Himnusz és Szózat összehasonlítása

 

 

 

A ferde kereszt

 

"Most már a Holdon járt az ember, atommagot tanult meg hasítani az ember, a géntérkép lassan készen van - de a koronán a kereszet nem merjük kiegyenesíteni, mert még a kezünkben marad, és letörik. És akkor mi van? Nem úgy "nőtt" rajta, azt vissza lehet oda hegeszteni, bármikor. Félünk, hogy az alatt a tizenöt perc alatt, míg nincs rajta a koronán a kereszt, az alatt Isten lefényképezi a koronát, és nincs rajta a kereszt... Jajj!
Számomra ez többet jelent, mint egy ferde kereszt a koronán. Egyetlen másik nép nincs a világon, amelynek annyit jelentene a korona, mint a mi számunkra. Máshol a korona egy hatalmi szimbólum - Magyarországon az ország szombóluma.
A ferde kereszt, az a mi nemzettudatunknak, a mi önidentitásunknak a ferdeségét szimbolizálja."

 

Pannónia Kapitány

 

"A nemzettudat két alapvető összetevője közül az egyik mi magunk vagyunk, a másik az a mítosz, amit magunk köré írunk. A nemzeti identitás tükrében magunkra kell ismernünk, de annak ugyanakkor többnek kell lennie, mint amik vagyunk. Többnek - a mítoszainkkal."

A "Nyugat Univerzum" alkotócsoport előzetest készített a tervezett filmjükhöz, amely akár lehetne egy felemelő magyar mítosz is... Szerinted hogyan kellene végződnie ehhez?

 

1. Sem utódja, sem boldog őse...
2. A Hortobágy poétája
3. Új Vizeken járok
4. A Tisza-parton
5. Góg és Magóg fia vagyok én
6. A magyar Messiások
7. Az én menyasszonyom
8. Vad szirttetőn állunk
9. Héja-nász az avaron 
10. Elbocsátó, szép üzenet
11. A Halál rokona
12. Párisban járt az Ősz
13. Nekünk Mohács kell
14. Bujdosó kuruc rigmusa
15. Sípja régi babonának
16. A Sion-hegy alatt
17. Hiszek hitetlenül Istenben
18. Álmom: az Isten

 

Sem utódja, sem boldog őse...

Sem utódja, sem boldog őse...
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 

A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

 

Új Vizeken járok

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

 

A Tisza-parton

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

 

Góg és Magóg fia vagyok én

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.

 

A magyar Messiások

Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.

 

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

 

Vad szirttetőn állunk 

Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.

 

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

 

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

 

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

 

Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

 

Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

 

Bujdosó kuruc rigmusa

Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.

Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.

Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren.
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.

Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.

Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva,
Be jó volna, hogyha fájna.

Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.

Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitézmódra.

 

Sípja régi babonának

Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

 

A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”

„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

 

Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

 

Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

737
hajnal fénylik éjszaka elillan
sereg élén lovagok hadában
nyargal császár büszkén daliásan
„báró urak! így szól Károly mostan
"előttünk ím szűk ösvény s hágó van
utóhadam ki vezesse? halljam!"

783
ímhol császár szólítja Rolandot
„kedves öcsém! szép úr! megtudhatod
sereg felét tőlem ingyen kapod
oltalmadul tőlem fogadhatod”
felel a gróf „így menni nem fogok!
verjen Isten! ős névre gyászt hozok!
csak húszezret tartok meg frank harcost!
hegy hágóját bizton megjárhatod
míg élek én aggódnod nincsen ok”

792
ménjére száll Roland gróf hadra kél
melléje lép bajtársa Olivér
jő Gerin gróf s véle vitéz Gerér
jő Ottó is és véle Berenzsér
jő Asztor is s Anszeisz a merész
s Rosszijonból Zsirárd az agg vezér
s jő hatalmas dús herceg úr Gajfér
szól az érsek „megyek jóhíremért!"
„én is veled - így szól hummi Valtér -
szolgálatra uramért Rolandért!”
s választják már húszezer vitézét

hívja Roland s jó Valtér ott terem
„frankhonbéli ezer frank kísérjen
őrködjetek hegyeken s völgyeken
császár hada maradjon sértetlen”
felel Valtér „teérted megteszem”
frankhonbéli ezer frank elmegyen
hegyet s völgyet vigyáz majd éberen

1006
szól Olivér „társam uram! higgyed!
szaracénnal vár ránk az ütközet!”
felel Roland „Isten bár adná meg!
királyunkért álljuk meg helyünket!
uráért tűr jobbágy kínt s gyötrelmet
izzadságot s dermesztő hideget
szőrét-bőrét veszti s nem kesereg!
vigyázzatok! jó csapást mérjetek!
ne mondjanak rólunk rossz éneket!
pogány kárt vall s keresztények győznek
nem adom én rossz példáját ennek”

Olivér gróf fölhág hegytetőre
onnét tekint széles Hispánföldre
s az összegyűlt sok-sok szerecsenre
sisakoknak csillog ékessége
jó pajzsoknak s vérteknek vert dísze
zászlós kopják sűrű rengetege
számlálatlan vonul a had rendje
oly sok ember nincs ki fölbecsűlje
gróf maga is szinte eszét vesztve
hegyről leszáll amint tud sietve
frankokhoz jő s elbeszéli rendre
szól Olivér „oly sok pogányt leltem
hogy nem látott ennyit még senki sem
ímhol jönnek pajzsosan százezren
sisakosán fehér páncélingben rőt
lándzsáik merednek fényesen
oly csata lesz kinek párja nincsen
jó frank urak! erőtök Istenben!
harc mezején ne hátráljunk verten!”
szól a frank nép „átkozott ki retten!
bár halni kel! nem fut köztünk egy sem!

1049
szól Olivér „e gazok erősek frank
vitézünk látom ím kevesebb
társam Roland! fújjad meg kürtödet!
hallja Károly s hozza a sereget!”
felel Roland „ezt tennem őrület!
szép Frankföldön veszteném híremet!
Dürendállal sok jó csapást mérek
vasát vérben tövig fürdetem meg
gaz pogányok mind kik idejöttek
hágónál hidd halálra jegyzettek!”

szól Olivér „gáncsra nincs ok ebben!
láttam mily sok a hispán szerecsen
tengernyi nép hegyeken s völgyeken
lankás dombon és a sík földeken
csuda fajzat óriás seregben
csapatunk meg csekély velük szemben”
felel Roland „még nagyobb így kedvem!
nem kívánja sem angyal sem Isten é
des Frankföld hírét hogy elvesszem!
halál sújtson inkább minthogy szégyen!
jó harcunkért tart császár szívében!”

1110
látja Roland közeleg a csata
mint oroszlán s leopárd harcolna
frankokhoz szól Olivérnek mondja
„kedves társam! szavad ím hiába
e frankokat császár reánk hagyta
hússzor ezrük nekünk választotta
jól tudta ő egy sincs köztük gyáva!
uráért van jobbágy kínlódása
dermedése s forró izzadása
testét s vérét őérte áldozza
kezemben kard kezedben meg kopja
Dürendálom király nékem adta
halálomkor aki majd megkapja
elmondhatja nemes úr forgatta”

 

1124
Türpin érsek ímhol előrelép
dombra vágtat sarkantyúzza ménjét
frankokhoz szól így kezdi beszédét
„báró urak! Károlyé az őrség!
meg kell halnunk immár királyunkért!
segítsetek védni kereszt hitét!
ütközet lesz nincsen abban kétség
szemtől szembe a szaracén népség
bűnt valljatok esdve Úr kegyelmét!
bűnt oldozok lélek menekedjék
haláltokban vár rátok nagy szentség
Paradicsom teljében fényes szék”
lóról leszáll leborul sok vitéz
áldja őket osztja Isten kegyét
harcot rendel hogy bűnüket mentsék
emelkedik föláll a frank sereg
föloldozva bűntől tisztulva meg
Úr áldását osztotta az érsek
gyors ménjeik kengyelébe lépnek
öltve fegyvert s lovag-módra vértet:
e harcosok ütközetre készek!

1152
fölül Roland hágónál lovára
Éber nevű hamar paripára
fegyvert visel szépen illik rája
vitézként jő: markában lándzsája
acélhegyét ég felé fordítja
reá kötve patyolat zászlaja
öklénél leng lobogója szárnya
szál termete tündöklő víg arca
követi őt mögötte jó társa
oltalmának frank sereg őt tartja
szilájan néz a szaracén hadra
kegyes szemmel pillant a frankokra
tisztes szóval népét így szólítja
„báró urak! lépjünk szép sort tartva
pogány had jő készen hős halálra
híres neves jó csata vár ránk ma
frank király se vívott szebbet soha!”

1188
Marszil öccse Aelrott a neve
legelsőként vágtat had élére
frankjainkhoz szól gonosz beszéde
„álnok frankok! itt harcunk ideje!
áruló lett ki védőtök lenne
dőre király hágót őriztette
el is pusztul édes Frankföld dísze
Nagy Károlynak elvész ma jobbkeze”
hallja Roland: Uram! mily nagy mérge
sarkanytúzza s megiramlik ménje
üti vágja gróf őt bárhol érje
pajzsot repeszt vértjét zúzza össze
csontját töri csapást mér mellére
hátából hogy hasadjon gerince
lándzsarúdtól szökik pogány lelke
mély döféstől nagyot hőköl teste
öklelőfa holtan veti földre
nyakát töri estében kettébe

1213
herceg jő most Falzaronnak hívják
Marszil király édes testvérbátyját
Abiron és Dátán hűbérurát
gonoszabbat nem látott a világ
szeme között ha nézed homlokát
féllábnyinak méred széles csontját
bú kínozza látván öccse holtát
sorból kilép eszét vesztve vágtáz
fenn harsogja szaracén jelszavát
frank seregre szór nagy gyalázkodást
„édes Frankföld veszti ma nagyságát!"
Olivér gróf nem rejti haragját
ménbe vágja arany sarkantyúját
elsuhintja bajnoki csapását
pajzsot repeszt roppantja páncélját
húsba döfi a lobogó szárnyát
öklelőfa buktatja nyergen át
földre pillant ott nyúlik a galád
s Olivér gróf szilaj szóval kiált
„fenyegethetsz látvány! nincs gondom rád!
megnyerjük ma frankok! eme csatát!”
„Örömhegye!” zengi frank jelszavát

1235
király jő most a neve Korzalisz
vad Berberföld barbárja közelít
így szólítja szerecsen társait
„eme tusa mi részünkre hajlik
e néhány frank csekély hadnak számít
hitvány csapat ki itt sorakozik
Károly innét egyel sem szabadít
eljött napja haláluk itt lelik”
Türpin érsek jól hallja szavait
ily haraggal nem gyűlölt még senkit
ménbe vágja arany sarkantyúit
jó virtussal osztja csapásait
pajzsot repeszt szétzúzza vértjeit
hosszú lándzsát pogány testbe mélyít
beléje döf holtában fölszökik
öklelőfa dönti le tetemit

1338
jó Roland gróf harcmezőn lovagol
Dürendállal csapást mér kaszabol
szaracénok seregében tarol
ím láthatod holtat holtra hántol
pirosló vér körötte szerte foly
vér csorog le vértjéről s karjáról
jó ménjének szügyéről s marjáról
Olivér is hadakozni bátor
tizenkét úr mentes minden gáncstól
frankok népe tusakodik harcol
sok pogány hull sok áléi a harctól
„áldott hősök!” érsek úr ígyen szól
„Örömhegye!” jelszó ez Károlytól

1510
látják frankok nagy a pogány sereg
sok szaracén mezőn szerte hemzseg
Olivérhez s Rolandhoz hőn esdnek
tizenkét úr frank népét védje meg
s így szól ekkor hozzájuk az érsek
„báró urak! el ne csüggedjetek!
égre kérlek ne meneküljetek!
ne mondjanak rólunk rossz éneket!
inkább harcban érjen halál minket!
leljük vesztünk miként ígértetett
mai napnál úgysem élünk többet -
arra tőlem ám zálogot nyertek
Paradicsom kertjébe bementek
Aprószentek oldalán ülhettek”
szavát hallván frankok kedvre kelnek
Örömhegyét harsogni nem restek

1713
így szól Roland „kemény ez a csata
kürtöm fúvóm Károly hogy meghallja”
szól Olivér „vitézre nem vallna!
midőn mondtam szíved átallotta
ha ő itt van kárunk most nem volna
ki ott maradt nem szolgált így gáncsra”
s szól Olivér „higgyed! szakállamra!
ha még engem lát szép húgom Aida
nem hálhatsz te karja között soha!”
így szól Roland „miért ez a harag?”
fele rá az „társam! oka te vagy!
nem dőreség bajnok ha latolgat
vakmerésnek hogyha mértéket szab
játszó kedved pusztított frankokat
nincs már tőlünk Károlyért szolgálat
szóm ha hiszed eljő urunk s a had
győzelemmel vívjuk most csatánkat
s Marszil király halott vagy láncos rab...
keserüljük Roland! hős harcodat
nem nyer tőlünk Károly már oltalmat
végítélet sem lel hívebb urat
halál sújt rád s Frankföldre gyalázat
hű barátság ma köztünk megszakad
kínban válunk ha jő az alkonyat”

1753
veszi Roland elefántcsont kürtjét
szája öblén hang riad s harsan szét
magos a hegy elnyújtja zengését
harminc mérföld visszhangozza jelét
hallja Károly s az egész nemesség
szól a király „harcol az utóvéd!”
fújja Roland sajgó nehéz kínban
elefántcsont kürtjét búbánatban
szája szélén pirosló vér buggyan
halántéka csontja beleroppan
fújja kürtjét hangja messze harsan
hallja Károly ki jár a hágóban
hallja Najmon hallja mind a sok frank
szól a király „Rolandé e kürthang
nem kürtölne ha nem volna harcban"
Roland grófnak vérben ázik szája
összeroppan halántéka csontja
kürt szavában bánata és kínja
hallja Károly frank sereg hallgatja
szói a király „hosszan búg kürt hangja”
felel Najmon „vitéz gondját mondja
bizton vélem dúl a kemény csata
s áruló bújt téged gyávaságra
oltsd fegyvered! szád jelszód kiáltsa!
hős hadadnak légy ím oltalmára!
jól hallhalod: ez Roland végszava”
Károly császár fúvatja kürtjeit
frank had leszáll ölti fegyvereit
vértet kardot s arany sisakjait
ékes pajzsot s jó lándzsák rúdjait
veres fehér s kék színű zászlait...
csataménjén sok báró pompázik
sarkantyúval hágón által űzik
társat társa közben ekként szólít
„Rolandot ha látjuk még holtáig
véle együtt mérjük csapásait!”

 

1851
tekint Roland lankákra hegyekre
sok frankot lát mezőn holtan fekve
jó lovagként ígyen szól keserve
„báró urak! vigye Úr kegyelme
lelketeket Paradicsom kertbe
nyugtassa ott virágos szent gyepre!
hívebbeket nálatok ki lelne?
szolgáltatok régóta nem szűnve
Nagy Károlynak széles földet nyerve
császár nevelt titeket - s mivégre?
szép frank hazánk! mily édes a földje!
pusztává lett szörnyű romlás érte
miattam sújt frankok! halál keze
nincs már tőlem egynek is védelme!
óvjon Isten ki nem téved sose!
Olivér társ! nem hagylak el! gyere!
bútól hullok ha nincs ki megölne...
jó testvéreim! föl az ütközetre!”

 

1978
szemébe néz Roland Olivérnek
arca annak sápadt halovány lett
ont testéből pirosló vért a seb
rögös cseppje áztatja a földet
„Uramisten! - szól Roland - mit tegyek?
társam uram! szánom vitézséged
nem lesz bajnok ki fölérne véled
édes Frankföld! gyűlik ma szégyened
jobbágyaid pusztulnak elesnek
császárunknak nagy romlást szereznek”
végzi szavát s elalél úgy szenved

szenved Roland aléltan ül lován
Olivér meg sebtől van halálán
vérét veszti szemére hull az árny
távol ha áll vagy szeme előtt tán
föl nem ismer halandót - nem látván
jó társát is hogy leli a tusán
karddal sújtja aranyos sisakján
acéljával orrvasig hatolván
fejét a kard nem sebesíti ám
nézi Roland ámulva csapásán
kérdi tőle barátság szép hangján
„nékem társam szíved ily csapást szán?
Roland vagyok ki kedvel igazán
nem sértettél hogy megvívjunk csatán”
szól Olivér „szavad ím hallom ám
de nem látlak: Úr óvjon ezután!
sújtottalak bocsásd meg nagy hibám!”
felel Roland „felróni nem tudnám
Isten előtt s itt is megbocsátnám”
e szavakra egymáshoz hajolván
szeretetben elválnak búcsúzván

Olivér gróf holtát érzi borzad
üregében két szeme fönnakad
világa huny s hallása megszakad
ménről lejő s el is nyúlik hanyatt
hangos szóval bűnéről számot ad
kulcsolt kezet ég felé fölmutat
mennyek üdvét esdekli magának
Úr áldását Frankföldnek s Károlynak
főképpen is társának Rolandnak...
sisakja hull szíve bénul lankad
föld porában lel teste nyugalmat
meghalt a gróf élete megszakadt
sír hős Roland fájdalma fölfakad
soha ilyen bús vitézt nem hallhatsz

2077
rejmszi Türpin ékes pajzsa romlott
sisakja hull vas zúz fején csontot
mállik vértje sodronya is foszlott
négy lándzsa üt sebet testén nagyot
ménje holtan alatta összerogy
esik Türpin! soha ily bánatot!
rejmszi Türpin midőn érzi estét
s négy lándzsarúd hogy átveri testét
talpra szökik nem késik a derék
Roland felé szaporázza léptét
röviden szól „verve nem vagyok még!
vitéz míg él nem hagyja hogy győzzék!”

2099
jó Roland gróf hősként vívja harcát
verejtékzik forró láz járja át
szörnyű fájás gyötri koponyáját
kürt hívása tépte halántékát
jön-e Károly? állítja tudását
fogja kürtjét gyönge halk hangot ád
torpan császár hogy meghallja szavát
„urak! - így szól - nyögjük sors csapását
Roland öcsém éri ma végnapját
kürt szavából hallom halódását
ki segélyt hoz gyorsan vágtasson hát!
fújjatok meg mindahány harsonát!”
hatvanezret fújnak meg - hadd hallják!
fölzeng a hegy völgyek is harsogják
szaracénok tréfának nem tartják
„jő mireánk Nagy Károly!” kiáltják

látja Roland mint jőnek feléje
erőt merít éled büszke kedve
meg nem hátrál míg csak tart élete
jó ménjén ül Éber annak neve
sarkantyúnak színarany tüskéje
hol csata dúl tör az ellenségre
s Türpin érsek szintúgy együtt vele
szólnak azok „bőrét ki-ki mentse!
halljuk hangját zeng a frank sok kürtje
hatalmas úr Károly tér meg ide”
gyávát Roland nem szívelt sohasem
dölyfösszívűt és hamislelkűt sem
s lovagot sem ha nem küzd keményen
érsek úrhoz Türpinhez szól fennen
„gyalog harcolsz míg én ülök ménen
kedvellek ám s melletted a helyem
jó sors rossz sors minket együtt érjen
nem hagylak el bárki ember kérjen
pogányokra menjünk mind a ketten!
Dürrendálom tusáz igen szépen!"

2215
midőn Roland látja társak holtát
s Olivérnek kit kedvelt halálát
bánat gyötri nem fojtja sírását
belésápad szín elhagyja arcát
bús keservét nem bírhatja tovább
porba ájul veszti akaratát
szól az érsek „vitéz! balsors száll rád!”

midőn Türpin gróf ájultat látja
oly bú gyötri mit nem érzett soha
elefántcsont kürtöt ím markolja
Ronszeválban fut sebes folyócska
odamenne grófnak inni adna
apránként lép meg-megroggyan lába
oly esendő nem érhet el oda
lankad immár sok vérét hullatta
alig jut el kőhajintásnyira
bénul szíve bukik orcájára
körülveszi halál szorítása

ájultából Roland gróf föléled
talpára áll nagy fájdalmat érez
tekint völgybe tekinti a hegyet
társak mögött lát zöldellő gyepet
a rajta nyugvó jó bárót nemeset
érsek urat Istentől fölkentet:
fölfelé néz vallja ő a vétket
összekulcsol ég felé két kezet
Paradicsom üdvéért Úrhoz esd
Károly hősei meghalt ím az érsek
kemény csaták! gyönyörű beszédek!
pogány ellen bajnokként élt évek!
adjon néki Isten szent kegyelmet!

látja Roland hever érsek porban
teste mellett béle kiomlóban
koponyából velő kifolyóban...
melle dombján ott ahol két csont van
fehér kezét fekteti kulcsoltan
megsiratja mint illik hangosan
„vitéz lovag! ősi nemből fogant!
dicső Úrnak lelked hadd ajánljam!
nem lesz híve még ily fáradatlan!
prófétáltál: apostol se jobban
pásztorkodtál törvény tartásában
ne is légyen részed kínzatásban
Paradicsom tárjon kaput nyomban!”

érzi Roland halála közeli
fülein át agyvelő csepeg
ki társainak Isten kegyét esdi
maga miatt Gábor angyalt kéri
kürtjét fogja gáncs őt majd nem éri
más kezébe Dürendálját veszi
ugarföld van onnét nyíllövésnyi
Hispánföldre lehet arra jutni
dombra hág föl lát páros fát állni
négy márványkő árnyukat díszíti
zöld pázsiton magát hanyatt veti
el is alél halála közeli

magos a hegy magos a fák törzse
négy márványkő fénye csillan messze
aléltan hull Roland a zöld gyepre
egy szaracén lesi nagyideje
halottak közt halottként rejtezve
képét s testét orvul bevérezve
talpra szökik s jő futva sietve
erős és szép daliás termete
halált hoz rá botor dölyfössége

Roland testét s fegyverét illetve
hogy ígyen szól „bukott Károly öccse!
viszem kardját arabok földjére!”
alig vonná tér gróf eszméletre
érzi Roland kardot oroznának
nyitja szemét s ily szókat szól annak
„mifelünkön téged nem gyanítlak!”
fogja kürtjét kit soha el nem hagy
aranymívű sisakjára lecsap
kemény acél s koponyacsont hasad
szeme párja üregéből guvad
gróf lábához pogány holtan roskad
„átkozott! - szól - hát ily vakmerő vagy?
hogy megilless jogot rá vajh kaphatsz?
ki ezt hallja tart majd nagy bolondnak!
csorbája tört bár elefántcsontnak
s hullott kristály meg arany cifrázat”

érzi Roland huny szeme világa
erőt veszen hogy álljon talpára
színtelen már s vértelen orcája
előtte ím setét barna szikla
dühvel-búval tízszer is megsújtja
acél pendül nem csorbul ám kardja
„hajh! - szól a gróf - segítsél Mária!
jó Dürrendál! te szívem bánata!
elpusztulok - kinek lesz rád gondja?
győzelmesen dúlt véled sok csata
sok messzi föld hajolt hódolatra
hószakállú Károly mind uralja
nem forgathat téged futó gyáva
vitéz jobbágy fogott két markára
szent Frankföldön nem lesz soha párja”

sújtja Roland az ónix-kő sziklát
acél pendül nem lelsz pengén csorbát
gróf hogy látja nem törik bármint vág
enmagában így kezdi panaszát
„hajh Dürendál! szépség fény tisztaság!
mint tükrözöd nap lángzó sugarát!
midőn Károly Moriann völgyben járt
égből az Úr leküldte angyalát
övezné föl véled jó hadnagyát
nékem adott dicső királyunk át
néki győztem Anzsut s Bretániát
véled győztem Pejtu s Mejn grófságát
néki győztem nemes Normandiát
véled Provánszt meg Akvitániát
Lombardiát s Róma tartományát
néki győztem Bajorhont s Flandriát
Burgundiát s egész Polóniát
hódoltattam Konstantin városát
szászok földje lesi kívánságát
néki győztem Izlandot Skóciát
s Angolföldet kedves kamoráját
győztem véled országoknak sorát
hószakállú Károlyt hogy uralják...
e jó kardért búbánat nagy gond rág
halnék inkább minthogy latrok bírják
ne hagyd Atyám! Frankhont így gyalázzák!”

lesújt Roland setét sziklakőre
nincs reá szó mily nagy rögöt nyes le
acél pendül csorbája ám egy se
pattan inkább föl a magos égre
gróf hogy látja nem törik a penge
enmagában így szól halk keserve
„hajh Dürrendál! szépség! szentek szentje!
fogód arany s benne sok ereklye
Péter foga Szent Vazul vércseppje
szent uramnak Dénesnek hajfürtje
s Szűz Mária köpenye szegélye
nem illendő hogy juss pogánykézre
keresztény kell szolgálatod tegye
futó gyáva díszed ne viselje!
mily sok földet igáztam véled le
hószakállú Károly hűségére!
hatalmas már császár híre-neve”

érzi Roland halál közelíti
feje felől szíve táját lepi
iramlik gróf fenyőfát eléri
zöld pázsiton magát arcra veti
kardját kürtjét testével rejtezi
fejjel akar pogánynak fordulni
hőn kívánja s mindezt azért teszi
mondja Károly s mondják majd hadai
„lelkét hős gróf hódítva adta ki”
vétkét vallja mellét buzgón veri
bűnért Úrnak kesztyűjét terjeszti

érzi Roland betelt már az idő
alatta domb Hispánföldre néző
egy kezével mellét verdesi ő
„Uram! légy most bűnért kegyelmező!
sok vétkemért: nagy bár vagy enyésző!
születéstől vagyok bíz vétkező
eme napig mely számomra végső”
jobb kesztyűt hűz Istennek küldendő
szent angyalnép égből hozzá lejő

jó Roland gróf fekszik fenyő alatt
arcot fordít tekint hispán tájat
idéz újra sok vitéz dolgokat
hódoltatott messzi országokat
édes Frankhont nemes rokonokat
s Károly császárt a tápláló urat
sóhajt sírást magába nem fojthat
könyörögni magáért sem mulaszt
vétkét vallja kérleli az Urat
„igaz Atya! ki nem szólsz hamisat
holt porából Lázárt támasztottad
oroszlántól Dánielt megóvtad
minden vésztől lelkemet távoztasd!
vétkeztem bár életemben sokat”
jobb kesztyűjét terjeszti az Úrnak
Gábor angyal kezéből veszi azt
két karjára feje horgad lankad
keze kulcsolt - gróf élte kiapad...
hagyja Isten Kerub angyalának
tengervésztől óvó Szent Mihálynak
s parancsolja szintúgy Szent Gábornak
gróf lelkével mennyekbe szálljanak

meghalt Roland lelke fönn Istennél
ímhol császár Ronszeválba megtér
utak mentén s végig az ösvénynél
hol csak akad egy ölnyi lábnyi tér
frank vagy pogány hever ott alig fér
kiált Károly „öcsém! hová lettél?
hová érsek? s jó grófom Olivér?
hová Gerin? s ki társa vagy Gerér?
hová Ottó? s hová jó Berenzsér?
kedves Ivón s Ivori elvesztél?
mivé lettél gaszkon hős Enzselér?
Sámson herceg Anszeisz eltűntél?
s rosszijoni agg Zsirárd vajh még él?
Tizénkét úr kit hagytam e helynél!”
mi haszna már! válasz vissza nem ér
„Istenem! - szól - mily kínzó vád kisér
hogy nem láttam öldöklő csata kél."

2443
trombitáit császár megfúvatja
vitéz úrral együtt nyargal hada
hispán népség ím hátát fordítja
űzni őket frankok akarata
látja király hajlik alkonyatra
zöld mezőben száll lóról pázsitra
földre borul Úristent szólítja
érette hogy Napot megállítsa
késsen az éj ne légyen napnyugta
angyala jő Úrtól hírmondója
sebtében szól így hangzik parancsa
„vágtass Károly! nem fogy Nap világa
tudja az Úr hullt Frankföld virága
zúdítsd bosszúd vétkes nép nyakába!”
hallja császár s felszökik lovára
Nagy Károlyért Isten lám csodát tett
megállt a Nap ég boltján megmeredt
fut pogány nép űzik frank seregek
Setétlő-völgy hol nyomukba érnek
Szaragossza felé űzve térnek
halált osztó frank csapások esnek

3705
megtér császár Hispánföldről haza
Ákenbe jő hol áll Frankföld trónja
palotának fölmegy csarnokába
szép kisasszony lép elébe Aida
s kérdi „hol van Roland hős dalia?
ki fogadta én leszek a párja”
gyötri Károlyt szíve bús bánata
könnye fakad szakállát szaggatja
„kedves húgom! kérdessz ím rég-holtra!
váltom ám őt bizony még nagyobbra
Lajost adom jobbat ki adhatna
fiam lévén majd országom bírja”
felel Aida „nem hajlok e szóra!
szent sem angyal s Urunk sem óhajtja
Roland holtát éltem hogy ne bánja”
halaványul s Károly elé
hullva halott immár... lelkét Isten óvja!
sok frank báró zokogva siratja
szép Aidának élete véget ér
király véli hogy csupán elalél
szánja szíve s könnyeket nem kímél
kézen fogja s emeli vajha kél
lecsuklik ám feje vállához ér
látja Károly hogy halott már s nem él
azon nyomban négy grófnét odakér
hölgyklaslromba holt lányt ki elkísér
s ki ott virraszt míg pirkad s múl az éj
majd temetik oltár lépcsejénél

 

Egy naplemenet a sivatagban. Körös-körül, amerre szem ellát, kopár, egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, amiknek neve népnyelven: kutyatej, ördögszekér és királygyertya.

Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy ahol ezek az embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül, de amelyet sok év óta nem míveltek, s ebből a királyokra világít valami!

Az utakat felverte a lapu, szekérnyom nem látszik azokon; út melletti épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal, s a magas burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.

A dombokat megszaggatta a szél, s körös-körül finom fehér homokkal szórja be a vidéket, mely a meglepett füvet elöli, a fát, cserjét tetejéig eltemeti, s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új küzdelemre kezd a posvánnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves időben a mocsár.

A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy óriási S betű alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, amint közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög E zegzugát veszi fel, majd átidomul óriási kígyóvá; ismét összetömörödik teknöncalakká, meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.

Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marcona, elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán szedett-vedett gúnya, vallon bivalybőr páncélok, molyette prémes kacagányok, tatár gubák, páncélingek, bársonymenték kikopott könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyús csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is olyan. Pisztoly és láncos buzogány, görbe kard és páncéltörő háromélű tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arcok is ezen múzeumból valók. Öreg, kordovánbarna pofák, finn-észt vonások, hosszú elhanyagolt bajusszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó, sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyírt fejek, nagy fogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal, villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgogermán arctípusok; kulacs alakú kurdkoponyák. Egy etnográfiai kiállítás, minőt vándorkaravánok mutatnak be Bokhara és Szamarkand között.

Ez a kép pedig nem Bokhara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti tájnak képe a múlt század első feléből, amidőn dicsően uralkodott Mária Terézia királynénk országlása javában kezdődött.

El volt pusztítva ez a vidék végképp. Félszázados külháború, belvillongás tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben; a császár híveit elnevezték labancoknak, a magyar fejedelemmel tartókat kurucoknak; a kurucok felégették a labancokat, a labancok a kurucokat; azután rájuk rohantak a rácok, azok leégették mind a kettőt; utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a kurucot kiverték Törökországba, a rácot elriasztották Oroszországba, a labancot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is, nem is, aki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan.

Ezt világítják meg a királygyertya virágkórói.

Az a vándor karaván pedig, amely a pusztán végigbaktat, egyike a szárnyára eresztett labanccsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél lerázott magáról.

Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek? Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől.

Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.

Az ugyan maga is labancvezér volt, talán éppen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk. Ez a törvény.

Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn.

Már a fél eget elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya a láthatár két szélét éri. Fekete, világítatlan tömeg, mely sugárt nem fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve, mint valami fekete láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van.

És közeledtében oly siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.

Egy sáskafelleg száll alá.

Néhány perc múlva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön, pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hüvelyk nagyságú fekete repülő rovaroknak omlik keresztül verhetetlen tömegben a földre alá; egy mesés szörnyeteg, melynek minden atomja külön él, és együtt támad. A síkon lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik; belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák bőszülten ficánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a sáskatábor még sűrűbben omlik; egész tömegekben zúdul fejükre; a ló nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerűleg előre a szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak mély árkokba; tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a földre szállt sáskafelhő közül, s ismét meglátják az alkonyeget.

De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas férgeivel, ahány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, aki őket verte, körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével; pogánnyá tette őket a düh, s jaj a legelsőnek, akinek házánál e düh izzadságát letörlik homlokukról.

 

A MAGÁNYOS erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az utat is belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintájára rakva, az is düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.

A ház eleje boltozatos tornácon kezdődik, melynek boltíveit vasrudak tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoricafonatokkal szokták boldog időkben feldíszíteni. Most üresek azok.

A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs éppen nem záródik; egész akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.

Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy tölgyfaasztal: ez az egész úri fényűzés.

Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók betoppannak a nyitva talált ajtón. Elöl a csimbókba kötött hajú ősz martalóc, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyírott fejű vallon, akinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját összefogni miattuk, azután a többi.

A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül, s kezében egy szarvasnyelű késsel falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban fekete retek.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - szól az ősz labanc, gúnyos alázatossággal emelve le süvegét.

- Dicsérje, akinek tetszik - viszonzá egykedvűen a gazda, s fel sem áll helyéről.

Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arcvonásaiban gúny, dac és szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két szeme összekancsalít, hogy akire néz vele, mintegy csíptetőbe érzi szorítva magát, levont szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanúskodnak. Arcszíne egy percben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s amint az akarat elfojtja a lángot.

Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arca: szégyentől, haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.

- Kell-e vendég, kegyelmes uram? - szól sunyi ravasz alázatossággal a vén labanc, csapzott bajuszát kétfelé törülve.

- Szívesen látlak, komám - szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről. - Tessék velem tartani! A vacsora kész.

- Micsoda az? - szól a vén labanc, odasunnyogva az asztalhoz. - Fekete kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?

- Hát ami van, komám. Ez is utolsó kenyér a háznál.

- Hogyan lehessen az?

- Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rác; a csürhével elmenekült a kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.

A nemes úr felállt, hogy ablakát kinyissa, s kimutasson az üres udvarra.

A vén labanc úgy tett, mint aki könnyeit törli, és siránkozó hangon kezdett el panaszkodni.

- Ó, én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked jutnod? — S nagy részvétében odaborul a nemes úr nyakába, átölelve annak vállait, míg egy másik szeretetteljes labanc lábai elé borult, s az meg térdeit ölelte át hűségesen.

Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét, lábát megkötözték, s azután lenyomták a karszékbe.

Akkor aztán másképp kezdtek el vele beszélni.

- Hát te! Csalafinta! Így akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről, hogy jövünk, gondolod, hogy nem bírsz bennünket kiverni, beeresztesz; itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel, s károgsz nekünk,az éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsút a magadéból. Cimborák, törjetek fel pincét, kamrát!

A fickók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő múltán azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pincében nincsen egyéb, mint dohos hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.

A labanchad dühös volt e fölfedezésre.

- Hát azért loholtunk mi idáig, hogy itt éhen vesszünk?

- Egyetek meg engem - gúnyolódik a lekötött.

- Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! - dühönge az ősz martalóc.

- Dehogy nincs. Ott az asztalon még egy darab.

- Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! cudar katakönyöke!

S azzal felkapta a vén labanc a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz vágta s eltaposta a sarkával. (A pogány még a kenyérnek is talált ki csúfnevet.)

A lekötött még jobban nevetett rajta.

- Vicsogj, vicsogj! - szólt a labanc. - Majd most mindjárt hegyes vassal csiklándalak meg, hogy jobban nyiharássz! - Azzal kihúzta övéből görbe kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive, fogcsikorgatva kérdezte: - Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?

A lekötött férfi most már nem nevetett. Arca ismét visszanyerte halaványságát.

- Kincs? Az van sok.

- Ide vele!

- Arany kell, vagy ezüstmarha?

- Mind a kettő.

- Hol van?

- Itt van az asztalom fiókjában, húzd ki.

Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.

Hiszen nincs itt semmi, csak egy redves papiros.

- Olvasd! - szólt a lekötött.

A vén labanc nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most Corvin Mátyás király idejében, aki negyvenezer diák számára építtetett Akadémiát Budán, s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi iskolákban? s dupla iccével dekorálta a cinkotai mestert. Jó, ha a püspök tud most olvasni!

- Ki tud írást? Ki érti közületek az ákombákot?

A bivalybőr páncélos labanc értett hozzá. Barátoknál nevelkedett. Annak adták át az írást.

A széles száj még szélesebb lett, amíg azt magában olvasta; a nagy fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végigment rajta, eldobta sisakját fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy perc alatt levágta kezéről a köteléket, s a másik percben elkezdte annak kezeit csókolni, s térdre esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal táncolni kezdett, az iratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.

Egy jó hátba vágás magához térítette.

- Mi van abban az írásban? Beszélsz mindjárt?!

- Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne! Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mindhalálig! Bor, amilyent papok isznak; minden napra szép leány; tűz, láng, vér, csók, pénz, bor, harc, tor! Minden!

- Ez meggárgyult! Az esze tisztul!

- Hallgassatok most rám! — szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva magáról szétszaggatott kötelékeit. — Amit ez a bolondos fiú kiabál, az mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem lidérchordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól, melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között. Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez országokba, s míg a főseregek szemközt harcolnak, mi az ellenség hátában annak városait megsarcoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?

A martalócsereg most már örömrivallva rohant egykori hadnagyához, felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele a poklokra is.

- Oda ám: a paradicsomba! - rajongott a nagy fogú labanc. - Bajorország a paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: úgy élünk, mint az úristen Bajorországban.

