Hogyan keletkezett a világ? Hogy lett a kezdeti semmiből minden? Mi lesz velünk a halálunk után? Mi a lélek? Mi az álom? Ősidők óta próbálunk létezésünkre, tetteinkre magyarázatokat (ki)találni.     

Az ősi, természeti népek tagjai – akiket lenézően primitív népeknek szoktunk nevezni – a jelenségek mögött élőlények tevékenységét feltételezik – így értelmezik magát az életet is.

A vallásos ember a belső én-jére a lélek, annál is inkább a Szentlélek kifejezést találja megfelelőnek. A nem vallásos ember nem ezeket a szavakat használja. Gyakran nem is gondol arra, hogy van valami belső iránytű, amely segíti őt a döntéshozatalban. A 19-20. században kialakult életfilozófia, az egzisztencializmus gondolatait követő ember a tetteit úgy tekinti, mintha egy tengely, egy egzisztenciális középpont vezetné. Leegyszerűsítve: e filozófia úgy tartja, életünket a döntéseink alakítják.

Miközben a civilizáció napról napra fejlődik, a kultúra elindult a lejtőn. Szakszavakkal és tudományos világnézettel igyekszünk a lejtőről guruló kultúra után kapkodni, miközben a régi idők világképeit, melyek a civilizációnkat elindították, kinevetjük.

Cikkemben a természeti népek világnézetét mutatom be példákkal, és igyekszem felvillantani, mennyi mindent őrzünk tudatunk mélyén ezekből az elképzelésekből.

Az ősi népek számára nem létezett a lélek kifejezés. Ők cselekedeteiket azzal magyarázták, hogy egy kis állat, vagy pici ember van bennük, aki irányítja mozdulataikat. Az állatokról szintén így vélekedtek. Úgy tartották, csak azért élhet és mozoghat, mert egy kis állat él benne, ez irányítja.

Az eszkimóknál ugyanolyannak képzelik a lelket, mint magát az embert, csak finomabbnak, légiesebbnek. Egy őslakos indiántörzsnél, a nutkáknál, a belső én egy pici ember a fejtetőn. Ha ez a pici ember egyenesen áll, akkor egészséges a test. Ha a fejtetőn megváltoztatja a testtartását, az ember elveszíti eszméletét.

A lélekről alkotott elképzelések mellett mindig megjelent a halál gondolata is. A kettő nagyon szoros kapcsolatban áll egymással: a halál ellen úgy lehet védekezni, ha megelőzik azt, hogy a lélek elhagyja a testet. Ha pedig elhagyta, akkor biztosítani kell a visszatérését. Álljon itt néhány példa arra, miként próbálták a lelket az emberben tartani: az indonéz szigetvilág egyik szigetén, Celebeszen, halhorgot erősítenek a beteg orrára, köldökére és lábára. Ezekkel a horgokkal ragadják meg, és tartják fogva a lelket.

A hinduk ásításkor ujjukkal csettintenek, ez megakadályozza, hogy távozzon a lélek a nyitott szájon. Továbbá lepecsételik a nyílásokat, a holttest fülébe faszenek tesznek, az orrot bedugaszolják, az állat felkötik.      

Mindenki álmodik. Az álmok függetlenek a tudástól. Vizsgálhatják modern készülékekkel az agyunkat alvás közben, írhatunk álom-naplót, az álom mindig különleges lesz. Annyit már tudunk, hogy ismeretlen arccal nem találkozunk álmainkban, csak olyat látunk, akit valaha megpillantottunk már valahol. Tudjuk, hogy bármilyen hosszúnak is érezzük, néhány másodperc mindössze egy-egy álmunkban megjelenő történet.

Előfordul, hogy álmodunk valami olyat, amely egész napunkra hatással van, sőt: nem ritka, hogy úgy érezzük, megtörtént az álmunk a valóságban is. Például cipekedünk álmunkban, és ébredéskor fizikai kimerültséget érzünk. Azt álmodjuk, hogy összevesztünk a párunkkal, és reggel megmagyarázhatatlan rosszkedvvel indulunk a napnak. Írásom elején azt írtam, hogy lenéző a primitív szavunk, melyet a természeti népekre használunk. Hogyan is tekinthetnénk elmaradottnak a népeket, melyek minden számukra érthetetlen jelenséget igyekeznek megmagyarázni? A lélek állandó távollétét a halál jelének tekintik, míg az átmeneti távollétet révülésnek, alvásnak.     Utóbbinak nagy jelentőséget tulajdonítanak: úgy tartják, hogy amikor az alvó ember lelke elhagyja a testét, amiről álmodik, tényleg megtörténik.  Egyes népek azt mondják a fájó lábbal ébredésre, hogy a lélek verekedett valakivel álmában.

A magyar nép eredettörténete is egy álomból bontakozik ki: nemzetségünk ősanyjának, Emesének, álmában egy turulmadár megjövendölte, hogy dicső uralkodók származnak majd tőle. Az álom-jelenet miatt az elsőszülött gyermek neve Álmos lett, aki népének vezetőjévé vált.

Nemcsak az álom, maga az alvás is változásokat okozhat a test és lélek harmóniájában: az alvót nem szabad felébreszteni, mert esetleg a léleknek nincs ideje visszatérni; megmozdítani és kifesteni sem szabad, mert a lelke nem ismeri fel, és így nem tér vissza. A lélek távolléte alvás közben veszélyes. Vannak népek, akik azt mondják a kisgyerekeiknek, hogy ne aludjanak nyitott szájjal, mert egér alakjában kisurran a lelkük, és ha nem tér vissza, a gyerek meghal.  

A születés is veszélyes. A celebeszi bennszülöttek, az alfurok, mikor közeleg a szülés órája, minden rést betömnek a házban. Az állatok száját bekötik, az anya csukott szájjal szül. Mégpedig azért, hogy a gyermek lelke ki ne szökjön; az orr is csak a levegővétel miatt lehet szabadon.

Az elmebajos, vagy a beteg emberre is van magyarázat, úgy tartják, ébrenlét közben távozott a lelke.

Borneó egyik körzetében (Sinstagban), ha valaki leesik egy háztetőről, vagy fáról, a nőrokon, vagy feleség a baleset helyszínére rohan, ott sárgára festett rizst szór szét: „Koty, koty, lélek! XY ismét a házában van. Koty, koty, lélek!” felkiáltással kosárba szedi a rizst, hazaviszi, és az áldozat fejére hullajtja a kezéből: „Koty, koty, lélek!” Ezzel a rituáléval a madárlelket próbálja visszacsalogatni. Ehhez hasonló rituálék miatt a lélek gyakran madár-metaforaként él tovább a költészetben.

Némely kongói törzs is azt hiszi, ha valaki beteg, akkor a lelke elhagyja a testét. Különleges rituáléjuk során a lelket a varázsló megfogja, faághoz hajtja, a törzs követi a varázslót, a legerősebb férfiak letörik azt az ágat, a faluba viszik, azt színlelik, hogy nehéz, a beteg kunyhójába viszik a letört ágat, és a varázsló bájolásai közepette a beteg mellett felállítják. Úgy tartják, így lesz a lélek visszaszolgáltatva a tulajdonosának.

A lélek azonban nem mindig távozik önként: démonok, szellemek és varázslók is kiszakíthatják a testből.  Az indiánok ráhúzzák a cipőt a beteg lábára, ezzel az elveszett lelket elfogják.

Egy kortárs brit író, Philip Pullman, Északi fény című könyvében felettébb izgalmas világot teremt. Az Úr sötét anyagai címen sorozat is készült belőle. Ebben a világban a szereplők lelke állatként jelenítődik meg, az író a daimón nevet adta nekik. A kisgyerekek állata még változó fajtájú, egyik pillanatban veréb, a következőben akár oroszlán is lehet. Kamaszkortól azonban végleges alakot ölt. Ha néhány méternél távolabbra kerül tőlük a daimónjuk, az őket összekötő vékony ezüstszál szétszakad. Az állat megsemmisül, az ember pedig kiüresedett testté, élettelen anyaggá minősül át.

Nem ez az egyetlen történet, mely ősi népek lélek-elképzeléseit használja fel saját világa megteremtéséhez. A filmekben gyakran látunk tükröket. De vajon miért a horror az a műfaj, ahol inkább eltakarjuk a szemünket, ha észreveszünk egy tükröt? Azért, mert tudjuk, átjáróként működnek: összekötik ezt a világot egy borzalmas, démonokkal, kísértetettekkel teli világgal. A tükörtől való félelem sem újkeletű: a basutók szerint a krokodilok képesek megölni egy embert azzal, hogy a tükörképét a víz alá húzzák. Amikor valaki ok nélkül meghal, ezzel magyarázzák. Ezért volt tilos a régi Indiában és az ókori Görögországban valakinek a víz felületén tükröződő arcára néznie, és ezért tartották a halál előjelének a görögök, ha az ember azt álmodta, hogy látta a tükörképét.

Manapság, amikor a csecsemő szinte korábban születik meg a közösségi médiában, mint a valóságban, születése után másodpercekkel már posztként jelenik meg, furcsa arról hallani, hogy a fényképet nem egy kultúrában a lélek elrablásának tekintik. Napjainkban is vannak még kultúrák, ahol nem készítenek fényképet a gyermekről három éves koráig, mert úgy hiszik, a gyerek lelke elvész a kép elkészültekor. Az ősi népek épp így voltak a rajzokkal is: vezetőjük ábrázolásakor a barlang falára törzsük totemállatát rajzolták fel a vezető arca helyett, nehogy az elveszítse lelkét. 

A tükörkép, a fénykép és a rajz ugyanolyan veszélyes, mint az árnyék.

Wetar szigetén vannak varázslók, akik beteggé tudnak tenni egy embert azzal, hogy árnyékát dárdával átszúrják, vagy karddal szétvágják.

Kínában (a legközelebbi rokonok kivételével) hátrébb lépnek a temetéskor a koporsó fedelének feltételekor, nehogy bezárják az árnyékukat a koporsóba, vagy beleessen az árnyék a sírba.  Azonban nemcsak az emberek, hanem az állatok árnyéka is megsérülhet: például a peraki mészkőhegyek vidékén élő kis csiga árnyékán keresztül kiszívja a marha vérét, ettől az állat lesoványodik, és olykor meg is hal a vérveszteségtől. Megfordítva: ha az árnyék lényeges része az embernek vagy állatnak, bizonyos körülmények között ugyanolyan veszélyes lehet megérinteni, mint kapcsolatba kerülni magával az emberrel/ állattal.    

Te mersz horrorfilm után tükörbe nézni?
Örülnél, ha kiderülne, hogy egy babakori fürdős képed fent van az interneten?
Vesztél már össze a pároddal, mert azt álmodtad, megcsal?

Biztos, hogy van olyan nép, akire nyugodtan mondhatjuk, hogy primitív? Nem arról van szó inkább, hogy az őseinknek teljesebb volt a világképük?

Az alábbi gondolatmenet három (talán meglepő) állítást bizonyít:

1. A nacionalizmus vallás.
2. A magyar identitástudat máig ószövetségi alapokon fogalmazódik meg.
3. A kollektív szabadság illúzió.

1. A nacionalizmus vallás

Miközben Péntek a menekülő kannibálokkal foglalatoskodott, én a kardommal elvágtam a szegény fogoly köteleit, amelyekkel a térde és karja szörnyen gúzsba volt szorítva. Felemeltem fektéből, és portugálul kérdeztem tőle, hogy kiféle.

- Christianus! - felelt latinul. Olyan gyenge volt, hogy alig bírt szólni vagy talpra állni. Elővettem a zsebemből az üveget, és intettem neki, hogy igyon. Miután ivott, kenyeret is adtam neki, amit szintén elfogyasztott. Megkérdeztem, milyen nemzet szülöttje.

- Spanyol - mondta.

A középkori kereszténység (minden torzulása ellenére) biztos identitást adott a nyugati embernek, aki a Robinsonból vett részlet tanulsága szerint még a 18. század elején is elsősorban vallásos alapon határozta meg önmagát. A kiszabadított fogoly a „Ki vagy te?” kérdésre így felel: „christianus”, azaz keresztény. Nemzeti hovatartozását csak a második helyen tartja számon. Száz év múltán megfordul a sorrend, és az egész nyugati világ számára a nemzettudat lesz a legfontosabb identitásképző. Az érzelmi-logikai szerkezet megmarad, de a tartalom ijesztő módon változik:

 keresztény a 18. század elején:
- Isten az atyám
- minden ember a testvérem
- Jézus a példaképem

nacionalista a 19. század elején:
- a spanyol nép szülötte vagyok
- a többi nép idegen
- példaképem az „igaz spanyol”

A nemzeti kiválasztottság-tudat mellett megjelenik a más nációkkal szembeni idegenség, és (ami a legveszélyesebb) egy elvont ideál arról, hogy mit is jelent egy bizonyos nemzet hű tagjának lenni. A 10.A osztállyal március 15-re készülve megvitattuk, vajon mitől magyar valaki. Megpróbáltunk egzakt (pontos, vagy ha úgy tetszik: tudományos) definíciót találni a magyarságra mint identitásra. A következő válaszok születtek:

Magyar az, aki:

- Magyarországon született
- családja, ősei magyarok
- magyarul beszél
- magyar szokásokat követ
- magyar állampolgár
- DNS-e szerint magyar
- belső döntése szerint magyar

A lista érveinek nagy része erősen vitatható. Az első kizárja az elcsatolt területeken vagy emigrációban született magyarokat. A második kizárja például a szlovák származású Petrovics (Petőfi) Sándort. A harmadik kizárja Petőfi kedvenc hadvezérét, a magyar hősként számon tartott Bem Józsefet (Józef Zachariasz Bem), aki egy szót sem tudott magyarul. A negyedik igen relatív, hiszen a magyar szokások nagy része keresztény (tehát egyetemes). Az ötödik pusztán adminisztratív kérdés: „a magyar állampolgársági törvény biztosítja a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét mindazon külföldieknek, akik meghatározott ideje (8 év) az országban élnek”. A hatodik pedig amennyire egzakt, annyira hozhat döbbenetes eredményt, hiszen az évezredeken át vándorló magyarságban török, szláv, zsidó, cigány és még ki tudja hányféle gén keveredik.

Az jutott legközelebb a megoldáshoz, aki szerint a nemzeti identitás egyfajta belső döntés: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Tehát kollektív önazonosságunk „vall”-ási alapú. Magyarságunk, nemzeti identitásunk nem tudományos, hanem vallási kérdés. Ennek a látszólagos szózsonglőrködésnek a jelentőségét akkor értjük meg, ha a nacionalizmusra nem a romantikus nosztalgiával ködösített 19. század felől tekintünk, hanem száz évvel később a világháborúk felől. Aldous Huxley 1946-ban írja „Tudomány, szabadság, béke” című könyvében:

Az az erkölcsi kár, amit a háború sok millió férfi, nő, de különösen gyermek lelkében okozott, az helyrehozhatatlan. És persze nem csupán ezek az áldásai a nacionalizmusnak, amit bálványimádó vallásként magunknak kitaláltunk (visszautasítva Isten atyaságát és az emberek testvériségét). A világ fel van parcellázva mintegy ötven adminisztratív egységre, melyek magukat nemzetnek nevezik. Minden ilyen nemzetnek van egy államvallása: nevezetesen a legfőbb értékként, vagy Istenként tisztelt nemzet maga. Hogy a mintegy ötven nemzeti moloch (bálvány) egyikének hívőjévé lehessünk, szükségképpen és automatikusan keresztes vitézeivé kell válnunk az összes többi molochok hívői elleni háborúnak. A nacionalizmus erkölcsi romlásra vezet, mert tagadja az egyetemességet, tagadja az egy Isten létét, tagadja az ember emberi értékét; és mivel ugyanakkor erősíti az elzárkózást, bátorítja a hiúságot, gőgöt és önelégültséget, felkelti a gyűlöletet és hirdeti a háború szükségességét és jogosságát. (…)

A fenti sorok szomorú igazolására Petőfit idézzük:

„A háboru istene újra
Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.”
(Az ítélet, 1847)

„Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját”
(A XIX. század költői, 1847)

„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk…”
(Nemzeti dal, 1848)

Ha egy kicsit félretesszük a Petőfi iránti lángoló rajongásunkat, akkor annak láthatjuk ezeket a sorokat, amik valójában: nyers politikai uszításnak. Semmit nem szépít rajtuk a cél (nemzeti függetlenség) „szentsége”. Az őskori törzsekre emlékeztető vad indulatuk nem érdemli meg a hazaszeretet nevet. (Ezzel Thomas Mannt idéztem, aki szerint a nacionalizmus egy betegség, amely „túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje”.) Súlyos torzítás Petőfi részéről, hogy a történelmi fogalmakat (gyarmatosított-gyarmatosító) összekeveri az erkölcsi kategóriákkal (jó-rossz); a fegyveres felkelést Isten akaratával igazolja; elátkozza a kevésbé szélsőséges nézeteket valló honfitársait; valamint bálványozza a népet és a hazát. Ez utóbbi szüli a leghátborzongatóbb szókapcsolatot: „magyarok istene”. Ebben az összefüggésben Isten már nem a világ teremtője, nem az egyetemes értékrend szimbóluma, hanem egy nemzet irigyen őrzött „tulajdona” – lényegében egy törzsi bálvány. 

A Nyugat olyan világ még a XIX. században is, amely hisz, de mivel a vallásos hit hanyatlásnak indult, egyre nagyobb teret nyernek a szekularizált hitek, nevezhetjük ezeket vallásoknak: elkötelezettség és buzgóság tekintetében követőik nem maradnak el a szó szoros értelmében vett vallások hívei mögött. Így hát, paradox módon, a viszonylagos vallási apály dacára a XIX. századot igen magas fokú idealizmus jellemzi. A nemzet kétségen kívül vallás volt. Meghaltak érte a barikádokon, elvéreztek a lövészárkokban. Egy adott pillanatban minden a nemzet logikájába illeszkedett. (Lucian Boia: A nyugat hanyatlása)

2. A magyar identitástudat máig ószövetségi alapokon fogalmazódik meg

A fentiek értelmében vallásnak nevezhetjük azokat az eszméket, amelyek az élet minden területét az ellenőrzésük alá vonják. Mítoszaik teljes világmagyarázatot adnak, rendszerbe foglalják az egész létezést, az istenség legmagasabb céljától egészen a legapróbb higiéniai szabályokig. Ezeket a mítoszokat tekintélyes dokumentumok, szent könyvek őrzik. Petőfi maga is a nagy világvallásokra hivatkozik, amikor megnevezi a nacionalizmus szent könyvét:

Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
(Petőfi: Az apostol)

A nemzeti identitás szent dokumentuma tehát a történelemkönyv. Ez a kronológiai rendbe szervezett eseménysor hol nyíltan, hol rejtetten tükrözi az adott nép mítoszát, képét önmagáról, a világban elfoglalt helyéről. A nyugati világ első történelemkönyve az Ószövetség volt. A benne megformált történelmi tudat sokáig ható mintát adott a nyugati világnak. A múlt-jelen-jövő idősíkjait egy értékrendszerbe helyezte, amelyben a dicsőséges múlt és ígéretes jövő között hanyatlásként, válságként mutatkozott a jelen.

A formula évszázadokon át megmaradt, csak a nevek változtak. A zsidók számára Dávid király uralkodása volt az aranykor, a keresztényeknek az édenkert, az újkor elején a Rousseau-féle természeti állapot, a 19. században pedig a nép dicső csatákkal teli hőskora. A zsidó utópia az Új Jeruzsálem látomása volt, a középkorban a mennyország, a 18. században a társadalom felemelkedése (közjó), a 19. században pedig a nemzet felemelkedése.

Aranykor és utópia közös vonása, hogy mindkettő a végletekig idealizált: múlt, ami sose volt, jövő, ami sose lesz. Mindkettő veszélyes: a múlt túlértékelése kollektív önsajnálathoz vezet (lásd: Himnusz), a jövő túllihegése pedig meddő álmodozáshoz (Petőfi látomásversei).

Zsidó és a magyar sors párhuzamba állítása a 16. század óta folyamatosan jelen van a magyar irodalomban. Farkas András, Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor meghatározó munkáinak történelemszemlélete épül az ószövetségi képletre, amely így foglalható össze:

1. szövetség: az istenség kiválasztja a népet, szövetséget köt vele

2. aranykor: a múlt legszebb időszaka, fejlődés, virágzás

3. hanyatlás: a nép súlyos hibákat követ el, mire az istenség büntetéssel válaszol

4. utópia: a nemzeti felemelkedés ígérete

1. Szövetség

A zsidó és magyar identitás meghatározó motívuma a vándorlás. Mindkét nép mítoszában küzdelemként jelenik meg a letelepedéshez megfelelő hely megtalálása. A zsidókat Mózes, a magyarokat Árpád vezeti az „ígéret földjére”. A megérkezés, megbékélés feltétele az istenség törvényeinek elfogadása. Mózes lehozza a hegyről a kőtáblákat, rajta Jahve parancsai - I. István király pedig megkapja a koronát, rajta a kereszt, jelképezvén a római egyházhoz való csatlakozást. Mindketten megküzdenek hitük egyeduralmáért: Mózes szétveri az aranyborjút (jelképesen leszámolva a bálványimádással), István felnégyelteti Koppányt (jelezvén, hogy így jár, aki ragaszkodik a pogány hagyományokhoz).

„Azért ez országot mind nevezik vala
Tejjel, mézzel folyó az kövér földnek”
(Farkas András: Az zsidó és magyar nemzetről – 16. század)

„Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket,
Hatalmas karommal verém nemzeteket,
Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.
Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,
Megtelepitém üket Magyarországban”
(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem – 17. század)

„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz - 19. század)

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői – 19. század)

2. Aranykor

Az aranykor mindig mesés színezetet ölt: az apró Dávid legyőzi a hatalmas Góliátot, majd felvirágoztatja a zsidó népet. A Duna jegén 15 évesen királlyá koronázzák Hunyadi Mátyást, aki Magyarországot Európa élvonalába emeli. Dávid királynak 150 zsoltára olvasható az Ószövetségben, Mátyásról legalább ennyi történet a mesekönyvekben. A 19. század nosztalgikus (vagy intő) visszatekintéseinek állandó szereplője a 15. század második felének legendás királya:

„Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)

„S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

„Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat – 19. század)

3. Hanyatlás

A népek nem képesek olyan önvizsgálatra, mint az józan emberek. Ha válságba kerülnek, többnyire bűnbakot keresnek. A bűnbak kijelölés mélyen a gyökerezik a zsidó hagyományban: jom kippur napján fogtak egy kecskét, jelképesen ráaggatták a bűneiket, aztán kizavarták a farkasok közé. A zsidók bűnbakjai a Mózes előtti időkből az egyiptomiak (akik fogságban tartották őket), majd a babiloniak (akik fogságba hurcolták őket), végül a rómaiak, akik megszállták a földjüket.

