Feladat:
Keress olvasmányaidból vagy filmekből olyan részleteket, amelyek indulatos társadalomkritikát fogalmaznak meg. A fent olvasható részlet Villon: Ballada a parlamenthez című balladájának záró versszaka. Az alábbiakban szintén az ő művével kezdünk, majd egy életrajzi regény részlete után két filmből idézünk. 

Párizs, 15. század

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók,
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, kik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindnyájan, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.

AJÁNLÁS:

Verjétek nehéz vasbunkókkal
rántottává a képüket;
ruhátokról a nyári zápor
lemossa majd a vérüket.
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem. 

London, 17. század

Thetfordban annak idején figyelmeztették, hogy London bűnös város. De most, ahogy tágra nyitott szemmel kószált a csatornaszerű utcákon, kezdett rájönni, hogy két­fajta ember van: olyan, aki bűnt követ el, s olyan, akinek az élete maga a bűn. Ebben a korban a londoni alsóbb osztály­beli, a fenevad, akinek a sikátorútvesztő volt az erdeje, ol­csó pálinkán, olcsó bűnön, olcsó rablásból élt. Az elsőért lassú halál volt a büntetés, a másodikért borzalmas halál, a harmadikért akasztás, agyonkövezés, felnégyelés. Két pennyért a sárga földig le lehetett részegedni, s mivel a ré­szegség volt az egyetlen módja, hogy a szegény ember elfe­lejtse: a pokol itt van és nem a másvilágon, a pálinka az évek folyamán szinte minden ételt helyettesített már. Há­roméves gyerekek pohárszám itták a pálinkát, a szoptatós anyák pálinkán éltek, s azzal csendesítették le csecsemőjü­ket, a munkások kancsó pálinkát hajtottak föl vacsorára, az öregek pálinkával siettették a halálukat, az ifjak pálinkával őrjítették magukat. Némely utcákon a nap bizonyos órájában az egész lakosság tökrészegen fetrengett a pálinkától. A prostituáltak elestek a keresetüktől, hiszen akármelyik nő - a gyereklánytól az anyáig - hajlandó volt egy pennyért eladni magát, hogy őrlődhessen a pálinkamalomban.
Ebben a környezetben élt, ivott, futkosott patkányként, lopott, káromkodott, verekedett, hált sikátorokban, ólak­ban, nyirkos pincékben Tom Paine. (...)
Valahányszor nagyobbfajta kivégzési felvonulás volt, mely a Newgateből indult, s pompás, két mérföldes menetben haladt Tyburnig, egész London ünnepelt. A felvonulás két mérföldes vonalán véges-végig hul­lámzottak az arcok. A csőcselék egyetlen örvénnyé vált, mely kavargott, hánykolódott, huhogott, kiabált, fütyült, üvöltött; férfiak, nők, gyerekek, öregapók, csecsemők; szinte mindenkinél volt kenyér, sajt és uborka, a tagbasza­kadt iparosok, mesteremberek bort hoztak, a munkásnép­ség pálinkát és sört. Felvonultak a zsebmetszők, útonállók, szajhák, nemesemberek, tudósok, s hintókban és hordszékekben az ország előkelő urai és hölgyei. Mert ha egy em­ber halni megy, az nagy és dicső jelenet, olyan, amilyennel a színpad vagy a hálószoba nem szolgálhat. S ha a szeren­csétlen ilyen közel jutott már a menny vagy a pokol kapui­hoz, mit számít, hogy származása előkelő vagy alantas?
(Howard Fast: Tom Paine)

New York, 21. század

…Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:

“Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.”

Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

“Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még.”
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
“Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen.”

Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
“Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik.”

Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
“Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra.”

zólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;
társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,
mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban
asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:
mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.
S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:
nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.
És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,
akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:
“Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:
mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még
attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét
gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,
udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.
Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes
bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem.”

Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,
vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,
s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.
S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:
“Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan
egyik akháj vezető – mert mindig jönnek, a tervet
tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,
bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,
ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,
és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,
addig hogy magam és népem fékezzem a harctól.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,
ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.
Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát
távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.
Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,
és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.
Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,
és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja.”

Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:
“Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:
mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot.”

A totális diktatúra a 20. század sajátos társadalmi létformája. Embertelen célok vezetik, árt a közösségnek - mégis engedelmes tömegek állnak mögötte. Ezt a jelenséget kevés lenne a hatalom erőszakosságával magyarázni, mélyebben kell keresni az okait. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse így jellemzi az ötvenes évek önkényuralmi rendszerét:

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben (...)

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből (...)

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy.

Hogyan válik az ember maga is zsarnoksággá, hogyan lehet, hogy az állampolgár maga teremti (azaz: termeli újra) a diktatúrát? A válasz: ideológiai tréning. Európában nagy hagyománya van a népbutításnak: a középkorban az egyház szolgáltatta azt az eszmei hátteret, amely ezer évig szentesítette az uralkodó osztályok zsarnoki hatalmát. A felvilágosodás újragondolta a társadalmi viszonyokat, a 19. század magasba emelte a nemzet fogalmát - hogy aztán a 20. század eleje visszarántsa Európát a középkorba. Azzal a különbséggel, hogy az "Igét" ekkor már nem az egyház, hanem a média közvetítette.

Egy erőszakos rendszer csak akkor tudja megszilárdítani hatalmát, ha mélyen befészkel az alattvalóinak agyába. Ennek alapvető eszközeit (jelképek, csatakiáltások, rituálék) már az ősember is ismerte, de a világháborús rendszerek vitték tökélyre egyenruhákkal, nagygyűlésekkel és mozgalmi dalokkal.

Nyugat-Európa: a sovinizmustól a fasizmusig

A nyugati társadalmakban a hazafiság szorosan összefonódott a felsőbbrendűség érzetével, a gőgös birodalmi tudattal. A 20. század elejének puskaporos levegője kedvezett a sovinizmus eszméjének, amelynek lényege a nemzet elvakult imádata, kritika nélküli csodálata - gyakran más népek rovására. Állami propagandagépezet építette fel az eszmét, legalul kezdve: az iskolában a gyerekek már egyoldalúan pozitív képet kaptak hazájuk történelmi szerepéről, népük "hivatásáról". Ennek szemléletes példája a Joyeux Noel című film nyitó jelenete, amelyben francia, angol és német kisgyerekek szavalnak iskolai rigmusokat - mindig a másikat nevezve meg bűnösként - vagy éppen kiirtandó fajként.

Ezek a mondókák termelik ki a későbbi fasiszta rendszerek társadalmi bázisát. A nacionalizmus tekintélyuralmi formájában nagy szerepet kapnak a tömegbutító látványelemek: felvonulások, zászlók, jelvények, egyenruhák. Az állam militarista jellegűvé válik, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszti a társadalmi élet minden területére. A nemzeti összetartás főképp az idegengyőlöletből táplálkozik. Thomas Mann 1930-ban figyelte meg egy olaszországi fürdőhelyen, hogy hogyan mérgezik meg ezek az eszmék már a gyermekek játékait is:

A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban. A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták... Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges. (Thomas Mann: Mario és a varázsló)

A fasizmust mint fertőző betegséget szemléletesen mutatja meg a Cabaret című film egyik fő jelenete, amelyben egy Németországban utazgató amerikai férfi szembesül a mozgalmi dalok szuggesztív, közösségteremtő erejével. Egy vidéki sörkert idilli hangulatát mérgezi meg az ártatlanul induló ének. A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig. A versszakok első két sora a békés nyugalom képével indít, majd a "de" ellentétes kötőszó teremt feszültséget. Előbb még burkoltan utal az erőszakra ("vihar"), aztán már nyíltan beszél a győzelemről. A harmadik szakasz már egyenes felszólítás: "But soon says a whisper: arise, arise" ("hamarosan azt suttogják: föl, föl") A magyarban az "arise" (kelj fel/talpra) szó szerinti fordítása helyett a "fegyverbe" kifejezést használtam - jelezve, hogy a filmben éneklő fiú arca éppen úgy torzult el ezeknél a szavaknál, mint tanácsköztársaság plakátján üvöltő harcosé:

A holnap már a miénk (Tomorrow Belongs To Me)

A mezőt forrón élteti a nap
Az erdőn szarvasgím lép
De jertek, s köszöntsük a vihart
A holnap már az enyém.

Hársak alatt viszi dús aranyát
Rajnánk a tenger felé
De túl reánk dicsőség vár
A holnap már az enyém

Bölcsőjében szundít a gyermek
Összefonódik virág s méh
Ám ez hallik majd: mind fegyverbe!
A holnap már az enyém.

Ó, Szent Hazám, Szent Hazám, hol van a jel
Gyermeked mit buzgón kér
Reggelre előttünk egy világ hever
A holnap már a miénk.

Remek dramaturgiai érzékkel építi fel Bob Fosse rendező a három perces jelenetet. Előbb az éneklő fiú derűsen átszellemült arcát látjuk, majd kontrasztként megjelenik a Hitlerjugend egyenruhához tartozó horogkeresztes karszalag. A közönség maga a német társadalom: a parasztembertől az értelmiségig, a tizenéves lánytól a büszke családapáig. A szólóénekhez előbb az egyenarcú ifjak duója csatlakozik, majd rövid időn belül az egész kert harsogva ugrik talpra - jelezve, hogy mind közösséget vállalnak a harcias dal éneklőjével. Kivéve a szkeptikus utazót és a (minden bizonnyal zsidó származású) szemüveges öregembert. A büszke karlendítés után a főszereplőkkel együtt távolodunk az őrülettől, s egy sokatmondó, gúnyos mosoly erejéig még feltűnik a film Cipolla-szerű ceremóniamestere.

Kelet-Európa: internacionalizmus

Magyarországon a szovjet megszállás után indult virágzásnak a mozgalmi dalok kultúrája. A gombamód szaporodó kórusokat a hatalom szolgálta ki ideológiai témájú énekekkel. Az első számú cél a nemzetközi munkásmozgalom marxista-leninista eszméjének erősítése volt. Míg nyugaton az erős nemzeti öntudat a hagyományokra és egyéni sajátosságokra koncentrált, addig keleten a nemzetköziség eszméje teljesen új, közös alapokon készült világtársadalmat építeni. Évezredes elnyomás és hazugság után akarta végre a valódi többséget, a munkásosztályt hatalomra juttatni. Bár Marx megírta, hogy csak fejlett társadalmakban érdemes elkezdeni a kommunizmus építését, a megalomán Szovjetunió minden gyarmatára ráerőltette ezt a gazdasági/politikai berendezkedést. Mint ismeretes: tragikus eredménnyel.  

Munkásmozgalmi dalok

A nemzetközi munkásmozgalom eszméit a leghíresebb kommunista mozgalmi dal, az Internacionálé foglalja össze. Franciaországban szerezték az 1800-as évek végén, a századfordulón lett világhírű és népszerű - olyannyira, hogy 1944-ig ez volt a szovjet himnusz. A Magyar Szocialista Párt vezetősége a kongresszusok ünnepi zárásaként még a kétezres évek elején is az Internacionálét énekelte - vagy inkább csak dúdolta, mert a tartalmával már nem szívesen nézett szembe. (videó) 

Internacionálé

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolgahad, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.

A dal egy végső, nagy világforradalomra buzdít, megszólítván az elnyomott, éhező munkásosztályt (proletariátus). "A múltat végképp eltörölni" jelmondat eszmei hátterét a további versszakok fejtik ki, megmutatva a feudalista/kapitalista rendszerek gyűlöletének okát. Egy részlet:

Internacionálé (harmadik versszak)

A gazdagoknak kedve-kénye
erőnkből szívja ki a vért,
csaló az államok törvénye,
mert minden bajt szegényre mért.
Kínlódás most a munka bére,
de már ebből elég, elég!
Szerszámot hát az úri kézbe
s ide a jognak a felét!

A Bécsi munkásinduló a két világháború közötti időszak osztrák mozgalmi dala, amely később a Vörös Hadsereg hivatalos himnusza lett. Szimbolikusabb nyelven szólal meg, mint az Internacionálé. Ódai hangnemben kéri útmutatónak a nemzetközi munkásmozgalom jelképét, a vörös zászlót.

Bécsi munkásinduló

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!
Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!

Az anti-Himnusz

Ami a náci Németországban a Hitlerjugend volt, az a kommunista Szovjetunióban a pionír mozgalom. Ez utóbbi mintájára alakultak meg a háború utáni Magyarország legfontosabb ifjúsági közösségépítő szervezetei. Az úttörők megkapták azt az agymosó tréninget, amely a párthű szocialista embertípus kineveléséhez kellett. A "múltat végképp eltörölni" szellemében az oktatási/nevelési folyamatban minimálisra vették a nemzeti értékek közvetítését. Ám nehéz dolguk volt Magyarország első számú mozgalmi dalával, a Himnusszal. A materialista természetéből adódóan ateista hatalom legszívesebben kukába vágta volna az Isten nevével kezdődő, nemzeti múltat magasztaló imádságot, de ezt még ők sem merték megtenni. Helyette próbálták ünnepségek funkciótlan dísszévé silányítani, illetve mozgalmi dalokkal helyettesíteni. Az 1970-ben írott Dal a hazáról az úttörőmozgalom kultikus énekműve lett. Ha jobban megnézzük a szövegét, szinte pontról pontra szembeállíthatjuk a Himnusszal, sőt, helyenként a Szózat motívumai is felfedezhetők benne ("Itt ringott bölcsőnk" - "Bölcsőd az s majdan sírod is"; "Miénk e föld..." - "Ez a föld, melyen...").

Dal a hazáról

Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen. 

Zengje dalunk nagy hőseink erényét,
Este, ha erdőn tábortűz lobog,
Boldog jövőnkért, boldog új hazánkért
Éltek ők, e bátor harcosok.

Kölcsey műve az Istent szólítja meg, a Dal a hazáról pedig a hithű, szocialista úttörőpajtást. A természetfelettitől megfosztott szöveget a családi kötelék hivatott emelkedetté tenni ("itt nevelt anyánk"). Míg a Himnusz Isten ajándékának tekinti a Kárpát-medencét, a Dal a hazáról szerint a "széles rónaság", a természet ontja ránk bőséggel kincseit. Az erdők, mezők dicséretében ismét Kölcsey szavai köszönnek vissza - más összefüggésben. A Himnuszban a kalász-szőlővessző fogalompár Krisztus testének és vérének motívumát idézi fel, és ezzel mutat rá az isteni kegyelem teljességére - az úttörődal a virágot állítja a kalász mellé, kizárva ezzel a vallásos áthallás lehetőségét.

A Dal a hazáról harmadik versszaka ügyes semmitmondással ússza meg, hogy bármi konkrétum hangozzék el a hazáról. "Nagy hőseink"-re hivatkozik (éppen úgy, mint a Himnusz), de míg Kölcsey neveket is mond (Árpád, Mátyás), addig a dal a "bátor harcosok" gyűjtőfogalomnál marad, amelybe éppen úgy belefér Dugovics Titusz, mint a kommunisták által hősként tisztelt 1919-es népirtó gazember: Szamuely Tibor.

Mozgalmi dalok Tímár Péter filmjében

A fent említett dalok mindegyike megszólal a 6:3, avagy: Játszd újra Tutti című filmben. Az 1993-ban játszódó történet focirajongó hőse egy látomásban negyven évet utazik vissza az időben, és megtapasztalja az ötvenes évek Magyarországát. Bár a cselekmény látszólag az 1953-as angliai futballgyőzelem körül forog, a film igazi értéke a kor atmoszférájának hű ábrázolása. Ebben nagy szerepet játszanak a mozgalmi dalok: az eltáncolt Bécsi munkásinduló (3:47), a bártran, fennhangon énekelt Himnusz (5:39), a provokációnak hitt Internacionálé (7:39) és a Cseh Tamás által megható nosztalgiával előadott Dal a hazáról (17:25).

Bella ciao

Egy munkadalból és egy gyermekdalból gyúrta össze az olasz ellenálló mozgalom a Bella Ciao cimű dalt, amely a közelmúltban a Money Heist sorozat kulcsjeleneteiben csendült fel.  Ennek is központi eleme a természeti kép: a partizán sírja magasan, a hegyekben lesz, s a rajta nyíló gyönyörű virág hirdeti majd, hogy a hős a szabadságért halt meg.

Bella ciao 

Egy reggel felébredtem
És a megszállókat itt találtam

Ó partizán vigyél el engem
Mert érzem a halál közelít

És ha partizánként halok meg
Te kell, hogy eltemess 

Fenn a hegyek közt temess el
Egy szép virág árnyéka alá

És az emberek kik arra járnak
Mondják majd nekem: „milyen szép virág”

„Ez a virág a partizáné
Aki a szabadságért halt meg”

Az örök sztori

A szenvedély két ifjú vértanújának neve mélyen bevésődött a kultúrtörténetbe, tragikus sorsuk feldolgozások tömegét inspirálta világszerte. 27 opera, 40 film, számtalan klasszikus és modern dal, vers, illusztráció, szállóige, graffiti - mindegyik a maga módján, a maga korának viszonyrendszerében értelmezi a történetet. A legismertebb talán Franco Zeffirelli 1968-as filmje, melynek aktualitását a hatvanas évek szabadságmámorban úszó fiatalsága adta. Gyakran szolgál alapul a Capulet/Montague viszály áttételesebb feldolgozásokhoz, amelyekben a fiatalok szerelmének akadálya nem családi ellentét, hanem például társadalmi különbség (Titanic) vagy  különböző népcsoporthoz tartozás (West Side Story, Bronxi mese, Nyócker).
A színpadi verziók is rendkívül változatosak: hol elhagynak jeleneteket (családok kibékülése), hol hozzátesznek (Rómeó és Júlia párbeszéde a kriptában), hol pedig merész happy enddel zárják a darabot.
Egyébként már maga Shakespeare is szabadon kezelte a történetet, amely eredetileg olasz mese volt - Mercutio és Paris figurái nélkül.

A szenvedély ereje

A darab nagy áttörést jelentett a dráma világában, melyben a szerelmet nem tartották a tragédia műfajához méltó témának. Nagy értékvesztés nagy emberekkel történhet csak - gondolták. Hogyan lehetne két tinédzser végzetét királyok bukásához mérni?
Shakespeare rendkívüli tehetsége abban áll, hogy bármikor képes izzó feszültséget teremteni, alakjait elemi erők hajtják, nála minden állandó mozgásban van. Dramaturgiájának lényege a teljes szabadság, amely még a műfaji határokat is elmossa: a Rómeó és Júliában ugyanolyan természetességgel szólal meg a komikus hang, mint a tragikus. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanaz az erő táplálja: a féktelenül tomboló szenvedély. Ennek forrását nem a főhősök jellemében, hanem a korszak atmoszférájában kell keresnünk. 