 

 

HÁROM nap múlva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával. Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek a jóvoltából? A rablók vendégelték meg a gazdát; még lovat is ők kerítettek alája.

S aztán neki a világnak, amerre a nap vezet.

Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat, s kiért a kun pusztára, egy fekete  tért látott maga előtt.

És a tér mozgott. Mintha a föld menne előre.

Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle, mikor ezek a bibliai átok hírnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a földről.

Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld, nem volt azon egy fűszál sem többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a pusztaságban.

És néhány nap múlva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög E-t utánozza, majd kígyó, majd sárkány, majd Roch madár…

Hát ami még a felhő mögött jön!

 

ÉS ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyűjté össze a maga kozákjait és baskírjait, és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy árasszák el a szép brandenburgi Márka virányait.

Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit bírálgassák.

A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a háta mögött egy vakmerő hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni, s azzal a királyt városai védelmére kimozdítani helyéből.

Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket.

Nem. Nem írok többet veres tintával.

Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban Vitzliputzlinak hítták, Európában: tisztelt publikumnak; aki szomjazza a véráldozatot és bosszúban telhetetlen, aki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott vérét látja folyni, milyen kevés! tegnap ugyanannyi tízezerét itta a föld!, aki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, amiért százezerét nem áldozott fel a nagy Teocatli gúláján; aki szomjan lesi, mikor omlik egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?

Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. Aki tengerrel itta a vért, mit nyújtsak én annak embervért áldozatcsészéből?

Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarccal és sáros lábbal!

A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, ugyebár? Szerencséje volt Potsdamnak, hogy azt Esterházy herceg foglalta el; de még nagyobb szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Esterházy alatt szolgált, mert a magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arcképét és egy fuvoláját emlékül.

De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget rontani kötelesség.

A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne. Milyen jólesik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni egész gyönyörrel: medve vagyok!

Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve! Vérmedve; ez a műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst ízlelt, s aztán mindig arra éhes.

Hanem a vérmedve nem annyira emberhúsra éhes, mint aranyra és ezüstre.

S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek ott kellett lenni!

Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol.

A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany-, ezüsthalakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis nyolcszögletű kínai pagoda. Gyanús épület.

Az egész tavon nem volt egy csónak. Azt mind víz alá merítették.

Gyönge védelem a kínai pagodának.

Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána cimborái s átúsztattak a pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.

Abban a pagodában volt elbújva a várnagy: Ritter von Brandt.

A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arca nem sok kifejezésre volt képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékeslila színű volt, mint szokott azoké lenni, akik valami égésnél összeperzselődtek, s aztán új bőrük nőtt.

- Mi tetszik a vitéz uraknak?

- Hol vannak a királyi kincsek?

- Olyan helyen, ahova ember nem mehet.

- Nohát én mehetek, mert én ördög vagyok; hol vannak?

- Azt Brandt meg nem mondja.

- Nem-e? Cimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd megmondja.

Az öreg várnagy kezeiről lerántották a kesztyűket s akkor látták, hogy annak nincsenek körmei.

- Tudjátok meg vitéz urak - mondá a várnagy -, hogy én egyszer már megégtem a tűzben. A kastély kigyulladt, s gyermekem bennrekedt. Én berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de mégsem hagytam el magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogyha ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint mikor az első leégett?

- Tehát neked leányod van? - szólt Isaszeghy. - Akkor fogadom, hogy vallani fogsz.

A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az ajtót, s belépett rajta.

A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kisfiát keblére szorítva.

Ez volt a várnagy leánya, kinek férje Ziethen huszárjainál szolgált.

A fiatal hölgy szép volt, és érdekes arcú.

A hadnagy odalépett hozzá, s megfogta a kezét.

- Hol vannak a királyi kincsek?

A nő azt rebegé: nem tudom.

A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt fekete gyöngyök.

Isaszeghy megfogta az egyik függőt, s ismételé a kérdést:

- Megmondja ön, hol vannak a királyi kincsek?

- Nem mondhatom meg! - kiáltá a nő.

- Nem?

Abban a percben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.

A fiatal hölgy, amint meglátta a vért keblére omlani, úgy megrémült, a legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát. Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz színére.

Az ősz várnagy átkozódva emelé fel összeégett kezeit Isaszeghy ellen.

- Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetedíziglen magad és minden ivadékod, amiért leányomat megölted; s ha van nő, akit szeretsz, ha lesz gyermeked, akit imádsz, azokban verjen meg az Isten!

A hadnagy nevetett az átkozódáson.

- Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem az ördögöt. Nekem nincs senkim, akit szeressek; s ha lesz valaha asszony, aki hozzám köti magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén. Csapoljátok le a tavat!

Eltalálta. Amint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt leánya akkor is rá volt borulva e kőre, s kezével annak vasgyűrűjét szorítá.

Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott arannyal-ezüsttel. Egymillióra ment a zsákmány, amit Isaszeghy e kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát, melyet az oroszok egyoldalú sarcolása okozott Berlinben, s némileg enyhíté azon tény fölötti bosszankodást, hogy a hitetlen luteránus a berlini sarcot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst, belül veres réz.

Két nap múlva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labanc, s ki erre, ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégett falvakkal jelölve útját. A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.

Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok volt az osztályos atyafi. Az egész martalóccsoport igényét tartotta hozzá. Ezekkel jó volt szépszerével kiegyezni.

Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, ahol azután csak az volt a kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett, a lüptitzi halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos oroszlánverem volt, melyben addig kellett harcolni, míg egyik fél lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott, s azt keresztülúsztatta szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról nézte, hogy vágják össze elhagyott cimboráit. Néhányan utána csinálták azt a boszorkányságot, hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hínáros volt. Egyetlen egy jutott el a túlsó partig: a hórihorgas vallon cimbora; ott annak a lovát is elnyelte a szökevényes tófenék. Az ember ott evickéit sokáig, amint lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejjebb húzták. Az ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg túlcsapott a száján az iszap, s elnyelte a dágvány. S azután megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett; mind halva volt már. A sarcolt millióm, az ezüst marhával rakott társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.

Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete gyönggyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.

A többi cimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak. Csontjaikat megvette egy suviksz-gyáros, s készített belőlük a szász tölténytartókra fénymázat.

 

A HOSSZÚ, hét évig tartó háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain és érdemrendein.

A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A Duna—Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s ha valaki elindult a Duna partjáról reggel s azután utazott, szekéren késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap mindig ugyanazt a feleletet hallotta:

- Gróf Isaszeghy Gábor úr őkegyelmességéét!

Tehát grófi dinaszta! egyik folyam partjától a másikig uralkodó földesúr!

No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harminc év óta nem voltak a birtokviszonyok rendezve, A birtokosok egy része még a szabadságharc után kivándorolt; aki akkor kiment mint szöghajú ifjú, harminc év múlva, ha visszakerült, ősz hajú vénember volt; ugyan kereshette a tanúkat, akik ugyanazonosságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat, ahol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség. Soknak csak ivadéka került már vissza, aki mesemondásképpen hallja, hogy ez a puszta, az a domínium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne, hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoakvisztika volt a törvény neve, mely az újraszerzést rendezé. Amellett az foglalhatott, aki hatalmasabb volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiskus, s azokat a korona érdemteljes híveknek donációzta, kik a háborúban magukat kitüntették; messze földön letelepült másutt bíró ivadékok potom árért elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát elcseréltek egy selyemmel hímzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas ember, aki nem akart tágítani a terjeszkedő dinaszta útjából, azt annyi bosszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták, pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták, megegzekválták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött ősei örökéből, s otthagyta birtokát a hatalmas főúrnak, ki úgy lakott csatárdi kastélyában roppant birtoka közepett, mint egy kiskirály.

A csatárdi kastély francia építész remeke volt: faragott szobrokkal, gömbölyű tornyokkal; címerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden ajtaja, bútorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai kifestve és aranyozva, mint egy templom.

Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem mindig terített asztal s mindig telt pince. Gyűlhelye volt az a fél ország víg cimboráinak, ahol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.

A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst meg fogja szelídíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a vitézi rend lovagja.

Isaszeghy Gábort felhívták Bécsbe az udvarhoz; kapott excellenciás címet, zászlósúrrá tették. Még csak egy kellett neki: - hogy megházasítsák.

De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz cimbora nem kér ugyanabból a pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.

De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.

Volt a királynő udvaránál egy előkelő hercegkisasszony, ősnémet család ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon: Agáta hercegnő.

Klasszikus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják megbírálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.

Nem is hibázik belőle semmi, csak éppen az élet. A hercegnő egy szép halott, aki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik, nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.

Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne bódulhatott volna el tőle még egy olyan halálfejszfinx is, mint Isaszeghy Gábor.

A királyné akarta, hogy egy pár legyen belőlük.

Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a hercegi korona kettős címere fölé; Agáta hercegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arcát, gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy fekete gyöngy van benne. Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt álltak (a királynő maga is jelen volt) egy betűt sem mondott el a menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a prímás tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a férfiút?, a királynőnek kellett a hallgató hölgy helyett felelni: szereted hát! hogyne szeretnéd?, s őfelsége maga nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé, mikor az áldást el kellett fogadni.

Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy haza vitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; akitől ugyan ezután sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy gyűlöli. De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy Gábor extrakurir által, megengedi-e őfelsége, hogy elsőszülött fiát Józsefnek kereszteltesse?

A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezűleg írva alá nevét az üdvözlő levélnek.

Mikor aztán Agáta hercegnő gyermekágyat feküdt, akkor odahívatta magához férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt mondá neki:

- Már most megvallom, hogy szeretlek, üdvöm vagy, imádlak!

És azzal annyi csókot égetett ajkára és arcára, amennyi elég volt egy emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.

Mert Agáta hercegnő nem szerette férjét; gyűlölte, utálta, és midőn azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb bosszút állt rajta, aminőre asszonyi szív képes.

Agáta hercegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetetlenül, egy nap alatt; s úgy akarta itthagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója mellett.

Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után. Félistennek érzé magát, új élet kelt szívében. Abban a szívben, melyről tagadta eddig azt is, hogy szív.

És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt; látod, bolond! Én mégis boldog vagyok!

Kevély volt boldogságában napestig.

 

Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb rosszra; a hercegnő meg fog halni.

Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agáta nem halhat meg, hisz csak éppen most ölelte, csókolta az arcát.

Az orvos vállat vont; Istennél az irgalom. Ember nem segíthet itten.

Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez ki volt kelve arcából; a halállal vívódott.

Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarcot nézni, visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy aki azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a hercegnő meghalt, azt agyonlövi.

Pedig amit megígért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az asztalán mindig.

Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhírt. De senki sem vállalkozott rá.

Utoljára egy kályhafűtő cigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen úr barlangjába, s felkölti az izenettel.

Nem kellett azt költeni, mert egész éjjel nem aludt.

- Nos! mi hír? - rivallt Gábor az ajtaján bekukkantó cigányra.

- A hercegnőtől jövök.

- Láttad őt?

- Én láttam őtet; de ő nem látott engem.

- Meghalt? - ordítá a főúr.

- No csak lője magát főbe a kegyelmes úr - mondá győztes vigyorgással a cigány -, mert maga mondta ki ezt a szót.

A szépasszony bizony meghalt.

Most tudta aztán meg a keményszívű ember, micsoda kígyómarás az, mikor egy férfinak egy nőhalottja van, akit szeretett; aki azt mondta neki: én szeretlek téged!

Ó, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!

Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy oda beeresszen egy kedves női arcot?, hogy azután legyen minek fájnia egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre; hogy legyen egy ördöge, aki könnyet kér inni!

De ezért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül! Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!

Hiszen maradt még egy lény a halott után, akire minden szerelmét örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék szemei, olyan aranyszínű haja.

Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármelyik princnek.

Az egyik dajka azt mondta róla, hogy olyan, mint egy kis angyal.

- Eh, mit angyal? - zúgolódott az apa. - Én nem akarok angyalokat nevelni a mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint én voltam: szilaj, csapodár fickó. Ugye, te kis betyár?

És a gyermek nevetett rá. A kis betyár!

Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, aki sérthetetlen szuverén felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!

- Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem adom! Megfogom a kezét, mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!

Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, amit a gróf úr az orvosnak tartott, akit odahívatott szobájába.

- A fiam halálos beteg - mondá neki indulattól rekedt hangon. - Itt van az asztalon egy szekrény tele arannyal, s itt van mellette egy pisztoly, tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha meghalatja őt, akkor ön is utána megy.

Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették; úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.

Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől végig nagy visszhangzó termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Ó, az az ősz ember nagyon jól megátkozta őket! Most tudta már, micsoda fullánk az a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!

Nem kellett volna neki azt a féltő kincset megszerezni !

A harmadik nap éjszakáján azt mondta neki az orvos, és az is halvány volt és fogai vacogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most érte el válságát: lehet, hogy egy óra alatt meghal.

Gábor az Istent kezdte el káromolni.

- Ó uram, inkább imádkoznék ön hozzá - rebegé az orvos.

- Imádkozni? Ó, igen! – ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant a fegyvertárához. Az orvos elszaladt, és magára zárta az ajtót.

Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról, s hajadonfővel, felöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.

Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám cikázva csapkodott le a közel erdőben; a villanásoknál a szaggatott felhők úgy fénylettek, mintha földöntúli rémek arcai meredeznének egymásra.

- Isten! Isten! - ordítá az apa az erdő közepett. - Hol vagy hát Isten? Ha küzdeni akarsz, jer, küzdj hát énvelem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én férfi vagyok! Szemedbe nézek. Dacolok. Én vétettem. Üss meg engem!

Az égen keresztbe cikáztak a villámok, mintha intenének; Hallgass, féreg!

- Ide üss! Ide vágj! Csapj le rám, ahogy én felcsapok terád!

S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, odalőtt, ahol a felhők megnyílnak.

Abban a percben abból a felhőnyílásból egy vakító tűzsugár csapott alá, s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő feje fölött terjeszté ki ágait.

Cselédei borzadva hullottak térdre, s eltakarták szemeiket, bedugták füleiket. Ö pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s szétkuszált fürtjeit megrázva, dacos arcát az égnek emelte, istenkáromló kacajjal.

- Hahaha! Ez nem talált. No még egyszer!

S azzal visszalőtt az égbe.

És akkor mellére ütött öklével.

- Ide lőj! - Ide sújts! - Engem találj! - Ha úr vagy; - ha Isten vagy.

A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült, megszűnt a zápor, megszűnt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend lett.

Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; amint lépcsője karfájára támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt találta.

Az orvos arca tündöklött az örömtől.

- Uram! Hála az égnek! A betegség jobbra fordult; önnek a fia megélt.

- Hah! - kiálta fel az őrjöngő apa. - Én győztem!

 

A FIÚ csakugyan megélt; felnőtt ember lett belőle.

Olyan ember lett belőle, amilyennek az apja kívánta, amilyennek az apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő. Így tetszett az apának. Van benne vér!

Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak! Pazarolja a pénzt? Van neki miből! Nem hajol senkinek? Éppen mint az apja! Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát!

Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjúnak Bécstől Brassóig. Az apa örült annak.

Szép, finomarcú ifjonc volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte. Születése napján odahívatta őt magához az apja.

- Fiam. Nagykorú vagy. Én azt hiszem, hogy meg kellene már házasodnod.

- Én is.

- A Lobkovicz grófnak van egy igen szép leánya.

- Tudom.

- Én azt szántam neked nőül.

- Jól van.

Gábor azt hitte, hogy igen engedelmes fiúra talált.

- Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja. Van egy félfüggő családi kincstárunkban, aminek talizmánja van. Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam tebenned, ahogy ő meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi talizmánt.

- Jó lesz.

Az ifjú átvette a félfüggőt.

Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de fogadni készül őt fejedelmi pompával.

József gróf hagyott minden előkészületet megtörténni.

A kitűzött napon, mikor már össze volt gyűlve az ünnepi násznép, az öreg gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornácig, hogy ott fogadja menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.

S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifjú gróf és utána egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány - cigánynő, mind a két karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.

- Íme: nőm ... - szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.

- Mi ez? - hörgé az öreg, s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett székébe.

József gróf szótlanul mutatott a nő fülében levő félfüggőre.

- Te ezt vetted el? - riadt fel az apa elmeredt szemekkel.

- Két gyermekem anyját! - felelt József gróf dacosan.

- Pandúrok! - ordítá, egész arcában lángolva a dühtől az öreg főúr. - Ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a nyakukba s dobjátok őket a halastóba!

- Atyám! e nő, e gyermekek az enyimek.

- A kutyámé! vessétek őket a tóba!

A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.

E pillanatban fölébredt az a sápadt vér a fiúban, mely haragjában belelő az égbe: apja vére.

Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott, s az apa véresen bukott előre karszékéből.

Ah! Az Isten pisztollyal is tud lőni!

E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel. Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel; futott, ki merre látott. Az apagyilkos bemenekült a kastélyba.

Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy lássa mindazt, ami ezután következik.

Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiú dühödten védi magát. Akkor ott szeme láttára leteperik, megkötözik, arcát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a lánc, mikor hajánál fogva végighurcolják a folyosó márványán; úgy hangzik a jajszava sokáig! Annak a fiúnak, akiért párbajra hívta az Istent; aki őt megölte. És akinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet, mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog rá hálószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elítéltet a siralomházban.

És még ez sem volt elég a halálra.

Még azt is látnia kellett, amint harmadnapon az országos gyámság bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a törvény özveggyé fogja őt csinálni.

És mikor az a szép, barna arcú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú selyemuszályát maga után vonva, két gyermekét karján emelve, s aztán könnyelműen megrázta fülében azt a félfüggőt, s gúnyosan odamosolygott a szeme közé: - attól aztán meghalt.

Fél év múlva utána gördíték fia szép szőke fejét.

...Az Isten karddal is tud vágni!

 

DE ne prédikáljunk miszticizmust olyan felvilágosult században, mint a mostani (!). Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot félretesz, bosszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, akit mi hiszünk, az az örök rend! Aki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, a vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a közvéleményt, a históriát, a logikát, az egész emberiséget és mindent, ami legyőzhetetlen; amiben istenerő lakik!

Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharcát szenvedélynek és bolondságnak minden ellen, ami nyugalom, ami béke, ami szeretet, ami társadalmi rend, ami törvény: szívbe vagy pergamenre írva.

Az okokban, a vérvegyületben volt a láncolat.

Vannak családok, amikben hagyományos az öngyilkolás. A színésznek a fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül a színpadra. Hát még ahol oly szerencsétlen csillagképletek találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyűlölte nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is örökölték.

Apjuk, nagyapjuk dacos, erőszakos emberek voltak; de nem volt egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget. Egymást.

A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És ahány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.

Verseny volt az, olimpia pályázat az egymás megrontásának művészetében. Aki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához nyúltak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindenkinek életében ott kísértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.

S e küzdelemben szétmállott a fejedelmi nagy birtok.

A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi pompás kastély. Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.

Két unokatestvér szorult össze benne, Egyik az emeletet foglalta el, a másik a földszintet. Aztán az, amelyik az emeleten lakott, csatornát vágatott a földszint boltozatába, s az öccsét kiöntözte belőle moslékkal, mint az ürgét; a földszinti lakó pedig kéményt töretett fel az emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.

Vagy pedig összementek kártyázni, s egyik nap az öcs vesztette el a kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja kergette ki az utcára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt, s ő kergette azt ki egy ingben a hóra.

Balsorsuk lassankint fölvette a komikum gyászát. Mikor már nem féltek tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk mosolyogni.

Ez a legnagyobb csapása a sorsnak!

És soha a családban leány nem született, akinek adománya szeretni, békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyűlölő, veszekedő, romboló társ … ötödíziglen.

 

A RÓNÁNAK más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt rózsaszín kockák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt, lilaszín szegély, dohány, repce, olajnövények vetéstáblái; vasutak keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak téréin elszórva, gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze kereskedelmi utak, makadám, klinker-építmények. S a gazdag vetések közepeit roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az újabbkori mitológiának, mikben az új teremtés demiurgoszai laknak.

Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme; olyan harc, melyben a győzelem két részre oszlik; ahol a hódító maga a legnagyobb nyereség.

Sok őskori illúziónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a nemesi címerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a szabadalmak megszűntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége; gép szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba szorult; vad cimboraság helyén számító konzorciumok. Aki megállt: azt az idő kereke eltaposta.

A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is gyár lett. Egy sziléziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia van most benne. A vár tornyát, mely semmi célra nem szolgált már (hajdan a címeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a tégláiból építették fel a magas kéményt.

A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén cukorfőző! A címerpajzs helyén cégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan tilalmas-nak hítták!

Pedig ha az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a közbeeső erdő miatt félnapi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy szállítmányait az indóházig vihesse.

A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy engedjen egy utat vágni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.

 

Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborc, az utolsó élő férfitagja a hatalmas családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja, Gábor, labancait fekete kenyérrel vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a tilalomfa e fölírással: tilalmas a vadászat!

Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre elcsévelegnek, ahol valami rendkívüli ritka vadnak évadja van, s a zord idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a máramarosi erdőségben gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást sohasem látták.

Egy zivataros napon így szorult össze egy máramarosi elhagyott kunyhóban négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt hóförgeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka vad Magyarországon, hogy érdemes harminc mérföldet tenni érte.

Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket, kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, atlétai alak, egy köpcös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajusszal. Megannyi festeni való arc.

Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve, fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: Te ősz Kund, te Zuárd! Huba! te nyalka Levente!

Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:

- No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk meg már egymástól, kit hogy hínak?

Az ősz férfi restelkedve adta elő nevét.

- Én Brauenfels vagyok.

A második már derültebb arccal válaszolt.

- Az én nevem Kahlenberg.

A kérdező már mosolyogva mondá meg a magáét.

- Én Trautenau vagyok!

A fiatalember már kacagott.

- Engem meg Siebelmann Ottónak hívnak!

Erre aztán mind a négyen még jobban nevettek.

A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert már.

S mintha mind Huba, Kund, Zuárd és Levente támadt volna fel bennük.

És ez úgy van. Ez valóság.

Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a múltak általános fájdalmában s a nem csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statisztika.

A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A földesurak már elvégezték a cséplést, a cukorgyáros pedig még nem kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér süketfajdot lesni.

- Pedig milyen közel volna hozzám az az erdő, ahol még csoporttal lakik a süketfajd, odabenn az Alföldön - mondá Siebelmann.

- Süketfajd? Te? - szólt fejcsóválva az öregúr. - Nem tudok én olyan helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az?

- A csatárdi erdőben.

- Ah! Az már más! - kiáltának egyszerre mind a hárman. - Ott már lehet: még bölény is.

Aztán elbeszélték, amit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.

„Azt mondják, hogy meglövi, aki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál soha. A bor, amit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki, beléndekmagot tesz bele, arról issza. Szerencse, hogy egyedül szeret lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek, abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra lövöldöz célpisztollyal. Veszett ember!”

- Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt - erősíté Siebelmann. - Ha másképp nem megy, elveszem a leányát feleségül.

Erre még nagyobb hahota támadt.

„Az meg egy valóságos vasorrú bába. A disznófejű kisasszony.”

- Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi erdőn keresztül út kell!

A vadász urak azt mondták rá, hogy füge gyerek! s aztán leheveredtek a bundákra a tűz mellé, s egymásra bízták, hogy ki-ki álmodjék, amiről akar.

Egy hét múlva a máramarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a rejtélyes erdőig, s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá, s maga bement az erdei ösvényen.

Amint az összevissza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a szederinda gubancai szőttek össze, végighaladt: a Csipkerózsa kisasszony regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok tekintgettek eléje, az ágakon vadgerle búgott, a fajdkakas berregett, farkát legyezőnek terjengetve, s arany tollú fácányok húztak végig a tisztáson; a faodú mohos ablakából kíváncsi menyétcsalád kandikált elő s a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó nyúl, mintha kérdezné: hát ez kicsoda, aki itt jön? Semmi állat sem látszott félni a közeledőtől.

Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is csak azért, hogy ha a különc komondorai meg találnák támadni, elverhesse őket magáról.

Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborc gróf mindenkit agyonlő, aki az erdejébe belép.

Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette, hogy akik Tiborc grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit. Természetes, mikor valaki beléndekmagról issza a bort s disznófejű kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak; így legalább betör hozzá.

Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a telehold pompásan ragyogott a lombokon keresztül. Amint egy helyen ritkultak a fák, megpillantotta az erdei házat.

Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, bíborra festette már az őszi dér.

E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt előtte, azon egy citera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst fénye világítá meg az alakot.

Siebelmannak ismét a Csipkerózsa tündére jutott eszébe. Az erdők bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két vállára; bűbájos halavány arca a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér ujjai a citera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a dalt, vagy annak változatait lágy, szívbe kéredző hangon énekli utána, s azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abban valamit; de nem néz oda, amíg jegyez, hanem félig nyílt ajakkal a hold felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le, s jegyezné papírra.

S ami a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.

Egy hangos jó este kívánással sietett a figyelmet magára vonni.

A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan viszonzá a köszöntést.

Ottó nem ilyermek képzelte a vasorrú bábát. De talán nem ő az?

- Én Siebelmann Ottó vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.

- Atyám nincs itthon - szólt szelíden csengő hangon a hölgy. - Üljön le ön, és várja meg.

Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene rá, ahogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni vele.

- A grófnő élvezi a szép holdas estét?

- Hold? - szólt elbámulva a hölgy. - Hol van az?

- Ah!

- Én nem látok semmit - mondá a leány, és mosolygott.

Ottó most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog mikor kimondja.

- De csak a külvilágot nem látom - szólt a leány biztatólag, mintha meg akarná vigasztalni, akit megszomorított szavával. - Azon túl egy egész belső világot látok.

- És az szép világ lehet.

- Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, ahol világosság van nap, hold nélkül? és élnek, anélkül, hogy alakjaik volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad, minden embernek kell azt látni.

- A grófnő itt igazán magányosan van.

- Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.

- S nem fél?

- Miért? Nem vétek senkinek.

- Rossz emberektől.

- Hát vannak rossz emberek a világon?

Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kísérve, hogy Ottó irigyelni kezdte azt, aki ennyire vak!

- S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?

- Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik, akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor kettőn vagyunk, ő beszél énvelem, én ővele; én költeményeket mondok neki, ő dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.

S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségben, vagy hogy az idegennel is megossza ezt a gyönyört, elővette citeráját, s eljátszotta rajta azt a dalt, amit szerzett, szelíd búsongással énekelve hozzá a méla dalszöveget.

Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, akit senki sem őriz itten, egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.

Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről, s mintha látná, mintha nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező elé, s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!

Az érkező fiatal, szőke férfiú volt; inkább testvérét, mint atyját nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfiivadékánál.

Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.

No most végünk van - gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az érkezőt, s akkor eléje lépett.

- Gróf úr! Én szomszédja vagyok. Siebelmann Ottó. Találkozni akartam önnel, s betörtem orozva a parkjába, kockáztatva, hogy ön agyonlő, mint vadorzót.

- Én? Lőni? - szólt elbámulva Tiborc gróf. - Uram, az én házamnál nincs lőfegyver.

Ez őszinte, nyílt arccal volt mondva. A gróf kezet szorított vendégével.

- Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.

Tiborc gróf vállat vont.

- Az én házamnál nincsen pénz. - És azt minden keserűség nélkül mondta.

Ez jó kapocs volt az idejövetel célját hozzáakasztani.

- Én éppen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.

- Sejtem. Erről később beszéljünk. Előbb vacsoráljon ön velünk.

A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.

(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó, s borsódzott bele a háta. Vajon hány ősapai koponyát tart a főúr pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)

A gróf bevezette vendégét szobájába, s ott leülteté.

Egyszerű bútorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf, s a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a szekrénybe elhelyezé, s az ajtót ismét rájuk zárta.

- Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.

(Mindenféle mérgeket!)

Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a rejtélyt.

- Ah, a gróf homöopátiával foglalkozik?

- Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság, eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.

- De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?

- Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének engem is, meg azokat is, akiknek a gyermeke meg a marhája megélt.

- Lehetetlen.

- Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homöopátiával él, már akkor félig bolond a neve; de ha éppen olyan gyógyszert venne be, amit én készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön félt, mikor idejött, ugye?

- Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, akivel dolgom van. Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól, nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, amilyent akar. Nekem semmi ár sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.

- Ifjú szomszéd úr! - szólt Tiborc gróf, leültetve őt maga mellé. - Ön őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. Akik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert énbennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült démont vaskézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje. Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a szomj a bor után és soha víznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen parancsoló természet vagyok: s nem tartok cselédet; magam, leányom végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem olyan ételt, amelynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen birtokot, melyben valaha őseim dúskálkodtak, felosztva paraszt közt, elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok a házamnál egy garast, s nem nyúlok a kínált pénz után; élek szegényül, és nélkülözök sokat.

Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor kórtüneménye.

- Még többet is kivallok önnek, ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit, nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer párbajra hívta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent. Szörnygondolat, de egy apai szív van a fenekén. Bűnhődött érte. Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték, s azután eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik, és úgy lehet, hogy a legelső fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével, mely nekem ezt mondja: én gyilkoltam, én meghaltam, és elkárhoztam teérted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben! De ne mosolyogjon ön rajtam! Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták véle. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már születésük órájában ott volt a cartel kezükben, és meg kellett jelenniük. Sohasem született családunkban leány, mindig férfi. Én vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalúlag. Én nem védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. Ö pedig egyre üt. Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánnyal csak nem fog már harcolni Isten?! Egy vak leánnyal! Hisz az Isten is nemes ember!

Siebelmann félrefordítá arcát.

- Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az a pénz kezembe jutna, éppen oly őrült tékozló, olyan embert és Istent lázító lennék, mint a többiek voltak, s eltékozolnám az utolsó ezreket, úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus; vak koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.

Siebelmann meg volt győzve.

- Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a házig.

A gróf kezét nyújtá.

- Szívesen látjuk mindig.

Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.

- Cecil leányom - szólt az apa és gyönyörtől ragyogtak szemei.

Cecil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan lakoma, milyenhez Ovidnál a földön járó Isteneket várják.

„Mellaque et frugesque et lactis mássá coacti.” (Méz és gyümölcsök és sajt.)

Méz, kenyér, aludttej.

Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem olyan ital, melyben tűz van.

Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte irigylette őket.

Cecil gyermeki hízelgéssel járata finom ujjait atyja arcán végig.

- Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogyha viaszkom volna, mellszobrodat el tudnám készíteni.

- Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt mintázáshoz szoktak használni - mondta Ottó.

- Köszönöm. Már sokszor megkísértettem azt, de nem sikerült.

- Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.

A vacsorának vége volt, késő este volt már; a vendég búcsút vett s indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő túlsó szélén hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon könnyen el lehet tévedni.

De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány lélekszakadva futott utánuk, s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon valami orvosságot kis öccse számára, mert mindjárt megfullad.

Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak megtalálja majd azt az utat, amelyen idejött, visszafelé is; van egy patak, azon egy híd, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt kívántak egymásnak s a gróf visszament házához. Ottó pedig be az erdőbe.

Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát, hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a híd csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek a fák. Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen visszakerült ahhoz a házhoz, ahonnan elbúcsúzott.

Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás után oda jutott vissza, ahonnan elindult. A háziak már talán le is feküdtek.

Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.

A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a maga világát.

Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani.

- Bocsánat, grófnő!

- Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)

- Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből; visszakerültem szándékom ellen, s most kénytelen vagyok a gróf úr szívességét igénybe venni, hogy kísérjen el a patak-hídig.

- Atyám nincs idehaza - mondá a leány -, elment a kis beteg gyermekhez, s az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.

- Ön, grófnő! - szólt megdöbbenve az ifjú.

- Ó, igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden fa ismerősöm már.

- De ilyen késő éjjel!

- Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én elvezetem.

Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony sálját, lesietett a verandából, s megindult az erdei úton előre. Ottó követte.

A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte a helyeket, amik mellett el fognak menni: itt van egy jázminbokor, amely másodszor nyílik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy házimenyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rámismernek, úgy cincognak, hallja ön?; itt egy nagy hársfa nyújtja keresztül az úton vastag gyökerét; vigyázzon ön, el ne essék benne!

- De hát nem fél ön?

- Mitől?

Ottó bámult ezen a tüneményen, aki nem tudja, mit tesz félni, éjjel, magányos erdőben, egyedül, egy férfival?

- Most itt jön a híd! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.

-  De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?

- Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.

- De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.

- Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön addig itt marad a hídnál, míg a dalt hallja. Ugyebár?

Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.

A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve. Ottó a híd korlátjához támaszkodva hallgatá, és nézett utána, míg Cecil alakja eltűnt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött egy vidám, gyermeteg kacagásban. Ez a kacagás azt jelenté, hogy már hazatalált.

Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. Amellett már rég nagyot aludt a répaszedő pór.

Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és mindennap. Talált mindig ürügyet rá.

Cecil megkísérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvenc foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.

Ottó mindennap eljárt oda s Cecil még mindig nem félt semmitől, és Tiborc gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.

Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt. Főzhették tőle a cukrot, ahogy tudták; egy hang édességét nem adta volna ő most a világ minden szirupjáért. Cecil elkészült a kis szoborraL

- Nézze ön - mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. - Mit szól ön Hozzá? Jól van-e?

- Nagyon jól van - felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva, hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen; egy forró csókot nyomott az eléje nyújtott gyanútlan kézre.

Erre aztán elsikoltá magát a leány, s ijedten ejté ki kezéből a viaszkszobrot.

Milyen jó volt az ijedtséget az elejtett szoborra fogni!

Azon az estén, mikor Tiborc gróf gyógyászati kőrútjából hazatért, Cecil azt mondta neki:

- Atyám, én félek idehaza oly egyedül.

Már megtanult félni!

Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.

De alig tekintett Cecilre, midőn egészen zavarba jött.

Cecil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással kérdezé tőle:

- A grófnő egyik függőjét elvesztette?

Cecil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy volt a lógója, gyémántos foglalatja.

- Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyományképp őrizünk: családunk nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S ma éppen ez a nap van.

Ottó sietett minél előbb búcsút venni.

Aznap délután ismét visszatért. Tiborc grófot együtt találta Cecillel.

- Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyönggyel, melyet Cecil grófnő visel?

Tiborc gróf arca elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe villámlottak; néhány percig erőt vett rajta az a démon, mely vérben szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába az a vaskéz, s az arc ismét elhalványult.

- Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy szabadcsapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták Schönhausent; ott voltak királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család úrasszonya volt, fel kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt; hajdan a sors elleni dacból, most vezeklésből, penitenciából. Ez ama fekete gyöngyös függőnek a története.

Köszönöm - szólt Siebelmann. - Én kiegészítem a történetet. Ennek a függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt van nálam az ereklye másik része.

Azzal kivonta kebeléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt függő párja feküdt.

- És most, gróf úr, miután az ékszer két darabja összetalálkozott, hadd maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja át a párját is nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.

A gróf megfogta leánya kezét.

- Értesz te ebből valamit?

A leány zokogott, és reszketett.

- Ah, tehát itt van az, amitől te félsz!

Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.

- Ő, Cecil, lásson meg már engem is!

Cecil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arcán. S talán nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, amit suttogott:

- Én látlak téged!

És aztán lehunyta szemeit és nem szűnt meg őt nézni, abban a belső világban, ahol olyan szép minden, ahol oly fényes minden; pedig sem nap, sem hold nem világítanak.

A látókörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül, felhőtelen.

Isaszeghy Tiborc kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az égre.

Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme, mint a végtelen irgalom vezérvilága.

A párbaj Istennel véget ért.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma

fantasztikus elbeszélés

1.

Én nevetséges ember vagyok. Ők most őrültnek mon­danak. Ez előléptetés lenne, ha nem maradtam volna még mindig ugyanolyan nevetséges a szemükben, mint azelőtt. De most már nem haragszom rájuk, most már mind kedvesek nekem, még akkor is, amikor nevetnek rajtam - sőt, akkor valahogy különösen kedvesek. Ma­gam is velük nevetnék - nem éppen magamon, hanem csak azért, mert szeretem őket -, ha nem szomorod­nám el, valahányszor rájuk nézek. Azért szomorodom el, mert ők nem ismerik az igazságot, én pedig isme­rem. Jaj, milyen nyomasztó, ha az ember csak egyma­ga ismeri az igazságot! De ők ezt nem értik. Nem, nem értik.

Ám azelőtt igen búsultam, hogy nevetségesnek lát­szom. Sőt nemcsak látszottam, hanem az is voltam. Én mindig nevetséges voltam, és ezt talán már születésem óta tudom. Talán már hétéves koromban tudtam, hogy nevetséges vagyok. Azután iskolába, majd egyetemre jártam, és - érdekes - minél többet tanultam, annál jobban megtanultam, hogy nevetséges vagyok. Úgy­hogy egyetemi tanulmányaim mintegy csakis arra szol­gáltak, hogy - amilyen mértékben beléjük mélyedtem - bebizonyítsák és megmagyarázzák nekem: nevetsé­ges vagyok.