A 19. században mi magyarok is három bűnbakot tudtunk felmutatni: Mátyás előtt a tatárok, utána pedig a törökök és az osztrákok. Évszámokban: 1241-42 tatárjárás, 1526 mohácsi csatavesztés a törökkel szemben, 1541 az ország három részre szakadása, 1686 Buda visszavétele, osztrák megszállás.

„Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajúl?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorúlt hazádon?
(...)
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma
(...)
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!”
(Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz – 18. század vége)

„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

Míg a tatárokat és a törököket gond nélkül meg lehetett nevezni a 19. században, az osztrákokra már jóval finomabban kellett utalni. Arany János óangol balladafordításnak álcázza A walesi bárdokat, nehogy valaki Ferenc császárt vélje felfedezni Edward alakjában. Kölcsey Ferenc pedig az alcím segítségével datálja vissza a Himnuszt „a magyar nép zivataros századai”-ba, tehát a középkorba. A korabeli magyarság persze dekódolja a megfelelő szövegrészeket, és a Himnusz hatodik szakaszában az osztákok elől menekülő II. Rákóczi Ferencet ismeri fel:

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.”
(Kölcsey Ferenc: Himnusz – 19. század)

Hozzá kell tenni: nem csak külső ellenséget nevezünk meg bűnbakként. A 19. században erősödik fel az egyik kedvenc magyar mantra: a széthúzás. Ha két magyar találkozik, rögtön három pártot alapítanak – szokták mondani. A legenda szerint az ezeréves „turáni átok” miatt nem tud megbékélni magával a magyarság. A Himnusz „balsorsot” emleget, a Szózat „átoksúlyt” - ez utóbbit Vörösmarty részletesen is definiálja:

„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
„Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.”
(Vörösmarty Mihály: Az átok - 19. század)
 

„De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.”
(Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke - 19. század)

4. Utópia

„Várja, mint zsidó a messiást” – a sokszáz éves szóláshasonlatból kiderül, hogy már az egyszerű nép is ráérzett az Ószövetség legfontosabb motívumára: a várakozásra. Kétezer évvel ezelőtt a rómaiak által megszállt zsidóság mély válságban volt. Azt remélték, a próféták ígérete szerint egy Dávidhoz hasonló király emeli majd fel őket, és vezeti be az „Új Jeruzsálembe”. A messiást erős kezű vezetőnek, forradalmárnak képzelték, aki harcba viszi őket, elzavarja a megszállókat, és visszahozza az aranykort.

„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”
(Vörösmarty Mihály: Szózat - 19. század)

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
(Petőfi Sándor: A XIX. század költői - 19. század)

 
„Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.”
(Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba - 19. század)

Ha szélesebb távlatban gondolkodunk, akkor felismerhetjük, hogy az „Új Jeruzsálem” a történelem legveszélyesebb utópiája. Addig nincs gond, amíg csak a képzeletben él – akkor válik rémálommá, ha meg akarják valósítani. A francia forradalom, a fasizmus és a kommunizmus mind az „Új Jeruzsálem” későbbi verziói. Közös motívumuk az erőszak és a hiúság:

„Szabadság, egyenlőség, testvériség – vagy halál.”
(A francia forradalom jelszavai – 18 század)

„Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.”
(Eugène Pottier: Internacionálé – 19. század)

„Deutschland, Deutschland über alles,
Über alles in der Welt.”
(Németország himnuszának kezdete 1933 és 1945 között)

„Make America great again!”
(Donald Trump szlogenje)

Petőfi 1847-ben még le akarta hozni a „mennyországot” a földre, azaz konkrét társadalmi valósággá akarta tenni a tökéletes világot:

„Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.”
(Petőfi Sándor: Ítélet – 19. század)

(Jézus-eposz c. vázlat letöltése - kattints)

Szent iratból forgatókönyv

Amikor meghallod Jézus nevét, az egész szervezeted tiltakozni kezd: borzaszt a legenda, amelynek nevében annyi esztelenséget műveltek a történelem során. Ugyanakkor Batman, Vasember vagy Amerika Kapitány alakja csupa pozitív élményt idéz: erőt, motivációt, a velük való azonosulás felemelő érzését. Nehéz elhinni, hogy valaha az Evangéliumot is afféle szuperhős-történetnek szánták. Ösztönzésnek, hogy nézz szembe önmagaddal, és segíts, akin csak tudsz. Útravalónak, hogyan tedd rendbe a lelked és az emberi kapcsolataid.

Az alábbi gondolatmenet arra tesz kísérletet, hogy visszaadja a Jézus-legenda erejét. Ehhez csak annyit kell tenni, hogy alakítunk egy kicsit az elbeszélés módján. Nem úgy kezeljük az Evangéliumot, mint szent iratot, hanem úgy, mint egy szuperhős-film forgatókönyvét.

Hollywood nem titkolja, hogy minden hősi mozi cselekményvázlata egyetlen forrásból táplálkozik. De szó szerint egyetlen forrásból: Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyvéből. Az 1949-es mű felidézi a régi nagy mítoszok legjellemzőbb elemeit, és egy 17 pontból álló vázlattá sűríti össze. Ez a képlet az utóbbi évtizedekben kézről-kézre járt a nagy filmstúdiókban, ahol máig tuti receptként használják. Garantált sikert hoz, hiszen olyan történetekre épül, amelyek évezredekig éltették és motiválták az emberiséget. Ennek a receptnek segítségével lett kultuszfilmmé a Star Wars, a Harry Potter vagy a Mátrix, és ez adja az értékét olyan (látszólag) könnyebb filmeknek is, mint az Idegpálya, az  Apróláb, a Münó a holdbéli manó vagy az Így neveld a sárkányodat.

Mielőtt végigjárjuk a hős útját (Campbell így nevezte a képletet), meg kell vizsgálnunk, milyen állapotban van a világ, amelyet meg kell mentenie a hősnek.

Válság

Minden hőstörténet előfeltétele a válság. A hős világa összeomlóban van, mert egy személytelen, rettenetes hatalom rántja bele a káoszba. Legyen az egy intézmény, mint a Galaktikus Birodalom (Star Wars), vagy valamilyen sötét lény, mint például Voldemort. A filmek mindig jelzik a hatalom személytelenségét: a rohamosztagosok sisakban vannak, a dementorok testetlenek, Joker pedig mindig árnyékból csap le, állandó rettegést keltve. A terror birodalmának vezére pedig éppen olyan, mint a rendszer, amit működtet: arctalan. Darth Vader égett bőrét félelmetes maszk fedi, Palpatine császár vérvörös szeme csuklya mögött rejtőzik, Immortan Joe arcát lélegeztető takarja, Bane maszkja fájdalomcsillapítókat pumpál, Joker saját vérével festi bohócnak magát, Voldemortnak nincs orra és halottak az arcizmai - és sokáig lehetne folytatni a sort. Az ember legősibb félelmét, a halált idézik ezek az alakok. Mivel nincs arcuk, személyiségük sincs, így alakjuk rettenetes bálvánnyá szilárdul.

A zsidó vallás válsága

Idővel éppen ilyen bálvánnyá vált az ókori zsidók istene, Jahve. Vallásuk hangulatát pontosan jellemzi a mózesi törvénykönyv egyik mondata: „Tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.” Jahve sosem jelenik meg, az egész Ószövetségben arctalan és személytelen marad (csak a hangját hallatja). A zsidók szerint maga az Isten választotta ki őket, ami inkább így értendő: a nép kisajátította magának a kozmosz teremtőjét, s ezzel egyúttal le is fokozta törzsi istenné.

A válság akkor ér véget, amikor bekövetkezik a megújulás. Amikor a szuperhős ledönti a bálványt, ártalmatlanná teszi a zsarnokot. Ez a mozzanat általában véres gyilkosság. A görög istenek családi harcaiban a lázadó fiúk kiherélték zsarnok apjukat. Jézus azonban a törzsi istent nem egy nyisszantással, hanem egy egyszerű kis szóval teszi ártalmatlanná: „Atyám”. Mindössze annyit csinál, hogy elmeséli a tékozló fiú példázatát, amely az istent nem bosszúálló bálványnak, hanem irgalmas apának mutatja. Ezzel egyúttal lebuktatja a farizeusokat is, akik kíméletlenül ítélkeznek, azt gondolván, hogy egyenesen belőlük szól isten hangja. Ebben máig nem változtak. Egy New York-i rabbi azt mondta nemrég egy interjúban: „Még maga a Messiás sem írhatja felül a törvényt.” Amiből jól látható, hogy a zsidó vallás legnagyobb korlátja a szabályok bálványozása. Számukra Jahve maga a Törvény. Pedig hát a törvény csak egy eszköz, a társadalmi rend fenntartásának eszköze. Válságba kerül az a világ, ahol kizárólagos hatalmat kapnak a rendszabályok.

Mint látható, a kétezer évvel ezelőtti Izrael tökéletes helyszín egy szuperhős történet elindításához. Adott egy kegyetlen rendszer, egy arctalan zsarnok. Tombol a válság – jöhet a megmentő, a várva várt Messiás. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a zsidók nem ismerik fel a valódi problémát (vallás), nekik kizárólag a római megszállással van gondjuk. Épp ezért nem szelíd tanítót várnak, hanem harcos királyt; nem lelki országot akarnak építeni, hanem valóságosat: az Új Jeruzsálemet. Így nem könnyű dolga a szuperhősnek, aki pontosan tudja, hogy minden fontos dolog a lélekben dől el.

A hős útja

A Campbell által eredetileg összegyűjtött 17 pontot (iskolai használatra) leszűkítettük 8 fő elemre. A hős útját kör jeleníti meg, érzékeltetve, hogy az ismert világból (felső félkör) az ismeretlenbe tart (alsó, sötét félkör), majd visszatér.

A út kalandra hívással (1) kezdődik (amelyet gyakran visszautasítás követ, ha a hős még nem alkalmas az indulásra). A felkészülésben mentor (2) segíti, hogy átléphesse az ismeretlen világ küszöbét (3). A hős próbákat (4) áll ki, ellenségek akadályozzák, szövetségesek segítik, míg végül eléri a kaland mélypontját, a krízist (5). Ekkor kell szembenéznie legnagyobb félelmével: önmagával. Jelképesen meghal, régi énjét elveszíti, s így már szembe tud nézni bármilyen ellenféllel. A küzdelemből (6) győztesen kerül ki, díja a „kincs”, amely valamilyen tudás, felismerés. Újjászületve (7) lép vissza az ismert világba, majd a megszerzett kincset megosztja (8) a közösséggel.

1. Hívás

Luke Skywalker egy titokzatos üzenet nyomán indul útnak, bár megtorpan, amikor Ben Kenobi azt kéri, hagyja ott szülőbolygóját. Harry Potternek számos meghívót küldenek Roxfortból, de nevelőszülei elrejtik a leveleket. Neo-t többször megszólítja Morpheus, mire végre felfedheti neki a Mátrix titkát.

A keresztény hősmoziban sajátos módon jelenik meg a hívás és visszautasítás motívuma. Itt magát az embert (ha úgy tetszik: nézőt) szólítják meg. A várandós Mária az év leghosszabb éjszakáján, december 24-én keres szállást Betlehemben. De hiába kopogtat, senki nem fogadja be. Végül pásztorok adnak neki és férjének menedéket az istállóban, ahol kecskék és juhok között születik meg a világ üdvözítője.

A karácsonyi ajándékozás-őrület némileg elfeledtette a nyugati emberrel ennek a motívumnak az igazi értelmét: a keresztény hívás a legegyszerűbb (ha úgy tetszik: legszegényebb) szíveket szólítja meg. Az önző, öntelt, képmutató ember nem alkalmas arra, hogy elinduljon az élet legnagyobb kalandjára.

2. Mentor

A hős mentora általában valamilyen nagy tapasztalattal rendelkező tanító: jedi mester (Yoda), varázsló (Dumbledore) vagy éppen hacker (Morpheus). Feladata az, hogy segítsen kiteljesíteni a hős képességeit. Munkája addig tart, amíg a hős túl nem növi mesterét.

Jézust nem nagyon kellett tanítani, sőt: 12 évesen már ő oktatta ki a farizeusokat, amikor egyszer ellógott a szüleitől és beszökött a zsinagógába. Bizonyos értelemben mégis volt „mentora”, Keresztelő Szent János, aki azt mondta: én csak vízzel, utánam jön majd az, aki tűzzel keresztel. Ezt a metaforát majd a legutolsó lépcsőfokon, a megosztásnál értjük meg. Ott válik világossá, hogy mit jelent a Jordánba merítkező Jézus feje fölött a galamb.

3. A küszöb átlépése

A Harry Potter-történet küszöbét mugli-ész fel sem tudja fogni: ez a 9 és 3/4-ik vágány. A Star Wars-é egyszerűbb: Luke az Ezeréves Sólyom fedélzetén hátrahagyja a birodalmiak által lemészárolt családját. Neo a piros kapszulát választja, és szembesül a digitális világhazugsággal, a Mátrix-szal. Narnia hősei egy szekrényen át jutnak az ismeretlen világba. Mindnek közös jellemzője, hogy a küszöb átlépése után már nincsen visszaút - legalábbis a régi világ már sosem lesz ugyanolyan.
Jézus történetében a jeruzsálemi bevonulás jelenti a küszöböt. A Messiás szamárháton, pálmaágat lengető rajongók gyűrűjében érkezik meg a szent városba - és innét kezdve lesz a nép szemében király, a vallási vezetők szemében pedig istenkáromló. A jelenet a szenteste kontrasztos szimbolikáját viszi tovább: a király - szamárháton. Jelzi ezzel, hogy az igazi hatalom nem földi, nem anyagi természetű.

4. Próbák, szövetségesek, ellenségek

A sűrű sötét erdőben eltévedt népmesehős számos próbát áll ki, mielőtt kalandja elérné a tetőpontját. Ugyanígy a filmekben: Luke a Dagobah mocsarában edz, Harry Potter kijár néhány osztályt, Hablaty pedig értékes tapasztalatokat szerez mind az emberek, mind a sárkányok világában.
Jézus számos csodát tesz: gyógyít (vakot, bénát), feltámaszt (Lázárt), átváltoztat (vízből bort), vízen jár stb. Ilyesmiket tömegével olvashatunk korábbi vallási hősök történeteiben (Dionüszosz, Mithrász). Nem azt kell figyelni, hogy mit tesz, hanem azt, hogy mit mond.

Szövetségesből ellenség: a zsidó nép

Az Evangélium szerint ugyanaz a tömeg, amelyik a jeruzsálemi bevonuláskor még éljenezte Jézust, nem sokkal később már a keresztre feszítését követelte. Mi okozta ezt a hatalmas változást? Miért csalódtak a zsidók? Azért, mert ők kívülről várták a csodát: egy erős király (bálvány) mögött akartak bevonulni az Új Jeruzsálembe, Isten Országába. Jézus viszont azt hirdette, hogy mindez csak belül történhet meg, akkor, ha újjászületik az ember:

„Hogy legyőzd a halált, meg kell halnod” (a filmben)

„Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát” (az Evangéliumban)

Jézus legnehezebb próbája: a farizeusok felébresztése

A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és önbecsülését az élteti, ha látja, hogy mások vétkeznek. Nincs benne irgalom, csak félelem és ítélkezés. Jézus így kritizálja a farizeusokat: „elhordozhatatlan terhekkel rakjátok meg az embereket, de ti magatok kisujjatokkal sem segítitek hordozni azokat a terheket”.

Rámutat arra is, hogy a farizeusok a törvény (az arctalan Isten) mögé bújva prédikálnak, ezzel „emberi parancsolatokat tanítanak isteni tanítás gyanánt”.

A mózesi törvények szerint meg kell kövezni a házasságtörő asszonyt. Jézus így állítja meg az ítéletet végrehajtani készülő tömeget: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Jelképes a templom megtisztításának epizódja. Jézus korbáccsal kergeti ki a kereskedőket a templomból, jelezvén, hogy ott (az emberi szívben) nincsen helye semmi földi, anyagi dolognak, csak Istennek, az imádságnak – a belső beszédnek.

A farizeusoknak szóló legfontosabb üzenetét Jézus a tékozló fiú történetében fogalmazza meg, amely röviden így szól: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. A példázat megfejtése a következő:

- apa: Isten
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!

5. Krízis

Luke Skywalker a mocsár mélyén egy furcsa látomásban küzd meg Darth Vaderrel: amikor levágja a sötét nagyúr fejét, azt látja, hogy a sisak alatt saját arca rejtőzik. Ez a rejtélyes üzenet azt jelzi, hogy a kaland mélypontján a hősnek a legnagyobb ellenféllel kell megküzdenie: önmagával. Senkinek nem kellemes szembenézni saját hibáival, legyen az önzés, nagyravágyás, anyagiasság, lustaság, irigység, kétszínűség, indulatosság vagy épp kishitűség.

Jézus negyven napra kivonult a pusztába, ahol eljutott az emberi tűrőképesség határáig. A legnehezebb órákban környékezte meg a Sátán három kísértéssel:

1. változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
2. ugorjon le a Jeruzsálemi templom tetejéről, Isten angyalai úgyis elkapják
3. fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt

Az ókori embernek még nem sokat mondott az „önzés” fogalma, ezért inkább az ördög rettentő alakjában személyesítette meg. A Jézus Krisztus Szupersztár című film három különböző jelenetben idézi fel a kísértéseket:

1. Heródes király arra biztatja az elfogott Jézust, hogy ott, a szeme láttára tegyen egy csodát (szaporítson kenyeret, járjon a vízen vagy változtassa borrá a vizet), s amint ezt megteszi, Heródes rögtön meghajol előtte. Jézus mozdulatlan marad, mert ő a „szuperképességeivel” kizárólag másokat szolgál, soha nem önmagát. És a csoda nem valami külső dolog (amivel lenyűgözhető és félelemben tartható az ember), hanem belső. A csoda nem a fizika/kémia törvényeinek felülmúlása, hanem az önmagunkon való felülemelkedés: az emberi természet legyőzése.

2. Nagycsütörtök éjjelén az utolsó vacsorán beborozott tanítványok alszanak, míg Jézus a másnapi eseményekre gondolva gyötrődik. Imája a kozmikus magányba hullott lélek kétségbeesett kérdését teszi fel: Mi értelme a szenvedésnek? Mi értelme az emberi létnek? Gyenge pillanatában választ vár Istentől, aki a legnagyobb titkokat jószándékból takarja el. Mert ha megismernénk minden titkot, megszűnne a létezésünk motivációja: a hit. (Ugyanebből az okból nem ugrik le Jézus a templom tetejéről.)

3. Zelótai Simon szinte önkívületben dicséri Jézust, mögötte a tettre kész zsidó nép. Jézus arca akkor felhősödik el, amikor Simon ezt mondja: „Ez az ötvenezer ember bármit megtenne érted. Szítsd őket a rómaiak ellen, és tiéd lesz a hatalom és a dicsőség.” A film során Jézusnak többször szembesülnie kellett azzal, hogy a hívei nem értik őt, nem tudják mi az igazi hatalom és a dicsőség. Nem az, ha katonáink vannak, nem az, ha földünk van, nem az, ha vagyonunk van, nem az, ha uralkodunk az egész világon. Hanem az, ha uralkodunk önmagunkon. Ez az igazi hatalom, amit a szenvedéstörténetben bizonyít be Jézus zsidóknak és rómaiaknak egyaránt.

6. Küzdelem

Ha a hős megvívta belső harcát, készen áll arra, hogy összecsapjon a fő ellenfelével, a bálvánnyal: Luke Skywalker Palpatine császárral, Harry Potter Voldemorttal, Neo Smith ügynökkel – de vajon kivel küzd Jézus? Minden idők legerősebb ellenfelével: Istennel. Istennel, aki maga a Törvény, természeti és emberi törvény egyaránt. Hogyan küzdhet meg valaki magával a Törvénnyel, ezzel az arc nélküli, test nélküli, személytelen hatalommal? Egy szörnyű küzdőtéren: nyilvános perben. Jézus hagyja magát elfogatni, megvádolni, kigúnyolni, elítélni és kivégezni. Önmagának feláldozása az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsa: kizárólag a szeretet képes legyőzni a törvényt.

A vád ellene: istenkáromlás – azaz: a törvény megszegése. Pilátus úgy akarja vallomásra kényszeríteni, hogy egy eldöntendő kérdést tesz fel neki: „Te vagy a zsidók királya?” Amelyre Jézus nem hajlandó igennel vagy nemmel válaszolni, helyette azt feleli: „Te szavaid, nem az enyémek” – azaz: te gondolkodsz olyan kategóriákban, mint „úr – szolga”, „király – alattvaló”, „törvénytisztelő – bűnös”, én viszont úgy, hogy minden és mindenki az Atya egyformán szeretett teremtménye.

Passió

Jézus szenvedéstörténetét az emberáldozati szertartások forgatókönyve szerint írták meg az evangélisták. A legkorábbi hiedelmek szerint csak az ősök (ős-tenek/istenek) erejéből újulhat meg a világ, ezért kellett újra és újra eljátszani az „őseseményt”: megölni és megenni a halhatatlan törzsfőnököt. A véres szertartás egyes elemei szimbolikusan éltek tovább a keresztény rituálékban.

1. feldíszítés

Első lépésként azonosítani kellett a kiszemelt áldozatot és az istent. Ezért ünnepélyesen feldíszítették és hódoltak neki a törzs tagjai. (Jézus szenvedéstörténetében mindez negatív előjellel, gúnyosan jelenik meg: töviskoronát tesznek a fejére, palástot a vállára, és egy táblát a feje fölé: „Názáreti Jézus a zsidók királya”.)

2. rituális meggyilkolás

Az ősi áldozásokon általában a szertartást vezető pap hajtotta végre – Jézust római katonák feszítették keresztre.

3. a test szétosztása

Ami az őskorban még állatias mozzanat (a megölt áldozat testének szétszaggatása és felfalása), az később már csak szimbolikus: Jézus nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán felajánlotta a tanítványoknak a kenyeret és bort mint saját testét és vérét. A katolikus misén máig úgy él ez a szertartás (a „szent áldozás”), mint ténylegesen Jézus testének közös elfogyasztása.

4. a lélek égbe küldése

Milyen szép jelenet, amikor a Pulykaland (Free Birds) című animációs filmben a madarak szárnycsapásaival keltett légáramlat emeli fel a földről a gyász jeléül ledobott tollakat, amelyek aztán spirális mozgással haladnak az ég felé. Az emberiség legősibb reménye, a lélek halhatatlansága fejeződik ki ebben a mozzanatban. Jézus az Evangélium szerint a harmadik napon feltámadt és felment a mennybe. Utána csak az üres sír maradt – a kereszténység igazi örömhíre.