Shakespeare világa

William Shakespeare különleges, átmeneti időszakot élt meg és vitt színpadra. Az újkor küszöbén álló Anglia Erzsébet királynő uralkodása alatt vált tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá. A középkori erkölcsi kötöttségek már fellazultak - az új polgári rend még nem szilárdult meg. Tökéletes talaja ez a drámának: kirobbanhat benne az útját, identitását kereső egyén, és a formáit próbálgató nyelv is.
Shakespeare szenvedélyes figurái csak a színpadon élnek. Nem érdemes jellemrajzukkal bajlódni: ami a szívükön, az a szájukon. Szerb Antal szerint a tudat nyersanyaga dől belőlük: "nem gondolkodnak a szereplők, hanem a tudatukban felvillanó képzeteket öntik nyelvi formába", és ugyanez jellemzi a cselekményt is: "ahogy nincs távolság lélek és szó között, úgy nincs távolság indulat és tett között". Ezek fényében már nem is annyira furcsa, hogy Rómeó és Júlia húsz perc beszélgetés után döntenek a házasságról. Shakespeare feszes drámai pillanatokból építi fel azt a teljességet, amelyet egy regényíró akár sok száz oldalnyi elbeszéléssel.

Globe

Az Erzsébet kori színház nem az ókori görög hagyományból táplálkozott, közvetlen előzményének inkább az egyházi misztériumjátékok és a kocsmaszínházak tekinthetők. Bár ezek céljukban homlokegyenest ellenkezők, a városi nép ugyanazt látta bennük: szórakozást. A misztériumjátékok bibliai történeteket vittek ki a templomból a piactérre - elképesztő színpadtechnikával és bőkezű egyházi költségvetéssel. A kocsmaudvaron meg feldobtak egy vásznat háttérnek, és már indulhatott is a játék. A 16. század második felében ez utóbbi mintájára tucatnyi színház épült Londonban. Leghíresebb a Globe, amelynek fő szerzője (és részvényese) William Shakespeare. A sokszög alapú épület belső udvara kerek (akárcsak a fogadóké), a karzaton a tehetősebb közönség ül, az udvaron a szegények állnak. Osztott a színpad is (akárcsak a misztériumjátékoké): az előszínpadon játszódnak az utcai jelenetek, a függönnyel takarható hátsó részben a benti cselekmények, fent pedig az erkélyen zajló vagy égbeli történések. A jelmezek gazdagságára, szépségére nagyon ügyeltek, díszlet építésével azonban nem bajlódtak (a nézők eleven fantáziája kitöltötte az üresen hagyott teret). Világítás híján a darabokat nappal adták elő, az idő múlását szövegbeli utalásokból lehetett nyomon követni. Nők (akárcsak a görögöknél) nem kaphattak szerepet.

Rómeó és Júlia

Shakespeare szinte összes művének történetét korábbi forrásokból kölcsönözte. Nem mintha ez kisebbítené költői érdemeit: nélküle Romeo és Júlia végzete csak egy maradt volna a sok olasz reneszánsz mese közül. A darabot a dramaturgiai és nyelvi megformálás emelte világirodalmi szintűvé. Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben Shakespeare lendülete, szenvedélye nyilvánul meg.

Az egy felvonásban lezúduló cselekmény könnyen összefoglalható. Helyszíne a Capulet és Montague családok ellenségeskedésével mérgezett olasz város: Verona, ahol a melankolikus ábrándokban olvadozó Rómeót barátai elrángatják a Capulet család álarcosbáljára. Ismeretlenül szeret bele Júliába, akinek vallomását előbb kihallgatja, majd viszonozza éjjel a kertben. Házassági szándékukban a lány dajkája és Lőrinc barát segíti a szerelmeseket. Az előbbi üzeneteket közvetít, az utóbbi titokban összeadja őket másnap. Még azon a délutánon tragédia történik: Rómeó (bosszúból Mercutio haláláért) megöli Júlia bátyját, Tybaltot, majd a nászéjszaka után száműzetésbe vonul. Az eseményeket tragikus irányba viszi a sietség: a Capulet családfő előre hozza Júlia és Paris tervezett esküvőjét, amelyet a lány kétségbeesetten próbál elkerülni. Rómeó szerelme halálának hírére visszasiet Veronába, nem tudván, hogy a lány csak tetszhalott. Miután megölte a kriptánál őrködő Parist, mérget iszik Júlia ravatala mellett. A halott kedvese látványára ébredő Júlia leszúrja magát. A megrendült családok békét kötnek.

A puszta történet magában nem sokat mond. Így akár egy szomorúbb Dekameron-novella is lehetne. Ereje a részletekben rejlik, érdemes megfigyelni ezeket az alábbi két kiemelt jelenetben.

Megismerkedési szonett

A fiatalok első beszélgetése olyan, mintha egyazon verset mondaná a két szereplő - párbeszédes formában. A jelenet érzelmi, erotikus töltését felerősíti a tartalom és forma feszültsége: Rómeó vallásos motívumok szimbolikus nyelvén udvarol. Júlia kezét szentélynek nevezi, saját ajkait zarándoknak, a csókot pedig (merész huncutsággal) vezeklésnek.

Rómeó: (megfogja Júlia kezét)
Ha méltatlan kezemmel meggyalázok
egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
a két ajkam, két piruló zarándok,
e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:
Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
hisz jámborság mozgatja, semmi más.
A szentet hívő kéz érinti meg,
s a zarándokok csókja: kézfogás.

[Shakespeare idejében egészen prózai oka is volt a metaforákban való udvarlásnak: a nő tehetett úgy, mintha nem tudna olvasni a sorok között, így a kikosarazott férfi megszégyenülés nélkül vonulhatott vissza. Júlia válasza egyértelműen pozitív, gyönyörű szójátékkal száll be ő is a képes beszédbe: "And palm to palm is holy palmers' kiss." A 'palm' egyszerre jelent tenyeret, és annak természeti alakmását: a pálmalevelet - amely egyben a zarándoklat szimbóluma is. Shakespeare szenvedélyes világában nincs megállás: a kézfogástól felbátorodott fiú csókot kér, igaz, még mindig vallásos képekben.]

Rómeó: 
S vajon a szenteknek nincs ajka, szája?

Júlia:
Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó:
Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:
A szent nem mozdul – bár nem szívtelen.

["Saints do not move, though grant for prayers' sake." Nyersebb fordításban: ...bár hajlik arra, hogy engedjen a fohászkodónak. Júlia elfogadja a közeledést, és az első csók máris újabb szellemes játékot szül.]

Rómeó:
Ne mozdulj hát, s imám bevégezem. (Megcsókolja.)
Ajkam bűnét elvette ez az áldás.

Júlia:
A bűn átugrik szájról szájra könnyen.

["Then have my lips the sin that they have took." Egyes modern angol átiratokban ezt Júlia nem mondja, hanem inkább kérdezi. Édes rácsodálkozással provokálja Rómeót: "Akkor most ajkad bűne az enyémre szállt?" A fiú rögtön veszi a lapot.]

Rómeó:
Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás!
Most add vissza. (Megint megcsókolja.)

Júlia:
Úgy csókolsz, mint a könyvben.

[Semmiképpen sem dicséret Júlia megjegyzése: a "by the book" (könyv szerint) inkább Rómeó tapasztalatlanságára utal. Így értelmezi ezt a részt Nádasdy Ádám, a fordító: "Szerzőnk a beszélgetést kezdeményező Rómeó idealizált, divatos könyvekből tanult szerelemfölfogását is jellemezni kívánta. Rómeó a szerelem terén egyelőre elméleti szakember, afféle széplélek."] 

Erkélyjelenet

Rómeó még aznap éjjel a tettek mezejére lép: nem törődve a veszéllyel, bemászik a Capulet ház kertjébe, hogy megkeresse Júlia szobájának ablakát. A sors kegyéből éppen kihallgathatja Júlia titkos vallomását.

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
(O, Romeo, wherefore art thou Romeo?)

[Ha a darab csak egy szimpla szerelmi történet lenne, akkor ezt kérdezné Júlia: "Ó, Rómeó, mért vagy te Montague?" Hiszen (látszólag) azon sóhajtozik, hogy szerelme az ellenséges család sarja. Ám ennél sokkal többről van szó. Ennek a tizenöt éves lánynak a suttogása valójában egy egész korszak kiáltása, világba harsogott kérdése: Ki vagy te? KI VAGYOK ÉN?]

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Mondj le nevedről, tagadd meg apádat –
vagy esküdj meg, hogy örökké szeretsz,
és én nem leszek többé Capulet. (...)
Csak a neved az ellenség nekem;
te te maradsz, akárhogy hívnak is.
Mi az, hogy Montague? Se kéz, se láb,
se kar, se arc, se más, ami valóban
az emberé.

[Shakespeare költői és drámaírói zsenialitása az, hogy az egész reneszánsz életfelfogás lényegét belesűrítette ebbe a jelenetbe. Szemünk előtt rombolja le a falakat, a középkori embert definiáló határokat, és felmutatja mint örök emberi lényeget: a szabadságot.]

Hát legyen más neved!
Mit ér a név? Aminek neve „rózsa”,
az más néven is éppoly illatos.
Rómeó is, ha más nevet viselne,
drága maradna és tökéletes,
mint most. – Vesd le a neved, Rómeó,
mely nem is részed, és cserébe engem
végy mindenestül!

[Ahogy a megismerkedési szonettben Júlia, úgy itt Rómeó veszi fel a fonalat, és a lány szavait továbbfűzve felel a "Ki vagy te...?" kérdésre:]

Név szerint
nem tudom megmondani, ki vagyok.
A nevemet, szép szent, utálom én,
mert az a név ellenséged neked.
Ha papíron volna, most összetépném.

Összetépni nevünket: az öntudatra ébredés vad, energikus kifejezése. Franco Zeffirelli rendező költőien mutatja ugyanezt a Szent Ferenc életét sajátosan megfogalmazó Napfivér, Holdnővér című filmben. Ferenc, akit a keresztes hadjárat döbbent rá a társadalom hazugságaira, hazatérvén botrányt okoz szimbolikus eszmélésével: az egész város szeme láttára adja vissza ruháit (és nevét) atyjának. "Nincsenek többé apák, nincsenek többé fiúk..."
A középkorban nagy bátorság kellett az egyéni harmónia kibontásának útjára lépni, hiszen az egyház ennek éppen ellenkezőjét hirdette: szembeállította a testet a lélekkel, szétszakítva ezzel az ember eredendő egységét. Egy jó keresztény szerint az anyag a pokolba, a szellem az égbe gravitál. (Ebből a szent skizofréniából sosem gyógyulnak ki. „Nékem a test ellenségem…” – olvashatjuk egy 19.(!) századi imakönyvben.)
Nem véletlen, hogy a reneszánszban az ókori művészet- és életeszmény születik újjá. Így fogalmazta meg a testi-lelki harmónia megtalálásának filozófiáját Arkhilokhosz: „Fogadd el hát az emberélet ritmusát.” (Megnyugvás a sorsban című epigramma, i.e. 7. század)

2065 – az olajcivilizáció alkonya. Vidéken élsz szűkebb családoddal, a városba már csak portyázni jár be a fiad egy felfegyverzett csapattal. A kis farmon te vagy az egyetlen, aki emlékszik a régi időkre, mesélsz is sokat a tizenöt éves unokádnak a 21. század elejéről.

Az egyik portya során fiad nagy kincset talál egy romos benzinkúton: két ceruzaelemet. Amint hazaér, odaadja unokádnak, aki lelkesen rohan hozzád, mert tudja, hogy őrzöl egy nagyon régi mp3-as lejátszót. A fiú eddig csak éneket hallott, zenét még sohasem.
A lejátszó töltöttség jelzője villog, amiből lehet tudni, hogy csak két-három dal meghallgatására lesz lehetőség.

Feladat: Válaszd ki a most ismert kedvenc zenéid közül, melyik hármat mutatnád meg az unokádnak, és miért. Írj dalcímet, előadót és néhány soros indoklást, hogy miért szereted azt a dalt. Esetleg ügyelj arra is, hogy többféle stílus jelenjen meg, hiszen unokád akkor hall először (és lehet, hogy utoljára) zenét.

(Az első egy 2014-ben végzett diákom megoldása, aki a honlapon találkozott a feladattal, a többi a 9., 10., 11. osztályosok munkája.)

Szentgyörgyi Ádám

2065 - a civilizáció alkonya.
Képzelj el egy farmot hatalmas termőfölddel, istállóval, és egy szép emeletes családi házzal, virágokkal ellepett macskaköves terasszal. Itt éltünk mi nagyanyáddal több, mint 40 évet. Most pedig nézz körbe...! Kirohadt a föld, az egyetlen kút kiszáradva, a gaz mindent ellepett és ide vagyunk kényszerítve 15 emberrel, akiket a társainknak nevezünk. Régen ez a hely gyönyörű volt, nyugis, távol a külvilágtól, de ha már akkor távol volt akkor most hol lehet? Szerencsére itt vagyunk neked édesapáddal, akik bármi áron megvédenénk téged. Sajnálom, hogy ilyen világba kellett születned, nem láthatod a Seahawksot játszani, nem tudod milyen beülni egy moziba vagy akár a haverokkal végigbulizni az éjszakát. Bele tudsz gondolni, milyen lehet elmenni a boltba tejet meg kenyeret venni pénznek nevezett érmekkel, fegyver nélkül!? Vicces belegondolni, hogy régen kinyitottál egy újságot, és mindenhol társadalomkritikákat és a hatásvadász cikkeket olvashattad, most meg már azt se tudod mit jelent az hogy, társadalom. Na, add csak ide azokat az elemeket, hátha működnek, és mutatok pár dalt a 21. századból.
Úgy látszik három szám erejéig működésre tudjuk bírni ezt a régi kacatot.
 Ezek a számok én és az apád idejéből származnak, úgy jegyezd meg őket, hogy ha később lehetőséged adódik újra hallgatnod, sokat meríthetsz belőlük.
 Az első Eminem: Lose yourself egy 2002-es dal, lényegében a motiválásról és céljaid eléréséről szól. A te világodban segíthet, hogy erős maradj, harcra kész és benned tartsa a lángot a portyák előtt. Apádnak annak idején sok erőt adott ez a szám... tudom, mert hallottam, akárhányszor indult a kondiba ezt bömböltette az emeleten. Lehet, hogy ezért lett most ekkora BADASS. A kedvenc soraira mai napig emlékszem:
"A lelked menekül ezen a hézagon keresztül. Ez a világ az enyém, hogy meghódítsam, Tégy királlyá, míg haladunk az új világrend felé."
 A második dal, egy 2014-es film az X-MEN zenéje a Hope. Tudod, mindenki életében vannak mélypontok, és ez a szám talán segít téged átesni ezeken. Keressél egy csöndes, biztonságos helyet, ahol csak egyedül vagy, berakod a fülhallgatót és becsukod a szemeidet. Értékeld át, amid van, próbálj pozitív lenni, és higgy abban, hogy fel tudsz állni akkor is, ha már nem látsz rá sok esélyt. Ez a remény!
 A harmadik egy 2015-ös dalocska, arra buzdítson, hogy legyél kicsit önző, ne változz meg másokért, ne engedj, mert könnyen hátba szúrhatnak. G-Eazy Bebe Rexha: Me, myself &I. Jól válaszd meg a barátaidat és hogy kiben bízol meg.
"Nincs szükségem semmire, hogy túléljem az estét".  A szám ritmusa engem boldogsággal és erővel töltött meg, ugyanakkor elgondolkoztatott a szöveg. "Tudom, hogy nagyszerű vagyok, de nagyon össze vagyok törve"
Lásd meg benne, amit szeretnél, az örömöd vagy akár a bánatod.
 
- Ó, a csudába... le is merült ez a vacak. Mindegy, drágám, remélem, hogy örömet tudtam neked szerezni, hogy megmutattam ezeket a régi klasszikusokat. Az mp3-at tartsd meg nyugodtan, vigyázz rá, és ha találsz még elemet, szólj, és meghallgatjuk még, amik rajta vannak.
 - Köszönöm nagyapa, ígérem, nagy becsben tartom! Kérdezhetek valamit?
 - Persze fiacskám, mi lenne az?
 - Mi az a BADASS?

https://www.youtube.com/watch?v=xtuDZBhxkfI
https://www.youtube.com/watch?v=MH4uuWITmgY
https://www.youtube.com/watch?v=K533gW3boIY
 

Pesti Balázs (11.E)

1. Punnany Massif : Szabadon
(indoklás: az unokám eddig nem hallott zenét, így ennek a dalnak az aláfestése, a laza ritmusú egyszerű dalolászása felvezeti a következő számot)

2. Subscribe: Countenancing (My Baby Stole My Gramophone)
(ind.: a laza-magyar-liberté után nem kegyelmezek, bedobom a mélyvízbe, kihasználom, hogy a feladatban nem volt megszabva a dal hossza, csak a mennyisége, ezért ezt a nyolc perces számot választottam, ugyanis ez a magyar gyöngyszem annyira crossover, hogy a témáiból mazsolázgatva egy kisebb EP-t lehetne kiadni, ha egy témát egy dalnak veszünk)

3. Ivan & The Prazol: Take My Hand
(ind.: az előző szám valószínűleg némiképp sokkolta a 15 éves unokám, ezért utolsónak is egy egyszerű dalt dobtam be. Megmutatom neki, hogy anno a nagyfater milyen elő koncert élményen esett át, és megfigyelném, hogy zene és tánc ösztönösen összefonódik-e egy gyermek fejében... ha nem táncol, elgondolkodom azon, hogy esetleg átváltozott élőholttá...)

https://www.youtube.com/watch?v=B4GPhQRnQes
https://www.youtube.com/watch?v=MIQAT_32jh8
https://www.youtube.com/watch?v=5udMsfoGxHw

Gujka Roland (11.E)

Disturbed: Land of Confusion
Ezt azért mutatnám meg neki, mert teljesen jól mutatja be az akkori világot, amikor még egyben volt a társadalom és irányítva éltünk.

Asking Alexandria: Not The American Average
Ezt azért mutatnám meg neki, mert ebben a zenében elég sok érzelem megtalálható... De legfőképpen ideglevezető hatása van.

Three Days Grace: Time of Dying
Ez azért az egyik kedvencem, mert ez egy motiváló zene, amibe elég sok dolgot bele lehet látni, mint például, ha van egy célod vagy szerelmi bánatod van, vagy csak ha a 2065-ös világban vagy, és fel akarod adni, mert egyedül érzed magad, és mert sok rossz történik, ez a zene talán segíthet.

https://youtu.be/YV4oYkIeGJc
https://youtu.be/l7Fi8-7HRhc
https://youtu.be/xfDLE2DDFek

Nagy Gréta (12.E)

Kegyetlen dolog 3 zenét kiválasztani :/
http://youtu.be/hTWKbfoikeg
http://youtu.be/OPf0YbXqDm0
http://youtu.be/5XOe1Xs6gwM
Bonus
http://youtu.be/7orgza05MAo ezt meg csak azért, mert ettől a zenétől szerettem meg igazán a hangszeres zenét.