Az életben is úgy jártam, mint az egyetemen. Évről évre fokozódott, erősödött bennem az a tudat, hogy minden tekintetben nevetséges vagyok. Rajtam mindig mindenki nevetett. De nem tudták, senki nem is sejtette, hogy ha van ember a földön, aki mindenkinél jobban tudja, hogy nevetséges vagyok, akkor az én magam va­gyok, és engem éppen az bántott a legjobban, hogy ők ezt nem tudják; igaz, ebben én voltam a hibás: mindig annyira büszke voltam, hogy ezt soha, a világért sem akartam bevallani senkinek. Ez a büszkeség évről évre nőtt bennem, és ha netalán megengedtem volna ma­gamnak, hogy bárki előtt is beismerjem nevetséges vol­tomat, akkor alighanem nyomban, még aznap este szét­lövöm a fejem egy revolverrel. Jaj, mennyire rettegtem én kamaszkoromban attól, hogy egyszer csak nem bí­rom tovább, és beismerem társaim előtt! Amióta fiatal­ember lettem, évről évre mind többet és többet tudtam meg szörnyű tulajdonságomról, de valami okból egy kissé megnyugodtam. Éppenséggel csak valami okból, mert mindmáig sem tudom meghatározni. Talán azért, mert lelkemben egyre nőtt a rettenetes szomorúság egy körülmény miatt, amely már mérhetetlen magasan fö­lötte állt egész lényemnek: nevezetesen megérlelődött bennem az a meggyőződés, hogy mindenütt minden mindegy ezen a világon. Már nagyon régen előre érez­tem ezt, de a teljes meggyőződés csak a legutóbbi év­ben, valahogy hirtelen alakult ki bennem. Egyszer csak úgy éreztem, nekem mindegy lenne, hogy létezik-e a vi­lág, vagy pedig nincs sehol semmi. Egész lényemmel érezni és érzékelni kezdtem, hogy most, az én időmben nincs semmi. Eleinte mindig úgy tetszett, hogy azelőtt azért sok minden volt, de később ráeszméltem, hogy az­előtt se volt semmi, hanem valami okból csak úgy tűnt fel, mintha volna. Lassanként meggyőződtem, hogy soha nem is lesz semmi. Attól fogva nem haragudtam többé az emberekre, és jóformán észre se vettem őket. Valóban - ez még a legjelentéktelenebb apróságokban is megnyilvánult: megesett például, hogy megyek-megyek az utcán, és beleütközöm a járókelőkbe. Egyáltalán nem azért, mert elgondolkoztam: min gondolkoztam volna? Egyáltalán nem gondolkoztam többé; nekem minden mindegy volt. És még ha megoldottam volna a kérdé­seket! Ó, jaj, egyet sem oldottam meg, pedig de sok volt! Nekem azonban minden mindegy volt, és a kérdések mind háttérbe szorultak.

Ám egyszer csak megismertem az igazságot. Tavaly novemberben, nevezetesen november harmadikán is­mertem meg, és attól fogva minden percemre emlék­szem. Komor este volt, a legkomorabb, amit csak el le­het képzelni. Tizenegy óra tájban hazafelé tartottam, és - emlékszem - épp azon tűnődtem, hogy ennél komorabb idő már nem is lehet. Még fizikai vonatkozás­ban sem. Egész nap ömlött az eső, mégpedig a lehető leghidegebb és legkomorabb, szinte már félelmetes, és - jól emlékszem - az emberekkel szemben leplezetle­nül ellenséges eső. Ám akkor, tizenegy óra tájban hir­telen elállt, és szörnyű nyirkosság követte, nedvesebb és hidegebb lett a levegő, mint amikor esett, és minden­ből, az utca minden egyes kövéből, minden egyes mel­lékutcából valami pára szállt, ha messzebbre, az utcá­tól távolabbra nézett az ember. Hirtelen úgy tűnt fel nekem, hogy vigasztalóbb lenne, ha mindenütt kialud­nék a gáz; így szomorúbb az ember szíve, mert a gáz mindezt megvilágítja. Azon a napon jóformán nem ebé­deltem, és kora este óta egy mérnöknél tanyáztam; ott ült nála még két barátja is. Én egész idő alatt hallgattam, és azt hiszem, terhükre voltam. Valami izgalmas dolog­ról vitáztak, és hirtelen nekihevültek. Pedig hát mind­egy volt nekik, én láttam ezt, és csak úgy unalmukban heveskedtek. Mindjárt meg is mondtam: „Uraim, hisz maguknak ez mindegy.” Nem sértődtek meg, hanem mindhárman nevetni kezdtek rajtam. Ennek az volt az oka, hogy minden szemrehányás nélkül mondtam, és csupán azért, mert nekem minden mindegy volt. Ők lát­ták is, hogy nekem minden mindegy, és ezen mulattak.

Amikor az utcán a gázra gondoltam, feltekintettem az égre. Az ég rettentően sötét volt, de tisztán látni lehe­tett rajta a tépett felhőket, azok között meg, a végtelen magasban, a fekete foltokat. Az egyik folton hirtelen egy kis csillagot fedeztem fel, és figyelmesen szemügy­re vettem. Azért, mert ez a kis csillag egy gondolatot adott: elhatároztam, hogy még azon az éjszakán főbe lövöm magam. Ezt már két hónappal előbb szilárdan eltökéltem, és bár igen szegény voltam, vettem egy gyö­nyörű revolvert, és még aznap meg is töltöttem. De már eltelt két hónap, és a pisztoly még mindig ott hevert a fiókban. Ám nekem annyira mindegy volt minden, hogy szerettem volna végül is kivárni egy olyan pillanatot, amikor nem lesz ennyire mindegy; hogy miért szeret­tem volna, nem tudom. Ily módon e két hónap alatt, valahányszor hazafelé tartottam, mindig azt gondoltam, hogy főbe lövöm magam. És mindig vártam azt a pil­lanatot. És lám, most ez a kis csillag megadta a lökést; eltökéltem, hogy még azon az éjszakán okvetlenül meg­teszem. De hogy miért az a kis csillag adta meg a lökést - nem tudom.

Amikor az égre pillantottam, hirtelen megragadta a könyökömet az a kislány. Az utca már jóformán egé­szen kihalt volt. A távolban egy bérkocsis aludt a ko­csiján. A kislány nyolcéves lehetett, keszkenő meg egy szál ruha volt rajta, csuromvíz; különösen átázott lyu­kas cipője ragadta meg a figyelmemet, úgyhogy még most is emlékszem rá. Az különösen szembetűnő volt. A kis­lány a könyökömnél fogva rángatni kezdett, és hívott valahová. Nem sírt, de valahogy szaggatottan kiabált bizonyos szavakat, amelyeket alig tudott kiejteni, mert didergett, minden porcikája reszketett. Rémülten, sőt kétségbeesetten azt kiáltozta: „Anyukám, anyukám!”

Én ránéztem, de nem szóltam semmit, hanem tovább­mentem. Ő csak futott mellettem, és rángatott, a hang­jában pedig az az árnyalat csengett, ami a nagyon meg­rémült gyermekeknél a kétségbeesés jele. Ismerem ezt az árnyalatot. Bár a gyermek szaggatottan beszélt, meg­értettem, hogy anyja haldoklik valahol, vagy történt ve­lük valami, és ő kiszaladt, hogy találjon, hívjon valami segítséget. Én azonban nem mentem vele, ellenkezőleg, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy elkergetem. Elő­ször azt mondtam neki, hogy keresse meg a rendőrt. De ő összetette kis kezét, és zokogva, zihálva tovább­ra is mellettem szaladt, nem tágított. Ekkor dobban­tottam egyet, és rákiáltottam. Ő csak azt kiáltozta: „Uram, uram!...” - majd hirtelen otthagyott, és ha­nyatt-homlok átfutott a túlsó oldalra: ott is feltűnt egy járókelő, és a kislány bizonyára ahhoz szaladt tőlem.

Felmentem negyedik emeleti szállásomra. Panzióban lakom, ahol több kiadó szoba is van. Az enyém szegé­nyes és kicsiny, az ablaka meg félkör alakú, mint a pad­lásszobáké. Van benne egy viaszosvászon huzatú dívány, egy asztal, amelyen könyvek hevernek, két szék meg egy régi, nagyon régi, de kényelmes Voltaire-fotel is. Leültem, gyertyát gyújtottam, és gondolkozni kezdtem. A szom­széd szobában, a válaszfal mögött tovább folyt a poko­li lárma, mely már harmadik napja tartott. Egy nyu­galmazott kapitány lakott ott; vendégei voltak - hat semmirekellő -, pálinkát ittak, és ócska kártyával ha­zárdjátékot játszottak. A múlt éjjel verekedtek, és tu­dom, hogy ketten sokáig a hajuknál fogva cibálták egy­mást. A háziasszony panaszt akart tenni, de rettenetesen fél a kapitánytól. Rajtuk kívül csak egy alacsony, sovány hölgy, egy messziről jött katonatisztné lakik még itt há­rom kisgyermekével, akik már nálunk, albérleti szobá­jukban betegedtek meg. Ő is, a gyermekek is az ájulá­sig félnek a kapitánytól, egész éjjel reszketnek, vetik a keresztet, a legkisebb gyermek pedig valami rohamot kapott rémületében. A kapitány - ezt biztosan tudom - néha megállítja a járókelőket a Nyevszkij proszpekten, és kéregét. Hivatalos szolgálatra nem veszik fel sehol, de - furcsa dolog (hisz az egészet csakis ezért mondom el) - ez a kapitány semmiféle bosszúságot nem keltett bennem az alatt az egész hónap alatt, amióta itt lakik. Az összebarátkozás elől természetesen már kezdettől fogva kitértem, meg aztán ő maga is elunta magát ná­lam mindjárt az első alkalommal, de bármennyire ricsajoztak ott a válaszfal mögött, akárhányan voltak is ott, nekem mindig minden mindegy volt. Egész éjjel csak ülök-ülök, és igazán nem is hallom őket, annyira megfeledkezem róluk. Mert én egyetlen éjjel sem alszom egészen hajnalig, és ez már egy éve tart így. Egész éjjel ülök az asztalnál a karosszékben, és nem csinálok semmit. Könyveket csak nappal olvasok. Ülök-ülök, és még csak nem is gondolkozom. Ha agyamba ötlik egy-egy gondolat, szabadjára eresztem. A gyertya minden éjjel csonkig ég. így ültem az asztalnál csendesen akkor is; elővettem a revolvert, és magam elé, az asztalra tet­tem. Amikor odatettem, emlékszem, azt kérdeztem magamtól: „Nos hát: igen?” - és egészen határozottan azt feleltem: „Igen.” Vagyis főbe lövöm magam. Tud­tam, hogy még azon az éjszakán biztosan agyonlövöm magam, de nem tudtam, hogy még meddig ülök ott az asztalnál. És természetesen főbe is lövöm magam, ha nincs az a kislány.

 

2.

Nézzék: nekem minden mindegy volt ugyan, de fájdalmat például éreztem. Ha valaki megütött volna, akkor fájdalmat éreztem volna. Pontosan ugyanígy erkölcsi vonatkozásban is: ha valami nagyon sajnálatraméltó dolog történt volna, akkor sajnálatot éreztem volna, ugyanúgy, mint amikor még nem volt minden mindegy az életben. Az előbb is éreztem sajnálatot: egy kisgyer­meken például okvetlenül segítettem volna. Akkor mi­ért nem segítettem azon a kislányon? Hát egy gondolat miatt, amely akkor ötlött fel bennem: amikor a leány­ka rángatott és hívott, hirtelen felvetődött előttem egy kérdés, amelyet nem tudtam megoldani. Meddő kér­dés volt ugyan, de én mégis dühbe gurultam. Éppen az a következtetés kergetett dühbe: ha már elhatároztam, hogy ezen az éjszakán végzek magammal, akkor most szükségképpen még inkább minden mindegy ezen a vi­lágon, mint valaha. Hát miért érzem hirtelen mégis azt, hogy nekem nem mindegy minden, és miért sajná­lom ezt a kislányt? Mert, emlékszem, nagyon megsaj­náltam; annyira, hogy furcsa módon fájt is, ami pedig szinte elképzelhetetlen az én helyzetemben. Azt az ak­kori, pillanatnyi érzésemet nem tudom ugyan jobban leírni, de az az érzés otthon is tovább tartott, amikor már letelepedtem az asztalnál, és olyan nagyon bosszús voltam, amilyen már rég nem. Gondolataim egymást kergették. Világosnak látszott, hogy ha még ember va­gyok, és nem semmi, nem nulla, akkor még élek, amíg nullává nem változom, tehát szenvedni is, haragudni is tudok, és szégyenkezni is a tetteimért. Ez igaz. De hát ha - mondjuk két óra múlva - főbe lövöm magam, ak­kor mit nekem az a kislány, és mi közöm nekem a szé­gyenkezéshez vagy bármihez is a világon? Hisz nullá­vá, abszolút nullává változom. Hát annak a tudatnak, hogy én nemsokára egyáltalán nem létezem - tehát semmi más nem létezik majd -, csakugyan nem lehe­tett a legcsekélyebb hatása sem a kislány iránt érzett szánalomra, sem az elkövetett aljasság miatt való szé­gyenkezésre? Hisz én éppen azért dobbantottam, vad hangon azért kiáltottam rá arra a szerencsétlen gyer­mekre, hogy elmondhassam, „lám, én egy csepp sajná­latot sem érzek, sőt embertelen aljasságot is követek el, de most már megtehetem, mert két óra múlva kialszik minden”. Elhiszik, hogy azért kiáltottam rá? Én most már csaknem biztosra veszem. Világosnak látszott, hogy az élet és a világ most már mintegy tőlem függ. Sőt úgy is mondhatnám, hogy a világ mintegy csakis az én szá­momra teremtődött: ha főbe lövöm magam, nem lesz világ, legalábbis az én számomra nem. Nem is szólva arról, hogy énutánam talán valóban senki számára sem lesz semmi, és mihelyt kialszik a tudatom, az egész vi­lág eltűnik, mint egy kísértet, mint csakis az én tuda­tom tartozéka, és megszűnik, mert lehet, hogy az egész világ és az egész emberiség csakis én magam vagyok. Emlékszem, hogy amikor ott ültem és töprengtem, ezeket az egymás után feltoluló új kérdéseket mind igye­keztem egészen másfelé terelni, és valami egészen újat kitalálni. Például hirtelen felötlött bennem az a furcsa meggondolás, hogy ha, mondjuk, azelőtt a Holdon vagy a Marson élek, és elkövetek ott valami hallatlanul szé­gyenletes és becstelen tettet, amit csak el lehet képzelni, és ott ugyan megszégyenítenek, lealáznak, ahogy leg­feljebb néha, álmában, mégpedig lidércálmában érez­heti és képzelheti az ember; ha később a Földre kerülve továbbra is él bennem annak a tudata, amit a másik bolygón elkövettem, azonkívül tudom, hogy oda már soha semmi szín alatt nem térhetek vissza, akkor a Földről a Holdra felnézve - minden mindegy lenne nekem, vagy nem? Éreznék-e szégyent azért a tettemért, vagy sem? Ezek meddő és fölösleges kérdések voltak, mert a revolver már ott feküdt előttem, és egész lényemmel tudtam, hogy azt feltétlenül megteszem, de mégis bosszantottak, úgyhogy dühbe gurultam. Most már mint ha nem is tudtam volna meghalni, mielőtt nem tisztázok valamit. Egyszóval az a kislány megmentett, mérv e kérdések miatt elhalasztottam a sorsdöntő lövést. Eközben a kapitánynál is kezdett minden elcsöndesedni, befejezték a kártyázást, aludni készültek, de egyelőre még mérgesen dünnyögtek, és lustán odavágtak egy másnak egy-egy szitkot utoljára. Ekkor hirtelen elaludtam az asztalnál, a karosszékben, ami azelőtt sohase fordult elő. Egyszerűen észre se vettem, hogy elalszom. Az álom, mint tudjuk, rendkívül furcsa dolog: az egyik kép félelmetes világossággal, minden részletében apró­lékosan kidolgozva tűnik elénk, mint egy ötvösmunka, a másikon meg átugrik az ember, mintha egyáltalán ész­re se venné, átszökken például téren és időn. Úgy látszik, az álmokat nem az értelem, hanem a vágy, nem a fej, hanem a szív irányítja. És milyen boszorkányos dolgo­kat művelt néha álmomban az én értelmem!

Egészen megfoghatatlan dolgok történnek velem ál­momban. Például: a bátyám meghalt öt évvel ezelőtt. Néha látom álmomban; részt vesz a dolgaimban, na­gyon érdeklődünk egymás iránt, holott én az egész álom alatt teljes mértékben tudom, emlékszem, hogy a bá­tyám meghalt és eltemettük.

Akkor hát miképp nem csodálkozom azon, hogy ő bár halott, mégis itt van mellettem, és velem együtt tesz-vesz! Hát miért tűri ezt az értelmem egyáltalán? No de elég. Rátérek az álmomra. Igen, akkor november harmadikán láttam ezt az álmot! Most azzal bosszantanak, hogy hiszen ez csak álom volt. De hát nem mindegy, hogy álom-e, vagy sem, ha egyszer ez az álom nyilatkoztatta ki nekem az Igazságot? Hiszen ha az ember egyszer meglátta és megismerte az igazságot, akkor tudja, hogy - akár alszik, akár él - az az igazság, más nincs és nem is lehet.

Nohát jó, legyen álom! Csakhogy én azt az életet, amelyet maguk annyira magasztalnak, öngyilkossággal ki akartam oltani, az álmom pedig, az álmom - ó, az elém tárta az új, a nagyszerű, a megújhodott, az erős életet!

Hallgassák hát!

 

3.

Már említettem, hogy észrevétlenül aludtam el, sőt mintegy tovább töprengtem ugyanazokon a dolgokon. Hirtelen azt álmodtam, hogy felveszem a revolvert, és csak úgy ültömben egyenest a szívemnek szegezem - a szívemnek, és nem a fejemnek; holott előbb már elha­tároztam, hogy okvetlenül a fejembe, mégpedig a jobb halántékomba eresztem a golyót. A mellemnek szögez­ve vártam egy vagy két másodpercet; a gyertya, az asz­tal, a fal meg váratlanul megmozdult, imbolyogni kez­dett előttem. Erre gyorsan lőttem.

Álmában néha magasról leesik az ember, néha ütik-verik vagy ölik, de sohasem érez fájdalmat, legfeljebb, ha csakugyan megüti magát az ágyban: akkor csakugyan érez fájdalmat, és csaknem mindig erre a fájdalomra ébred fel. Ugyanígy történt az én álmomban is: fájdal­mat nem éreztem, de úgy rémlett, hogy ezzel a lövés­sel miden összerázódik, aztán kialszik bennem, és félel­metes sötétség támad körülöttem. Mintha megvakultam, megnémultam volna - csak fekszem valami kemény tár­gyon, elnyúlva, hanyatt, nem látok semmit, képtelen vagyok a legcsekélyebb mozdulatra is. Körülöttem jönnek-mennek, kiabálnak, a kapitány dörmög, a háziasszony sikoltozik, aztán megint szünet, majd máris visznek leszögezett koporsóban. Érzem, hogy himbálózik a koporsó, el is gondolkozom ezen, aztán hirtelen, most először, meglepődve észreveszem, hogy hiszen meghaltam, egészen meghaltam; tudom ezt, és nem kételkedem benne, nem látok, nem tudok mozogni, de érezni és gondolkozni mégis tudok. Ám hamarosan beletörő­döm, és ahogy álomban szokás, vita nélkül elfogadom a valóságot.

Már temetnek is a földbe. Aztán mindenki elmegy, és én egyedül, teljesen egyedül maradok. Mozdulatla­nul fekszem. Valahányszor azelőtt ébren elképzeltem, hogy eltemetnek, a sírhoz voltaképpen mindig csak a nyirkosság meg a hideg érzetét kapcsoltam. Most is úgy éreztem, hogy nagyon fázom, különösen a lábujjaim hegye gémberedik el, de semmi egyebet nem éreztem.

Ott feküdtem, és - különös - semmit se vártam, vi­ta nélkül elfogadtam, hogy egy halottnak nincs mit vár­nia. Milyen nyirkos volt a sír! Nem tudom, mennyi idő telt el, egy óra vagy több nap, vagy sok nap. Ám be­hunyt bal szememre egyszer csak egy csepp víz esett, amely átszivárgóit a koporsó födelén, utána egy perc múlva a másik, majd megint egy perc múlva a harma­dik, és így tovább, és így tovább, mindig egy-egy perc múlva. Hirtelen mélységes felháborodás lobbant fel a szívemben, és mindjárt fizikai fájdalmat is éreztem benne: „A sebem - gondoltam -, ez a lövéstől, a golyó­tól van...” A víz pedig egyre csepegett, pontosan per­cenként, egyenest behunyt szememre. Ekkor - nem hang­gal, mert mozdulatlan voltam, hanem egész lényemmel - ahhoz fohászkodtam, akitől függött mindaz, ami ve­lem történt:

„Bárki vagy is - ha vagy, és ha van valami értelme­sebb annál, ami most történik, engedd, hogy itt az le­gyen! Ha pedig a további lét cudarságával és értelmet­lenségével bosszulod meg ostoba öngyilkosságomat, akkor tudd meg, hogy soha semmilyen gyötrelem - bármi­lyen sújtson is - nem fogható ahhoz a megvetéshez, amelyet némán érezni fogok, akár ha évmilliókig tart is az a gyötrelem!...”

Így fohászkodtam, aztán elhallgattam. Csaknem egy teljes percig tartott a néma csend, sőt egy újabb csepp is lehullott, de tudtam, határtalanul, rendíthetetlenül hittem és tudtam, mindjárt okvetlenül megváltozik min­den. Ekkor hirtelen megnyílt a sírom. Azazhogy nem tudom, felbontották-e, kiásták-e, de engem magával vitt egy sötét, ismeretlen lény, és máris a világűrben voltunk. Váratlanul újra látni kezdtem. Öreg éjszaka volt, és soha, soha nem volt még olyan sötét! Száguldottunk a világűrben, már nagyon messze a Földtől. Semmit se kérdeztem attól, aki magával vitt, csak vártam, és büsz­ke voltam. Elhitettem magammal, hogy nem félek, és majd elaléltam az elragadtatástól arra a gondolatra, hogy nem félek. Nem emlékszem, mennyi ideig száguldottunk, sőt fogalmat se tudok alkotni róla: mindez úgy történt, mint álomban szokott, amikor is az ember átugrik té­ren és időn, a lét és az értelem törvényein, és csak azo­kon a pontokon áll meg, amelyekről a szíve ábrándo­zik. Emlékszem, egyszer megpillantottam a sötétben egy kis csillagot. „Ez a Szíriusz?” - kérdeztem; nem tudtam tovább türtőztetni magam, pedig nem akartam kérdez­ni semmit. „Nem, ez az a csillag, amelyet a felhők kö­zött láttál, amikor hazafelé tartottál” - felelte a lény, amely repült velem. Tudtam, hogy szinte emberi ábrá­zata van. Különös: nem szerettem ezt a lényt, sőt mély­séges utálatot éreztem iránta. Én teljes nemlétet vár­tam, azért is lőttem szíven magam. És lám, egy lény kezében vagyok; ez természetesen nem emberi lény, de mégis van, létezik. „Tehát a síron túl is van élet!” gondoltam az álom furcsa könnyelműségével, de szívem lényege teljes mélységében velem maradt: „És ha újra lennem kellene — gondoltam -, ha valakinek ellen állhatatlan akarata folytán ismét élnem kellene, akkor nem akarom, hogy legyőzzenek és megalázzanak!” „Te tudod, hogy félek tőled, és ezért lenézel” – mondtam váratlanul útitársamnak; nem tudtam magamba fojtani ezt a megalázkodó kijelentést - amelyben beismerés lappangott —, és tűszúrásként éreztem szívemmel meg­alázkodásomat. Nem felelt, de mindjárt éreztem, hogy nem néz le, nem nevet rajtam, de nem is sajnál, és hogy utunknak célja van, csakis engem érintő, ismeretlen, ti­tokzatos célja. Szívemben egyre nőtt a félelem. Szótlan útitársamból némán belém sugárzott valami, ami gyötrelmesen átjárt. Sötét és ismeretlen térségeken át száll­tunk. Már rég nem láttam a szememnek ismerős csil­lagzatokat. Tudtam, hogy a világűrben vannak olyan csillagok, amelyekről csak évezredek, sőt évmilliók alatt jut el a fénysugár a földre. Lehet, hogy mi már átrepül­tük ezeket a távolságokat. Szívgyötrő, szörnyű fájdal­mamban vártam-vártam valamit. Ekkor valami isme­rős és a legnagyobb mértékben hívogató érzés rázott meg: váratlanul megpillantottam napunkat! Tudtam, hogy ez nem lehet a mi napunk, amely a mi földünket szülte; hogy végtelen távolságra vagyunk a mi napunk­tól, de valahogy egész lényemmel megéreztem, hogy ez tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk, annak mint­egy másolata, hasonmása. Lelkemben ujjongva zendült meg egy kellemes, cirógató érzés: annak a fénynek drá­ga ereje, amely engem teremtett, visszhangot keltett szívemben, és feltámasztotta; és én, temetésem óta elő­ször, ismét éreztem az életet, a régi életet.

- De ha ez nap, ha tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk - kiáltottam fel -, akkor hol a föld? - Útitársam egy csillagra mutatott, amely smaragdfénnyel ragyogott a sötétségben. Egyenest feléje száguldottunk.

Hát lehetséges ilyen megismétlődés a világminden­ségben? Hát ilyen a természet törvénye?... És ha az föld, akkor ugyanolyan föld, mint a mienk?... tökéletesen ugyanolyan, szerencsétlen, szegény, de örökre szeretett és drága, és még a leghálátlanabb fiaiban is ugyanolyan gyötrelmes szeretetet kelt maga iránt, mint a mienk?... - kiáltottam fel, és megremegtem visszafojthatatlan, uj­jongó szeretetemben a régi föld iránt, amely szült, és amelyet elhagytam. Felvillant előttem annak a kislány­nak az alakja, akit megbántottam.

- Majd meglátsz mindent - felelte útitársam, és mint­ha szomorúság érződött volna a szavaiban. De gyorsan közeledtünk ahhoz a bolygóhoz. Nőttön-nőtt előttem, és már ki tudtam hámozni Európa körvonalait, az óce­ánt, és hirtelen valami magasztos, szent féltékenység kü­lönös érzése lobbant fel szívemben: „Hogyan lehetsé­ges ilyen megismétlődés, és mire jó ez? Én csak azt a földet szeretem, csak azt tudom szeretni, amelyet elhagy­tam, amelyen rajta maradtak vérem cseppjei, amikor én, hálátlan, egy szívlövéssel kioltottam az életemet. És soha, de soha nem szűnt meg a szeretetem iránta, még akkor éjjel sem; sőt amikor már-már megváltam tőle, talán gyötrelmesebben szerettem, mint bármikor. Van gyötrelem ezen az új földön is? Mi a mi földünkön csak gyötrelmesen és csakis gyötrelem árán tudunk szeret­ni! Mi nem tudunk másképp szeretni, és nem ismerünk más szeretetet. Én gyötrelmet akarok ahhoz, hogy sze­rethessek. Én ebben a pillanatban csak azt a földet aka­rom sóváran, könnyeket ontva csókolgatni, amelyet elhagytam, és nem akarok, nem fogadok el életet sem­milyen más földön!...

Ám útitársam már magamra hagyott. És annyira vá­ratlanul, hogy magam se vettem észre, máris ott álltam azon a földön, egy paradicsomian gyönyörű, derűs nap éles fényében. Azt hiszem, azoknak a szigeteknek egyikén álltam, amelyek a mi földünkön a görög szigetvilágot alkotják, vagy valahol a szigettenger közelében fekvő kontinens partvidékén. Ó, minden pontosan ugyanúgy volt, mint nálunk, de úgy tetszett, hogy mindenütt va­lami ünnep, egy végre-valahára elért nagy és szent di­adal fénye ragyog. A nyájas smaragdzöld tenger vize halkan csapkodta a partot, és látható, kézzel fogható, csaknem tudatos szeretettel csókolgatta. A gyönyörű magas fák virágjuk teljes pompájában álltak, tömérdek levelük pedig - ebben biztos vagyok - halk, szelíd zizegéssel üdvözölt, és mintegy szerető szavakat suttogott nekem. A pázsit szinte lángolt az élénk színű, illatos vi­rágoktól. A madarak seregestül röpködtek a levegő­ben, vagy a vállamra, karomra szálltak - egy cseppet se féltek tőlem -, és boldogan legyeztek kedvesen repeső szárnyacskájukkal. És végül megláttam és megismertem e boldog föld embereit is. Maguktól odajöttek hozzám, körülvettek, és csókkal üdvözöltek. O, milyen gyönyö­rűek voltak a napnak, a saját napjuknak e fiai! A mi földünkön sohase láttam ilyen emberi szépséget. Leg­feljebb gyermekeinkben, életük legelső éveiben találhat­juk meg ennek a szépségnek távoli, halvány visszfé­nyét. E boldog emberek szeme derűs fénnyel csillogott. Arcukról értelem, immár teljes nyugalommá tökélete­sedett tudat sugárzott, ám ezek az arcok vidámak vol­tak; ezeknek az embereknek szavaiban és hangjában gyermeki öröm csengett. O, én mindjárt megértettem mindent, mindent, mihelyt az arcukra tekintettem! Ez olyan föld volt, amelyet nem mocskolt be a bűnbeesés, olyan emberek éltek rajta, akik még nem követtek el bűnt, és ugyanolyan paradicsomban laktak, amilyen­ben az egész emberiség hagyományai szerint a mi ősszüleink a bűnbeesés előtt, azzal a különbséggel, hogy itt az egész föld mindenütt egyetlen nagy édenkert volt. Ezek az emberek boldogan nevetve sereglettek körém, és megcirógattak; elvittek magukhoz, és mindegyikük szeretett volna megnyugtatni. Nem kérdezősködtek semmiről, mintha már tudtak volna mindent - nekem legalábbis így tetszett -, és szerették volna mielőbb el­űzni arcomról a szenvedést.

 

4.

Hát nézzék, megint azt mondhatom: mit számít, hogy ez csak álom volt?! E gyönyörű, ártatlan emberek szeretetének érzékelése örökre megmaradt bennem, és ér­zem, hogy szeretetük még most is rám sugárzik onnan. Én láttam, megismertem őket, meggyőződtem létük­ről, szerettem őket, és később szenvedtem is értük. O, én mindjárt, már akkor rádöbbentem, hogy sok te­kintetben egyáltalán nem fogom megérteni őket. Nekem, mai, haladó szellemű orosznak és gyarló pétervárinak rejtély volt például az: miképp lehet, hogy náluk, akik olyan sok mindent tudnak, nyoma sincs a mi hagyo­mányunknak. De nemsokára ráeszméltem, hogy az ő tudásuk más ihletettségből táplálkozik és tökéletese­dik, mint a mienk a földön, és hogy törekvéseik is egé­szen mások. Ok nem vágyódtak semmire, nyugodtak vol­tak, nem törekedtek az élet megismerésére - úgy, ahogy mi törekszünk belehatolni -, mert az ő életük tökéle­tes volt. De az ő tudásuk mélyebb is, magasabb is volt, mint amit a mi tudományunk ad, mert a mi tudomá­nyunk megmagyarázni igyekszik az életet, előbb maga akar belehatolni, hogy aztán megtanítsa az embereket, hogyan éljenek; ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogyan éljenek; erre rájöttem, de a tudásukat nem tud­tam megérteni. Rámutattak fáikra, és én nem tudtam meg­érteni azt a határtalan szeretetet, amellyel rájuk néztek: mintha magukhoz hasonló lényekkel társalogtak vol­na. Mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy valóban társalogtak velük! Igen, megtanulták a nyelvü­ket, és szentül hiszem, hogy azok meg is értették őket. És ilyen szemmel nézték az egész természetet: az álla­tokra, amelyek békességben éltek velük, nem támadtak rá, hanem szeretetüktől lenyűgözve, maguk is szeret­ték őket. Rámutattak a csillagokra, és mondtak róluk valamit, amit nem tudtam felfogni, de biztos vagyok abban, hogy valamiképp érintkeztek a mennybolt csil­lagaival, nem csupán gondolkodás útján, hanem más, közvetlenebb formában is. Ó, ezek az emberek nem is iparkodtak azon, hogy megértsem őket, anélkül is sze­rettek, viszont én tudtam, hogy ők se fognak megérte­ni engem soha, így hát jóformán nem is beszéltem ne­kik a mi földünkről. Csak megcsókoltam előttük azt a földet, amelyen éltek, és szavak nélkül is imádtam őket; ők látták ezt, és engedték imádni magukat, nem restellték, hogy imádom őket, mert ők maguk is tele vol­tak szeretettel. Nem szenvedtek miattam, amikor néha sírva csókolgattam a lábukat azért, mert szívemmel boldogan éreztem, milyen erős szeretettel fogják viszo­nozni. Olykor ámulva azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet, hogy egész idő alatt egyszer sem sértettek meg egy olyat, mint én, és egyszer sem keltettek se féltékenysé­get, sem irigységet egy olyanban, mint én vagyok? Sok­szor megkérdeztem magamtól: hogyan állhattam meg én, hencegő, hazudozó ember, hogy ne beszéljek az is­mereteimről, amelyekről nekik természetesen fogal­muk se volt, hogyhogy nem kívántam csodálatba ejte­ni őket, akár csupán irántuk való szeretetből is? Olyan elevenek és vidámak voltak, mint a gyermekek. Szün­telenül kószáltak gyönyörű ligeteikben és erdeikben, énekelték gyönyörű dalaikat; könnyű eledellel: fák gyümölcsével, erdeik mézével és az őket szerető álla­tok tejével táplálkoztak. Eleségükért, ruhájukért csak kevés, könnyű munkát végeztek. Ismerték a szerelmet, születtek is gyermekeik, de sohasem vettem észre ben­nük a könyörtelen kéjhajhászásnak azt a szenvedélyét, amely a mi földünkön csaknem mindenkit utolér, és a mi emberiségünk csaknem valamennyi bűnének egyet­len forrásául szolgál. Ok úgy örültek a világra jött gyer­mekeknek, mint boldogságuk újabb részeseinek. Nem volt köztük vita, nem volt féltékenység, sőt nem is értet­ték, hogy az mit jelent. Az ő gyermekeik mindenki gyer­mekei voltak, mert mindnyájan egy családot alkottak. Jóformán egyáltalán nem ismerték a betegséget, bár ott is volt halál; de az öregek csendesen haltak meg, mintha csak elaludnának, miután mosolyogva megál­dották a köréjük gyűlt búcsúzó embereket, és maguk is derűs mosolyt kaptak útravalóul. Szomorúságot, könnyeket ilyenkor sose láttam, csak szinte rajongásig - de higgadttá tökéletesedett, szemlélődő rajongásig - fo­kozódó szeretetet. Azt hihette az ember, hogy még a halottaikkal is érintkeznek, és hogy az őket összekötő földi kapcsot a halál sem tépi szét. Jóformán nem ér­tettek meg, amikor az örök életről kérdezősködtem, de láthatólag annyira ösztönösen meg voltak győződve arról, hogy ez számukra nem is lehetett kérdés. Temp­lomaik nem voltak, de volt valami lényeges, élő és ál­landó kapcsolatuk a világmindenség Egészével; nem volt vallásuk, de biztosan tudták, hogy ha evilági bol­dogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra - élők és holtak számára egyaránt - a világmindenség Egészével való még kiter­jedtebb érintkezés. Örömmel, de nem türelmetlenül, nem sóváran várták ezt a pillanatot, mintha már benne élt volna szívüknek sejtéseiben, amelyekről beszélget­tek is egymással. Esténként, mielőtt aludni tértek, sze­rettek összehangzó, dallamos kardalokat énekelni. Ezekbe a dalokba öntötték mindazokat az érzéseket, amelyeket a már-már elmúló nap szerzett nekik: ma­gasztaló énekekkel búcsúztak tőle. Áldották a termé­szetet, a földet, a tengert, az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról, és úgy dicsérték egymást, mint a gyer­mekek; ezek a lehető legegyszerűbb dalok voltak, de szívből jöttek és szívhez szóltak. De nemcsak akkor gyönyörködtek egymásban, ha daloltak, hanem úgy tetszett, hogy egész életüket csakis ezzel töltik. Ez amo­lyan általános, kölcsönös szerelem volt. De némelyik ünnepélyes, ujjongó éneküket jóformán egyáltalán nem értettem. A szavakat ugyan értettem, de sohase tudtam lényegük mélyére hatolni - az szinte hozzáférhetetlen volt az én értelmemnek, jóllehet a szívemet egyre job­ban és jobban átjárta. Gyakran mondtam nekik, hogy én mindezt már régen előre éreztem; hogy ez a bol­dogság és dicső élet már a mi földünkön föl-fölsejlett bennem, csalogató, néha elviselhetetlen szomorúságba csapó, sóvár vágy alakjában; hogy előre megnéztem mind őket magukat, mind a dicsőségüket szívem álmai­ban, értelmem ábrándjaiban; hogy ott, a mi földünkön sokszor nem tudtam könnyek nélkül ránézni a lenyug­vó napra... Hogy a mi földünk lakói iránti gyűlöletem­be mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem őket, miért nem tu­dom megtagadni tőlük a bocsánatot; és hogy a szere- tetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeret­ni, hogy ne gyűlöljem őket? Ahogy figyeltek, láttam rajtuk: nem tudják elképzelni, amit mondok, de nem bántam, hogy beszéltem nekik erről: tudtam, hogy meg­értik, milyen nagyon vágyódom azok után, akiket el­hagytam. Igen: ha rám néztek szeretetet sugárzó, kedves tekintetükkel; ha éreztem, hogy közöttük az én szívem is ugyanolyan igaz és ártatlan lesz, mint az övék, akkor én sem sajnáltam, hogy nem értem őket. Az élet teljes­ségének érzésétől el-elakadt a lélegzetem, és szótlanul imádtam őket.