5. ünneplés

Egy őskori ünnep csak úgy jelenthetett valódi feltöltődést, ha a végén a törzs ideiglenesen visszamerülhetett a káoszba, hogy abból utána újult erővel feltámadjon. Pár ezer éve ezek még hajmeresztő, véres orgiák voltak, ma már kimarad belőlük a szexualitás – ám megmarad egy másik állati ösztön: a táplálkozás. A magyar nyelv hűen őrzi Jézus feltámadásának másik (nagyon is emberi) örömhírét: hús+vét. Ami annyit tesz: negyven napos böjt után végre lehet húst is (magunkhoz v)enni.

7. Újjászületés (lásd a passió 4. pontja)

Neo-t szitává lövik a Mátrix ügynökei, s az ifjú forradalmár avatarja élettelenül rogy le a szürke folyosón. Valódi teste is kritikus állapotba kerül, mígnem Trinity csókja új életet ad neki. Ekkor a Mátrixban is felkel, és már nem kell elhajolni az ügynökök golyózápora elől – pusztán akaratával állítja meg a lövedékeket. Íme, Jézus feltámadásának cybervilági változata.  

8. Megosztás

Hősnek azt a mitológiai alakot nevezhetjük, aki nemcsak saját sorsát hozza rendbe, hanem a közösségnek is ad valamit. Ez lehet a galaxis népének felszabadítása, a legnagyobb sötét varázsló legyőzése, vagy éppen a sárkányok és emberek kibékítése.

Nem könnyű megérteni azt, hogy mit osztott meg Jézus az emberiséggel. Az Evangélium egy metaforával próbálja érzékeltetni: a feltámadás után ötven nappal meglátogatta Jézus a tanítványait, és kiárasztotta rájuk a „Szentlelket”. A ma már semmitmondó kifejezést úgy tölthetjük fel értelemmel, ha megnézzük János evangéliumának szövegét: „Vegyetek Szentlelket! Akinek bűneit megbocsátjátok, azok bűnbocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azoknak megmarad.” Mit is jelent ez? Azt, hogy Jézus végre elkezdte felnőttként kezelni az emberiséget! A kereszténység itt érte el a lehető legmagasabb kultúrfokot, ahol sokezer év félelem és tömeglét után végre: megszületett a Személy. A „Szentlélek” valójában: „egyedi lélek”. Az ember kiléphetett a törvények által bezárt törzsi létből, és elindulhatott saját lábán az egyéni felelősségvállalás útján, ahol nem kell többé istenekre, ősökre, törvényre hivatkozni, nem kell többé rettegni, hanem megfogadni egyetlen alapelvet: „Szeresd felebarátodat mint önmagadat.” Jézus nem kevesebbet adott az emberiségnek, mint a belépőt a szabadság és felelősség birodalmába – vagy ahogy ő mondta: Isten országába.

Utóirat:

Ha megkérdezel egy keresztényt, mit kapott az emberiség Krisztustól, azt mondja majd: „Jézus megváltotta a világ bűneit” – ez azonban egy súlyos félremagyarázáson alapul. Mint láthattuk, Jézus valójában nem a bűnöktől szabadított meg, hanem attól, aki az embert kizárólag bűnösnek hajlandó látni: Istentől. Jogos a kérdés, hogy ehelyett miért azt a nyakatekert mesét hirdeti az egyház, hogy: Isten megharagudott a bűnös emberiségre, ezért leküldte saját fiát (!), hogy annak megölésével kiengesztelődjön (!) a haragja? Hiszen ezek alapján arra következtethetnénk, hogy a keresztények még mindig ugyanolyan kegyetlen és félelmetes bálványnak látják az Istent, mint az ősemberek. Miért tesznek ilyen butaságot? Miért torzítják el Jézus felszabadító üzenetét, és lépnek vissza egy korábbi, alacsonyabb kultúrfokra?

A válasz egyszerű és fájdalmas: könnyebb a rettegő embert irányítani...

„Magányosan, az önmagadhoz vezető utat kell járnod.” (Nietzsche)

Miért olyan nehéz verset elemezni?

Első éves egyetemista voltam, amikor Kovács Árpád professzor úr egy József Attiláról szóló óra után feltette nekünk a kérdést: „Értik?” Természetesen mindenki hevesen bólogatott. Tanár úr válasza a következő volt: „Nagyszerű. Nekem szívem csücske József Attila, negyven éve olvasom, lassan kezdem érteni.”

Egy verset többféle mélységben is megérthetünk. Megérhetjük úgy, hogy önmagunk érzelmeit vetítjük bele. Ezért szerettem régen verset mondani: úgy éreztem, a szerzők az én fájdalmaimat öntik versbe. A megértés másik módja az, amelyről – úgy hiszem – Kovács Árpád tanár úr beszélt: megérteni a költő önértelmezését, amely elvezet a lét értelmezésééig.

Kosztolányi Dezső szavai azonban azt mutatták meg nekem, hogy bármennyire is „Vajon igaz-e az a hiedelem, mely a költő őszinteségéről terjedt el? Azt hiszem, vaskos félreértésről van szó. A költő őszintesége sem közkeletű szókimondás, hanem gyakran ennek megkerülése. Egy milliárdnyi részét mondja ki annak, ami benne él, s szavai épp azért olyan varázsosak, mert mögöttük egy egész világ áll, mint aranyfedezet. Árnyalatok rémlenek föl versében, révület, sejtelem, harag, szeretet, de sohase gondolatok. A gondolat egyszerűen nem oldódik fel a költészet anyagában, ott marad nyersen, mint egy darab kő.”

Ezért olyan nehéz verset elemezni. Nem objektív tudományról beszélünk. A rímképletet és a verselést leszámítva minden szó minden értelmezőnél más jelentésrétegeket hív elő; minden meglátás és elemzés szubjektív, az olvasótól függ.

A költészet személyessége a 20. században fordulatot vett. A késő modern kor létrehozta az önteremtő én-t, az önreflexív személyt, a selfet. Gyakran érezzük azt egy-egy késő modern líránál, hogy olyan, mintha egy belső monológot olvasnánk.

A létösszegző versek olvasásakor azt érezzük, hogy mindannyian ugyanúgy és ugyanazt értjük: a szerző megnyílt nekünk, elárulta titkait, megmutatta életének jelentős állomásait. A költő itt áll előttünk fedetlenül, nem választanak már el bennünket a szavak és a könyvborító. „Egész életműve [ti. Kosztolányié] – írta Babits Mihály – mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megjelenik és kiteljesedik: a halál gondolata… Utolsó versei, amelyek a magyar költészet legszebbjeihez sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek.”

Gintli Tibor József Attiláról írott gondolatai a fent említett személyességet cáfolják: „Az élőbeszéd imitálására meghatározó szerep hárul a beszélő és a befogadó újszerű viszonyának megteremtésében. Bár minden lírai megszólalás szükségszerűen valamely költői szerepet feltételez, József Attila kései versei a »szerepnélküliség« képzetét keltik az olvasóban. A lírai hang és az olvasó közötti viszony természetesen soha nem feleltethető meg két egymással bensőséges viszonyban lévő életrajzi személy kapcsolatának.”

Vitatkozom Gintli Tibor „szerepnélküliség” fogalmával, ugyanis nem tudom szerepnélküliségben értelmezni József Attila Kész a leltár és Kosztolányi Dezső Számadás című verseit. Ezekben a versekben épp arról van szó, amiről Németh G. Béla beszél az önmegszólító verstípus kapcsán: abban az esetben, amikor a szerző megszólítja önmagát, az aposztrophé hivatott jelezni a szerepválságban összegződött krízist, a költő célja tudatni velünk, hogy le akarja győzni szerepválságát. Tehát épp a szerepnélküliség ellentétéről beszélhetünk. Ez a téma a 20. század közepére központi mozzanattá emelkedett.

Mindkét vers több mint számadás, vagy leltár, több a belső én válságának leírásánál. Mindkét szerző az egzisztencializmus közösségvállalásának és a sztoicizmus mély rezignáltságának hangján szólal meg. Rilke nagy halálnak nevezi azt a (tudat)állapotot, amikor az ember szembesül saját halálával, azaz tudatában van annak, hogy meg fog halni. Heidegger azt mondja, az egész életünk halálra szánt, és épp ez teszi létünket létté. E két költemény nagyságát épp abban látom, hogy a két szerző kérlelhetetlen tudatossággal ad számot életéről.

„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallhatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. (…)  Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.” – Írja Kosztolányi Dezső.

 Ezekben a sorokban fedeztem fel az egzisztencialista felfogást. Sartre Exisztencializmus című könyvében ezt írja: „Az exisztencialisták (…) a »saját halál« problémáját akarják vizsgálni, vagyis a nem-létet akarják a tudattal korrelációba vonni, ami – amellett, hogy legfeljebb művészi úton érzékeltethető, de tudományosan megvalósíthatatlan feladat – nyíltan elárulja, hogy a tudatot minden létreláció nélkül kényelmesen el tudják képzelni.” Amikor már azt hittem, felfedeztem egy új kutatási irányt, rátaláltam Hima Gabriella írására: Az egzisztencializmus és Kosztolányi.

A Számadás Kosztolányi 1935-ös kötetének címadó verse, melyet 1933-ban írt. (Fontos a dátum, ugyanis ebben az évben vette észre magán a rák első tüneteit. A Számadás tehát nem csak a fentebb említett szerepválság megfogalmazása, hanem egyfajta végső számadás is.) A vers hét számozott szonettből áll. Mindegyik szakasz a lét alapvető boldogtalanságáról számol be, és ezt a létállapotot teszi közös sorssá. „Nem vagy magad (…), de ha ezekkel a testvéreiddel / élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.” Akárcsak József Attila, aki az életre ítéltetettségnek eszméjét emeli közös emberi sorssá: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

„Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”

Kosztolányi Dezső verseiben a semmi szó két értelemben is megjelenik: van egy hétköznapi olvasata, és van egy transzcendens, a mindennel egyenértékűvé váló semmi. Ez utóbbit használja József Attila is, amikor azt írja, a semmi ágán ül szíve.

A szó ebben a kitágított értelemében való használatát kibővíti Kosztolányi még a senki fogalmával is, mikor így szól: „Ki senkié sem, az mindenkié.” A mikrokozmoszt makrokozmosszá emelő transzcendencia gyakran fordul elő Kosztolányi és József Attila lírájában. „Az ember lényegéhez tartozó transzcendenciának – nem az isteni transzcendencia, hanem az önmagából való kilépés értelmében véve – és az ember önmagábazártságát cáfoló, de az emberi mindenségben való jelenlétét hangsúlyozó szubjektivitásnak a kapcsolatát nevezzük mi exisztencialista humanizmusnak.” (Sartre)

Legalább ennyire fontos mindkét költemény esetében az életbe való belenyugvás. Mindkét vers attól kiemelkedő, hogy a lírai én nem a halállal dacol, hanem az élettel, de végül rezignáltan veszi tudomásul: „… ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek.” (József Attila) / „… nincs semmi sem, amit elveszthetünk.” (Kosztolányi Dezső)

Jelentős létélmény a hiány és töredezettség érzete. Sokan sokféleképpen definiálják ezt az állapotot. Ady így fogalmaz: „Minden egész eltörött.”, Kosztolányi a Számadásban: „… s ne a törtet tekintsd és csonka részét, de az egész nem-osztható egészét…”

József Attila pedig világhiányról beszél, valamint úgy kezdi versét, hogy: „Magamban bíztam eleitől fogva.” Ez utóbbi gondolatot természetesen vehetjük a 90. zsoltár parafrazálásának is. De szerintem itt arról a – Nietzsche által már megfogalmazott – helyzetről van szó, amikor az ember rádöbben arra, hogy nincs már egység, nincs olyan, hogy minden. „Az ember minden támasz és segítség nélkül kénytelen percenként kigondolni az embert.” (Sartre)

A Számadás és a Kész a leltár az igeidőben is hasonlóságot mutat. Mindkét szerző múlt időben ír önmaga életéről: „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van…” (Kosztolányi). „Születtem, elvegyültem, kiváltam.” (József Attila)

Kosztolányi a Számadásban felszámolja eddigi szerepét, és egy újat jelöl ki:

„No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid.”

Új pozíciójában azt mutatja meg, hogy a boldogság nem más, mint beolvadás, elfogadása a hétköznapi világnak. Ezzel szemben áll a boldogtalanság, amely minden emberben közös. Ennek a helyzetnek a felismerése a részvét és együttérzés helyzetéből fogalmazódik meg, a lírai én a kívülállás egzisztencialista pozícióját veszi fel. Esterházy Péter így ír Kosztolányiról: „…új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának. A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért.” Ezek a gondolatok József Attiláról szintúgy elmondhatók.

A Kész a leltárt 1936-ban írta József Attila. A lírai én szintén számot ad eddigi életéről, ám Kosztolányitól eltérően teszi ezt. A szerepválságot nem követi újabb szerepkijelölés, a lírai én a születéstől a halálig jut. („Születtem, elvegyültem, kiváltam.”) Ez a vers a Kései siratóval rokon. És nemcsak azért, mert a költő kései verseiről beszélünk. A szerző mindkét versben az életet betegségnek tartja, amelybe végül belehalunk. („Harminchat fokos lázban égek mindig…”) Felismerhetők a versben a Curriculum vitae-ben megismert jelentős életrajzi pontok.

Németh Andor így emlékezik József Attilára: „Szerette a világot, s meg volt róla győződve, hogy növekedvén, átlátunk majd a bűn és az erény emberközi korlátain, s hogy egyszer ez az egyelőre csupa csősz világ végül mégis olyanná lesz, amilyennel ennek a csupa szív költőnek jóvátehetetlenül adósa maradt. (Szép Szó, 1938. január-február)

(Egyetemi dolgozat rövidítése, amelynek eredeti címe: „Magányosan, az önmagadhoz vezető utat kell járnod.” avagy Kosztolányi Dezső Számadás és József Attila Kész a leltár című versének összehasonlítása az egzisztencializmus és sztoicizmus fókuszában)

Források:
• Kosztolányi Dezső: Életre-halálra, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978
• Németh Andor: A szélén behajtva, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1973
• József Attila Összes versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972
• Dr. Karádi Zsolt: Nagyjaink könyvsorozat – Kosztolányi Dezső, Tóth Könyvkereskedés Kft., Debrecen, 1996
• Gintli Tibor: Magyar irodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010
• http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200002/324_Halmai_Tamas.html
• http://csicsada-irodalom-birodalom.blogspot.hu/2013/01/immar-kesz-leltar-osszegzes-es.html
• http://gondolkodom.hu/pilinszky-janos-jozsef-attila-emlekkonyvebe/
• http://keseiversek.blog.hu/2011/07/18/az_oneletirasba_poetizalt_halalkep
• Bókay Antal: Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete (link)
• Szigeti Csaba: A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma (link)

Az ősvalami és az én

(1.) A Homo sapiens eddigi létezésének 97%-át szó szerint „közösségi lény”-ként töltötte: időszámításunk kezdete előtt ugyanis még nem volt éles határ „én” és „mi” között. A mai értelemben vett egyedi lélek mindössze kétezer éves találmány: a keresztény legenda szerint Jézus hozta le az égből pünkösdkor, és adta oda az embereknek, hogy végre saját maguk viseljék a felelősséget a dolgaikért. Gyakorlatilag azóta van önálló személyiségünk.

(2.) Az emberi lélek összetettségét, bonyolultságát sokáig csak a művészet volt képes megmutatni. Mind a középkori teológia, mind a humanista tudomány rosszul közelített: az előbbi szembeállította a testet és a lelket, az utóbbi pedig a lélek helyett inkább a tudatra koncentrált. Közös vonásuk, hogy azt hitték, mindent tudnak az emberről. Először a romantika mondta ki nyíltan, hogy a lélek mély titkaihoz kizárólag a művészet fér hozzá. Innét már nem kellett sokat várni, hogy a tudomány is bemerészkedjen ezekre a sötét, ismeretlen területekre.

(3.) 1923-ban „Az ősvalami és az én” címmel jelent meg Sigmund Freud nagy hatású könyve. A német orvos megmagyarázhatatlannak tűnő lelki jelenségeket kutatott, épp olyanokat, amelyek Kosztolányi Dezső novelláiban is megjelennek: Miért képtelen fogalmazást írni az apjáról egy kitűnő tanuló? Miért zokog egy kissrác, miután az apja a becenevén szólítja? Freud szerint ilyen (látszólag) jelentéktelen kérdésekkel kerülhetünk közelebb a lélek mélységeihez. A legfontosabb folyamatok ugyanis nem a tudatban zajlanak, hanem alatta, az „ősvalami”-ben.

(4.) Freud ábrája jól szemlélteti az összefüggéseket. Az „ősvalami”-vel kezdődik minden, ott gyűlik össze az ember lelki energiája. Az „ősvalami” csupa vágy és szenvedély. Hihetetlen erő van benne, ugyanakkor teljesen formátlan, így nem képes kapcsolatba lépni a külvilággal. Ha tudatosan akar létezni, meg kell formálnia az „én”-t.  Freud szerint az ember lelki egészsége attól függ, mennyire rendezett ennek az „énnek” és az „ősvalaminek” a viszonya. Pszichoanalitikus kezelései a felnőttek lelki problémáinak forrását is mindig a gyermekkorban, a szülő-gyermek kapcsolatban keresték.

Az apa mint isten

(5.) A lelki fejlődés korai szakaszában lezajló folyamat kísértetiesen hasonlít az ősi teremtéstörténetekhez. A mítoszok szerint az idők kezdetén az ősök a káoszból kozmoszt teremtettek. Később a törzsek ezeket az ősöket tisztelték istenként (ős + ten = isten). Freud szerint hasonló „isteni beavatkozás” nyomán lesz az „ősvalamiből” (káosz) „én” (kozmosz). A gyermekkor világteremtő istene nem más, mint az apa. Az „én” az apát „lemásolva” formálódik - ezt Kosztolányi Fürdés című novellájában Jancsi fürdőnadrágja jelképezi, amely színre és formára is azonos az apjáéval - csak éppen kisebb. Freud szerint a gyermek az apát mint ideált (tökéletes képet) „veszi fel” magába, és folyamatosan ehhez mint „felettes énhez” méri magát. Később ezt az ideált örökíti tovább az iskola (s benne a tanár mint az apa képviselője), a vallás (benne a „tisztelendő atya”) illetve ezerféle tekintélyelvű társadalmi intézmény (például a „hivatal” A kulcs című novellában).

(6.) A „felettes én” és az „ősvalami” állandó harcban állnak, hiszen az egyik a külső szabályokat, másik a belső vágyakat képviseli. Ezek összeütközése okozza a gyermeki lét legmélyebb konfliktusait. Kosztolányi nagyszerű érzékkel választja ki az igazán drámai mozzanatokat: a tizenkét éves Palinak dicsőítő fogalmazást kell írnia nemtörődöm apjáról (Házi dolgozat), a tíz éves Pisti először látja meg imádott apját mint szolgalelkű alkalmazottat (A kulcs).

(7.) Pali gyötrődése sokat elárul a tudatalatti működéséről. A tanára előre lediktálta a házi dolgozat vázlatát, amelynek utolsó pontja: „Mivel tartozunk az édesapánknak?” Ezzel gyakorlatilag arra programozta be Pali felettes énjét, hogy kizárólag pozitív képet adjon az apáról. Arról az apáról, aki este tizenegykor még a társalgóban szivarozik a barátaival, és eszébe sem jut benézni fia szobájába. Pali órák óta ül a papír felett, és egy sort sem írt még - azonban (bizonyos értelemben) már készen van a dolgozat. A piszkozat ugyanis tele van az „ősvalami” többé-kevésbé formátlan megnyilvánulásaival. A címet („Édesapám”) többször áthúzta, „mintegy megsemmisítette”, a lapot indulatának és gyötrődésének szimbólumaival (kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel) szórta tele. S mind közül legbeszédesebb az, hogy a lapra ejtett pacát valami négylábú állattá egészítette ki. Ugyanígy működik a pszichológusok egyik fontos eszköze, a Rorschach-teszt: az alanynak tintafoltokat mutatnak, s arra kérik, hogy mondja ki, mit lát bele a véletlenszerű alakzatokba. Sok mindent elárulnak az „ősvalamiről” ezek a képzettársítások. Kosztolányi elbeszélői tehetségének köszönhetően nem kell pszichológusnak lennünk, hogy megfejtsük, mit üzen Pali tudatalattija: „Apám egy állat.”

(8.) Látván a fiú belső vívódását, az elbeszélő felidézi magában saját gyermekkorát, különösen a családi ebédeket, amelyeken az apja taszító bizalmatlansággal szagolta meg a hitvese által elé tett húst. A fiú ilyenkor a szobájába szaladt és üvöltözött, hogy ne hallja „rémes gondolatait”. Freud megdöbbentette a tudományos világot, amikor kihangosította ezeket a rémes gondolatokat. Oidipusz-konfliktusnak nevezte azt a mély, belső késztetést, amelyben a fiúk az istenként tisztelt apa halálát kívánják. Nem véletlenül Oidipusz: a görög mitológia gyakori témája az apagyilkosság (Kronosz, Zeusz, Oidipusz és Haimón), ugyanis a pogány időkben az ember csak az istenektől való elfordulás árán válhatott önálló indivíduummá.

(9.) Pali azonban nem görög hős. Nem azzal válik felnőtté, hogy megöli az apját, hanem azzal, hogy megtanul szépeket hazudni róla. Ezzel azonban nem oldódik meg a lelki konfliktus, csak elrejtőzik. Freud „elfojtásnak” nevezi azt a jelenséget, amikor az ember a szőnyeg alá söpri a megoldatlan problémát. Az elfojtás azonban nagyon veszélyes, ugyanis a feszültség csak látszólag szűnik meg: felsokszorozódik a tudatalattiban, és egy váratlan pillanatban elemi erővel tör felszínre. Az ember ilyenkor akár iszonyatos dolgokra is képes: az apa játék közben vízbe öli a fiát (Fürdés), a szolgálólány leszúrja alvó gazdasszonyát (Édes Anna), a rendmániás férj fejbe lövi a feleségét, aki elmozdított egy karosszéket a helyéről (Rend).

A bálvány leomlik

(10.) Freud azt írja a felettes énről, hogy „az énhez való viszonya nem merül ki abban az intésben, hogy légy olyan, mint az apád, hanem magában foglalja a tilalmat is, hogy olyannak nem szabad lenned, mint az apád, vagy nem szabad mindazt tenned, amit ő tesz, vannak dolgok, amelyek csak az apát illetik.”

(11.) A kis Takács Pisti felettes énje számára az apja munkahelye „rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”, ahová neki sosem szabad belépnie, mert „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Ennél bővebb indoklást nem kap, a valódi okot gondosan rejtegetik előle a szülők. Az apja ugyanis kettős életet él: nagyon különböző státusban van szülőként és alkalmazottként. Az előbbi délceg, szigorú apa-figura, igazi ideál - az utóbbi viszont egy jelentéktelen, megtört, megfélemlített szolga.