Csutár Péter (10.A)

Elsősorban rap-et mutatnék neki, de abból is magyart, és ami a nincstelenségről szól, hogy lássa, akkoriban sem volt minden rendben Magyarországon. Első zene Trick: Nekünk csak a járda meg a beton című rap lenne. Ebben a magyar helyzetet szidja, és a szegényeket pártolja, és kiáll mellettük. Második zene az AK26: Szegények fegyvere című rap. Ez is hasonló az előzőhöz. Itt arról énekel, hogy a szegények nem állnak ki magukért, és hogy a kormányt sem izgatja, hogy hogy is él a magyarok többsége.

https://youtu.be/YAKKL3jd3Xg
https://youtu.be/BZEQARDTZ1I

Szabó László (12.E)

Frédéric Chopin: Waltz is A minor (Chopin)
Frédéric Chopin műve amellett, hogy megnyugtató, fülbemászó dallamával biztos sikert arat egy a zenét még nem ismerő személynél is, főleg ha előtte nem hallott még 21. zenét sem, mert így a fiatal nem a "modernebb", főbbként szemét művekhez hasonlítja.
Azért ezt lenne az egyik, mert az izgalommal teli világban jól jön egy a megnyugvást hozó mű.
 
Vivaldi: Négy évszak - Nyár
Ebben a számban több hangszerrel is megismerkedhet a hallgató, a mű hallgatása közben könnyen ráhangolódhat annak témájára, és könnyedén beleképzelheti magát a nyárba és annak szépségeibe.
Azért lenne ez a második választásom, mert ezzel a művel megismerhet több valódi hangszert, mivel már a 21. században is egyre ritkábban fordultak elő, ezzel hatalmas értékeket szorítva ki a világból.
 
Erkel: Hunyadi László - Palotás
Ez a mű is a fülbemászó dallama miatt került a listámra és a gyors ritmusa miatt, amely elvarázsolja hallgatóját.

https://youtu.be/Smqj_z04i4A
https://youtu.be/4C1Wu1Agaos
https://youtu.be/dhk1IPExjnk

Burai Ignác (12.E)

Ez a kettő azért mert illik az emberiség hülyeségeire és mások személyiségeinek kiszorítására: Mentha: Volt egy álmom, Mentha & Gabó: Áldozat  
Azért mert egy cigány muzsikát is halljon a gyerek: Ternipe: Na gindyin muri gazsi

https://youtu.be/clvzvD8Pqgc
https://youtu.be/fDr9trDPjq8
https://youtu.be/PiforBKZgFY

Fazekas Levente (11.E)

Escobar: Az érem egyik oldala
Ezt azért, mert benne van minden,  a pénz jó ha van… de ha nincs akkor is ugyan olyan szép lehet az élet, mert az életet nem a pénz teszi széppé hanem az élmények…
Aranyszemek: Köszönöm, Ó, Istenem
Ezt azért hogy, tudjon egy jó lájtosat denszelni, ha már először és lehet utoljára hall zenét
Ternipe: Álom vagy Te…
Ezt pedig azért, hogy tudjon mit énekelni a hölgyeknek, ha megy csajozni

https://www.youtube.com/watch?v=Uk7290Pisac
https://www.youtube.com/watch?v=WYcC6oalaTg
https://www.youtube.com/watch?v=tW3NM-ic6Rk

Berényi Tamás (9.A)

Alfonz: Ganjaman
Ezt a számot még akkoriban hallgattam, mikor olyan idős lehettem, mint te, akkor még minden rendben volt, az áram, a boltok még megszokottak voltak, legtöbbször erre a számra indultunk el csavarogni egy jó cigivel a kezünkbe, nagy hangulatteremtő volt. Nekünk ez a szám a lazulást jelentette, pálinkával vegyítve hihetetlen jókat lehetett rá csapatni.

Kárpátia: Valahol Magyarországon
Egy elszabadult buli után segített egy kicsit megnyugodni és emlékeztetett, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit kell tennünk. Ez az ideális polgárt tüntette fel átvitt formában, de könnyen megfejthető, igazi hazafias szám volt .

Kárpátia:  Ott, ahol zúg az a négy folyó
Ez a szám a történelembe nyújt visszatekintőt emlékeztet, amit és akiket elvesztettünk ez idő alatt.
Ezt még én hallgattam papámmal, tehát ez a felelevenítés és a közös percekért, hogy később te is tudj valamit mesélni az unokádnak.

https://youtu.be/CpP1oYNsXwI
https://youtu.be/6WSHl-yd2J8
https://youtu.be/lt7uG_HnWDI

Berkes Zsolt (9.A)

Droplex & Monolix:  Shine
Hát én szerintem ez tombolós zene :D de esetleg  Tech-house
Tomcraft – Loneliness: 2016 (Ziltik Remix)
Ez egyik Kedvencem, hiszen nem az a dübörgős, széteffektezett valami , hanem ez egy alapütem,  de Elég jól megrögzül a fejben és dúdolható (szerintem).
Zoltán Erika: Szerelemre születtem (DJ Thörök & Clubpulsers Remix)
Ezt is szeretem,ez pl. szerelmes zene, ami azt sugallja, hogy mindenkinek megvan a saját párja.

https://youtu.be/Q4k1eNUg-8I
https://youtu.be/QJvBgBWPkWk
https://youtu.be/T1LBqkfxvwc

Bottyán Bence (9.A)

Curtis: Vasárnap
Mert ez a zene a 2016-os évet mutatja be, és elmeséli, hogy milyen volt ebben az időben az élet.
Punnany Massif & AM:PM: Élvezd
Ez a zene megtanított az életre, hogy hogyan éljem, és hogy tudjak saját döntéseket hozni.
Mr. Busta  feat. Shawn: Páva Dal 2 (#cukinacisrinyamacik)
Ez a zene azt mutatja be, hogy a lányok mekkora kurvák tudnak lenni.

https://youtu.be/MTDkTPHv3ks
https://youtu.be/UrGS9EARHRc
https://youtu.be/7BIIIJmC0bE

Csúrik Ádám (9.A)

Kowalsky meg a Vega: Amilyen hülye vagy úgy szeretlek
Azért mert, hogy legyél szerelmes, legyél boldog, mert az az élet.
Kárpátia: Amíg csak egy magyar él
Azért mert, hogy legyen hazafias és szeresse a hazáját.
R. City: Locked away
Azért, hogy tudja meg, hogy voltak utak, amerre „nem tudunk” menni.

https://youtu.be/WA8j_b5WTys
https://youtu.be/AM4i2KmVJJI
https://youtu.be/6GUm5g8SG4o

Fazekas Tamás (9.A)

Alfonz: Ganjaman
Azért ezt mutatnám meg, mert ezt a dal azt mutatja meg, hogy élvezni kell az életet.
John Newman: Losing Sleep
Ez nem tudom, mit mutat meg.
Kárpátia:  Hintaló
Azt mutatja meg, hogy milyen hamar felnő az ember, és ezért éljünk át minél több élményt.

https://youtu.be/CpP1oYNsXwI
https://youtu.be/Bs5-klTyb9o
https://youtu.be/XaN9-Utxwzc

Hudacsek Pál Péter (9.A)

Offspring: You’re Gonna Go Far
Azért, mert ritmikus összhangban  vannak a hangszerek, és könnyen rá lehet hangolódni.
Hans Zimmer: Pirates of the Caribbean
Lírikus, drámai néha, ha játssza az ember, át tudja adni ezeket az érzéseket, de nem csak, ha játsszuk, hanem ha hallgatjuk is, és a hangos helyeknél mindent bele lehet adni.
Three Days Grace: Pain
Összhangos, át lehet érezni, és ez egy normális rockzene .

https://youtu.be/5_LxyhCJpsM
https://youtu.be/l5CGz8xz-58
https://youtu.be/Ud4HuAzHEUc

Kiss Béla (9.A)

P.mobil: Tudom hogy ki vagyok
Mert ez kicsit rá mutat, hogy itt 2016-ban már az embert manipulálják, és nagyon sok döntést más hoz meg helyette. Olyan ünnepeket erőltetnek ránk, ami nem is igazán fűződik hozzánk (a magyarsághoz) „miért lennék Valentin, mikor én Bálint vagyok”. Kicsit a zene is már olyan, hogy sok gyerek és felnőtt azért hallgat ilyen b¬¬*zi  számokat  (mr.busta, ak26, stb.) mert attól azt hiszik,hogy olyan vagányak lesznek, mint aki azt énekli : „nem hallgatok rádiót, ugyanazt a háromszáz számot”.

Kárpátia: Szibéria felé
Ezt a számot azért választottam, mert ez az elhurcolt nagyon sok magyar emberről szól, akiket Szibériába vittek ki dolgoztatni.  És ez rámutat arra, hogy mennyi szörnyűséget éltek át a magyarok a sok közül.

P.Mobil: Gyöngyök és Disznók
Ez a szám arról szól, hogy Magyarországon hány különböző nép telepedett le (zsidó, cigány, néger és a többi nép), ezt azért mutatnám meg, hogy a gyereknek legyen rálátása, hogy hogy néztek 2016-ban a magyar emberek a különböző népcsoportokra.

https://youtu.be/muHOHO43qLs
https://youtu.be/aIbNsfmTJmQ
https://youtu.be/UlQZozWkjXk

Koll Bence (9.A)

Road: Felpörögve
Ez a zene részben arról szól, hogy az ember élhet szenvedélyesen is. A zene lényege, hogy a féktelen szenvedélyes élet és a folytonos ellentmondás.

Three Days Grace: Over and over
Ez a zene számomra nyugtató hatású. Nem az a nagyon pörgős, hörgős, de nem is az a nagyon lassú nyálas szar.

Three Days Grace: Pain
Ez pedig pont az előző zenének az ellentéte. Ezt a zenét csak akkor hallgatom, mikor ideges vagyok. Vagy éppen akkor amikor hangulatom van hozzá, ha nincs, akkor általában továbbléptetek rajta.

https://youtu.be/ZpowC8WUHK0
https://youtu.be/okC4hw8IPYg
https://youtu.be/Ud4HuAzHEUc

Mága Dániel (9.A)

Horváth Tamás: Hányszor
Azért mert mindig önmagunkat kell adnunk, nem másoknak megfelelni.
Stero players
Ismerje meg a 21 századi zenét, mert  nagy hangulatot tud csinálni.
Mario: Mért fáj a szív
Sok mindent ki lehet fejezi  egy lánynak .

https://youtu.be/j94s1DROuLc
https://youtu.be/HScJY1djK7w
https://youtu.be/_BZXwi3tokU

Makovics Máté (9.A)

Tame Impala: Feels like we only go backwards
Tame Impala: Why won’t they talk to me
Foster The People: Coming of age  
Ezek a zenék adtak erőt anno ahhoz, hogy túléljem a szürke hétköznapokat, és ne adjam fel az életet.

https://youtu.be/wycjnCCgUes
https://youtu.be/HQ7hdF7Xyns
https://youtu.be/MBqzrj18S2w

Nagy Martin (9.A)

Mike Posner: I Took A Pill In Ibiza (Seeb Remix) (Explicit)
Ezzel a zenével azt szeretném neki megmutatni, hogy az élet hiába tűnik hosszúnak, hamar el fog telni. Élvezze az életet, ne törődjön a hülyékkel, legyen boldog. Persze ezzel nem azt mondom, hogy igyon, drogozzon stb…  Csak élvezze az életet, törődjön sokat a körülötte élő emberekkel, családjával, barátaival, barátnőjével.

Avicii: Broken Arrows
Ne bánkódjon a bukásokon, álljon fel és próbálja meg újra, nem szabad feladni. Segítsen másoknak, legyen segítőkész.

Duke Dumont: I Got U (Official video) ft. Jax Jones
Legyenek álmai, legyenek fontos céljai, amiket szeretne valóra váltani, ami most még gyerekként lehetetlennek tűnik, de később meg lehet valósítani. Ne adja fel a harcot semmiféleképpen az álmáért. Jobb úgy élni és olyan helyen dolgozni, ahol szeretett volna, mint ahol utál dolgozni, és minden napja iszonyat fárasztó és unalmas.

https://youtu.be/foE1mO2yM04
https://youtu.be/V6iKSUoUN48
https://youtu.be/FHCYHldJi_g

Szendrei András (9.A)

AK26: Barnabás
Bemutatja az abban az időben lévő (divat) embert
Mr.Busta: Mi Közöd Hozzá?
Egyik kedvencem volt mert bene van minden aminek bene kell leni
Mr.Busta x Tomega: Semmi Baj
A legnagyobb kedvencem,  abban az időben elmondja az ország sorsát, hogy mi volt: a magyar ember halálra dolgozza magát, és mégsem él meg, de a menekülteket támogatjuk.

https://www.youtube.com/watch?v=VC4hsB-C1wA
https://www.youtube.com/watch?v=sIsAeSvvAe4
https://www.youtube.com/watch?v=WzcbuNDgmpQ

Turóczi Tamás (9.A)

BSW: Semmi Gond
Én ezt a zenét azért szeretném neki megmutatni, mert elmondja, hogy a szívünkre kell hallgatni, és azt csinálni, amit mi szeretnénk, és nem azt, amit mások akarnak vagy mondanak.

BSW: Nem gátol semmi
Azokra kell hallgatni, akik velem vannak, és nem pedig azokra, akik visszahúznak.
„Csak teszem, mit akarok és nem gátol semmi, csak tolom míg nem lesz a Skodából Bentley.”

Essemm: Neked írom
Ezt azért szeretném megmutatni, mert a kedvenc előadóm, és szeretném, ha ő is legalább egyszer meghallgatná.

https://youtu.be/Hogw4SeBsYo
https://youtu.be/MKFLdCELaSg
https://youtu.be/S_NQ8pbiPDM

Petőfi arcai

Petőfit (valahogy) mindenki ismeri. Bárki írhat róla bármit – ő már nem ellenkezik. Alakja a 21. századból visszatekintve olyan, mint egy védtelen köztéri szobor, amelyet oly sokáig és oly vastagon tiszteltek mindenféle (jó)madarak, hogy már nem láthatjuk egykori arcát. Alapos pucolásra van szükség, ha valami érvényeset is akarunk mondani róla.

Nem ért engem a világ!
Nem fér a fejébe,
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle?
(1846)

 Az utókor (hasonlóan mint a 19. századi magyarság) nem tud mit kezdeni Petőfi szélsőségeivel. Más lenne a helyzet, hogyha nem költő, hanem regényíró lett volna. A kortárs Dosztojevszkij regényeit a tudomány polifonikusnak nevezi, ami annyit jelent, hogy az író az ellentmondó filozófiai nézeteket regényszereplőkre osztotta szét, és nagy vitákban ütköztette. Mivel azonban a költészet rendkívül személyes (líra: érzelmek kifejezése), ezért a naiv olvasó Petőfi versbéli eszméit azonnal önvallomásnak veszi, a lírai ént azonosítva a szerzővel. Ha egy mű nem fér bele az így kialakított képbe, akkor egyszerűen tudomást sem vesz róla. Így volt ez évtizedekig jelen felelet témája, Az apostol esetében is.

A bukott színész és a slágergyáros újságíró

Petőfi nem kapott annyit az iskoláitól, mint előtte Csokonai. Az unalmas osztályteremből hamar (tizenhat évesen) kicsalta az eleven művészet, a színház – hiába próbálta óvni ettől a gyakorlatias, egyszerű édesapja. Vándorszínészként a ranglétra legaljáról indul: színdarabok szövegeit másolja, díszleteket hoz-visz, kisebb szerepeket játszik. Nehézségei ellenére ez a világ Petőfi valódi iskolája: külföldi olvasmányaiból és a színházi előadásokból rengeteget tanul, és a vidéki utak során a magyar társadalom sok izgalmas figuráját ismeri meg (akiket később verseiben örökít meg). Ám hiába a lelkesedés: a kor színészi ideáljának az “igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember” nem felel meg (ráadásul sem énekelni, sem táncolni nem tud – ami a női közönség szemében eleve bukás). Kudarcait Debrecenben elégeli meg, innét 1844 elején Pestre gyalogol, hogy verseit kiadassa.
Nem ismeretlenül indul neki a költői pályának: két évvel korábban küldött be először verset egy irodalmi laphoz. Most azért jelenik meg személyesen is, hogy megnyerje Vörösmarty Mihály támogatását, ám ennél sokkal többet kap: egy egész folyóiratot. A Pesti Divatlaphoz kerül segédszerkesztőnek, ami egyik részről fárasztó hivatali papírmunkát jelent, másrészt lehetőséget biztosít neki, hogy hetente megjelenjen egy-egy verse. Petőfi energiájának és tehetségének köszönhetően hamar megugrik az eladások példányszáma. Felismerve az alkalmazottjában rejlő gazdasági lehetőséget, a főszerkesztő (Vahot Imre) elkezdi kiépíteni a “Petőfi-imidzset” – pontosan úgy, ahogy ma készül egy “celeb”: vitákat gerjeszt körülötte, titkokat szellőztet, álhíreket terjeszt. A lényeg, hogy vigyék a lapot, mint a cukrot. Petőfit (nemcsak verseiben, de öltözködésében is) ráállítja a legújabb irodalmi divatra: a népies-nemzeti irányra. Ezt írja róla egy cikkben: “Ő az egyszerű természet, a nép, a tősgyökeres magyarság költője… Petőfi, mint a jó magyar muzsika, közönségét költeményei természetes melegével s bűbájos varázsával át-meg-áthatja, szíve mélyéig megrendíti.” Ez nagyon szép, de ha jobban meggondoljuk, a “nép költője” igazából nem is a népnek írt, hanem a városi közönségének. Vidékre nem az irodalmi lapok vitték hírét, hanem a pesti cigányzenészek, akik színházi előadások szüneteiben Petőfi megzenésített verseivel szórakoztatták a népet. Ennek hatására művei villámgyorsan folklorizálódtak: a “Hortobágyi kocsmárosné”-t például lelkes gyűjtők népdalnak hitték, és beküldték a Kisfaludy Társaságnak.
Két jelentős, nagyobb terjedelmű alkotás zárja ezt a nyüzsgő korszakot: A helység kalapácsa című komikus eposszal az addig megénekelt tipikus népi alakjait figurázza ki, a János vitéz című elbeszélő költeménnyel pedig biztosítja magának az országos hírnevet. 1846 tavaszán “Tízek Társasága” néven összegyűjti azokat az írókat, akik unják már a szerkesztők önkényeskedését, és saját lapot készül indítani velük. Ez az író-sztrájk hamar megbukik, és innét Petőfi inkább már csak saját gyűjteményes kötetére koncentrál.

Legenda vagyok, avagy a Petőfi-evangélium

Az utókor a legnagyobb lelkesedéssel Petőfi utolsó három évéről, az 1847-49 közötti korszakról beszél. Ekkor lépett be az életébe a nemzeti politika és a lángoló szerelem: megismerkedett (majd összeházasodott) Szendrey Júliával, és jelentős szerepet kapott a forradalom színpadán. Azóta is a “Szabadság, szerelem” pózában megkövült hősszerelmes/prófétaköltő alakját tartja fenn emlékezetünkben a sok ötlettelen kliséparádé: megannyi állami, városi, falusi, iskolai március tizenötödike.
Így ír a jelenségről Margócsy István, az ELTE  XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője: “Ez az a Petőfi-kép, mely a népből jövő, őszinte, erényes, vidám, hazájáért mindenre kész természetes és naiv figurát sulykolja – akinek népiessége, természetessége és hazafiassága adja meg karakterisztikáját, s akinek sem személyiségproblémája, sem társadalmi érzékenysége vagy indulata nem emelhető ki; s kizárólag önfeláldozó hazaszeretete és ebből következő mártírhalála transzcendálja egészséges magánemberiségét.”
A magyarság tudatában élő Petőfi-kép kísértetiesen hasonlít Jézus “életrajzához”: elvakult rajongók írták, akik szemében a Mester az isteni tökéletesség földi megjelenése. Nem illenek bele olyan dermesztő gondolatok, mint:

Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.

