terjedelmű alkotás zárja ezt a nyüzsgő korszakot: A helység kalapácsa című komikus eposszal az addig megénekelt tipikus népi alakjait figurázza ki, a János vitéz című elbeszélő költeménnyel pedig biztosítja magának az országos hírnevet. 1846 tavaszán “Tízek Társasága” néven összegyűjti azokat az írókat, akik unják már a szerkesztők önkényeskedését, és saját lapot készül indítani velük. Ez az író-sztrájk hamar megbukik, és innét Petőfi inkább már csak saját gyűjteményes kötetére koncentrál.

Legenda vagyok, avagy a Petőfi-evangélium

Az utókor a legnagyobb lelkesedéssel Petőfi utolsó három évéről, az 1847-49 közötti korszakról beszél. Ekkor lépett be az életébe a nemzeti politika és a lángoló szerelem: megismerkedett (majd összeházasodott) Szendrey Júliával, és jelentős szerepet kapott a forradalom színpadán. Azóta is a “Szabadság, szerelem” pózában megkövült hősszerelmes/prófétaköltő alakját tartja fenn emlékezetünkben a sok ötlettelen kliséparádé: megannyi állami, városi, falusi, iskolai március tizenötödike.
Így ír a jelenségről Margócsy István, az ELTE  XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője: “Ez az a Petőfi-kép, mely a népből jövő, őszinte, erényes, vidám, hazájáért mindenre kész természetes és naiv figurát sulykolja – akinek népiessége, természetessége és hazafiassága adja meg karakterisztikáját, s akinek sem személyiségproblémája, sem társadalmi érzékenysége vagy indulata nem emelhető ki; s kizárólag önfeláldozó hazaszeretete és ebből következő mártírhalála transzcendálja egészséges magánemberiségét.”
A magyarság tudatában élő Petőfi-kép kísértetiesen hasonlít Jézus “életrajzához”: elvakult rajongók írták, akik szemében a Mester az isteni tökéletesség földi megjelenése. Nem illenek bele olyan dermesztő gondolatok, mint:

Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.

Az idézet Az apostolból való, amelyet a megírása után huszonhat évvel, 1874-ben mertek először kiadni. Annyira megkövült ekkorra már a a Petőfi-ideál, hogy a közvélemény nagy része tudomást sem vett a műről, vagy legfeljebb ennyit mondott: „azt sem tudjuk tulajdonképpen, hogy mit akart” (Gyulai Pál). A huszadik század világégései idején azonban hirtelen nagy kereslet támadt Az apostol iránt – sajnos nem elsősorban az irodalom, hanem a politika irányából. A következő áttekintés jól mutatja, hogy egy mű értelmezését mennyire el tudja torzítani a befogadók egyoldalú világképe.

A politizáló Petőfi – a petőfiző politika

1919. A proletárdiktatúra (vagy ahogy később emlegették: “az első kommunizmus”) 133 napig tartotta rettegésben Magyarországot őrült ámokfutásával. A tanácsköztársaság vezetői persze nem így látták, szerintük az ő “forradalmukkal” Petőfi apostolának próféciája teljesedett be: “Fölkelt az új hős nemzedék, / S mit örökségben hagytak rá apái, / Leverte rabbilincseit.” E gondolatra a szovjet elvtársak is rásegítettek: Lunacsarszkij népbiztos szerint Petőfi „saját korának bolsevikje volt”.

1923. Érdekes módon a kommünt leverő Horthy-rendszer is megtalálta magát Az apostolban, amelynek hősét mint “nemzeti forradalmárt” állították be a költő születésének századik évfordulóján. A korabeli nyugatos költők fel is emelték szavukat a hivatalos kultusz ellen. Móricz Zsigmond így morgott: „A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi-házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé.” Babits Mihály még keményebben fogalmazott: “Ünnepe vak ünnep (…) Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”

1949. Az talán már nem is meglepő, hogy később a Magyar Kommunista Párt is a költő politikai örököseként tüntette fel magát. Az apostolt Petőfi buzdító műveként tanították (elfelejtve, hogy a szerző halála után 25 évvel jelent meg), és műfaját hátborzongató módon így határozták meg: “szocialista eposz”.
A róla szóló tanulmánykötetet a sokatmondó “Lobogónk: Petőfi” címmel adták ki, ilyen meredek mondatokkal: „Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi útján járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása.”
Mit nem beszél az a muszka…

Az apostol

Történelmi tény, hogy Petőfi napra pontosan három hónappal a márciusi forradalom után vereséget szenvedett a szabadszállási képviselő választáson. De nem is akármilyet: még a beszédét sem tudta elmondani, annyira felbőszítették ellene a tömeget. A történteket részben megmagyarázza a költő visszaemlékezése: “Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon!” (Az említett rágalmak például: Petőfi apja bukott ember, a költő pedig könnyelmű pesti ficsúr, illetve orosz kém (!), aki szlovák királyt (!!) akar Magyarország élére.)
Másrészről igen beszédes Petőfi kiáltványa is, amelyet egy héttel korábban osztott szét a városban. Kétségtelenül hatásos a retorikája, de (mint kiderült) a büszke kunok földjén nem szerencsés így indítani: “A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. (…) Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. (…) Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben.”

Veresége után hónapokra eltűnt a politikai színtérről, és ez idő alatt írta meg legnagyszerűbb, legvadabb művét: Az apostolt. Több önéletrajzi elem is felismerhető benne: legegyértelműbb a főhős névadása (Szilveszter – Petőfi állítólag január elsején született), a szerelmi szál, illetve a választási kudarc (a faluból elzavart jegyző). A cselekmény lényege belefér egy mondatba is (a sors forradalmárt nevel az árva Szilveszterből, aki előbb könyvkiadással majd merénylettel próbálkozik, és közben végzetesen elhanyagolja családját), a feldobott kérdések viszont több századra elegendő gondolkodni valót adtak a nemzetnek. Az alábbiakban két fontos problémakört vázolunk fel: egyén/közösség, evolúció/revolúció.

Egyén vagy közösség

Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.
(A felelet elején idézett Nem ért engem a világ! kezdetű vers folytatása, 1846)

A magyar irodalomban először Csokonai filozofikus versei visszhangozták Rousseau gondolatait természet és civilizáció viszonyáról. Az estve szentimentális panasz formájában fogalmazza meg azt, ami Petőfi apostola számára már élet-halál kérdés: az emberi és polgári lét feszültségét. Ahogy megbomlott körülöttünk a természet és civilizáció egyensúlya, úgy került szerepkonfliktusba mindenki, aki nem csak létezni, de gondolkodni is próbál. Az ember felelősségi köre önmaga és a szűkebb környezete (család), ezzel szemben a polgár az a közösségi lény, akinek feladata a világegész szolgálata. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát:

Ledobta a ház és nap gondjait,
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.

A hős éjjeli látomásában az istenhez kiáltja világmegváltó gondolatait – hajnalra azonban éhen hal a kisebbik gyermeke. Nem az apa lustasága vagy nemtörődömsége, hanem a kérlelhetetlensége miatt. Szilveszter elutasította a földesúr által kínált állást (mert nem akart hajbókolni), elzavarták a jegyzői hivatalból (mert lázította a népet), nem adták ki a könyvét (király- és egyházellenessége miatt), és végül másolásból próbálta fenntartani a már négyfős családot – sikertelenül. A gyermek temetéséhez jegygyűrűjét kellett eladnia, amit apai (és emberi) bukásként élt meg:

Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
Szakítanák ki gyökerestül…
Ketté lett vágva multja és jelenje

Ezek után a vállalt prófétasors lendületével szaladt a végzetébe: egy titkos nyomdában sokszorosította lázító könyvét, amelyben cenzúrázatlanul fogalmazódik meg Szilveszter/Petőfi kérlelhetetlen hitvallása:

Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

A hatalom tíz év börtönnel jutalmazta ezeket a gondolatokat. Raboskodása derekán Szilveszter egy látomásban szembesült felesége halálával, és keserűségében a fent idézett iszonyú istenkáromlásig jutott (“Zsarnok vagy, isten, és én / Átkozlak tégedet…!”)
Miután kiengedték a meggyötört, ősz roncsot, nem is magára gondolt először, hanem azt kérdezte: “Szabad tehát a nemzet, a haza?” Iszonyatos csapásként érte a felismerés:

Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

Tíz évvel Az apostol előtt a romantika másik nagy költője, Vörösmarty is hasonló keserűséggel kiáltott fel: “Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért,” (Szózat) – de neki sikerült meggyőznie magát, hogy legyen türelmes: “És mégis – mégis fáradozni kell. (…) kezdjünk újra tűrni és tanulni.” (Gondolatok a könyvtárban). Petőfi nem. Hőse itt és most akarja érvényesíteni a világszabadságot, ezért (groteszk módon) magányos merénylőként próbálja megölni a királyt – és ebben is kudarcot vall. Szilveszter kivégzésekor az elbeszélő nem is a zsarnokot becsmérli igazán, hanem a népet, aki nem volt hajlandó megmozdulni a szabadságáért:

Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?

Evolúció vagy revolúció

Petőfi nagyszabású műve a világ boldogításának két lehetőségét vázolja fel. Az egyik a lassú, szerves változás (evolúció), a másik a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása (revolúció). A fentiekben ez utóbbinak kudarcát láthattuk, amikor a néptől elidegenedett radikális forradalmár szembekerül azokkal, akiket fel akar szabadítani. Szilveszter erőfeszítései azon buktak el, hogy nem igazán ismerte a népet – éppen úgy, mint ahogy Petőfi sem a szabadszállási kunokat. Minél inkább akart segíteni, annál inkább elszigetelődött a társadalomtól. Petőfi kérlelhetetlenségének szemléletes példája, ahogy a ’48 májusi nemzetgyűlést értékelte: “Kutyámat sem bíznám ily minisztériumra”.

De Az apostol csodája az, hogy megmutatja a másik lehetőséget is, az evolúciót. A “szőlőszem hasonlat” címen emlegetett részben az iskolát frissen végzett Szilveszter még lassú, nagyon lassú fejlődésben gondolkodott. Ahogyan a szőlőt a napsugarak érlelik, úgy érlelik a világot a nagy lelkek. Azzal nyugtatja magát, hogy “ha a kis szőlőszemnek egy nyár / Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, / Amíg megérik? ez belékerűl / Évezredek vagy tán évmiljomokba”. De a végső, közös célt már akkor is így fogalmazta meg:

Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!