Ó, most mindenki a szemembe nevet, és azt állítja, hogy álomban nem lehet olyan részleteket látni, ami­lyeneket most leírok; hogy álmomban én csak egy ér­zést láttam, illetve érzékeltem, amelyet kábulatban szült a szívem, a részleteket pedig később, amikor felébred­tem, magam költöttem hozzá. Istenem, mekkora kacagás támadt, hogy kinevettek ott, a szemembe kacagtak, micsoda jó mulatságot szereztem nekik, amikor beval­lottam, hogy talán valóban így volt! Ó, igen, engem annak az álomnak csupán egyetlen érzése nyűgözött le, és csak az maradt meg éppen az én véresre sebzett szí­vemben, de azért álmomnak valóságos képei és alakjai, vagyis azok, amelyeket csakugyan láttam az álmodás alatt, olyan harmonikusan tökéletesek, annyira elbűvölőek, gyönyörűek és annyira igazak voltak, hogy felébredve természetesen nem tudtam a mi erőtlen szavainkba ön­teni őket, úgyhogy szinte el kellett mosódniuk agyam­ban, tehát lehet, hogy valóban kénytelen voltam öntu­datlanul hozzájuk költeni a részleteket, természetesen eltorzítva, főként azért, mert szenvedélyesen vágytam minél előbb, akár csak valamelyest is leírni őket. De azért hogyne lehetne elhinni nekem, hogy mindez - volt? Mégpedig talán ezerszer különb, derűsebb, boldogabb valami volt, mint amilyennek leírom. Lehet, hogy ez álom, de lehetetlen, hogy mindez ne történt volna meg. Sőt, elárulok egy titkot: mindez talán korántsem volt álom! Mert ekkor olyasvalami történt, olyan meg­döbbentően igaz valami, amit nem álmodhat az ember. Jó: álmomat a szívem szülte, de vajon a szívem egyma­ga megszülhette-e azt a szörnyű igazságot, ami azután megtörtént velem? Hát hogy tudtam volna én egyedül kitalálni vagy szívemmel megálmodni? Hát hogy tudott volna felemelkedni az én sekélyes szívem meg az én szeszélyes, gyarló értelmem az igazság ilyen félelmetes kinyilatkoztatásáig?! ítéljék meg maguk: eddig titkol­tam, de most elárulom ezt az igazságot is. Arról van szó, hogy én... megrontottam mindnyájukat!

 

5.

Igen, igen, az lett a vége, hogy megrontottam mind­nyájukat! Hogyan történhetett ez, nem tudom, de vi­lágosan emlékszem rá. Almom évezredeket repült át, és csak az egésznek a benyomását hagyta meg bennem. Csak annyit tudok, hogy bűnbeesésük oka én voltam. Ahogy egy veszedelmes trichina, ahogy egyetlenegy pes­tisbacilus egész országokat megfertőz, úgy megfertőz­tem én is önnönmagammal ezt a mindaddig boldog, bűntelen földet. Megtanultak hazudni, megszerették a hazugságot, és megismerték a hazugság szépségét. Le­het, hogy ez ártatlanul — csupán tréfából, enyelgésből, szerelmi játékból -, talán csakugyan egy parányival kezdődött, de a hazugságnak ez a paránya behatolt a szívükbe, és megtetszett nekik. Aztán hamarosan meg­született a kéjvágy, a kéjvágy megszülte a féltékenysé­get, a féltékenység a kegyetlenséget... Ó, nem tudom, nem emlékszem, hogyan, de hamar, nagyon hamar ki­csordult az első vér: meghökkentek, megrémültek, az­tán nemsokára meghasonlottak, csoportokra bomlot­tak. Szövetségeket kötöttek - de már egymás ellen. Elkezdődtek a szemrehányások, a korholások. Meg­ismerték és erénnyé magasztosították a szégyenérzetet. Megszületett a becsület fogalma, és minden szövetség magasra tartotta a saját zászlaját. Kínozni kezdték az állatokat, így hát az állatok az erdőkbe menekültek elő­lük, és ellenségeik lettek. Megindult a harc az elkülö­nülésért, a megkülönböztetésért, az egyéniségért, az „enyémért” és a „tiedért”. Különböző nyelveken kezd­tek beszélni. Megismerték a bánatot, és megszerették a bánatot, szomjúhozták a gyötrelmet, és azt mondták, hogy az Igazságot csak gyötrelem árán lehet elérni. Ek­kor megjelent náluk a tudomány. Amikor gonoszak let­tek, testvériességről és emberiességről kezdtek beszélni, és megértették ezeket az eszméket. Amikor bűnöket követtek el, kitalálták az igazságosságot, egész kódexek­re való törvényeket szabtak maguknak, hogy megóvják az igazságot, a kódexek érvényének biztosítására pedig felállították a guillotine-t. Alig-alig emlékeztek arra, amit elvesztettek, és nem is akarták elhinni, hogy vala­mikor ártatlanok és boldogok voltak. Sőt: nevettek e régebbi boldogságuk lehetőségén, és ábrándnak nevez­ték. El sem tudták képzelni szemléletes formákban, de — furcsa és csodálatos dolog — miután elvesztették min­den hitüket egykori boldogságukban, és mesének nevez­ték, annyira szerettek volna ismét, újra ártatlanok és boldogok lenni, hogy leborultak szívüknek e vágyai előtt, mint a gyermekek, istenítették ezt a vágyat, templomo­kat építettek a tulajdon eszméjüknek, a tulajdon „vá­gyuknak”, imádkozni kezdtek hozzá, és jóllehet teljesen tisztában voltak megvalósíthatatlanságával, elérhetet­lenségével, könnyezve imádták és hódoltak neki. Ám­de ha lehetővé válik, hogy visszakerüljenek abba az ár­tatlan és boldog állapotba, melyet elvesztettek, és ha valaki újra megmutatja nekik, és azt kérdezi tőlük: akarnak-e visszatérni hozzá - akkor bizonyára nemet mondanak. Többször hallottam tőlük: „Igaz, hogy ha­zugok, gonoszak és igazságtalanok vagyunk, mi tudjuk is ezt, sírunk is miatta, kínozzuk, gyötörjük, büntetjük magunkat, talán még jobban is, mint az az Irgalmas Bí­ró, aki majd ítél rajtunk, és akinek a nevét nem tudjuk. De van tudományunk, és annak a segítségével újra meg­találjuk az igazságot, és most már majd tudatosan fo­gadjuk el. A tudás több az érzésnél, az élet tudata több az életnél. A tudomány bölcsességgel ruház fel, a böl­csesség feltárja a törvényeket; a boldogság törvényei­nek ismerete pedig több a boldogságnál.” így beszéltek, és e szavak után mindegyik magát szerette a legjobban, de nem is tehettek másképp. Mindegyik olyan féltékenyen szerette a saját egyéniségét, hogy teljes erejével igyekezett lealacsonyítani, kisebbíteni a másokét; és ki­ki erre tette fel az életét. Megjelent a rabszolgaság, sőt, megjelent az önkéntes rabszolgaság is: a gyengék szíve­sen alávetették magukat az erősebbeknek, azért, hogy azok segítsenek elnyomni a náluk gyengébbeket. Meg­jelentek a szent életű férfiak, akik sírva járultak ezek elé az emberek elé, és szemükre vetették, hogy gőgö­sek, elvesztették a mértéket, az összhangot, és kiveszett belőlük a szégyenérzet. Ezeket a jámborokat kigúnyol­ták vagy megkövezték. Szent vér ömlött a templomok küszöbére. Kárpótlásul egymás után feltűntek olyan em­berek, akik azon töprengtek: hogyan egyesülhetnének ismét úgy, hogy bár ki-ki továbbra is saját magát szeret­né a legjobban, nem zavarna senki mást, és ilyen mó­don mindnyájan valamiféle harmonikus társadalom­ban élnének. Egész háborúk törtek ki e miatt az eszme miatt. Ugyanakkor minden hadviselő szilárdan hitte: a tudomány, a bölcsesség és az önfenntartás ösztöne vé­gül is arra kényszeríti az embereket, hogy harmonikus és ésszerű társadalomban egyesüljenek, ezért hát a „bölcsek” a dolog meggyorsítása végett addig is igye­keztek mielőbb kiirtani minden „nem bölcset” - akik nem értik meg az ő eszméjüket -, hogy ne akadályoz­zák az eszme diadalát. De az önfenntartás ösztöne gyor­san gyengülni kezdett, megjelentek a gőgösek és kéjhajhászók, akik nyíltan azt követelték: mindent vagy semmit. Avégett, hogy mindent megszerezzenek, gaz­tettekhez folyamodtak, ha pedig az nem sikerült, ön- gyilkosságot követtek el. Megjelentek a vallások a nem­lét kultuszával: pusztítsuk el magunkat, hogy örökre megnyugodjunk a semmiben. Végül ezek az emberek belefáradtak az értelmetlen munkába, arcukon megje­lent a szenvedés, és ezek az emberek ekkor azt hirdet­ték, hogy a szenvedés a szép, mert csak a szenvedésnek an értelme. Dalaikban a szenvedést dicsőítették. Én a kezemet tördelve jártam közöttük, sirattam, de szeret­tem őket, talán még jobban, mint azelőtt, amikor arcu­kat még nem torzította el a szenvedés, amikor még ár­tatlanok és olyan gyönyörűek voltak. A földet, amelyet beszennyeztek, még jobban megszerettem, mint ami­kor még paradicsomkert volt, csupán azért, mert meg­jelent rajta a bánat. Jaj, én mindig szerettem a bánatot, a szomorúságot, de csak a magamét, a magamét, de őket sajnáltam, sirattam. Feléjük tártam a karomat, és kétségbeesetten vádoltam, átkoztam és megvetettem magam. Azt mondtam nekik, hogy mindennek én, csakis én vagyok az oka; hogy én fertőztem meg őket hazugsággal, én döntöttem romlásba őket! Könyörög­tem nekik, hogy feszítsenek keresztre, sőt meg is taní­tottam őket, hogyan kell keresztet csinálni. Én nem tud­tam megölni magam, nem volt hozzá erőm, de tőlük igenis akartam vállalni a kínszenvedést, szomjúhoztam a kínokat, szomjúhoztam, hogy e kínok közepette az utolsó cseppig kiömöljön a vérem. De ők csak kinevet­tek, és a végén még szent őrültnek tartottak. Menteget­tek: azt mondták, hogy csak azt kapják, amit ők maguk kívántak, és hogy mindannak, ami most van, szükség­képpen be kellett következnie. Végül kijelentették, hogy veszélyessé válók számukra, és az őrültekházába csuk­nak, ha nem hallgatok el. Ekkor olyan erővel hatolt lelkembe a szomorúság, hogy összeszorult a szívem, és azt éreztem, hogy meghalok, és ekkor... nos hát, ekkor - felébredtem.

Már reggel volt, azazhogy még nem világosodott ki, de már hat órára járt az idő. Ugyanabban a karosszék­ben ocsúdtam fel, gyertyám csonkig égett, a kapitány­nál aludtak, és olyan csend uralkodott körülöttem, ami ritka minálunk. Először is felugrottam rendkívüli meg­döbbenésemben; sohase történt velem semmi efféle, még a legjelentéktelenebb apróságokat illetőleg sem; például még sohasem aludtam el így a karosszékben. Ekkor, mi­alatt álltam, és lassan magamhoz tértem, hirtelen meg­akadt a szemem megtöltött, lövésre kész revolvere­men, de egy pillanat alatt ellöktem magamtól! O, most már életet és életet! Magasba tartottam a kezemet, és az örök Igazsághoz fohászkodtam; nem is fohászkod­tam, hanem sírva fakadtam; ujjongás, határtalan ujjongás emelte fel egész lényemet. Igen, élet és igehirdetés! A prédikálást abban a pillanatban határoztam el, még­pedig egész életemre! Megyek hirdetni, mert hirdetni akarom! Mit? Az igazságot, mert én láttam, tulajdon szememmel láttam egész dicsőségét!

És azóta hirdetem is! Ezenkívül - szeretem azokat, akik kinevetnek, jobban szeretem őket mindenki más­nál. Nem tudom, miért van ez így, tehát nem is tudom megmagyarázni, de csak hadd legyen így. Ok azt mond­ják, hogy már most is mellé-melléfogok, így hát mi lesz később, ha már most is ennyit tévedek? Való igaz: mellé­melléfogok, és lehet, hogy később még rosszabbul megy majd. Nem kétséges, hogy ezentúl is tévedek még né­hányszor, amíg meg nem találom a nyitját, hogyan, va­gyis milyen szavakkal és milyen tettekkel kell hirdetni az igazságot, mert ez nagyon nehéz feladat. Hisz ez most is olyan világos előttem, mint a nap, de hát - mondjátok meg nekem - ki nem téved?! Holott minden­ki egy és ugyanazon cél felé halad, legalábbis minden­ki egy és ugyanazon cél felé igyekszik haladni a bölcs­től kezdve az utolsó rablóig, csak más-más utakon. Régi igazság ez, de itt van valami új is: én még téved­ni se nagyon tudok, mert már láttam az Igazságot, lát­tam és tudom, hogy az emberek gyönyörűek és boldo­gok lehetnek, ha nem veszítik el azt a képességüket, hogy éljenek a földön. Én nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy a rossz az emberek természetes állapota. Pedig csakis e hitem miatt nevetnek ők ki engem vala­mennyien. De hát hogy is ne hinnék, amikor én láttam az Igazságot. Nem, nem az eszemmel találtam ki, ha­nem láttam, láttam, és élő képe örökre megtöltötte lelkemet. Olyan tökéletes teljességében láttam, hogy nem tudom elhinni, hogy ne lehetne az embereké. Akkor hát hogyan tévednék? Néhányszor, persze, még el-eltévedek, és talán érthetetlen szavakkal fogok beszélni, de nem sokáig: annak az eleven képe, amit láttam, mindig ve­lem lesz, és mindig a helyes útra fog téríteni. O, én friss vagyok, fürge, és megyek, megyek akár ezer évig is. Tudják, eleinte el akartam titkolni, hogy én rontottam meg őket mind, de ez hiba volt - lám, ez volt az első hiba! Ám az Igazság megsúgta, hogy hazudok, és ezzel megóvott, jó útra térített. De azt, hogy miképpen kell megteremteni a Paradicsomot, nem tudom, mert kép­telen vagyok szavakkal leírni. Almom után elvesztettem a szavakat. Legalábbis a legfontosabb, a legszüksége­sebb szavakat. De nem baj: elindulok és szüntelenül, fáradhatatlanul beszélni fogok, mert mégiscsak saját sze­memmel láttam, noha nem tudom rendre elmondani, mit láttam. Épp ezt nem értik a gúnyolódok: „Álmot láttál - mondják -, ez csak lázálom, hallucináció.” Eh! Roppant bölcs megállapítás! És milyen büszkék rá! Álom? Hogyhogy álom?! Hát az életünk nem álom? Többet mondok: nem baj, ha ez sohase válik valóra, nem baj, ha nem lesz Paradicsom (hisz ezzel magam is tisztában vagyok!), de azért mégis hirdetni fogom. Holott olyan egyszerű lenne a dolog - egyetlenegy nap, egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jönne minden! Az az alapvető: szeresd a többieket úgy, mint magadat. Ez a legfontosabb, sőt ez minden, egyéb jóformán nem is kell: akkor megtaláljuk a nyitját, hogyan kell rendbe hozni mindent. Ez olyan régi igazság, amelyet már billiószor elismételtek, olvastak az emberek, de hát nem vált vérükké! „Az élet tudata több, mint az élet, a bol­dogság törvényeinek ismerete több, mint a boldogság” - ez ellen kell küzdeni! Én fogok is. Ha mindenki akar­ja, rögtön rendbe jön minden...

...Azt a kislányt pedig megkeresem... És most me­gyek! Megyek!

 

 

 

Az elbeszélés animációs film változata. (Egyelőre oroszul - angol felirattal, de készül magyarul is.)

 A romantikus szépség titkos-bensőséges kapcsolatot tár fel az emberi szenvedélyek és a természet ősi erői között.

 
Stendhal: A romantika születése (részletek)

 

A szépség a boldogság keresésének bizonyos megszokott módon való kifejeződése; a szenvedélyek az egyedi mód.

 

Az emberi arc modern eszménye:

1. Rendkívül eleven szellem

2. Sok báj az arcvonásokban

3. Szem, amely nem a szenvedélyek sötét lángjától ragyog, hanem a szellem sziporkázásától

4. Sok vidámság

5. Érzelmi aláfestettség

6. Karcsú termet, és elsősorban: az ifjúság élénk arckifejezése

 

 

Semmi sem ellentétesebb egymással, mint az antik báj vagy a capitoliumi Venus, és a modern báj, mint Coreggio Bűnbánó Magdolnája.

(Az itáliai festészet története, 1817)

 

A szépség az egyes századokban tehát egészen egyszerűen azoknak a tulajdonságoknak az ábrázolása, amelyek hasznosak. Az antik szobrok szépsége mindig és mindenekelőtt a testi erőt és az igazságosságot érzékelteti, két olyan tulajdonságot, amelyek iránt mi közönyösség váltunk. Húsz évszázadnyi civilizáció a lelkierőt, a szellemet és az érzelmeket állította a helyükbe.

(1827)

 

Ha egyszer a Champs-Elysees-n összetalálkoznánk Szókratésszel vagy Epiktétosszal, olyat mondhatnánk nekik, amitől alaposan megbotránkoznának: azt, hogy nálunk a nagy jellem nem jelent egyúttal egyéni boldogságot.

Este a fogadáson el kell bájolnunk a vendégeket, másnap pedig csatát kell nyernünk, vagy elegánsan meghalnunk.

A társadalmi ranglétra minden különbsége, ez a boldogsághoz manapság oly fontos árnyalat, szinte már az öltözködésünk módjában is benne van.

A modern nagyvilági modor, a finom viselkedés minden más országot megelőzve jelenet meg Franciaországban. A finom modor akkor keletkezett jelentkezni nálunk, amikor a puskapor feltalálása következtében a francia urak már megengedhették maguknak, hogy ne legyenek többé izomemberek. Egyszeriben megérezték, hogy az eszményi emberi szépséghez elkerülhetetlenül hozzátartozik a szellem. Szellem még a szenvedéshez, még a szerelemhez is nélkülözhetetlen, mondanám német barátainknak.

 

Michelangelo méltó módon ábrázolta egy mindenható és rettenetes isten szolgáit. Ilyen lények jelenlétében szó sem lehet röpke földi boldogságról; az egyetlen gondolat, ami foglalkoztatja a nézőt, az, hogy hogyan kerülje el a poklot.

(1828)

Meg akarjuk ismerni Michelangelót a maga valóságában? Akkor változzunk vissza polgárrá az 1499. évi Firenzében...

 

A személyes erő, amely minden volt az ókorban, szinte semmit sem ér már a mi modern civilizációnk közepette. A puskaport feltaláló barát megváltoztatta a szobrászatot is; az erő ma már csak az alárendeltek számára szükséges. Senkinek sem jutna eszébe megkérdezni, vajon jól oda tudott-e suhintani a kardjával Napóleon vagy II. Frigyes. Mi most azt az erőt bámuljuk, amelyre Napóleonnak volt szüksége, amikor Jaffában bement a pestisesek közé, vagy amelyről akkor tett tanúbizonyságot, amikor teljes lelki nyugalommal elindult a királypárti seregek első zászlóalja felé, a Laffrey-tó partján (1815 márciusában): a lelkierőt. Ma tehát nem ugyanazokat az erkölcsi tulajdonságokat kell érzékeltetnie a művésznek.

 

Hol keressük a régi görögöket?

Nem a hatalmas könyvtárak sötét zugaiban, poros kéziratok tömege alatt roskadozó, lehajtható asztalkák fölött görnyedezve, hanem puskával a kezében, indiánok társaságában vadászgatva az amerikai őserdőkben. Bár az éghajlat arrafelé nem éppen kedvező, de mégis ez az a hely, ahol napjaink Achilleseit és Héraklészeit megtalálhatjuk.

 

Vagy mondjuk ki nyíltan, hogy a szépségnek semmi köze a valóság utánzásához, vagy fogadjuk el - mivel közben megváltozott a valóság -, hogy az ókori és a modern szép szükségszerűen különbözik egymástól.

 

A XX. század forradalma

Eddig még soha nem volt a világon olyan közösség, amelynek mind a huszonnyolc millió tagja ugyanazt a nyelvet beszéli, és ugyanazon nevet vagy szomorkodik. Vajon a művészetek terén meddig búvik még a jellemünk az utánzás mögé? Mi vagyunk a történelem valaha létezett legnagyobb népe (igen, még 1815 után is!), és mégis a kis görög népecskéket utánozzuk, amelyek együtt is alig tettek ki két- vagy hárommillió főt.

Mikor támad már egy olyan nép, amelyiknek a nevelése kizárólag a hasznos és kártékony ismeretén alapul, zsidók, görögök és rómaiak utánzása nélkül?

Egyébként már kezdődik is ez a forradalom, csak éppen nem tudunk róla. Azt hisszük magunkról, hogy hűségesen bámuljuk a régieket, de túlságosan okosak vagyunk ahhoz, hogy az emberi szépséget illetően minden következményével együtt elfogadjuk az ő rendszerüket. Itt is, mint mindenütt, két hit és két vallás van. Kétezer év óta csodálatos módon megszaporodtak a gondolatok, s az emberi agyak elveszítették a következetességre való képességüket.

A társaságbeli emberek érzelmi világa ugyanis már nem olyan, mint a görögöké volt. Az igazi műértők, akik a nemzet többi tagját megtanítják arra, hogy mit és hogyan érezzenek, azok közül kerülnek ki, akik gazdagságban születtek, de jellemükben megőriztek bizonyos természetességet.

Párizs az a színpad, ahol a történelemben valaha létezett legpolgárosultabb nép él.

  

Finom érzékenységgel kutattam-kerestem a szép tájak látványát; kizárólag ezért utaztam. Számomra a táj olyan volt, mint a vonó, amely lelkemen játszik, és azt az arcát mutatta, amelyikről senki sem beszélt.

(Henri Brulard élete)

 

Nehéz nem megtalálni, mit keres a XIX. század: valódi jellemző vonása az erős emóciók utáni szomj... A XIX. század tehát az emberi szív pontos és lángolón szenvedélyes ábrázolásában fog különbözni minden előző kortól.

(Az itáliai festészet története)

 

Célom odahatni, hogy minden néző belenézzen a saját lelkébe, alaposan megvizsgálja, hogyan érez, és ily módon eljusson odáig, hogy saját ítélete legyen, olyan látásmódot alakítson ki magának, amely a saját jellemére, ízlésére, uralkodó szenvedélyeire van szabva... Én a révedező tekintetű, hevesen gesztikuláló, kissé rendetlen ruházatú fiatalemberekkel szeretek elbeszélgetni a Louvre-ban.

 

Szeretem a fiatal festőket, akiknek tűz lobog a szívükben, akiknek nyílt a szellemük, s szerencséjüket nem várják titokban X úrhölgynél töltendő unalmas estélyüktől, vagy attól, hogy - micsoda megtiszteltetés! - időnként whistezhetnek Y úrral.

 

Charlotte angol királyi hercegnő egyik szép metszetportréjában a hatásvadászó, selymes csillogás túl van a nevetségesség végső határán is... Ha a közönség ezt felismerné, a művészek többé nem esnének hasonló hibába, s főleg nem igyekeznének így festeni.

 

Számos nagy ember életrajzát megírtam: Mozartét, Rossiniét, Michelangelóét és Leonardo da Vinciét... közben az az ötletem támadt, hogy egy olyan életet írok meg, amelynek minden apró eseményét ismerem. A baj csak az, hogy művem hőse ismeretlen valaki: én magam.

(Euvres intimes)

 

A Pont du Gard vízvezetékről: Úgy érzem, hogy ez a műemlék ugyanúgy hat, mint valami felséges zene; a kiválasztottak szívének való élmény, míg a többi halandó ámuldozva tűnődik el: ugyan, mennyibe kerülhetett?

 

A festészet nem egyéb, mint a megkonstruált morál.

 

Buzgón harcolok az ellen a doktríner felfogás ellen, amely változatlannak, a szabályoknak állandóan engedelmeskedő egyensúlyban látta a "szépet".

Mivel a költészet és a festészet célja az érzelmi hatás, a költemény vagy kép csak abban a mértékben értékes mű, amilyen mértékben érzelmeket kelt bennünk, megragad bennünket. A benne élő érzelem segítségével mindenki felismerheti - a szabályok ismerete nélkül -, hogy jó-e valamely műalkotás vagy értéktelen.

A "szép" nem esztétikai formuláktól függ, hanem a művész személyiségétől.

 

Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a költemények és a festmények nagy gyönyörűséget okoznak. És mégis nagyon nehéz megmagyaráznunk, miben áll ez a gyönyörűség, amely gyakran a szomorúsághoz hasonlít, s amelynek a tünetei néha azonosak a legélesebb fájdaloméval. A költészet és a festészet sohasem arat nagyobb sikert, mint éppen akkor, amikor sikerül elszomorítania bennünket.

 

A feladat: egyszerre költőnek és szobrásznak lenni. Evégből elképzelni minden tárgyat, amelyet le akarunk írni, s csak akkor foglalkozni a stílussal, amikor már teljesen rabul ejtett bennünket a megfestendő kép; el fogunk ámulni, milyen könnyű mesteri módon írni.

Soha se döntsünk azért, quia magister dixit (mert így tanította a mester), hanem vizsgáljuk meg a mestert meggyőző érveket. Maximákat alkalmazzunk a régiek ízlésére. Utánzót még sohasem neveztek lángésznek az emberek. A szerző csak az által nagy, amit maga alkot.

 

Shakespeare iránti csodálatom napról napra nő. Ez az ember soha nem untat, ő a természet legtökéletesebb képmása. Ő az a tankönyv, amelyből tanulok... Semmit se tudott. Ne tanuljunk meg tehát görögül! Érezni kell, nem pedig tudni!

 

Shakespeare A makrancos hölgyét olvasom. Jelenetről jelenetre haladva bámulom e nagy ember lángelméjét, és elképzelem, milyen képet vágnak hozzá drámai érzék híján szűkölködő színdarabgyárosaink.

 

Raffaello minden metaforát meg tudott festeni.

Goethe: Az ifjú Werther szenvedései (részletek)

 

1771. május 4.

A város maga barátságtalan, körös-körül viszont ki­mondhatatlanul szép a természet. Azért létesített itt parkot az elhunyt M. gróf az egymást varázsos válto­zatosságban keresztező, nyájas, hívogató völgyek fölött egy dombháton. Egyszerű park ez, aki belép, tüstént megérzi, hogy nem tudós kertész tervezte meg, hanem egy érző szívű ember, aki önmagának akart itt ör­vendeni.

 

Május 10.

Csodálatos derű lett úrrá rajtam. Olyan, mint ezek a bűvös tavaszi reggelek, amelyekben szívvel-lélekkel gyönyörködöm. Magam vagyok, öröm az élet, a táj olyan lelkeknek való, amilyen az enyém. Olyan boldo­gan merülök bele ebbe a nyugalmas létbe, barátom, hogy már a művészetem sínyli meg: egy vonást se tudnék rajzolni, pedig talán sosem voltam nagyobb festő, mint most, minden percben, minden pillanatban. Pára gomolyog körülöttem a kedves völgyben, az erdő tömör sötétje fölött magasan áll a nap, a sötét szentélybe csak egy-egy sugár lopakszik be. Mély fűben heverek, patak csobog, s földközelben ezernyi fűszál és levélke tesz kíváncsivá, közelről nézve egy csepp világ nyüzsög a fűszálak közt, pici bogarak, legyecskék számtalan ismeretlen fajtája. Sokszor a Mindenható közelségét érzem, s azt, hogy saját képére teremtett minket. Egy mindent, mindenkit szerető Lény suhanását hallom, érezve, hogy örök szépségben lebegtet, és megtart minket. Bizony, barátom, végül fátylas tesz a szemem, az ég úgy borul rám, és úgy simul hozzám a föld, mint ölelésbe egy szeretett nőalak, s olyankor gyakran elfog a kívánság, hogy bár papírra tudnám vetni, visszaadni azt, ami olyan teljes, úgy melenget. A telkem tükörképévé rajzolnám, ahogy a létek a vég­telen Isten tükre - de hát csak beleroppanok a látvá­nyok lenyűgöző pompájába, csak leterítenek.

 

Május 12.

Nem tudom, csalóka szellemek lebegnek-e ezen a tájon, vagy a végtelen képzetet fűt-e, bűvöl-e körülöttem min­dent paradicsomivá. Mondjuk, akár egy forráskutat. A városka szélén van egy kút, amelyhez úgy kötődöm máris, mint Meluzina meg a húgai. - Egy kis domboldalon kell lemenni, s odalenn egy kőboltozat; talán húsz lépcsőfokon lelépdelek a márványtömbök közül bugyogó kristálytiszta vízhez. Fönt kis fal keríti el a kutat, körbe-körbe nagy lombú fák vetnek rá árnyékot, a hely hűvöse vonzó is, egy kicsit borzongat is. Nincs nap, hogy el ne üldögélnék egy órát annál a kútnál. Közben vízért jönnek a városból a lányok, ősi, tiszta és mindig szükséges dolguk ez, mint valaha királylányok dolga is volt. Én ülök a kútnál, megéled körülöttem a patriarchális kor, ősatyák elegyednek szóba egymással, szemelnek ki menyasszonynak való leányzót, és jótét szellemek lebegik körül a forrást. Nem üdült fel fárasztó nyári vándorút végén kút hűvösében, aki ezt nem érzi át.

 

Május 15.

Az egyszerű helybeli nép már ismer, megbarátkozott velem, főleg a gyerekek. Eleinte, ha hozzájuk szegődtem, és barátságosan faggattam őket erről-arról, néme­lyik azt hitte, gúnyolódni akarok, s bizony mogorván lerázott magáról. Nekem ettől nem lett oda a kedvem, noha élénken éreztem azt, amit gyakran érzek: aki csak egy kicsit rangosabb, az mindig hidegen távol tartja magát a köznéptől, mintha azt hinné, hogy a közeledés­sel veszítene. Meg vannak menekülők is. Meg hitvány mókázok, akik látszólag leereszkednek a szegény nép­hez, hogy aztán még fájóbban sértsék a hetykeségükkel.

Tudom én, hogy nem vagyunk egyenlők, nem is lehe­tünk, de szerintem az, aki tekintélye védelmében szük­ségesnek véli, hogy távol húzódjék az úgynevezett alja néptől, ugyanolyan elítélendő fajta, mint az, aki elbúvik az ellensége elől, mert attól fél, hogy alulmarad.

Minap, amikor a kúthoz értem, beleütköztem egy fiatal szolgálólányba. Korsója a legalsó lépcsőfokon állt, a lány tekingetve kémlelte, nem jön-e más cselédlány, aki fejére segíti a korsót. Lementem a lépcsőn, ránéz­tem: - Segítsek, kislány? - kérdeztem. Ettől fülig pirult: - Dehogy, nagyságosúr! - felelte. - No, csak szaporán - mondtam én. A lány fejére igazította a karikapárnát, megköszönte, hogy fölsegítettem a korsót, azzal neki­indult a lépcsőnek.

 

Május 22.

Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevé­keny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekeze­tük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a fa­lakat, amelyek közt raboskodunk - mindez, Wilhelm, engem megnémít. Újra magamba fordulok, s egy világra bukkanok, bár ez inkább csak sejtelem és homályos kívánság, nem ábrázolat és eleven erő. Ilyenkor aztán minden csak úszkál a tudatomban, és csak álmodozva mosolygok bele a világba.

Hogy a gyerek nem tudja, mit akar, abban minden tudós tan- és hopmester egyetért, de hogy a felnőttek is gyermek módjára botladoznak ezen a földön, és akár­csak a gyerek, nem tudják, honnan jönnek, hova men­nek, és ugyanúgy piskótával meg édes lepénnyel meg nyírvesszővel dirigálják őket, azt elhinni senkinek se igen van kedve, pedig ez, úgy vélem, kézzelfogható igazság.

Szívesen megvallom neked, mert tudom, mit felelnél rá, hogy szerintem azok a legboldogabbak, akik napról napra élnek, mint a gyerek. Az hurcolja, vetkőzteti-öltözteti a babáit, és nagy áhítattal kerülgeti azt a fiókot, ahova anyuka elzárta a mézest, és ha végre megkapja, amit áhított, két pofára falva kiáltozza, hogy: Még! - Boldog lény az ilyen. Meg az olyannak is jó, aki ékes címkéket ragaszt a maga nyomorult foglalkozására vagy éppen a szenvedélyeire, az emberi nem üdvére-javára végzett hatalmas vállalkozásoknak tünteti fel őket. - Jó annak, aki ilyen lehet! Ha nem az, aki alázatosan föl­ismeri, hogy mindennek mi a végső célja, aki látja, hogy milyen takarosán nyesegeti paradicsommá a maga kertecskéjét a polgár, ha jól megy dolga, sőt hogy még a szerencsétlenje is milyen rendületlenül liheg a maga terhe alatt a maga útján, és mindnek az a vágya, hogy csak egy perccel is tovább láthassa ennek a világnak a napfényét - nos, az ilyen ember szótlan marad, és ő is megalkotja magából a világát, és szintén boldog, mert embernyi ember. Amúgy meg, bármilyen korlátok közt él, mindig ott a szívében a szabadság édes érzése, az, hogy akkor hagyja el ezt a börtönt, amikor akarja.

 

Május 26.

Sok mindent mond­hatunk a szabályok javára, ahogy a polgárság dicséretére is: aki szabályokhoz igazodik, az sohase követ el ízlés­telenséget vagy rosszat; akit törvények és jómód gyúr­nak egyéniséggé, sohasem lesz elviselhetetlen szomszéd vagy fura fickó, de bármit mondjon bárki, minden sza­bály megöli a természet igaz érzését, igaz kifejezését is!

 

Június 21.

Csodát láttam, amikor idejöttem, és a dombtetőről lenéztem a völgybe: micsoda varázslat körös-körül! Emitt egy kis erdő - hiszen ha a hűvösébe húzódhatnál! - Amott a hegy - hiszen ha a tetejéről végigtekinthetnél a tágas tájon! - Egymásba fonódó dombok és meghitt völgyek - hej, de elvesznék bennük! - - - Odasiettem. Aztán hazatértem: nem találtam meg, amit reméltem. A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: kép­zeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljes­ség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmo­sódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni - de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?

Végül így kívánkozik vissza a hazájába a nyughatatlan csavargó is, és kis viskójában, feleséghez bújva, gyer­mekei körében keresi azt a gyönyörűséget, amelyet a nagyvilágban hasztalan keresett. 

Ha a kelő nappal kiballagok az én Wahlheim-tanyámra, és a konyhakertben magam megszedem a cukorborsót, aztán nekiülök borsót fejteni, közben Homé­roszt olvasni, aztán lábast keresek a kis konyhában, vajat teszek bele, fölteszem a tűzre a borsót, odatelep­szem, hogy időnként megforgassam, akkor olyan élő­-elevenen látom Pénelopé szertelen kérőit, amint ökröt és sertést mészárolnak, szabdalnak, pecsenyét sütnek. Semmi se tölt el csendesebb, igaz derűvel, mint a pat­riarchális élet, amelyet, Istennek hála, szenvelgés nélkül beleszőhetek az életmódomba.

Hihetetlenül jó, hogy át tudom érezni annak az embernek az egyszerű, jámbor örömét, aki hazavisz, asztalára tesz egy fej maga termelte káposztát, aztán nemcsak a káposztának örül, hanem mindannak a jó napnak, szép reggelnek, amikor ültette-gondozta, csön­des estéknek, amikor megöntözte, annak az egész idő­nek egyetlen pillanatban, amíg a veteménye fokozatosan fejlődött-növekedett.

 

Június 29.

Hát, Wilhelm, nekem a földkerekségen a gyerek a legkedvesebb. Ha gyereket figyelek, és észreveszem abban az apróságban mindannak az erőnek és erénynek a csíráit, amelyekre valamikor roppant szüksége lesz, ha önfejűségében meglátom a jövendő határozottságát, állhatatosságát, hirtelen bátorságában azt a kedvet és könnyedséget, amely majd átsegíti az élet veszélyein, és mindezt olyan romlatlanul és épségben-egészben látom, akkor mindig az emberiség Tanítójának bölcs szavát is­métlem magamban: „Ha olyanok nem lesztek, mint egy ezek közül”...! És mi, barátom, akik hasonlók vagyunk, mi se példaképül választjuk őket, hanem úgy bánunk velük, mintha cselédeink volnának. Akiknek ne legyen akaratuk! - Nekünk sincs talán? Honnan az előjogunk? - Mert idősebbek és okosabbak vagyunk? - Jóságos Istenem, ha lenézel mennyei országodból, vén gyereke­ket látsz, meg fiatal gyerekeket, másfélét senkit, és hogy melyikfélében telik több örömöd, azt rég megmondta már a Fiad. Hisznek is benne az emberek, csak épp nem hallják meg a szavát - ez is régi szokás! -, maguk képére nevelik a gyerekeiket, és - nincs kedvem tovább fe­csegni erről, adieu, Wilhelm.

 

Július 1.

Mi, emberek, sokat siránkozunk azon, hogy milyen kevés a jó és mennyi sok a rossz napunk, pedig, úgy tetszik, oktalanul tesszük. Ha mindig nyíltan fogadnánk, élveznénk a jót, amit napról napra elénk ad az Úristen, akkor a bajt is lenne erőnk elviselni, ha bekövetkezik. (…) A kedvet­lenség tökéletesen olyan, mint a tunyaság, csak egy változata a tunyaságnak. A természetünk nagyon hajlik rá. Akiben viszont van erő, és megembereli magát, annak peregni fog a munka a keze alól, és élvezni fogja a tevékenységet. (…) Annyi bűn ellen prédikálnak, de azt még sohase hallottam, hogy valaki a szószékről a kedvetlenség ellen emelt volna szót. (…) Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni? Muszáj még azt a derűt is elvenni egymástól, amit néha minden szív megengedhet magának? Mutasson nekem olyan embert, aki kedvetlen, de tisztességesen titkolja, egymaga cipeli a kedvet­lenségét, és nem rontja meg maga körül az örömöt! Vagy nem belső bosszankodás-e a kedvetlenség a saját méltatlanságunkon, nem az-e, hogy nem tetszünk magunknak, s ezt mindig összekötjük avval az irigység­gel, amit valamilyen ostoba hiúság szít föl? Boldog emberekkel találkozunk, akiket nem mi boldogítunk, és ez elviselhetetlen. aj annak - mondtam -, aki hatalmába kerít egy szívet, és ezt a hatalmat arra használja, hogy megrabolja azoktól az egyszerű örömöktől, amelyek épp benne sarjadnak. A világ összes ajándéka, minden szívessége nem pótol egyetlen percnyi legsajátabb örömöt, amit a zsarnokunk a maga irigy kelletlenségével megkeserített. (…) De bár naponta figyelmeztetnénk magunkat - törtem ki nem tehetsz többet barátaidért, mint annyit, hogy meghagyod nekik az örömeiket, és avval teszed őket boldogabbakká, hogy ezeket velük együtt élvezed.