Az idézet Az apostolból való, amelyet a megírása után huszonhat évvel, 1874-ben mertek először kiadni. Annyira megkövült ekkorra már a a Petőfi-ideál, hogy a közvélemény nagy része tudomást sem vett a műről, vagy legfeljebb ennyit mondott: „azt sem tudjuk tulajdonképpen, hogy mit akart” (Gyulai Pál). A huszadik század világégései idején azonban hirtelen nagy kereslet támadt Az apostol iránt – sajnos nem elsősorban az irodalom, hanem a politika irányából. A következő áttekintés jól mutatja, hogy egy mű értelmezését mennyire el tudja torzítani a befogadók egyoldalú világképe.

A politizáló Petőfi – a petőfiző politika

1919. A proletárdiktatúra (vagy ahogy később emlegették: “az első kommunizmus”) 133 napig tartotta rettegésben Magyarországot őrült ámokfutásával. A tanácsköztársaság vezetői persze nem így látták, szerintük az ő “forradalmukkal” Petőfi apostolának próféciája teljesedett be: “Fölkelt az új hős nemzedék, / S mit örökségben hagytak rá apái, / Leverte rabbilincseit.” E gondolatra a szovjet elvtársak is rásegítettek: Lunacsarszkij népbiztos szerint Petőfi „saját korának bolsevikje volt”.

1923. Érdekes módon a kommünt leverő Horthy-rendszer is megtalálta magát Az apostolban, amelynek hősét mint “nemzeti forradalmárt” állították be a költő születésének századik évfordulóján. A korabeli nyugatos költők fel is emelték szavukat a hivatalos kultusz ellen. Móricz Zsigmond így morgott: „A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi-házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé.” Babits Mihály még keményebben fogalmazott: “Ünnepe vak ünnep (…) Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.”

1949. Az talán már nem is meglepő, hogy később a Magyar Kommunista Párt is a költő politikai örököseként tüntette fel magát. Az apostolt Petőfi buzdító műveként tanították (elfelejtve, hogy a szerző halála után 25 évvel jelent meg), és műfaját hátborzongató módon így határozták meg: “szocialista eposz”.
A róla szóló tanulmánykötetet a sokatmondó “Lobogónk: Petőfi” címmel adták ki, ilyen meredek mondatokkal: „Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi útján járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása.”
Mit nem beszél az a muszka…

Az apostol

Történelmi tény, hogy Petőfi napra pontosan három hónappal a márciusi forradalom után vereséget szenvedett a szabadszállási képviselő választáson. De nem is akármilyet: még a beszédét sem tudta elmondani, annyira felbőszítették ellene a tömeget. A történteket részben megmagyarázza a költő visszaemlékezése: “Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy énellenem, és igy önnön maga ellen forduljon!” (Az említett rágalmak például: Petőfi apja bukott ember, a költő pedig könnyelmű pesti ficsúr, illetve orosz kém (!), aki szlovák királyt (!!) akar Magyarország élére.)
Másrészről igen beszédes Petőfi kiáltványa is, amelyet egy héttel korábban osztott szét a városban. Kétségtelenül hatásos a retorikája, de (mint kiderült) a büszke kunok földjén nem szerencsés így indítani: “A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. (…) Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. (…) Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben.”

Veresége után hónapokra eltűnt a politikai színtérről, és ez idő alatt írta meg legnagyszerűbb, legvadabb művét: Az apostolt. Több önéletrajzi elem is felismerhető benne: legegyértelműbb a főhős névadása (Szilveszter – Petőfi állítólag január elsején született), a szerelmi szál, illetve a választási kudarc (a faluból elzavart jegyző). A cselekmény lényege belefér egy mondatba is (a sors forradalmárt nevel az árva Szilveszterből, aki előbb könyvkiadással majd merénylettel próbálkozik, és közben végzetesen elhanyagolja családját), a feldobott kérdések viszont több századra elegendő gondolkodni valót adtak a nemzetnek. Az alábbiakban két fontos problémakört vázolunk fel: egyén/közösség, evolúció/revolúció.

Egyén vagy közösség

Ember és polgár vagyok.
Mint ember mi boldog!
És mint polgár, lelkemen
Mily keservet hordok!
Az örömnek könnyét sírom,
Ha lyánykámra gondolok;
Fájdalomnak könnyét sírom,
Ha hazámhoz fordulok.
(A felelet elején idézett Nem ért engem a világ! kezdetű vers folytatása, 1846)

A magyar irodalomban először Csokonai filozofikus versei visszhangozták Rousseau gondolatait természet és civilizáció viszonyáról. Az estve szentimentális panasz formájában fogalmazza meg azt, ami Petőfi apostola számára már élet-halál kérdés: az emberi és polgári lét feszültségét. Ahogy megbomlott körülöttünk a természet és civilizáció egyensúlya, úgy került szerepkonfliktusba mindenki, aki nem csak létezni, de gondolkodni is próbál. Az ember felelősségi köre önmaga és a szűkebb környezete (család), ezzel szemben a polgár az a közösségi lény, akinek feladata a világegész szolgálata. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát:

Ledobta a ház és nap gondjait,
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.

A hős éjjeli látomásában az istenhez kiáltja világmegváltó gondolatait – hajnalra azonban éhen hal a kisebbik gyermeke. Nem az apa lustasága vagy nemtörődömsége, hanem a kérlelhetetlensége miatt. Szilveszter elutasította a földesúr által kínált állást (mert nem akart hajbókolni), elzavarták a jegyzői hivatalból (mert lázította a népet), nem adták ki a könyvét (király- és egyházellenessége miatt), és végül másolásból próbálta fenntartani a már négyfős családot – sikertelenül. A gyermek temetéséhez jegygyűrűjét kellett eladnia, amit apai (és emberi) bukásként élt meg:

Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
Olyan volt, mintha kebléből a szívet
Szakítanák ki gyökerestül…
Ketté lett vágva multja és jelenje

Ezek után a vállalt prófétasors lendületével szaladt a végzetébe: egy titkos nyomdában sokszorosította lázító könyvét, amelyben cenzúrázatlanul fogalmazódik meg Szilveszter/Petőfi kérlelhetetlen hitvallása:

Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

A hatalom tíz év börtönnel jutalmazta ezeket a gondolatokat. Raboskodása derekán Szilveszter egy látomásban szembesült felesége halálával, és keserűségében a fent idézett iszonyú istenkáromlásig jutott (“Zsarnok vagy, isten, és én / Átkozlak tégedet…!”)
Miután kiengedték a meggyötört, ősz roncsot, nem is magára gondolt először, hanem azt kérdezte: “Szabad tehát a nemzet, a haza?” Iszonyatos csapásként érte a felismerés:

Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

Tíz évvel Az apostol előtt a romantika másik nagy költője, Vörösmarty is hasonló keserűséggel kiáltott fel: “Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért,” (Szózat) – de neki sikerült meggyőznie magát, hogy legyen türelmes: “És mégis – mégis fáradozni kell. (…) kezdjünk újra tűrni és tanulni.” (Gondolatok a könyvtárban). Petőfi nem. Hőse itt és most akarja érvényesíteni a világszabadságot, ezért (groteszk módon) magányos merénylőként próbálja megölni a királyt – és ebben is kudarcot vall. Szilveszter kivégzésekor az elbeszélő nem is a zsarnokot becsmérli igazán, hanem a népet, aki nem volt hajlandó megmozdulni a szabadságáért:

Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?

Evolúció vagy revolúció

Petőfi nagyszabású műve a világ boldogításának két lehetőségét vázolja fel. Az egyik a lassú, szerves változás (evolúció), a másik a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása (revolúció). A fentiekben ez utóbbinak kudarcát láthattuk, amikor a néptől elidegenedett radikális forradalmár szembekerül azokkal, akiket fel akar szabadítani. Szilveszter erőfeszítései azon buktak el, hogy nem igazán ismerte a népet – éppen úgy, mint ahogy Petőfi sem a szabadszállási kunokat. Minél inkább akart segíteni, annál inkább elszigetelődött a társadalomtól. Petőfi kérlelhetetlenségének szemléletes példája, ahogy a ’48 májusi nemzetgyűlést értékelte: “Kutyámat sem bíznám ily minisztériumra”.

De Az apostol csodája az, hogy megmutatja a másik lehetőséget is, az evolúciót. A “szőlőszem hasonlat” címen emlegetett részben az iskolát frissen végzett Szilveszter még lassú, nagyon lassú fejlődésben gondolkodott. Ahogyan a szőlőt a napsugarak érlelik, úgy érlelik a világot a nagy lelkek. Azzal nyugtatja magát, hogy “ha a kis szőlőszemnek egy nyár / Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, / Amíg megérik? ez belékerűl / Évezredek vagy tán évmiljomokba”. De a végső, közös célt már akkor is így fogalmazta meg:

Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!

Befejezésül érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyiben módosította volna a Petőfi-kultuszt, ha hamarabb reflektorfénybe kerül Az apostol. Zádori Zsolt szerint “bálvány helyett költővé tette volna Petőfit”. Valószínűleg Adynak sem kellett volna annyit küzdenie a népies-nemzeti költészet megrekedt hagyományával. És az identitását, európai helyét csüggedten kereső magyarság némi lelki vigaszt kaphatott volna, ha látja, hogy maga Petőfi is mennyit őrlődött, kétkedett…

2014 elején egy szolnoki művészeti iskola csapatát vittem a helyi színház által rendezett éves diákszínjátszó találkozóra, az "Ádámok és Évák ünnepére". A fesztiválon a társulatoknak nyolc perc játékidő állt rendelkezésükre, hogy színpadra vigyék Madách tizenöt színből álló, nettó két órás emberiségdrámáját. Fél év töprengés, és három eldobott forgatókönyv-ötlet után álltunk neki a végső kidolgozásnak. Tánc- és képzőművész kollégáim munkája mellett a legtöbb segítséget Vígh Erika tanárnő szelíd kritikái és Ónodi Gábor színész energikus ötletbombái jelentették. El is hoztuk a fődíjnak számító "Legjobb csapat" elismerést. Ám a munka igazi hozadéka nem is ez lett, hanem hogy az elkészült forgatókönyv oktatási anyagként is felhasználható, mert röviden és dinamikusan foglalja össze az emberiség... hogy is mondjam: tragédiáját.

Az előadás felvétele az alábbi linken nyílik meg (a hangminőséget felirat próbálja ellensúlyozni), alatta pedig a nyolc képre bontott szövegkönyv szerzői megjegyzései olvashatók.

1. A kulisszatitok (0:00-0:45)
A fejgép egy fehéringes, csokornyakkendős alakot világít meg, akit a tanítványaim találóan így jellemeztek: "egy beteg pincér". Ha rögtön madách-i alakot keresünk benne, akkor természetesen Lucifer kínálkozik megoldásnak. Ám amint megszólal, egy újkori, cinikus showman attitűdjével gazdagodik a figurája (gondoljunk Thomas Mann Cipollájára vagy a Cabaret című film ceremóniamesterére). Taszító bizalmassággal szólítja meg a közönséget, személyes titkot árul el:
"Tudjátok, imádom ezt csinálni. Nézni, ahogy szenvednek elveszetten, tanácstalanul, csak azt várják, hogy kézenfogd őket, és bevezesd a fénybe."
A fény kettős szimbólum a felütésben. Lucifer (jelentése: 'fényhozó') a fénybe, azaz: a tudásba vezeti az embert, ugyanakkor a színház fővilágosítójának szóló "Maestro, fényt!" felkiáltás egyben a teremtés aktusa is ("Legyen világosság").
Míg az elegáns Lucifer beavat a műsor titkaiba, mögötte egy rongyos ösztönszörny, egy ősgnóm kúszik a nézők felé. Gazdája lábainál a "sátán kutyája" engedelmes háziállattá válik, aki rögtön ugrik a mester parancsára.

2. Intro (0:45-1:32)
Lucifer szavára megkezdődik a műsor intrója: egy vad, szögletes tánc. Ennek során gomolyognak elő a kulisszákból a statiszták, akik a későbbiekben a show nézői, illetve a stilizált események szereplői lesznek. A riadt, tanácstalan főszeplő párost erőszakkal lökik a rivaldába (a darab egy korábbi verziója az Éhezők viadala alaphelyzetére épült). Az ősgnóm agresszív mozdulattal imitálja Ádám nyakának elmetszését, mintegy előre vetítve ezzel végzetét. A zene végével hirtelen a kép is változik: egy showműsor díszletei jelennek meg a háttérben.

3. A show (1:32-2:43)
Könnyed lendülettel, kincstári mosollyal tér vissza az imént még álarc nélkül nyilatkozó műsorvezető. Az "Ádámok és Évák show" játékszabályai mai összefüggésekkel vegyítik Madách ismert motívumait.
„Üdvözlöm az Ádámok és Évák show nézőit. Mint tudják, ez egy bevállalós kvízműsor. Ismerjük meg a játékosokat közelebbről: Ő Éva - ő Ádám. Többet nem is kell tudni róluk, hiszen semmi szerepük ebben a műsorban, csak jól dönteni. A kérdés: mitől lesz boldog az emberiség? Helyes válasz esetén egy álomhétvégét nyerhetnek a Hotel Paradisoban a K.O.média jóvoltából.”
Az egyéni boldogság welness jutalomhétvége képében jelenik meg (Hotel Paradiso - elveszett éden), a társadalmi boldogság pedig mint egy kétopciós kérdés, amelyre az őspár hivatott feleletet adni:
„Nos, Éva és Ádám: mi kell az emberiségnek? Az, hogy szabad legyen, vagy az, hogy vezessék?”
Hatalom vagy szabadság - e dilemma áll nem csak Madách művének, de az egész emberi történelemnek kvantumszintjén. A legegyetemesebb író, Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében fogalmazta meg ezt  evangéliumi súllyal. "A nagy inkvizítor" egy fiktív kihallgatás jegyzőkönyve, amelyben a 15. századi spanyol főpap elmagyarázza a földre másodszor látogató Jézusnak, hogy neki már semmi keresnivalója itt. Az inkvizítor monológja hatalom és szabadság kérdéseire épül, ezeket a gondolatokat a 6. kép kapcsán idézem fel részletesen.

Korunk (dez)információs/fogyasztói társadalmának atmoszféráját érzékelteti a játékmester nyílt cinizmusa. Hanyagul mutatja be a játékosokat (utalva arra, hogy ők csak bábok), nem hagy időt a gondolkodása, kajánul veti oda a közönségnek, hogy nem tudnak dönteni, és ő forszírozza, hogy végülis Ádám döntése érvényesüljön. A leplezetlen erőszakra, a negyedik hatalmi ág rémuralmára utal a szponzor neve is: K.O.média. Emellett benne van, hogy a színfalak mögött régen eldöntött meccs a társadalom számára izgalmas cirkuszként jelenik meg. Sőt, eszünkbe jut még Madách művének egyik őse, Dante enciklopédikus műve, az Isteni színjáték (Divina Comedia).

Szimbolikus mozdulatok kísérik az első emberpár választását (ezek majd a 7. részben új kontextusban térnek vissza). „Hatalom” - mondja Ádám, és karja, ökle a férfierő egyértelműen fallikus jelképét formázza, egyúttal fenyegetően meredve Éva felé. A nő ösztönösen mutatja az alternatívát: „Szabadság…” (a Tragédia záró monológjában Isten elárulja, hogy szándékosan ültette Évába azt a programot, amely visszahozhatja Ádámot, ha nagyon elszállna¹). Ám hiába kulcsolja kezeit Ádám öklére, hiába a női öl melege, a férfi (Lucifer sugallatára) már döntött: úgy tehető boldoggá az emberiség, ha uralkodunk felette. A showman elrángatja a tiltakozó Évát, és kezdetét veszi az őrület.

4. Hatalomtánc (2:43-3:54)
Bár egyértelműen felismerhető néhány konkrét madáchi szín (Egyiptom, Konstantinápoly), a koreográfia inkább a mindenkori hatalom lelki mechanizmusait jeleníti meg. A statiszta-tömeg monoton, révült mozdulatokkal követi a zene és a vetítés "utasításait". A showműsor emblémájának metamorfózisa nemcsak felvillantja az egyes diktatúra-típusokat, hanem gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz közéjük. Ugyanúgy hipnotizált alattvaló a piramis kőhordója, mint a mennyiségi-keresztvető hívő, vagy az elszánt náci karlendítő. Kádár beszédfoszlányai felidézik  még a vörös diktatúrát is, és Ádámot végül egy gigantikus, arctalan bronzszobor temeti maga alá. (Éppen úgy, ahogy a fáraót a személyi kultusz ókori változatának embertelen síremléke, a piramis.)

5. A szabadság zsákutcája (3:54-4:45)

A vezér összeomlásával az alattvalók is deaktiválódnak. Éva az egyetlen, aki kívül áll az őrületen, és új lendületet adhat a történelem folyásának (éppen úgy, mint a londoni haláltánc végén). Szomorú pieta, ahogy ölbe veszi az élettelen Ádám fejét, és szelíden, minden neheztelés nélkül ismétli: "Szabadság". Az egyre éledező tömeg előbb suttogva, majd fennhangon, végül üvöltve visszhangozza a mágikus jelszót. Amint új erőre kap Ádám, leinti a félelmetes zajongást, és a vákuumszerű csöndben odailleszti a szabadság elé a még hiányzó két fogalmat: testvériség, egyenlőség. Jelzi ezzel, hogy a szeretet és odafigyelés nélkül a szabadság hajszolása meddő harc, sőt, vissza is üthet. Ezt rögvest igazolja is az átszellemült, agymosott tömeg válasza: "Halál reá, ki el nem ismeri!" Madách legzseniálisabb fogása, hogy Párizs forradalmi tömege már rögtön az első megszólalásával cáfolja szent elveit².
A darabunkban kissé elsiettük azt a mozzanatot, ahogy a felbőszült tömeg Ádámra ront. Éva egy kétségbeesett kiáltással ugrik a férfi nyakába, s mindkettőjüket maga alá gyűri a dühödt embermassza. Haláluk előtti pillanatban (épp úgy, mint a párizsi szín végén) állítja meg az időt Lucifer.

6. Kozmikus pillanat (4:45-6:00)
A vadállati csoportkép Hieronymus Bosh groteszk világát hivatott felidézni. Maga a mozzanat pedig az az örökkön ismétlődő jelenet, amelyben a mindenkori tömeg megfeszíti a mindenkori megváltót: Szókratészt, Krisztust, Szilvesztert³...
"Beláttad-é, hogy a bódult tömegnek nemesb ura voltál, mint ő neked?" - eredetileg az athéni szín végén kérdezi ezt Lucifer, jelezvén, hogy szerinte a despotikus Egyiptom sikeresebb volt, mint a demagógok mérgétől széthulló görög rend.
"Szabadság? Ezeknek?"- folytatja maró gúnnyal, szavai mögött ismét a nagy inkvizítortól kölcsönzött gondolatokkal: "Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz?" (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)
Lucifer itt jut el érvelése csúcspontjához, és négy szóban összefoglalja az emberiség szellemtörténetét:
"Vagy mit gondolsz, ki fogja majd megváltani a világot? A szerzetes? A filozófus? A politikus? A művész?" (Az utolsónál finom célzással az igazgató páholyába világít, emlékeztetvén arra, hogy mi is lenne a színház valódi célja.)
"Fenét!" - folytatja már leplezetlen, ördögi hévvel: "Csak te: az istenember."