(12.) A novellának már a címe is szimbolikus: Pisti nem csak a kamrának, hanem a felnőttségnek a kulcsát is megszerzi a „rengeteg épületben”. Éppen úgy téved el a hivatalban, mint a beavatástörténetek hősei az erdőben, pusztában - vagy önmaguk lelkében. Összezavarva, pityeregve támolyog ki a kapun, miután a szeme előtt dőlt le a bálvány, omlott össze az apjáról kialakult kép. A mindig szigorú Takács szolga módon igazította véleményét a főnökhöz: iparkodó, szorgalmas gyermeknek mondta a fiát, és „Pistukám”-nak szólította - életében először.

A bosszúálló isten

(13.) A bálvánnyá kövült apa-figurákhoz vegyes érzelmekkel viszonyulnak a fiúk. Kosztolányi saját élményei jelennek meg az ilyen szélsőséges megfogalmazásokban:

„Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam...” (Házi dolgozat)
„Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.” (Fürdés)

(14.) Ha az imádat és gyűlölet extrém skáláján mozog az apa-fiú kapcsolat, akkor hogyan lehet egyáltalán megőrülés nélkül átvészelni a gyerekkort? Elsősorban: az anya szeretetében és lelki biztonságában. A Fürdés című novellában jól látható, mennyit jelent a tizenegy éves fiú számára az anyai gondoskodás. Amikor Suhajda még a nyaraláson is az iskolai eredményekkel terrorizálta Jancsit, a fiú „védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott.” Az asszony erélyesen védte őt szóval és testtel is: „De tanul - szólt az anya, s a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta. - Te pedig megbocsátasz neki” - utasította a férjét. A partra induló hálás fiú még gyorsan odaszaladt az anyjához, „fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra.”

(15.) Azonban éppen ez lett a veszte. Suhajda nem tudta elviselni, hogy alul maradt az asszonnyal szemben. Nem tudta elviselni, hogy az apai szigornál erősebb az anyai szeretet. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy meg akarta ölni a fiát. Csak meg akarta ijeszteni egy kicsit, hogy azt érezhesse, van hatalma felette:

Suhajdában a jó érzéstől ingerkedő, játékos kedv ébredt.
- Gyáva vagy, barátom.
- Nem.
Máris megragadta a fiát, két karjába nyalábolta, s belevetette a vízbe. (...)
- Rossz? - kérdezte az apja.
- Nem.
- Akkor még egyszer.

(16.) A tragédiát nem a dobás okozta, hanem a célzás. Suhajda tudata dobott - de a tudatalattija célzott. Ezért repült Jancsi a cölöpök felé. Az „ősvalamiből” itt szakadt ki minden nyomorúság, megaláztatás, önvád, kisebbségi érzés, amely a jelentéktelen hivatalnok életét megkeserítette. 

(17.) Kosztolányi novellái művészi nyelven fogalmazzák meg és drámai felszültséggel telítik azokat a jelenségeket, amelyekkel Freud a lélekelemzés során foglalkozott. Kosztolányi ismerte és figyelemmel kísérte a hazai pszichoanalízis indulását. Az „ősvalami” kifejezés is neki köszönhető, ő fordította így a német „es” névmást. Később azonban a tudományos szakirodalomban a (többek szerint pontatlan) „ösztön-én” kifejezés honosodott meg.

Források:

Bíró Judit, Csepeli György: Szülőgyilkosságok: történeti, kulturális társadalomlélektani elemzés – link

Freid, Sigmund: Az ősvalami és az én – link

Kelemen Péter: Utalások, célzások, ákombákomok (Szövegszintek és jelentésrétegek Kosztolányi Dezső Fürdés című elbeszélésében) - link

Kosztolányi Dezső: A kulcs – link

Kosztolányi Dezső: Édes Anna – link

Kosztolányi Dezső: Fürdés - link

Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat – link

Kosztolányi Dezső: Rend - link

Lengyel András: Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása – link

Lengyel András: Nietzsche, Freud, Kosztolányi - link

Pléh Csaba: A lélektan története – link

Schöpflin Aladár: Kosztolányi Dezső novellái – link

Vasy Géza: Kosztolányi Dezső: A kulcs - link

Whitebook, Joel: Kritikai elmélet és pszichoanalízis: Marx és Freud összekapcsolása – link

Minden nagy, közös motiváció vallásnak nevezhető, mivel követőitől erős hitet vár el, és egy teljes világkép elfogadását. A vallás kozmoszt teremt, s minden, ami rajta kívül van, az a káosz formátlan, idegen birodalma. A kozmosz közepén megnyilatkozik a szent, ott magasodik a világtengely (axis mundi), a csatorna, amelyen fel tud emelkedni (transzcendálni) az ember.

Az alábbi ábrák a három legfontosabb világalkotó elem helyét mutatják meg az egyes vallásokban. Smiley jelzi a „szentet” (a végtelen tökéletességet), szürke vonal az időt, piros nyíl pedig a halált.

Primer világkép (természeti vallások)

Az ősi vallások a természet ritmusát fogadták el világrendnek. Olyannyira, hogy egyes törzsek nyelvében azonos szó jelölte a „világot” és az „évet”. Az év vége a világ végét jelentette. Szó szerint: el kellett pusztulnia a régi évnek, amely elkopott, elfáradt, és isteni erővel töltekezve kellett elkezdődnie az újnak. A ciklikus világszemlélet mindig a végtelen tökéletességhez tér vissza, onnan „indítja újra” magát. A természeti vallások hívei nem akarnak változtatni a világon, nem gondolkodnak fejlődésben, hanem egyszerűen elfogadják azt, amit a természet ad: az élet nagy körforgását.

Zsidó vallás

A mai nyugati fejlődéseszmény a zsidóságtól ered. Szerintük Isten, a történelem irányítója, okkal teremtette a világot, amelyben az idő lineárisan halad, a kezdettől a vég felé. Ez a szemlélet kettészakította a végtelen tökéletességet: egyik felét a múltba helyezte, másikat a jövőbe. (Innét kezdve a rajzokon a múltbeli állapotot „aranykornak” nevezzük, a jövőbelit pedig „utópiának”, azaz: képzelt tökéletes világnak.) A zsidók számára Dávid király uralkodása volt a tökéletes kor, és ennek visszaállítását várják a messiástól. Fontos tudni, hogy a zsidóság nem a túlvilágon, hanem még a földi életben akarja elérni az Isten által megígért Új Jeruzsálemet. (Ezért van a rajzon a smiley a halált jelző piros nyíl előtt.)

Kereszténység

A nyugati időszámítás Jézussal kezdődik. Nem véletlenül. A hozzá kötődő eszmerendszer emelte ki az embert a természet fogságából, és adott neki önálló, szuverén egyéniséget. A kereszténység szerteágazó történetének most három nagy korszakát jellemezzük: az eredeti, az intézményesült és a hanyatló időszakot.

Eredeti (jézusi) kereszténység

Bár a kereszténység a zsidó vallásban gyökerezik, mégis alapvetően különbözik tőle, mert Jézus nem csak a kiválasztott Népet akarta felszabadítani, hanem minden egyes Embert. Példát is mutatott ebben: visszautasította a pusztai kísértéseket, a folyton csábító anyagi világot. Tanításai azt hangsúlyozzák, hogy az új élet szellemi természetű, azaz: csak belső megújulás útján érhető el. Az ember régi énjének (jelképesen) meg kell halnia, hogy egy magasabb minőségben újjászülethessen. Ehhez persze hatalmas lelki erő kell, amit Jézus maga közvetít: az úrvacsorában szétosztja testét, hogy ezzel a hívek Isten végtelen tökéletességében részesüljenek.

Intézményesült (pápai) kereszténység

A mély lelki válságban szenvedő Római Birodalom 394-ben felvette a kereszténységet, majd azzal a lendülettel át is formálta. Mivel milliós tömegeket kellett fegyelmezni vele, így a lélek szabadságát hirdető eszméből hamar a terror eszköze lett, a szelíd Megváltóból pedig a Végítélet félelmetes Bírója. A  birodalom romjain épülő középkor a földi életet "siralomvölgynek" mondta, s az újjászületés lehetőségét (Krisztust meghazudtolva) a túlvilági létbe helyezte. S mivel a mennyország pozitív motivíciója önmagában kevésnek bizonyult, elrettentésül kitalálta a poklot, majd Krisztus után ötszáz évvel megnyitotta a túlvilági alkudozás piacterét: a purgatóriumot. 

Hanyatló kereszénység

Idővel az eszmei és hatalmi harcok kikezdték az intézmény egységét, és 1054-ben bekövetkezett a nagy egyházszakadás. Mindkét fél úgy látta, hogy ő járja a helyes utat: a nyugati „egyetemesnek” (katolikus) nevezte magát, a keleti pedig „igazhitűnek” (ortodox). Később még tovább aprózódott a kép: keleten Konstantinápoly elfoglalása (1453) okozott hangsúlyeltolódást, nyugaton pedig a protestantizmus megjelenése (1517). 

Az évszámokat egyszerűsítve ábrázoljuk a változásokat: függőlegesen az 1000-es, vízszintesen az 1500-as tengellyel metsszük el a kereszénységet jelképező kört. Az első kép még az egységet mutatja, a második az egyházszakadás utáni állapotot (’R’ nem más, mint Róma, ’R2’ pedig a „második Róma”: Konstantinápoly). A harmadikon látható, hogy a török hódítás után keletre tolódik az ortodox egyház (az oroszok szemében Moszkva a harmadik Róma). A negyedik azt mutatja, hogy a Rómával szembeszálló protestáns egyházak (református, evangélikus, anabaptista, unitárius, kvéker stb.) megjelenése újabb törést jelent.

Felvilágosodás

Bár az „Ész százada” megrendítette az egyház hatalmát, a felvilágosodást alapvetően ugyanaz a vallási energia hajtotta, mint a kereszténységet. A gondolkodók hittek abban, hogy az emberiség valaha egy tökéletes (természeti) állapotot élt meg, amelyhez a tudomány segítségével újra vissza lehet találni. A „közjó” pedig éppen olyan utópia, mint a mennyország, jól bizonyítják ezt a francia forradalom egymásnak ellentmondó jelszavai: „szabadság, egyenlőség, testvériség vagy halál”.

Nemzeti eszme

Magyarországon a legkönnyebb bizonyítani azt, hogy a nemzeti eszme is csak egy újabb vallás: Istenhez szóló könyörgést (Kölcsey Himnusza) választottunk nemzeti imádságnak...  Európa népei a 19. század során lázasan keresték ősi mítoszaikat, hogy kialakítsák határozott önazonosságukat. Történetírásuk évszázadok hőstetteiről ömlengett, politikusaik pedig arról álmodoztak, hogyan emelik majd nemzetüket minden más népek fölé. A nagytőke a 20. században ügyesen ki is használta ezt a vallásos lelkesedést, és két borzalmas háborúba sodorta bele a világot. 

ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT 

A nemzet felemelésének eszméje szülte a nyugati kultúra utolsó nagy aranykor-utópia párosát. A 20. és 21. század már egészen más hatások alatt formálódik. Ezekkel foglalkozik a "Mitikus narratívák" című cikk (itt olvasható). 

„Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.” – mondja Woland Lévi Máténak A Mester és Margaritában. A fény és az árnyék, a jó és a gonosz, a fehér és fekete ellentéte örökös toposz az irodalomban. De ez a Woland – ő valahogy más. Noha ő lenne itt a gonosz, mégis bünteti a bűnöket, a bűnösöket. Pedig ebben a különleges regényben ő a sátán. A sátánt – akit gyakran neveznek Belzebubnak, Azazellnek, Lucifernek, Mefisztónak és egyéb démonnak – a világirodalomban nagyjából kétféleképpen ábrázolják: a középkorban főleg komikus megjelenítést kap, egy olyan lény, amely folyton csatát veszít Istennel folytatott harcában. Ez fontos volt, hozzá tartozott az egyházi propagandához. Később pedig, például a romantikában, a bibliai történet az alapja, az angyalok bukásával. Így aztán nagyon érdekes, hogy Bulgakov a forradalom utáni moszkvai emberek szélsőségesen zavart értékrendszerét éppenséggel a „rosszakkal” akarja helyrehozatni.

Az alábbiakban nem a mű értelmezésére teszek kísérletet, nem keresek és adok magyarázatokat tisztázatlan kérdésekre, nem elemzem a regényt – van már nagy szakirodalma –, csupán néhány gondolatomat osztom meg Moszkva váratlan látogatóiról, az ördögi kvartettről: a nevükről és szerepükről. Persze, a regényben vannak még más nagyon jól ismert nevek is, beszélő és bibliai, mitikus nevek – de ők nem tartoznak a látogatók közé, nekik más szerepük van, így nem ennek az írásnak a témái.

A démoni csapat vezetőjével már a regény elején megismerkedünk, megtudjuk, hogy drága, szürke öltönyt visel, külföldi cipőt, sőt, sétapálcája is van. Egyik szeme fekete, a másik zöld, ferde ajkak, simára borotvált orca, fekete, aszimmetrikus szemöldökök. Vagyis idegen. A neve sem véletlen: középkori német írásokban lehet rábukkanni a Faland névre, amely ott keresztény mitológiára vezethető vissza, a jelentése pedig csaló, becstelen. Vagy például Goethe a Faustban a boszorkányok éjszakája (Walpurgisnacht) jelenetben Mefisztót „ifjú Voland”-nak nevezteti.

Bulgakov Wolandot különböző helyzetekben, más-más formákban, kinézetben, viselkedésben mutatja az olvasónak, úgyhogy újra és újra másként látjuk. Moszkva lakóit figyeli ő, akik helyzettől függően vagy furcsa embernek látják, zavarodottnak, bolondnak – vagy pedig külföldi kémnek, akit azonnal be kell zárni. Persze, az is felmerül bennük, hogy gonosz, netán túlvilági erőket képvisel, melyekben ugyan ők egyáltalán nem hisznek.

Egyszerre mindegyik regényi térben és időben képes létezni Woland, el is mondja: „Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban…”; ott van a regényi jelenben is, mindent tud a múltról, a jelenről, az emberekről, a sorsról. Tudja, hogy Berlioz halálát mi okozza majd és mikor; hogy a rokona Kijevben él, és mik a tervei; hogy Szokov a büfében romlott halat árul; kitalálja mások rejtett gondolatait, vágyait – Woland tehát tényleg mindent tud. Ő nem hétköznapi ördög: nem azért jött, hogy tegye a gonoszságot, hanem hogy büntesse azt. Vagyis afféle bíróként jelenik meg, aki elítéli és megbünteti a vétkezőket, a képmutatókat – mindazokat, akik gyáván mást vallanak a világ előtt, mint amit valójában tesznek. A büntetés: halál. A legnagyobb bűn az árulás, így a regényben Júdásnak és Meigel bárónak hamar vége.

Woland arra igyekszik kényszeríteni az embereket, hogy maradjanak hűek önmagukhoz, segíteni akar nekik, ezáltal túlhaladta Mefisztót. Egyetlen büntetés sem ok nélküli – a rossz, a gonoszság nem kívülről jön, hanem belül van, az emberekben, akik egyfolytában szövögetik gonosz terveiket. A mindenhol jelenlévő gonoszság karmai közül kell kimentenie a Mestert, akit a huszadik század harmincas éveinek hazug, orosz irodalmi-művészeti élete ellehetetlenített; valamint Margaritát, aki által kiderül, hogy a szerelem mégsem mindenható, és egyedül a nő sem tudna segíteni a Mesteren.

Woland nem erkölcsi forradalmár. Nem akarja megváltoztatni a világot, csak tárgyilagosan fürkészi. Igazából csak felgyorsítja az amúgy is várható eseményeket. Azt az elméletet képviseli, hogy a történésekbe az ember nem tud beavatkozni, mert minden előre meghatározott; vagyis ebből a helyzetből csak a transzcendencián át vezet a kiút:

„– Nem kell ide semmiféle álláspont – mondta a különös professzor. – Jézus létezett, és punktum.

– Valamiféle bizonyítékra azért szükség volna... – kezdte Berlioz.

– Nem kell ide semmiféle bizonyíték…” – mondja már a regény elején Woland Berlióznak és Hontalannak, akik merészen mutatják ateista mivoltukat. Woland szerint viszont bőven van hely az életben Jézus és az ördög számára is. Az ember sorsáról tehát másvalaki dönt, nem pedig maga az ember, és Woland az egyik „másvalaki”.

Woland nem osztja Jesua véleményét, miszerint minden ember jó; ő felosztja az emberiséget jó és rossz emberekre, illetve egyszerűekre és nem egyszerűekre. Ez talán a mű ellentétekre épülő elemei közül a legfontosabb, mert ezzel domborodik ki a szerző félelme, vagy talán csak reményvesztettsége: nincs remény. Ugyanis Woland távozásával nem lesz katarzis, nem tisztul meg Moszkva, nem győz a jó a gonosz felett, a legtöbb bűnös vezetőt csupán áthelyezik egy másik, hasonló jellegű vezetői állásba…

Korovjov-Fagót a leghatásosabb tagja Woland csapatának. A kinézete: „Apró fején zsokésapka, kurta-furcsa kockás zakó rajta, ugyancsak levegőből szabott... Öles termet, de valószínűtlenül sovány, válla keskeny, s arckifejezése – hadd hívjam föl erre külön a figyelmet – csúfondáros.” A külsőjéről nyilván eszünkbe jut az Ivan Karamazovnak megjelenő ördögalak.  És mit mond az ő neve? Melyik neve a fontosabb, beszélőbb? A Korovjov mintha nem is lenne lényeges, mintha csak akkor találta volna ki, amikor rákérdeztek: „ – De hát kicsoda ön? Mi a neve? – kérdezte egyre szigorúbban, és fenyegetően közelebb lépett az illetőhöz. A polgártárs azonban egy szikrát sem ijedt meg. – A nevem? Hát mondjuk... Korovjov.” A „Korovjov” töve, a „korov” engem a kóróra emlékeztet; utána is jártam, szláv nyelvekben valóban kórót jelent, sok mindenre rábukkantam keresgélés közben, még az is lehet, hogy mi vettük át mondjuk a szerbből ezt a szót. Azonban számomra ez inkább zsákutca a regénnyel kapcsolatosan, így a másik neve után eredtem, a Fagót után. Ez már érdekesebb, ugyanis ha figyelembe vesszük, hogy többször is karvezetőként, énektanárként mutatkozik be, a fagott pedig egy hangszer, akkor máris van kapcsolat, de még nem a rosszasággal. Azonban olaszul a fagottnak van egy másik jelentése is, mégpedig afféle tökfilkó, suta, ügyetlen figura. (Nyilván más, a latinra építő nyelvekben is hasonló a helyzet, egyik ismerősöm ugyanis, aki spanyol nyelvvizsgára készül, mesélte, hogy amikor Mexikóban élt egy évig, fagottónak nevezték, ha valamit ügyetlenkedett.)

Korovjov – Fagót afféle végrehajtó a műben, Woland végrehajtója: leleplező. Behemóttal, a macskával együtt a szatirikus jelenetek irányítói. Ez pedig azért gonoszság, mert az ember nem szereti, ha lelepleződik. Az ő tréfáik nyomán jut el a cselekmény több helyszínen is a végső leszámoláshoz. Kettejük alakja a középkori démonábrázolás modern változata.

Behemót – arra mondjuk, aki nagytestű, esetlen. A regényben ez a macska neve. A macskákról pedig köztudott, hogy ősidők óta nagy szerepük van a mágiában, a természetfelettiben, a démoniban – hol gonoszként tűntetik fel őket (pl. boszorkány-macska, fekete macska), hol pedig segítőként (pl. szerencse-macska). Woland missziójában neki is fontos szerepe van: el kell lopnia például Berlióz fejét. De nem ő dönt életről és halálról, noha könyörtelen azokkal szemben, akik megérdemlik. Ő is végrehajtó, de legfőképp provokátor és félelmet keltő. És, mint afféle macska, megenged magának olyan szabadságot is, hogy olykor magát Wolandot is provokálja…

Azazello – a természetfeletti team negyedik tagja később jelenik meg. Első pillantásra ördögi: „– Azazello! – Hívására kicsi, sánta, vörös emberke szaladt ki az előszobába, fekete trikó simult feszesen testéhez, bőrövébe kés volt szúrva, sárga agyar a szájában, bal szemén hályog.” Ijesztő figura. Mi más is lehetne ezzel a névvel? Hiszen nem más ez a lény, mint az ószövetségi Azazel, a gyilkos démon. A regényben brutális leszámolásokat hajt végre, nem írom le, mi mindent, hogy aki még nem olvasta, ne innen tudja meg. J A lényeg, hogy igazi ördögi arcát mutatja, hisz viselkedésével dörgölőzik azokhoz, akiket végül is kinyír. Ugyanakkor kimondja a lényeget, amikor a Mesterhez szól; összefoglalja Woland filozófiáját, ezzel együtt a regényét, elmondja azokat a gondolatokat, amelyek az alkotó egyént foglalkoztathatják: „– Jaj, hogy mondhat ilyet értelmes ember létére! – korholta Azazello. – Nézze: barátnője Mesternek szólítja, mind a ketten éreznek, gondolkoznak, hogy lehetné­nek halottak? Talán bizony ahhoz, hogy az ember élőnek érezze magát, okvetlenül kórházi ingben, gatyában kell kuksolni a pinceodúban? Nevetséges!...”

Előfordult már nyilván mindenkivel, hogy egy regényben, filmben úgy alakítják a körülményeket, hogy épp a bűnözőnek szurkolunk. Van, hogy mindenek ellenére ő a szimpatikus, a nyilvánvaló bűn ellenére is. Bulgakov Wolandja és kísérői is ilyenek, legalábbis számomra. Valahogy szurkoltam nekik, pedig sok-sok otrombaságot követtek el. De akik ellen vétettek, azok mind-mind álszent, képmutató, buta emberek voltak – és a butaság is egyfajta bűn.  Wolandék eltérnek a hagyományos rossztól. Nem napjaink gonoszai, bűnözői, nem is csupán természetfeletti, mitologikus démonok: ők meg szeretnék oldani az álságos helyzetet, jó útra szeretnék téríteni az embereket. Semmi sem mindennapi, annak ellenére, hogy a hazug szereplők éppen hogy mindennaposnak akarják hinni azt, ami nem az, még akkor is, ha saját szemükkel látják a csodákat. Mert erősen hiszik, hogy nem hiszik. Ahogy Istenben sem, úgy a gonoszban sem hisznek. Ezért választhatott Bulgakov ilyen szócsöveket gondolatai közlésére, mert általuk bemutathatta, hogy a hétköznapi élet – nem élet.

1. Válság

Kétezer évvel ezelőtt a maihoz hasonló lelki válságot élt meg a nyugati világ. A Római birodalom világnézeti sokfélesége (görög istenek, perzsa kultuszok stb.) félelmetes bizonytalanságot eredményezett.