 

Július 20.

Anyám, írod, szeretne te­vékenynek tudni: ezen nagyot nevettem. Most nem vagyok tevékeny? És nem mindegy-e alapjában véve, hogy borsót szemelek vagy lencsét? A világon minden­nek a célja ugyanaz a hitványság, és aki se egyéni szenvedélyből, se saját szükségérzetéből, csak mások kedvéért tönkredolgozza magát, hogy pénzt keressen, vagy rangot vagy más effélét, az mind ostoba.

 

Július 24.

Sose voltam boldogabb, sose éreztem ilyen igazán, ilyen mélységesen, hogy egy vagyok a természettel, akár egy kaviccsal, egy kicsi fűszállal, és mégis - hogy is fejezzem ki magam -: olyan gyönge a képzelőerőm, hogy minden elmosódottan imbolyog előttem, nem tudok körvonalakat megragadni. Közben viszont azt képzelem, hogy agyagból vagy viaszból mindent jól megformáz­hatnék. Ha ez így tart tovább, veszek is agyagot, aztán gyúrom, gyúrom, legföljebb lepény lesz belőle!

 

Augusztus 12.

Ó, ti józanok! - kiáltottam mosolyogva. - Szenve­dély! Részegség! Őrület! Olyan nyugodtan, olyan rész­vétlenül álltok szemközt az effélékkel, ti erkölcsös emberek! Szidjátok az iszákost, utáljátok a háborodott eszűt, elmentek mellettük, mint a főpap, hálát adtok az Úrnak, hogy nem vagytok olyanok, mint egy ezek közül. Én nem is egyszer ittam le magam, szenvedélyeim egyszer sem estek messze az őrültségtől, de egyiket se bá­nom, mert a magam mértékén megtanultam, hogy min­den olyan embert, aki valami nagyot, valami képtelen­nek tetszőt művelne, eleve és mindig részegesnek, őrültnek kell kikiáltani.

A hétköznapi életben is elviselhetetlen, amikor vala­kinek, aki félúton jár egy szabad, nemes, váratlan tett felé, odakiáltják, hogy ez az ember részeg, ez bolond! Szégyelljétek magatokat, ti józanok! Szégyelljétek ma­gatokat, ti bölcsek!

 

Augusztus 15.

Az azért biztos, hogy semmi a világon nem tesz fontossá embert, csak a szeretet.

 

Augusztus 18.

Így kell-e lennie? Hogy ami az ember boldogsága, az utóbb nyomorúsága forrásává lesz?

Tele volt a szívem melegséggel a természet iránt, amely hányszor gyönyörködtetett, paradicsommá tette körülöttem a világot, most pedig tűrhetetlen hóhérom­má lett, kínzó lidérccé, mindenütt üldözőmmé. Azelőtt megjárattam a tekintetem egy sziklatetőről végig a ter­mékeny völgyön, a folyón túl, a távoli dombhátakig, és szemlátomást sarjadt, zsendült minden. A hegyeket lát­tam, lábuktól csúcsukig magas és sűrű fák, erdő ruhájá­ban, a völgyeket láttam, változatosan kanyarogtak, ked­vesnél kedvesebb ligetek árnyéka bennük, susogó nád közt szelíden áramlott a folyó, kedves felhőket tükrö­zött, a felhőket lágy esti szél ringatta valamerre az égen. Hallottam madárdaltól megelevenülni az erdőt, láttam a nap utolsó vörös sugarában vígan táncolni millió szú­nyogot, még egy utolsó rebbenő fényben a fűből sza­badulni, fölzümmögni bogarat. A sustorgás-percegés a földre terelte figyelmemet, a mohára, amely kemény kőből is táplálékot csikar, a borzas bozótra, amely szik­kadt dombparton kapaszkodik meg, föltárva, hogy alatta forr a természet szent nedve. Magamba öleltem mindezt, megistenültem ebben a túláradó bőségben, és a végtelen világ nagyszerű alakjai keringtek élőn-elevenítőn a lelkemben. Roppant hegycsúcsok nőttek körém, szakadékok nyíltak a lábam előtt, záporok vize zuhogott patakokban, folyók özönlöttek a mélyben, zengett az erdő, zengett a hegy, és éreztem, hogyan működik, dol­gozik a föld mélyén együtt megannyi kifürkészhetetlen erő, és láttam a föld színén nyüzsögni megannyi lényt, az ég alatt nyüzsögni ezernyi-ezerféle fajtát, aztán az em­bereket, kunyhóik falkabiztonságába húzódva, fészkek­be, és a maguk értelme szerint birtokba véve a földke­rekséget. Árva bolond, aki mindent kicsinyell, mert maga is oly kicsi. Pedig a megközelíthetetlen csúcsoktól a sivatagokon át, ahol egy ember se járt még, az isme­retlen óceánok határáig mindenütt ott lebeg az örökkön alkotó Szellem, és minden porszemben kedvét leli, amely él, és megérzi Őt. Hányszor, hányszor kívántam magamnak a fölöttem elszálló darvak szárnyát, hogy a határa nincs tengerig szálljak, kortyoljak az élet mámo­rának habzó serlegéből, a végtelenből, a túláradó élet­örömből, és csak egy percre érezzem korlátok közé szo­rított erőmben csak egyetlen cseppjét annak az üdvözítő erőnek, aki egymaga teremt mindent, egymagából.

 

Október 20.

Honnan az, hogy amíg mások kevés tehetséggel és erővel kedélyesen és öntelten hencegnek körülöttem, addig én kételkedem az erőmben, a képességeimben? Én Istenem, aki megajándékoztál evvel-avval, miért nem érted be félannyival, és adtál helyébe önbizalmat és elégedettséget?

Türelem, türelem: majd jobbra fordul ez. Mert egy­ben tényleg igazad volt, barátom: mióta itt napról napra sodor a sokaság, és látom, ki mit csinál, mire törekszik, sokkal jobban megvagyok magammal. Biztosan azért van ez így, mert az ember olyan fajta, hogy vagy önma­gához hasonlít mindent, vagy önmagát hasonlítja min­denhez, így aztán az összehasonlítások tárgyaiban jele­nik meg a boldogság vagy a boldogtalanság, így aztán nincs veszélyesebb a magánynál. A képzelőerő termé­szeténél fogva fölfelé tör, fantasztikus költői képeket alkotunk, segítségükkel lények sokaságát emeljük ma­gasra, közben mi magunk lent maradunk.

 

December 24.

Meg ez a cifra nyomorúság is körülöttem. Ez az unal­mas, hitvány népség! Ez a rangkórság! Ahogy csak azt lesi, vigyázza mind, nem előzi-e meg valaki egy lábhosszal: nagyon szánalmas, nagyon aljas indulatok működ­nek itt, és egy leplecske sincs rajtuk. Van itt, például, egy asszonyság, aki mindenkit csak a nemességével meg a földbirtokával szórakoztat - aki nem ismeri, azt hiszi, szegény bolond ez, akinek rögeszméje az akármilyen nemesi rangja meg a birtoka, amelyet mesebelinek kép­zel -, közben a pocsék valóság az, hogy az asszonyság egy községi írnok lánya, valahonnan innen a szom­szédból való. - Tudod, nem bírom ésszel fölfogni, hogy létezhet ember, aki semennyi ésszel ilyen siváran prostituálja magát.

Leginkább ez a fatális társadalmi rend ingerel. Jól tudom, mint bárki, hogy a polgári rendek közti különb­ségek kellenek, magam is élvezem némely előnyüket, de hát ne álljanak az utamba, s ne épp akkor, ha valahol még némi derű kínálkozik, földereng egy kis boldogság.

 

Február 8.

Ha reggel pompás időt ígér a kelő nap, sohase fojtom magamba azt a véleményemet, hogy, lám, megint meg­ajándékozta ezt a népséget az ég valamivel, amitől megfoszthatják egymást. Nincs, amit ezek pocsékká ne tennének. Egymás egészségét, tisztes nevét, jókedvét, pihenését.

 

1772. május 9.

Az, hogy néha csak álltam a parton, csodákat sejtve követtem szememmel az elfutó víz útját; milyen kalandosnak képzeltem a tájakat, amerre a folyó tart, és milyen hamar akadt fönn korlátokon a képzeletem, hiába tudtam, hogy a folyónak folynia kell, tovább, min­dig tovább. Végül belevesztem a láthatatlan messzeség kutatásába, s látod, barátom, ilyen korlátozottak, mégis boldogok voltak nagyszerű apáink, ilyen gyermekiek az érzelmeik, ilyen a költészetük. Ha Odüsszeusz mérhe­tetlen tengerről és végtelen földről beszél, akkor milyen igaz, emberi, bensőséges és szűkös és titokzatos a szava. Mit ér, ha ma minden kisiskolással fölmondhatom a leckét, hogy a Föld kerek? Néhány barázda elég, hogy örvendezz a hátán, még kevesebb elég, hogy pihenni térj a mélyén.

 

Szeptember 13.

Már-már megőrjít, Wilhelm, hogy létezhet olyan népség, amely nem érzékeli, nem becsüli azt a keveset, ami még ér valamit ezen a világon. Emlékszel a dió­fákra, amelyek alatt St.-ben üldögéltünk Lottéval, a derék pap házánál? Királyi fák voltak, Isten a tudója, mennyire gyönyörködtem bennük. Hűssé tették, meg­hitté tették a papiak udvarát. Hatalmas ágaik a múltba nyújtózkodtak, azokra a jó papokra emlékeztettek, akik régen, nagyon régen elültették őket. A tanító gyakran emlegette egyiküket, nagyapjától hallotta a nevét, s azt, hogy híres jó ember volt. Mindig egy szent emlékét éreztem a két diófa alatt. És tegnap búsan tudatja velem a tanító, hogy kivágták őket! - Kivágták! Őrjítő! Agyon­verném, mint egy kutyát, aki az első baltacsapást mérte a tövükre. Ha nekem két ilyen fa állna az udvaromban, és az egyik megvénülve, elszáradna, búskomorrá válnék. Most meg csak nézem, mi történt. Legföljebb az emberi érzés vigasztal, barátom, mert az még él: dohog-morog a falu népe. Remélem, hogy a papné majd megérzi a tojá­sok számán, a vajon meg a többi plébánosi járandósá­gon, hogy milyen csúnyán megbántotta a népet. Mert ő az, az új papné (öreg lelkészünk is elhunyt), egy ösztövér, sápatag teremtés, aki végképp nem törődik senki­vel, persze vele se törődne senki, mert ez egy elbo­rongott agyú személy, aki a tudóst játssza, kánonok vizsgálatába ártja bele magát, buzgón foglalkozik a keresztyénség erkölcskritikai reformjával - Lavater rajongó hitére csak legyint és mert az egészsége ro­zoga, a világon fikarcnyi öröme sincs. Nem is juthatott eszébe másnak, csak egy ilyen kreatúrának, hogy a dió­fáinkat kivágassa. (Láthatod, nem tudok beletörődni!) Képzeld el: szerinte a hulló lombtól szemetes és nyirkos volt az udvar, a fák elfogták a napot, és ha megérett a dió, a gyerekek kővel verték a fákról, amit nem lehetett idegekkel bírni. Zavarták a lurkók mély töprengésében, amikor épp Kennikot, Semler és Michaelis néze­teit elemezte párhuzamosan. Látva, hogy a falubeliek, főleg az öregek mennyit rágódnak az eseten, meg­kérdeztem: Miért tűrték? - A bíró is így akarta - volt a válasz -, s akkor mit tehettünk volna mi, parasztok? - Valamicske igazság azért meglett. A bíró meg a pap - mert az is nyerni akart a felesége bogaras ötletén, bár a haszonból nemigen lett volna zsírosabb a leves - osz­toztak volna, hanem a Kincstár megneszelte a dolgot, s jött a verdikt:5 ide a pénzt! Régi haszonélvezete volt a teleknek arra a felére, ahol a diófák álltak, el is árve­rezte őket. S most ott fekszik mind a kettő! Ó, ha én volnék a fejedelem! Megkapná a magáét papné, bíró és Kincstár! (Ha fejedelem volnék? Vajon törődnék-e akkor a tartományom fáival...?)

 

November 15.

Hogy a vallást tisztelem, azt tudod. Érzem, hogy sok megfáradtnak mankó a vallás, sok epekedőnek enyhítő ital. Csak hát lehet-e, szükséges-e, hogy mindenkinek az legyen? Nézz körül a nagyvilágban, s ezerszám fogsz olyan embert látni, akiknek nem volt az, ezrével, akinek nem lesz az, akár prédikálnak neki, akár nem prédi­kálnak, és szükséges-e, hogy nekem az legyen? Nem maga az Isten Fia mondta-e, hogy azok sereglenek majd köré, akiket az Atya neki adott? És ha engem nem adott neki? Ha engem magának akar megtartani, amivel a szívem biztat? - Kérlek, ne magyarázd félre ezt, ne láss valamiféle gúnyt ezekben az ártatlan szavakban: egész lelkemet tárom eléd, noha különben inkább hallgattam volna, mert nem szeretek olyasmire szót vesztegetni, amiről bárki ugyanolyan keveset tud, mint én. Nem emberi sors-e, hogy annyit szenvedjünk, amennyi ránk van róva? Hogy kiürítsük a poharunkat? És ha az égből leszállt Isten emberi ajkának keserű volt a pohár, miért játszanám a nagyot, és tennék úgy, mintha édesnek érezném? Miért szégyellném magam abban a rettentő percben, amikor mindenestül lét és nemlét közt reszketek, amikor a múlt lángoló villám a jövő szakadéka fölött, és körülöttem minden elsüllyed, velem együtt elpusztul a világ? Nem a végképp önmagába szorított, önmagába semmisült, menthetetlenül zuhanó kreatúra hangja csikorogja-e hasztalan kapaszkodva fölfelé ereje fogytán: Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el en­gem? És szégyelljem talán ezeket a szavakat, vacogjak ettől a pillanattól, amelyet az sem került el, aki úgy göngyölte fel az égboltot, mint egy szőttest?

 

Szókratész védőbeszéde (részletek)

Hamis vádakkal vádoltak engem, hogy "él egy bizonyos Szókratész, bölcs férfiú, aki az égi jelenségeket vizsgálgatja, fölkutat minden föld alatti titkot, és a silányabb ügyet jónak tudja föltüntetni". Ezek, athéni férfiak, akik ilyen híremet hintették el, ezek az én igazán félelmetes vádlóim. Mert hallgatóik azt gondolhatják, hogy aki ilyesmiket kutat, istenekben sem hisz.

"Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert föld alatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti föl, és másokat is erre tanít." Ilyenformán hangzik. Láttatok ilyesmit magatok is Arisztophanész vígjátékában. Ott valami Szókratészt léptetnek föl, aki azt mondogatja, hogy a levegőben sétál, és sok más butaságot is összelocsog, amiből én éppenséggel semmit sem értek.

Tehát sem ebből nem igaz semmi, sem az nem igaz, amit némelyektől hallhattatok, hogy emberek nevelésére vállalkozom, és ezzel pénzt keresek.

Többek között egyszer Delphoiba is elment, és ilyen jóslatot mert kérni, azt kérdezte tehát, van e ember, aki nálam bölcsebb. A Püthia pedig azt a választ adta, hogy nálam senki sem bölcsebb.

Hosszú ideig bizonytalanságban voltam afelől, mit akar mondani, végre nagy nehezen a következő utat találtam, hogy szava jelentését kutathassam. Elmentem egyikéhez azoknak az embereknek, akik bölcs hírében állanak, hogy ha valahol, hát nála megcáfoljam a kinyilatkoztatást, és bebizonyítsam a jósszónak, hogy "íme, ez bölcsebb nálam."

Egyike volt azoknak az államférfiaknak, akiknél én vizsgálódva így jártam (...), s úgy találtam, hogy ennél az embernél bizony bölcsebb vagyok. Mert valószínű ugyan, hogy egyikünk sem tud semmi szépet és jót, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, én viszont, mint ahogy nem tudok, nem is vélem azt, hogy tudok. Úgy látszik hát, hogy én evvel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom.

Az államférfiak után a költőket kerestem föl. (...) Elővettem tehát azokat a költeményeiket, amelyekre, úgy láttam, a legtöbb gondot fordították, és apróra kikérdeztem őket, hogyan értették, amit mondtak, hogy egyszersmind tanuljak is tőlük valamit. Szégyellem megmondani nektek, férfiak, az igazat; mégis ki kell mondanom. Úgyszólván mindenki, aki jelen volt, náluk okosabban tudott hozzászólni ahhoz, amit ők maguk szereztek. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok; mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek. Valami ehhez hasonló történik, úgy láttam a költőkkel is. Ugyanakkor észrevettem, hogy ők költészetük miatt azt képzelik: más dolgokban is ők a legbölcsebbek, pedig nem azok.

Végül is a kézműveseket látogattam meg. (...) Ugyanaz a hibájuk a jó kézmíveseknek is, ami a költőknek: mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb

De alighanem úgy áll a dolog, férfiak, hogy valójában egyedül az isten bölcs, és evvel a jósigével azt mondta, hogy az emberi bölcsesség keveset vagy éppenséggel semmit nem ér, és kitetszik az is, hogy nem Szókratészt értette, csak felhasználta az én nevemet, például állítva engem, mintha csak ezt mondaná: "Az közületek a legbölcsebb, emberek, aki, mint Szókratész, felismerte, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér." Ezért megyek el még most is mindenüvé, ezt kutatom és vizsgálom az isten kijelentése értelmében.

Melétosznak:
Ilyen nagy bajt szándékosan okozok, ezt mondod? Ezt ugyan nem hiszem el neked, Melétosz, és azt hiszem, más sem akad aki elhiggye. Hanem vagy nem rontom meg őket, vagy ha megrontom, akaratlanul teszem, és így te mindkét esetben hazudsz. Ha pedig akaratlanul rontom meg, az ilyen akaratlanul elkövetett vétségekért a törvény szerint nem ide kell idézni az embert, hanem személyesen külön felkeresve felvilágosítani és inteni. Mert világos, hogy ha ezt megtudom, fölhagyok avval, amit akaratlanul teszek. De te óvakodtál attól, hogy velem együtt légy és fölvilágosíts, ezt egyáltalán nem akartad, hanem ide idézel, ahová a törvény szerint a büntetésre és nem a tanításra szorulókat kell idézni.
A benyújtott vádirat szerint azt tanítom, hogy ne higgyenek az istenekben, akikben a város hisz, hanem más, új daimónok működésében.

MELÉTOSZ
Azt mondom, hogy egyáltalán nem hiszel istenekben.

SZÓKRATÉSZ
Különös ember vagy, Melétosz; ugyan miért állítod ezt? Hát sem a napot, sem a holdat nem tartom istennek, mint a többi ember?

MELÉTOSZ
Zeuszra nem, igaztévő férfiak! Hiszen a napot kőnek mondja, a holdat meg földnek.

SZÓKRATÉSZ
Azt hiszed talán, kedves Melétosz, hogy Anaxagoraszt vádolod? Annyira lenézed ezeket, annyira járatlannak tartod őket az irodalomban, hogy azt hiszed, nem tudják: a klazomenai Anaxagorasz könyvei vannak tele ezekkel a beszédekkel? S így hát azt tanulják tőlem az ifjak, amit ha nagyon drágán, hát egy drachmáért megvásárolhatnak maguknak a színházban, hogy aztán kinevethessék Szókratészt, ha úgy tesz, mintha az övé volna ez a tanítás, mely egyébként még képtelen is?

Felfogásom és meggyőződésem szerint, ha isten jelölte ki a helyemet, hogy bölcselkedve, magamat és másokat vizsgálgatva éljek.

Hiszen senki sem tud a halálról semmit, még azt sem, hogy nem éppen a legnagyobb jótétemény-e mindenekelőtt az ember számára - és mégis úgy félnek tőle, mintha bizonyosan tudnák, hogy a legnagyobb baj. Hogyne volna hát ez tudatlanság, méghozzá a legszégyenletesebb: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk? Én, férfiak, e tekintetben is bizonyára abban különbözöm a legtöbb más embertől - és ha valamiben, hát ebben merném magamat másnál bölcsebbnek mondani -, hogy mivel nem tudok eleget a Hadész-beli dolgokról, nem is képzelem, hogy tudok. Azt azonban biztosan tudom, hogy vétkezni és nem engedelmeskedni a jobbnak, akár isten az, akár ember, az csúf és rossz.

"Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?"

Mert nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öregeteket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is a közéletben is.

Most tehát, athéni férfiak, nagyon is távol állok attól, hogy - mint ahogyan vélnék - magamat védelmezzem, hanem titeket védelmezlek: ne vétkezzetek az isten ajándéka ellen azzal, hogy engem elítéltek. Mert ha engem kivégeztettek, nem egykönnyen találtok más ilyen embert, akit, ha ez nevetségesen hangzik is, egyenesen úgy küldött városotokra az isten, mint valami nagy nemes paripára, mely éppen nagysága miatt meglehetősen lomha, és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze.
Úgy vélem, ilyesvalaminek rendelt az isten a város számára engem, aki benneteket külön-külön ébresztgetni, buzdítani és korholni egész nap soha meg nem szűnök, hanem mindig a nyakatokon ülök.

Hogy én valóban olyasvalaki vagyok, akit isten adott a városnak a következőkből vehetitek észre: nem vall emberi észjárásra az, hogy én a magam dolgaival egyáltalán nem törődtem, és immár annyi éven át tűrtem házi ügyeim elhanyagolását, de a ti dolgaitokban mindig tevékenykedtem, és külön-külön fölkeresve benneteket, mint apátok vagy bátyátok buzdítalak, hogy az erénnyel törődjetek. És ha ebből hasznot húztam volna vagy bér fejében intettelek volna, még volna magyarázata a dolognak. Magatok is látjátok azonban, hogy minden mással oly szégyentelenül vádolgató vádlóim ekkora szemtelenségre mégsem vetemedtek, nem állították, tanút sem léptettek fel rá, hogy én valaha valakitől is fizetséget kértem vagy követeltem. De én úgy gondolom, eléggé hiteles tanút léptetek föl rá, hogy igaz amit mondok: a szegénységemet.

De hát miért örülnek némelyek, ha velem hosszabb ideig együtt lehetnek? Hallottátok már, athéni férfiak, a teljes igazságot mondtam: szívesen hallgatják, mikor olyan embereket vizsgálgatok, akik bölcsnek tartják magukat, pedig nem azok.

Ugyancsak ragaszkodnom kellene az élethez, ha olyan esztelen volnék, hogy ne tudnám meggondolni ezt: ti, noha polgártársaim vagytok, nem voltatok képesek elviselni az én társaságomat és beszédemet, hanem olyan terhessé és gyűlöletessé vált előttetek, hogy most íme, szabadulni akartok tőle - és mások majd könnyen fogják elviselni? Messze jár ez a valóságtól, athéni férfiak. Szép is lenne az életem, ha ilyen korú ember létemre elhagynám hazámat, és egyik városból a másikba vándorolva és mindegyikből kiűzetve élnék. Jól tudom ugyanis, hogy bárhová érkezem, az ifjak mindenütt hallgatni fogják szavaimat, csakúgy, mint otthon.

De talán így szólhatna valaki: "Hát csendben és nyugton maradva nem léssz képes élni, Szókratész, ha tőlünk távozol?" Ez az, amiről a legeslegnehezebb meggyőznöm némelyikteket. Mert ha azt mondom, hogy ez annyi mint nem engedelmeskedni az istennek, és hogy ezért lehetetlen nyugton maradnom, nem hiszitek el nekem, mintha csak gúnyolódnám.

(A halálbüntetés kimondása után)

Hiszen nem is ez a nehéz, férfiak, megmenekülni a haláltól, sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől.

Most pedig a jövőt szeretném megjósolni nektek, elítélőim: hiszen ott állok már, ahol az emberek leginkább szoktak jósolgatni: a halál pitvarában. Kijelentem, férfiak, akik engem megöltök, hogy halálom után rögtön elér benneteket a megtorlás, amely - Zeuszra! - sokkal súlyosabb lesz, mint ez a halálbüntetés. Azért míveltétek ezt velem, mert azt hittétek: megszabadultok attól, hogy életetekről számot adjatok; de azt állítom: éppen az ellenkezője történik majd veletek. Még többen lesznek a számonkérők, kiket eddig én tartóztattam, és ti nem vettétek őket észre: és annyival terhesebbek, amennyivel fiatalabbak; ti pedig még jobban bosszankodtok majd. Ha azt hiszitek, hogy egyesek megölésével valakit is meggátoltok abban, hogy helytelen éltetekért korholjon titeket, nem jól gondolkoztok. Mert az ilyen megszabadulás nem is lenne szép, de nem is lehetséges; legszebb és legkönnyebb az a másik: nem a mások megakadályozása, hanem a magatok előkészítése, hogy a lehető legderekabbak legyetek.

Megmondom nektek: úgy látszik, ami most velem történt, valami jó dolog, és eszerint nem lehet igazunk nekünk, valahányan csak úgy véljük, hogy a halál rossz. Nagy a bizonyságom erre: lehetetlen, hogy a megszokott jel ne szegült volna ellenem, ha nem lett volna jó, amit tenni készültem.

De hogy valóban erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig - ahogyan mondogatni szokták - abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az álom, amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál. (...) Ha tehát ilyen a halál, én bizony nyereségnek mondom; mert így egész ideje nem tűnik többnek, mint egyetlen éjszakának. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó, bírák?

Vagy azt, hogy együtt lehettek Orpheusszal, Muszaiosszal, Hésziodosszal meg Homérosszal, ugyan mennyiért nem adnátok sokan? Én legalább még többször is szívesen meghalok, ha mindez igaz,

Hát még, ami a legnagyszerűbb lenne: úgy tölteni ott is az időmet, hogy megvizsgálom az ottaniakat, éppúgy, mint az itteniekkel tettem, ki bölcs közöttük, és ki az, aki csak képzeli, hogy bölcs, de nem az. Ugyan mennyiért nem adná az ember, bírák, ha megvizsgálhatná azt, aki Trójában ama hatalmas sereget vezette, vagy Odüsszeuszt vagy Sziszüphoszt vagy még ezer meg ezer mást, férfit és nőt, akit még említhetne? Azokkal ott társalogni, együtt lenni és őket megvizsgálni, kimondhatatlan nagy boldogság lenne. Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert ilyesmiért, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok - ha igaz, amit mondani szoktak.

De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.

Jókai a feszültségteremtés romantikus nagymestere. A kőszívű ember fiai első fejezetének ("Hatvan perc!") drámaiságát az adja, hogy a címszereplőnek mindössze egy órája van, hogy életműve folytatásáról rendelkezzék. Baradlay Kazimir reszkető feleségének diktálja le testamentumát, melyben hideg közönnyel tervezi meg három fia karrierjét. Ebből tudjuk meg, hogy legidősebb fia (Ödön) azért szolgál Szentpétervárott, mert apja csak így tudta elszakítani szerelmétől, Lánghy Arankától. Így beszél a lányról végrendeletében: "Azt a leányt, ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön [Baradlayné] férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van."
A második fejezet feszültsége a temetési imában csúcsosodik ki. A szertartást az említett "némber" atyja, Nemesdomb lelkésze, Lánghy Bertalan vezeti. Lelkében iszonyú dilemma: mit mondjon Baradlay Kazimirről? Nem marasztalhatja el, hiszen egy temetésen különösen érvényes az íratlan törvény: "halottról jót vagy semmit". De jót sem mondhat róla, mert Isten és halál színe előtt nem nagyon illik hazudni.
Lánghy megoldja: imája nagyszerűen ötvözi a kristálytiszta antik retorikát és a valódi keresztény megbocsátás eszméjét.

 

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai (részlet)

Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten!
Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket...
Íme, ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márványüregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán, és bebocsátást kér az égbe...
Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk...
Egyetlen jótettnek emléke jobban világít miutánunk, mint ezer fáklyának lobogása, s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden címerek és érdemrendek.
Ó, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életükben az irgalmat nem ismerték soha.
Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorún: »Ki voltál? Ki kísért idáig? Mi hangzik onnan alulról utánad?«
Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.
Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll, és rettentő kérdéseidre felel:
- Segítéd-e a nyomorultat?
- Nem!
- Fölemelted-e az elesettet?
- Nem!
- Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?
- Nem!
- Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?
- Nem!
- Törülted-e le a szenvedők könnyeit?
- Nem!
- Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?
- Nem!
- Szeretettel fizettél-e szeretetért?
- Nem! nem! és mindörökké nem!
És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: »Mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, akik rád voltak bízva? Építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? Igazán szolgáltad-e hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? Éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek?« Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit pátrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan, ahol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?
Ó, uram, gyakorolj irgalmat az igazság helyett! Ne tekintsd, mi volt a halandó ember, de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.
Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait; számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik.
Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, akik ellen vétkezett itt a földön.
Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek.
S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, ó, uram, ha engesztelhetetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul, add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát, és nem tükörből többé, térjen vissza a földre, és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg, és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!
Hallgasd meg, Uram, a te szolgádnak imáját, Ámen...

 

Nyugodjék békében a kőszívű ember.

ELSŐ SZÍN

(A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

ANGYALOK KARA
Dicsőség a magasban Istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég. (...)

AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell. (...)

GÁBOR FŐANGYAL
Hozsána néked, Eszme! (Leborul.)

MIHÁLY FŐANGYAL
Hozsána néked, Erő! (Leborul.)

RÁFAEL FŐANGYAL 
Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)

AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

LUCIFER
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. -
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? -
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem. -

AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én. (...)
Nem érzéd-é eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. -
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék. (...)

AZ ÚR (gúnnyal)
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudar fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.

LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

 

MÁSODIK SZÍN

(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

ÉVA
Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!

ÁDÁM
És úrnak lenni mindenek felett.

ÉVA
Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
És mindezért csupán hálát rebegnünk
Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

ÁDÁM
A függés, látom, életelv neked. -
Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk.

ÉVA
Majd szakítok egyet. (...)

LUCIFER
Üdvöz légy, szellem-testvér!

ÁDÁM
Mondd, ki vagy?
Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

LUCIFER
Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

ÁDÁM
Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

LUCIFER
Hohó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg
Azért teremtett volna-é porondból,
Hogy a világot ossza meg veled?
Te őt dicséred, ő téged kitart,
Megmondja, végy ebből és félj amattól,
Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet. (...)
Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
Egy szikra az, mely bennetek dereng,
Egy végtelen erőnek mozzanása;
S mint a pataknak egyes habjai,
Egy percre felcsillogva visszahullnak
Közös medröknek szürke mélyibe. -
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között. (...)
De a tudás nem volna még elég;
Hogy testesüljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?
E két fa rejti mind e birtokot,
S ettől tiltott el, aki alkotott.
Tudsz mint az Isten, azt ha élvezed,
Ettől örök ifjú marad kecsed.

ÁDÁM
De csak szakíts.
Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
Legyünk tudók, mint Isten.
(A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.) (...)

AZ ÚR SZAVA
Ádám, Ádám! elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

 

HARMADIK SZÍN

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)
 

ÁDÁM
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

ÉVA
Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,
Mint az előbbi, s így körénk varázsolom
A vesztett Édent.

LUCIFER
Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének. (...)

ÁDÁM
Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy percre csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

LUCIFER
,,Vagyok" - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet. (...)

ÁDÁM
Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé. -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. (...)
Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége. (...)
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

ÁDÁM
Ez visszapillantása az öregnek.
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

LUCIFER
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt.

 

NEGYEDIK SZÍN

(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.)

ÁDÁM
Itt e művel, mellyet alkotok,
Azt tartom, hogy megleltem az utat,
Mely a valódi nagysághoz vezet.
Művészetét a természet csodálja
S évezredekre hirdeti nevem.
Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:
Erősebb lett az ember, mint az Isten.

LUCIFER
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? tedd kezed szivedre.

ÁDÁM
Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt. (...)

(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)

A RABSZOLGA
Uram, segíts!

(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.) (...)

A RABSZOLGA
Mért él a pór? - a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. - Milljók egy miatt.

ÁDÁM
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez! (...)

ÉVA
Neked silány szám, nékem egy világ,
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? (...)
Óh, nem hallod-e
A nép jaját?

ÁDÁM
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.

LUCIFER
Azt nem birom, ez már a nép joga,
Együtt öröklé az igával azt. (...)

ÁDÁM (Évához)
Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. -
Ne halljam többé. - Ím, legyen szabad
A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával,
Kikben szintén az az ember lehel. (...)
Pokolbeli káprázat, el veled,
Hiú törekvés, dőre nagyravágy -
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban - másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.

 

ÖTÖDIK SZÍN

(Athénben. A köztér, közepén szónokszékkel. Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal, virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje, fiával, Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat visznek, jő a templom csarnoka felé. A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg.)

ÉVA
Csak erre, erre, kedves kis fiam.
Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,
Csatázni messze hon határain. (...)

ELSŐ A NÉPBŐL
Unalmas élet, mit van tenni már?

HARMADIK A NÉPBŐL
Nem ártana egy gyönge kis zavar.

(Éva ezalatt az oltár tüzét meggyújtotta, kezeit megmosá s a hozandó áldozatra készült. Szolgálói himnuszt kezdenek, mely szakaszonként a következő jelenetbe vegyül. A tér megtelt polgárokkal, néppel, két demagóg a szószékért küzd.)

ELSŐ DEMAGÓG
Odább! ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.
(A nép helyeslést üvölt.)

MÁSODIK DEMAGÓG
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!
(A nép kacag és tapsol.) (...)

ELSŐ DEMAGÓG
Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész
Eladta a hont. (...)

HARMADIK A NÉPBŐL
Halál fejére.

ÉVA (felemelkedve)
Minő zaj az kint? nézzük meg, fiam.

KIMÓN
Egy árulót itélnek el, anyám.

ÉVA
Kiről is van tehát szó?

MÁSODIK DEMAGÓG (hozzája lépve)
Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,
Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

ÉVA
Miltiádészről? - Óh, nagy istenek!
S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból
Mentett ki férjem, most halált kiáltasz? (...)

(Ádám mint Miltiádész, fegyveres csapat élén vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve a nép és a demagógok.)

ÁDÁM
Mi zaj az odakint?

ÉVA
Ah, Miltiádész, rettentő beszéd az:
Árúlónak mond újra a tömeg.

ÁDÁM
Nevetséges vád; engem, árulónak,
Ki Marathónnál győztem?

ÉVA
Óh, hogy úgy van.
Gonosz világ az, mellyet itt lelél. (...)

ÁDÁM
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedűl én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság. (...)

LUCIFER
Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek
Nemesb ura voltál, mint ő neked?

ÁDÁM
Lehet, de mind a kettő kárhozat;
Más név alatt a végzet ugyanaz.
Hiú törekvés azzal küzdeni,
Nem is fogok. (...)
Vezess új útra, Lucifer, vezess,
S kacagva nézem más erényeit,
Más kínjait, csak élveket kivánva. (...)
Örülj, mulass, tagadd meg az erényt. -
Vérpadra mostan, büntetésemül.
Nem mintha aljast bírtam volna tenni,
De mert nagy eszme lelkesítni bírt.
(Ezalatt egy tőkét hoznak a lépcsők elé, mellette Lucifer áll bárddal. Ádám lehajtja a fejét.)

ELSŐ DEMAGÓG
Végezzétek ki. Éljen a haza!

 

HATODIK SZÍN

(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. - Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.)

CATULUS
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

ÁDÁM
Nem, Herculesre!

CATULUS
Ah, mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

ÁDÁM
Legyen. (...)
Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. -

CATULUS
S ha nyersz?

ÁDÁM
Lovad
Enyém. (...)

(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve, ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)

CATULUS
Recipe ferrum! - Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)

ÁDÁM
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. - Táncosok!
Csináljatok most már komédiát,
Ebből elég volt mára.
(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.) (...)

ÁDÁM
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

LUCIFER
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.

CATULUS
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait. (...)

(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

LUCIFER
No, majd hivok új vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. - -

(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

HIPPIA
Talán inkább csókot kivánsz?

LUCIFER
Öleld meg,
És lopd ki szájából az obulust.

HIPPIA
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)

PÉTER APOSTOL
Megállj, a döghalált szivod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)

MIND
A döghalál - rettentő - félre innen.

PÉTER APOSTOL
Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb'eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt. (...)
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. (...)
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről. (...)

HIPPIA
Hát öljetek meg, átkom ver különben.

PÉTER APOSTOL (hozzálépve)
Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg -
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.
(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)

HIPPIA
Atyám - megkönnyülék.
(Meghal.) (...)

PÉTER APOSTOL
Az Úr meghallgatott. - Tekints körül,
Az elkorcsult föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányult, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Mig a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. 

ÁDÁM
Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?

PÉTER APOSTOL
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

 

HETEDIK SZÍN

(Konstantinápolyban. Piac nehány őgyelgő polgárral. - Középen a Pátriárka palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke. Estve, később éj.)