Befejezésül érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”. Valószínűleg Adynak sem kellett volna annyit küzdenie a népies-nemzeti költészet megrekedt hagyományával. És az identitását, európai helyét csüggedten kereső magyarság némi lelki vigaszt kaphatott volna, ha látja, hogy maga Petőfi is mennyit őrlődött, kétkedett…

2014 elején egy szolnoki művészeti iskola csapatát vittem a helyi színház által rendezett éves diákszínjátszó találkozóra, az "Ádámok és Évák ünnepére". A fesztiválon a társulatoknak nyolc perc játékidő állt rendelkezésükre, hogy színpadra vigyék Madách tizenöt színből álló, nettó két órás emberiségdrámáját. Fél év töprengés, és három eldobott forgatókönyv-ötlet után álltunk neki a végső kidolgozásnak. Tánc- és képzőművész kollégáim munkája mellett a legtöbb segítséget Vígh Erika tanárnő szelíd kritikái és Ónodi Gábor színész energikus ötletbombái jelentették. El is hoztuk a fődíjnak számító "Legjobb csapat" elismerést. Ám a munka igazi hozadéka nem is ez lett, hanem hogy az elkészült forgatókönyv oktatási anyagként is felhasználható, mert röviden és dinamikusan foglalja össze az emberiség... hogy is mondjam: tragédiáját.

Az előadás felvétele az alábbi linken nyílik meg (a hangminőséget felirat próbálja ellensúlyozni), alatta pedig a nyolc képre bontott szövegkönyv szerzői megjegyzései olvashatók.

1. A kulisszatitok (0:00-0:45)
A fejgép egy fehéringes, csokornyakkendős alakot világít meg, akit a tanítványaim találóan így jellemeztek: "egy beteg pincér". Ha rögtön madách-i alakot keresünk benne, akkor természetesen Lucifer kínálkozik megoldásnak. Ám amint megszólal, egy újkori, cinikus showman attitűdjével gazdagodik a figurája (gondoljunk Thomas Mann Cipollájára vagy a Cabaret című film ceremóniamesterére). Taszító bizalmassággal szólítja meg a közönséget, személyes titkot árul el:
"Tudjátok, imádom ezt csinálni. Nézni, ahogy szenvednek elveszetten, tanácstalanul, csak azt várják, hogy kézenfogd őket, és bevezesd a fénybe."
A fény kettős szimbólum a felütésben. Lucifer (jelentése: 'fényhozó') a fénybe, azaz: a tudásba vezeti az embert, ugyanakkor a színház fővilágosítójának szóló "Maestro, fényt!" felkiáltás egyben a teremtés aktusa is ("Legyen világosság").
Míg az elegáns Lucifer beavat a műsor titkaiba, mögötte egy rongyos ösztönszörny, egy ősgnóm kúszik a nézők felé. Gazdája lábainál a "sátán kutyája" engedelmes háziállattá válik, aki rögtön ugrik a mester parancsára.

2. Intro (0:45-1:32)
Lucifer szavára megkezdődik a műsor intrója: egy vad, szögletes tánc. Ennek során gomolyognak elő a kulisszákból a statiszták, akik a későbbiekben a show nézői, illetve a stilizált események szereplői lesznek. A riadt, tanácstalan főszeplő párost erőszakkal lökik a rivaldába (a darab egy korábbi verziója az Éhezők viadala alaphelyzetére épült). Az ősgnóm agresszív mozdulattal imitálja Ádám nyakának elmetszését, mintegy előre vetítve ezzel végzetét. A zene végével hirtelen a kép is változik: egy showműsor díszletei jelennek meg a háttérben.

3. A show (1:32-2:43)
Könnyed lendülettel, kincstári mosollyal tér vissza az imént még álarc nélkül nyilatkozó műsorvezető. Az "Ádámok és Évák show" játékszabályai mai összefüggésekkel vegyítik Madách ismert motívumait.
„Üdvözlöm az Ádámok és Évák show nézőit. Mint tudják, ez egy bevállalós kvízműsor. Ismerjük meg a játékosokat közelebbről: Ő Éva - ő Ádám. Többet nem is kell tudni róluk, hiszen semmi szerepük ebben a műsorban, csak jól dönteni. A kérdés: mitől lesz boldog az emberiség? Helyes válasz esetén egy álomhétvégét nyerhetnek a Hotel Paradisoban a K.O.média jóvoltából.”
Az egyéni boldogság welness jutalomhétvége képében jelenik meg (Hotel Paradiso - elveszett éden), a társadalmi boldogság pedig mint egy kétopciós kérdés, amelyre az őspár hivatott feleletet adni:
„Nos, Éva és Ádám: mi kell az emberiségnek? Az, hogy szabad legyen, vagy az, hogy vezessék?”
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt  evangéliumi súllyal. "A nagy inkvizítor" egy fiktív kihallgatás jegyzőkönyve, amelyben a 15. századi spanyol főpap elmagyarázza a földre másodszor látogató Jézusnak, hogy neki már semmi keresnivalója itt. Az inkvizítor monológja hatalom és szabadság kérdéseire épül, ezeket a gondolatokat a 6. kép kapcsán idézem fel részletesen.

Korunk (dez)információs/fogyasztói társadalmának atmoszféráját érzékelteti a játékmester nyílt cinizmusa. Hanyagul mutatja be a játékosokat (utalva arra, hogy ők csak bábok), nem hagy időt a gondolkodása, kajánul veti oda a közönségnek, hogy nem tudnak dönteni, és ő forszírozza, hogy végülis Ádám döntése érvényesüljön. A leplezetlen erőszakra, a negyedik hatalmi ág rémuralmára utal a szponzor neve is: K.O.média. Emellett benne van, hogy a színfalak mögött régen eldöntött meccs a társadalom számára izgalmas cirkuszként jelenik meg. Sőt, eszünkbe jut még Madách művének egyik őse, Dante enciklopédikus műve, az Isteni színjáték (Divina Comedia).

Szimbolikus mozdulatok kísérik az első emberpár választását (ezek majd a 7. részben új kontextusban térnek vissza). „Hatalom” - mondja Ádám, és karja, ökle a férfierő egyértelműen fallikus jelképét formázza, egyúttal fenyegetően meredve Éva felé. A nő ösztönösen mutatja az alternatívát: „Szabadság…” (a Tragédia záró monológjában Isten elárulja, hogy szándékosan ültette Évába azt a programot, amely visszahozhatja Ádámot, ha nagyon elszállna¹). Ám hiába kulcsolja kezeit Ádám öklére, hiába a női öl melege, a férfi (Lucifer sugallatára) már döntött: úgy tehető boldoggá az emberiség, ha uralkodunk felette. A showman elrángatja a tiltakozó Évát, és kezdetét veszi az őrület.

4. Hatalomtánc (2:43-3:54)
Bár egyértelműen felismerhető néhány konkrét madáchi szín (Egyiptom, Konstantinápoly), a koreográfia inkább a mindenkori hatalom lelki mechanizmusait jeleníti meg. A statiszta-tömeg monoton, révült mozdulatokkal követi a zene és a vetítés "utasításait". A showműsor emblémájának metamorfózisa nemcsak felvillantja az egyes diktatúra-típusokat, hanem gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz közéjük. Ugyanúgy hipnotizált alattvaló a piramis kőhordója, mint a mennyiségi-keresztvető hívő, vagy az elszánt náci karlendítő. Kádár beszédfoszlányai felidézik  még a vörös diktatúrát is, és Ádámot végül egy gigantikus, arctalan bronzszobor temeti maga alá. (Éppen úgy, ahogy a fáraót a személyi kultusz ókori változatának embertelen síremléke, a piramis.)

5. A szabadság zsákutcája (3:54-4:45)

A vezér összeomlásával az alattvalók is deaktiválódnak. Éva az egyetlen, aki kívül áll az őrületen, és új lendületet adhat a történelem folyásának (éppen úgy, mint a londoni haláltánc végén). Szomorú pieta, ahogy ölbe veszi az élettelen Ádám fejét, és szelíden, minden neheztelés nélkül ismétli: "Szabadság". Az egyre éledező tömeg előbb suttogva, majd fennhangon, végül üvöltve visszhangozza a mágikus jelszót. Amint új erőre kap Ádám, leinti a félelmetes zajongást, és a vákuumszerű csöndben odailleszti a szabadság elé a még hiányzó két fogalmat: testvériség, egyenlőség. Jelzi ezzel, hogy a szeretet és odafigyelés nélkül a szabadság hajszolása meddő harc, sőt, vissza is üthet. Ezt rögvest igazolja is az átszellemült, agymosott tömeg válasza: "Halál reá, ki el nem ismeri!" Madách legzseniálisabb fogása, hogy Párizs forradalmi tömege már rögtön az első megszólalásával cáfolja szent elveit².
A darabunkban kissé elsiettük azt a mozzanatot, ahogy a felbőszült tömeg Ádámra ront. Éva egy kétségbeesett kiáltással ugrik a férfi nyakába, s mindkettőjüket maga alá gyűri a dühödt embermassza. Haláluk előtti pillanatban (épp úgy, mint a párizsi szín végén) állítja meg az időt Lucifer.

6. Kozmikus pillanat (4:45-6:00)
A vadállati csoportkép Hieronymus Bosh groteszk világát hivatott felidézni. Maga a mozzanat pedig az az örökkön ismétlődő jelenet, amelyben a mindenkori tömeg megfeszíti a mindenkori megváltót: Szókratészt, Krisztust, Szilvesztert³...
"Beláttad-é, hogy a bódult tömegnek nemesb ura voltál, mint ő neked?" - eredetileg az athéni szín végén kérdezi ezt Lucifer, jelezvén, hogy szerinte a despotikus Egyiptom sikeresebb volt, mint a demagógok mérgétől széthulló görög rend.
"Szabadság? Ezeknek?"- folytatja maró gúnnyal, szavai mögött ismét a nagy inkvizítortól kölcsönzött gondolatokkal: "Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz?" (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)
Lucifer itt jut el érvelése csúcspontjához, és négy szóban összefoglalja az emberiség szellemtörténetét:
"Vagy mit gondolsz, ki fogja majd megváltani a világot? A szerzetes? A filozófus? A politikus? A művész?" (Az utolsónál finom célzással az igazgató páholyába világít, emlékeztetvén arra, hogy mi is lenne a színház valódi célja.)
"Fenét!" - folytatja már leplezetlen, ördögi hévvel: "Csak te: az istenember."