Megint egy karamazovi pillanat: az inkvizítor szerint az evangélium legfontosabb titka Krisztus pusztabeli megkísértése. A hosszú testi-lelki böjtben emberként szenvedő Jézus nem fogadta el a rövidebb utat, hanem (hogy példát mutasson az embernek) végigcsinálta a leggyötrelmesebbet. A sátán három ajánlata ez volt: változtassa kenyérré a követ, hitének bizonyítására ugorjon le a toronyból, illetve: fogadja el a világuralmat. Azaz, váljon istenemberré. ("Erősebb lett az ember, mint az isten" - büszkélkedik Madách fáraója.)
A mi showman-Luciferünk másodszor ajánlja fel a hatalom lehetőségét, de most már nem a szabadság az alternatíva, hanem a halál:
"Állj fel, különben visszamész, és ezek szétszednek." (A videón Lucifer véletlenül módosította a szöveget, enyhítve élét: "...visszamész és folytatjuk.")
Látván, hogy Ádám nem mozdul, vállat rándít a műsorvezető, és kaján vigyorral jelenti be, hogy a kivégzési jelenet mindjárt folytatódik. De amint újra elindul a kozmikus óra, egy még hatalmasabb erő lép közbe: a Földszellem. Éppen úgy, ahogy a Tragédia űrbeli színében, itt is vissza kell rángatnia az életbe az anyagi létezés határait feszegető Ádámot.

7. Deus ex machina (6:00-7:18)
"Nem!" - kiált fel egy zakós fiú a nézőtér első sorában, majd a kigyúló totálfényben színpadra lép a statiszták riadt suttogásától kísérve: „Az igazgató! Az igazgató!" Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy Lucifer rövid próbálkozás után eláll az útjából, és csak tisztes távolból mer rákezdeni a méltatlankodásra (újrafogalmazva a "Együtt teremténk: osztályrészemet követelem" gondolatot):
"Hé, mit csinálsz?" - kiált fel, amikor látja, hogy az igazgató kiszabadítja a játékosokat, "Hiszen együtt találtuk ki ezt az egész cirkuszt. Hadd szórakozzunk! Legalább nézzük végig..." A Földszellem válaszul "fukar kezekkel" int a fogdmegeknek, és Lucifer máris bukott angyalként nézheti a folytatást a kispadról. Az igazgató atyai szeretettel karolja át a játékosokat, és a szabályokat felülírva egy új kezdés lehetőségét hirdeti:
"Gyermekeim, a nyeremény elúszott, de a lehetőség nem. Építsétek fel a paradicsomot magatok." Az Úr ad is meg nem is: önállóságot, szabadságot biztosít nekik, ám cserébe elveszi a feltétlen gondviselést: "vetevé űt ez munkás világ belé" (mondja a Halotti beszéd), tehát az ember kénytelen lesz fáradsággal keresni majd a kenyerét.

 Az őspár első mozdulataiban a műsor kezdetének szimbólumai köszönnek vissza:
"Enyém!" - a férfi öntudatra ébredése nem más, mint az a pillanat, amikor megfogalmazza a magántulajdon eszméjét, tehát identitása fizikai jeleként kihasít egy darabot a természetből. Rousseau szerint pont itt rontottuk el. Éva hiába ismétli szelíd, anyai mozdulatát, és hiába sűríti egyetlen jelszóba az aranykort: "Miénk..." - a civilizáció szekere, mint a jaggernati bálvány⁴, már fut feltartóztathatatlanul.
A darabunkat záró kozmikus jóslatot (amely eredetileg Luciferé a harmadik szín elején) a két teremtő erő között osztottuk szét:
Földszellem: "Nagy szavak: enyém - miénk. Család és tulajdon fogja alkotni a világot, melyből hon lesz majd és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek..."
Lucifer: "...és felfalója önnön gyermekének."

8. Spirális világtánc (7:18-8:53)
Halleluja: Arthur Honegger Dávid király című zeneművének hátborzongató áriája kíséri az elmúlt harmincezer év történetét szimbolizáló örvénylő táncot. Az Ádám és Éva öleléséből születő emberiség spirális mozgásban tölti ki a teret, míg mögöttük (a videón nem látszik) egy kunyhó és egy templom épül kartonlapokból. Mintegy az ősgnóm nyitó szólójára válaszul most két lány lejt éteri balettet egy halványkék lepedővel, majd leterítik, hogy az Első Család (Lucifer nagybácsival és a két kis gyerekkel kiegészülve) elkölthesse meghitt vacsoráját. Mire a zene a záróakkordhoz ér, mögöttük tizenhat kartonlapból felépül egy város sziluettje, Ádám és Éva pedig boldog büszkeséggel koccint az elvégzett munka örömére. Fiaik épp egy almán készülnek osztozni, mire a segítőkész Lucifer egy ölésre is kiválóan alkalmas kést nyújt hátra nekik. Függöny.

Lábjegyzetek:

1.
Isten (15. szín):
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.

2.
A jakobinus diktatúráig valóban ott volt a "vagy halál" mint a francia forradalom negyedik jelszava.

3.
Szilveszter: Petőfi Sándor Apostol című művének főszereplője.

4.
jaggernati bálvány: Az indiai Visnu isten szobra, melyet ünnepén kocsin hordoznak körül. A rajongó hívek a kerekek elé vetik s eltiportatják magukat, remélve, hogy ezáltal magasabb kasztban születnek majd újjá. ("A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább..." - Balzac: Goriot apó)

Minden klasszikusunk halott. Legalábbis azok, akiket ma a középiskolában tanítunk. A pesti egyetemi években az ember még néha élőben is találkozhatott egy-egy nagy íróval: egykori magyartanárom például Weöres Sándorral futott össze az utcán. Még kétezerben is előfordult ilyesmi: az egyik tavaszi vizsgámon (Szabó B. István: A XX. század második felének magyar irodalma) egy mai költőről: Zalán Tiborról kellett beszélnem szóbeli feleletben – és még ugyanazon az estén összefutottam vele a Városligetben, egy villamosból átalakított kiskocsmában. Hajnalig beszélgettünk művészetről, tanításról, és egyáltalán az életről.

Fura érzés találkozni egy kortárs költővel. Még furább érzés magyart tanítani neki…
Hogy mire/kire gondolok?
Néhány diákomra, akik rendelkeznek a nem hétköznapi kifejezés nagyszerű képességével. Az alábbiakban Pesti Balázs (11.E osztály) verséről írok, ezzel a félig tréfás mottóval: “Aki tudja: csinálja, aki nem tudja: elemzi”…

Pesti Balázs: Hexameder

Ihlet híján kiültem az ablakba
Várom hát hogy beszálljon rajta
Alkoholról írni újra nem akarok
Hiába van most is sör az asztalon
Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen
Sőt még zenélhet is itt-ott
Lent gyerekek kiabálnak, punk rock
Ritmikátlan, hangos, de érzelmes, hallgatjuk
Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk
A szembe ház fele szürke, fele sárga
Mint egy előtte-utána kép, olyan
A szürke erkély kék korlátjának támaszkodva
Cigarettázik egy párocska, felettük úgyszintén
Csak ő egyedül van, ő az “utána” kép
Tájról írnék de a ház útban
Talán, egy pár fokkal jobbra
Nagyobb a siker, nézzenek csak oda
A kis panelek között a nagy, olyan mint az ujjam
A középső, nem a gyűrűs, az pár perccel kisebb
A legjobb mi a tájammal történhetett
Az a szúnyogháló leszedése volt
Hiszen így az eget egészben, s nem pixelekben látom
A panel és kertes ház határa jól látszódik, csapott
A sarki házból hétvégén a cigány zene zajong
És elmondhatom magamról, hogy nem kakasszóra
Hanem egy pulyka hangjára kelek hajnalban
Átfut épp a sínen, a város ereként, folyékony acél
A mocskot magában hordva, az a MÁVos kék
Árnyalatú, és most a fecske hang helyett denevér szól
Száll, követi a mentő szava, ez nem cincog, rikácsol
Nem törtetek ebben, sem spondeusra, sem hexameterre
Hiszen írom az ablakon kívüli világom, a lakótelep mederre
Nézek, s azt látom
Hogy rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték

“Ihlet híján…” – Pesti Balázs versének felütésében benne van a sablonosság veszélye. Csak a legnagyobbak tudnak a puszta ihlettelenségből remekművet teremteni. Például Tóth Árpád: Meddő órán – a rövid vers impresszionista eszközökkel (melankolikus hangzásával és tört ritmikájával) érzékelteti a művészi és emberi elidegenedést.

Balázs versét folytatva egyelőre nem látunk ilyen mélységet kibontakozni, sőt, az alkohol mint lehetséges verstéma csak fokozza aggodalmunkat. Ám az ötödik és hatodik sor hirtelen rendet teremt (értelmet adva a közhelyesnek tűnő felütésének is):

“Ezért hát tájleírásra adtam a fejem
Hátha érdemes vagyok rá hogy meséljen”

Egyrészt leveszi a hangsúlyt az ihlettelenség toposzáról, és a szemlélődést állítja középpontba – másrészt egy olyan értékviszonyt előlegez meg, amely átszövi az egész verset.

Beszéljünk előbb a szemlélődésről, Balázs szavával élve: tájleírásról. Első ránézésre degradálja a fogalmat, hisz nagy kelletlenséget sugall ez az összefüggés: “ihlet híján (…) tájleírásra adtam a fejem”. Ám ezek az indító gondolatok a szöveg későbbi kontextusában nyernek majd értelmet: az alkoholról írás értelmezhető az egyéni problémákban való vergődésnek – a tájleírás pedig a kifelé fordulás, a világra nyitás gesztusának.

És ahogy említettem, bizonyos értelemben megméretés is. “A mindenséggel mérd magad” – mondja József Attila. A Hexameder lírai énje pedig azon tűnődik, hogy vajon a táj érdemesnek találja-e arra, hogy meséljen neki, vajon megnyitja-e egy lírai monológ a mindenség titkait?
Mint a szerző lelkes olvasója mondom: igen.

Balázs gyakran kapcsol össze szerkezeti egységeket asszociációkkal. Ezek szinte észrevétlenül, törés nélkül engedik újabb témák felé fordulni. A táj szó szerint vett leírása a ház előtt kiabáló gyerekek megjelenítésével kezdődik, ahová a mesél > zenél > punk rock asszociációs sor vezeti a figyelmünket. A “ritmikátlan, hangos, de érzelmes” több, mint pusztán a zenei műfaj jellemzése: egy generáció, egy életszakasz nosztalgikus kritikája. Megerősíti ezt a benyomást a lírai én hirtelen kiszólása is: “Ne tagadjátok mind ilyenek voltunk”. Esetlenek, hangosak, idegesek – tele érzelemmel.
A vers hangzásvilága itt (valószínűleg szerzői szándéktól függetlenül) a finom humor eszközével él. Mert a címben hivatkozott időmértékes sorfajta (hexameter) éppen a “ritmikátlan” jelző előtti sorban érvényesül. Négy verslábnyi hibátlan időmértékes verselés:

Elgondolkodtató, hogy a megszólítottak (nyilván a szerző korosztálya) miért is tagadnák le, hogy ők is punk rockerek voltak. Mert szégyellik egykori érzelmességüket? Mert ma már csak egy kinőtt divatnak látják?

Ezután átkötés nélkül, hirtelen fordul a szemközti ház felé, és annak felemás színe máris újabb elmélkedést indít. A szürke-sárga házat egy “előtte-utána képhez” hasonlítja. Szerteágazó kultúrája van korunkban az “előtte-utána képeknek”: legyenek azok fogyókúra-reklámok, nosztalgikus városképek vagy az időkapu.com oldal szellemes fotópárjai. Versünkben szinte kínálja magát a szürke (egyhangú) és sárga (színes, izgalmas) szembeállítás, de Balázs ezt nem használja ki: hanyag eleganciával a levegőben hagyja, és inkább konkrét emberi alakokra koncentrál. A cigarettázás (korunk suta meditációja) köti össze a társas létből a magány felé haladó képet. Előbbit még (némi éllel) “párocskának” nevezi, a másikat már csak egy hűvös, kiürült személyes névmással jelöli: “ő egyedül van”.
Ha egy életbe sűrítjük az eddig olvasottakat, akkor eljutunk a bandázós punk rock-nosztalgiától a gondterhes párkapcsolaton át egészen a sivár magányt ígérő jövőképig. A tizenötödik sorban lezárul a vers első szakasza.

Rendkívüli erejű tételmondattal folytatja: “Tájról írnék de a ház útban”. Minden lakótelepi ember tudja: hiába nézünk ki akár a tizedik emeletről, a szemközti háznál messzebb nem láthatunk. Mennyi többletet ad a jelenségnek ez a megfogalmazás: “Tájról írnék de a ház útban”… Nem egyszerűen a kilátásban zavar a “ház” (azaz a város, a társadalom, a civilizáció), hanem valójában a természetbe (a “tájba”) való visszatalálásban. Tovább erősíti ezt az értelmezési lehetőséget egy pár sorral későbbi gondolat, amely szerint a szúnyogháló leszedése után az eget újra “egészben, s nem pixelekben látom”. Számomra ez az “egész” az ember és természet rég elvesztett egységét jelenti, azt az aranykort, amely felé koronként újra és újra erős nosztalgiával fordulunk. A “pixelesség” pedig az a szétesett, bizonytalan állapot, amelyre a szentimentalizmus nagyjai (Goethe, Csokonai) is panaszkodtak, és amely mára a teljes elidegenedésig fokozódott.

[Rövid megjegyzés azoknak az olvasóknak, akik az írásom belemagyarázásnak ítélik: nem az.
A modern irodalomfelfogás nem gondolkodik abszolút igazságban, Egyetlen Lehetséges Értelmezésben. Egy mai magyartanár nem kinyilatkoztat, hogy “itt arra gondolt a szerző”, vagy “ezzel azt akarta mondani a költő…” – hanem inkább kérdez: “milyen gondolatokat ébreszt benned ez a sor?”… És ő maga is ugyanígy gondolkodik befogadóként. Jelen példánkra fordítva: engem nem érdekel, hogy Pesti Balázs ismeri-e Goethe vagy Csokonai gondolatait – verse akkor is párbeszédbe lép bennem az említett klasszikusokkal. És ennyi a lényeg, ez maga az irodalomtanítás célja is: gondolati kapcsolatok kiépítése, egyéni megértési ösvények bejárása. Így ír erről Roland Barthes korszakalkotó tanulmánya:
“Tudjuk most már, hogy egy szöveg nem szavak egyetlen vonalra illeszthető sorozata, amelyek sorra átadják egyetlen jelentésüket, hanem sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő.” (Roland Barthes: A szerző halála, 1968)]

A fenti bekezdésben tárgyalt tételmondat után – a “nagyobb siker” reményében – máshol keres lefesteni való tájat a szemlélődő lírai én. De hiába néz jobbra, ott is csak a panelrengeteg néz vissza. Vagyis, nem csak néz: integet is. Meglehetősen otromba módon (feltartott középső ujjával) jelzi, hogy arra sem különb a táj, mint bármely másik irányban.

Később aztán csak eléri a lakótelepek határát: megjelenik egy kertes ház. De nem mint a természetközeli, idilli falusi környezet képe, hanem mint a paneleknél is rosszabb világ. Az alliteráció sem enyhíti a “cigány zene zajong” kifejezés kellemetlen hatását – az agresszív, tolakodó jelleget pedig csak tovább erősíti a kakas és pulyka hangjának szembeállítása.

Megint asszociáció vezet tovább. A síneken átfutó pulykához az erekben futó vér képe társul, majd ehhez a folyékony acél – mint a város vére. Ám ez a vérkeringés nem az éltető nedvet szállítja, hanem az ember mocskát. Bármennyi kritikát érdemel is a MÁV, itt mégsem szolgáltatásuk minőségére vonatkozik a koszos “MÁVos kék” szín, hanem egy megrekedt, rothadó civilizáció jelképe lesz. Az újabb hangok és ellentétpárok (fecske-denevér, cincog-rikácsol) jól illeszkednek az eddigi értelmezéshez: a szemlélődő a tájat, a természete(s)t keresi, de csak az emberi világot látja, hallja maga körül.

A denevér borzongató szárnycsapásaival és a mentő vészjósló hangjával zárul a “tájleírás”. A lezárás közeledtével keretes szerkezetűvé válik a vers. Egyrészt mert felidézi az alaphelyzetet (“írom az ablakon kívüli világom”), másrészt mert egy rímpárban megjeleníti a címbeli nyelvi játékot: “hexameterre/lakótelep mederre”. És nem csak a szavakkal, de az irodalmi hagyománnyal is játszik. Hetykén veti oda, hogy valójában nem is törekedett időmértékes ritmusra, azaz merev költői formára, hiszen volt más, ami vezesse. A lakótelep medre: az a nagy közös sodrás, amelyben a városi ember él, az a betonhullám, amit korunk panelpoétái lovagolnak meg, hogy végül igazi urbánus költészet szülessen… akár egy végtelen freestyle dalszövegben, akár egy harmincnyolc soros szabadversben.

Súlyos csattanó zárja Pesti Balázs versét. Fentebb azt írtam, hogy egy értékviszony szövi át a Hexamedert, amely az elején kérdés formájában jelenik meg: érdemes-e a lírai én arra, hogy meséljen (megnyíljon) neki a táj? A vers vége kíméletlenül felel: nem. És nem egyszerűen annyit ír, hogy például: “kutyaugatás harsogja túl a gondolataimat”, hanem ennél sokkal többet. A kellemetlen, agresszív hang az egész létezésből kiszorítja, szinte magát az embert semmisíti meg.

“…rajtam kívül
Most épp
A kutya ugatás is
Nagyobb érték”

A felvilágosodás a nagy felkiáltások kora…

1. kiáltás: “O Freunde, nicht diese Töne!”
Éppen a felelet témájául szolgáló Csokonai-vers (Az estve, 1794) befejezésének idején kezdett el gondolkodni egy fiatal német zeneszerző, hogy dallamot kellene írni Friedrich Schiller: Óda az örömhöz című művére. Évtizedekkel később komponálta meg Beethoven a Kilencedik szimfónia zárótételének gyönyörű dallamát, amelyben egy órányi zenekari útkeresés után szólal meg a tiszta énekhang. A kórus belépését a fent idézett kiáltás előzi meg: “Óh barátaim, ne ezeket a hangokat!” Jelképesen az egész felvilágosodás benne van ebben a mozzanatban: végre emberi hangot, emberi mértéket, emberhez való életet követelnek Európa népei. Nem véletlen választották később Európa himnuszává:

“Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod”.