LUCIFER
A szent tanok. - -
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle. (...)

ÁDÁM
Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába.

HARMADIK POLGÁR
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben rosszabb a pogánynál.

NEGYEDIK POLGÁR
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy Homoiusiont?

ÁDÁM
Ezt nem értem. -

LUCIFER
Ne valld be, ez most itt a fő dolog.

NEGYEDIK POLGÁR
Lám, kétkedik, ez is hamishitű.

TÖBBEN
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. -
Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.)

(A pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel jő palotájából, egy csapat barát követi láncravert eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.)

ÁDÁM
Elámulok! - De mondd, mi fejdelem
Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? -

LUCIFER
A főpap az, apostolok utóda.

ÁDÁM
S e meztelábas ronda csőcselék,
Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?

LUCIFER
Keresztény-cinikus, barátsereg.

ÁDÁM
Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.

LUCIFER
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
Ez abszolút erényü s épp azért
Engesztelhetlen népet.

ÁDÁM
Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja.

LUCIFER
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten. (...)

ÁDÁM
Atyám! a szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. -
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.

PÁTRIÁRKA
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén itélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. -
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket,
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.

ÁDÁM
Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. -

PÁTRIÁRKA
Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méregfoga,
S kiméled-é?

ÁDÁM
Valóban szörnyü bűn
Lehet, mi ily haragra gyújthatá
Egyházát a szeretetnek.

PÁTRIÁRKA
Fiam!
Nem az szeret, ki a testnek hizelg,
De aki a lelket vezérli vissza,
Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül
Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot
Hozok a földre. - E gonosz hitűek
A szentháromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Mig az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit cikkeül.

BARÁTOK
Halál reájuk, már a máglya ég. -

ÁDÁM
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában. (...)

EGY BARÁT (a tolakodó keresztesek közt)
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzul minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni éppen képtelen,
Nehány ezer korbácsütéssel is. -
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. -

A KERESZTESEK
Ide vele. - Nekünk is, szent atyám! -

ÁDÁM
Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.
Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt! (...)

(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)

ÉVA
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?

ÁDÁM
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?

LUCIFER (Helénéhez)
Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? -

HELÉNE
S mi hálával tartoznám én neked?

LUCIFER
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság.
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonnyal.

HELÉNE
S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek,
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háladatlan, így is kárhozott. -
Pedig nem volt rút a négy üldöző.

ÁDÁM
Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.

ÉVA
Előttünk áll a zárda ajtaja.

ÁDÁM
A zárda, mondod? Óh, de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét,
S ne únjak várni hosszu éveken,
Melyek végéről pályabérem int. -

ÉVA
Im, e szalag. -

ÁDÁM
Ez éjsötét szalag? -
Óh, hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.

ÉVA
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.

ÁDÁM
De szerelem sem. És ahol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apáca.

ÉVA
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. -

LUCIFER
És el fog zárni e fal téged is?

HELÉNE
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.

LUCIFER
Nagy kár - beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. -

HELÉNE
Csalfa, menj előlem!

LUCIFER
S miért? hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?

HELÉNE
Ah, ezt nem is kivánom.

LUCIFER
Már megyek. -
A mélynek szörnye fen reám agyart.

HELÉNE
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem -
Inkább a kulcs majd ablakomba' lesz. (...)

ÁDÁM
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovagerényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne'kűl elhagyhatom helyem. -
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam - pihenni akarok. 

 

NYOLCADIK SZÍN

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel. Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. - Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)

RUDOLF
Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
Rosz álmam volt az éjjel, rettegek,
Mi konjunktúrákban van csillagom.
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.

ÁDÁM
Meglesz, uram, amint parancsolod. (...)

RUDOLF
Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak híveül szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit. (...)
A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárul javítani. (...)

ÉVA
János, nekem szükségem volna pénzre.

ÁDÁM
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

ÉVA
Örök szükséget tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha egy-egy udvaronc
Felém hajolva, mosolyogva mond,
Hogy a királyné köztük én vagyok,
Szégyenkezem miattad, aki a
Királynét így állítod udvarába.

ÁDÁM
Nem fáradok-e éjet és napot,
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott,
És hirdetem, mit jól tudok, hamis. (...)
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája
Tiéd a többi. - Ámde ládd, ha a
Császár pénztára többnyire üres
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

ÉVA (sírva)
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? én, nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. (...)

ÁDÁM (merengve)
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom,
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszu harcaim sebét. -
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él - e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember -,
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára kél a renyhe élvezettel. -
Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe korban így kell lelkesülni
És elszakadni mocskoló porától. -
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Biróúl lép fel, büntet és emel,
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton,
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
(A Marseillaise dallama hallik.)
Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
Mely a vén földet ifjuvá teszi: 

 

KILENCEDIK SZÍN

(A nézőhely hirtelen Párizs Greve-piacává változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajgó néptömegnek szónokol. - Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap.)

ÁDÁM (folytatva)
Egyenlőség, testvériség, szabadság! -

NÉPTÖMEG
Halál reá, ki el nem ismeri! (...)

ÁDÁM
Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
De a nemesb rész tisztán megmarad.
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. (...)

A TISZT 
Tégy engemet [az áruló] helyébe,
Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

ÁDÁM
Dicséretes, barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.

A TISZT
A biztosíték lelkemben lakik,
Aztán imé! van nékem is fejem,
Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

ÁDÁM
S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

A TISZT
S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
Ki életem nem nézem semmibe?

ÁDÁM
Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

A TISZT
Polgár, még egyszer felszólítalak. -

ÁDÁM
Türelem még, a cél el nem marad.

A TISZT
Nem bízol bennem, látom, hát tanulj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. -
(Főbe lövi magát.)

ÁDÁM
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. -
Viszontlátásig, győzelem után. (...)

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -

A MÁRKI
Márki vagyok. -

ÁDÁM
Megállj - vagy nem tudod,
Hogy "polgáron" kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

ÁDÁM
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? -

ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

ÉVA
Bátyám, erős légy!

A MÁRKI
Húgom, óvjon Isten. - (El.)

ÉVA
Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.

ÁDÁM
Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

ÉVA
A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

ÁDÁM
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Menyország szállt le, s szentélyébe zár.

ÉVA
Az áldozatra szentelt állatot
Sem gúnyolák útjában a papok.

ÁDÁM
Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
S ha írigyelve nézik is hatalmam,
Örömtelen, megvetve életet
Meg a halált, nézem királyi székem,
Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
S várom, mikor jő már reám a sor. (...)

ROBESPIERRE
Ne hagyjátok beszélni,
Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.
Fogjátok el, szabadságunk nevében. -

NÉPTÖMEG
Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.
(Körülveszik s elfogják.)

ÁDÁM
Ne halljatok hát, ámde én se halljam
A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
Robespierre, megelőztél csupán,
Ez az egész, ne kérkedjél vele.
Magam teszem le a fegyvert - elég volt. -
De ím, ezennel felszólítalak,
Hogy három hó alatt kövess ez úton. -
Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.
(Fejét a nyaktiló alá hajtja.)

 

TIZEDIK SZÍN

(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler, íróasztalára hajtott fővel látszik, Lucifer mint famulus mellette áll s vállára üt. A reg szürkül.)

LUCIFER
Ezúttal a nyakazás elmarad. -

ÁDÁM (felemelkedve)
Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

LUCIFER
Elszálltak a mámorral, mesterem. (...)

LUCIFER
A nap halad, mester, vár a tanóra,
Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik,
Bölcsességedből elleshetni egy szót.

ÁDÁM
Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,
Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért.

LUCIFER
Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

ÁDÁM
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl, és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő s az erkélyre megy.)

TANÍTVÁNY
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt. (...)
Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,
Belátni a természet műhelyébe.

ÁDÁM
Sokat kivánsz. Paránya a világnak,
Hogy lássad át a nagyszerű egészet? -
Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
Ha súlyától nem dűlne össze kebled,
S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. -
Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

TANÍTVÁNY
Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,
Nagy férfiú, én csak nyerek vele,
Mert érezem, semmit fel nem fogok.

ÁDÁM
Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,
Lásd a valót, mint én látom magam.
De nem les-é avatlan hallgató, mert
Az az igazság rettentő, halálos,
Ha nép közé megy a mai világban.
Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,
Midőn utcákon fogják azt beszélni,
De akkor a nép sem lesz kiskorú. -
Most adj kezet, hogy el nem árulod,
Amit megértesz. - Így - halljad tehát. -

TANÍTVÁNY
Mint reszketek vágytól és félelemtől -

ÁDÁM
Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

TANÍTVÁNY
Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

ÁDÁM (vigyázattal)
No, látod, én sem - s hidd el, senki más.
A bölcselet csupán költészete
Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. (...)
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig teóriát tanulsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Engem vezess te, kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán. 

 

TIZENEGYEDIK SZÍN

(Londonban. A Tower és a Temze közt vásár. Tarka sokaság hullámzik, zajong. Ádám mint élemedett férfiú Luciferrel a Tower egyik bástyáján áll. Estve felé.)

ÁDÁM
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.

LUCIFER
Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképpen hallanók,
Hol közbeszól a szív verése is. (...)

(Mindketten lemennek a Tower belsejébe, s csakhamar munkásokul öltözve kilépnek annak kapuján, a sokadalomba vegyülvén. - Egy bábjátékos bódéja mellett áll, melyen majom ül veres kabátban, láncon.)

A BÁBJÁTÉKOS
Csak erre, erre, kedves jó urak,
Mindjárt kezdődik az előadás.
Mulatságos komédia nagyon,
Szemlélni, mint szedé rá a kigyó
Az első nőt, ki már kiváncsi volt,
S mint vitte ez csávába akkor is már
A férfiút. - Láthattok fürge majmot,
Mi méltósággal játssza emberét,
Láthattok medvét táncmester gyanánt.
Csak erre, erre, kedves jó urak! (...)

A KISLEÁNY
Kis ibolyák, első követei
A jó tavasznak. Vásároljanak!
E kis virág az árvának kenyért,
És a szegénynek is szép éket ad.

 

EGY ÉKSZERÁRUS (bódéjában)
Hogy e gaz mindig versenyez velünk,
S ki nem bírjuk szorítni a divatból. -
Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,
Melyért az is már, aki fölhozá,
Kétségbeejtő elszántsággal a
Tenger mélyének szörnyeit kisérti. (...)

(Leveles szín alatt italt mérnek, az asztal körül dőzsölő munkások. Hátrább zene és tánc. Katonák, polgárok s mindenféle nép mulat és ácsorog.)

KORCSMÁROS (vendégei közt)
Urak, vigan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha,
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a Biblia.

LUCIFER
Tetszik nekem e filozófia.
Üljünk le itt e szép árnyas padon,
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat
Savanyu borral s rossz zenével a nép.

ELSŐ MUNKÁS (az asztalnál)
A gépek, mondom, ördög művei:
Szánktól ragadják a kenyeret el.

MÁSODIK MUNKÁS
Csak az ital maradjon, elfeledjük. (...)

A KORCSMÁROS (Ádámhoz)
Uram, mivel szolgáljak?

ÁDÁM
Semmivel.

A KORCSMÁROS
El hát padomról, semmiháziak.
Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,
Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett.

ÁDÁM (fölkelve)
Így mersz beszélni?

LUCIFER
Hagyd el a pimaszt.

ÁDÁM
Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,
Hogyan silányul állattá az ember. (...)

ELSŐ KOLDUS
E hely sajátom, itt van engedélyem.

MÁSODIK KOLDUS
Könyörülj rajtam, másként meghalok,
Már két hete, hogy nem dolgozhatom.

ELSŐ KOLDUS
Igaz koldus sem vagy hát eszerint,
Kontár sehonnai, rendőrt hivok. -
(A második koldus elsompolyog. Az első helyet foglal.)
Krisztusnak öt sebére, alamizsnát
A szenvedőnek, édes uraim! (...)

ÁDÁM (egyik zenészhez)
Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?

A ZENÉSZ
Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve nézni,
Miként mulatnak kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást. (...)

ELSŐ TANULÓ
Vigan, fiúk, mögöttünk a penész,
Ma élvezünk valami derekast.

MÁSODIK TANULÓ
Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.

HARMADIK TANULÓ
Valakivel próbáljunk összetűzni,
Ez izgató és férfias mulatság.
(Elhaladnak.)

ÁDÁM
Kedves látvány ez e lapos világban,
Szebb kor csiráját sejti benne szűm.

LUCIFER
Meglátod, a csira mivé fesel,
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjonton az volt, mik most e fiúk.
(Két gyáros beszélgetve jő.)

ELSŐ GYÁROS
Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árum jóságát kell megvesztegetnem.

MÁSODIK GYÁROS
A munka bérét kell csökkenteni.

ELSŐ GYÁROS
Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősüljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.

MÁSODIK GYÁROS
Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgysem célszerű. (Elmennek.)

ÁDÁM
El vélek. - Mért is hagytad látnom őket. (...)

ÁDÁM
Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?

ÉVA
Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.
Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,
S szép alkalom ragyogni ékeimben. (...)

(A Towerbe tűnnek, s míg lent a csoportozás és zavar növekszik, ismét megjelennek a bástya tetején.)

ÁDÁM
Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek. (...)
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt. -
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,
Vezess, vezess, Lucifer, e világba. (...)

(Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint, amint egymás után szólottak.)

ÉVA
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
(Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.)

 

TIZENKETTEDIK SZÍN

(U alakra épült nagyszerű falanszter udvara. A két szárny földszintje nyílt oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek között munkások foglalkoznak. A bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek s egyéb különösségek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók - egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)

ÁDÁM
Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

LUCIFER
E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg.
Most már egész föld a széles haza,
Közcél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány. (...)

TUDÓS
Mely szakmába tartoztok sajátlag?

ÁDÁM
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. -

TUDÓS
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

ÁDÁM
Igaz. - Tudom jól, hogy kell ollyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélkűle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg,
S fogalma sincs arról, miben segít. -
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. -
Ily épitész nagy a tudásban is. (...)

ÁDÁM
Mi állat él még a világon?

TUDÓS
Minő kérdés, hát nálatok nem így van?
Él, ami hasznos, és mit ekkorig
A tudomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka, de korántse
Olyan hiányosan már, mint minőnek
A kontár természet megalkotá:
Az élő zsír, ez hús- s gyapjútömeg,
Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál. (...)

TUDÓS
E százszerű tárgy, millyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mindezt helyettünk,
Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig amellett marad.

ÁDÁM
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben. -
Hol leljen tért erő és gondolat,
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körültekint
Ezen szabályos, e rendes világban,
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengező vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam. (...)

ÁDÁM
Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

TUDÓS
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, ami kell.
Költött tehát meggondolatlanul,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hipotézisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.
Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.

(Hosszú sorban férfiak jőnek, másban nők, néhányan közülük gyermekkel, köztük Éva is. Az udvaron mindnyájan kört képeznek, egy aggastyán eléjök lép. Ádám, Lucifer s a tudós az előtérben állnak a múzeum mellett.)

AZ AGGASTYÁN
A hetvenkettedik szám!

MICHELANGELO (kilépve)
Íme, itt. -

AZ AGGASTYÁN
Rendetlenül hagyád el műhelyed.

MICHELANGELO
Igen, mert mindig széklábat csináltam,
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,
Nem engedék. Kivántam változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S otthagytam a kínt, ott a műhelyet. (...)

TUDÓS
Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

ÁDÁM
Ne szánjatok. - Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír. -
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül
Felénk rebeg, mint édes zengemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe. -

 

TIZENHARMADIK SZÍN

(Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel röpülve.)

ÁDÁM
Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

LUCIFER
Hát nem vágytál-e, menten a salaktól,
Magasb körökbe? (...)
Emelkedett szempontunkból, hiába,
Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.

ÁDÁM
A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer! (...)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Te ismersz már, a földnek szellemét,
Csak én lélekzem benned, tudhatod.
Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,
Térj vissza, élsz - hágd át, megsemmisülsz.

ÁDÁM
Dacolok véled, hasztalan ijesztesz,
Testem tiéd tán, lelkem az enyém,
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod. (...)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Minden felfogás
És minden érzés, mely benned feszül, csak
Kisúgárzása e csoport anyagnak,
Mit földednek hívsz, s mely ha más leendne,
Nem létezhetnék többé, véled együtt. (...)

ÁDÁM
Ugyis nem ront-e majd el a halál? -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
A vén hazugság e hiú szavát
Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban -
Egész természet átborzadna tőle. -
Szentelt pecsét az, feltartá az Úr
Magának. A tudás almája sem
Törhette azt fel.

ÁDÁM
Majd én feltöröm.
(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)
Végem van!

LUCIFER (kacagva)
Győzött hát a vén hazugság. -
(Amint Ádámot eltaszítja magától.)
E báb-istenség most már elkeringhet
Az űrben, új bolygóként, mellyen újra
Számomra fog tán élet fejledezni. -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA
Korán a káröröm még, Lucifer!
Csak érinté az idegen világot,
Nem oly könnyű országomból kitörni. -
Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

ÁDÁM (eszmélve)
Élek megint. - Érzem, mert szenvedek,
De szenvedésem is édes nekem,
Oly iszonyatos az, megsemmisülni. - - -
Óh, Lucifer! vezess földemre vissza,
Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek. -

LUCIFER
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. -

ÁDÁM
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga. (...)
Óh, vissza hát a földre, új csatára.

 

TIZENNEGYEDIK SZÍN

(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszó-fenyőbokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.)

ÁDÁM
Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Oda vezess, hol pálmafák virulnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. -

LUCIFER
Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlitője. -
A tudomány nem győzött végzetén. 

ÁDÁM
Szörnyű világ! - csupán meghalni jó.
Nem sajnálandom, amit itt hagyok. (...)
Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen. (...)

LUCIFER
De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.
Nézd, ott is áll még egy embertanya,
S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. -
(Egy eszkimó a gulibából kilép, fókavadászatra felkészülten.)

ÁDÁM
E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! valóban
A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

AZ ESZKIMÓ
Léteznek hát mégiscsak istenek
Felettünk? ím, előttem megjelentek.
De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,
Menekszem tőlük, az legbiztosabb.
(Vissza akar vonulni.)

LUCIFER
Megállj, egy szóra!

AZ ESZKIMÓ (leborulva)
Kegyelem, uram!
Az első fókát néked áldozom,
Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

LUCIFER
Hát ahhoz a fókához mily jogod van,
Hogy éltével váltod meg a tiédet?

AZ ESZKIMÓ
Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.

LUCIFER
S a nagy szellem veled táplálkozik.

AZ ESZKIMÓ
Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.

ÁDÁM
Mi gyáva nézlet!

LUCIFER
S mást tevél-e te?
Az a különbség csak közöttetek,
Hogy ő fókát, te embert áldozál
Az istenségnek, mellyet alkotál
Saját képedre, mint ez az övére.

AZ ESZKIMÓ
Látom, haragszol, és érzem, miért.
Ínségemben hogy fel mertem sohajtni
A nap jótékony istenéhez, aki
Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint
Itt is parancsolt egykor. - Óh, bocsáss meg,
S elátkozom örökre.

ÁDÁM
Ím, nagy Isten,
Tekints le és pirulj, mi nyomorult,
Akit remeknek alkotál, az ember!

AZ ESZKIMÓ
Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

LUCIFER
Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

ÁDÁM
Mi helytelen faragsz rosz élceket!

LUCIFER
Igazság az, nem élc. Okoskodásod
A jóllakotté, míg itt társadé
Éhes gyomornak filozófiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyetérttek rögtön, hogyha te
Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott.
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt el birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege. (...)

ÁDÁM
Sokan tengődtök-é még e vidéken?

AZ ESZKIMÓ
Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. - Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerülnek újak; s oly kevés
A fókafaj. - Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,
S több fóka. -

ÁDÁM
Lucifer, jerünk, elég volt!

LUCIFER
No, legalább tekintsük meg nejét.

ÁDÁM
Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt
A férfiú, szemünknek ronda látvány:
De megvetést szül keblünkben csupán.
A nő, az eszmény, e megtestesült
Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,
Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.
(Ezalatt Lucifer Ádámot a gunyhó felé vonta, most az ajtót felrúgja, bent Éva mint az eszkimó neje látszik. Ádám mereven bámul, a küszöbön állva.)

AZ ESZKIMÓ (gunyhójába lépve)
Nőm! vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)

ÉVA
Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg.

ÁDÁM (bontakozva)
Segítség, Lucifer! el innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
Dacoljak-é még Isten végzetével. -

LUCIFER
Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. -

 

TIZENÖTÖDIK SZÍN

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan kilép a gunyhóból s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

ÁDÁM
Rettentő képek, óh, hová levétek?
Körültem minden úgy él, úgy mosolyg,
Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

LUCIFER
Hiú ember! Hát azt kivánod-é,
Hogy a természet rendje felbomoljon,
Új üstökös ragyogjon éjeden,
Remegjen a föld, egy féreg, ha elvesz?

ÁDÁM
Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
És átalán több-é, mint álom, a lét,
Egy percre melly a holt anyagra száll,
Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?
Miért, miért e percnyi öntudat,
Hogy lássuk a nemlét borzalmait? (...)

LUCIFER
Siránkozol? - csupán a gyávaság
Fogadja el harc nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre. -

ÁDÁM
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni. (...)
Megállj! mi eszme villant meg fejemben -
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egymagam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás...
S azt mondom: vége a komédiának. -
(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

ÉVA
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon.
Úgy félek tőled...

ÁDÁM (továbbhaladva)
Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.
(ellágyulva)
Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:
Nehezebb lesz most már az áldozat,
Mit a jövőnek hozni tartozom. -

ÉVA
Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
Mert ami eddig kétséges vala,
Most biztosítva áll már: a jövő. -

ÁDÁM
Hogyan?

ÉVA
Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

ÁDÁM (térdre esve)
Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

LUCIFER
Féreg! feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. (...)

AZ ÚR
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.

ÁDÁM
Uram! rettentő látások gyötörtek,
És nem tudom, mi bennök a való.
Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:
E szűkhatáru lét-e mindenem,
Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,
A földre öntsd, és béigya porond?
Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. -

AZ ÚR
Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,
Hogy a muló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény. (...)
Karod erős - szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni. (...)

ANGYALOK KARA
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme. (...)

ÉVA
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

ÁDÁM
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -

AZ ÚR
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

 

Bevezetés (Dosztojevszkij gondolatai)

Dosztojevszkij alapjaiban teszi kérdésessé, hogy léteznek-e vajon egyszer s mindenkorra egyértelmű megoldást jelentő eszmék. Az orosz író egyik jelentős felfedezése éppen az volt, hogy végérvényesen befejeződött az egységes, megváltó ideológiák kora.
A szabadság fölszabadítja a rosszat is, a rossz uralma pedig fölszámolja a szabadságot, és (a rosszat) bármiképpen is korlátozzák (a jó nevében), az szükségszerű és kényszerű jósághoz vezet, ami szintén elfajul, mert a kikényszerített jó nem lehet jó.
Először Dosztojevszkij szembesítette az emberiséget azzal az ellentmondással, amelyre a kereszténység hatása miatt a Nyugat csak később figyelt fel: "A dilemma így hangzott: vagy az igazságos társadalom terror, hazugság és rabság árán, vagy az elviselhetetlen szabadság, mert ezt követeli a távol lévő Isten és a be nem avatkozó Krisztus, pontosan úgy, mint A Nagy Inkvizítor legendájában."
Azért is "elviselhetetlen" a szabadság, mert lehetővé teszi a bűnt.

Részletek Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) Önmegismerés című könyvéből:

Nemcsak hogy nem voltam közömbös a társadalmi kérdések iránt, hanem nagyon is szenvedtem tőlük, voltak állampolgári érzéseim, de lényegében, mélyebb értelemben inkább aszociális beállítottságú voltam, és sohasem számítottam »közéleti« embernek; a társadalmi mozgalmak sohasem tekintettek teljesen a magukénak. Mindig szellemi alapon álló »anarchista« és »individualista« voltam.

Filozófus létemre túlságosan sok eseményt kellett átélnem: négyszer ültem börtönben, kétszer a régi, kétszer pedig az új rendszer alatt; három évre északra száműztek, örökös szibériai száműzetéssel fenyegető eljárás folyt ellenem; elűztek a hazámból, és hátralévő életemet valószínűleg száműzetésben élem le. Mindazonáltal sohasem voltam politikus alkat.
 

Nyikolaj Bergyajev: Hetedik levél
A liberalizmusról

Maga a szó: "liberalizmus" mára minden vonzerejét elvesztette, noha egy gyönyörű szóból ered: a "szabadságból". A szabadsággal nem lehet a tömegeket lenyűgözni. A tömeg nem hisz a szabadságban, és alapvető érdekeivel nem tudja azt összhangba hozni. Valójában a szabadság inkább arisztokratikus, semmint demokratikus. Csupán az emberiség kisebb hányadának érték, minthogy elsősorban a személyiségre, az individuumra irányul. A forradalmakban soha nem a liberalizmus aratott diadalt. Nemcsak szociális, de politikai forradalmakban sem, hiszen a forradalom a tömegek ügye. A tömeg mindig az egyenlőség pátoszát hirdeti, nem a szabadságét. A nagy forradalmakat nem a szabadság, hanem az egyenlőség törvénye tartja mozgásban. A liberális szellem lényegét tekintve nem forradalmi szellem. A liberalizmus a társadalom kulturált rétegeinek életérzése és világnézete. Nem kíséri sem viharos őserő, sem tűz, sem lángoló szív, sokkal inkább mértéktartás és túl nagy megformáltság jellemzi. A liberalizmus igazsága formális igazság. Nem mond az élet értelméről semmit, sem jót, sem rosszat, garantálni szeretné az egyénnek, hogy élete értelméről szabadon döntsön. A liberális eszme nem tud hasonlatossá válni a valláshoz, nem mutat vallásos jelleget. Ez a liberális eszme gyengéje, de egyben a jó oldala is. A demokratikus, szocialista vagy anarchista eszmék igyekeznek határozott tartalmat adni az emberi életnek; könnyen álvallásokká válnak, s a hozzájuk való viszony vallási színezetet ölt. Valahol itt gyökerezik ezeknek az eszméknek a hazug volta, mivel semmi olyan lelki tartalmuk nincs, ami vallásos pátoszra méltó volna. Vallásos érzésekkel viseltetni arra méltatlan tárgy iránt - óriási hazugság és istenkísértés. El kell ismerni, a liberalizmus nem buzdít ilyesmire. A demokrácia eszméje a liberalizmusénál formálisabb, viszont képes magát az emberi élet értelmének, sajátos típusának feltüntetni. Ezért rejlik benne veszedelmes kísértés. A szocialista eszme mérhetetlen követeléseivel tűnik ki. Meg akarja határozni az ember életének céljait, miközben ő maga csupán egyike az élet eszközeinek, anyagi eszköz, nem több.

Az ember jogainak és szabadságának szellemi forrása a vallási lelkiismeret szabadsága és joga. Ezen a ponton érinti a liberalizmus formális igazsága az emberi élet ontologikus magvát. Az emberi és polgári jogok a lelkiismereti szabadságban gyökereznek, melyet az angol vallási forradalom tűzött zászlajára.

Hogy az emberi személyiség valódi szabadsága keresztény eredetű, már abból is kitűnik, hogy az antik világ nem ismerte az egyén, csupán a köz szabadságát. Már Benjamin Constant rámutatott a politikai szabadság ókori és újkori értelmezése közötti óriási különbségre. Ez voltaképpen a pogány és a keresztény tudat különbsége. A pogány vallási tudat talaján a szabadságot lehetett úgy értelmezni, ahogyan azt a görög demokráciában értették, de úgy nem, ahogyan az a keresztény vallási tudatban megmutatkozott, mely elismerte az emberi személyiség halhatatlan természetét. Rousseau tanítása a pogány tudat újjászületése. Nem ismeri el a személyes szabadságot, sem az ember társadalomtól független szellemi természetét, elidegeníthetetlen jogait. Tagadja a lelkiismeret szabadságát, elnyomja az emberi társadalom, a szuverén nép lelkiismeretét. Politikai szabadságfelfogása pedig még a kereszténység előttről való. És önök, Rousseau követői, Marx követői, akik a személyiség valódi szabadságát a társadalom képzelt szabadságára cserélték, önök mind pogányok, a kereszténység hitehagyott árulói. Önök nem törődnek a saját belső, szellemi világában élő emberrel, csupán a szociális burokban lévő embert fogadják el létezőnek. Önök az új isten - a szuverén nép - nevében megfosztják az embert minden jogától. Az embernek mély, ontologikus kapcsolata van az olyan valós realitásokkal, mint az egyház, a nemzet, az állam. De vajon mi ontologikus van az általános választójogban, az ipar szocializációjában, az önök egész iparában és kollektivizmusában? Miért kénytelen az ember lemondani a jogairól, korlátozni természetét ilyen fikciók és illúziók nevében?

Ismerjétek meg az igazságot, s az igazság szabaddá tesz!" "Ahol Isten lelke van, ott a szabadság is." Ilyen mélységekben kell gyökereznie a szabadság elvének. A kereszténység valójában meg akarja szabadítani az embert a rabságból, a bűn rabságából, az alantas természet rabságából, a világ őserőinek rabságából, ezért az igazi "liberalizmus" alapjait a kereszténységben kellene keresni. Az ember tényleges felszabadításához az kell, hogy ne csak külső, de belső, lelki rabságából is kiszabaduljon, hogy ne legyen többé foglya önmagának, önnön szenvedélyeinek, aljasságának.

Jogokat követelni a kötelességek ismerete nélkül - ez taszította az embert érdekek és szenvedélyek harcába, egymással ellentétes ambíciók versengésébe. Az emberi jogok megkövetelik e jogok tiszteletben tartását. Az emberi jogok érvényesülésében nem a magunk jogos igényei a leghangsúlyosabbak, hanem a másik jogainak tiszteletben tartása, az embert becsülni mindenkiben, vagyis az ember elkötelezettsége a másik ember iránt, illetve az ember kötelességei Istennel szemben. Az ember kötelességei előbbre valók a jogainál, ezek alapozzák meg az emberi jogokat is. A jog a kötelesség folyománya. Ha mindenki tökéletesen tudatában van a jogainak, de csak igen kevéssé van tisztában a kötelességeivel, úgy ezeket a jogokat senki sem fogja tiszteletben tartani, senki nem fogja érvényesíteni. Az ember jogai és kötelességei pedig istenarcúságából következnek. Ha az ember csupán a természetes és a szociális közeg leképződése, csak a külső körülmények kiváltotta reflex, ha pusztán a szükségszerűség gyermeke, akkor sem megszentelt jogokkal, sem megszentelt kötelességekkel nem bír, vagyis csak érdekei és igényei vannak. Az emberi jogok feltételezik Isten jogait, ez mindenekelőtt az emberben élő Isten, az emberben lévő isteni vonás jogait jelenti, melyek istenarcúságából, istenemberségéből eredeztethetők.

A liberális ideológia a 18. század szellemi atmoszférájából született, mely a természetes harmónia elvét hangoztatta. Ez az ideológia átitatódott a szabadság és egyenlőség belső eredetébe, harmóniájába vetett hittel. A francia forradalom tökéletesen összekeverte a szabadságot az egyenlőséggel. A 19. század aztán lerombolta a természetes harmónia illúzióját, feltárta a kibékíthetetlen ellentéteket és antagonizmusokat. Napnál is világosabbá vált, hogy az egyenlőség a legádázabb zsarnokságot hívja életre. Kiderült, hogy a szabadság egyáltalán nem véd meg a gazdasági függőségtől. A szabadság és egyenlőség elvont eszméi nem teremtik meg a modern társadalmat, s nem garantálják az emberi jogokat. A szabadság és az egyenlőség között nem harmónia van, hanem feloldhatatlan antagonizmus. A 19. század teljes politikai és szociális történelme a szabadság és egyenlőség ütközésének drámája. A szabadság és egyenlőség harmonikus egyeztetéséről szőtt álom csupán megvalósíthatatlan racionalista utópia. Az egyén igényeit a közösség igényeivel, a szabadság vágyát az egyenlőségre törekvéssel soha nem lehet összeegyeztetni. Az absztrakt liberalizmus éppúgy képtelen megoldani ezt a problémát, mint az elvont szocializmus. Ez a kör négyszögesítése. A szabadság és az egyenlőség összeférhetetlenek. A szabadság mindenekelőtt a mássághoz való jog. Az egyenlőség elsősorban merénylet a szabadság ellen, a szabadság korlátozása. Egy élőlény - és nem egy matematikai pont - szabadsága minőségi különbségében valósul meg, kiemelkedésében, abban a jogában, hogy életének terét és értékét megnövelje. A szabadság összefügg az élet minőségi tartalmával. Az egyenlőség mindenféle minőségbeli különbség, és az élet minőségi tartalma ellen irányul, a kiemelkedéshez való jog ellen.

A 18. század, a francia forradalom illúziói elporladtak. A szabadság felszabadítja az egyenlőség utáni heves vágyat, magában hordozza az önmegtagadás, az önpusztítás csíráját. A liberalizmus demokráciát nemz, majd feltartóztathatatlanul demokratizmussá válik. Fejlődésének törvényszerű útja ez. A demokrácia azonban megsemmisíti a liberalizmus alapjait, az egyenlőség felfalja a szabadságot. Ez már a francia forradalom idején nyilvánvalóvá vált. A '93-as év semmissé tette az emberi és polgári jogok '89-es nyilatkozatát. Sorsszerű folyamat. A természetes és racionális világrendben a szabadság és egyenlőség közti ellentmondás, az egyén jogai és a társadalom jogai között feszülő ellentét leküzdhetetlen és feloldhatatlan, s csupán egy magasztosabb világrendben győzhető le, az Egyház világában. A vallási felekezetben, az egyházközösségben megszűnik az egyén és a társadalom szembenállása, itt a szabadság - testvériség, a szabadság Krisztusban - testvériség Krisztusban. A lelki közösség megoldja a kör négyszögesítését. Itt jog és kötelesség közt nincs különbség, nincs ellentmondás. Az egyházközösségben azonban nem mechanikus egyenlőség érvényesül, hanem a testvériség. A szabadság pedig nem tesz mások, felebarátaink ellenségévé. A vallási felekezet alapja a szeretet és a kegyelem - mind a liberalizmus, mind a demokratizmus számára ismeretlen fogalmak. Ezért oldódnak fel benne az emberi élet legnagyobb antinómiái, legélesebb konfliktusai.

Önök szeretik szembeállítani a liberalizmust és a szocializmust mint két örökké ellenséges és összeférhetetlen elvet. Mint bármely más absztrakt formula, ez is csak bizonyos megszorításokkal igaz. A liberális és a szocialista ideológia különböző életcélok körül körvonalazódott, pátoszuk más-más forrásból táplálkozik. A liberalista ideológia a szabadság vágyából született. A szocialista ideológiát az az igény szülte, hogy a mindennapi kenyér biztosítva legyen, és a legalapvetőbb szükségletek ne maradjanak kielégítetlenül. És ha azokból lesznek liberalisták, akiknek elemi létszükségletei kielégítettek és biztosítva vannak, és akik életüket szabadon fel akarják tárni, akkor szocialistává azok lesznek, akiknek legalapvetőbb létszükségletei még nem elégíttettek ki. Individuális perspektívából szemlélve a szocializmus elemibb, mint a liberalizmus. (...) Mindennél fontosabb annak a felismerése, hogy a liberalizmus és a szocializmus - korlátozott és időleges elvek. A liberális és szocialista hit - álhit.

A liberalizmus mint teljes világnézet és életérzés, akárcsak a szocializmus, történelemellenes. Emiatt éri oly súlyos bírálat. A liberalizmus igazolására tett kísérletek a természet adta jog eszméjébe ütköznek. A természet adta jogot idealista úton akarták igazolni. A természet adta jogról szóló tanítás viszont összefügg a "természetes állapot"-ba vetett hittel. A természet adta jog ellentmond a történelmi kiváltságoknak, amint a természetes állapot ellentmond a történelmi helyzetnek, a történelmi valóságnak. A természet adta jogok már jó ideje kíméletlen kritikának vannak kitéve. Ízekre szedték. A természet adta jog idealisztikus újjászületése, valamint azon törekvések, hogy Kant filozófiája segítségével normatív alapokat adjanak neki, nem hatolnak el a legnagyobb mélységbe, az ontologikus gyökerekig. Az ember szent és sérthetetlen jogait nem lehet "természet adta" jogoknak, a "természetes állapot" kiváltságainak nevezni. Önök hasztalan idealizálják az ember természetét, hiába támaszkodnának rá a jobb életre törekvésben. A "történelmi" ember mindig jobb a "természetes" embernél, és abban sincs köszönet, ha a "természetes" embert megszabadítják bilincseitől. A "történelmi" állapot fejlettebb a "természetes" állapotnál, a "történelmi" kiváltságok előbbre valók a "természet adta" jogoknál. Szent és sérthetetlen jogait az ember nem mint természeti lény birtokolja, hanem mint akit Isten gyermekévé fogadott, s kegyelemben újjászületett szellemi lény. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember mélyen megalapozott jogait nem a "természetben" kell keresni, hanem Krisztus Egyházában. Az emberi lélek örök joga nem "természetes", hanem a keresztény világ "történelmi" kiváltsága. A kereszténység által felfedezett emberi lélek nem az ember "természetes állapota", hiszen a "természetes állapotban" mélyen el volt nyomva, el volt zárva. Börtönéből az emberi lélek a keresztény történelmi korban szabadult ki, és ezt a feltárulkozást csupán az antik misztériumok s a platóni filozófia előlegezték meg. Csipetnyi igazságát a liberalizmus ebből a felsőbb forrásból meríti.