Megint egy karamazovi pillanat: az inkvizítor szerint az evangélium legfontosabb titka Krisztus pusztabeli megkísértése. A hosszú testi-lelki böjtben emberként szenvedő Jézus nem fogadta el a rövidebb utat, hanem (hogy példát mutasson az embernek) végigcsinálta a leggyötrelmesebbet. A sátán három ajánlata ez volt: változtassa kenyérré a követ, hitének bizonyítására ugorjon le a toronyból, illetve: fogadja el a világuralmat. Azaz, váljon istenemberré. ("Erősebb lett az ember, mint az isten" - büszkélkedik Madách fáraója.)
A mi showman-Luciferünk másodszor ajánlja fel a hatalom lehetőségét, de most már nem a szabadság az alternatíva, hanem a halál:
"Állj fel, különben visszamész, és ezek szétszednek." (A videón Lucifer véletlenül módosította a szöveget, enyhítve élét: "...visszamész és folytatjuk.")
Látván, hogy Ádám nem mozdul, vállat rándít a műsorvezető, és kaján vigyorral jelenti be, hogy a kivégzési jelenet mindjárt folytatódik. De amint újra elindul a kozmikus óra, egy még hatalmasabb erő lép közbe: a Földszellem. Éppen úgy, ahogy a Tragédia űrbeli színében, itt is vissza kell rángatnia az életbe az anyagi létezés határait feszegető Ádámot.

7. Deus ex machina (6:00-7:18)
"Nem!" - kiált fel egy zakós fiú a nézőtér első sorában, majd a kigyúló totálfényben színpadra lép a statiszták riadt suttogásától kísérve: „Az igazgató! Az igazgató!" Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy Lucifer rövid próbálkozás után eláll az útjából, és csak tisztes távolból mer rákezdeni a méltatlankodásra (újrafogalmazva a "Együtt teremténk: osztályrészemet követelem" gondolatot):
"Hé, mit csinálsz?" - kiált fel, amikor látja, hogy az igazgató kiszabadítja a játékosokat, "Hiszen együtt találtuk ki ezt az egész cirkuszt. Hadd szórakozzunk! Legalább nézzük végig..." A Földszellem válaszul "fukar kezekkel" int a fogdmegeknek, és Lucifer máris bukott angyalként nézheti a folytatást a kispadról. Az igazgató atyai szeretettel karolja át a játékosokat, és a szabályokat felülírva egy új kezdés lehetőségét hirdeti:
"Gyermekeim, a nyeremény elúszott, de a lehetőség nem. Építsétek fel a paradicsomot magatok." Az Úr ad is meg nem is: önállóságot, szabadságot biztosít nekik, ám cserébe elveszi a feltétlen gondviselést: "vetevé űt ez munkás világ belé" (mondja a Halotti beszéd), tehát az ember kénytelen lesz fáradsággal keresni majd a kenyerét.

 Az őspár első mozdulataiban a műsor kezdetének szimbólumai köszönnek vissza:
"Enyém!" - a férfi öntudatra ébredése nem más, mint az a pillanat, amikor megfogalmazza a magántulajdon eszméjét, tehát identitása fizikai jeleként kihasít egy darabot a természetből. Rousseau szerint pont itt rontottuk el. Éva hiába ismétli szelíd, anyai mozdulatát, és hiába sűríti egyetlen jelszóba az aranykort: "Miénk..." - a civilizáció szekere, mint a jaggernati bálvány⁴, már fut feltartóztathatatlanul.
A darabunkat záró kozmikus jóslatot (amely eredetileg Luciferé a harmadik szín elején) a két teremtő erő között osztottuk szét:
Földszellem: "Nagy szavak: enyém - miénk. Család és tulajdon fogja alkotni a világot, melyből hon lesz majd és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek..."
Lucifer: "...és felfalója önnön gyermekének."

8. Spirális világtánc (7:18-8:53)
Halleluja: Arthur Honegger Dávid király című zeneművének hátborzongató áriája kíséri az elmúlt harmincezer év történetét szimbolizáló örvénylő táncot. Az Ádám és Éva öleléséből születő emberiség spirális mozgásban tölti ki a teret, míg mögöttük (a videón nem látszik) egy kunyhó és egy templom épül kartonlapokból. Mintegy az ősgnóm nyitó szólójára válaszul most két lány lejt éteri balettet egy halványkék lepedővel, majd leterítik, hogy az Első Család (Lucifer nagybácsival és a két kis gyerekkel kiegészülve) elkölthesse meghitt vacsoráját. Mire a zene a záróakkordhoz ér, mögöttük tizenhat kartonlapból felépül egy város sziluettje, Ádám és Éva pedig boldog büszkeséggel koccint az elvégzett munka örömére. Fiaik épp egy almán készülnek osztozni, mire a segítőkész Lucifer egy ölésre is kiválóan alkalmas kést nyújt hátra nekik. Függöny.

Lábjegyzetek:

1.
Isten (15. szín):
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.

2.
A jakobinus diktatúráig valóban ott volt a "vagy halál" mint a francia forradalom negyedik jelszava.

3.
Szilveszter: Petőfi Sándor Apostol című művének főszereplője.

4.
jaggernati bálvány: Az indiai Visnu isten szobra, melyet ünnepén kocsin hordoznak körül. A rajongó hívek a kerekek elé vetik s eltiportatják magukat, remélve, hogy ezáltal magasabb kasztban születnek majd újjá. ("A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább..." - Balzac: Goriot apó)

Minden klasszikusunk halott. Legalábbis azok, akiket ma a középiskolában tanítunk. A pesti egyetemi években az ember még néha élőben is találkozhatott egy-egy nagy íróval: egykori magyartanárom például Weöres Sándorral futott össze az utcán. Még kétezerben is előfordult ilyesmi: az egyik tavaszi vizsgámon (Szabó B. István: A XX. század második felének magyar irodalma) egy mai költőről: Zalán Tiborról kellett beszélnem szóbeli feleletben – és még ugyanazon az estén összefutottam vele a Városligetben, egy villamosból átalakított kiskocsmában. Hajnalig beszélgettünk művészetről, tanításról, és egyáltalán az életről.

Fura érzés találkozni egy kortárs költővel. Még furább érzés magyart tanítani neki…
Hogy mire/kire gondolok?
Néhány diákomra, akik rendelkeznek a nem hétköznapi kifejezés nagyszerű képességével. Az alábbiakban Pesti Balázs (11.E osztály) verséről írok, ezzel a félig tréfás mottóval: “Aki tudja: csinálja, aki nem tudja: elemzi”…

Pesti Balázs: Hexameder

Ihlet híján kiültem az ablakba
Várom hát hogy beszálljon rajta
Alkoholról írni újra nem akarok
Hiába van most is sör az asztalon
Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen
Sőt még zenélhet is itt-ott
Lent gyerekek kiabálnak, punk rock
Ritmikátlan, hangos, de érzelmes, hallgatjuk
Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk
A szembe ház fele szürke, fele sárga
Mint egy előtte-utána kép, olyan
A szürke erkély kék korlátjának támaszkodva
Cigarettázik egy párocska, felettük úgyszintén
Csak ő egyedül van, ő az “utána” kép
Tájról írnék de a ház útban
Talán, egy pár fokkal jobbra
Nagyobb a siker, nézzenek csak oda
A kis panelek között a nagy, olyan mint az ujjam
A középső, nem a gyűrűs, az pár perccel kisebb
A legjobb mi a tájammal történhetett
Az a szúnyogháló leszedése volt
Hiszen így az eget egészben, s nem pixelekben látom
A panel és kertes ház határa jól látszódik, csapott
A sarki házból hétvégén a cigány zene zajong
És elmondhatom magamról, hogy nem kakasszóra
Hanem egy pulyka hangjára kelek hajnalban
Átfut épp a sínen, a város ereként, folyékony acél
A mocskot magában hordva, az a MÁVos kék
Árnyalatú, és most a fecske hang helyett denevér szól
Száll, követi a mentő szava, ez nem cincog, rikácsol
Nem törtetek ebben, sem spondeusra, sem hexameterre
Hiszen írom az ablakon kívüli világom, a lakótelep mederre
Nézek, s azt látom
Hogy rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték

“Ihlet híján…” – Pesti Balázs versének felütésében benne van a sablonosság veszélye. Csak a legnagyobbak tudnak a puszta ihlettelenségből remekművet teremteni. Például Tóth Árpád: Meddő órán – a rövid vers impresszionista eszközökkel (melankolikus hangzásával és tört ritmikájával) érzékelteti a művészi és emberi elidegenedést.

Balázs versét folytatva egyelőre nem látunk ilyen mélységet kibontakozni, sőt, az alkohol mint lehetséges verstéma csak fokozza aggodalmunkat. Ám az ötödik és hatodik sor hirtelen rendet teremt (értelmet adva a közhelyesnek tűnő felütésének is):

“Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen”

Egyrészt leveszi a hangsúlyt az ihlettelenség toposzáról, és a szemlélődést állítja középpontba – másrészt egy olyan értékviszonyt előlegez meg, amely átszövi az egész verset.

Beszéljünk előbb a szemlélődésről, Balázs szavával élve: tájleírásról. Első ránézésre degradálja a fogalmat, hisz nagy kelletlenséget sugall ez az összefüggés: “ihlet híján (…) tájleírásra adtam a fejem”. Ám ezek az indító gondolatok a szöveg későbbi kontextusában nyernek majd értelmet: az alkoholról írás értelmezhető az egyéni problémákban való vergődésnek – a tájleírás pedig a kifelé fordulás, a világra nyitás gesztusának.