Mi volt az oka ennek a bizonytalanságnak? Az, hogy már nem kis közösségekben éltek az emberek, és a kultúrák keveredése miatt megrendült az ősi mitologikus világnézet. (Több tízezer éve az ősi törzsek mítoszaikkal "rendezték be" maguk körül a világot, megmagyaráztak minden fontos jelenséget, és szigorú szokásaikat átörökítették az újabb nemzedékekre. Az őskorban mindennek és mindenkinek határozott helye volt a kozmoszban, és ez a rend az istenektől eredt.)

Krisztus előtt ötszáz évvel indult meg ennek a biztos világnézetnek a bomlása. Helyét különféle vallások vették át, amelyek mindenféle ellentmondástól, kérdésektől feszültek. Például: istenek vagy emberek törvényeit kövessük? (Antigoné); mennyire ismerjük meg magunkat? (Oidipusz); halhatatlan-e a lélek? milyen a túlvilág? (misztériumvallások). Pedig a vallás célja éppen az, hogy megoldást nyújtson a lelki válságokra.

Ebben a bizonytalan világban valahogyan rendet kellett tenni, meg kellett jelölni egy biztos pontot. Az ősi jelképek nyelvén szólva: az istennek le kellett szúrnia a világoszlopot, hogy irányt mutasson és elpusztítsa a káosz kígyóját. Ezzel megismétlődhetne a teremtés pillanata, feltöltődhetne isteni erővel a világ.

(A lenti képen: a kilencedik/a beavatási videójának elején a főpap úgy jelöli ki a szertartás helyét, hogy jelképesen megismétli a káosz kígyójának megölését. Leszúrja az axis mundit, azaz: a világoszlopot, amely a törzs számára az ismert világ közepe.)

2. A zsidó vallás

Kétezer évvel ezelőtt óriási szükség volt egy ilyen frissítésre, de az akkori vallások nem voltak képesek ekkora erőt sugározni. Az istennek személyesen kellett megjelennie a világban, s ez a csoda éppen a zsidóknál történt meg. Nem véletlen. Három fő oka a következő:

- lineáris történelemszemlélet: a zsidók voltak az elsők, akik nem körforgásként képzelték el a világidőt, hanem egyenes vonalú folyamatként. Szerintük Istennek célja van a teremtéssel, és különösen a "kiválasztott néppel", a zsidósággal.

- messiásvárás: a babiloni fogságot és a római megszállást megszenvedő zsidóság reménykedve várta egy jobb kor eljövetelét. Prófétáik azt jövendölték, hogy egy Dávidhoz hasonló nagy király állítja majd helyre Izrael dicsőségét.

- vallási válság: a zsidó nép nagyon szigorú szabályokat követett: a Mózes által küldetett tízparancsolatot és több száz további törvényt, amelyet az írástudók (farizeusok) olvastak ki a Tórából. A törvényekkel két nagy probléma van: kívülről szabályozzák (tehát kényszerítik) az embert, és kizárólag a bűnökre koncentrálnak. Ha egy vallás azt akarja elérni, hogy legyünk jók, akkor belsővé kell tennie a törvényeket, és nem kényszeríteni, hanem ösztönözni a jóra. Ehhez egyszerre szükséges a szabadság és az önismeret, amelyet a legenda szerint a messiásként tisztelt Jézus hirdetett a zsidóknak.

3. Jézus "életrajza"

Miért olyan szerteágazó és ellentmondásokkal teli Jézus "életrajza"? Elsősorban azért, mert nem is  életrajz. Inkább: útmutató. Lényege egy mondatba is belefér: önzetlenül tégy jót másokkal, s így a környezeted mennyországgá válik. De ez így magában röhejesen egyszerű és unalmas. Hogy hatásosak legyenek a tanítások, az ókorban történetek formájában fogalmazták meg őket. Jézus "életrajz"-írói is így tettek: a két legősibb és legerősebb sztori elemeiből rakták össze az evangéliumot. Az egyik a hős útja, másik a véráldozatok „forgatókönyve”.

A hős útja

Joseph Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá, hogy a mítoszok rendszerint egyetlen történeti sémát követnek. Ezt a minden mítoszban közös szerkezetet Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.

A monomítosz egyszerűsített szerkezete (a jézusi megfelelésekkel):

1. kalandra hívás (angyali üdvözlet, betlehemi csillag)

2. mentor (Keresztelő Szent János)

3. a küszöb átlépése (bevonulás Jeruzsálembe)

4. próbák, szövetségesek, ellenségek (próbák: gyógyítás, csodatételek, tanítás; szövetségesek: tizenkét tanítvány; ellenségek: farizeusok, főpapok)

5. krízis (a pusztai böjtölés végén a sátán három kísértése)

6. küzdelem (ítélet és kereszthalál, azaz: a passió)

7. újjászületés (feltámadás)

8. a kincs megosztása (húsvét után 50 nappal leszáll a szentlélek)

Véráldozat

Az ősi hiedelmek szerint az elfáradt, erőtlen világ csak az istenséggel való közvetlen érintkezés útján részesülhet a szentség erejéből. Az őskorban ez konkrétan úgy nézett ki, hogy megették az istent. Az emberáldozati szertartások egy iszonyú tragédiából erednek, az "őseseményből". Amikor a halhatatlannak hitt vezér a törzs szeme láttára pusztult el, ösztönösen nekiestek és széttépték. Később ezt játszották újra, abban a hitben, hogy az istenné váló ős erejét veszik magukhoz a véráldozati szertartásban. Jézus szenvedéstörténete (passió) pontról pontra követi ezt az ősi sémát is:

1. ünneplés, az áldozat és az isten azonosítása (Jézus királyi bevonulása Jeruzsálembe)

2. szertartásos meggyilkolás (keresztre feszítés)

3. szétszaggatás (korábbi elem: nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus szétosztotta a kenyeret és a bort, mondván: "Ez az én testem és vérem.")

4. pokoljárás (Jézus három napig feküdt holtan)

5. feltámadás (mennybemenetel húsvét hétfőjén)

Miért kellett meghalnia Jézusnak?

Ha valóban létezett Jézus, akkor egyszerűen a tanításai miatt ölték meg, akárcsak Szókratészt. A hatalom sose nézi jó szemmel, ha valaki arra buzdítja a népet, hogy belső törvényeket kövessen. Jézus kivette a fegyvert a papság kezéből, hiszen gyakorlatilag a zsidóság összes törvényét elsöpörte az aranyszabály (szeresd felebarátod, mint önmagad).

Ennél azonban egyetemesebb magyarázat is van. Jézus útja jelképes, így halálát sem kell szó szerint venni.  Példát adott azzal, hogy meghalt önmagának és újjászületett a közösségnek - értve ez alatt az egész emberiséget.

4. Az őskeresztények

Kik voltak az első keresztények? Azok a zsidók, akiknek elegük volt mogorva vallásukból, és a Jézus-történet hatására elkezdtek bízni az emberi jóságban. A Tóra azt üzeni: "Szemet szemért, fogat fogért". Ezzel szemben Jézus azt mondja: "Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is." Ez magában nagy hülyeségnek tűnik, hiszen félő, hogy így csak kihasználnak, kinevetnek bennünket az emberek. Az őskereszténység lényege az a bizalom, hogy mégis van értelme önzetlenül jónak lenni. Nem tudjuk, hogy mikor adja vissza a világ ezt a jóságot. Pont ezért nevezzük hitnek.

Egy 19. századi regényben így nyugtatja meg a bölcs szerzetes a hitét vesztett hölgyet: "Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehaladást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szeretetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe." (Dosztojevszkij)

5. A bűn kérdése

De mi van, ha nem mindig sikerül jónak lenni, és néha vétkezik az ember?

Először is azt kell tisztázni, hogy kétféle bűn van: az egyik az írott törvény ellen vét (bűnös), a másik az íratlant sérti (farizeus).

A farizeus
A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és az okoz neki örömöt, ha látja, hogy mások vétkeznek. Öntelt módon ítéli el a bűnöst, azonosítva őt a bűnével. Ezzel szemben Jézus szétválasztja a kettőt, tanításának lényege: gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst.
A hegyi beszédben rámutat a farizeusok hibáira. Így figyelmezteti őket:
"Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük!"
Bűn és bűnös szétválasztásának legerősebb példája a házasságtörő asszony története, amelyben Jézus a kövezni készülő tömeget így állítja le: "Az vesse rá az első követ, aki maga is bűntelen."

A bűnös
Röviden így szól a tékozló fiú története: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. Jézus legfontosabb példázatának megfejtése a következő:
- apa: a közösség
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!

Mi a bűnök forrása?
Az evangélium szerint a negyven napja böjtölő Jézust három gondolattal kísértette meg a Sátán:
- változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
- ugorjon le a templom tetejéről, az Isten úgyis elkapja
- fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt

Az ókori ember, ugye, történetekkel tanított, és ezekben a történetekben még a lelki folyamatokat is megszemélyesítette. Ha ma gondolkodunk erről, akkor nem valamiféle "lény"-ként elképzelni a Sátánt. Nem a pokolban kell keresni, hanem a lélekben. A görögöktől kölcsönzött fogalommal így nevezhetnénk: hübrisz. Szerintük ugyanis a legnagyobb bűn a túlzott elbizakodottság, amit ma így mond a köznyelv: EGO.

Ennek legerősebb példája Oidipusz, a thébai mondakör tragikus hőse, aki:
- megölte az apját: tehát elfordult az istentől (apa = ős = ős-ten = isten)
- birtokolta az anyját: az anya(g)i világot

Ami Oidipusznál a jóslat, az Jézusnál a sátáni kísértés:
- ugorjon le: forduljon el az istentől (ezzel elveszítve a hitét)
- fogadja el a világuralmat: önző módon vegye birtokba az anyagi világot

A bűnök forrása tehát a bennünk tomboló önzés, a Sátán maga az EGO. "Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság." - írja Umberto Eco. 

Jelképes az a mozzanat is, amikor Jézus kizavarja a kereskedőket a jeruzsálemi templomból: kitakarítja az önzést az emberi szívből. (A Jézus Krisztus Szupersztár című film azonos jelenetében a modern kor kísértései jelennek meg: fegyverkereskedelem, prostitúció, kábítószerpiac, tőzsdei manipulációk.)

Vannak, akik azt vallják, hogy a nyelvnek csupán az egymás megértését szolgáló szerepe a fontos, de az már lényegtelen, hogy helyesen használjuk-e vagy sem, szép-e vagy sem, hagyományos-e vagy modern. Nos, a nyelv legfontosabb szerepe kétségkívül a megértés és a megértetés. Azonban mind több olyan zavar keletkezik a kommunikáció során, amely nehezíti, bizonytalanná, esetleg lehetetlenné teszi azt. Ha tehát a kölcsönös megértés elakad, a nyelv elveszíti szerepét. Számos tényező befolyásolja mindezt, többek között az idegen nyelvekről fordított sok-sok szöveg is. Alapvető követelménynek kellene lennie, hogy a fordítók ne csak az általuk kitűnően ismert idegen nyelvvel, hanem az anyanyelvükkel is a lehető legmagasabb szinten bánjanak.

A minap a Beatles együttesről néztem egy visszatekintő filmet, s abban elhangzott, hogy a ’80-as években még senki sem tudott itt angolul… Na, hát nem éppen senki, de hogy lényegesen kevesebben, az is biztos! Akkoriban a német nyelv dukált az orosz kötelezettség utáni nagy felsóhajtásban – de bármelyik is volt a két nagy germán közül, az biztos, hogy a konyhanyelvnél csak a hivatásosak jutottak tovább. Így aztán aligha tűnt fel a tömegeknek, hogy például egy-egy film szinkronja olykor bizony nem híven tükrözi az eredeti nyelven meglévő tartalmat. Általában sok dicséretet kapott a magyar szinkron, mind a szövegeket, mind a színészeket illetően, azt emelve ki többek között, hogy a fordítók milyen bravúros nyelvi leleménnyel oldják meg a nehéz helyzeteket, mint például a szójátékok, az idiómák, vagy a kifejezetten kultúrspecifikus jelentések fordítását. Persze, ez mind igaz – de amennyit így adtak, annyit el is vettek azáltal, hogy az eredeti szöveg esetenként más jelentéstartalmat, más asszociációs lehetőséget, másfajta megértést kínált. Ma már sokan rájöttek arra, hogy az eredményes idegennyelv-tanulás a tanulandó nyelv valós környezetében a legjobb, de ezt nem mindenki teheti meg. Így azután mind többen nézik a filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal. Ez tanulásra és szinten tartásra egyaránt nagyszerű – és arra, hogy az igényesek igenis észrevegyék a különbségeket!

A hibás filmszinkronoknál azonban van rosszabb is: a „guglifordító”. Bizonyára már sokan gyűjtögetik serényen a viccesnél viccesebb, vagy éppen szörnyűbbnél szörnyűbb fordítóprogram-szövegeket. Amikor az idegen nyelvű szöveget magyarra fordítjuk, akkor nem szavakra bontva fordítunk, hanem azt fogalmazzuk meg magyarul, amit a lefordítandó szöveg közöl az olvasóval, vagyis amit tartalmaz. Nem az egyes szavak jelentése a fontos, hanem az értelem, amelyet szöveggé kovácsolva hordoznak. A nyelvek – s így a kultúrák – különbözőképpen tagolják a valóságot. Akkor tudunk jól fordítani, ha érezzük s tudjuk ezt a „másként tagolást”. Először tehát a közlés tartalmát kell a fordítónak egyértelműen megértenie, majd azután azt magyarul megfogalmaznia. Ha hiányzik ez az előfeltétel, akkor megtörténhet, hogy érthetetlen, hamis vagy anyanyelvi szempontból hibás lesz a fordítás. A fordító célja mindig az kellene, hogy legyen, hogy a magyar olvasó is ugyanazt az információt értse a fordításból, mint amit az idegen nyelvű ért az ő szövegéből.

Sokan azt látják jó megoldásnak, ha létrejönne egy tökéletes gépi fordítási lehetőség. Vagy legalábbis egy jól használható. A számítástechnika világában semmi sem lehetetlen. Számos előnye lehet egy ilyen fordítói szoftvernek. A huszadik század második felében a tudományos kutatások új területeként került a nyelvészek figyelmének középpontjába a gépi fordítás lehetősége. Úgy vélték, hogy a gépi munka forradalmasítja majd a fordítói munkát. Ha a tudományos, a politikai, a szakmai információk fordítása összehasonlíthatatlanul felgyorsulna, az hozzájárulna a különböző kultúrák egységesüléséhez. Legalábbis így vélték akkoriban. „…az európai kultúra a nyelvi szakadékokat áthidaló közvetítőnyelv iránti sürgető igénnyel találja magát szemben. A feladat ma még sürgetőbb, mint tegnap. Európának azonban számot kell vetnie történelmi küldetésével is, hiszen földrészünk nyelvek sokaságának bölcsője, melyek mindegyike, még a legtávolabbi is egy népcsoport ’szellemét’ fejezi ki, és ezeréves hagyományt hordoz. Összeegyeztethető-e vajon a közös közvetítőnyelv szükségessége a nyelvi hagyományok megőrzésének igényével?” – teszi fel a kérdést Umberto Eco, majd később így folytatja: „Az európai kultúra jövője semmiképpen sem a soknyelvűség totális győzelme…, hanem olyan emberek közössége, akik képesek megragadni egy más nyelv szellemiségét, aromáját, légkörét.”[1]  Vagyis értik a „kulturális univerzumot”.

Érdekes folyamat, ahogyan a gép matematikai kódokká alakít egy nyelvet, majd azt vissza egy másik nyelvvé, de csak az olyan szövegek fordítását bízhatjuk gépekre, amelyeket az eredetiség, az egyéni stílus igénye nélkül írtak meg, ezek tehát a már említett tudományos, szakmai, politikai szövegek.

Mindegy, hány szót tápláltak be a gépbe, nem biztos, hogy az mindig a jót választja ki a megfelelő szövegben, minthogy minden nyelvben léteznek szinonimák, az alapjelentés sajátságos árnyalataival. Ezért a programok úgy készültek, hogy kiválasztáskor a valószínűség elvét követik. Statisztikai módszerekkel osztályozzák a szavakat, használatuk gyakorisága alapján felosztják szokásos, kevésbé szokásos és ritka szavakra, s előnyt kap a kiválasztásnál a szokásos kifejezés, mert a legnagyobb valószínűséggel tartalmazza azt a szemantikai árnyalatot, amelyre szükség van. Ez az eljárás módszertanilag valóban igazolt esetenként, de az adekvát fordítás lehetőségét nem nyújtja. Persze, van egy másik lehetőség is: egymás mellé állítja a gép az összes lehetséges fordítási variációt – megfelelő jellel, hogy tudjuk, párhuzamokról van szó –, és rábízza az olvasóra, hogy saját értelmezése szerint válasszon. El tudunk képzelni egy olyan szöveget, ahol például a magyar ’megy’ ige minden szinonimája ott sorakozik az adott mondatban? Az előbbi szerint, vagyis a gyakoriság szerinti kiválasztásnál viszont helyenként unalmas lenne a szöveg, ha mindig ugyanazt a szót választaná ki a gép egy-egy megfelelő szinonima helyett. 

Különös nehézségeket okoznak még az állandósult szókapcsolatok, szólások, közmondások. Elképzelhető, hogy meg lehet „tanítani” egy gépet minden létező közmondásra, de addig törnünk kell a fejünket, vajon mit jelent az, hogy „A reggeli órának arany van a szájában”, (Morgenstunde hat Gold im Munde.), vagy a „Korai madár elcsípi a kukacot”, (The early bird catches the worm.), esetleg a „Ki korán kel, két szerencsét kaparint” (Ko rano rani, dve sreće grabi.)? Ezek, ugye, közmondásoknak tűnő szókapcsolatok. Persze, könnyen rájövünk, hogy mindegyikük a „Ki korán kel, aranyat lel” közmondásunk más-más nyelvű megfelelője, de egy lefordított szövegnek nem az a feladata, hogy olvasóját soronként találgatásokra buzdítsa, hacsak nem rejtvényről van szó.  

Minden nyelvnek sajátos szerkezete van. Nem lehet gépi fordításról beszélni a nyelvi rendszerek precíz adatai nélkül. Minthogy nincs meg a világ minden nyelvének pontos leírása, így a leíratlanok nem is kerülhetnek bele egy gépi fordításkombinációba. Vagyis, ha működik is a gépi fordítás, az nem azt jelenti, hogy bármilyen nyelvről bármilyen nyelvre azonnal „kidobja” számítógépünk az új szöveget. A nyelvi struktúrákat először össze kell vetni, hogy megállapíthassuk kongruenciájuk mértékét, rokonságukat vagy különbözőségüket. Ez a nyelvészek dolga: lexikológiai, morfológiai, szintaktikai tényezőket vizsgálnak és mérnek, azaz: leírják a nyelvet. Éppen erre a minél pontosabb és minél több nyelvnek a leírására ösztönzi a nyelvészeket a gépi fordítás létrehozatalának ügye. Könnyebb a dolgunk, ha azonos nyelvcsaládbéli nyelveket hasonlítunk össze. Az indoeurópai nyelveknek például csak alany-állítmány kongruenciájuk van, míg anyanyelvünknek van állítmány-tárgyi megegyezése is, minthogy igeragozásunk kétféle: alanyi és tárgyas. Tehát, hiába a nyelvészek próbálkozása, hogy olyan nyelvleírást találjanak, kutassanak ki, amely minden nyelvtanra alkalmazható, ez még eddig nem sikerült. Pedig a Tesnière-féle valencia-dependenciaelmélet, az austini, searli stb. beszédaktusmodellek azzal a céllal készültek, hogy minden nyelvre alkalmazhatóak legyenek. De mindig adódik egy nyelvi rendszer, melyre valamilyen szinten egy-egy modell, leírás nem alkalmazható. Az általános kifejezhetőség elve az, hogy minden nyelv képes minden tartalmat propozíciós szinten (körülírással, metakommunikációval) kifejezni; de nem minden nyelv képes minden illokúció (maga az elmagyarázás) megvalósítására. Egyes törzsi nyelvekben, mint például a szubanuni indiánok nyelvében, nincs illokúciós nyelvi eszköz arra, hogy vizet kérjenek, mert ez náluk nem nyelv-, hanem kultúrspecifikus tény, azaz, akinek vízre van szüksége, az odamegy a patakhoz, és kiszolgálja magát. Tehát ezt a beszédaktust az ő nyelvükben nem analizálhatjuk, mert akként nem is létezik; amit nem analizálhatunk, az nem írható le, ami pedig nem írható le, az nem alakítható át matematikai kóddá. Vagyis géppel nem fordítható le.

Valószínűleg nem egyedülálló a japán nyelv abban a különlegességében, miszerint nem mindegy, hogy ugyanazt a mondatot nő vagy férfi mondja-e. Nem a nyelvtani nemekre gondolok, nem a közlendő tartalma itt a lényeg. Például az „ott jön egy autó” mondatot, amennyiben egy férfi közli japánul valakivel, a mondat végén hozzáteszi a „jo” szócskát, ha nő a beszélő, a „va” kerül a mondat végére – e szócskák külön-külön jelölik a beszélő nemét, nem úgy, mint pl. a szláv, vagy latin nyelvek bizonyos igeragozásainak végződései. Utóbbit el tudom képzelni gépbe táplálva, a nyelvek nyelvtani jellegzetességeiként. De nem tudom elképzelni, hogy amennyiben a gép nem „hallja”, nem „látja” a beszélőt, akkor hogyan tesz ki annak nemére vonatkozó külön jelet a japánban, ha az a célnyelv, viszont a forrásnyelvben nincs semmiféle jelölés a beszélő nemére vonatkozóan?

Nem tudom továbbá, hogyan boldogulna egy gép a szabatosság terén? Itt vannak például a partikulák. Valószínű, hogy Ulrich Engelnek nem volt igaza, amikor magyar-német viszonylatban vizsgálódva azt állította, hogy a magyar partikulaszegény nyelv! A magyar nyelv modalitásával foglalkozott többek között Keszler Borbála, Kiefer Ferenc és John R. Searl is. Mint kiderült, az illokutív partikulák (pl. az –e kérdőszó) magyar sajátosságok! Hogyan lehet a modális alapértékeket programnyelvre írni? Ha partikulákban gazdag nyelvekről fordítunk partikulaszegény nyelvre, komoly félreértések is előfordulhatnak. Ha egy nyelvben nincsenek például árnyaló partikulák, az illető mondatot, amelyben a partikulának fontos szerepe van a beszélő álláspontjából, úgy kell erre a nyelvre fordítani, hogy ezt az álláspontot, árnyalást, vagyis a modalitást valahogy meg kell magyarázni. Hozzá kell tehát valahogy fűzni, hogy: „… mondta udvariasan/mérgesen/kétkedőn…” stb. Valószínűleg a bibliafordításokkal is többek között ez a baj, hiszen ide-oda fordítgatták hol partikulásról partikulátlan nyelvre, hol vissza, miközben akár szöges ellentét alakulhatott ki a szövegekben. De erről az is eszembe jutott, hogy nem minden nyelv számára természetes európai nyelvi gondolkodásunk, ahogyan mi az eseményeket a múltból a jövő felé történő folyamatként osztályozzuk, s megkülönböztetünk igeidőket. A partikulák – legalábbis a németben – éppen így alakultak ki, például a „dann”-ból lett a „denn”. Ugyanakkor olyan nyelvek is vannak, Európán kívül, melyekben nyelvtani kategória nem utal az igeidőre. Tehát azok az emberek másfajta rendben beszélnek az eseményekről, számukra más a fontos, másként tagolják a valóságot, például az idő helyett a cselekvés tárgyának formája és anyaga dönti el az igető változatát. Ezt nehéz megérteni a mi gondolkodásunkkal, márpedig a gépiesítéshez először meg kell ismerni, majd megérteni, leírni, kódolni. Talán érdemes lenne próbálkozni azzal, hogy ne a nyelvek egyetemes jegyeiből induljunk ki akkor, amikor a géppel akarjuk megtaníttatni a nyelveket, hanem azok különbözőségeiből. A modern nyelvészeti és pszichológiai kutatásoknak számos érdekes megállapításaik vannak ezen a területen.