A tökéletesen "természetes" állapotba vetett hit már rég megrendült, nem állja ki sem a tudományos gondolkodás, sem a vallási tudat kritikáját. Az ember "természeténél" fogva nem jó és nem bűntelen. "Természete" a bűnben gyökerezik A "természetes" világrendben, a "természetes" létben gyűlölség és kegyetlen harc uralkodik. A "történelmi" világrend a "természetesnél" magasabb szintje a létezésnek. A humanizmus hazug módon összekeverte a "természetes" embert a kegyelemben született, Isten által örökbe fogadott szellemi emberrel, és szélsőséges formájában az ember tagadásához vezetett. Önök, a 20. század fiai kötelesek lennének végleg megszabadulni a 18. század csökevényeitől, a kétszáz éves rögeszméktől. Nem létezik semmiféle "természetes állapot", sem "természet adta" jogok, nincs és nem is létezhet semmiféle "természetes" harmónia. Már a 19. század vissza kellett volna térítse magukat a "történelmihez", a történelmi valósághoz.

A liberalizmus hite és ideálja ellehetetlenült. Minden túlságosan megváltozott, bonyolultabb lett, azokhoz az időkhöz képest, amikor ez a hit még friss volt. Túl nyilvánvaló, hogy ez a hit az emberi természetről vallott hamis tanításokon, az emberi természet irracionális oldala iránti érdektelenségen alapul. Már nem nagyon bízunk az alkotmányban, nem tudjuk hinni, hogy a parlamentarizmus minden bajra gyógyír. A konstitucionizmus és a parlamentarizmus szükségszerű s olykor hasznos voltát elismerhetjük ugyan, de már nem lehet hinni, hogy ezen az úton megvalósítható a tökéletes társadalom, hogy kigyógyulhatunk a gonoszságból és a szenvedésből. Ebben már senki nem hisz. A liberális konstitucionizmus és parlamentarizmus legutóbbi doktrinerjei pedig szánalmas benyomást keltenek. A parlamentarizmus nyugaton komoly válsággal küszködik. Érezhető a politikai formák kiüresedése. Mivel a liberalizmus túlságosan hisz a politikai formában, nem áll a modern tudat magaslatán. A szocializmussal sincs ez másképp, minthogy túlságosan bízik a gazdasági szervezetben. Ezek a hitek az elavult racionalizmus csökevényei. A racionalizmus az emberi tapasztalatokon, a társadalom teljes racionalizációját akadályozó irracionális emberi természet figyelmen kívül hagyásán alapult. Az új század embere már képtelen hinni, hogy a politikai és szociális formák hoznának megváltást, korlátozottságukat jól ismeri. Minden politikai elv ingatag, közülük egy sem tarthat számot kizárólagos jelentőségre, egyikük sem lehet egyedül üdvözítő módszer. Az alkotmányba vetett hit szánalmat kelt. Az alkotmányt fel lehet állítani az adott történelmi pillanat igényeinek megfelelően, de azokban megbízni értelmetlenség. A hitnek méltóbb tárgyra kellene irányulnia. A jogállamot bálványozni nem méltó az emberhez. Van ebben valami korlátoltság. A jogállam elég viszonylagos dolog. Ha van a liberalizmusban örök elv, akkor azt nem ebben vagy abban a politikai struktúrában, a hatalom, a kormányzat ilyen vagy olyan szervezetében kell keresni, hanem az emberi jogokban, az emberi szabadságban. Az ember szabadsága és jogai sokkalta fontosabbak, mint, teszem azt, az általános választójog, a parlament szerkezete stb., mert megszentelt alapokon nyugszanak. Ám éppen ezért kívánnak az emberi jogok és a szabadság biztosabb alapokat annál, mint amit a liberalizmus ad, metafizikai és vallási igazolást.

 

Bergyajevről írták:

Nyikolaj Bergyajev, a legkifinomultabb és legradikálisabb orosz gondolkodók egyike, 1874. március 6-án született Kijevben. Életműve alapján a szabadság filozófusának tartják, mert ez volt gondolkodásának, nyugtalanságának és fáradhatatlanságának legfőbb forrása. Minden megalkuvástól mentes szabadságszeretete miatt a nagy többséghez képest igen eltérően gondolkodott. A cári Oroszországból száműzték, a kommunista Oroszország pedig kiutasította.

Bár életében mindvégig mélyen kötődött az orosz ortodox valláshoz, az egyház nem tudta eldönteni, hogy „hívő fiaként” vagy „eretnekként” bánjon vele. Hazáját elhagyva Berlinben alapított vallásfilozófiai akadémiát, majd később Franciaországban élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Több nyelvre lefordított könyvei révén világhírűvé vált, és művei újabb kiadásai Oroszország szerte is reneszánszukat élik. A szabadságról alkotott nézete mély önismeretéből, valamint az emberi lét értelmének kereséséből származott. „A szabadság feltételezi egy szellemi elv létezését, melyet nem határoz meg sem a természet, sem a társadalom. A szabadság a bennünk lévő szellemi elv. Ha lényünket teljesen meghatározza a természet és a társadalom, akkor nem beszélhetünk szabadságról.”

Bergyajev számára nem a lét, hanem a szabadság minden filozófia alapja. A szabadság azonban gyakran szenvedést okoz. A szabadság olyan belső szükségszerűség, amely hatalommal nyilvánul meg ha korlátozzák. A szabadság nem valami magától értetődő, egyszerű dolog, mint azt sokan gondolják. Éppen ellenkezőleg: a szabadság gyakran válik nehéz teherré, és sokan túlságosan is szívesen mondanak le róla, mert azt hiszik, hogy ezzel megkönnyítik sorsukat. Bergyajev számára azonban a szabadság egy egészen más dimenzióból származó erő, valami transzcendens dolog. Azt írja: „Az emberek szabadsága abban áll, hogy a császár birodalmán (a világi hatalmon) kívül létezik még a szellem birodalma is. Isten valósága a bennünk lévő szellem létében nyilvánul meg. Isten ezért nem hasonlít sem a természeti erőkhöz, sem a társadalom vagy az állam hatalmához.”

Nyikolaj Bergyajev A történelem értelme című könyvében leírja, hogy a Római birodalom bukásával véget ért az ókori kultúra időszaka. Az erre következő középkorban, melyet „éjidőnek” nevez, beomlott egy egész korszak szilárd szerkezete. Érvénytelenné vált minden érték, melyek alapján az emberiség az előző kultúrákban élt. Később hasonló éjidőbe lépett a világ az újkor végével a XIX. század kezdetén:

"Minden jel szerint beléptünk már az éjidőbe. […] A hamis fátylak lehullanak, és nyilvánvalóvá válik, hogy mi a jó és mi a gonosz.” Ezt az időszakot azonban már áthatják a következő korszak eszméi. Régi és új eszmék harcolnak egymással, és elbizonytalanítják az embert. Korunk egyben az eredetünkre vonatkozó pozitív megfontolásra kényszerít minket. A szellemi élénkség aktívabb, mint eddig bármikor, ritkán volt ennél nagyobb lehetősége arra, hogy megragadjuk az emberi lét ősalapját. A kultúra korszakai, melyeket „nappali időnek” nevez, felületesebbek, és gyakran nem engednek bepillantást az emberiség fejlődésének nagyobb mélységeibe. Az úgynevezett újkor is egy ilyen nappali korszak volt, amely létrehozta az atomisztikus világképet. A tudomány megkezdte a kapcsolatok felbontását, a részek visszavezetését mind kisebb és kisebb elemekre azért, hogy leírhatóvá és osztályozhatóvá váljanak. Ebben az időben olyan mértékű egyéniesedést és elmagányosodást tapasztalunk, mint azelőtt soha. Jelenleg az éjszaka időszakát éljük. Egy ilyen korban feltépik a feneketlen mélység fedelét. Az embert szembesítik evilági létezésének egész rettenetével, amelyre az emberiség kétféleképpen reagálhat: páni félelemmel vagy Istenhez való odafordulással. Az első csoport számára ezt írja Bergyajev A szellem birodalma és a császár birodalma (1952) című művében: „Teljesen téves a pragmatisták ama felfogása, hogy az igazság hasznos az élet számára. A hétköznapi élet megszervezésére az igazság káros lehet. Sőt a keresztény igazság még nagyon veszélyes is lehetett… Ezért igazították a hétköznapi élethez a kereszténység tiszta igazságát, és olyannyira eltorzították, hogy Krisztus művét is megváltoztatták - ahogy a főinkvizítor mondja Dosztojevszkijnél.”

A második csoportot azok alkotják, akik nem hátrálnak meg a feneketlen mélység megpillantásakor. Figyelnek az idő jelére, és kimondhatatlanul fájdalmas vágyakozás fogja el őket. E vágyakozás révén kezd lassanként újra behatolni a szellem az emberekbe. Ehhez azt fűzi hozzá Bergyajev: „Ha hiszünk az igazság általi megmentésben, akkor ezt teljesen más értelemben tesszük. Az igazság választja el az 'Istenit' attól, ami a 'császáré'. Ez a szellem és a világ elválasztása.” Az igazság azonban csak a szellemi közösség magas fokán tárul fel. Az ember csak másokkal együtt tud olyan magas szellemi minőséget létrehozni, amely túlnőhet mind a szubjektív, mind az objektív világon: „Nincs magasztosabb az igazság keresésénél és a hozzá fűződő szeretetnél. Az egyetlen átfogó, teljes igazság Isten, ezért az igazság megismerése az isteni életbe való bevonulás.” (Az új középkor, 1927.)

forrás: http://lectorium.hu/pentagram/2004-es_evfolyam/20043_nyikolaj_bergyajev_-_a_szabadsag_filozofusa

Arra a felismerésre jutott, hogy az ember szabadsága tragikus szabadság földi és metafizikai szinten is. A tragédia abból fakad, hogy az ember szabadsága ellentmondásban van a természettel, hiszen az ember ettől determinált, mint ahogy ellentmondásban van a társadalommal is, mert annak alávetettje, de a legtragikusabb az ember számára, hogy szabadsága ellentmondásban van Istennel is, mert a szabadság nem Istentől jön, hanem a Semmitől, mert isten csak a létet uralja, a nemlétet nem.

Bergyajev az embereket három típusba sorolja: az úr, a szolga és a szabad ember csoportjába. Az úr és a szolga libikókaként kapcsolódik egymáshoz, nincsen úr szolga nélkül és viszont; a másik elnyomása a magunk elnyomásával jár együtt, ahogy ezt már Platón is felismerte. A szabad ember viszont önmagában is létezhet. Az első kettő a külsővé válás, az utóbbi a belsővé válás forrása. Az első kettőhöz tartozik az elidegenedés, ami megjelenik a morálban, a megismerésben, a vallásban, a művészetben, a politikai és a társadalmi életben. A másik szolgává tételéhez szorosan hozzátartozik az erőszak. Bergyajev megkülönbözteti a fizikai és a szellemi erőszakot. A történelem általában az előzőt gyakorolja. A diktatúra országaiban a szellemi erőszak a vélemények és a nézetek meghamisításával (is) jár. Viszont van ennél hatásosabb erőszak is, a pénz által kifejtett erőszak, ami a kapitalista világ sajátja. Ezzel is meg lehet az embereket fosztani a vélemény és a gondolatszabadságától.

forrás: http://www.szofia-lapok.com/filozofia/bergyajev-es-a-perszonalizmus/

Láng János: A mitológia kezdetei

A primitívek mentalitása (részletek)

Az archaikus népek nem ismerik a valóság és annak nyelvi jelzése közötti tudatos megkülönböztetést. A szójelek, a „nevek” összeolvadnak magukkal a személyekkel, a dolgokkal vagy a jelenségekkel. Az apapu-cuva-guarani indiánokról írják, hogy „a név az ő szemükben azonos viselőjével, és elválaszthatatlan a személytől. A guaranit nem így és így »nevezik«, hanem ő maga ez és ez.” A primitíveknél a szó egyenlő a gondolattal. A cora indiánoknál egyenesen a gondolat szinonimájaként használatos. A szónak léte van, mert ha elhangzik, megjelenik a szó által jelölt képzet, észrevehetővé válik - mintegy érzékfeletti módon - az általa fedett valóság. Éppen ez a bizonyítéka a szó mágikus valóságának, ami végső soron a névnek és a dolognak összeolvadásán alapszik. És ami a szóra és az általa jelentett dolog egységére vonatkozik, érvényes a dolog és az ábrázolat egységére is. A primitívek számára a kép nem az eredeti ábrázolata, megjelenítése, amelyet az eredetitől meg kell különböztetni, hanem maga az eredeti. Nos, ugyanez a pszichikus sajátosság található meg a mi gyermekeinknél is. Az iskoláskor előtti gyerekek még nem különböztetik meg világosan a beszédet a tárgyától. Az élmény meghatározta jelentéstartalom és annak beszédbeli megjelölései a gyermek számára még szorosan egybetartoznak. A gyermek hatéves koráig még nem rendelkezik a nyelvi adottságokkal szemben szükséges megkülönböztető magatartással.

(...)

A "természetfeletti" szót használjuk, amikor a bennszülött hiedelmekről beszélünk, mert ezt jelentik számunkra. Ezzel a szóhasználattal valószínűleg félreértjük ezeket a hiedelmeket. Mi természeti törvényeket ismerünk, a "természetfeletti" szó pedig valami olyant jelent számunkra, ami kívül áll az ok és okozat összefüggésén, de a "természetfeletti" semmi esetre sem jelenti ezt a primitív embereknek.” Azt, amit mi „természetfelettinek” nevezünk, és szembeállítjuk a mi „tudományos” világképünkkel, ezt a szembeállítást az archaikus emberek nem tehetik meg. Számukra külviláguk és belviláguk jelenségei sem nem érzékiek, sem érzékfelettiek, hanem egyszerűen vannak, léteznek. A mi európai fogalmunk a természetfelettiről teljesen idegen a primitív népek számára. Ahhoz, hogy a tudatban elkülönüljenek egymástól érzéki és érzékfeletti jelenségek, a külső és belső realitás megismerésének arra a történelmi folyamatára volt szükség, amelynek folyamán az emberek szakadatlanul bővülő tapasztalataik alapján a valóságos összefüggéseknek egész sorát ismerték meg.

(...)

Az emberi gondolkodás fejlődéstörténetének abban a szakaszában, amelyben a „megszemélyesítéseket” tartalmazó elbeszélések kialakultak, az emberek semmiféle tulajdonságukat nem különítették még el, nem absztrahálták önmaguktól. Az archaikus népek nyelvében minden cselekvésnek konkrét tartalma van, s ezeket a konkrét tartalmakat különböző szavakkal fejezik ki. A cselekvés és a mozgás minden formája külön fogalom volt, s ezeknek a fogalmaknak közös elemeit, a konkrét tartalomtól absztrahált „cselekvést" és „mozgást” még nem ismerték fel. Az algonkin indiánok nyelvében például külön szóval jelölték a vágásnak azt a konkrét formáját, amikor a tollat a toll száráról vágták le (abaka), amikor valamit szeletekre vágtak (bamda), amikor a hajat rövidre vágták (yusku), amikor a fáról egy ágat késsel levágtak (baksa), amikor valamit késsel hirtelen mozdulattal vágtak le (bapsag), és így tovább. Nincsen azonban olyan szavuk, amely a vágás cselekményét a tárgytól, eszközétől és módjától függetlenül fejezi ki. Vagyis nincsen olyan szavuk, amely megfelel a kulturnyelvek „vágni” szavának. Ugyanez a helyzet a „törni” szóval is. A bamdeca szó azt jelenti, hogy diót (és hasonló magvakat) ütéssel széttörni; kavegi jelentése „ütéssel széttörni”. További szavaik vannak a törés különböző formáinak jelölésére, de nincsen olyan szavuk, amely megfelel a mi „törni” általános értelmű szavunknak. Az ausztráliai aranda törzs nyelvében tjilaraka annyit jelent, hogy „körülnézett”, és ennek a szónak semmi nyelvi kapcsolata nincsen a katarama szóval, aminek jelentése „lefelé nézni”. Annak a cselekvésnek, hogy „kinyújtja a karját”, a megjelölésére az ultjeraka szót használják, inanyana viszont „kart” jelent. A kar meghatározott mozdulatát és magát a kart (a testrészt) jelentő szavak tehát egészen különbözőek. A melanéz jabim nyelvben a „tenni”, „csinálni” és „dolgozni” igéket a kum szóval fejezik ki. Ugyanez a szó azonban a „kert”-et, az „ültetvény ”-t, s az ezzel kapcsolatos tevékenységeket is jelzi. Olyan szavuk tehát, amely a tárgytól elvonatkoztatva tevést, cselekvést, csinálást, dolgozást jelent, nincsen. Minden cselekedet konkrét formáját külön szavakkal fejezik ki. A kim szó a jabim nyelvben „lándzsát” jelent. A lándzsával való tevékenységet, a lándzsázást, a vadnak lándzsával való megdobását azonban a lándzsával való dobás különleges mozgásformájára utaló külön szóval, a gun szóval fejezik ki. Az indiai korku-törzsnek nyolc különböző szava van a test mosására: „arcot mosni”, "kezeket mosni”, „lábakat mosni” és még további öt szó a különböző testrészek mosására, de nincsen olyan szavuk, amely a mosakodást általában jelenti.

Ha el is fogadjuk tehát a „megszemélyesítés” elméletét, akkor sem állíthatjuk, hogy a primitívek nem emberi élőlényeknek, élettelen dolgoknak és természeti jelenségeknek emberi tevékenységet tulajdonítottak. A primitívek nem tulajdoníthattak emberi tevékenységet a természet alkotásainak, mert az emberi tevékenységet még nem választották el magától az embertől.

(...)

Az archaikus népek nyelvének tanulsága szerint a primitívek ugyanazzal a szóval jelölték a fehér színt, mint a mészkövet, a zöld színt ugyanazzal a szóval, mint bizonyos fajta zöld papagájt. Gondolatvilágukban még nem létezett külön fehér vagy zöld szín. Csak dolgok léteztek, amelyeknek a fehér vagy a zöld szín a tulajdonságuk, tőlük elválaszthatatlan tulajdonságuk volt. A tudat fejlődésének már egy igen magas fokán állott, amikor a szín-tulajdonságokat elválasztotta maguktól a színes dolgoktól. Ezzel azonban még mindig nem jutott el az absztrakció végső határáig. Már ismerte önmagában, a tárgyától megfosztott „fehér” és „zöld” szint, de ezek az absztrakt fogalmak még specifikus érzéki tartalommal bírtak, a fehér vagy a zöld szín érzékelésével voltak közvetlen kapcsolatban. A tudat fejlődésének következő foka az volt, hogy valamennyi szín közös tulajdonságát emelte ki, s most már egy másodlagosan absztrahált fogalomhoz, a „szín” fogalmához jutott. A dél-amerikai kayapo indiánoknak nincsen külön szavuk a „hinni”, a „hit” kifejezésére, hanem csupán azt tudják mondani, hogy „hallom”. A „tudni” és a „tudás" fogalmakat pedig a pumu szóval fejezik ki, aminek jelentése „látni”.

(...)

Az archaikus népek nemcsak az „emberi faj” fogalmát, de még az „ember” fogalmát sem ismerték. Néhány bizonyító tényt példaképpen ismertetek.
Az Új-Guinea középső részének hegyeiben élő népeknél nincsen elnevezés, amely az egész itt lakó népet jelentené. Csupán a közeli szomszédságban vagy az egy völgyben élők tartoznak össze, míg a következő völgy, vagy egy távolabbi település lakóit boknak, vagyis „idegennek” nevezik. A bakongo négerek nyelvében a ngo szó leopárdot jelent, azt az állatot, amely totemként az összes kongói bantuk között el van terjedve. A bakongo szó tehát azokat jelenti, akik a leopárd totemhez tartoznak. Aki viszont nem bakongo, az „idegen”. A sotó népnél a sotho szó magának a népnek a neve. „Embernek” tehát csak azokat nevezik, akik hozzájuk tartoznak, aki pedig nem sotho, az idegen.

Fónagy Iván: A "primitív" nyelvekről

A primitív szó a közhasználatban gyakran a „fejletlen”, a „szegényes” szinonimája. Ezért terjedt el talán a tévhit, hogy a primitív népek szókészlete szegény, vagy hogy egyáltalában alig lehet primitív nyelvnél szókészletről beszélni. Ez a felfogás alaptalan. Egy primitív nép szókészlete felmérhetetlenül gazdag, mint az európai nyelveké, csak másszerű. Megesik, hogy egyik-másik primitív nyelvben nincs a fára szó. Ugyanezekben a nyelvekben viszont kétségtelenül több fanév van forgalomban, mint pl. a magyar köznyelvben. Még kevesebb primitív nyelvben találunk a növényre szót, annak ellenére, hogy a különböző növényeknek se szeri, se száma. Több primitív nyelvnek nincsen számsora, de külön szóval jelölik az „egy” fogalmát, ha egy házról és ha egy fiúról van szó. Az „egy”, a „növény”, de még a „fa” sem látható; úgynevezett absztrakt szó, fogalom mindegyik. Az absztrakció természeténél fogva színtelenít, hiszen elvon az élménytől. A növény szó nem vizuális, nincs képhez kötve. Bizonyos sajátságok összességét jelöli, megfigyelések és elmélet alapján szerkesztett verbális egység. A szabadesés, az ellenállás, az erőkar stb. mind láthatatlan, érzékelhetetlen. Tudjuk mindegyikről, hogy van. Tőlünk független, objektív valóságoknak ismerjük őket. Büszkék vagyunk, hogy megismertük, megneveztük mindegyiket, mert úgy hisszük, hogy ezeken a fogalmakon keresztül jutunk el a külvilág megértéséhez. Így alakul át kozmosszá a káosz, az érthetetlen jelenségek világa.

A primitív nyelveken általában bajos lenne tudományos prózát írni. Ezzel szemben az az előnyük a konkrétabb nyelveknek, hogy szemléletesebbek, közelebb állnak az élményhez. Az ewében például a „hozni” szót minimális absztrakcióval, drámaibb összetétellel fejezik ki: etso yi „megfogta, jön”. A közhasználatban az „élet” szó olyan sápadt, halvány, hogy már alig venni észre. Szinte ott sincs már az ilyen mondatban, mint: Ez az élet. Milyen más, milyen telített a kora indián „ruri” szó: nedvest és életet jelent egyszerre.,,Na rurin titutavatéme hetsén wachuje. (Nedves) életek állnak az útjukon.” Hogy megtelik tartalommal, színnel, hangulattal az élet szó ebben a kora mondatban! Mindenre van szó a primitív nyelvben, ami szín, mozdulat, élmény. Az arandában (Ausztrália) külön szó van erre: „Az ellenség zsírját enni”, tjunkankuru. Ngalakatuku a hullámvonalban felfelé szálló madarakat jelenti, „intolovintolerama” a minden oldalról felharsanó zaj (például madárzaj). „Ngalbangalbangalu” egyetlen szó, annyit tesz, hogy valaki nem tudja a vállát megmozdítani.

Dömötör Tekla: A varázserejű szó

A primitív gondolkodás szerint nemcsak a cselekményeknek, tárgyaknak, hanem a megfelelő időben, módon és megfelelő személy által kimondott szavaknak is lehet varázsos hatóerejük. Hittek abban, hogy a kimondott áldásnak és átoknak hatása lesz. (E hit nemcsak a néphitben, hanem a keresztény vallásban is eleven volt, megtaláljuk a Bibliában is. A magyarországi protestáns egyházak évszázadokon keresztül harcoltak a káromkodás ellen, különösen tiltották Isten nevének említését az átkozódásban.)

A varázsigék használatában megkülönböztethetjük a közösségi és egyéni varázsszövegeket. A közösségi varázsszövegek előadása nyilvánosan történt, gyakran valamely ünnep alkalmából. Ilyenek voltak például a szentiváni ének, a regölés, az újévi varázsmondókák és -énekek, melyek a termékenységet kívánják előmozdítani vagy a fiatalokat összepárosítani. Előadóik lehettek nemek vagy korok szerint elkülönülő csoportok. Az egyéni varázsigéket általában titokban mondták el, néha személyek féltve őrzött tulajdonai voltak.

A szómágia egyik ismert formája az óvónevek, vagyis tabunevek használata. Az újszülöttet, aki megkeresztelése előtt a gonosz rontásnak különösen ki volt téve, csúnyácskának, pogánynak nevezték, vagy más, értéktelenségére utaló névvel illették, hogy ilyen módon félrevezessék az ártó hatalmakat. Ha a gyermek beteges volt, akkor gyakran új nevet adtak neki, hogy a betegséget okozó gonoszt félrevezessék, és ezután új néven hívta mindenki.

Tabunevet kaptak a gonosz hatalmak is. Az ártó női démonokat például országszerte szépasszonyoknak nevezték. A veszélyes vagy a táplálkozás szempontjából különösen fontos állatok tabunevet kaptak, olyannyira, hogy régi magyar nevük néha teljesen feledésbe is ment. A medve magyar neve helyett például egy szláv jövevényszó honosodott meg nálunk, mely már maga is tabunév volt a szlávoknál. Óvóneve van a farkasnak is; e két állatnév különben más európai népeknél is általában tabunév.

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: „Tűz van”, nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.

Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem érzékelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.

Ha egy férfi egy lánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: „szeretem”, a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi sem történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztulást okoz majd benne, mint egy tűzvész.

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak a veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a Bibliának ez a szózata: „Kezdetben vala az ige.”

Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azok nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri (részlet)

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.

Petőfi Sándor: Az apostol (részlet)

[Így fakadt ki Szilveszter, az ifjú jegyző, miután a felbőszített nép elzavarta őt a faluból:]
Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert ők uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.

[Szilveszter egy titkos nyomdában sokszorosította forradalmi írását:]
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

Thomas Paine: Az ember jogai (részlet)

Azok, akik a múltból vett precedensekkel érvelnek, amikor elfogadják az ember jogait, abban hibáznak, hogy nem mennek vissza elég messzire a múltba. Nem járják végig az egész utat. Megállnak valamilyen száz vagy ezer évvel ezelőtti közbülső stádiumnál, s azt állítják törvényként a jelen elé, amit az emberek akkor tettek. Ez egyáltalán nem törvény. Ha még távolabbra megyünk vissza a múltba, találunk majd ezzel tökéletesen ellentétes véleményt és gyakorlatot is; és ha a múltnak kell törvénynek lennie, akkor ezer ilyen törvényt állíthatunk elő, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám ha tovább haladunk, végül jó helyen kötünk ki: eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor az ember kikerült Teremtője kezéből. Mi volt akkor? Ember. Ez volt legmagasabb és egyetlen rangja, és magasabbat nem is kaphatott volna.

Az ember nem azért lépett be a társadalomba, hogy rosszabbá váljon, mint annak előtte volt, nem is azért, hogy kevesebb joggal rendelkezzék, mint korábban, hanem azért, hogy már meglévő jogait nagyobb biztonságban tudja. Polgári jogai természetes jogain alapulnak.

A jelenlegi és régi kormányok eredetéről

Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erkölcsös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok eredetét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osztották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az elsőt. Váltakozva rohanták le azokat a domíniumokat, amelyeket mindegyik a magáénak tartott. A monarchia eredeti jellegét az a brutalitás magyarázza, amellyel egymást kezelték. Olyan volt, mint a rablót sanyargató rabló. A hódító nem foglyának, hanem tulajdonának tekintette a meghódítottat. Csörgő láncokra verve hurcolta diadalmenetében, és élvezettel ítélte rabszolgaságra vagy halálra. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álruhákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és céljaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövedelemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Büntető Törvénykönyv a zsarolásról

367. § (1) Aki jogtalan haszonszerzés végett mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel vagyoni hátrányt okoz, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a zsarolást

a) bűnszövetségben,

b) az élet vagy a testi épség elleni, illetve más hasonlóan súlyos fenyegetéssel,

c) hivatalos személyként e minőség felhasználásával,

d) hivatalos megbízás vagy minőség színlelésével

követik el.

Az erőszakkal megvalósított kényszerítés esetében elegendő, ha az erőszak az akaratot hajlítja, korlátozza. A fenyegetésnek nem kell közvetlenül élet vagy testi épség ellen irányulnia, elegendő, ha alkalmas komoly félelem kiváltására.

http://buntetojog.info/kulonos-resz/btk-367-%C2%A7-zsarolas/

Francois Villon: Diomedes meséje (részlet)

[Nagy Sándor elé viszik kihallgatásra az elfgott kalózt, aki a bitó árnyékában is frappáns módon vág vissza:]
A császár szólt: "Kalóz felelj,
Miért vagy réme a hajósnak?"
Mire amaz: "Mért nevezel,
Mi jogon nevezel kalóznak?
Csak mert egy nagyobbacska csónak
Röpít prédára a vizen?
Kisérne, mint téged, hajóhad,
Hát császár volna a nevem."

 

hadúr (Wikipédia)

"A hadúr olyan személy, aki egy nemzet vagy egy adott földrajzi terület felett gyakorolja a katonai és az igazgatási hatalmat, a hozzá hű helyi katonai erők támogatásával, névlegesen a központi kormányzat felé való elkötelezettséggel vagy esetleg annak nyíltan ellenszegülve."

Múlt-kor: Dzsingisz kán 16 millió gyermeke

A csak férfiágon öröklődő Y-kromoszómák vizsgálatára összpontosító kutatócsoport megállapította, hogy az egykori mongol birodalom területén élő férfiak nyolc százaléka olyan Y-kromoszómákat hordoz, amelyek genetikai jellemzőik alapján egy leszármazási vonalhoz tartoznak. Összesen 16 millió ma élő "utódról" van szó, a Föld férfinépességének mintegy fél százalékáról.

A genetikai vizsgálat egy korábbi oxfordi kutatás folytatása, mely az Y kromoszómával foglalkozott Közép-Ázsiától Nagy-Britanniáig. Ez a kromoszóma változatlanul öröklődik apáról fiúra. Az eredmények szerint egy bizonyos Y-kromoszóma a népesség 8 százalékánál megegyező volt.

Brian Sykes, az Oxfordi Egyetem humángenetika-professzora szerint a történelmi ismeretink magyarázattal szolgálnak arra, hogyan maradhatott fenn az örökítőanyag ilyen sokáig: Dzsingisz hadseregének az volt a szokása, hogy a meghódított területek férfijait lemészárolta, asszonyait pedig megtermékenyítette. Ezen kívül a birodalmat egyik fiúutód után a másik örökölte, egyenes ágon.

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=5711&pIdx=1

Germain Katanga, egy 21. századi hadúr

 

Haffaz Aladeen hadúr tanácsa az amerikaiaknak
Wadiya (képzelt közel-keleti ország) uralkodója lelkes beszédben magyarázza nyugati kollégáinak, hogy mennyivel hatékonyabb a diktatúra rendszere. (A diktátor, 2012)

"Miért vagytok ilyen diktatúraellenesek? És ha Amerikában diktatúra lenne? A népesség 1%-ánál lehetne az ország egész vagyona. Adócsökkentéssel még gazdagabbá tehetnétek gazdag barátaitokat. Kisegíthetnétek őket, ha veszítenek a szerencsejátékon. A szegényektől megvonhatnátok az egészségügyi ellátást és az oktatást. A média szabadnak tűnne, de titokban egyetlen ember irányítaná a családjával. Lehallgathatnátok a telefonokat. Kínozhatnátok külföldi foglyokat. Manipulálhatnátok a választást. Hazudhatnátok arról, miért háborúztok. A börtönöket megtölthetnétek egy bizonyos fajjal, és senki nem panaszkodna. A média segítségével addig riogathatnátok a népet, míg olyan politikát nem támogatnak, ami a saját érdekük ellen van. Tudom, ezt nehéz elképzelni nektek, amerikaiaknak. De próbáljátok meg!
Megmondom nektek, mi a demokrácia: a demokrácia a legrosszabb. Vég nélkül megbeszélni és meghallgatni minden hülye véleményt, és mindenki szavazata számít, mindegy mennyire nyomi vagy feka vagy nő az illető..."

Charlie Chaplin fia beolvas a hatalmasoknak
Az alábbi részletben az Egy király New Yorkban című film főhősei vitáznak a nyugati világról: az öreg Shahdov király, aki Európából menekül Amerikába, és a tízéves Rupert, akinek szüleit kommunista szervezkedés gyanújával csukta le a paranoiás amerikai hatóság. Az 1957-ben készült filmben Chaplin fia játssza a harcias kissrácot.

A beszélgetés részletei (másik fordításban):
- Felség! Van itt egy csodagyerek. Egy tíz éves tehetség. Kész kis történész, folyóiratunk szerkesztője.
- Nagyon érdekes.
- Ő Rupert, Felség, a mi szerkesztőnk.
- Mit olvas éppen?
- Karl Marxot.
- Kommunista?
- Csak kommunisták olvashatják Marxot?
- Jó a válasz.
- Mi, ha nem kommunista?
- Semmi.
- Semmi?
- Elvetek minden államformát.
- Kormányozni kell!
- A 'kormány' szót sem szeretem.
- Jó, hívjuk akkor vezetésnek.
- A vezetés politikai hatalom, a nép megosztásának hivatalosított formája.
- Márpedig, fiatalember, politikára szükség van.
- Az nem más, mint a nép kényszerítése.
- Ebben az országban nincs kényszer, szabadok az állampolgárok.
- Nézzen előbb körül egy kicsit. Itt mindenki rab: iratok nélkül egy lépést sem! Az állampolgárokat megfosztják természetes jogaiktól. Zsarnokok eszközeivé váltak. Akinek más a véleménye, annak elveszik az iratait.
(...)
- Bűn, hogy mikor a nép atomenergiáért kiált, maga atombombát hall. Azt hiszi, az atombomba mindent megold. Figyeljen ide! Ma túl hatalmas az ember. A Római birodalom is összeomlott Cesar halálakor, mert túl nagyra nőtt. A feudalizmust elsöpörte a francia forradalom. Túltengett a hatalom. Ma miért fog szétrobbanni a világ? A túlzott hatalom miatt! A monopolista hatalom a szabadságot fenyegeti. Lealacsonyítja és feláldozza az egyéneket. És mivé lesz az egyén? Rémséggé, mert nem szerethet, gyűlölnie kell. Ha fennmarad a civilizáció, küzdenünk kell a hatalom ellen, az emberi méltóság és béke helyreállításáig.

Thomas Paine: Az ember jogai (Van-e szükség kormányzatokra? fejezet részletei)

Az emberek közt uralkodó rend nagyrészt nem a kormányzat következménye. A társadalom elveiből és az ember természetes alkatából ered. Előbb létezik, mint a kormányzat, és akkor is léteznék, ha megszüntetnék a kormányzat formaságát. Az a kölcsönös függőség és közös érdek teremti meg az egészet összetartó kapcsolatláncot, amely ember és ember, és egy civilizált közösség minden része között fennáll. A földtulajdonos, a farmer, a kézműves, a kereskedő, a boltos és minden foglalkozás képviselője a másiktól és az egésztől kapott segítséggel boldogul. A közös érdek szabályozza ügyeiket és alakítja ki törvényüket, és azoknak a törvényeknek, amelyeket a közös használat szentesít, nagyobb a hatásuk, mint a kormányzat törvényeinek. Végezetül: a társadalom elvégez magának szinte mindent, amit a kormányzatnak tulajdonítanak.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk, hogy milyen az ember természete és alkata, hogy milyen sokféle szükséglete van, hogy az egymás szükségleteihez való kölcsönös alkalmazkodás érdekében milyen sokféle képességgel rendelkeznek a különböző emberek, hogy mennyire vonzódik az ember a társadalomhoz, s ezért mennyire hajlik a társadalomból származó előnyök megőrzésére, akkor könnyen rájövünk, hogy az, amit kormányzatnak neveznek, nagyrészt közönséges visszaélés.
Kormányzat csak arra kell, hogy rendezze azt a néhány ügyet, amelyben a társadalom és a civilizáció nem eléggé hatékony, és példák sokasága bizonyítja, hogy amit a kormányzat ehhez hasznosan hozzátehet, azt a társadalom közös megegyezése kormányzat nélkül is elvégzi.

Mindig gondoskodtak arról, hogy a kormányzatot titkokból szőtt valaminek tüntessék fel, melyet csak ők értenek, és a nemzet elől elrejtették az egyetlen dolgot, melyet hasznos tudni, nevezetesen, hogy a kormányzat semmi más, mint a társadalom elvei alapján működő nemzeti társulás.

Honnan származnak az ember jogai?

Azok, akik a múltból vett precedensekkel érvelnek, amikor elfogadják az ember jogait, abban hibáznak, hogy nem mennek vissza elég messzire a múltba. Nem járják végig az egész utat. Megállnak valamilyen száz vagy ezer évvel ezelőtti közbülső stádiumnál, s azt állítják törvényként a jelen elé, amit az emberek akkor tettek. Ez egyáltalán nem törvény. Ha még távolabbra megyünk vissza a múltba, találunk majd ezzel tökéletesen ellentétes véleményt és gyakorlatot is; és ha a múltnak kell törvénynek lennie, akkor ezer ilyen törvényt állíthatunk elő, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám ha tovább haladunk, végül jó helyen kötünk ki: eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor az ember kikerült Teremtője kezéből. Mi volt akkor? Ember. Ez volt legmagasabb és egyetlen rangja, és magasabbat nem is kaphatott volna.

Noha nem áll szándékomban semmilyen szektás vallási elvet érinteni itt, mégis érdemes megjegyezni, hogy Krisztus genealógiáját Ádámig vezetik vissza. Miért nem vezetik akkor vissza az ember jogait az ember teremtéséig? Azért, mert volt néhány fennhéjázó kormányzat, amely közbefurakodott, és önhitten azon munkálkodott, hogy elrontsa az embert.

Mózes elbeszélését a teremtésről, akár isteni, akár pusztán történelmi érvényt tulajdonítunk neki, áthatja ez az üzenet, az ember egységének vagy egyenlőségének üzenete. A megfogalmazás kizár minden vitát. „És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre. Isten képére teremté őt: férfivá és asszonnyá teremte őket.” (I. Móz. 26,27) A nemek közötti különbséget aláhúzza, de más különbségre még csak nem is utal. Ha ez nem isteni parancs lenne, akkor legalábbis történelmi parancs, és azt mutatja, hogy az ember egyenlősége távolról sem modern tan, hanem a legrégebbi, amit feljegyeztek.