És ahogy említettem, bizonyos értelemben megméretés is. “A mindenséggel mérd magad” – mondja József Attila. A Hexameder lírai énje pedig azon tűnődik, hogy vajon a táj érdemesnek találja-e arra, hogy meséljen neki, vajon megnyitja-e egy lírai monológ a mindenség titkait?
Mint a szerző lelkes olvasója mondom: igen.

Balázs gyakran kapcsol össze szerkezeti egységeket asszociációkkal. Ezek szinte észrevétlenül, törés nélkül engedik újabb témák felé fordulni. A táj szó szerint vett leírása a ház előtt kiabáló gyerekek megjelenítésével kezdődik, ahová a mesél > zenél > punk rock asszociációs sor vezeti a figyelmünket. A “ritmikátlan, hangos, de érzelmes” több, mint pusztán a zenei műfaj jellemzése: egy generáció, egy életszakasz nosztalgikus kritikája. Megerősíti ezt a benyomást a lírai én hirtelen kiszólása is: “Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk”. Esetlenek, hangosak, idegesek – tele érzelemmel.
A vers hangzásvilága itt (valószínűleg szerzői szándéktól függetlenül) a finom humor eszközével él. Mert a címben hivatkozott időmértékes sorfajta (hexameter) éppen a “ritmikátlan” jelző előtti sorban érvényesül. Négy verslábnyi hibátlan időmértékes verselés:

Elgondolkodtató, hogy a megszólítottak (nyilván a szerző korosztálya) miért is tagadnák le, hogy ők is punk rockerek voltak. Mert szégyellik egykori érzelmességüket? Mert ma már csak egy kinőtt divatnak látják?

Ezután átkötés nélkül, hirtelen fordul a szemközti ház felé, és annak felemás színe máris újabb elmélkedést indít. A szürke-sárga házat egy “előtte-utána képhez” hasonlítja. Szerteágazó kultúrája van korunkban az “előtte-utána képeknek”: legyenek azok fogyókúra-reklámok, nosztalgikus városképek vagy az időkapu.com oldal szellemes fotópárjai. Versünkben szinte kínálja magát a szürke (egyhangú) és sárga (színes, izgalmas) szembeállítás, de Balázs ezt nem használja ki: hanyag eleganciával a levegőben hagyja, és inkább konkrét emberi alakokra koncentrál. A cigarettázás (korunk suta meditációja) köti össze a társas létből a magány felé haladó képet. Előbbit még (némi éllel) “párocskának” nevezi, a másikat már csak egy hűvös, kiürült személyes névmással jelöli: “ő egyedül van”.
Ha egy életbe sűrítjük az eddig olvasottakat, akkor eljutunk a bandázós punk rock-nosztalgiától a gondterhes párkapcsolaton át egészen a sivár magányt ígérő jövőképig. A tizenötödik sorban lezárul a vers első szakasza.

Rendkívüli erejű tételmondattal folytatja: “Tájról írnék de a ház útban”. Minden lakótelepi ember tudja: hiába nézünk ki akár a tizedik emeletről, a szemközti háznál messzebb nem láthatunk. Mennyi többletet ad a jelenségnek ez a megfogalmazás: “Tájról írnék de a ház útban”… Nem egyszerűen a kilátásban zavar a “ház” (azaz a város, a társadalom, a civilizáció), hanem valójában a természetbe (a “tájba”) való visszatalálásban. Tovább erősíti ezt az értelmezési lehetőséget egy pár sorral későbbi gondolat, amely szerint a szúnyogháló leszedése után az eget újra “egészben, s nem pixelekben látom”. Számomra ez az “egész” az ember és természet rég elvesztett egységét jelenti, azt az aranykort, amely felé koronként újra és újra erős nosztalgiával fordulunk. A “pixelesség” pedig az a szétesett, bizonytalan állapot, amelyre a szentimentalizmus nagyjai (Goethe, Csokonai) is panaszkodtak, és amely mára a teljes elidegenedésig fokozódott.

[Rövid megjegyzés azoknak az olvasóknak, akik az írásom belemagyarázásnak ítélik: nem az.
A modern irodalomfelfogás nem gondolkodik abszolút igazságban, Egyetlen Lehetséges Értelmezésben. Egy mai magyartanár nem kinyilatkoztat, hogy “itt arra gondolt a szerző”, vagy “ezzel azt akarta mondani a költő…” – hanem inkább kérdez: “milyen gondolatokat ébreszt benned ez a sor?”… És ő maga is ugyanígy gondolkodik befogadóként. Jelen példánkra fordítva: engem nem érdekel, hogy Pesti Balázs ismeri-e Goethe vagy Csokonai gondolatait – verse akkor is párbeszédbe lép bennem az említett klasszikusokkal. És ennyi a lényeg, ez maga az irodalomtanítás célja is: gondolati kapcsolatok kiépítése, egyéni megértési ösvények bejárása. Így ír erről Roland Barthes korszakalkotó tanulmánya:
“Tudjuk most már, hogy egy szöveg nem szavak egyetlen vonalra illeszthető sorozata, amelyek sorra átadják egyetlen jelentésüket, hanem sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő.” (Roland Barthes: A szerző halála, 1968)]

A fenti bekezdésben tárgyalt tételmondat után – a “nagyobb siker” reményében – máshol keres lefesteni való tájat a szemlélődő lírai én. De hiába néz jobbra, ott is csak a panelrengeteg néz vissza. Vagyis, nem csak néz: integet is. Meglehetősen otromba módon (feltartott középső ujjával) jelzi, hogy arra sem különb a táj, mint bármely másik irányban.

Később aztán csak eléri a lakótelepek határát: megjelenik egy kertes ház. De nem mint a természetközeli, idilli falusi környezet képe, hanem mint a paneleknél is rosszabb világ. Az alliteráció sem enyhíti a “cigány zene zajong” kifejezés kellemetlen hatását – az agresszív, tolakodó jelleget pedig csak tovább erősíti a kakas és pulyka hangjának szembeállítása.

Megint asszociáció vezet tovább. A síneken átfutó pulykához az erekben futó vér képe társul, majd ehhez a folyékony acél – mint a város vére. Ám ez a vérkeringés nem az éltető nedvet szállítja, hanem az ember mocskát. Bármennyi kritikát érdemel is a MÁV, itt mégsem szolgáltatásuk minőségére vonatkozik a koszos “MÁVos kék” szín, hanem egy megrekedt, rothadó civilizáció jelképe lesz. Az újabb hangok és ellentétpárok (fecske-denevér, cincog-rikácsol) jól illeszkednek az eddigi értelmezéshez: a szemlélődő a tájat, a természete(s)t keresi, de csak az emberi világot látja, hallja maga körül.

A denevér borzongató szárnycsapásaival és a mentő vészjósló hangjával zárul a “tájleírás”. A lezárás közeledtével keretes szerkezetűvé válik a vers. Egyrészt mert felidézi az alaphelyzetet (“írom az ablakon kívüli világom”), másrészt mert egy rímpárban megjeleníti a címbeli nyelvi játékot: “hexameterre/lakótelep mederre”. És nem csak a szavakkal, de az irodalmi hagyománnyal is játszik. Hetykén veti oda, hogy valójában nem is törekedett időmértékes ritmusra, azaz merev költői formára, hiszen volt más, ami vezesse. A lakótelep medre: az a nagy közös sodrás, amelyben a városi ember él, az a betonhullám, amit korunk panelpoétái lovagolnak meg, hogy végül igazi urbánus költészet szülessen… akár egy végtelen freestyle dalszövegben, akár egy harmincnyolc soros szabadversben.

Súlyos csattanó zárja Pesti Balázs versét. Fentebb azt írtam, hogy egy értékviszony szövi át a Hexamedert, amely az elején kérdés formájában jelenik meg: érdemes-e a lírai én arra, hogy meséljen (megnyíljon) neki a táj? A vers vége kíméletlenül felel: nem. És nem egyszerűen annyit ír, hogy például: “kutyaugatás harsogja túl a gondolataimat”, hanem ennél sokkal többet. A kellemetlen, agresszív hang az egész létezésből kiszorítja, szinte magát az embert semmisíti meg.

“…rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték”

A felvilágosodás a nagy felkiáltások kora…

1. kiáltás: “O Freunde, nicht diese Töne!”
Éppen a felelet témájául szolgáló Csokonai-vers (Az estve, 1794) befejezésének idején kezdett el gondolkodni egy fiatal német zeneszerző, hogy dallamot kellene írni Friedrich Schiller: Óda az örömhöz című művére. Évtizedekkel később komponálta meg Beethoven a Kilencedik szimfónia zárótételének gyönyörű dallamát, amelyben egy órányi zenekari útkeresés után szólal meg a tiszta énekhang. A kórus belépését a fent idézett kiáltás előzi meg: “Óh barátaim, ne ezeket a hangokat!” Jelképesen az egész felvilágosodás benne van ebben a mozzanatban: végre emberi hangot, emberi mértéket, emberhez való életet követelnek Európa népei. Nem véletlen választották később Európa himnuszává:

“Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod”.

 “Égi szikra lángja” – de mi is az a láng, amely a felvilágosodás fényét adja? Egy 1989-es szövegmódosítás segíthet megvilágítani: a berlini fal ledöntése idején Leonard Bernstein vezényletével adták elő Beethoven művét – ám ebben a verzióban szabadság (Freiheit) állt az öröm (Freude) helyén. Kétségtelen, hogy az eredeti is jobban hangzott volna így – egyesek szerint Schiller a cenzúra miatt nem is merte volna “A szabadsághoz” címmel közölni. Mai ésszel érthetetlen az efféle aggodalom. A 18. században azonban még eleven valóság volt. Erről szól a második kiáltás.