 “Égi szikra lángja” – de mi is az a láng, amely a felvilágosodás fényét adja? Egy 1989-es szövegmódosítás segíthet megvilágítani: a berlini fal ledöntése idején Leonard Bernstein vezényletével adták elő Beethoven művét – ám ebben a verzióban szabadság (Freiheit) állt az öröm (Freude) helyén. Kétségtelen, hogy az eredeti is jobban hangzott volna így – egyesek szerint Schiller a cenzúra miatt nem is merte volna “A szabadsághoz” címmel közölni. Mai ésszel érthetetlen az efféle aggodalom. A 18. században azonban még eleven valóság volt. Erről szól a második kiáltás.

2. kiáltás: “Sapere aude!”
Immanuel Kant, a kor egyik meghatározó gondolkodója írta: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” Európa gondolkodását évszázadokig a szorosan összefonódott egyházi és feudális hatalom határozta meg. A végítélettel, pokollal rettegésben tartott tömeg elfogadta a rabigát, hiszen az “felülről” jött (értsd: fegyverek szentesítették). A felvilágosodás azt a (ma már naivnak ható) célt tűzte ki, hogy átvezeti ezt a tömeget a babonák korából a tudományos megismerés, a fejlődés világába. Hitték és vallották azt, hogy a nép szellemi művelése megalapozhatja a szélesebb körű polgárosodást. Két fő tudományos módszerük a tapasztalat (angol empirizmus) és a megfigyelés (francia racionalizmus) volt. A franciák hozták létre a kor legnagyobb szellemi vállalkozását is, a huszonnyolc kötetes Enciklopédiát.  Az egyház (természetesen) vadul tiltakozott ellene, a francia kormány pedig be is tiltotta, hiszen a benne megfogalmazódott eszmék a társadalomról való kritikus gondolkodáshoz vezettek. Rousseau így fogalmaz a Társadalmi szerződés című művében:  „Semmis és önmagának mond ellent az az egyezmény, mely egyfelől korlátlan hatalmat, másfelől feltétlen engedelmességet ír elő.” Ilyen “istentelen” mondatok vezetnek el a századvég leghíresebb forradalmához:

3. kiáltás: “Liberté, Égalité, Fraternité”
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. 1789 nyarán fogadta el a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlése az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amelynek alaptétele: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad.” Ismervén Európa további történetét, megállapítható, hogy még innét is nagyon hosszú, rögös út vezetett a modern szabadságeszményig. Ám ez már egy másik felelet témája…

A magyar felvilágosodás – Kazinczy az ősblogger
Csokonai 1773-ban született – éppen abban az évben, amikor a pápa francia nyomásra eltörölte a kétszáz éves jezsuita rendet Európában. (Zrínyi Miklós még jezsuita neveltetést kapott Pázmánytól a 17. században.) Magyarországon 1790-ben a felvilágosodás híve, II. József került trónra, és ezzel nálunk is megtört az egyházi kultúra egyeduralma, és elindulhatott az irodalmi élet. A kor bőbeszédű szerzői lelkesedésükben úgy érezték, hogy egyenesen velük kezdődött a magyar irodalom. Abban biztos úttörők voltak, hogy kiadták az első irodalmi lapot, a Magyar Museumot.
A kor legfontosabb szervező egyénisége Kazinczy Ferenc, aki egyszerre segítette és akadályozta a fejlődést. Segítette, mert a Martinovics felkelés (1795) után hat évvel újjászervezte a lefagyott irodalmi életet. És akadályozta is, mert makacs, könyörtelen módon követelte meg a szerzőkön a klasszicista “fentebb stíl” érvényesítését. Pedig ő maga nem is volt jó író – csak rengeteget levelezett. Mint amolyan: ősblogger. Ő volt a 19. század elejének “telefonközpontja”, mindenki neki küldte a verseit értékelésre. Kazinczy szigorú barátsága volt a belépő az irodalmi életbe. Csokonai Vitéz Mihály húsz évesen érdemelte ki ezt az odafigyelést.

A debreceni kollégium
Csokonai rövid életének (32 év) felét a debreceni református kollégiumban töltötte – előbb diákként, majd tanárként (a protestáns iskola intézményen belül nevelte ki a tanári karát). Bár itt ismerte meg a klasszikus költészetet, az iskola hamar szűk lett számára mind tudás, mind szellemiség terén. Csokonai önképzőkörében külföldi irodalmat fordított, így a felvilágosodás eszméi őt is hamar nemkívánatos szabadgondolkodóvá nevelték. Az 1795-ös kirúgásának fő okai: laza (értsd: emberséges és inspiráló) tanítási módszere és az istentiszteletek kihagyása (nem volt kíváncsi a népbutításra), valamint (ez a legjobb): „társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti” (pedig pont így nézett ki a nagyszerű antik iskola, amely a klasszicisták mintaképe volt). Öntudatos búcsúbeszédében a képükbe mondja, hogy ő csak azt volt hajlandó tanulni, “amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinosítására”.

Tudós koldulás
Ám hiába a “csinos” lélek, ha nincs hol kibontakozzék. Csokonai életéből öt év megy el fárasztó vándorlással: ezer módon próbálkozik mecénást, támogatót szerezni művei kiadásához. Ráadásul a szerelem terén sem sikeres: imádott hölgyét gazdag kereskedő veszi el, míg ő a Dunántúlon helyettes tanárként próbál egzisztenciát teremteni. Keserű tapasztalatait egyik drámájának alcíme foglalja össze: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”

Az estve
Legnagyszerűbb filozófiai költeménye átfogja a debreceni eszmélésének éveit: az első 32 sort iskolai feladatként írta még mint kamasz diák, aki aztán 16 évesen kezdte el (és 20 évesen fejezte be) a filozófiai részt – nem sokkal az előtt, hogy kirúgták.
Egy tinédzser egyetemes értékű költeményt ír. Hogyan lehetséges ez? A válasz Csokonai kettős természetében van: egyszerre volt tanult költő és őstehetség, aki fogyhatatlan étvággyal olvasott össze mindenfélét (a kollégiumban sokoldalúsága miatt Cimbalomnak becézték). Az estve című vers első felében stílustehetségét villantja meg, a másodikban komoly gondolati ívet jár be. Az első rész a klasszicista fogalmak szerinti pictura.

Pictura
Leíró verseket neveznek így – ez most Csokonai esetében Az estve legkorábban elkészült része, az első 32 sor. Mai szemnek/fülnek már idegen az a rokokó tobzódás, amellyel a naplementét ábrázolja. Kutatások igazolták, hogy a legcifrább képek nagy része szó szerinti kölcsönzés egy angol mű fordításából. (Nem árt megjegyezni, hogy a klasszicizmusban ezt nem tartották lopásnak.) De mielőtt elvesznénk a képekben, érdemes a lírai én lélekállapota felől megközelíteni a pictura részt. A “vidám melancholia” szókapcsolatban fogalmazza meg azt a kettősséget, amely a természetet szemlélő költő lelkében feszül. A mai természetfogalom hosszú századok során alakult ki. A középkori ember még tudomást sem vett a természet létezéséről, a reneszánsz ember gyönyörködni kezdett benne, a felvilágosult gondolkodó pedig már tanult tőle. Vagy éppen hozzá menekült. Nincs nagy újdonság az Alkonyat című ponyvaregény Bellájának búskomor természetszeretetében – a 18. század szentimentalizmusa tette a homályos erdőt a befelé fordulás, a modern magányosság színhelyévé. Ám Csokonai versében a “fűszerszámozott theátrom”(illatos színház)-ként viruló természet nem pusztán menedék, hanem példa, minta az emberi társadalom számára: így kellene élni, barátaim… (Beethoven: VI. szimfónia „Vidéki élet emlékei”)

Sententia
“Az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint”. Csokonai fantasztikus lendülettel és karcos, ostorozó hangon kezdi ezt a részt: “Bódult emberi nem” – mintha ma így indítanánk: Te hülye emberiség… Itt nyer értelmet az ezt megelőző hosszú természetleírás. A civilizáció minden problémája egyetlen okra vezethető vissza: nem úgy élünk, ahogy a természet rendelte. (Sok korabeli gondolkodó világnézetét határozta meg a deizmus. Azt vallották, hogy a teremtés óta Isten egyedül a természetben nyilatkozik meg számunkra.) Az évszázadokon át “aranykornak” nevezett, civilizáció előtti időszaknak Rousseau adja a “természeti állapot” nevet tanulmányában, melynek teljes címe: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Ebben előbb az őskori állapotot jellemzi, amelyben az ember még a természet törvényei szerint élt. A létfenntartás nehézségei ellenére boldognak mondja ezt a kort, mert az öntudatra ébredés előtti közösségek (hasonlóan mint az állatok) nem szenvedtek a civilizáció betegségeiben: széthúzás, elnyomás, szegénység. Mindezek első számú okaként a magántulajdon megjelenését nevezi meg Rousseau, és az ő nyomán Csokonai is:

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.

A folytatásban vers a hajdani természeti állapotot jellemzi – negatív festéssel. Ez a költői eszköz az egyik olyan bravúros fogás, amelyre csak a nyelvben élő művészet (azaz: az irodalom) képes: egy szuszra jellemez két ellentétes állapotot. A jelen (tehát a 18. század végi Magyarország) állapotának tagadásával mutatja be az aranykori világot, felsorolván, mi minden nem keserítette akkoriban az ember életét. Kritikájának első számú célpontja a feudalista berendezkedés, és az igazságtalan alapokon működő hatalom:

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
(…)
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

A szöveg modern költői erejét az adja, hogy a társadalmi különbségek szimbolikusan az ételekben is megjelennek: rozskenyérhéj – pástétom. Ironikus módon jellemzi az adókat, amelyek (látszólag) a nép üdvét, valójában azonban a kiváltságosok luxusát szolgálják:

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Az évezredes egyházi dogmákat sem kerüli el az éles kritika. Szintén Rousseau-tól származik a gondolat, mely szerint “gonosz erkőlccsel senki sem született” – hanem az igazságtalan társadalmi rend, a “tolvaj világ” teszi a szerencsétlen embert haramiává. Az idézett gondolat az eredendő bűn (azaz: Ádámtól és Évától örökölt bűnösség) tanának egyértelmű tagadása. (Nyilván ezért sem rajongtak Csokonai debreceni felettesei…)

A célegyenes előtt még feltornyosítja előttünk a 18. századi nincstelenek kirekesztettség-élményét: árokkal kerített rétek, körülbarázdált mezők, tiltott erdők és tavak – hogy még a vadászat és a halászat is csak a földesúri kiváltság legyen. A végsőkig érlelt feszültség ódai felkiáltásban robban ki: “Óh, arany holdvilág…” Amennyire méltósággal szólítja meg a természetet, annyira élesen kritizálja az emberi civilizációt. Holdvilág, levegő, erdei hangok – ennyi marad a feudalista világban a szegény embernek a “termő főld”-ből, amely hajdan még, “míg birtokká nem vált, / Per és lárma nélkűl annyi embert táplált”.
Az utolsó négy sorban már egyenesen a természetet szólítja meg – nem csak mint körülöttünk lévő valóságot, hanem mint erkölcsi rendet. Dacosan (a “birtok” és “örökös földesúr” fogalmak kifordításával) hirdeti az emberi egyenlőséget. Azt az egyenlőséget, amelyet Schiller ódájának eredeti (Beethoven előtti) szövege is hirdetett:

Bettler werden Fürstenbrüder,
wo dein sanfter Flügel weilt

A koldusok a fejedelmek fivérei lesznek,
ott, ahol a te szelíd szárnyad száll

Az öröm szárnyai – vagy a szabadságé… Ahogy tetszik :)

Hübrisz: gőg, elbizakodottság. Ma pusztán jellemhiba - az ókoriak erkölcsi rendjében azonban még az egyik legnagyobb bűnnek számított. A görögök azt vallották, hogy a sorsot hívja ki maga ellen az az ember, aki megfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát mindenhatónak hiszi.

Klasszikus példája ennek Kreón. Théba új királya az istenek törvényét felülírva rendelkezik úgy, hogy temetetlen kell hagyni az áruló Polüneikészt. Hiába érvelnek vitapartnerei (Antigoné, Haimón, Teiresziasz), ő már csak zsarnoki tekintélyét védi. Az Antigoné dráma története végülis nem más, mint Kreón hübriszének csúcsra járatása.

Goethe Faust című világdrámájának tudósa a lét határait feszegető, örök elégedetlen nyugati ember mintaképe. Isteni tudás reményében köt alkut az ördöggel, ám Lucifer számító kajánsággal hajtja őt a keserű kiábrándulás felé. (Párbeszédük részletét a cikk végén idézem.)

Victor Frankenstein valóban istent játszik Mary Shelley regényében: életet ad a holt anyagnak. Tudós önhittségében nem számol azzal, hogy mint teremtő, felelősséggel tartozik teremtményének, aki öntudatra ébredése után hamar csalódik a világban, s alkotója ellen fordul.

A komoly televíziós sorozatok regényszerű terjedelme (40-60 óra játékidő) kedvez a nagyszabású karakterek felépítésének. A House of Cards az amerikai politikai elit intrikus világát mutatja, már szinte zavaró testközelből. Hőse, Frank Underwood a kabinetfőnökségtől az elnöki székig ügyeskedi magát, karrierjének egyetlen mozgatórugója az abszolút hatalom megszerzése - bármi áron. Taszító cinizmusa és lenyűgöző intelligenciája teszi őt rendkívül izgalmas személyiséggé. Jelmondata: "Nem ismerhetik a kegyelmet azok, akik a tápláléklánc csúcsára törnek. Itt egy szabály van csak: vadássz, különben levadásznak."

A Fringe (azaz: Rejtély) című sorozatban kozmikus szinten ütközik össze egyéni és közösségi érdek. A zseniális tudós (Walter Bishop) találmánya egy párhuzamos univerzumba nyit kaput, amelynek használata azonban igen kockázatos mindkét világ számára. A történet egy drámai pontján Walter apai érzelmei felülkerekednek tudós józanságán, és haldokló fia megmentéséért vállalja a téridő kontinuum megbontásának beláthatatlan következményeit is. Az egész emberiséget érintő tragikus vétségéért később személyisége széthullásával fizet.

A Breaking Bad az utóbbi idők legnagyszerűbb lélektani filmdrámája. Alkotói nem engedték, hogy a történet "elsodorja" a karaktereket - regényírói aprólékossággal formáltak meg minden egyes mozzanatot. Látszólag hétköznapi hőssel indítottak: Walter White, középiskolai kémiatanár. Mögötte egy régen félbehagyott tudós-üzletember karrier áll, előtte pedig gyötrelmes haldoklás - ugyanis rákkal diagnosztizálják. Azért, hogy családja jövőjét biztosítani tudja, titokban metamfetamin gyártásába kezd egyik volt diákjával. És bár az orvosi kezelések eredményeként meggyógyul, az "üzletet" mégsem hagyja abba, mert a "Blue Sky" piaci sikere a pénz mellett visszaadja elveszett önbizalmát is. Walter White keserű tragédiája, hogy nem a komoly és megbecsült tudós, hanem a hidegvérű, rettegett maffiavezér szerepében tudja megvalósítani önmagát. Ezer alkalma volna kiszállni, de nem teszi: hübrisze oltárán végül imádott családját is feláldozza...

"Mikrokozmosz úr"
Goethe: Faust (részlet)

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

MEFISZTÓ
Ó, higgy nekem, ki jó pár ezredéve
rágom e száraz kenyeret,
hogy a bölcsőtől sírig érve
e vén kovászt ki sem emészti meg!
Magamfajtának higgy, ha mondom:
minden csak Istennek terem!
Azért van, hogy örökké csak ragyogjon,
minket sötétben tartson szűntelen,
nektek meg éj és nap legyen.

FAUST
De akarom!

MEFISZTÓ
Szép, szép, barátom!
Ebben csak egy a keserű:
a lét rövid, hosszú a mű.
Ezért fogadd meg egy tanácsom:
szegődtess társul egy poétát,
ki gondoktól csupa verejték:
mint öntsön annyi jót beléd át,
amennyit csak elbír fejecskéd.
Tigris szivét,
szarvas gyors iramát,
egy talján vérinek tüzét,
északiak szívós agyát.
Bízd rá, ő lelje meg a titkát,
hogy fér meg nagylélek s hamisság,
s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,
mint lehet tervszerűn szerelmes.
Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,
Mikrokozmosz úrnak nevezném.

tudós: Gyermeked ez esetben eleget neveltem. Ma volt az A meg az Ó óra. Sok szót mond Ó-val, okosodó gondolkodó.
apa: Helytelen eszme! Fejedelmem elrendelte e helyen engedelmes egyed egyenletesen E-vel fecsegjen. E tetted elveszejt, eretnek mester.
tudós: Nem remegek. Harcos lobogómon lobogjon az A meg az Ó. Mert az A meg az Ó haladó hangzó. A-t meg Ó-t a jóra való dolgozóknak!
őr: Ereszkedj kezedre reszketve, engedetlen fene egyed!
király: Felelj, fejedelmednek! Egyeseket ellenem hergelve veszedelmes elveket terjesztesz?
tudós: Nem ellened terjesztem. Ellenben e nyelvet elengedhetetlen fejlesztenem kell, mert eleve lehetetlen ebben megrekedve gyermekeket nevelnem fejlettebbekre.
király: Ne tedd ezt, esztelen!
tudós: A-val meg Ó-val gyarapodva nem maradna oktalan a sok boldogtalan.
király: E helyen nem kellenek eszesebb egyedek, mert nekem veszedelmet jelentenek. Mereven ellenkezek!
tudós: Az Ó-val jót akarok. Ragaszkodok tanomhoz!
király: El vele vermembe! Eretnek ellenes fegyveresem kezelje! Engedelmeskedve megmenekedhet, ellenkezve rengeteget szenvedve tetem legyen!

Pesti Balázs (11.E) megoldása:
tudós: Mára tanítottam sok mindent fiadnak. Megismerte Galilei tanait, és a Jupiter holdjait. Fogékony gyermek.
apa: Veszélyes, ostoba tanok ezek! Királyunk kikiáltotta, nem tűri el városunkban a hitetleneket! Ezzel aláírtad halálos ítéleted!
tudós: Keblemben nincs félelem. Az igazság bástyáján fognak lebegni ezen bátor tanítások. Igazságot, értelmet a pórnak!
őr:Térdre le, eretnek állat, királyod előtt hunyászkodj!
király: Válaszolj hát nékem! Uszítod ellenem engedelmes népem, és hazugokat terjesztesz?
tudós: Senki ellen nem uszítok. Én a fiatal fejekben művelem a nagyszerű táptalajt, mert bennük van a tudásnak csírája.
király: Hagyj fel ezzel a terveddel!
tudós: De hisz tudás nem bűn, s tudós nem bűnös, boldogságot hozá.
király: Nálam okosb emberek erre földre nem kellenek, ellenségek nekem. Tanjaiddal együtt töröllek el téged!
tudós: Jó szándékom van e tanokkal. Nem engedek belőlük!
király: Tömlöcbe ezzel! Nevelje meg bilincs s por, s emberem! Ha belátja tévedését szabad lehet, ellenkezőleg ha nem, akkor haljon meg!