Mindig adódik egy újabb vélemény, egy újabb felfedezés, mindig feltevődik egy újabb kérdés, amelyre az eddigiek alapján nem lehet válaszolni. Érvek és ellenérvek sorakoznak az eredendő, ősnyelv mellett és ellene; a nyelvek különböznek, s ez nehezíti a kommunikációt. Tehát minden törekvés, amely a megértés könnyítésére irányul, fontos, így az is, hogy megpróbálkozzunk a gépi fordítással. Az ezzel kapcsolatos kutatások az USA-ban kezdődtek. Valószínűleg nemcsak a műszaki fejlettség miatt éppen itt, hanem azért is, mert egy, az amerikai deskriptív iskola kutatási módszere, a disztribúciós elemzés gazdag anyaga szolgált a gépi fordítás bázisául. Mégis, a nyelvészek legtöbbje már a hatvanas évek végére rájött, hogy mennyire más az ember az ő nyelvi kreativitásával, mint egy gép. Elvetették abbéli illúziójukat, hogy az emberi agy gépre cserélhető a bonyolult szövegek fordításakor. Noha a szovjet kutatók is világhírű fejlesztéseket tudhattak magukénak, a lelkesedés mindenütt csökkent. Igen, de talán csak nyelvészeti oldalról. Mert a fordítás üzlet is! A számítástechnika meg végképp az! Mára már igen nagy versengés folyik a piacon a fordítási memóriát hasznosító programok, vagy inkább a programozók között. A röviden TM-nek (translation memory) nevezett programok szöveges adatbázisok, melyekben hatalmas kétnyelvű szövegtárakat tároltak. Ezek továbbfejleszthetők. Úgy működnek, hogy a tárolt, kész szövegekből a gép fordítás közben kikeresi a már azelőtt lefordított és betáplált részeket, majd beilleszti őket az új szövegbe. Ez tehát csak a két szöveg megegyező részeivel tehető, azaz, ha a lefordítandó szövegben fellelhetők a korábbiakkal egyforma részek, amelyekre a számítógép találhat mintát. Ha nincs minta, nincs fordítás. A kész szövegeknek pedig előzetesen valahogy az adatbázisba kellett kerülniük. Valószínűleg sokévnyi, fáradságos emberi munkával. Azonban nem hiszem, hogy véglegessé tehető, éppen azért, mert a nyelv egy élő, mozgó, emberfüggő dolog, tehát állandóan változik, alakul, s ezt az alakulást a programnak/szoftvernek követnie kell. Hacsak nem készül el egy olyan változat, amely képes „ellesni” az ember gondolkodását; a nyelvhez, mint nagyon is érzékeny lényhez fűződő érzéseit, elvárásait; szavakhoz, kifejezésekhez való viszonyulását; ezt a sok összetevőjű személyes világot, mely egyedül még az emberé. Ha a kimondott szavak mögül hiányzik az őket tápláló emberi gondolkodás és érzésvilág, úgy azok igazságtartalma is sorvad. Nem tudom, felbontható-e matematikai kódokra, algoritmusokra például az emberi érzelem. Hogyan táplálhatók be az árnyalatok, mi alapján döntse el a gép a szöveg hangulatát; hogyan tud egyéni döntéseket hozni az ízlelgetett lehetőségek alapján? Minden nyelvnek egyéni kulturális történelme, háttere van, amely meghatározza a nyelvi asszociációk jellemző mivoltát. A gépi fordítás csak a szövegek „csontvázát” adhatja meg, ott, ahol a nyelvek között koefficiensek vannak az adekvát mondatjellemzők szempontjából, vagyis ha ezek jelen vannak mind a fordítandó, mind a célnyelvben, a nyelvtani szerkezetbeli különbségtől eltekintve.

Foglalkozni kell az internacionalizmusokkal is. Az internacionalizmus szónak itt egy újabb jelentéséről van szó, nem a nemzetköziség elvéről, hanem olyan szavakat és kifejezéseket nevezünk röviden így, amelyeket sok nyelven hasonlóan mondunk, írunk, s amelyek ezeken a nyelveken ugyanazt jelentik. Ehhez ma már a legkisebb követelmény a legalább négy, de inkább öt-hat nemzeti, világ- illetve kultúrnyelvben való hasonlóság. Az internacionalizmus szakkifejezés alatt tehát egy egyidejű, multilingvális jelenséget kell értenünk, mely része a „rendszerközinek” az interszisztémának, s megjeleníti, képviseli az egyes nyelveket; a nyelvhasználat szempontjából pedig úgy határozhatjuk meg, mint a többnyelvű megérthetőségnek egy elemét. A nyelvészeti kutatások arra irányulnak, hogy az említett szavak java része talán nem is nevezhető internacionalizmusnak, csupán „európaizmusnak”, hiszen a legtöbb esetben latin, görög, vagy görög-latin elemekből alkotott szavakról van szó, ezek pedig kimondottan az európai kultúrtörténet tanúi. Íme, egy példa a sok közül, ahol csupán némi eltérés van a szavak írásmódjában és kiejtésében: magyarul kultúra, angolul culture, németül die Kultur, szerbül, oroszul (és valamennyi szláv nyelven, ha nem vesszük figyelembe a cirill betűket) kultura, olaszul cultura stb. 

És akkor itt vannak még az ún. „hamis barátok” (faux amis, false friends, falsos amigos, falsche Freunde) és a pszeudointernacionalizmusok is, hiszen őket is leginkább egyszerűen az idegen szavak közé, esetleg az internacionalizmusok közé szokás sorolni. A „hamis barátok” olyan szavak, amelyek benne vannak ugyan a nemzetközi nyelvkörforgásban, ugyanolyan vagy nagyon hasonló alakban, de az egyes nyelvekben mégis más-más a jelentésük, tehát csak látszólagos megfelelések. Ezeknek a szavaknak a használatakor lexikai átfedések alakulnak ki, ennek oka a hangi hasonlóság, ugyanis a hasonló hangalakok mintegy sugallják a hasonló jelentéstartalmakat, és ez hibához vezet. Például az angol és a német cold és kalt hideget jelent, ezért a legtöbben az olasz caldo-t is hideg-nek vélik, holott olaszul ez a szó éppen meleget jelent. Vagy például magyarul, szerbül, horvátul a szolid szót többnyire szerény, nem hivalkodó jelentésében használjuk, míg a németben ez erős, szilárd, tartós. A németek az akadémikus kifejezés alatt azt értik, hogy valakinek diplomája van, mi magyarok pedig azt, hogy az akadémia tagja. Ezeket a hamis barátnak nevezett szavakat, szópárokat az internacionalizmusok alcsoportjaként kell kezelnünk, s különös figyelemmel kell követniük őket a nyelvtanároknak, fordítóknak.

A pszeudo- vagyis álinternacionalizmusok tipikusan „angolosan viselkedő” szavak, minthogy kitalálóik és terjesztőik angol mintára alkották meg őket, de az angol nyelvben valójában nem is léteznek. Leginkább jellemzik a reklámok nyelvezetét, de hallhatók a fiatalok zsargonjában, s terjednek a nemzetközi politikai, gazdasági és technikai köznyelvben is. Többnyire keverékképzések, téves fordítások, félrehallások vagy analóg képzések során jönnek létre. Minthogy analóg- és keverékképzések, félrehallások tulajdonképpen csak egyazon nyelvcsaládon belül történhetnek, ezért a magyarban ál-internacionalizmusok nem is nagyon fordulhatnak elő. (Itt csupán az idegen szóhoz kapcsolt magyar igekötő a hasonló jelenség, akkor, amikor az illető idegen szó már tartalmazza az igekötőt, pl. meginvitál – invitál, beinkasszál – inkasszál, kiexportál – exportál stb.) Ha azonban figyelmetlenül fordítunk, még képesek leszünk arra is, hogy „behozzunk” a nyelvünkbe például német keverékképzéseket, mint amilyet nemrég hallottam fiatalok körében: „Add már a hendidet, hadd nézzem meg!” A németek a rádiótelefont nevezik das Handy-nek. Ez a szó nem létezik az angolban, ők az említett tárgyat mobile-nak nevezik. Sok ilyen ál-angol kifejezés terjed a mai fiatal németek nyelvhasználatában, s ezek a szavak élik saját életüket, főnévként kapnak természetesen egy német névelőt, beépülnek a nyelv grammatikai és szemantikai szerkezetébe, igeként ragozhatók stb. Mit lehet ezekkel kezdeni gépi fordításkor? Remélem, nem lesz belőlük hendi(kep), a szó „hátrány”-os jelentésében!

A fordítást végzőket és a lefordított szövegeket szemlélve kétféle fordítás van: ösztönös és tudatos. Egyik sem elég azonban önmagában, amint azt a gyakorta megjelenő leiterjakabok, hamis barátok, nyelvi, stílusbeli, szó-, mondat- és szövegszerkesztési hibák is bizonyítják. Ha az ösztönös fordító a fordítástechnika tudományos részébe is legalább belelátna, ha a „tudományos” fordító többet hallgatna nyelvi ösztönére, akkor jobb célnyelvi szövegek jönnének létre egy-egy fordítás során.

Amíg szépirodalmi szövegeket régebben csakis íróink, költőink fordítottak, a lefordított művek éppúgy az ő alkotásaiknak is számítottak, mint ahogyan műalkotások maguk az eredetik. Hiszen a fordítás a fordító egyéni döntéseinek eredménye. De mindig van számos választási lehetőség: ahogyan egy alkotó dönt, az jellemző az ő szubjektív stílusára, így tehát az új mű fordítása egy újabb alkotás is. Klasszikus példa erre Edgar Allan Poe: A holló című versének három csodálatos magyar fordítása Babits Mihálytól, Kosztolányi Dezsőtől és Tóth Árpádtól. Nem hiszem, hogy a gép képes az egyéni stílus visszaadására. Legfeljebb arra, hogy a szubjektív műfordítói választások előtt – vagy közben, esetleg utánuk – felkínálja azokat az objektív elemeket, amelyek a fordítandó és a célnyelv rendszerében közös törvényszerűségeknek számítanak, a két nyelv valósághoz való viszonyában használhatóak. Így tehát a művészi szövegeket sosem lenne szabad „gépbe tenni”, mert olyan nyersfordítások alakulnának ki belőlük, mint amilyet éppen ebből a célból alkotott Weöres Sándor Schiller: Der Handschuh című költeményéből A kézcipő címmel. Sikerült megtalálnom Képes Géza munkáját is, amely egy remek műfordítás. További gondolatszövések helyett, zárásul, de nem feltétlenül befejezésként, íme, a két szöveg:

[1] Umberto Eco 1998. A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.

"A költészet egyszerű fönsége"

Amikor kreatív szövegalkotási feladatot adok magyarórán, mindig akad egy-két lelkes diák, aki megkérdezi: "Írhatom versben?" Rövid habozás után rábólintok, ezzel az apróbetűs kitétellel: "figyelj, korántsem biztos, hogy remekmű születik, megeshet, hogy végül magad is azt mondod, hogy jobban jártál volna a prózával." Utóbbi jóslatom ritkán teljesül - korunk diákköltői általában elégedettek rögtönzött faragványaikkal. Nem is csoda, hiszen számukra a vers elsősorban vizuális jegyekben válik el a prózától. Másfél évtizede kérdezem a középiskolásokat: mitől vers a vers?, s a legfőbb ismérvek még mindig a rím, a sor és a strófa. Miért nem jut eszükbe a ritmus, a dallam és a zene? Mert nem füllel, hanem kizárólag szemmel olvasnak (és alkotnak). Túl egyszerű lenne ezt azzal magyarázni, hogy zajos világunk egyre inkább elsorvasztja bennük az írott szöveget életre keltő belső hallást.

Már másfélszáz évvel ezelőtt hasonló jelenségről számolt be Arany János A magyar nemzeti vers-idomról című tanulmányában. A bevezető finom iróniával jellemzi a 15-16 éves diákot, aki alig kóstolt még bele a stílus világába, máris nem habozik "saját szóvirágait Pázmán avatag nyelvének, saját versgyakorlatait Zrínyi bukdácsolásainak elébe tenni". Mivel magyarázza ezt Arany? Azzal, hogy a diák nem emelkedett még oda, "hogy a nyelv erejét, a compositio hatalmát, a költészet egyszerű fönségét érezni tudná: rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti; ha ez csinos, vonzó, képdús, ifjú lelke dagályának megfelelő, szeretni, – fordítva únni, kicsinyleni fogja." Arany pontos diagnózisához jól illeszkednek a másik fantasztikus költőtanár, Babits Mihály fél évszázaddal későbbi szavai: "Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. (...) Aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől. Természetesen ezt az élvezőképességet nem itt, az iskolában, egy év alatt, sajátítod el. A csírái kell hogy lelkedben legyenek: minden egészséges lélekben meg is vannak." (Az irodalmi nevelés, 1910)

Babits után száz évvel sem kétséges, hogy a diákokban a stilisztikai érzék alkotó fejlesztésével lehet megnyitni az utat a líra értő/érző befogadása felé. Arany tanulmánya pedig tökéletes kézikönyv ehhez: "Arany verstana rugalmas és modern eszköztár, középiskolában is fel lehetne használni, segítségével már a nyelvtanórákon jó alapot lehetne szolgáltatni a versek feldolgozásához" - írtam tizenöt éve a szakdolgozatomban.

Versgenerátorok

Ha megkérdezzük Arany Jánost, hogy mi a különbség próza és vers között, akkor az alábbi természettudományos hasonlattal felel:

"Próza és vers. – Csalatkoznék, ki ez utóbbit csupán a lebegő mértékben, a rím öszhangzatában keresné. Folyó és kötött beszéd közt, a tartalmat nem tekintve is, lényeges a különbség. Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze; úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával." (A magyar nemzeti vers-idomról, 1856)

Egykori témavezető professzorom, Horváth Iván szerint Arany jól modellezi a költői-befogadói kompetenciát, mivel "energetikus-generatív versszemléletéből következőleg nála nem lehet elkülönült versmondattant, ütemtant stb.-t találni, hanem csakis az egész költői nyelvet átható erőket, szabályokat." (Horváth Iván: A vers, 1991)

Ezeket az "erőket, szabályokat" nyugaton egészen különleges módokon vizsgálták a tudomány hőskorában. A német gondolkodótárcsához mellékeltem ismertetőt, az angol könyv hosszú címe magáért beszél:

John Peter (1679): Mesterséges verselés: a latin versszerzés új módszere, mellyel bárki közönséges képességekkel rendelkező ember, aki csupán az ABC-t ismeri, és csak 9-ig képes számolni, még akkor is, ha egyetlen szót sem ért latinul, és fogalma sincs arról, mi fán terem a vers, könnyedén megtanulja, s méghozzá oly röpke idő alatt, mint e könyvecske végigolvasása, hogy miként készítsen ezerszámra hexametereket és pentametereket hibátlan latinsággal, hibátlan versléssel és értelmes jelentéssel

Tapasztalatom szerint a fentiekhez hasonló, úgyszólván "műszaki indíttatású" variálgatás (szaknyelven: permutációs verstan) olyan fogódzót ad a középiskolásoknak, hogy már nem csak rímelő, de ritmikailag is pontos verssorokat képesek létrehozni. Az iskolai versírás célja természetesen nem a régi magyar költészet gazdagítása (bár ismer az irodalomtörténet egy-két ügyes archaizáló hamisítót¹), hanem az, hogy a diákok az alkotáskor mozgósított energiákat befogadóként is hasznosítani tudják majd, megérezvén például Zrínyi "bukdácsolásainak" gyönyörű ritmusát.

Permutációs verstan kezdőknek

...Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől
Légyen te szent neved áldott
Néped által hőn imádott

Pusztulni hont sosem hagyád,
Erőt harchoz Szentlelked ád
Volt csata kit elvesztettünk
Kértük mindig tápláld kedvünk

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át
Vitézeknek szíve telve -
Reményeddel töltötted be

Győzelemnek szép hajnala
Népedre hogy felvirrada...

A fenti himnusztöredéket egy tizedikes tanítványom, Zoboki Noémi írta 2004-ben, irodalom szakkörön. Tartalmilag nem egészen korhű (hiszen jóval későbbi haza- és nemzetfogalmat vetít vissza a 17. századba), ritmikailag azonban ügyesen utánozza a régi magyar verselést. Három pontban részletezem az általa használt fogásokat:

1. határozott névelő elhagyása
Ha (Arany fogalmait idézve) a folyó beszédet kötötté akarjuk tenni, akkor a ritmusnak felül kell írnia a prózai szövegalkotás szabályait. Ennek egyik első áldozata a határozott névelő, amely a 16. században még nagyon fiatal szófaj² volt, nem hiányolta a nyelvérzék, ha elmaradt. Noémi egyetlen egyet sem használt versében, elkerülve ezzel a fölösleges "bukdácsolást", amit ez a mindig előre furakodó, hangsúlytalan szófaj okoz. Milyen sután, iskolásan hangzott volna a harmadik versszak harmadik sora, ha épp a névelő kerül a hangsúlyos pozícióba:

*A vitézek szíve telve

Helyette a szerző elhagyta a névelőt, és (hogy megőrizze a szótagszámot) elegánsan megtoldotta a főnevet egy raggal:

Vitézeknek szíve telve

Összehasonlításképpen: Balassi hatvansoros versében ("Bocsásd meg, Úr Isten...") mindössze három határozott névelő van, a Szigeti veszedelem első kétszáz sorában is csak 33, a Toldiban (szintén kétszáz sorban) már 78. Az utóbbiakkal azonos terjedelmű Hét krajcár című Móricz-novellában pedig 125.

2. elbeszélő/befejezett/befejezetlen múlt idő használata

Az alábbi (mai magyarban már ismeretlen) igeidő-változatokat kizárólag a régies hangzásuk miatt idézem fel - pontos nyelvtani funkciójuk ismertetése hosszabb magyarázatot igényelne.
A ma használatos múlt idő jele: -t/-tt, az úgynevezett elbeszélő múlté: -a, á/-e, é. Ékezet nélkül határozatlan ragozást (alanyi), ékezettel határozottat (tárgyas) fejez ki. Előállításuk nagyon egyszerű. Néhány példa:

• talált > talála; találta > találá
• rejtett > rejte; rejtette > rejté
• hallott > halla; hallotta > hallá
• érzett > érze; érezte > érzé

Van, hogy trükkösebb az átalakítás, mert a szótő is módosul:

• volt > vala
• jött > jöve

Zrínyinél igen gyakori az elbeszélő múlt idős alak: "az földre tekinte", "világot megnézé", "archangyalt magához hívá", "Hatalmas karommal verém nemzeteket", "És meg is áldám", "kezde könyörgeni", "sugár szárnyait ereszté égnek" stb. Noémi versében két helyen fordul elő: "Pusztulni hont sosem hagyád", "Népedre hogy felvirrada".

Befejezetlen múltat a jelen idejű igéhez kapcsolt "vala" létigével tudunk képezni. Ám vigyázzunk: gyakori használata a változatosság rovására mehet. Tinódi Lantos Sebestyén súlyos önrímekbe tudott beleszaladni históriás énekeiben:

Sőt császár Rezembe akkoron vala,
Csak kevesen ő táborába vala,
Vitéz Maximilián herceg vala,
Császár körül szépön forgódik vala.
De lám, Károl azt mind jól érti vala,
Ingolstadra kúrfirst hogy siet vala,
Ki császárnak jelös várasa vala,
Három zászlóalja népet választa.
(Első Károl császár hada Saxóniába, 1546)

A befejezett múlt az előbbitől csak annyiban különbözik, hogy múlt idejű igéhez kapcsoljuk a "vala/volt" létigét. Néhány példa Zrínyitől:

Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt meg (Szigeti veszedelem, I/73.)
Mert meg nem holt vala iszonyu csapásban (IV/19.)
Szulimán Harsánhoz már érkezett vala (VI/1.)
Basa megszállott volt már egy nagy malomnál (VI/60.)

3. inverzió (költői szórend)

A magyar nyelv lazább szórendje remek lehetőséget nyújt a versek ritmusbeli tökéletesítésére. Így definiálja Arany az inverzió fogalmát: "A beszéd oly módoni összeforgatása, hogy a minek a prózában elül kellene jőni, hátrább marad és viszont." Erre Noémi verse is ad néhány példát:

Hazánkat mert ellenségtől
Óvtad nevét elvesztétől (...)
Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

Ám mielőtt elemzésükbe fognánk, ismerkedjünk meg a "hangsúlyos góc" fogalmával. A már hivatkozott Arany János tanulmányból idézünk hosszabban:

"A magyar rhythmus követeli ezt, mely a legszorosban összetartozó részeket egy hangsúlyos góc köré gyűjti, (...) s ezáltal egyszersmind a körmondatos szerkezetnek ellene munkál, azt már elemeiben lerontja, mint ez a rhythmus természetében fekszik. Mert vegyük példaul, ezt:

Szent körösztfán ha imádlak,

bárki észreveheti, hogy a ha kötőszó legszorosban az imádlak igéhez tartozik, szokott szórend által pedig attól messzebb esnék, s úgy némi körmondatosság színét viselné:

Ha szent körösztfán imádlak,

sőt a két párhuzamos hangsúly helyett csupán egyet adna: amott ugyanis: szent és im-ádlak kettős nyominték van, itt csak a szent tartja meg a hangsúlyt. Így ezekben:

Szörnyű halál kit meggyőzött.
(Kit szörnyű halál meggyőzött.)

És nem leszen, te testedről ki őket elűzze.
(És nem leszen, ki őket te testedről elűzze.)

Ugyanazon Chladni-féle összerázkódása a legszorosban együvé tartozó mondatrészeknek, hogy a körmondatos szerkezetnek még árnyéka is eltűnjön. De történik e felfordítás gyakran azért is, hogy a hangsúlyos szó a sor vagy ütem elejére essék, s azt megnyomva, erősebb rhythmust adjon, mint:

Szépen ha beszélnek...
Búnál kik egyebet...
Bémenni ha akar...
Pogányt ki kardra hí...