2. kiáltás: “Sapere aude!”
Immanuel Kant, a kor egyik meghatározó gondolkodója írta: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” Európa gondolkodását évszázadokig a szorosan összefonódott egyházi és feudális hatalom határozta meg. A végítélettel, pokollal rettegésben tartott tömeg elfogadta a rabigát, hiszen az “felülről” jött (értsd: fegyverek szentesítették). A felvilágosodás azt a (ma már naivnak ható) célt tűzte ki, hogy átvezeti ezt a tömeget a babonák korából a tudományos megismerés, a fejlődés világába. Hitték és vallották azt, hogy a nép szellemi művelése megalapozhatja a szélesebb körű polgárosodást. Két fő tudományos módszerük a tapasztalat (angol empirizmus) és a megfigyelés (francia racionalizmus) volt. A franciák hozták létre a kor legnagyobb szellemi vállalkozását is, a huszonnyolc kötetes Enciklopédiát.  Az egyház (természetesen) vadul tiltakozott ellene, a francia kormány pedig be is tiltotta, hiszen a benne megfogalmazódott eszmék a társadalomról való kritikus gondolkodáshoz vezettek. Rousseau így fogalmaz a Társadalmi szerződés című művében:  „Semmis és önmagának mond ellent az az egyezmény, mely egyfelől korlátlan hatalmat, másfelől feltétlen engedelmességet ír elő.” Ilyen “istentelen” mondatok vezetnek el a századvég leghíresebb forradalmához:

3. kiáltás: “Liberté, Égalité, Fraternité”
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. 1789 nyarán fogadta el a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlése az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amelynek alaptétele: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad.” Ismervén Európa további történetét, megállapítható, hogy még innét is nagyon hosszú, rögös út vezetett a modern szabadságeszményig. Ám ez már egy másik felelet témája…

A magyar felvilágosodás – Kazinczy az ősblogger
Csokonai 1773-ban született – éppen abban az évben, amikor a pápa francia nyomásra eltörölte a kétszáz éves jezsuita rendet Európában. (Zrínyi Miklós még jezsuita neveltetést kapott Pázmánytól a 17. században.) Magyarországon 1790-ben a felvilágosodás híve, II. József került trónra, és ezzel nálunk is megtört az egyházi kultúra egyeduralma, és elindulhatott az irodalmi élet. A kor bőbeszédű szerzői lelkesedésükben úgy érezték, hogy egyenesen velük kezdődött a magyar irodalom. Abban biztos úttörők voltak, hogy kiadták az első irodalmi lapot, a Magyar Museumot.
A kor legfontosabb szervező egyénisége Kazinczy Ferenc, aki egyszerre segítette és akadályozta a fejlődést. Segítette, mert a Martinovics felkelés (1795) után hat évvel újjászervezte a lefagyott irodalmi életet. És akadályozta is, mert makacs, könyörtelen módon követelte meg a szerzőkön a klasszicista “fentebb stíl” érvényesítését. Pedig ő maga nem is volt jó író – csak rengeteget levelezett. Mint amolyan: ősblogger. Ő volt a 19. század elejének “telefonközpontja”, mindenki neki küldte a verseit értékelésre. Kazinczy szigorú barátsága volt a belépő az irodalmi életbe. Csokonai Vitéz Mihály húsz évesen érdemelte ki ezt az odafigyelést.

A debreceni kollégium
Csokonai rövid életének (32 év) felét a debreceni református kollégiumban töltötte – előbb diákként, majd tanárként (a protestáns iskola intézményen belül nevelte ki a tanári karát). Bár itt ismerte meg a klasszikus költészetet, az iskola hamar szűk lett számára mind tudás, mind szellemiség terén. Csokonai önképzőkörében külföldi irodalmat fordított, így a felvilágosodás eszméi őt is hamar nemkívánatos szabadgondolkodóvá nevelték. Az 1795-ös kirúgásának fő okai: laza (értsd: emberséges és inspiráló) tanítási módszere és az istentiszteletek kihagyása (nem volt kíváncsi a népbutításra), valamint (ez a legjobb): „társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti” (pedig pont így nézett ki a nagyszerű antik iskola, amely a klasszicisták mintaképe volt). Öntudatos búcsúbeszédében a képükbe mondja, hogy ő csak azt volt hajlandó tanulni, “amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinosítására”.

Tudós koldulás
Ám hiába a “csinos” lélek, ha nincs hol kibontakozzék. Csokonai életéből öt év megy el fárasztó vándorlással: ezer módon próbálkozik mecénást, támogatót szerezni művei kiadásához. Ráadásul a szerelem terén sem sikeres: imádott hölgyét gazdag kereskedő veszi el, míg ő a Dunántúlon helyettes tanárként próbál egzisztenciát teremteni. Keserű tapasztalatait egyik drámájának alcíme foglalja össze: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”

Az estve
Legnagyszerűbb filozófiai költeménye átfogja a debreceni eszmélésének éveit: az első 32 sort iskolai feladatként írta még mint kamasz diák, aki aztán 16 évesen kezdte el (és 20 évesen fejezte be) a filozófiai részt – nem sokkal az előtt, hogy kirúgták.
Egy tinédzser egyetemes értékű költeményt ír. Hogyan lehetséges ez? A válasz Csokonai kettős természetében van: egyszerre volt tanult költő és őstehetség, aki fogyhatatlan étvággyal olvasott össze mindenfélét (a kollégiumban sokoldalúsága miatt Cimbalomnak becézték). Az estve című vers első felében stílustehetségét villantja meg, a másodikban komoly gondolati ívet jár be. Az első rész a klasszicista fogalmak szerinti pictura.

Pictura
Leíró verseket neveznek így – ez most Csokonai esetében Az estve legkorábban elkészült része, az első 32 sor. Mai szemnek/fülnek már idegen az a rokokó tobzódás, amellyel a naplementét ábrázolja. Kutatások igazolták, hogy a legcifrább képek nagy része szó szerinti kölcsönzés egy angol mű fordításából. (Nem árt megjegyezni, hogy a klasszicizmusban ezt nem tartották lopásnak.) De mielőtt elvesznénk a képekben, érdemes a lírai én lélekállapota felől megközelíteni a pictura részt. A “vidám melancholia” szókapcsolatban fogalmazza meg azt a kettősséget, amely a természetet szemlélő költő lelkében feszül. A mai természetfogalom hosszú századok során alakult ki. A középkori ember még tudomást sem vett a természet létezéséről, a reneszánsz ember gyönyörködni kezdett benne, a felvilágosult gondolkodó pedig már tanult tőle. Vagy éppen hozzá menekült. Nincs nagy újdonság az Alkonyat című ponyvaregény Bellájának búskomor természetszeretetében – a 18. század szentimentalizmusa tette a homályos erdőt a befelé fordulás, a modern magányosság színhelyévé. Ám Csokonai versében a “fűszerszámozott theátrom”(illatos színház)-ként viruló természet nem pusztán menedék, hanem példa, minta az emberi társadalom számára: így kellene élni, barátaim… (Beethoven: VI. szimfónia „Vidéki élet emlékei”)

Sententia
“Az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint”. Csokonai fantasztikus lendülettel és karcos, ostorozó hangon kezdi ezt a részt: “Bódult emberi nem” – mintha ma így indítanánk: Te hülye emberiség… Itt nyer értelmet az ezt megelőző hosszú természetleírás. A civilizáció minden problémája egyetlen okra vezethető vissza: nem úgy élünk, ahogy a természet rendelte. (Sok korabeli gondolkodó világnézetét határozta meg a deizmus. Azt vallották, hogy a teremtés óta Isten egyedül a természetben nyilatkozik meg számunkra.) Az évszázadokon át “aranykornak” nevezett, civilizáció előtti időszaknak Rousseau adja a “természeti állapot” nevet tanulmányában, melynek teljes címe: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Ebben előbb az őskori állapotot jellemzi, amelyben az ember még a természet törvényei szerint élt. A létfenntartás nehézségei ellenére boldognak mondja ezt a kort, mert az öntudatra ébredés előtti közösségek (hasonlóan mint az állatok) nem szenvedtek a civilizáció betegségeiben: széthúzás, elnyomás, szegénység. Mindezek első számú okaként a magántulajdon megjelenését nevezi meg Rousseau, és az ő nyomán Csokonai is:

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.

A folytatásban vers a hajdani természeti állapotot jellemzi – negatív festéssel. Ez a költői eszköz az egyik olyan bravúros fogás, amelyre csak a nyelvben élő művészet (azaz: az irodalom) képes: egy szuszra jellemez két ellentétes állapotot. A jelen (tehát a 18. század végi Magyarország) állapotának tagadásával mutatja be az aranykori világot, felsorolván, mi minden nem keserítette akkoriban az ember életét. Kritikájának első számú célpontja a feudalista berendezkedés, és az igazságtalan alapokon működő hatalom:

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
(…)
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

A szöveg modern költői erejét az adja, hogy a társadalmi különbségek szimbolikusan az ételekben is megjelennek: rozskenyérhéj – pástétom. Ironikus módon jellemzi az adókat, amelyek (látszólag) a nép üdvét, valójában azonban a kiváltságosok luxusát szolgálják:

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Az évezredes egyházi dogmákat sem kerüli el az éles kritika. Szintén Rousseau-tól származik a gondolat, mely szerint “gonosz erkőlccsel senki sem született” – hanem az igazságtalan társadalmi rend, a “tolvaj világ” teszi a szerencsétlen embert haramiává. Az idézett gondolat az eredendő bűn (azaz: Ádámtól és Évától örökölt bűnösség) tanának egyértelmű tagadása. (Nyilván ezért sem rajongtak Csokonai debreceni felettesei…)

A célegyenes előtt még feltornyosítja előttünk a 18. századi nincstelenek kirekesztettség-élményét: árokkal kerített rétek, körülbarázdált mezők, tiltott erdők és tavak – hogy még a vadászat és a halászat is csak a földesúri kiváltság legyen. A végsőkig érlelt feszültség ódai felkiáltásban robban ki: “Óh, arany holdvilág…” Amennyire méltósággal szólítja meg a természetet, annyira élesen kritizálja az emberi civilizációt. Holdvilág, levegő, erdei hangok – ennyi marad a feudalista világban a szegény embernek a “termő főld”-ből, amely hajdan még, “míg birtokká nem vált, / Per és lárma nélkűl annyi embert táplált”.
Az utolsó négy sorban már egyenesen a természetet szólítja meg – nem csak mint körülöttünk lévő valóságot, hanem mint erkölcsi rendet. Dacosan (a “birtok” és “örökös földesúr” fogalmak kifordításával) hirdeti az emberi egyenlőséget. Azt az egyenlőséget, amelyet Schiller ódájának eredeti (Beethoven előtti) szövege is hirdetett:

Bettler werden Fürstenbrüder,
wo dein sanfter Flügel weilt

A koldusok a fejedelmek fivérei lesznek,
ott, ahol a te szelíd szárnyad száll

Az öröm szárnyai – vagy a szabadságé… Ahogy tetszik :)

Letölthető diasorozatok:

Mitológia kérdéssor.pptx

Delphoi.pptx

(1.)
A tragikus sorsú Oidipusz király azért kapta a nevét (“Dagadtlábú”), mert csecsemő korában meg akarta öletni őt az apja. (Laiosz király ugyanis iszonyú jóslatot kapott: fia megöli majd, és saját anyja mellé ül a trónra.) Oidipusz később akaratán kívül beteljesíti a jóslatot, de erre már csak későn jön rá: Théba királyaként – és négy gyermek apjaként. Gyermekei közül egyedül Antigoné nem fordul el tőle, utálkozó fiai annyira felbosszantják, hogy átkot mond rájuk. Ez az átok is beteljesedik, mert a fiúk összevesznek a trónon: a kapzsi Eteoklész nem tartja magát a testvéri egyezséghez, így Polüneikész idegen hadsereget toboroz Théba ellen. A harcban mindketten elesnek, Théba további sorsa a legközelebbi rokon, Kreón kezébe kerül. Az új király határozottan mutatkozik be: az általa hősnek tekintett Eteoklész megkapja a végtisztességet, az áruló Polüneikészt azonban temetetlen kell hagyni. A drámát az indítja el, hogy Antigoné megszegni készül ezt a parancsot: hiszen egy magasabb és ősibb törvény (az isteneké) megköveteli a halottak méltó eltemetését.

(2.)
A halál kulcsszerepet játszik nemcsak a tragédia, de az egész művészet születésében is. Minden kőkori kultusz alapja a halállal való találkozás. Az ember legősibb közösségi élménye az, amikor a sebezhetetlennek (esetleg halhatatlannak) hitt vezér a törzs szeme láttára pusztul el. A közösség ezt később véres szertartásokon dolgozza fel, melynek során az áldozat és a megistenült törzsfő (ős-ten) azonosul. Az őskori emberáldozatokban a művészet még a legmélyebb egységben nyilvánult meg: nem vált szét zene, tánc, képzőművészet és irodalom.

(3.)
Az ókori görögök nagyszerűsége abban van, hogy emberi mértékkel mértek mindent. Az isteneik  emberszabásúak voltak, a filozófiájuk nyitott, és a költészetük is az életörömöt hirdette. Szertartásaikon már nem embert áldoztak – de a rituális részt még ugyanúgy orgia követte, mint az őskorban. Így volt ez a bor és mámor istenének, Dionüszosznak ünnepein is. A hagyomány szerint akkor keletkezett a színjátszás, amikor az egyik ilyen szertartáson a liturgikus karéneket éneklő kórusból kivált valaki, és megszemélyesítette az istent. A kar és a színész párbeszédével indult el a mai értelemben vett színház.

(4.)
Az i.e. 5. században Athén vezető szerephez jutott, és polgárai egyre inkább a jelen felé fordították figyelmüket. Nem ősi történeteket hallgattak, hanem koruk problémáival foglalkoztak – erre szolgált többek között a színház. Az “épület” (azért az idézőjel, mert nem a mai, zárt formát kell elképzelni) leginkább egy félbe vágott stadionhoz hasonlított. A nézőtér előtti részen állt a kar, mögöttük a színpadon a színészek. A görög drámában nem voltak felvonások, hanem párbeszédes részek, amelyeket a kar versei szakítottak meg. Patriarchális társadalom lévén minden szerepet férfiak játszottak.

(5.)
A darab gerincét öt jól felépített párbeszéd adja, amelyet Kreón előbb Antigonéval, majd Haimónnal, aztán Teiresziasszal, és végül a karral folytat.

1. Antigoné vs Iszméné
Iszméné nem vállalja a Polüneikész eltemetésével járó kockázatot, Antigoné az isteni törvényt követi az emberivel szemben. 

2. Kreón vs Antigoné
Miután az őrök (másodszori próbálkozásra) elfogják Antigonét, Kreón elé hurcolják, aki agresszívan kéri számon a lányt. Bátor kiállását látván hamar dühbe gurul, és egyre butább módon érvel:

Iránta /Eteoklész/ hát miért vagy kegyelettelen? (...)
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

A halott testvérekről való gondolkodása a mérleg-hasonlattal írható le. Számára ha az egyik serpenyő fent van, akkor a másiknak lent kell lennie. Antigoné ezt nem fogadja el, ő egyként szereti mindkét testvérét:

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Látható, hogy miután Kreón kifogyott az érveiből, előbb gúnyosan támad, majd (újabb érvek híján) férfi fensőségére hivatkozva zárja a vitát. A “legjobbkor” lép be Iszméné. Mindketten támadják őt: Kreón durván vonja kérdőre, Antigoné pedig sértegeti (mivel Iszméné közösséget vállal abban, amit meg sem tett). Antigoné egyik mondata azért elárulja, hogy neki sem öröm így bánni vele:

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

A jelenet végén Kreón sziklabörtönbe záratja Antigonét.

3. Kreón vs Haimón
“Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém” – így felel Haimón, amikor apja a fiú hűségéről érdeklődik. Kreón ezután hosszasan okoskodik arról, hogy milyen is egy bölcs uralkodó. Haimón szintén hosszan válaszol, és ebben egyre többször bukkan fel a gondolat, hogy: “Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.” Kreón sértve érzi magát, és visszatámad, ezzel végképp elmérgesíti a vitát.
Előbb Haimón korára hivatkozik: “Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen / Ifju legénykétől tanulni bármit is?”
Aztán megpróbálja Haimónra is ráerőltetni a szélsőséges gondolkodását: “A rendbontók ügyében mersz emelni szót?”
Majd szembefordul a néppel is: “Talán a nép határoz abban, mit tegyek?”
És zsarnoki elvakultságában elárulja, hogy neki csak a hatalom számít: “Kié a város? Nem királya birtoka?”
Végül ugyanolyan bután érvel, mint Antigonéval szemben: “Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.”
A vita életveszélyes fenyegetéssel zárul, és Haimón faképnél hagyja a tajtékzó Kreónt.

4. Kreón vs Teiresziasz
A királynak már csak a tekintélye számít, és a fiatalok mellet már az idős bölcset sem kíméli. A jós hátborzongató próféciáira csak annyit felel, hogy az öreg közhelyes és haszonleső.

5. Kreón és a kar
Teiresziasz sértődötten távozik, és az egyedül hagyott Kreón a kar tanácsát kéri. Mintha végre saját magába nézne. A karvezető nem kertel:

Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

Erkölcsileg hatalmas fordulatot jelent az, hogy Kreón képes belátni a tévedését. Itt nyílna meg a lehetőség arra, hogy igazságos, bölcs, higgadt királlyá váljon. Az addig zsarnoki módon összekapart tekintélye helyett valódi tiszteletet és szeretetet kaphatna Thébától. De már késő: a sorsot rég kihívta maga ellen. Hiába mondja már, hogy:

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

A darab végkifejletében hírnök tudósít arról, hogy Polüneikész eltemetése után Antigoné kiszabadítására indult a király és kísérete. De ott már csak az öngyilkos lányt sirató Haimón várta őket. A fiú apjára támadt, s miután Kreón félreugrott, Haimón keserű dühében önmagával végzett. Az iszonyú tragédia hírére Kreón felesége (Eurüdiké) is öngyilkos lett.

Kreón tragédiája az, hogy makacs tekintélyféltése miatt szerettei halálának felelősségével kellett szembenéznie. 

Kedvelt közhely az a gondolat, hogy ha a múltat vizsgáljuk, nagyon “történelmietlen” azon spekulálni: mi lett volna, ha…? Zrínyi Miklós élete azonban olyan hirtelen szakadt meg, hogy hátrahagyott életműve megértéséhez azzal is számot kell vetnünk, meddig juthatott volna, ha végigviheti nagyszabású terveit. Mert bármennyire is jelentős a Szigeti veszedelem című eposza, Zrínyi mégsem elsősorban íróként tartotta számon önmagát.

Erről árulkodik Az idő és hírnév című epigramma is, amely szerint nem a penna (értsd: írás) fogja örök dicsőségét biztosítani, hanem a szablya (azaz: hadvezéri eredményei). Hasonló gondolat fogalmazódik meg a Szigeti veszedelem bevezetőjében is, amelyben így méri magát a nagy eposzírókhoz (Homérosz, Vergilius): “az én professiom avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál”. Ha megvizsgáljuk Zrínyi korát, megérthetjük ezt a felfogást, és helyükre kerülnek az életmű további darabjai is. Ehhez azonban fel kell tennünk egy “történelmietlen” kérdést is: mi lett volna, ha nem szerencsétlen tragédiával végződik az a bizonyos 1664-es csáktornyai vadászat?

Zrínyi Miklós élete regény – vagyis inkább tragédia: a magyarság örök tragédiája. Ha nem hal meg negyven évesen, akkor talán lett volna esélye egy erős, független Magyarország megteremtésére és vezetésére. Nemzetközi hírű hadvezér volt: a törökök rettegtek tőle (Zrini-oglu – azaz “Zrínyi-fia”-ként emlegették), a nyugati uralkodók pedig a (római hadisten után) “Magyar Márs” névvel tüntették ki. Politikai írásainak már címei is jelzik, hogy Zrínyi készen állt arra, hogy nemzetét majdan királyként vezesse (“Mátyás király életéről való elmélkedések”, “Vitéz hadnagy”). Ám sajnos későn jött rá, hogy a magyarságnak nem török az igazi ellensége, hanem: a Habsburgok.