A 9.A és 11.E osztályokkal is az iskolában néztük végig Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjét. A kilencedikesekkel két nap múlva írattam meg az alábbi dolgozatot (forrásuk csak a film volt, nem fűztem hozzá semmit), a tizenegyedikesekkel pedig két hónap után (velük átbeszéltük korábban). 

1. „Nézd ezt a sok kincset” – mutatja az apa. Olvasd le a képekről, hogyan láttatja a földi gazdagságot a film:

Úgy állítja be, mintha a gazdagság lenne az egyetlen "isten", hogy csak annak lehet tiszteletet, imádatot adni, és ez csak az övé, nem pedig mindenkié. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
Azt, hogy a földön akinek sok pénze van, az mindent megtehet, de akinek nincs, az semmit sem. De Isten szemében a pénz nem ér semmit sem. (Gácsi János 9.A)
Azt mutatja a kép, hogy ami kincseket felhalmozol magadnak és azt elzárod a külvilágtól, azzal együtt magad is bezárod a kincs mellé, és a saját kincsed fog birtokolni téged, és nem fordítva. Mindig csak arra fog gondolni is. (Khórer Tibor 11.E)
Sok ember csak a kincsekben hisz, hogy a kincsektől erős, szabad és gazdag lesz. De Francesconak ez nem számít, ő a pénztől nem lesz gazdagabb, a pénz elfogy, elszáll, elhalványul, jelentéktelen dolog a szemében. (Utasi Richárd 11.E)
A kincseknek semmi haszna, ha elzárva tartják őket. Viszont ha meg is szerezzük őket, könnyen kicsúszik a kezünk közül. "A vagyon csak a halálos ágyig tud kísérni." (Pesti Balázs 11.E)
A kéz árnyéka nem tudja megfogni, elérhetetlen. (Jakab Marcell 11.E)
Az apja telhetetlen, kapzsi ember, aki bezárta egy zárkába a vagyonát, és ez is egy jelkép, hogy nem a vagyon van bezárva, hanem az apa van bezárva a pénz utáni vágya miatt.
Ferenc viszont úgy gondolja, hogy nem a földön kell kincseket gyűjteni, és ezért nem tudja az árnyéka a pénzt megfogni. (Gujka Roland 11.E)
A gazdagság bezárja az ember elméjét, és nem enged a tiszta gondolkodásnak. (Szemünk, szájunk ingere - Lelkünk, testünk gyötrője) (Horváth Ákos 11.E)

 2. Hasonlítsd össze a két templomot, a kereszteket és a szertartásokat:

A városi templom túl giccses, ellenkezik a szentírással, a kereszt is ugyanez, és Krisztus szeme csukva van (...) Szemben Ferencék templomával, ami egyszerű, a szentírásnak megfelel, a kereszt is egyszerű, dísztelen, és Krisztus szeme nyitva van, mint aki a bárányait figyeli, és a szertartás gyönyörű, lényegre törő. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A szertartások szegényebbek Ferencéknél. Jézus koldus volt, nem gazdag! (Berkes Zsolt 9.A)
Assisiben a nagy templomban minden díszes, a püspök pedig idegen nyelven prédikál, ide csak kötelességből jön az ember. 
A Ferenc által épített templom azonban szegényes, de annál meghittebb volt, az emberek a közösség tagjai, nem csak hallgatják a beszédet, örömmel és önként mennek, és visznek ajándékot. (Berényi Tamás 9.A)
A városi templomban minden pompázik, a tehetősek a kereszt előtt kiöltözve, és mögöttük a csóró népség, és mindenki kussban van, kivéve a papot, aki latinul magyarázza mindenkinek, hogy bűnösök.
A másik templomban, amit újjáépítettek, ott már csak a csórók vannak, mindenki egyenlő és énekel. Boldog lesz az ima után, nem pedig letargikus. (Khórer Tibor 11.E)
(...) Az egyik csak egy showműsor, a valódi szegény emberekből álló gyülekezet pedig tiszta hit és valódi nézet. (Takács Tamás 11.E)
Gazdag városi templom, ahol még Krisztus is fel van díszítve, gazdagnak állítják be. A templom elejére álltak a gazdagok díszöltözetbe, fullos, drága ruhákban, a templom végén az ajtóhoz zsúfolva a szegény emberek. (Utasi Richárd 11.E)
egyházi templom: giccses, tele pénzzel. Mindenki egy emberre figyel, a szegények és gazdagok elkülönülve imádkoznak.
szerzetesi templom: szerény, saját kis szerény kezük műve. Mindenki egyszerre imádkozik, fohászkodik.
gazdag Jézus: a kereszten Jézust királyként és giccsesen ábrázolják, ahol a főpap mögött volt, aki ugyanolyan giccsesen volt felöltözve
szegény Jézus: a kereszten Jézus a maga valójában, természetességében, szegényesen, úgy ahogy valóban felfeszítették a dombtetőn, és itt ő volt az előtérbe helyezve a legláthatóbb helyre téve (Fazekas Levente 11.E)
Az első templom díszes, az emberek sorrendjét a rangjuk és a ruhájuk határozza meg. Középen a fő képmutató, aki felett meg Jézus díszes szobra is szemet huny. 
A második templomban nincs hierarchia, az emberek sok tagként állnak össze egy egésszé, szerényen énekelnek, épp annyira szerények, mint a Jézus-festmény, melyen a tanító, koldus Jézus van megjelenítve, a tanítványaira néző szemével. (Pesti Balázs 11.E)
Ferencéknél a templomban az emberek jól érzik magukat, énekelve imádkoznak és Jézus tanait követik. Míg a másik templomban csendben és fegyelmezetten imádkoznak egy elcsúfított Jézus képhez. (Gujka Roland 11.E)
Az Assissi templomban mindennek és mindenkinek megvan a helye, és a szegénység jelképe "elcsúfítva", és csendes.
A vidéki templomban mindenki egyenrangú, jó hangulatú, és a szegénység szimbóluma pedig hű a nevéhez. (Horváth Ákos 11.E)

 3. Jellemezd a püspököt a két kép alapján:

Ez a püspök egy képmutató, kétszínű, kapzsi ember, igazából nem is érdekli Isten tanítása, amely a méretén is látszik, és puccosan öltözködik, ima helyett is csak eszik, az embereket pedig engedelmességre inti. (Berényi Tamás 9.A)
Elhízott, ítélkező ember, aki azt mondja, Istent szolgálja, pedig magának akar jót, és nem Istennek. (Bujáki Gábor 9.A)
A kövér surmó pap épp eszik, amikor megzavarják, és félbe kell hagyni a kajálást, amitől tiszta ideg lesz. Amikor kimegy a templomából, akkor hirtelen fölveszi a díszviseletet, és azt mondja a népnek, hogy hogy merészelik megzavarni őt istentisztelet közben. (Khórer Tibor 11.E)

 
4. Mitől drámai ez a pillanat?

Azért, mert az, aki utálta őket az kiáll mellettük, és beáll közéjük, aki csak a gazdagsággal törődött vagyis ő is megvilágosodott. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
Épp kizavarták Ferencéket a főpapok istenkáromlás vádjával, és amikor megkérdezték Pált, hogy Ferencékkel van-e, akkor igent mondott, ami akkor még abban a pillanatban a halállal volt egyenlő. (Khórer Tibor 11.E)
Francescoékat a pápa színe elől elhurcolják, és hasonlóan az Antigoné Iszménéjéhez, Paolo is azt vallja, hogy velük volt, vállalva a kockázatot. (Pesti Balázs 11.E)
Paolo bár nem tett semmit (de Iszménéhez hasonlóan) csatlakozott Ferencékhez, és azt mondta, hogy én is velük vagyok. (Gujka Roland 11.E)

 
5. Mitől szenved Giocondo?

Giocondo nem tud lemondani a női nemről, ezért nem csatlakozik barátaihoz, ekkor világosítja fel Ferenc, hogy nem is muszáj, mindenki úgy cselekszik jót, ahogy tud. (Berényi Tamás 9.A)
A szerelemtől szenved. De mondja neki Ferenc: ha mindenki szüzességet fogadna, kihalna az emberiség. (Bujáki Gábor 9.A)

6. Mit kellett volna mondania, és mit mondott végül Ferenc?

Dicsőíteni kellett volna a pápát, ehelyett kioktatta őket a szentírásból. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A hódolatát kellett volna kifejeznie latinul, de ő az anyanyelvén mondja, hogy leszarja őket és változtassanak a dolgokon. (Csúrik Ádám 9.A)
Azt kellett volna mondania latinul, hogy dicsértessék nektek papok, ehelyett azt mondta, nekik, hogy képmutatók, és nem követik Jézust, csak követtetik őt. (Khórer Tibor 11.E)
Azt kellett volna mondania ami a pergamenen van, el is kezdte, de a szíve átvette az irányítást, és elmondta az élet értelmét, mint Krisztus. (Utasi Richárd 11.E)
Azt kellett volna mondania, ami a papíron van, mindent, ami az egyházat dicsőíti. De ő az őszinte véleményét mondta, és mindenki istenkáromlónak hitte a mondottakat. (Baranyi Ernő 11.E)

7. Mi lehet a jelentése ennek a kézmozdulatnak?

Szerintem azt, hogy megvilágosodást, tanácsot kér Krisztustól Ferenc mondatai miatt. (Hudacsek Pál Péter 9.A)
A pápa szerint Ferenc tudja, hogy mi a jó a népnek, így ezzel a kézmozdulattal utalt arra, hogy mégse ők csinálták jól, hanem Ferencék. (Csúrik Ádám 9.A)
A pápa megvilágosodik, látja, hogy a koldus tanítónak már rég nem a szavait közvetíti, mivel ő pompa közt él. (Berényi Tamás 9.A)
Jézus is ezt mutatta a képen. Szerintem ez a harmóniát, a békét, az igazságot jelenti. (Bujáki Gábor 9.A)
A pápa maga mögé, felfelé mutat, hogy: "figyeljétek mán, ki van itt elbújva mögöttem. Eredetileg őt követtük, ezt a fickót." (Khórer Tibor 11.E)
Rámutat Jézus képére, hogy most döbbent rá, hogy eddig rossz úton haladt, és a fiatalok ráébresztették, hogy eddig mit csinált rosszul.
Az egyház a háta mögé söpörte azt, amin alapszik. (Pesti Balázs 11.E)
Felmutat a pápa Jézusra, ezzel jelezve, hogy őt kell követniük. (Gujka Roland 11.E)
"Tudja, mit csinál. Egy taktikai lépés volt, hogy meggyőzze őket." (Horváth Ákos 11.E)

8. Mit jelent a lábcsók, és hogyan kommentálja az egyik főpap?

A pápa megcsókolja Ferenc lábát, hogy "fiacskám, te követed igazán az alapelveinket", amit ő is követett régen, de mára, aggastyán korára ő már csak egy báb lett, akit felhasználnak a bíborosok és egyebek. Amire összesúgnak mögötte, hogy ezt csak azért csinálja, hogy hirdessék Jézust helyettük és ők tovább trónolhassanak Rómában. (Khórer Tibor 11.E)

Államalapító királyunk így rendelkezett a szeretet vallásának terjesztéséről:
"Azok, akik misehallgatásra a templomba menve, ott a misék szertartása idején egymás között sugdolóznak, és másokat zavarnak, pletykákat fecsegve és nem figyelve a szent olvasmányokra, [s így nem élnek] az egyház által nyújtott táplálékkal, ha idősebbek, akkor megdorgálva, szégyenszemre küldjék ki a templomból, ha viszont ifjabbak és közrendűek, akkor meggondolatlanságukért a templom előcsarnokában mindenki jelenlétében meg kell kötözni és szíjjal, valamint megnyírással kell büntetni őket"
Ez a groteszk kép (nyilvános megszégyenítés - isten házában) hűen tükrözi a keresztény meggyőzés módszertanát. De nem csak a térítés erőszakossága miatt idegenkedett a középkori parasztember az "egyház által nyújtott tápláléktól". Egyszerűen: nem volt rá szüksége, hiszen volt saját vallása, saját világképe. Minek Biblia, ha a népnek megvan a maga Nagy Elbeszélése?

Hála Istvánnak s később a bölcs Anonymusnak, mára szinte semmi nem maradt ebből a Nagy Elbeszéléséből, a magyar őstörténetből. Hogy milyen szemlélettel írta "mesternek mondott P" a Gesta Hungarorum című történeti munkáját, jól mutatja a nagyképű előszó: "Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát."
Ám nem nyugtatott meg senkit az "iratok biztos előadásával", műve inkább csak tovább erősítette a nagy magyar identitásválságot, tápot adva a máig tartó gyötrődésnek: honnan a fenéből jöttünk?

Pedig milyen butaság azon vitatkozni, hogy hol volt az őshaza földrajzilag! Azt nem a térképen, hanem a kollektív emlékezetben kell megkeresni:

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam.

Így kezdi Arany János honfoglalás kori lélektani eposzát, a Buda halálát. A befejezetlenül maradt trilógia mélyebb összefüggéseire Szerb Antal mutat rá: "Ennek a költői történelem-víziónak a tárgya maga a sors. A nép végzete kifejeződik a nagy történelmi mondákban mélységes szimbólumnyelven, mint ahogy a metafizikai megismerés kifejeződik a mítoszokban. Itt is mélyebb, nem racionalizálható összefüggések felismeréséről van szó: a költő a nemzet ősmúltjában és önalkotta mondájában felismeri a végzetvonalat, a nemzeti történet belső ritmusát, amely a nép sorsát belülről örökre determinálja. (...) Ez a történelmi felismerés kísértette félig tudatosan Aranyt, mikor a hun trilógiával viaskodott."

Parasztbiblia

Akármennyire is odavágott a kereszténység népünk kollektív emlékezetének, az avarban keresgélve találhatunk még néhány levelet az "idő vén fájáról", az ősi magyar mítoszból.
Az 1985-ben kiadott Parasztbiblia szerkesztői a népi emlékezetben élő bibliai történeteket gyűjtöttek össze, azzal a céllal, hogy megörökítsék a szentírás "néphagyománybeli tükröződését, továbbélését, elburjánzását." Ezekben a (sokszor vaskosan tréfás) sztorikban a keresztény felszín alól időnként felbukkan az ősi mélység, a magyarság Nagy Elbeszélésének halk visszhangja.

Meglepődne Anonymus, ha elmagyaráznánk neki, mennyi értékes kultúrtörténeti információ rejlik a "parasztok hamis meséiben". A gyűjtemény szerkesztői úgy fogalmaznak, hogy a "Szegények Bibliája bemutatja a népi kereszténység bibliatudását, sok-sok szálból összefonódott bibliavalóságát, majd a magyar nép gondolkodás- és szemléletmódját, erkölcsi rendjét és különös, saját képére formált, saját hétköznapjait is kivetítő bibliaélményét." Az alábbiakban idézett történetekben jól látszik majd, hogy "a vallásosság a nép számára érzelmi kérdés, nem gondolati rendszer. A nép a vallást annak gyakorlásán keresztül, a mindennapi élet eseményeinek tükrében éli meg".

"S milyen világ ez, ahol az Isten és az ördög mozog, ahol Dávid és Góliát viaskodik, Noé szőlőt ültet? Egy falu széle, mező, erdő, a szereplők egyszerű emberi tulajdonságokkal megáldott lények. Ebben a világban vándorolnak a biblikus hősök. Szüntelenül jönnek, mennek, közlekednek az ég és föld, Názáret és a Paradicsom között, egyik faluból a másikba, menekülnek és visszatérnek szülőföldjükre. Az idő relatívvá válík, s csak a szimbólumokon keresztül értelmezhető egy sajátos rend bennük.
S miért jönnek-mennek oly sokat, miért segítenek vagy gonoszkodnak ezek a hősök? Egyszerűen azért, mert csak az epikus történeteken keresztül, jelképes cselekvéseik révén nyerhetnek megfogalmazást a világról alkotott elképzelések, S juthatnak kifejezésre azok az elvek, melyek a jót és a rosszat elhatárolják, s a világ kialakult rendjét "isteninek", "szentnek" hirdetik."

Parasztbiblia (részletek)

[teremtés]

Még az Úristen a fődön vót, az angyalok nagyon elkevélyködtek. Az Úristen osztán mikó főmönt, lehajította űket: akkó Lucifer belekapott a hódba, most is ott van, möglátszik benne.

A tejút úgy keletkezett, hogy az angyalok háborúztak, és a vesztes csapat menekült. Felverték futtában a port, a por felszállt az égre, és ebből lett a tejút.

A Napot Szent Péter hordja a hátán. Mindig másik csapáson megy, mindig az előző mellett, és mikor a leghosszabbat eléri, akkor visszafelé kezd menni. Azér hosszabbak és rövidebbek a napok. És ahogy megyen a csapáson, tizenkét órakor egy asztal van a csapásra téve, azon egy tányér leves, és azt Szent Péter megeszi, és aztán megyen tovább. Amíg ő áll, addig a Nap is megáll. Azér mondják az emberek, hogy délbe a Nap is megáll.

A Nagy Döncöl szekér a Szent Pétöré vót. Szent Pétör elmönt szalmát lopni, oszt a csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Pétör osztán sebössen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azúta látszik az égön az Országútja.

Mikor Isten mindent mögteremtött, vissza akart mönni az égbe. De semmi se akart utána mönni, csak a főd. Mikor visszanézött, látta, hogy a főd mögy utána. A kezivel intötte le, hogy maradjon. De ami má akkor utána mönt, úgy maradt.
Azúta vannak högyek.

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál.
- Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? - mondja az Úristen.
- Csak bízd rám, atyám - mondja a Jézus Krisztus -, majd eligazítom én!
Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, elibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomába. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon, szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

Az Isten megteremtette az állatokat, a lovat, tehenet meg mindent. A sátán azt mondta, hogy neki is van annyi hatalma, ő is tud teremteni állatot. Az is megcsinálta sárból, teljesen úgy, mint az embört az Isten.
No, osztán ez se ló nem lött, se tehén. Ez lött a bival. Mög is látszik a bival szarván az ördög ujjának a három nyoma.