Látnivaló, hogy itt a hangsúly: („ha szépen beszélnek”, „kik búnál egyebet” stb.) a megjelölt szótagon nyugszik, azért kell annak sor vagy ütem elejére szökni."

Eddig az idézet. 

Mit is hangsúlyoz Arany? Hogy kerüljük a "körmondatosságot", azaz, igyekezzünk úgy rendezni az elemeket, hogy a sorok (legalábbis ritmikailag) lezártak legyenek. Ezt úgy tudjuk megoldani, hogy a tartalmilag hangsúlyos szavakat ritmikailag hangsúlyos helyekre ("góc") tesszük. Nyelvünk és verselésünk a sor elejére kívánja ezt a gócot, így (a szintén hangsúlyos sorvégi rímmel együtt) két fix pont alakul ki minden sorban. A versmondat többi eleme ezen gócok között "rezeg", éppen úgy, mint Chladni kísérletében a homokszemek. Ha jobban megnézzük, ütemhangsúlyos verset írni nem más, mint egyszerű kombinatorikai feladat. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból Noémi szövegének két sorát.

Így nézne ki a harmadik versszak eleje hagyományos (prózai) szórenddel:

*Ha áttörte a pogány török a féltve őrzött magyar határt...

Mi a gond vele? Először is az Arany által jelzett "körmondatos szerkezet", másrészt pedig a két fölösleges szótag (16 helyett 18). Első lépésként egy merész mozdulattal cseréljük meg a tagmondatokat és hagyjuk el a névelőket:

Féltve őrzött magyar határt
*ha áttörte pogány török

Az első sorban szépen kialakult a hangsúlyos góc ("féltve") és a felező nyolcas ritmus, ám a második sután biceg a sor elején ragadt kötőszótól. Cseréljük meg a félsorokat:

*Pogány török ha áttörte

A sor eleji hangsúly rendben, már csak a rímet kell kihozni. Ehhez a mai fülnek szokatlan, de a 16-17. században gyakori közbeékelést alkalmazunk, így a kész verssor:

Féltve őrzött magyar határt
Pogány török törte ha át

Világvége felező tizenkettesben

Kétségkívül nem a legkönnyebb iskolai feladat az ütemhangsúlyos versgenerálás, hiszen egyszerre terheli a logikai és nyelvi kompetenciát. Hiszem mégis, hogy ezen az úton tudunk legközelebb jutni a régi magyar költészet befogadásához. Kilencedik évfolyam végén például a barokk költészet "beugrója" az egyik híres Pázmány prédikáció ("Az utolsó ítéletnek rettenetességérűl") versbe foglalása. Magam is megpróbálok verset faragni ezeken az órákon:  

Ember, figyelmezzél Istennek szavára
Igéje mondatott lelkednek javára
Urunk ez világot midőn lángba dobja
Végső sententiát Szent Fia kimondja
Harag szörnyű napján azki bűnben lészen
Krisztusnak szavától bizonnyal megretten
Fertelmes farkasit mert ördögnek dobja
Heon ő bárányit jobb felől állatja
Első jövetelén azmi szelíd vala
Végső jelenésén pallost emel karja
Kis Jézusnak testét fekteték jászolba
Világnak Bírája ül majd fényes trónra...

Lábjegyzetek:

1. James Macpherson egy általa kitalált mitológiai alak (a 3. századi Osszián) 1760 körül "megtalált" verseivel vált híressé. Művei olyan gyorsan és mélyen beépültek a skót nemzeti hagyományba, hogy a közvélemény nem volt hajlandó tudomást venni a későbbi leleplező tanulmányról. Hazánkban Thaly Kálmán adott ki hamisított kuruc verseket 1903-ban, úgy, mintha rég elveszett Rákóczi-kori művekre bukkant volna. Költői tehetségét bizonyítja, hogy még Ady Endrére is hatottak versei. Tíz évvel később buktatta le egy irodalomtörténész.
2. A határozott névelő nyelvünk belső fejlődésének eredményeként jelent meg a 16. században, a távolra mutató névmás ("az") főnévhez rögzítésével. Eleinte a mássalhangzóval kezdődő szavak előtt is a kétbetűs formát használták: "Az török áfium ellen való orvosság" (Zrínyi), a ma ismert szabály csak később fogalmazódott meg. A 19. század sűrű aposztróf-használata azt mutatja, hogy az általános nyelvérzék még egy ideig hiányolta a hosszabb alakot: "Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését." (Tizenkét pont, 1848)

Nem létezik abszolut Jó és Rossz. Hiszen minden ezen a világon csak vélemény, nézőpont, amely lehet hogy nem jó a másiknak. Jó – Rossz nem léteznek külön-külön sem, csakis együtt. Ezt úgy érthetjük meg, hogy mindig valamihez képest jó vagy rossz egy dolog. Továbbá ami az egyik embernek jó, egy másiknak lehet hogy rossz. Tehát el kell fogadnunk, hogy minden ember egyedi, egyéni nézőponttal és igazsággal továbbá erősségekkel és gyengeségekkel, ennélfogva senki sem tökéletes és ezért hibázhatunk, és a gyermekeink is hibázhatnak.

Miért kiemelkedően fontos erről beszélnünk?

A büntetés miatt. A büntetés célja az engedelmesség, továbbá egy általunk helyesnek tartott irány megszabása a gyermek számára, de biztos hogy ez a jó a gyermekemnek is? Ami biztos az az hogy a büntetés aláássa egy gyermek vagy személy önbecsülését és önállóságát. És talán megakadályoz egy gyermeket vagy felnőtt személyt abban, hogy kibontakoztassa a benne rejlő képességeket és tehetségét, mivel a büntetés negatív érzelmeket generál: tehát a gyermek félni kezd, nem bízik önmagában és ennélfogva gátolttá válik.

Azonban a gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt, szégyenli magát, vádolja és nem szereti magát.

Ezért nagyon fontos a szülői feedback, vélemény, értékítélet, mivel a gyermek önbizalmát erősítjük ezzel vagy éppen ellenkező esetben az önbizalmát vesszük el.

A szülő a gyermekének a „tükre“ és ily módon képes és kell is, hogy gyermekének a tulajdonságait a visszatükrözze, és ezáltal segítse őt egy reális önkép kialakításában. Az a gyermek, aki reálisan megtapasztalja pozitív és negatív tulajdonságait, képes kialakítani egy egészséges érzelmi önszabályozást és önértékelést, önbizalmat.

Azonban akit mindig büntetnek, annak a gyermeknek felfokozódik a szégyenérzete (és büszkeségérzete, ha valami sikerül neki), és emiatt a felfokozott érzelmi állapot miatt lehet, hogy később nem bírja elviselni a stesszhelyzetet, mivel nem tanul meg rugalmasan alkalmazkodni a konfliktushelyzetekhez. Tehát nem alakul ki egy egészséges önértékelés, önbizalom és önbecsülés, amely pedig az alapját képezi a sikereinek és segít megbírkózni a kudarcokkal.

Az önbizalom és önértékelés pedig kulcsfontosságú. Azok a gyerekek, akiket kritizálnak és büntetnek, általában könnyen feladják, amikor kihívásokkal kerülnek szembe, és szégyenlik magukat és elbátortalanodnak a bukás után.

Fontos, hogy a szülő reális elvárásokkal legyen gyermeke felé, mivel ez a hibás megítélés is rombolhatja a gyermek önbizalmát.

Nagyon fontos, hogy a gyermek képes legyen beszélni vagy rajzolni az érzelmeiről, a szülőnek meg kell kérdeznie hogyan érzi magát a gyermeke. Tehát mindez feltételez egy kölcsönös, feltétlen bizalmat a szülő és a gyermek között. Amikor egy gyermek megtapasztalja, hogy őszinte megértésre talál és bármiről beszélhet, és őt olyannak szeretik, amilyen, se nem jobbnak és se nem rosszabbnak, megtanulja elfogadni önmagát és kialakítani egy egészséges önképet.

Minden ember és ennélfogva minden gyermek is egy egyedi, egyszeri csoda, mivel nincs még egy olyan másik gyermek vagy ember, mint amilyen én vagyok. Így az egyediségét tiszteletben tartva kell kibontakoztatnunk a gyermek személyiségét. Ha érzékeny tiszteletben kell tartanunk az érzékenységét, hiszen ilyen a temperamentuma, tehát ez veleszületett ezért el kell fogadnunk. Ha elfogadjuk a gyermekünket olyannak amilyen, harmónia és szeretet költözik a családba.

Tehát ne feledkezzünk meg arról, hogy mekkora felelősség is szülőnek lenni. Mennyire fontos az, hogy mit érzünk és mondunk, mivel mindez hatással van gyermekünkre. Mennyire fontos a gyermeknek a szülői megítélés és vélemény. Ha csak úgy ítéljük meg a gyermeket, hogy jó vagy rossz, ebben az esetben a gyermek egyre sikeresebbnek érzi majd magát, ha jól teljesít azonban ne felejtsük el: egyre elkeseredettebbnek is, ha valami nem sikerül neki és megbukik, tehát félni kezd.

Ezért át kell helyeznünk a fókuszpontot a teljesítményének és viselkedésének fejlesztésére, azért, hogy egészséges, harmonikus érzelmi-szabályozás alakuljon ki, ne féljen a gyermek a kudarctól hiszen az az élet velejárója!

Arra neveljük a gyermeket, hogy hibázhatunk, de mindig meg kell próbálni hibáinkat korrigálni és soha ne adjuk fel! Tehát valahogy így:“ Tehát így csináltad és nem sikerült, nem baj, de most próbáld meg ilyen módon csinálni“. Nagyon fontos csökkenteni a gyermek büszkeség és szégyenérzetének intenzitását, hogy képes legyen alkalmazkodni a nehézségekhez, megtanuljon kitartó lenni és szeresse önmagát olyannak amilyen, tehát fogadja el gyengeségeit. Hogy soha ne adja fel, és hogy rugalmas legyen, ne törjön össze az első kudarc után.

Tehát a cél önálló, független, stressznek ellenálló gyermek nevelése, akit nem temetnek maguk alá negatív érzései úgy mint szégyenérzet és félelem.

„Az egyetlen dolog, amit az emberi természetről biztosan tudunk, az, hogy változik” (Oscar Wilde)

A film mélyre elásott emlékeket hívott elő bennem és a hozzájuk kapcsolódó felejteni akart érzéseket a gyermeki szomorúságról, magányról és tehetetlenségről. A filmbeli kislányhoz hasonlóan én is megtapasztaltam egy olyan változást az életemben, amely megváltoztatta azt a kislányt, aki addig voltam: ezek a középiskolás éveim voltak, amelyek természetesen egybeestek a pubertás korszak útkereső vagy épp „útvesztő” hatásaival.

A falu biztonságosnak megtapasztalt környezetéből a város személytelen és rideg valóságába kerülő kislány „én”, elvesztette a regényeken és meséken nyugvó, valóságról és emberekről alkotott illúzióit, és elvárásai és értékei, mint a filmben a személyiséget alkotó szigetek, visszavonhatatlanul megrendültek sőt némelyik alá is hullt a tudatalatti végtelen szakadékába, magával rántva és visszavonhatatlanul eltemetve azt az életszakaszt, amit gyermekkornak nevezünk.

Számomra ez a film, nagyszerűen kiaknázva az animációs tecknikában rejlő végtelen lehetőségeket, az emberi életet folytonosan végigkísérő változásról szól, és annak lélektani hatásairól. A változás görög szinonímája a metamorfózis, amely jelentése: átalakulás egyik formából a másikba, átváltozás, alakváltoztatás, formaváltoztatás. A metamorfózis, mint egyetemes emberi jellegzetesség, az irodalom és a művészetek ihlető múzsája, gondoljunk csak Ovidius: Átváltozások, Apuleius: Aranyszamár, vagy Kafka: Átváltozás című művére, vagy Strauss, Weber és Benjamin Britten zenei műveire, nem említve a költészet és képzőművészet széles palettáját.

Miért fontos a változásról beszélnünk: mert a változás az emberi lélekben az érzelmek széles skáláját hívhatja életre: az örömöt, a szomorúságot, a dühöt, félelmet, csalódottságot. Ez történt a kislánnyal a filmben és velem is, amikor középiskolába kerültem. Azonban az érzelmek torzítják észlelésünket és világlátásunkat. Tehát a dolgokat nem olyan formán, észleljük, ahogyan léteznek,  hanem érzelmeink szemüvegén keresztül. Így amikor szomorúak vagyunk, akkor a világ is egy reménytelen hely, ha félünk, akkor mindenhol ellenséget látunk, vagy amikor boldogok vagyunk, a máskor szürke, fekete-fehér valóság a színek ezernyi variációjában pompázik.

Tehát a film két dologra hívja fel figyelmünket: az életünk allandósult kísérőjére a változásra, és a változás által kiváltott érzésekre. Miért fontos az érzésekről beszélnünk? Először is az érzéseink torzíthatják nemcsak világlátásunkat, hanem önértékelésünket is, és befolyásolva választásainkat szokszor negatív irányt mutatnak számunkra, veszélybe sodorva bennünket. Gondoljunk a filmbeli kislányra, aki el akart szökni a szüleitől. Mennyi meggondolatlanságot követünk el érzelmeinktől vezetve! Továbbá érzelmi egyensúlyunk elvesztése miatt sebezhetőekké válunk, úgy mint a kislány a filmben és én a középiskolában: zárkózottak leszünk, bizalmunk megrendül, amely természetesen hatással van és alakítja is emberi kapcsolatainkat. Ugyanis a többiek nem értenek bennünket, mivel nem beszélünk érzéseinkről, szégyellve azokat, hiszen nem akarjuk, hogy mások gyengének lássanak. Tökéletesek akarunk lenni. Mennyit szenvedtem a tökéletességem mítoszának kergetésétől! Nem akartam egyediségemet elfogadva felvállalni negatív érzéseimet, féltem megmutatni azt a személyt, aki valójában vagyok.

Pedig mindaddig, amíg elfojtottam és nem éltem meg őszintén az érzéseimet, meg akarván felelni az elfogadottnak vélt normáknak, nem kaphattam vissza érzelmi egyensúlyomat.

A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel, hiszen ha elfogadom, önmagam olyannak, amilyen vagyok már nincs mit takargatnom. De az ilyen léthez bátorság kell. Azonban ne feledjük: ugyanúgy mint a filmben a valóságban is minden ember egyetemes jellemzője egy egyedi érzelemvilág, amely nemcsak léte mozgató rugója és emberségének mutatója, hanem lehetővé teszi számára a másokhoz való őszinte kapcsolódást is.

Tegnap este egy vitaműsorban elhangzó megjegyzés az iskolákban folyó irodalomtanításról vagy nem tanításról, az irodalomtanítás célját meghatározva,  elgondolkodtatott. „Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“ Az olvasás ne kényszer legyen többé, hanem egy csatorna, amely arra szolgál, hogy megértsük önmagunkat és a világot, amelyben élünk, mivel akkor tetszik igazán egy műalkotás, ha valamilyen módon rólam szól: a problémáimról, az érzés és gondolatvilágomról mivel csak ezáltal élhetem át azt az érzést, hogy mit jelent embernek lenni.

Gadamer szerint bármely szöveg egy meghatározott kulturális és történelmi milliőben keletkezik és ennek a közegnek a megértése, elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük a szöveget, mivel az mindig szerves része annak a kulturális, történelmi közegnek, amelyben keletkezik. Azonban, Gadamer szerint nemcsak az író de az olvasó is tartozik egy közösséghez, mely hatással van értékrendjére, gondolkodására, így befolyásolja a szöveg megértését. Tehát nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is a szövegre, azáltal ahogyan azt értelmezi és beilleszti saját kora hagyományába.

Mindezeket figyelembe véve, a következőkben arról szeretnék írni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem Kosztolányi Házi dolgozat című műve.

A novella elolvasása után tehetetlennek és dühösnek éreztem magam, megtapasztalván azt a idealizmust, amely úgy gondolom még jelenleg is meghatározza gondolkodásmódunkat. Ezt a gondolkodásmódot és szemléletet csak fekete-fehér gondolkodásmódnak nevezném, amely arra utal, hogy képtelenek vagyunk elfogadni és megbocsájtani magunknak azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Miért kellene a novellabeli apának hibátlannak lennie, hiszen csak egy ember ugyanolyan, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Miért ragaszkodunk a tökéletesség ideájához, mikor az nem is létezik és miért kell hazudnia a novella kamasz főszereplőjének az apjáról? Hiszen a hazugság vagyis az elfojtás az, amely megnyomorítja az egyén életét. Egy olyan érzelmi állapot, amikor félünk kimondani azt, amit érzünk, amely neurózishoz vezethet, vagyis negatív érzéseinkhez önmagunkról. Nietzsche szerint a neurózis a civilizáció, azaz a társadalmi együttélés következménye.

Továbbá az ilyen gondolkodásmód vezet nárcizmushoz, azaz az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulásához, amely esetben vagy megjelenik egyfajta önszeretet és túlzott fontosságtudat vagy éppen ennek ellenkezője, az az önmegtapasztalás, amikor az egyén teljesen rossznak, értéktelennek ítéli meg önmagát. A személyiség ezért a két véglet között ingadozva elveszítheti az arany középutat, vagyis az egészséges lelki élethez nélkülözhetetlen érzelmi egyensúlyt. Ugyanis ez az idealizmus megakadályozza a jó és rossz tulajdonságok integrációját az individuum személyiségstruktúrájában, amely egészséges személyiségfejlődést eredményezhetne.

Kisgyermekkorban ideális esetben az anya mint tükör funkcionál, visszatükrözve a gyermek jó és rossz tulajdonságait, mely tulajdonságok beépülésével az egyén erősségei és korlátai reálisan elfogadottá válnak, megakadályozva az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulását.

Változott-e a felnőtté válás folyamata vagy a kamasz gondolkodásmódja 1936 óta vagy még mindig a tökéletesség mítoszát kergetjük? Vajon még mindig mély szégyenérzetet érzünk önmagunk negatív megtapasztalása miatt, és még mindig inkább hazudunk, minthogy kimondjuk azt, amit igazán érzünk?

Úgy gondolom, a novella egy olyan társadalmi elvárást állít középpontba, amely csak egy igazságot ismer el, vagyis azt, amely tökéletes megfelelést vár el, amely természetesen gyengeségeink tagadásához vezet, kifejlesztve és bekódolva a szégyenérzetet.

Idealizmusunkat, mint egy mázsás súlyt cipeljük magunkkal nemzedékeken át, átörökítve ezt utódainknak, és ezáltal azt a képességünket is, hogy összetörjünk, ahelyett, hogy rugalmasan alkalmazkodnánk, mivel elődeink “tökéletésség szindrómájától” képtelenek vagyunk szabadulni.

De csupán egy igazság létezik, hiszen nincs két egyforma ember sem?

A totális diktatúra a 20. század sajátos társadalmi létformája. Embertelen célok vezetik, árt a közösségnek - mégis engedelmes tömegek állnak mögötte. Ezt a jelenséget kevés lenne a hatalom erőszakosságával magyarázni, mélyebben kell keresni az okait. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse így jellemzi az ötvenes évek önkényuralmi rendszerét:

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben (...)

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből (...)

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy.

Hogyan válik az ember maga is zsarnoksággá, hogyan lehet, hogy az állampolgár maga teremti (azaz: termeli újra) a diktatúrát? A válasz: ideológiai tréning. Európában nagy hagyománya van a népbutításnak: a középkorban az egyház szolgáltatta azt az eszmei hátteret, amely ezer évig szentesítette az uralkodó osztályok zsarnoki hatalmát. A felvilágosodás újragondolta a társadalmi viszonyokat, a 19. század magasba emelte a nemzet fogalmát - hogy aztán a 20. század eleje visszarántsa Európát a középkorba. Azzal a különbséggel, hogy az "Igét" ekkor már nem az egyház, hanem a média közvetítette.

Egy erőszakos rendszer csak akkor tudja megszilárdítani hatalmát, ha mélyen befészkel az alattvalóinak agyába. Ennek alapvető eszközeit (jelképek, csatakiáltások, rituálék) már az ősember is ismerte, de a világháborús rendszerek vitték tökélyre egyenruhákkal, nagygyűlésekkel és mozgalmi dalokkal.

Nyugat-Európa: a sovinizmustól a fasizmusig

A nyugati társadalmakban a hazafiság szorosan összefonódott a felsőbbrendűség érzetével, a gőgös birodalmi tudattal. A 20. század elejének puskaporos levegője kedvezett a sovinizmus eszméjének, amelynek lényege a nemzet elvakult imádata, kritika nélküli csodálata - gyakran más népek rovására. Állami propagandagépezet építette fel az eszmét, legalul kezdve: az iskolában a gyerekek már egyoldalúan pozitív képet kaptak hazájuk történelmi szerepéről, népük "hivatásáról". Ennek szemléletes példája a Joyeux Noel című film nyitó jelenete, amelyben francia, angol és német kisgyerekek szavalnak iskolai rigmusokat - mindig a másikat nevezve meg bűnösként - vagy éppen kiirtandó fajként.

Ezek a mondókák termelik ki a későbbi fasiszta rendszerek társadalmi bázisát. A nacionalizmus tekintélyuralmi formájában nagy szerepet kapnak a tömegbutító látványelemek: felvonulások, zászlók, jelvények, egyenruhák. Az állam militarista jellegűvé válik, a katonai fegyelem elemeit kiterjeszti a társadalmi élet minden területére. A nemzeti összetartás főképp az idegengyőlöletből táplálkozik. Thomas Mann 1930-ban figyelte meg egy olaszországi fürdőhelyen, hogy hogyan mérgezik meg ezek az eszmék már a gyermekek játékait is:

A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött - természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban. A mieink is csakhamar együtt játszottak az idevalókkal, amint ezek viszont más nemzetiségűekkel. Ám, úgy látszik, rejtélyes csalódásokban volt részük. Érzékenykedések fordultak elő, egy olyan önérzet megnyilvánulásai, amely túlságosan is kényes és fölényes volt ahhoz, semhogy nevét egészen megérdemelje, zászlóviszály, tekintélykérdések, rangsorviták... Felnőttek avatkoztak a dologba, nem annyira elsimítva, mint inkább elvi alapon eldöntve, szólamok hangzottak Itália nagyságáról és méltóságáról, mogorva, játékrontó szólamok; láttuk, hogy kicsinyeink megütődve és tanácstalanul húzódnak vissza, és volt dolgunk, míg a tényállást némiképpen megértettük: ezek az emberek, mondottuk, most mentek át valamin, valami olyasféle állapoton, mint a betegség, ami, ha úgy vesszük, nem éppen kellemes, de mindenesetre szükséges. (Thomas Mann: Mario és a varázsló)

A fasizmust mint fertőző betegséget szemléletesen mutatja meg a Cabaret című film egyik fő jelenete, amelyben egy Németországban utazgató amerikai férfi szembesül a mozgalmi dalok szuggesztív, közösségteremtő erejével. Egy vidéki sörkert idilli hangulatát mérgezi meg az ártatlanul induló ének. A "Tomorrow Belongs To Me" a mozgalmi dal műfajának minden sajátosságát felvonultatja: egyszerű, megkapó dallam, valamint tudatosan felépített érzelmi ív a természteti képtől a politikai mondanivalóig. A versszakok első két sora a békés nyugalom képével indít, majd a "de" ellentétes kötőszó teremt feszültséget. Előbb még burkoltan utal az erőszakra ("vihar"), aztán már nyíltan beszél a győzelemről. A harmadik szakasz már egyenes felszólítás: "But soon says a whisper: arise, arise" ("hamarosan azt suttogják: föl, föl") A magyarban az "arise" (kelj fel/talpra) szó szerinti fordítása helyett a "fegyverbe" kifejezést használtam - jelezve, hogy a filmben éneklő fiú arca éppen úgy torzult el ezeknél a szavaknál, mint tanácsköztársaság plakátján üvöltő harcosé:

A holnap már a miénk (Tomorrow Belongs To Me)

A mezőt forrón élteti a nap
Az erdőn szarvasgím lép
De jertek, s köszöntsük a vihart
A holnap már az enyém.