Zrínyi majdnem száz évvel a mohácsi tragédia után született (1620), horvát főnemesi családjának komoly múltja volt a török elleni küzdelemben (dédapja az 1566-os szigetvári hős). Apja korai halála után Pázmány Pétert, korának legműveltebb jezsuita papját jelölték ki gyámnak. Pázmány szerettette meg vele a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. Zrínyi életét a török elleni harc és a nemzeti egység megteremtésének ügye töltötte ki, ennek eszköze volt számára az irodalom is. 25 évesen írott eposzának elején még mentegetőzik is, mert csak a harcok szünetében (télen) volt egy kis ideje írni. Életének legfontosabb hadi teljesítménye is ehhez az évszakhoz köthető: 1663-ban indította a híres “téli hadjáratot”, amely során 20 ezer fős seregével 240 km-re hatolt be a török területekre. A keresztény Európa ujjongva üdvözölte Zrínyit, aki nagy lépést tett az ország végleges visszafoglalása felé. A Habsburgoknak azonban ez nem állt érdekükben: az 1664-ben kötött vasvári békével gyakorlatilag elárulták a magyarságot (a törököknek kedveztek, nehogy kialakulhasson a független Magyarország). Ezek után az addig Habsburghű Zrínyi nyíltan fordult a bécsi udvar ellen. Logikusnak tűnik (de nem bizonyítható), hogy valójában nem megsebesített vadkan, hanem egy osztrák-bérenc merénylő végzett vele egy vadászaton 1664. november 18-án a Csáktornya melletti erdőben.

Jelen felelet a szerző és a kor bemutatása után a Szigeti veszedelemre koncentrál, elsősorban az eposz műfaji jellegzetességeire és a barokk stílusjegyekre. Mindkettőt jól láthatjuk, ha egy pillantást vetünk az “Adriai tengernek syrenaia” kötetre. A 300 oldalas keménykötésű könyvet Zrínyi 1651-ben adta ki Bécsben, saját költségén. Tökéletesen kitalált e monumentális munka szerkezete: a belső borítón lévő kép, a bevezető, az eposzt megelőző és követő versek – illetve maga a tény, hogy a Szigeti veszedelem éppen annyi versszakból áll (1566), mint az ostrom évszáma. A kötet belső borítóján lévő metszetről leolvasható a barokk képzőművészet egyik legfontosabb motívuma: az állandó mozgalmasság, hullámzás, amelyet a csigavonalban kanyargó vonalak okoznak. A stílust az ellenreformáció szülte: a protestáns felekezetek vizuális egyszerűségével szemben megjelent a monumentális, illúziókeltő, lenyűgöző hatásra törekvő művészi formanyelv. Ezt szolgálta a templomok túldíszítettsége, a festészet fény-árnyék kontrasztja, és a zene kacskaringós többszólamúsága. Az irodalomban is megjelenik a barokk, például Pázmány prédikációinak mesterien szerkesztett körmondataiban.

Zrínyi legfontosabb szépirodalmi munkáját dédapja száz évvel korábbi hősi haláláról írta. A korstílus és a nagyszabású mondandó a legimpozánsabb irodalmi műfajt kívánta: az eposzt. Az eposz a történetmesélés csúcsa. Témája mindig valamilyen hatalmas küzdelem, amelyben a nép sorsát egyetlen (gyakran emberfeletti képességekkel rendelkező) hős dönti el. A történet fenségességét a verses forma és kozmikus lassúsággal előadott események adják (például az Odüsszeiában egy szimpla ajtónyitást 9 hexameter mond el). A műfaj legszembetűnőbb sajátosságait “eposzi kellék”-nek szokták nevezni, ezek mentén kezdjük el a Szigeti veszedelem bemutatását is.

A témamegjelölést Zrínyi szó szerint veszi át Vergiliustól (“Fegyvert s vitézt éneklek…”/ “Arma virumque cano…”), ám a segélykérésben már nem az antik hagyományokat követi. A harc megénekléséhez méltó költői erőt nem valamely pogány múzsától kéri, hanem a keresztények legfőbb asszonyától, a “szentséges királyné”-tól: Szűz Máriától.

Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

Ebben a négy sorban a művész vallásos alázata mellett a keresztény vitézek legfőbb erényei is megjelennek: a szent ügy szolgálata, a világi hívságok megvetése és a túlvilági üdvözülés vágya.

Az első ének hetedik versszakától kezdve egy sajátos történelemszemlélet bontakozik ki, amely nagyszabású  magyarázatot ad a magyarságot sújtó sorscsapásokra. A világban szemlét tartó Isten Mihály arkangyalnak panaszkodik, hogy mennyire hűtlen lett hozzá a magyarság. Felsorolja az általa nyújtott megannyi áldást és ajándékot (akárcsak Kölcsey Himnusza), és szembeállítja ezekkel a nép akkori erkölcsi állapotát. A gyászos lista (irígység, gyűlölködés, rágalmazás, fajtalanság, tobzódás) élén a bálványimádás áll:

Nézd ama kemény nyaku és kevély sciták
Jó magyaroktol mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,
Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.

A jezsuita Zrínyi szemében természetesen a protestáns felekezetek térhódítása az elképzelhető legnagyobb bűn. A fent jellemzett barokk művészet éppen ezeket az “eltévedt bárányokat” kívánja visszacsábítani a “szép keresztyén hüt”-re. Az eposz szerint a török Magyarországra való betörése válójában Isten büntetése vallási tévelygéseinkért.

A jó eposz fontos ismérve az ellenfél ábrázolása. A történet középpontjába állított hős (jelen esetben a várvédő Zrínyi Miklós) csak akkor tud ereje teljében mutatkozni, ha hozzá méltó az ellenfele is. A második énekben így jellemzi Szulejmánt az író:

Igazat kell irnom, halljátok meg mastan,
Noha ellenségünk volt szultán Szulimán,
Csak aztot kivészem, hogy hiti volt pogán,
Soha nem volt ily ur törökök közt talán.

Az ötödik énekben pedig a vitézeket harcra buzdító kapitány szól így ellenfeléről:

Az is minekünk nagy tisztességünkre van,
Hogy maga ellenségünk szultán Szulimán.

A második énekben egy újabb eposzi elem (deus ex machina – isteni közbeavatkozás) erősíti meg a várvédő Zrínyiről alkotott hősképet. Ahogy az Íliász emberideálként mutatta meg Akhilleuszt, úgy a Szigeti veszedelemben a várkapitány a tökéletes vitéz mintaképe: Athleta Christi – azaz Krisztus katonája. Zrínyi imájára maga a Megváltó felel, és a keresztény lovagnak adható legnagyobb kitüntetéssel tiszteli meg:

…ím néked adok ily kegyelmet:
Martyromságot fogsz pogántul szenvedni,
Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.

Ebben a három sorban van Zrínyi merész témaválasztásának a titka is. Hisz az ostrom kimenetelének ismeretében felmerülhet bennünk a kérdés: miért épp egy magyar részről elveszített csatát választott eposzi témának? Hogyan lehet fenséges egy hősköltemény, amely a főhős seregének vereségével végződik? A válasz a keresztény alázat és önfeláldozás motívumában rejlik. Ennek első és legfontosabb példája Jézus Krisztus, aki odaadta életét a keresztfán, hogy megváltsa az emberiség bűneit. Sorsa a meggyilkolásával teljesedett be – éppen úgy, mint Zrínyié, akinek a magyarság bűnei miatt kellett megengesztelnie a haragvó Istent. Amilyen hülyeség mai ésszel ez a gondolat, annyira érvényes volt négyszáz évvel ezelőtt, és (ez vitathatatlan) nagyszerű műalkotásokat ihletett.

Fantasztikus finálét kerekít Zrínyi az eposz végére. Az utókor által “kirohanás”-ként emlegetett mozzanatot a végletekig lassítja. (Előzmény: a törökök sereg kedvét szegte az elhúzódó ostrom, és már a harc feladását tervezték, amikor elfogtak egy segélykérő levelet, amelyben Zrínyi tájékoztatja az osztrákokat a várvédők siralmas helyzetéről. Ezen felbuzdulva egy utolsó rohamot indított Szulejmán. Zrínyi nem akart gyáván bent égni a várban, ezért ötszáz vitézével elébe ment a halálnak.) Így emeli az író eposzi magasságba a várból való kirontás pillanatait:

És az várbul kimegyen nagy bátor szüvel,
Előtte törökök futnak szerte széllel;
Az piacon megáll, és szörnyü szemével
Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel.

Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul,
Szörnyü jüvendőket hordoz hatalombul.

Igy félnek törökök Zrini látásátul,
Mert tudják, nagy veszélyekre rájok burul.
Zrini piacon is nem maradhat lángtul,
Azért lassan ballag az külső kapubul.

A részlet hemzseg az eposzi eszközöktől: túlzás, lassítás, nagyívű hasonlat. A továbbiakban már szinte extázisban “közvetíti” az eseményeket a dédunoka Zrínyi, biztosítva ezzel az olvasói beleélést is. A csata tetőpontján szembekerül a két vezér – és amikor már éppen megmosolyognánk, hogy a fölényben lévő sereg vezetőjét egy suhintással megöli az ostromlott vár “lassan ballagó” kapitánya, akkor elhangzik az eposz legnagyobb mondata:

Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak
Dicséretit ennek hatalmas próbának.

Tehát minden a hatalmas isteni terv része: a törökök Magyarországra jövetelétől egészen Zrínyi hősi haláláig. Mert bizony a szultán halála után felocsúdó janicsárok lőni kezdenek a kapitányra, akit végül a fejébe és mellkasába fúródott golyók terítenek le. Üdvözülésük biztos tudatában a magyarok közt “nagy vigasággal s örömmel hal minden”, mert pontosan tudják mi következik: az égből küldött angyali sereg Gábriel vezetésével a mennybe viszi a vitézeket, akik a kereszténység vértanúiként adták életüket.

Zseniális fordulattal zárul az eposz: az isteni ihlet csapját egyszerűen elzárják felülről:

Egész angyali kar szép musikát kezdett,
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.

(témazáróhoz legfontosabb bekezdések száma: 2, 3, 6, 7, 9, 10, 11, 12, 14) 

(1.)
Korának legműveltebb embere – címeres botrányhős: talán ez a fogalompár jellemzi legjobban első klasszikusunk ellentmondásos figuráját. Ez a felelet bemutatja, hogyan jelenik meg a reneszánsz életfelfogás Balassi Bálint szerelmi költészetében.