Az Isten őszentsége és az ördög ketten dolgoztak. Akkor az ördögöt leküldte az Isten őszentsége a tenger fenekire, hogy hozzon fel fődet. Hát fődet markolt ő lent a tenger fenekin, de amíg felért a víz színire, addig kimosta a víz a markából.
Hát nem tudott hozni.
Akkor megint leküldte, megint leszállott a víz fenekire és markolt fődet, de nem tudott akkor se hozni. Hát harmadszor mikor feljött, akkor se tudott hozni.
Akkor es kérdezte az Isten őszentsége az Ördögöt:
- Hát hoztál-e fődet?
Azt mondja:
- Nem tudtam hozni, mert kimosta a víz a markomból.
- Jól van - azt mondja -, méges hoztál, piszkáld ki a körmeidet, mer ott a főd.
Akkor kipiszkálta a körmeit szépen, valamennyi főd a körmei közi beragadott, akkor azt szépen kipiszkálta. Hát addig gyúrták, Isten őszentsége addig csinálta, amíg hat nap alatt akkorát csinált, hogy egyik lábával rálépett. Hát akkor, mikor rálépett egyik lábával, akkor azt mondta, hogy megpihennek.
Lepihentek. S amikor lepihentek, újból hat nap alatt az a főd nőtt, megnőtt akkorára, hogy ők le tudtak mind a ketten feküdni. S amikor lefeküdtek este, hát akkor az ördög elkezdte lökdösni az Isten őszentségit, hogy essék bé a vízbe, hogy merítse el a víz. Akkor ő nem tudta lelökni a földről, hanem amennyit lökte Isten őszentségit, annyit nőtt a főd arrafelé. Nagyon nagyot nőtt azon az éjen a főd. Reggel mondta az Isten őszentsége:
- Hát mit csináltál - azt mondja -, egész éjjel lökdöstél - azt mondja.
- Hát - azt mondja - nem bírtam pihenni, hát olyan rosszul feküdtem, nem bírtam pihenni.
- Na jól van, lád-e, most már nagy a főd.
Nagy vót a főd, hát most kell valamit teremteni erre a fődre. Azt mondja:
- Teremtsünk.
- Hát teremtsél - mondta az ördögnek Isten őszentsége.
Hát akkor megrúgott az ördög egy gallyat, lett belőle egy béka. Hát a béka elkezdett ugrálni.
- Na látod, hogy én tudok teremteni.
- Jól van - azt mondja -, de embert es kell teremteni.
Hát akkor az Isten őszentsége megrúgott egy gallyat, akkor lett egy ember belőle. Az az ember elkezdett beszélni, és így lett ember a fődre.
Így mondták a régiek.

Ahogy hallottam a régi öregektől, az Isten csinált a markába egy gömböt, de hát főddé vált. S abból a fődből került ez a nagy főd, amelyik máma van és laknak népek rajta.
A csillagok es gömbök, mint a főd. Díszítette az Isten az eget, dísznek mutatja a csillagokat meg a holdat meg a napot. S így látunk es, éjjel es van világosság, mikor hold van, nappal süt a nap. A föd mikor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tartják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk. Aztán, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom, de így mesélték az öregek. Ez a négy hal, mikor cserélkeztek, hogy megváltották a helyet, hogy egy a másik sarkára ment, a másik az egyik sarkára ment, akkor mozdult meg a föd. Azt mondták, födingás van, nállunk.
S tovább még mondták azt es, hogy Ádám volt az első ember, s abból származott a nép.
Aztán tovább mondták, hogy az állatok es emberekből vannak. Csak nem tudnak beszélni az állatok de mindent értnek, mint mikor az ember beszél egy másik embervel, úgy értnek ők es, az állatok, egymással. Úgy beszélgetnek, úgy értik. Még azt es tudják, hogy elkészítik, hogy levágják a jószágot. A jószág tudja azt, mert akkor szomorkodik a jószág.

[Ember]

Mér hideg az asszonyok segge, mindegyiknek? Mer Évát lenyomta a jégre Ádám, ott hűlt ki. Ezér az asszony segge örökké hideg.
Mér hideg a férinak a térgye? Mer Ádám térgyelt a jégen, hogy mögköréfálja Evát,

Megteremtette Isten Ádámot, kivette az oldalcsontját, és egy kutya elszaladt vele. Akkor Isten megfogta a kutyát és annak Vette ki az egyik csonját, aztán abból teremtette Évát. Azóta olyan rosszak a nők, mint a kutyák, meg összekuporodva alszanak, mint a kutyák.

Hogy meg legyen különböztetve az asszony az embertől, az Isten csinált rajta egy vágást, oszt belevetett egy szilvamagot, hogy:
- Legyél asszony!
Így lett oszt az asszony, Éva.
Az ember meg úgy lett, hogy emberalakot csinált és odacsapott egy csomó sarat, hogy:
- Te legyél ember, Ádám!

Mikor az Isten teremtötte az asszonyt meg az embert, valahogyan úgy vót, hogy kiterített formán vótak: osztán össze kellett őket varrni. Amikor elkezdte, még volt cérnája bőven, élt is vele, pedig egyformán kellett vona Adamra is, Évara is. Mikor Ádámot varrta, a hasánál egy nagy bunkós gombot kötött, jutott a cérnából ölég. Amikor pedig a nőt varrta, rövid lett a cérna, megmaradt a nyílás.

Az első pár embör a szájával nem Övött. A hasikon vót egy ajtó, azon rakták be az ételt. De látták, hogy az állatok a szájikkal ösznek. Istenhő möntek, oszt kérték, hogy űk is öhessenek úgy. Azt mondta nekijek az Isten:
- Keressetök jó hajlós gyökeret, avval vargyátok be az ajtót, osztán Öhettök a szátokkal!
Elindútak az erdőbe. Találtak jó hajlós gyökeret. Ketté szakították, egyik-egyik végére csomót köttek, oszt az ajtót bevarrták. A csomó a köldökön most is látszik. Ádámnál egy darab alul kimaradt. Évánál Adám varrta be az ajtót, de ű az egész gyökeret bevarrta.

Itt a mende-monda úgy tudta, hogy régen, amikor még az emberek a szükségüket úgy végezték, hogy kifordították a gyomrukat, oszt kimosták a patakba, s mikor a szükségüket elvégezték, visszarakták, de ez nekik nagyon fáradságos és kellemetlen volt, hát hozzáfordultak a jóistenhez, hogy segítsen rajtuk. Adott Ádámnak is hat krajcárt, Évának is. Rájuk parancsolt, hogy menjenek el egy szatócsüzletbe, vegyenek spárgát, varrják be a gyomrukat és a hasukat, majd ő gondoskodik róla, hogy hogy végezzék ezentúl a szükségüket.
El is mentek, de közbe, ahogy mentek, egy korcsma mellett vezetett el az útjuk. Éva azt mondta Ádámnak:
- Gyere, igyunk meg háromé egy kis pálinkát, nem tudja meg azt az Isten, hogy háromé vettünk-e spárgát, vagy haté!
De Ádám nem ment be. Eva bement, háromé megivott egy kis pálinkát. Elmentek egy szatócsüzletbe. Éva háromé vett spárgát, Ádám pedig haté. Elkezdték a gyomrukat meg a hasukat bevarrni. Ádám tökéletesen be is varrta, még egy hosszú ki is csüngött. Görcsöt vetett a végire, ami még ma is megvan. Évát még be se érte, megmaradt rajta a hasadás.
Ezé van az ember és az asszony között a különbség, mer Éva csak háromé vett spárgát, Ádám pedig haté.
És még ma is megvan a hasadás is, meg a kicsüngő dísz, meg a görcs is rajta.

Valamikor még a Paradicsomkertbe Valami ruhaszárogatás vót. A ruhát ki akarták teregetni, de nem vót mire. Akkor Ádám meg Éva kitalálták, hogy Adám a rudat kinyomja, Éva meg az ágast kitartotta. Akkor, hogy a vége le ne essék, egy kicsit nekinyomta.
Ahogy sütött a nap, egy darázs megcsípte az Ádámnak a fenekit. S persze ahogy megcsípte, megmozdult, kellett mozdítson a fenekin. Ahogy megmozdult, a rúd kellett, hogy beljebb menjen az ágasba. Osztán, hogy Évának ez jólesett, megkérdezte: a
- Vajon nem jár-e több darázs errefelé? Hogy taszítson többet!
Ebből következően elszaporodtunk, Adámtól meg Évától, az emberiség.

Hát ott szomorkodott Adám és Éva a Paradicsomban. Sétálgattak, sétálgattak. Hát aztan nézett egy nagyot Éva, azt mondja:
- Te Ádám, mi ez neked itt?
- Nem tudom!
- Hát ez micsoda már megint.
- Te - azt mondja -, nem együvé tartozik ez a két micsoda?
Hát megmondom, hogy így fódözték föl. Együvé tartozott a két szerszám, és egyesült. És kérem szépen, ez lett belőle. Hát hogy mondjam, szóval, Éva födözte föl.

[Krisztus]

Vót Szigetbe egy javasasszony, az azt mondta, hogy a szél az Úr Jézusnak a térgyibül mög a könyökibül ered. Az egyik fajta szél a térgyibül, másik fajta a könyökibül folyik. Kettő innen északrul es delrűl, kettő onnan keletről és nyugatrúl.

A cigánynak azért nem kell dolgozni, mert az Úristen megáldotta. Mert amikor a keresztre feszítették, ellopott egy szöget. Az Úr Jézus lába azért van keresztbe egy szöggel megszögelve, mert a cigánygyerek ellopta az egyik szöget. És akkor megáldotta, hogy sose dolgozzon, csalk lopjon, úgy is megél. Azóta úgy is van.

Mikó Krisztus Urunkat fölfeszítötték, mikó mögszúrták, a vére kifröccsent, a vére egy rác asszonynak az üngire ráfröccsent, azt ott elásták, oszt harmadnapra három tőke szőlő nyőtt. Azér mondják, hogy a bor Krisztus Urunk vére.

[menny, pokol, végítélet]

Az ördög az tulajdonképpen Lucifer főangyal. A Paradicsomban nemcsak az emberek, hanem az angyalok is föllázadtak. Az angyalok egyik karát Lucifer fölszólította:
- Ne engedelmeskedjünk az Istennek!
Akkor Isten megteremtette a poklot, és ledobta őket oda. Az ördögnek is szabad utat nyitott, hogy tevékenykedjék a világban. Hogyha olyan ember akad, aki hisz neki, akkor elviheti. Ezért kísért meg olyan sok embert az Ördög most is.

Mesélték, hogy közel van a mennyország kapuja meg a pokol kapuja. Közel vannak. És a mennyország kapuja mindig csukva van, s ott, ahol mennek a bűnösek, ott elágazik két felé az út: a pokol kapuja meg a mennyország kapuja.
S ott választja meg az Isten, hogy melyik úton menjenek: melyik megy pokolba, s melyik mennyországba. S a pokol kapuja mindig nyitva van. Az mindig nyitva van.

A pokolban Lucifer az úr, az dirigál ott. Vannak akik a pokolban vannak, szevednek a tűzben. Ott égnek, ki kell égjenek, mint az üveg, hogy későn kristály legyen belőle. A léleknek is úgy meg kell tisztulni a bűntől. S ott szenvednek, abba a setétbe, olyan, mint egy pince. Ott kell szenvedniük, a tűz égeti őket. S hogy várják, hogy valaki imádkozzék értük.

Mikor az Úristen a kevély angyalokat lehányatta az égbű, mikor mán mind  lehányatta, akkó mondta:
- Ámen!
Akkó ki a levegő égbe, ki a fődbe, ki a fődbű kint vót. Mikor az Úristen azt mondta: Ámen!, ki hol volt, ott maradt.
Oszt azokbú vannak a kísértetök: osztán mikó zörög a levegőég, mint a nyárfalevél - az úgy zörög mindön esztendőbe - akkó űk szabadosan rázkónnak, mögjátszik magukat.

Az Utolsó Ítéletkor kezdődik az, hogy nem messze van a világvége, amikor azt hirdetik majd, hogy egy akol és egy pásztor lesz, tehát egy vallás lesz, és egy emberként fog mindenki azután a vallás után menni. Akkor a nap, az ég és a hold elsötétednek, és pár napig nem lesz semmi, minden tönkremegy abban a sötétségben. Az egek megnyíllanak, nagy harsonazúgás lesz, villámlások, és azok közepette jön el Isten, leül a trónjára, és azt mondja:
- Jobbról álljanak a jók, és balról a rosszak!
Akkor középút nem lesz, csak az lesz, hogy a jók cs a rosszak. Akik akkor ezt megérik, azoknak meghalni nem kell, azok testestül lelkestül felkerülnek oda, ahova az Isten állítja őket.

Tizenkét nap van a világ vége előtt. Egyik nap vér foly a fákról, másodszor meg tűz üt ki, úgy hogy hát minden ég. Harmadszor a tengerből kijönnek azok a rút állatok, s nekimennek az eleven népnek, akik még élnek, megtámadják azokat. Akik megérik, azok ezáltal pusztulnak el. S akik meg vannak halva, azok feltámadnak, s akkor az Isten ítélkezik felettük. Mindenkinek fel van írva a neve.

Mán mikor eccer volt egy világ, akkor özönvízzel veszett el, és most pedig tűzzel fog elveszni. Olyan feltítel alatt, hogy adatik egy kúcs egy angyalnak. Az angyal pediglen egy kutat megnyit, és azontúl nyit egy kutat; mikor kinyitja azt a kutat, füst jő. A füstből pedig a sáskák teremnek. Azonban egy másik kúcs adatik egy sárkánnak, tizenkétfejű sárkánnak. Az pediglen, az a tizenkétfejű sárkán éhen az oroszlányokkal viaskodik, és azok a rossz embert szíjjeltípik. Itt osztán megkezdődik a láng. Az ég úgy hajlik ossze, mint a papiros. Itt pusztul el a világ. Keletnek van mennyorszag kapuja, az a szent kapu, minden kapun három angyal van. De ez a fő, a keleti.
Akkor osztán, mikor elpusztul a világ, akkor újra mindenki feltámad, és mindenki harminckét éves lesz Öreg, kicsi, nagy. Azonban olyan világ lesz, hogy nő férfit nem ösmér. Férfi szinte nem ösmér nőt. Azonban akkor lesz jó világ. Akkor senki sem hal meg, és olyan világ lesz: minden egyes ember, mindenki szent fog lenni. A szín méznél édesebb lesz az életünk. Úgy magamat odafogom, másokat, bajok nem lesznek. Bánatok nem lesznek. Öröm lesz az élet, és nem hal meg senki, minden egyes ember él. Csak ellenesetbe, ha valaki önmagát elpusztítja, az nem támad föl többé soha. Minden temetőbe egy angyal kimegyen, egy angyal megfújja a trombitáját, mindenki felkél, ahogy mondtam, hogy mindenki harminckét éves lesz.

“Mit tenne most Jézus?” – kérdezi az Axis of Awesome karcos gospel-paródiájában. Bár a szellemes szöveg a szuperhősnek beállított Krisztust és a halandó hívőt állítja szembe, valójában a szolgai engedelmességet követelő egyház a célpont. A jó keresztény nem kérdez, nem kételkedik, nem gondolkodik – csak feloldja önmagát az egyetemes közösségben. Ennek veszélyeiről szól a dalt követő rövid vallomás, amely Amerika divatos felekezetét, a mormonokat kritizálja. Számos statisztika jelzi, hogy a rendkívül szigorú (ugyanakkor mennyei derűt reklámozó) mormon egyház hívei között igen magas a depresszióra való hajlam. Kevintől megtudjuk, miért…

A Star Wars filmsorozat sajátos bevezetőjével voltaképpen egy mini epikai műfajt teremtett. Az "opening crawl" elnevezés arra utal, hogy a filmet indító felirat mintegy "bekúszik" a képbe. Funkcióban és felépítésben is nagyon hasonló a hét film bevezetője. Elsődleges szerepük az, hogy biztosítsák az in medias res kezdés lehetőségét. Nem véletlen emlegetem ezt a kifejezést George Lucas filmeposzával kapcsolatban: a szerző állandó ihletforrásai voltak az ősi eposzok. Homérosz az Íliászt a "dolgok közepébe vágva" kezdte: megtehette, hiszen hallgatósága tökéletesen ismerte az előzményeket. 1977-ben Lucas is in medias res indít (egy heves űrcsatával), az előzményeket pedig közvetlen előtte, egy rövid, lényegre törő bevezető szövegben ismerteti. Az "opening crawl" felépítése mind a hét film esetében azonos:

- témamegjelölés
- három összetett mondat
- nyitott vég

Három példa a témamegjelölésre.
II. rész: "Nyugtalanság uralkodik a Galaktikus Szenátusban."
IV. rész: "Javában dúl a polgárháború."
V. rész: "Nehéz idők járnak a lázadókra".

Látható, hogy szinte tőmondatokban beszélnek, és fő motívumuk (ahogy az eposzoknak is) a harc, a háborús feszültség. (Lásd: Zrínyi Miklós: “Fegyvert s vitézt éneklek…”; Vergilius: “Arma virumque cano…”)

A folytatásban minden esetben három összetett mondat vázolja fel a történet kiindulópontját. Ahhoz, hogy ezek egyszerre legyenek informatívak és áttekinthetők, szükség van egy "hibrid" szófajra: az igenévre. Az igenevek rendkívül hasznos mondatépítő elemek. A melléknévi igenév ereje abban áll, hogy egyszerre fejez ki cselekvést és tulajdonságot. Segítségével tömöríthetjük mondatainkat, nem kell többszörös összetételekkel bajlódni. A folyamatos melléknévi igenév jelenbeli cselekvést nevez meg (ahogy angol megfelelője nevében is ott van a jelen: present), a befejezett pedig múltbelit (past participle). Néhány példa a Star Wars bevezető szövegekből:

folyamatos melléknévi igenév (Present Participle)
alarming chain of events: aggasztó eseménysor
stunning move: meglepő mozdulat

befejezett melléknévi igenév  (Past Participle)
armored space station: felfegyverzett űrállomás
stolen plans: ellopott tervek
overwhelmed Jedi: túlterhelt jedi
besieged capital: ostromlott főváros
hidden base: eldugott bázis
dreaded Imperial Starfleet: rettegett birodalmi csillagflotta

De nemcsak melléknevet, hanem határozót is képezhetünk igéből, erre egy példát találtunk a hét szövegből:

határozói igenév (Adverbial Participle)
hoping to resolve: remélve, hogy megoldja

Lényegesen gyakoribb a főnévi igenév, az infinitive, amely gyakorlatilag az ige személytelen alakja.  

to settle the conflict: lecsillapítani a konfliktust
to leave the Republic: kilépni a köztársaságból
to maintain peace: fenntartani a békét
to rescue the captive: megmenteni a foglyot
to destroy an entire planet: elpusztítani egy egész bolygót

A bevezető feliratok harmadik mondata mindig három ponttal zárul, ezzel adja át a teret a szöveg a filmnek, a betű a képi megvalósításnak...

Hasonló elven raktunk össze egy "opening crawl"-t az Antigoné előzményeiből a 11.E osztályban. A "Star Wars Intro Creator" programnak köszönhetően az eredetihez hasonló kisfilmet tudtunk készíteni belőle. Íme a thébai mondakört összefoglaló Antigoné-bevezető:

Théba súlyos emberöltőt élt meg. A szörnyű jóslatot beteljesítő Oidipusz vérfertőző házasságban uralkodott apja öntudatlan meggyilkolása után.

Az örökségen marakodó fiai polgárháborúba sodorták a várost, mígnem atyjuk átkát beteljesítve egymás kezétől estek el.

A frissen trónra került Kreón szigorú parancsa tiltja az áruló Polüneikész eltemetését, ám Antigoné számára az istenek törvénye saját életénél is fontosabb...

Mindhárom jellegzetesség tetten érhető benne:
- Rövid témamegjelölés: "Théba súlyos emberöltőt élt meg."
- Három mondat vázolja a történetet, ezekben gyakoriak az igenevek: beteljesítő, vérfertőző, marakodó, beteljesítve, került, áruló.
- A szöveg vége nyitva marad, átadja a szót a drámának...