Hársak alatt viszi dús aranyát
Rajnánk a tenger felé
De túl reánk dicsőség vár
A holnap már az enyém

Bölcsőjében szundít a gyermek
Összefonódik virág s méh
Ám ez hallik majd: mind fegyverbe!
A holnap már az enyém.

Ó, Szent Hazám, Szent Hazám, hol van a jel
Gyermeked mit buzgón kér
Reggelre előttünk egy világ hever
A holnap már a miénk.

Remek dramaturgiai érzékkel építi fel Bob Fosse rendező a három perces jelenetet. Előbb az éneklő fiú derűsen átszellemült arcát látjuk, majd kontrasztként megjelenik a Hitlerjugend egyenruhához tartozó horogkeresztes karszalag. A közönség maga a német társadalom: a parasztembertől az értelmiségig, a tizenéves lánytól a büszke családapáig. A szólóénekhez előbb az egyenarcú ifjak duója csatlakozik, majd rövid időn belül az egész kert harsogva ugrik talpra - jelezve, hogy mind közösséget vállalnak a harcias dal éneklőjével. Kivéve a szkeptikus utazót és a (minden bizonnyal zsidó származású) szemüveges öregembert. A büszke karlendítés után a főszereplőkkel együtt távolodunk az őrülettől, s egy sokatmondó, gúnyos mosoly erejéig még feltűnik a film Cipolla-szerű ceremóniamestere.

Kelet-Európa: internacionalizmus

Magyarországon a szovjet megszállás után indult virágzásnak a mozgalmi dalok kultúrája. A gombamód szaporodó kórusokat a hatalom szolgálta ki ideológiai témájú énekekkel. Az első számú cél a nemzetközi munkásmozgalom marxista-leninista eszméjének erősítése volt. Míg nyugaton az erős nemzeti öntudat a hagyományokra és egyéni sajátosságokra koncentrált, addig keleten a nemzetköziség eszméje teljesen új, közös alapokon készült világtársadalmat építeni. Évezredes elnyomás és hazugság után akarta végre a valódi többséget, a munkásosztályt hatalomra juttatni. Bár Marx megírta, hogy csak fejlett társadalmakban érdemes elkezdeni a kommunizmus építését, a megalomán Szovjetunió minden gyarmatára ráerőltette ezt a gazdasági/politikai berendezkedést. Mint ismeretes: tragikus eredménnyel.  

Munkásmozgalmi dalok

A nemzetközi munkásmozgalom eszméit a leghíresebb kommunista mozgalmi dal, az Internacionálé foglalja össze. Franciaországban szerezték az 1800-as évek végén, a századfordulón lett világhírű és népszerű - olyannyira, hogy 1944-ig ez volt a szovjet himnusz. A Magyar Szocialista Párt vezetősége a kongresszusok ünnepi zárásaként még a kétezres évek elején is az Internacionálét énekelte - vagy inkább csak dúdolta, mert a tartalmával már nem szívesen nézett szembe. (videó) 

Internacionálé

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolgahad, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.

A dal egy végső, nagy világforradalomra buzdít, megszólítván az elnyomott, éhező munkásosztályt (proletariátus). "A múltat végképp eltörölni" jelmondat eszmei hátterét a további versszakok fejtik ki, megmutatva a feudalista/kapitalista rendszerek gyűlöletének okát. Egy részlet:

Internacionálé (harmadik versszak)

A gazdagoknak kedve-kénye
erőnkből szívja ki a vért,
csaló az államok törvénye,
mert minden bajt szegényre mért.
Kínlódás most a munka bére,
de már ebből elég, elég!
Szerszámot hát az úri kézbe
s ide a jognak a felét!

A Bécsi munkásinduló a két világháború közötti időszak osztrák mozgalmi dala, amely később a Vörös Hadsereg hivatalos himnusza lett. Szimbolikusabb nyelven szólal meg, mint az Internacionálé. Ódai hangnemben kéri útmutatónak a nemzetközi munkásmozgalom jelképét, a vörös zászlót.

Bécsi munkásinduló

Munka hadának a lépte dobog,
Zendülő ének az égre lobog,
Hajnali fényözön földre leszáll,
Kézben a kéz és vállhoz a váll!
Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!

Az anti-Himnusz

Ami a náci Németországban a Hitlerjugend volt, az a kommunista Szovjetunióban a pionír mozgalom. Ez utóbbi mintájára alakultak meg a háború utáni Magyarország legfontosabb ifjúsági közösségépítő szervezetei. Az úttörők megkapták azt az agymosó tréninget, amely a párthű szocialista embertípus kineveléséhez kellett. A "múltat végképp eltörölni" szellemében az oktatási/nevelési folyamatban minimálisra vették a nemzeti értékek közvetítését. Ám nehéz dolguk volt Magyarország első számú mozgalmi dalával, a Himnusszal. A materialista természetéből adódóan ateista hatalom legszívesebben kukába vágta volna az Isten nevével kezdődő, nemzeti múltat magasztaló imádságot, de ezt még ők sem merték megtenni. Helyette próbálták ünnepségek funkciótlan dísszévé silányítani, illetve mozgalmi dalokkal helyettesíteni. Az 1970-ben írott Dal a hazáról az úttörőmozgalom kultikus énekműve lett. Ha jobban megnézzük a szövegét, szinte pontról pontra szembeállíthatjuk a Himnusszal, sőt, helyenként a Szózat motívumai is felfedezhetők benne ("Itt ringott bölcsőnk" - "Bölcsőd az s majdan sírod is"; "Miénk e föld..." - "Ez a föld, melyen...").

Dal a hazáról

Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen. 

Zengje dalunk nagy hőseink erényét,
Este, ha erdőn tábortűz lobog,
Boldog jövőnkért, boldog új hazánkért
Éltek ők, e bátor harcosok.

Kölcsey műve az Istent szólítja meg, a Dal a hazáról pedig a hithű, szocialista úttörőpajtást. A természetfelettitől megfosztott szöveget a családi kötelék hivatott emelkedetté tenni ("itt nevelt anyánk"). Míg a Himnusz Isten ajándékának tekinti a Kárpát-medencét, a Dal a hazáról szerint a "széles rónaság", a természet ontja ránk bőséggel kincseit. Az erdők, mezők dicséretében ismét Kölcsey szavai köszönnek vissza - más összefüggésben. A Himnuszban a kalász-szőlővessző fogalompár Krisztus testének és vérének motívumát idézi fel, és ezzel mutat rá az isteni kegyelem teljességére - az úttörődal a virágot állítja a kalász mellé, kizárva ezzel a vallásos áthallás lehetőségét.

A Dal a hazáról harmadik versszaka ügyes semmitmondással ússza meg, hogy bármi konkrétum hangozzék el a hazáról. "Nagy hőseink"-re hivatkozik (éppen úgy, mint a Himnusz), de míg Kölcsey neveket is mond (Árpád, Mátyás), addig a dal a "bátor harcosok" gyűjtőfogalomnál marad, amelybe éppen úgy belefér Dugovics Titusz, mint a kommunisták által hősként tisztelt 1919-es népirtó gazember: Szamuely Tibor.

Mozgalmi dalok Tímár Péter filmjében

A fent említett dalok mindegyike megszólal a 6:3, avagy: Játszd újra Tutti című filmben. Az 1993-ban játszódó történet focirajongó hőse egy látomásban negyven évet utazik vissza az időben, és megtapasztalja az ötvenes évek Magyarországát. Bár a cselekmény látszólag az 1953-as angliai futballgyőzelem körül forog, a film igazi értéke a kor atmoszférájának hű ábrázolása. Ebben nagy szerepet játszanak a mozgalmi dalok: az eltáncolt Bécsi munkásinduló (3:47), a bártran, fennhangon énekelt Himnusz (5:39), a provokációnak hitt Internacionálé (7:39) és a Cseh Tamás által megható nosztalgiával előadott Dal a hazáról (17:25).

Bella ciao

Egy munkadalból és egy gyermekdalból gyúrta össze az olasz ellenálló mozgalom a Bella Ciao cimű dalt, amely a közelmúltban a Money Heist sorozat kulcsjeleneteiben csendült fel.  Ennek is központi eleme a természeti kép: a partizán sírja magasan, a hegyekben lesz, s a rajta nyíló gyönyörű virág hirdeti majd, hogy a hős a szabadságért halt meg.

Bella ciao 

Egy reggel felébredtem
És a megszállókat itt találtam

Ó partizán vigyél el engem
Mert érzem a halál közelít

És ha partizánként halok meg
Te kell, hogy eltemess 

Fenn a hegyek közt temess el
Egy szép virág árnyéka alá

És az emberek kik arra járnak
Mondják majd nekem: „milyen szép virág”

„Ez a virág a partizáné
Aki a szabadságért halt meg”

Az örök sztori

A szenvedély két ifjú vértanújának neve mélyen bevésődött a kultúrtörténetbe, tragikus sorsuk feldolgozások tömegét inspirálta világszerte. 27 opera, 40 film, számtalan klasszikus és modern dal, vers, illusztráció, szállóige, graffiti - mindegyik a maga módján, a maga korának viszonyrendszerében értelmezi a történetet. A legismertebb talán Franco Zeffirelli 1968-as filmje, melynek aktualitását a hatvanas évek szabadságmámorban úszó fiatalsága adta. Gyakran szolgál alapul a Capulet/Montague viszály áttételesebb feldolgozásokhoz, amelyekben a fiatalok szerelmének akadálya nem családi ellentét, hanem például társadalmi különbség (Titanic) vagy  különböző népcsoporthoz tartozás (West Side Story, Bronxi mese, Nyócker).
A színpadi verziók is rendkívül változatosak: hol elhagynak jeleneteket (családok kibékülése), hol hozzátesznek (Rómeó és Júlia párbeszéde a kriptában), hol pedig merész happy enddel zárják a darabot.
Egyébként már maga Shakespeare is szabadon kezelte a történetet, amely eredetileg olasz mese volt - Mercutio és Paris figurái nélkül.

A szenvedély ereje

A darab nagy áttörést jelentett a dráma világában, melyben a szerelmet nem tartották a tragédia műfajához méltó témának. Nagy értékvesztés nagy emberekkel történhet csak - gondolták. Hogyan lehetne két tinédzser végzetét királyok bukásához mérni?
Shakespeare rendkívüli tehetsége abban áll, hogy bármikor képes izzó feszültséget teremteni, alakjait elemi erők hajtják, nála minden állandó mozgásban van. Dramaturgiájának lényege a teljes szabadság, amely még a műfaji határokat is elmossa: a Rómeó és Júliában ugyanolyan természetességgel szólal meg a komikus hang, mint a tragikus. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanaz az erő táplálja: a féktelenül tomboló szenvedély. Ennek forrását nem a főhősök jellemében, hanem a korszak atmoszférájában kell keresnünk. 

Shakespeare világa

William Shakespeare különleges, átmeneti időszakot élt meg és vitt színpadra. Az újkor küszöbén álló Anglia Erzsébet királynő uralkodása alatt vált tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá. A középkori erkölcsi kötöttségek már fellazultak - az új polgári rend még nem szilárdult meg. Tökéletes talaja ez a drámának: kirobbanhat benne az útját, identitását kereső egyén, és a formáit próbálgató nyelv is.
Shakespeare szenvedélyes figurái csak a színpadon élnek. Nem érdemes jellemrajzukkal bajlódni: ami a szívükön, az a szájukon. Szerb Antal szerint a tudat nyersanyaga dől belőlük: "nem gondolkodnak a szereplők, hanem a tudatukban felvillanó képzeteket öntik nyelvi formába", és ugyanez jellemzi a cselekményt is: "ahogy nincs távolság lélek és szó között, úgy nincs távolság indulat és tett között". Ezek fényében már nem is annyira furcsa, hogy Rómeó és Júlia húsz perc beszélgetés után döntenek a házasságról. Shakespeare feszes drámai pillanatokból építi fel azt a teljességet, amelyet egy regényíró akár sok száz oldalnyi elbeszéléssel.

Globe

Az Erzsébet kori színház nem az ókori görög hagyományból táplálkozott, közvetlen előzményének inkább az egyházi misztériumjátékok és a kocsmaszínházak tekinthetők. Bár ezek céljukban homlokegyenest ellenkezők, a városi nép ugyanazt látta bennük: szórakozást. A misztériumjátékok bibliai történeteket vittek ki a templomból a piactérre - elképesztő színpadtechnikával és bőkezű egyházi költségvetéssel. A kocsmaudvaron meg feldobtak egy vásznat háttérnek, és már indulhatott is a játék. A 16. század második felében ez utóbbi mintájára tucatnyi színház épült Londonban. Leghíresebb a Globe, amelynek fő szerzője (és részvényese) William Shakespeare. A sokszög alapú épület belső udvara kerek (akárcsak a fogadóké), a karzaton a tehetősebb közönség ül, az udvaron a szegények állnak. Osztott a színpad is (akárcsak a misztériumjátékoké): az előszínpadon játszódnak az utcai jelenetek, a függönnyel takarható hátsó részben a benti cselekmények, fent pedig az erkélyen zajló vagy égbeli történések. A jelmezek gazdagságára, szépségére nagyon ügyeltek, díszlet építésével azonban nem bajlódtak (a nézők eleven fantáziája kitöltötte az üresen hagyott teret). Világítás híján a darabokat nappal adták elő, az idő múlását szövegbeli utalásokból lehetett nyomon követni. Nők (akárcsak a görögöknél) nem kaphattak szerepet.

Rómeó és Júlia

Shakespeare szinte összes művének történetét korábbi forrásokból kölcsönözte. Nem mintha ez kisebbítené költői érdemeit: nélküle Romeo és Júlia végzete csak egy maradt volna a sok olasz reneszánsz mese közül. A darabot a dramaturgiai és nyelvi megformálás emelte világirodalmi szintűvé. Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben Shakespeare lendülete, szenvedélye nyilvánul meg.

Az egy felvonásban lezúduló cselekmény könnyen összefoglalható. Helyszíne a Capulet és Montague családok ellenségeskedésével mérgezett olasz város: Verona, ahol a melankolikus ábrándokban olvadozó Rómeót barátai elrángatják a Capulet család álarcosbáljára. Ismeretlenül szeret bele Júliába, akinek vallomását előbb kihallgatja, majd viszonozza éjjel a kertben. Házassági szándékukban a lány dajkája és Lőrinc barát segíti a szerelmeseket. Az előbbi üzeneteket közvetít, az utóbbi titokban összeadja őket másnap. Még azon a délutánon tragédia történik: Rómeó (bosszúból Mercutio haláláért) megöli Júlia bátyját, Tybaltot, majd a nászéjszaka után száműzetésbe vonul. Az eseményeket tragikus irányba viszi a sietség: a Capulet családfő előre hozza Júlia és Paris tervezett esküvőjét, amelyet a lány kétségbeesetten próbál elkerülni. Rómeó szerelme halálának hírére visszasiet Veronába, nem tudván, hogy a lány csak tetszhalott. Miután megölte a kriptánál őrködő Parist, mérget iszik Júlia ravatala mellett. A halott kedvese látványára ébredő Júlia leszúrja magát. A megrendült családok békét kötnek.

A puszta történet magában nem sokat mond. Így akár egy szomorúbb Dekameron-novella is lehetne. Ereje a részletekben rejlik, érdemes megfigyelni ezeket az alábbi két kiemelt jelenetben.

Megismerkedési szonett

A fiatalok első beszélgetése olyan, mintha egyazon verset mondaná a két szereplő - párbeszédes formában. A jelenet érzelmi, erotikus töltését felerősíti a tartalom és forma feszültsége: Rómeó vallásos motívumok szimbolikus nyelvén udvarol. Júlia kezét szentélynek nevezi, saját ajkait zarándoknak, a csókot pedig (merész huncutsággal) vezeklésnek.

Rómeó: (megfogja Júlia kezét)
Ha méltatlan kezemmel meggyalázok
egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
a két ajkam, két piruló zarándok,
e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:
Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
hisz jámborság mozgatja, semmi más.
A szentet hívő kéz érinti meg,
s a zarándokok csókja: kézfogás.

[Shakespeare idejében egészen prózai oka is volt a metaforákban való udvarlásnak: a nő tehetett úgy, mintha nem tudna olvasni a sorok között, így a kikosarazott férfi megszégyenülés nélkül vonulhatott vissza. Júlia válasza egyértelműen pozitív, gyönyörű szójátékkal száll be ő is a képes beszédbe: "And palm to palm is holy palmers' kiss." A 'palm' egyszerre jelent tenyeret, és annak természeti alakmását: a pálmalevelet - amely egyben a zarándoklat szimbóluma is. Shakespeare szenvedélyes világában nincs megállás: a kézfogástól felbátorodott fiú csókot kér, igaz, még mindig vallásos képekben.]

Rómeó: 
S vajon a szenteknek nincs ajka, szája?

Júlia:
Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó:
Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:
A szent nem mozdul – bár nem szívtelen.

["Saints do not move, though grant for prayers' sake." Nyersebb fordításban: ...bár hajlik arra, hogy engedjen a fohászkodónak. Júlia elfogadja a közeledést, és az első csók máris újabb szellemes játékot szül.]

Rómeó:
Ne mozdulj hát, s imám bevégezem. (Megcsókolja.)
Ajkam bűnét elvette ez az áldás.

Júlia:
A bűn átugrik szájról szájra könnyen.

["Then have my lips the sin that they have took." Egyes modern angol átiratokban ezt Júlia nem mondja, hanem inkább kérdezi. Édes rácsodálkozással provokálja Rómeót: "Akkor most ajkad bűne az enyémre szállt?" A fiú rögtön veszi a lapot.]

Rómeó:
Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás!
Most add vissza. (Megint megcsókolja.)

Júlia:
Úgy csókolsz, mint a könyvben.

[Semmiképpen sem dicséret Júlia megjegyzése: a "by the book" (könyv szerint) inkább Rómeó tapasztalatlanságára utal. Így értelmezi ezt a részt Nádasdy Ádám, a fordító: "Szerzőnk a beszélgetést kezdeményező Rómeó idealizált, divatos könyvekből tanult szerelemfölfogását is jellemezni kívánta. Rómeó a szerelem terén egyelőre elméleti szakember, afféle széplélek."] 

Erkélyjelenet

Rómeó még aznap éjjel a tettek mezejére lép: nem törődve a veszéllyel, bemászik a Capulet ház kertjébe, hogy megkeresse Júlia szobájának ablakát. A sors kegyéből éppen kihallgathatja Júlia titkos vallomását.

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
(O, Romeo, wherefore art thou Romeo?)

[Ha a darab csak egy szimpla szerelmi történet lenne, akkor ezt kérdezné Júlia: "Ó, Rómeó, mért vagy te Montague?" Hiszen (látszólag) azon sóhajtozik, hogy szerelme az ellenséges család sarja. Ám ennél sokkal többről van szó. Ennek a tizenöt éves lánynak a suttogása valójában egy egész korszak kiáltása, világba harsogott kérdése: Ki vagy te? KI VAGYOK ÉN?]

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Mondj le nevedről, tagadd meg apádat –
vagy esküdj meg, hogy örökké szeretsz,
és én nem leszek többé Capulet. (...)
Csak a neved az ellenség nekem;
te te maradsz, akárhogy hívnak is.
Mi az, hogy Montague? Se kéz, se láb,
se kar, se arc, se más, ami valóban
az emberé.

[Shakespeare költői és drámaírói zsenialitása az, hogy az egész reneszánsz életfelfogás lényegét belesűrítette ebbe a jelenetbe. Szemünk előtt rombolja le a falakat, a középkori embert definiáló határokat, és felmutatja mint örök emberi lényeget: a szabadságot.]

Hát legyen más neved!
Mit ér a név? Aminek neve „rózsa”,
az más néven is éppoly illatos.
Rómeó is, ha más nevet viselne,
drága maradna és tökéletes,
mint most. – Vesd le a neved, Rómeó,
mely nem is részed, és cserébe engem
végy mindenestül!

[Ahogy a megismerkedési szonettben Júlia, úgy itt Rómeó veszi fel a fonalat, és a lány szavait továbbfűzve felel a "Ki vagy te...?" kérdésre:]

Név szerint
nem tudom megmondani, ki vagyok.
A nevemet, szép szent, utálom én,
mert az a név ellenséged neked.
Ha papíron volna, most összetépném.

Összetépni nevünket: az öntudatra ébredés vad, energikus kifejezése. Franco Zeffirelli rendező költőien mutatja ugyanezt a Szent Ferenc életét sajátosan megfogalmazó Napfivér, Holdnővér című filmben. Ferenc, akit a keresztes hadjárat döbbent rá a társadalom hazugságaira, hazatérvén botrányt okoz szimbolikus eszmélésével: az egész város szeme láttára adja vissza ruháit (és nevét) atyjának. "Nincsenek többé apák, nincsenek többé fiúk..."
A középkorban nagy bátorság kellett az egyéni harmónia kibontásának útjára lépni, hiszen az egyház ennek éppen ellenkezőjét hirdette: szembeállította a testet a lélekkel, szétszakítva ezzel az ember eredendő egységét. Egy jó keresztény szerint az anyag a pokolba, a szellem az égbe gravitál. (Ebből a szent skizofréniából sosem gyógyulnak ki. „Nékem a test ellenségem…” – olvashatjuk egy 19.(!) századi imakönyvben.)
Nem véletlen, hogy a reneszánszban az ókori művészet- és életeszmény születik újjá. Így fogalmazta meg a testi-lelki harmónia megtalálásának filozófiáját Arkhilokhosz: „Fogadd el hát az emberélet ritmusát.” (Megnyugvás a sorsban című epigramma, i.e. 7. század)