Azt is el kell mondanunk, hogy a világ ismert vallásai, amennyiben az emberről szólnak, az ember egységén alapulnak, azon, hogy az emberek mind egyenrangúak. Akár a mennyben, akár a pokolban, de bármilyen más állapotban is, amelyben az ember a másvilágban feltehetőleg létezhet, a jó és a rossz az egyetlen különbség. Sőt még a kormányok törvényei is kénytelenek figyelembe venni ezt az elvet, amikor nem az embereket, hanem a bűncselekményeket rangsorolják.
A mai európai kormányzatok bűnei közt korántsem a legkisebbek közé tartozik az, hogy az emberként felfogott embert messze eltaszították Teremtőjétől, és a mesterséges szakadékban is sorompókat vagy akadályokat sorakoztattak fel, amelyeken át kell jutnia.

Az embernek nem az a kötelessége, hogy sorompók vadonán kelljen áthatolnia, mindegyiknél megváltva a belépőjegyét. Kötelessége világos és egyszerű, és mindössze két dologból áll. Isten iránti kötelességéből, amelyet minden embernek éreznie kell, ami pedig embertársát illeti, abból, hogy úgy cselekedjék, ahogy elvárná, hogy vele szemben cselekedjenek. Azokat, akik hatalmat kaptak, tisztelni fogják, ha helyesen cselekszenek, és megvetik, ha rosszat tesznek. Azokról pedig, akiket nem ruháztak fel hatalommal, de hatalmat bitorolnak, a racionális világ nem vehet tudomást.

Eddig csak az ember természetes jogairól beszéltünk (és azokról is csak részben). Most az ember polgári jogait kell szemügyre vennünk, és ki kell mutatnunk, hogy miképpen származnak ez utóbbiak az előbbiekből. Az ember nem azért lépett be a társadalomba, hogy rosszabbá váljon, mint annak előtte volt, nem is azért, hogy kevesebb joggal rendelkezzék, mint korábban, hanem azért, hogy már meglévő jogait nagyobb biztonságban tudja. Polgári jogai természetes jogain alapulnak. De ezt a megkülönböztetést csak akkor tudjuk pontosabban használni, ha megmondjuk, hogy miben térnek el egymástól a természetes és a polgári jogok.

A jelenlegi és régi kormányok eredetéről

Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erkölcsös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok eredetét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek. Amerika és Franciaország jelenlegi kormányzatának eredetére mindig emlékezni fognak, mert emlékének megőrzése tiszteletre méltó, ami viszont a többit illeti, még a hízelgés is jeltelenül temeti őket az idő sírjába.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osztották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az elsőt. Váltakozva rohanták le azokat a domíniumokat, amelyeket mindegyik a magáénak tartott. A monarchia eredeti jellegét az a brutalitás magyarázza, amellyel egymást kezelték. Olyan volt, mint a rablót sanyargató rabló. A hódító nem foglyának, hanem tulajdonának tekintette a meghódítottat. Csörgő láncokra verve hurcolta diadalmenetében, és élvezettel ítélte rabszolgaságra vagy halálra. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álruhákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és céljaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövedelemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Mi más várható az ilyen eredetű kormányzatoktól folyamatos háborúzáson és zsaroláson kívül? A háború és a zsarolás rendszere foglalkozássá szilárdult. A bűn nem jellemzi jobban az egyiket, mint a másikat, mindegyiknek ez a közös alapja. Az ilyen kormányzatokban nincs elég életerő ahhoz, hogy reformokat lehetne beléjük oltani, a leggyorsabb, a legkönnyebb és a leghatékonyabb gyógymód újra kezdeni mindent nyilvános vita alapján.

Micsoda borzalmas képek, micsoda romlottság tárul elénk, amikor e kormányok természetéről és történetéről elmélkedünk! Ha olyan aljas szívvel és olyan képmutató arckifejezéssel akarnánk ábrázolni az emberi természetet, hogy a kép elborzasszon, és az emberek megtagadják, akkor modellként királyokat, udvarokat és kormányokat kellene használni a portréhoz. Természetes állapotában összes hibájával együtt sem ilyen az ember.

Fel lehet-e tételezni, hogy ha a kormányzatok helyes elvből származnának, és nem lenne érdekük a rossz elv követése, akkor a világ olyan nyomorúságos és ellenségeskedő állapotban volna, mint amilyenben látjuk? Mi készteti arra a földművest, miközben ekéje után ballag, hogy félretegye békés elfoglaltságát, és háborúzni menjen egy másik ország földművese ellen? Vagy mi készteti erre a kézművest? Mi a hatalom nekik vagy egy nemzet bármelyik embercsoportjának? Hozzátesz akár egy acre-t is bárki birtokához, vagy növeli annak értékét? Nem kerül-e ugyanannyiba a hódítás, mint a vereség, és nem adóztatás-e a kikerülhetetlen következmény? Lehet ugyan, hogy ez az érvelés jó egy nemzetnek, de egy kormányzatnak nem az. A háború a kormányzatok sakktáblája, és a nemzetek a játszmák gyalogjai.

Babona és hatalom – a két mozgatóerő
Amikor néhány ravasz ember úgy tett, mintha az orákulumok közegén keresztül olyan familiáris kapcsolatot tartana fenn az istenséggel, mint ahogy manapság járkálnak az európai királyi udvarok hátsó lépcsőin, akkor a világot teljesen a babona kormányozta. Megkérdezték az orákulumokat, és mindaz, amit mondattak velük, törvénnyé vált, és ez a fajta kormányzás mindaddig fennmaradt, ameddig fennmaradt ez a fajta babona.
Ezután keletkezett a hódítók fajtája, akiknek kormányzása, mint Hódító Vilmosé, hatalmon alapult, és a kard bitorolta a jogar szerepét. Az így alapított kormányzatok addig tartottak, ameddig az őket támogató hatalom, de hogy minden eszközből hasznot húzhassanak, füvesítették a fondorlatot az erővel, és felállítottak egy bálványt, amelyet isteni jognak neveztek, és amely a magát egyházinak és világinak színlelő pápa nyomán, és a keresztény vallás alapítójának ellentmondva, a későbbiekben más formájú bálvánnyá torzult, amelynek egyház és állam a neve. Szent Péter kulcsát a Kincstárban, a Kincstár kulcsát Szent Péternél őrizték, a csodálkozó, becsapott tömeg pedig imádta a találmányt.

A kormányzatokról: vegyes, örökletes és képviseleti

Az emberiség nagy részét két ellentétes dolog, az értelem és a tudatlanság befolyásolja. Ha bármelyik elég hatalmassá válhat egy országban, a kormányzat gépezete könnyedén működik. Az értelem önmagának engedelmeskedik, a tudatlanság pedig mindennek aláveti magát, amit parancsolnak neki.

Vegyes kormányzatok
A vegyes kormányzatokban nincs felelősség; a részek védelmezik egymást, mígnem elvész a felelősség, és a korrupció, amely mozgatja a gépezetet, egyidejűleg a maga kibúvóját is megtalálja. Amikor elvként lefektetik, hogy amit egy király tesz, az nem lehet rossz, akkor olyan biztonságba helyezik, amely az idióták és az elmebetegek sajátja, s rá nézve fel sem merül a felelősség kérdése. A felelősség a miniszterelnökre hárul, aki a parlamenti többség mögé bújik, melyet állásokkal, járadékokkal, korrupcióval mindig irányítani tud, a parlament pedig ugyanazzal a hatalommal igazolja magát, amellyel a miniszterelnököt védi. Ebben a körmozgásban a felelősségtől megszabadulnak a részek, és megszabadul az egész is.

A francia IV. Henrik, e nagy és nemes szívű ember javasolt egy tervet 1610 körül a háború megszüntetésére Európában. A terv egy Európai Parlament, vagy ahogy a francia szerzők mondják, egy Pacifista Köztársaság létrehozásában állt. Ebbe a különböző nemzetek jelöltek volna képviselőket, akik bíróságként működtek volna a nemzetek között felmerülő vitás kérdésekben.

Ha egy ilyen tervet elfogadtak volna előterjesztésének idején, Anglia és Franciaország - mint résztvevők - adói legalább tízmillió font sterlinggel kisebbek lettek volna mindkét országban, mint voltak a francia forradalom kezdetén.

Ahhoz, hogy megérthessük, hogy miért nem fogadtak el egy ilyen tervet (és ahelyett, hogy a háború megelőzésére állítottak volna fel parlamentet, azért hívták csak össze, hogy sokéves meddő áldozat után befejezzenek egy háborút), meg kell különböztetnünk a kormányzatok érdekét a nemzetek érdekétől.

Bármilyen okból szednek adókat egy néptől, az a kormányzat bevételének eszközévé válik. Minden háború további adókkal, következésképpen további bevételekkel ér véget, és ahogy ma a háborúkat kezdik, illetve folytatják, a kormányzatok hatalma és érdekeltsége minden háborús eseményben nő. A háború tehát, mivel igen hatékony ürügyeket szolgáltat az adók, valamint a kinevezések és hivatalok szükségességének alátámasztására, alapvető részévé vált a régi kormányzati rendszereknek, és bárminek a létrehozása a háborúk megszüntetésére - akármilyen előnyös lenne is ez a nemzeteknek - elvenné az ilyen kormánytól legnagyobb hasznot hajtó üzletágát. Azok a komolytalan ügyek, amelyek miatt háborúznak, rámutatnak, hogy milyen kedvvel és mohósággal tartják fenn a kormányzatok a háború rendszerét, és elárulják, hogy milyen indítékok alapján cselekszenek.

A háború minden országban azok közös aratása, akik részt vesznek a közpénz felosztásában és elköltésében. Ez az otthoni hódítás művészete: célja az állami bevétel növelése, és mivel az állami bevétel nem növelhető adók nélkül, valamilyen ürügyet kell találni a kiadásokra. Egy kívülálló, akit nem vakított el az előítélet, és nem tett elfogulttá az érdek, az angol kormányzás történetét, a háborúkat és az adókat áttekintve azt mondaná, hogy nem azért növelték az adókat, hogy háborúzzanak, hanem azért háborúztak, hogy növeljék az adókat.

Örökletes kormányzatok
Nem bizonyítható, hogy milyen jog révén kezdődhet az örökletes kormányzat, és a halandó hatalom körén belül nem is létezik olyan jog, amely megalapozhatná. Az embernek nincs hatalma az utókor felett az egyéni jog körébe tartozó ügyekben, ennélfogva egyetlen embernek vagy testületnek sem volt vagy lehet joga arra, hogy örökletes kormányzatot állítson fel. Még ha mi magunk születnénk meg újra, és nem utódaink követnének bennünket, akkor sem lenne jogunk magunktól átvenni azokat a jogokat, amelyek azután a mieink lennének. Milyen alapon tarthatnánk hát igényt arra, hogy másoktól vegyük át őket?

Minden örökletes kormányzat természeténél fogva zsarnokság. Egy örökletes korona, egy örökletes trón, vagy legyen a dolognak bármilyen képzelet szülte neve, csak azzal magyarázható értelmesen, hogy az emberek tulajdonként örökölhetők. Egy kormányzatot örökölni annyi, mint nyájként vagy csordaként örökölni a népet.

Az örökletesség bohózattá teszi a monarchiát. A lehető legnevetségesebb megvilágításba helyezi, olyan hivatalként mutatva be, amelyet bármelyik gyermek vagy félkegyelmű betölthet. Ahhoz, hogy valaki közönséges mesterember legyen, kell valami tehetség, ahhoz, hogy király legyen, nem kell más, csak az ember állati alakja - a király egyfajta lélegző automata. Ez a babona fennmaradhat még néhány évig, hosszú ideig azonban nem állhat ellent az ember megelevenedett értelmének és érdekének.

Képviseleti kormányzatok
Az, amit republikának, köztársaságnak neveznek, nem a kormányzat meghatározott formája. Teljes egészében azt a célt, anyagot vagy tárgyat - a RÉS PUBLICÁt, a közügyeket vagy a közjót, vagy szó szerinti fordításban a köz-dolgot - jellemzi, amiért kormányzatot kell létrehozni, és amire a kormányzatot alkalmazni kell. A szónak jó az eredetije, arra utal, hogy milyennek kell lennie a kormányzat jellegének és tevékenységének, és ebben az értelemben természetes ellentéte a monarchia szónak, amelynek alantas az eredeti jelentése. Egy személy önkényes hatalmát jelenti, a hatalom gyakorlásának célja pedig maga a személy, és nem a res-publica.

Egyetlen kormányzat sem jó, amelyik nem republikánus elv szerint működik, vagy más szavakkal, amelyik nem a res-publicát teszi meg átfogó és egyetlen céljává. A republikánus kormányzat nem más, mint a köz érdekében (egyénenkénti és kollektív érdekében) létrehozott és működtetett kormányzat. Nem kapcsolódik össze szükségszerűen semmilyen meghatározott formával, de a képviseleti formával társul a legtermészetesebben, mert ez a legjobban kitalált forma annak a célnak az elérésére, amelyért egy nemzet viseli fenntartásának költségeit.

Akik azt mondják, hogy a köztársaság mint kormányzati forma nem való nagy kiterjedésű és nagy lélekszámú országoknak, először is összetévesztik a kormányzat dolgát a kormányzat formájával, hiszen a res-publica bármekkora kiterjedésre és népességre is vonatkozik. Másodszor pedig, ha egyáltalán gondolnak valamire, amikor formáról beszélnek, akkor az egyszerű demokratikus formára gondolnak, az ókori demokráciák kormányzati rendszerére, amelyben nem létezett képviselet. A helyzet tehát nem az, hogy egy köztársaság nem lehet kiterjedt, hanem az, hogy nem lehet kiterjedt egyszerű demokratikus formában, és a kérdés ekkor természetesen úgy merül fel, hogy mi a legjobb kormányzati forma egy nemzet res-publicájának vagy KÖZÜGYEINEK intézésére, miután túlságosan nagy vagy népes lett az egyszerű demokratikus formához.

Az eredeti, egyszerű demokrácia kínálja tehát azokat a helyes ismereteket, amelyekből a nagy méretekhez szükséges kormányzat kiindulhat. Az egyszerű demokrácia képtelen a növekedésre, de nem elveinek, hanem formájának alkalmatlansága miatt, a monarchia és az arisztokrácia viszont tehetetlenségük miatt. Ha alapként megtartjuk a demokráciát, és elvetjük a romlott monarchikus, illetve arisztokratikus rendszert, akkor mintegy magától előáll a képviseleti rendszer, amely egyszerre orvosolja az egyszerű demokrácia hibáit, amelyek a formájából adódnak, és a másik kettő tehetetlenségét a tudás vonatkozásában.

Az egyszerű demokrácia másodlagos eszközök segítsége nélkül kormányozta önmagát. Ha a demokráciát beoltjuk képviselettel, olyan kormányzati rendszerhez jutunk, amely képes átfogni és egyesíteni az összes eltérő érdeket, minden méretű területet, illetve népességet, és előnyei jóval magasabb rendűek az örökletes kormányzatnál.

Az amerikai kormányzat ilyen rendszeren alapul. Demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

Az, amit kormányzatnak neveznek, vagy inkább az, aminek a kormányzatot el kell gondolnunk, valamilyen közös centrum, amelyben egyesül a társadalom összes része. Ennek az egyesülésnek a közösség különböző érdekei szempontjából nincs kedvezőbb módszere a képviseleti rendszernél. Ez összpontosítja azt a tudást, amelyre szükség van a részek és az egész érdekeinek érvényesüléséhez. Mindig felnőtt állapotban tartja a kormányzatot.

A képviseleti rendszerben nyilvánosan meg kell hogy jelenjen mindennek az oka. A kormányzatnak minden ember tulajdonosa, és mindenki saját ügye elengedhetetlen részének tartja, hogy megértse. Az érdekéről van szó, mert hat a tulajdonára. Megvizsgálja a költséget, és összeveti az előnyökkel, legfőképp pedig nem teszi magáévá azt a szolgai szokást, hogy olyanokat kövessen, akiket más kormányzatokban VEZÉREKNEK neveznek.

Csak akkor lehet ésszerűtlen jövedelmekre szert tenni, ha elvakítják az ember értelmét, és elérik, hogy a kormányzatot valamilyen csodálatosan titokzatos dolognak higgye. A monarchia jól van kitalálva e cél elérésére. Ez a kormányzat pápasága: azért tartják fenn, hogy szórakoztassák a tudatlanokat, és azok belenyugodjanak az adókba.

Egy szabad ország kormányzata nem a személyekben, hanem a törvényekben van. A törvények meghozatalához nincs szükség nagy kiadásokra, amikor pedig végrehajtják őket, a polgári kormányzás egésze megvalósul - ami ezen felül van, az mind udvari találmány.

Az alkotmány
Mit értünk alkotmányon? Nem elég elfogadnunk a szót, alapvető jelentését is meg kell állapítanunk.

Egy alkotmány nemcsak névleges, hanem tényleges dolog. Nem ideálisan, hanem reálisan létezik, és ott, ahol nem mutatható fel látható formában, nincs is. Az alkotmány megelőzi a kormányzatot, a kormányzat az alkotmány teremtménye csupán. Egy ország alkotmánya nem az ország kormányzatának a törvénye, hanem a kormányzatot megalkotó embereké. Olyan elemek összessége, amelyekre hivatkozni lehet, amelyeket cikkelyről cikkelyre idézni lehet, tartalmazza azokat az elveket, amelyek alapján a kormányzatot létre fogják hozni, azt a módot, ahogyan majd megszervezik, azokat a jogosítványokat, amelyekkel majd rendelkezni fog, a választások módját, a parlament - vagy bárhogy nevezzék — felhatalmazásának időtartamát, azt, hogy milyen jogosítványokkal fog rendelkezni a kormányzat végrehajtó ága, végül pedig minden olyan dolgot, amely egy polgári kormányzat teljes szervezetével kapcsolatos, továbbá azokkal az elvekkel, amelyek alapján működni fog, és amelyek egyben korlátozni is fogják. Egy alkotmány tehát ugyanaz egy kormányzat számára, mint az általa később hozott törvények a bíróság számára. A bíróság nem alkotja és nem is változtatja meg a törvényeket; csupán a meglévő törvényekkel összhangban cselekszik, és ugyanilyen módon irányítja az alkotmány a kormányzatot.

Vallás
Ami pedig a vallási felekezeteket illeti: ha mindenkire ráhagyják, hogy megítélje saját vallását, akkor nincs rossz vallás, de ha egymás vallását kell az embereknek megítélniük, akkor nincs jó vallás, ennélfogva vagy jó az egész világ, vagy rossz az egész világ. De ha figyelmen kívül hagyjuk az elnevezéseket, és magát a vallást tekintjük, mint minden imádat isteni tárgya felé fordulását az emberiség egyetemes családjától, nem más az, mint a szívének gyümölcseit Teremtőjéhez vivő ember, s lehetnek ezek a gyümölcsök éppoly különbözők, mint a föld gyümölcsei, mindegyikük hálaadománya elfogadtatik.

Természete szerint minden vallás nemes és jótékony, és magába foglalja az erkölcsiség elveit. Gonosz, kegyetlen, emberüldöző vagy erkölcstelen hitvallással egyik sem tehetett volna szert kezdetben követőkre. Mint mindennek, a vallásoknak is megvan a maguk kezdete, azután pedig meggyőzéssel, buzdítással és példaadással folytatták. Hogy van az, hogy azután elveszítették eredeti szelídségüket, és mogorvává, türelmetlenné váltak?

Ez állam és egyház kapcsolatának folyománya. Az állam és az egyház nászából egyfajta öszvér állat születik, törvényesen bevett egyház a neve, amely szaporodni nem, csak pusztítani tud. Születésétől fogva idegen még szülőanyjának is, aki a világra hozta, és akit idővel megtipor és elpusztít.

A spanyolországi inkvizíció nem az eredetileg gyakorolt vallásból, hanem ebből az öszvér állatból, az állam és az egyház frigyének szülöttéből következett. Ugyanennek a kevercs teremtménynek köszönhetők a smithfieldi máglyák, és később Angliában ennek a bizarr állatnak a felelevenedése újította ki a gyűlölködést és a vallástalanságot a lakosságban, és ez hajszolta a kvékereknek és disszentereknek nevezett embereket Amerikába. Az üldözés eredetileg egyetlen vallásnak sem jellemzője, de mindig jellemzi a törvényes vagy törvényesen bevett vallásokat. Szüntessük meg a törvényes bevettséget, és minden vallás visszanyeri eredeti, jótékony természetét. Amerikában egy katolikus pap jó polgár, jó jellem és jó szomszéd; egy anglikán lelkipásztor szintén, és ez független az emberektől, abból következik, hogy Amerikában nincs törvényesen bevett vallás.

 

Van-e szükség kormányzatokra?

Az emberek közt uralkodó rend nagyrészt nem a kormányzat következménye. A társadalom elveiből és az ember természetes alkatából ered. Előbb létezik, mint a kormányzat, és akkor is léteznék, ha megszüntetnék a kormányzat formaságát. Az a kölcsönös függőség és közös érdek teremti meg az egészet összetartó kapcsolatláncot, amely ember és ember, és egy civilizált közösség minden része között fennáll. A földtulajdonos, a farmer, a kézműves, a kereskedő, a boltos és minden foglalkozás képviselője a másiktól és az egésztől kapott segítséggel boldogul. A közös érdek szabályozza ügyeiket és alakítja ki törvényüket, és azoknak a törvényeknek, amelyeket a közös használat szentesít, nagyobb a hatásuk, mint a kormányzat törvényeinek. Végezetül: a társadalom elvégez magának szinte mindent, amit a kormányzatnak tulajdonítanak.

Csak akkor érthetjük meg, hogy milyen és mennyi kormányzat való az embernek, ha megvizsgáljuk alkatát. Minthogy a természet társadalmi életre teremtette, alkalmassá is tette arra a hivatásra, amelyre szánta. Természetes szükségleteit minden esetben nagyobbra szabta, mint egyéni képességeit. Senki sem képes a társadalom segítsége nélkül kielégíteni saját szükségleteit, és a mindenkiben működő szükségletek olyan természetesen kényszerítették az embereket társadalomba, ahogy a gravitációs erő hat a tömegközéppont felé.

De a természet még tovább ment. Nemcsak társadalomba kényszerítette az embereket azoknak a szükségleteknek a sokaságával, amelyeket egymás segítségével elégíthetnek ki, de az emberbe beleplántált olyan társadalmi érzelmeket is, amelyek létezéséhez ugyan nem szükségesek, de boldogságához lényegesek. Nincs az életnek olyan szakasza, amelyben a társadalom iránti szeretet megszűnnék működni. Létezésünkkel kezdődik és végződik.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk, hogy milyen az ember természete és alkata, hogy milyen sokféle szükséglete van, hogy az egymás szükségleteihez való kölcsönös alkalmazkodás érdekében milyen sokféle képességgel rendelkeznek a különböző emberek, hogy mennyire vonzódik az ember a társadalomhoz, s ezért mennyire hajlik a társadalomból származó előnyök megőrzésére, akkor könnyen rájövünk, hogy az, amit kormányzatnak neveznek, nagyrészt közönséges visszaélés.
Kormányzat csak arra kell, hogy rendezze azt a néhány ügyet, amelyben a társadalom és a civilizáció nem eléggé hatékony, és példák sokasága bizonyítja, hogy amit a kormányzat ehhez hasznosan hozzátehet, azt a társadalom közös megegyezése kormányzat nélkül is elvégzi.

Az amerikai forradalom egyik nagy előnye az, hogy elvezetett az elvek felfedezéséhez, és leleplezte a kormányzatok csalását. Addig az összes forradalom az udvari légkörön belül, és soha nem széles nemzeti alapon zajlott. A résztvevők mindig különböző udvaroncok voltak, és bármekkora volt is újító hevületük, gondosan megőrizték a hivatás csalárdságát.

Mindig gondoskodtak arról, hogy a kormányzatot titkokból szőtt valaminek tüntessék fel, melyet csak ők értenek, és a nemzet elől elrejtették az egyetlen dolgot, melyet hasznos tudni, nevezetesen, hogy a kormányzat semmi más, mint a társadalom elvei alapján működő nemzeti társulás.

 

Boldog-e a civilizált ember?

Bármilyen is egy kormányzat formája vagy felépítése, más célja nem lehet, mint az általános boldogság. Ha ehelyett nyomorulttá teszi a társadalom bármely részét, vagy növeli bármely rész nyomorúságát, akkor rossz a rendszere, és meg kell reformálni.

A köznyelv kétféleképpen jellemzi az ember állapotát: az egyik a civilizált, a másik a civilizálatlan élet. Az egyikhez boldogságot és gazdagságot, a másikhoz szenvedést és nélkülözést társít. De bármennyire hasson is képzeletünkre ezeknek az állapotoknak a lefestése és összehasonlítása, mégiscsak az a helyzet, hogy a civilizáltnak nevezett országokban az emberek nagy része jóval szegényebb és elesettebb, mint egy indián. Nem egy országról beszélek, hanem mindegyikről. így van ez Angliában, így van ez egész Európában. Vizsgáljuk meg, hogy miért.

Az ok nem a civilizáció elveinek természetes hiányossága, hanem ezen elvek egyetemes működésének megakadályozása. A következmény állandó háborúzás és költekezés, ami kiszipolyozza az országot, és meghiúsítja azt az általános boldogságot, melynek előidézésére a civilizáció képes.

Az európai kormányzatok (Franciaországot most leszámítva) nem az egyetemes civilizáció elvére épülnek, hanem annak épp az ellenkezőjére. Ha e kormányzatok kölcsönös kapcsolatait nézzük, akkor olyan állapotban vannak, amilyennek a barbár, civilizálatlan életet tartjuk. Mind Isten és az ember törvénye fölé helyezik magukat, erkölcsileg és a kölcsönösség szempontjából olyanok, mint a természeti állapotban lévő egyének.

A lakosok minden országban könnyen civilizálják egymást a törvények civilizációjának uralma alatt, de mivel a kormányzatok még civilizálatlan állapotban vannak, és szinte folytonosan háborúznak, a civilizált élet által teremtett bőséget a civilizálatlan rész kiterjesztésére tékozolják. Az ország belső civilizációjába oltott kormányzati barbárság elvonja az országtól, kiváltképp a szegényektől azoknak a jövedelmeknek a jó részét, amelyeknek az ő megélhetésüket és kényelmüket kellene biztosítaniuk. Minden erkölcsi és filozófiai meggondolástól függetlenül is szomorú tény, hogy az emberek évi munkájának több mint egynegyedét ez a barbár rendszer éli fel.

Ez az erkölcstelenség azért marad fenn, mert az európai kormányzatok mind előnyösnek találják anyagilag e civilizálatlan állapot fenntartását. Olyan hatalomra és olyan jövedelemre kínál nekik ürügyeket, amelyekre sem esélyük, sem igazolásuk nem volna, ha teljes körűvé válna a civilizáció. A polgári kormányzat vagy a törvények uralma önmagában nem gyárt ürügyeket sok adóra. Belföldön, az ország határai között működik, és kizárja a súlyos terhek lehetőségét. De ha belehelyezzük a kormányzatok civilizálatlan küzdelmébe, kitágul az ürügyek tere, és az ország, minthogy már nem döntőbíró, ki van szolgáltatva minden sanyargatásnak, amihez csak kedvük támad a kormányzatoknak.

Angliában a begyűjtött adók harmincad- vagy negyvenedrészét sem a polgári kormányzat céljaira vetik ki vagy használják fel. Nem nehéz belátni, hogy a jelenlegi kormányzat e tekintetben nem tesz mást, mint hogy törvényeket hoz, és hogy az ország a befizetett adókon felül, a saját költségén hajtja végre ezeket a törvényeket az elöljáróságok, az esküdtszékek, a gyűlések és a bírósági tárgyalások révén.

E szerint a nézet szerint a kormányzatnak két formája van, az egyik a polgári kormányzat vagy a törvények uralma, amely az országon belül működik, a másik az udvari vagy kabinetkormányzat, amely külföldön ténykedik a civilizálatlan élet primitív rendje szerint. Az egyik kevés költséggel jár, a másik szertelenül tékozló, és annyira különböznek egymástól, hogy ha a másodikat elnyelné a föld, és nyoma sem maradna, nem támadna zavar az első működésében. Működne tovább, mert a nemzet közös érdeke, hogy működjék, és ehhez minden eszköz adott.

A forradalmaknak tehát az a céljuk, hogy megváltoztassák a kormányzatok erkölcsi állapotát. Ezzel a változással csökkenni fognak az adóterhek, és a civilizáció élvezheti majd azt a bőséget, amelytől jelenleg meg van fosztva.

1561-ben járunk, szóbeliség és írásbeliség határán. Az első magyar nyelvű klasszikusunk (Balassi Bálint, szül.: 1554) még fakarddal szaladgál Zólyom várának udvarán, mikor egy ismeretlen katonaköltő lediktálja írástudó barátjának a gyulai vitézek portyázásáról szóló ötvennyolc versszakos költeményét. A Cantio de militibus pulchra (Szép ének a vitézekről) drámai erejével messze kiemelkedik a népszerű históriás énekek végtelen sorából. Kis túlzással mini-Íliásznak mondhatnánk, nem csak a 3-4. versszakban megjelenő seregszemle vagy a Hedegűs-Kerecsényi párharcban felismerhető Akhilleusz-Agamemnón haragtörténet miatt, hanem mert a műveket létrehozó költői módszer ugyanabban az ősi hagyományban gyökerezik. Homérosz írástudatlan, vak énekes volt, aki nem "felmondta" az Íliászt, hanem minden egyes előadásával újra és újra megteremtette azt. A Cantio de militibus pulchra szerzője is a szóbeli költészet eszközeivel élt: ismétlésekből, párhuzamokból, kész modulok variációiból állította össze rögtönzött szövegét.
Az alábbiakban az ének közlése mellett a Kuun-kódex megfelelő oldalainak fotómásolatát is mellékeljük. (Kattintással nagyobb méretben is megtekinthetők a képek.)

Cantio de militibus pulchra

Emlékezzünk az király végházárul,
Körös mellett az Vég-Gyula várárul,
Vég-Gyulában gyulai vitézekrül.

Eszvegyűltek az gyulai vitézek,
Megszámlálok egynehány vitézeket:
Egyik vitéz az jó legény Beke Pál,

Az második vitéz Hedegűs János,
Az harmadik jó Balázsdeák Márton,
Pribék Mihály, Imre Márton, Nagy Mihály.

Tegzes Lőrinc, Varkucs Mihály, Nagy Fábián,
Cigány Mátyás, Ördög Mátyás, Nagy Gáspár,
Sokan vadnak többen sok jó vitézek.

Ez szót mondá vitéz Hedegűs János:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.

Hat holnapja hópénzünket nem láttuk,
Szolgáinkat csak hazugsággal tartjuk,
Lovainkat zabszalmával hizlaljuk.

Ha akarjátok, édes társim, vitézek,
Mind fejenként kapitánra mi menjünk,
Hópénzünket tűle szépen megkérjük.

Ha nem adja hópénzünket minékünk,
Mind fejenként kapitánra ökleljünk,
Mert lovastul az fát meg nem ehetjük.”

Javá hagyák az Hegedűs tanácsát,
Mind fejenként kapitánra menének,
Nagy sereggel előtte megállának.

Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Meghallgassad te gyulai kapitány,
Most minékünk hópénzünket megadjad.”

Hogy ezt hallá az gyulai kapitány,
Kinek neve az Kerecsényi László,
Nagy haraggal vitézeknek ezt mondá:

„Mire mostan, hogy reám támadtatok?
Uratok volnék, azt mindnyájan tudjátok,
Mégis mostan reám panaszolkodtok.

Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Sok idei hogy hejában eszitek
Vég-Gyulában az királynak cipóját.

Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Vég-Gyulában törököt nem hoztatok,
Az karóban egy fejet sem töttetek.”

Hogy ezt hallák, vitézek haragvának,
Kapitántúl gyorsan elfordulának,
Szörte szerint ők mind haza oszlának.

Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.

Ezmiatt mi éhhel is meghalhatnánk,
Ha csak az ő hópénzére bízunk,
Egyébkor is mi csak arra nem bíztunk.

 Most azért egynéhányan felkészüljünk,
Széles mezőségre el-alámenjünk,
Törökökkel egy szerencsét próbáljunk.

Hiszem Istent, jó szerencsét ád nékünk,
Az rossz ebnek semmit benne ne adjunk,
Csak mi magunk szépen mind felosztozzunk.

Javá hagyák az Beke Pál tanácsát,
Gyorsan nyergelének sok fő lovakat,
Dobot ütének, trombitát fuatának.

Másfélszázan szép sereggel telének,
Lobogokot szépen megeresztének,
Vezeték lovakat mellettek vivének.

Vég-Gyulábul szépen kiindulának,
Kapitántul gyorsan kifordulának,
Szerencsére sohul nem találának.

Gondolák, hogy Tiszán általmennének,
Az Tiszának révére hogy érének,
Tömörkénnél Tiszán általmenének.

Kecskemétnek pusztájára menének,
Napló helyre homokvölgyben érének,
Az homokat híják Bogac homoknak.

Mikoron az nap immár feljött volna,
Homok tetején őrállót hadtak vala,
Az őrálló Buda felé néz vala.

Az őrálló vitézeknek ezt mondá:
„Imhol látok egy szép veres zászlót,
Zászló alatt egy fekete sereget.

Vég-Gyulábúl azmiért kijöttetek,
Ingyen majdan azokot meglelitek,
Ezek, nyilván tudom, bizony törökek!”

Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Ezek sokan vadnak, azmint mi látjuk,
Homokvölgyben mi magunkat bevonjuk.

Ezek vadnak ötszázan vagy hatszázan,
Mi peniglen vagyunk csak másfélszázan
Sok törökkel szemben menni hiában.”

Hedegűs János mihelyen ezt meghallá,
Beke Pálnak legottan ez szót mondá,
Az vitézek előtt így pirongatá:

„Mire mostan, Beke Pál, megijedtél,
Vég-Gyulábul minem azért kijöttél,
Hogy te mostan török előtt elbújnál?

Nám, te is jó vitéznek tartod magad,
Vég-Gyulában mikor iszod borodat,
Az vitézek előtt hányod magadat.

Itt megválik majd azki vitéz lészen,
Bátor szíve azkinek helyén lészen,
Ha törökkel szemben menése lészen!”

Beke Pál azt mondja az vitézeknek:
„Nékem sem több benne, mint egyiteknek,
Énfelőlem bár nékiek menjetek.

Hiszem, Istent innét is kiszabadít,
Sok helyekrül már fejemet elvittem,
Sokszor immár törökkel szemben mentem.

Hol nem nyertem, onnét elébb állottam,
Soha én az futást nem szégyellettem,
Szemérem volt, de hasznos volt az nékem.

Vakmerűek sokan azkik voltanak,
Kevesen is sokkal szemben mentenek,
Nagy bolondul magokot ott vesztették!”

Az két vitéz mindaddig versengének,
Török sereg ottan elközelgete,
Egymást láták, ottan meglassódának.

Két fél öszve erősen roppanának,
Az törökök mind „Allát” kiáltának,
Az magyarok mind „Jésust” kiáltának.

Két fél öszve erősen roppanának,
Reggeltül fogva mind estvéig vívának,
Szegény magyarokban sokan meghalának.

Törökök előtt magyarok futamának;
Magyarokat messze nem űzték vala.
Nap immáran hogy alámegyen vala,

Falka barmot távoly földen látának,
Magyar seregnek azt alítják vala,
Az törökök rajta rémültek vala.

Kevés magyar ismét nékiek tére,
Nagy erős viadalt vélek tartának,
Szegény magyarok sokan meghalának.

Magyarok előtt törökök futamának,
Törököket messze nem űzték vala,
Az Istennek hálákat adtak vala.

Hogy viadalhelyre űzhették vala,
Törököket messze nem űzték vala,
Nap immáran hogy alámégyen vala.

Hedegűs János immáran elkölt vala,
Hogy Beke Pál viadalhelyre szágódék,
Nagy felszóval ottan őtet kiáltá:

„Hol vagy mostan, vitéz Hedegűs János,
Hol vagy mostan, én édes atyámfia,
Élsz-é még ez világon, vagy megholtál?”

Testek közül ottan megszólalt vala:
„Imhol vagyok, én édes atyámfia,
Ím, még élek, de már csak alig vagyok.

Hála legyen az mennybéli Istennek,
Sok török közt hogy bennünket megtartott,
Noha minket csak kevesen marasztott.

Én azt tudtam, hogy egy sem marad bennünk,
Hetvenöten, ím, mégis megmaradtunk,
Mind elfutottanak az mi ellenségünk.”

Első szerencsével akkor az új bék
Nemigen jó szerencsével járt vala,
Mert csak egy rabot sem vihettek vala.

Szancos békek, kik elszaladtak vala,
Háromszázan mégis elmentek vala,
De az többi mind odaveszett vala.

Szekereket falukrul vittek vala,
Magyarok testét arra felrakták vala,
Török fejet sokat vittenek vala.

Sebben egy vajdát is vittenek vala,
Kapitánnak az vajdát adták vala,
Azt ő nékik igen köszöni vala.

Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Igen örülsz te az gazdag prédának,
De nem szánod sok jó vitéz halálát.

Mert te azzal egy szálat sem gondolnál,
Ha mindnyájan mi odavesztünk volna,
Csak tenéked kazdag prédát hozhatnánk!”

Magyar vitézeknek ő holttesteket
Magyar módon szépen temették vala,
Kópiákat fejekhez ástak vala.

Sok török fejeket kiket elvittek vala,
Az karókat vélek megrakták vala,
Akkor az vitézek így jártak vala.