(2.)
Kezdetnek nézzük a nyitó mondatban feldobott gondolatokat. A 16. század második felében járunk, Magyarország már évtizedek óta védi a keresztény Európát a hódító töröktől. A három részre szakított országban bátor végvárak állnak szemben a gyakran sokszoros pogány túlerővel.

(3.)
Balassi Bálintot, Zólyom várkapitányának fiát tudományokra és vitézségre nevelték, tizenévesen Nürnbergben tanult, huszonévesen pedig már kilenc nyelven beszélt. A reneszánsz műveltséget az erdélyi fejedelem mellett szerezte meg (kalandos úton: a fejedelem ellen lázadók oldalán fogságba esett, majd Krakkóba került, amikor Báthoryt lengyel királlyá választották). Édesapja halálakor (23 évesen) sok peres ügyet örökölt, és a bajokat később maga is tetézte: feleségül vette unokatestvérét (Dobó Krisztinát), és hozományul elfoglalta Sárospatak várát. Vérfertőzés és a felségárulás vádja szakadt rá, és felesége hamar el is vált tőle. A verseiben Júliának nevezett asszonyhoz fűződő szerelme még ennél is bonyolultabb, erről vallanak majd alábbiakban a művek.

(4.)
Félresikerült házassága előtt hat évig tartott fenn szerelmi viszonyt egy főúr feleségével, Losonczy Annával, akit később (saját válása és az asszony megözvegyülése után) feleségül is kért – sikertelenül. A költő érzelmi hullámzásai jól követhetők a tervezett kötetéből, amelyben számozta a verseit. Bár a reneszánsz mintára összeállított kötet mérföldkő a magyar irodalomban, háromszáz évig szinte senki nem tudja, hogy Balassi világi (nem egyházi) témájú verseket is írt. A Balassa-kódex ugyanis csak a 19. század végén kerül elő, ekkor fedezi fel az irodalomtudomány Balassi “lírai önéletrajzát”.

(5.)
Az itáliai reneszánsz költőt, Petrarcát követi Balassi abban, hogy verseit számozva helyezi egymás után – jelezvén, hogy sorrendben olvasva bizonyos érzelmi ív olvasható ki belőlük. Balassi esetében ez az ív a következő: a sok szerelemi tévutat bejárt ifjú végre régi szerelmében próbál megnyugodni, aztán sorozatos kudarcai mélységes csalódáshoz vezetnek. A kötet felosztásában az irodalomtudósok egyelőre nem tudnak megegyezni. A Balassa-kódex négy másoló (néhol eléggé összecsapott) munkája – annyi biztos, hogy Balassi számozta a verseket, és az valószínű, hogy a 33-nak fontos szerepe van benne.

(6.)
A reneszánsz életérzést akkor tudjuk érzékletesen jellemezni, ha szembeállítjuk a középkori egyház felfogásával. A gazdasági/politikai hatalmát kihasználó, Krisztus szelíd igéjét tűzzel-vassal hirdető egyház végletes, szélsőséges képet festett az emberről. Az üdvösségre szánt lelket a pokolba húzó test ellenségévé tette. A papok szerint rövid földi létünk egyetlen célja az, hogy mértéktartó (sőt: önsanyargató) életet élvén szolgáljuk túlvilági üdvösségünket. (Magyarul: hajtsunk fejet a földesúrnak, fizessük az egyházadót, imával /vagy készpénzzel/ vezekeljünk bűneinkért, nehogy a végítéletkor dühös oroszlánként visszatérő Jézus bűnben találjon minket, mert akkor jaj lesz nekünk…)
A középkor nevelési elveit jól mutatja Pázmány Péter kis könyve, a Mint kel a keresztyén leányt nevelni. Ebből megtudhatjuk, hogy Isten hűséges leányának egyetlen értéke a szüzessége, ezt kell védenie mindenek felett. Leánykorát töltse egy szobában: társalkodónő, szőttes és imakönyv társaságában – míg végül férjet választanak majd neki a szülei. Természetesen vagyoni alapon. A középkori világ tele volt boldogtalan érdekházasságokban hervadozó fiatalasszonyokkal.

(7.)
A lovagi szerelem olyan ideológia, amely épp a fentiek miatt állítja szembe a házasságot a szerelemmel. A lovagköltők szerint a házasság önteltté és elbizakodottá teszi a férjeket, márpedig az udvari szerelemben jártas férfinak épp a türelmes alázat és a lankadatlan tökéletesedési vágy a legfőbb jellemvonása. Az udvari szerelem olyan érzés, amely – még ha viszonzatlan is – gyarapítja a szerelmes férfi hírnevét és becsületét, a házasság ellenben csak lealacsonyítja és nevetségessé teszi az embert. A trubadúrok szerint csak a házasságon kívül képzelhető el az igazi szerelem. Furcsa kor – furcsa gondolkodás. Pósán László így értelmezi:

(8.)
“A lovagi kultúra olyan viselkedési normát alakított ki a gyökértelen nemes ifjak számára, amelynek segítségével csökkenteni lehetett a társadalomban általuk keltett feszültséget. Ez a szerelemfelfogás egyfajta közös nemesi tudat hordozója is lehetett. Az udvari szerelem – amellett, hogy a két nem viszonyát szabályozta – minden nemesre érvényes általános erkölcsi eszményt jelentett, melynek követése megakadályozta az egyéni vágyak zabolátlan kiélését, s valamiféle harmóniát teremtett a lovagi világban.” (Pósán László: A középkori lovagi szerelem)

(9.)
Balassi saját kézírásával csak öt rövid verset ismerünk (egy amolyan szerzői “best of” válogatást), amelynek első darabja tömören és pontosan fogalmazza meg a lovagi szerelem lényegét:

Az erdéli asszony kezéről

Ha szinte érdemem nincs is arra nekem, hogy ő engem szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével, engem, mint kórt illessen,
Legyek ferge rabja, bátor ne szolgája, csak szinte el ne vessen!

(A saját kezével írt versgyűjtemény fotója.)

(10.)
Ezek szerint tehát a lovag és úrnőjének viszonya nem a hagyományos férfi-nő fölérendeltség, hanem éppen fordítva: a férfi (mint egy hűbéres) az asszonynak (hűbérúr) legfeljebb szolgája lehet. Megjelenik a versben a fentebb említett alázatosság, mivel a lovag érdemtelennek érzi magát. A férfi nagybeteg (“kór”), akit csak az asszony szerelme gyógyíthat meg. A finom vallásos keret (áldott, ereklye, gyógyítás) a Romeo és Júlia csókjelenetére emlékeztet – azt is vallásos áhítat hatja át (tenyér/palm/pálma, zarándok, vétek, vezeklés).

(11.)
A rövid vers utolsó sora azt a három módot mutatja meg, ahogy az asszony a lovaghoz viszonyulhat: szolgájának tekinti (azaz elfogadja az udvarlást, és kegyeiben részesíti a férfit), rabjának tekinti (a lovag csak távolról imádhatja), illetve megveti (érdemtelennek, hitványnak tartja a lovagot).

(12.)
A versfüzér másik darabja az ‘alba’ (hajnali dal) műfajába tartozik. Úrnő és lovag tiltott szerelmi együttlétének legkésőbb napfelkeltekor be kellett fejeződnie, ám egy zord középkori házban nehéz megállapítani a hajnal érkezését. Erre szolgál a lovag kint őrködő barátjának éneke, amely költői köntösbe bújtatva figyelmeztet arra, hogy már indulni kell:

Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni

Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton ha nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éfél,
Újul zöld bokor is, de nekem akkor is dolgom csak gond, bú, veszél.

(13.)
A reneszánszban az antik görög és római kultúra éled újjá, ezt mutatják Balassi verseinek mitologikus szerelemfigurái is: Cupido és Venus. Egyik verse úgy udvarol Júliának, hogy a kis jelenetben a fáradtan hazatérő Cupido tévedésből Júlia ölébe ül. Így magyarázkodik a “vétkes”:

Szép Venus anyámnak téged alítálak,
bíztomban csak úgy menék
Te áldott öledben, mint anyám ölében,
hogy fejem ott nyugodnék;
Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek,
vétkem csak abból esék.

Ilyen tehát egy gyönyörű 16. századi bók az imádott nő szépségéről.

(14.)
Balassi legtöbbet idézett szerelmes verse a “Hogy Júliára talála így köszöne néki…”, amely az előzőnél némileg egyszerűbb képekkel udvarol – de azokat aztán nem sajnálja: öt versszakon át dőlnek a metaforák. Ezek közül a virágneveket érdemes megemlíteni (viola, rózsa), és a lovagi szerelem főúri vonatkozásait jelző képeket (“drágalátos palotám”, “fejedelmem”). Egy véletlen találkozás emlékét rögzíti a vers, amelynek utolsó mozzanata érdekes igazán: Júlia válasza.

Juliámra hogy találék,
Örömemben így köszenék,
Térdet-fejet néki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

A nő abszolút felsőbbségét jelzi, hogy mindössze egy mosollyal felel, kétségben hagyván ezzel a lovagot.

(15.)
A szerelem végtelen gyötrelme és a tűz-toposz jelenik meg a 47. versben, melynek alcíme: “Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról”. Szerkezetében hasonló az előbb tárgyalt vershez. Négy strófán át sorolja, hogy mi mindennek van Istentől adatott biztos vége a földi világban, s aztán azon panaszkodik, hogy csak az ő szerelme végtelen. Éppen úgy, mint a pokol tüze, amely örök időkön át kínozza a bűnösöket.

(16.)
A csalódott Balassi az 58. versében megfogadta, hogy többé nem említi versben Júliát. Szerelme még fel-fellángolt más hölgyek iránt (pl. Célia), aztán Lengyelországban élt egy ideig, majd hazatérve lovakkal kereskedett és örökölt pereivel küszködött. A tizenötéves háborútól birtokai visszaszerzését remélte, ám egy ágyúgolyó végzett vele Esztergom ostrománál. 1594-ben halt meg, negyvenévesen.