Sem utódja, sem boldog őse...
Sem utódja, sem boldog őse...
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
A Hortobágy poétája
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Új Vizeken járok
Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
A Tisza-parton
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Góg és Magóg fia vagyok én
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
A magyar Messiások
Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.
Az én menyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
Vad szirttetőn állunk
Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.
Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.
Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
A Halál rokona
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Nekünk Mohács kell
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Bujdosó kuruc rigmusa
Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren.
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva,
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitézmódra.
Sípja régi babonának
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Hiszek hitetlenül Istenben
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
Álmom: az Isten
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
A nyugati kultúra eredete (szellemtörténeti összefoglalás, amely a szóbeli felelet elején hangzik el):
A görögök találták fel a szépséget, a zsidók a történelmet, a kereszténység pedig a szuverén egyéniséget. Az ókori görögök mérték először emberi mértékkel a világot - ezért látja művészetüket minden kor tökéletesnek. Az ókori zsidóság az örök ismétlődés helyett lineáris folyamatként élte meg az időt, törekedve Isten akaratának beteljesítésére. Ebből származik a fejlődés eszméje, amely a nyugati embert a világ élvonalába emelte. A keresztény középkor pedig megteremtette az individuális kiteljesedés lehetőségét - amelyet a humanizmus évszázadai bontottak ki mind a művészet (reneszánsz), mind a vallás (protestantizmus), mind a társadalom (felvilágosodás) terén.
A címekre kattintva letölthető a táblázat Word dokumentum formájában. (Nagyobb kép megjelenítéséhez használd a jobb klikk + "Kép megnyitása új lapon" lehetőséget.)
Források (kattints a linkre):
- görög színház: http://irodalom.net/cikk/28 (3-4. bekezdés)
- thébai mondakör: http://irodalom.net/cikk/28 (1. bekezdés)
- Delphoi: Delphoi.pptx
Válaszok:
- Mi a dráma?
A művészetnek az a formája, amely emberi viszonyokban ragad meg társadalmi jelenségeket.
- Mi a különbség tragédia és komédia között?
tragédia: nagy emberek bukásán rendülünk meg
komédia: kisszerű emberek lelepleződésén nevetünk
- Mit jelentett valójában az Oidipusz által kapott jóslat? Miben rokon a Jézust célzó sátáni kísértésekkel?
a, megöli az apját: tehát elfordult az istentől (apa = ős = ős-ten = isten)
b, birtokolja az anyját: az anya(g)i világot
Ami Oidipusznál a jóslat, az Jézusnál a sátáni kísértés:
a, ugorjon le: forduljon el Istentől (ezzel elveszítve a hitét)
b, fogadja el a világuralmat: önző módon vegye birtokba az anyagi világot
- Igazságosan döntött Kreón a testvérek eltemetéséről?
Valójában mindkettő bűnös volt: Polüneikész mert megtámadta Thébát, Eteoklész mert nem adta át a trónt (egyezségüket felborítva)
- Mit jelent a hübrisz? Melyik eposzi hős szenvedett ugyanebben a betegségben?
Hübrisz: túlzott elbizakodottság, gőg. A trójai háború végén Odüsszeusz magának tulajdonította a hadicsel sikerét, pedig Poszeidón segítsége nélkül elbukott volna. Tíz éves leckét kapott abból, hogy az ember kevesebb, mint az isten.
- Mit felel Iszméné Kreón vádjaira?
Magára veszi azt, amit meg sem tett, hogy megengesztelje halott testvérét.
- Miért nem találkoznak Kreón és a fiatalok érvei?
Antigoné és Haimón a józan észt képviselik, Kreón a tekintélyének rabja. A fiatalok az istenekre és Théba népére hivatkoznak, Kreón címkézik: "éretlen", "asszony rabja", "törvényszegő".
- Miért fontos kérdés, hogy isteni vagy emberi törvényt kövessünk? (belső/külső szabály)
Káoszból csak akkor lesz kozmosz, ha vannak mindenkire vonatkozó szabályok. Nem mindegy azonban, hogy ezeket hogyan éljük meg: ha külső kényszerként, akkor örökké lázadozni fogunk, és boldogtalanok leszünk. Ha belsővé tesszük (lásd: aranyszabály), akkor az elfogadott korlátok között szabadok lehetünk.
Forrás (kattints a linkre):
http://irodalom.net/cikk/47
Válaszok:
- Miért olyan különleges, hogy tizenévesek szerelméről tragédiát írt Shakespeare?
Azért, mert a klasszikus tragédiák szereplői mind nagy formátumú emberek, akik egész közösségeket érintő dolgokban döntenek. A szerelmet (pláne ifjak fellángolását) nem tartották tragédiához méltó témának.
- Mi volt a céljuk a misztériumjátékoknak?
Az, hogy megismertessék a bibliai történeteket az írástudatlan néppel. Látványos, nagy költségvetésű előadásokat fizetett az egyház a város főterén, a székesegyház mellé állított háromszintes színpadon.
- Miért nehéz kérdés a „ki vagyok én”? (Anger Management)
Az említett film főhőse sehogy sem tud felelni a kérdésre, mert hiába mondja a foglalkozását, hobbiját, jellemét, a terapeuta mindig visszakérdez: "De ki vagy te, David, valójában?" Az ember lényege nem fér bele ilyen kategóriákba.
- Hogyan nevelték a jó keresztény lányt a középkorban?
Gyakorlatilag lakat alatt őrizték. Egyetlen értéke a szüzessége volt, egyetlen erénye az engedelmesség, egyetlen "szórakozása" az ima. Nem olvashatott világi irodalmat, nem táncolhatott, nem találkozhatott idegenekkel.
- Mi az érdekházasság?
A házasság klasszikus formája: a szülők által vagyoni alapon összehozott férj és feleség.
- Hogyan osztályozták a bűnöket Dante poklában?
Tornácon a kereszteletlenek és a közömbösek, lejjebb a mértéktelenek (ételben, italban, szerelemben), alattuk az erőszakosak (mással, önmagukkal, Istennel szemben), lent pedig a csalók (akikben nem bíztak, és akikben igen: Lucifer és Júdás).
- Melyek a reneszánsz festészet stílusjegyei?
Nyugodt kompozíció (gyakran háromszög), perspektíva megjelenése, természeti háttér. Portrék.
- Miért nem fontos tudni a Capulet és Montague ellentét okát?
Mert nem az számít, hanem a tény, hogy a két szerelmest a társadalmi kötöttégeik akadályozzák szerelmük (és egyéniségük) kibontakozásában.
- Miért botrány a két fiatal első találkozása?
Mert nem találkozhattak volna kísérő nélkül. Nem beszélve arról, hogy Rómeó megérintette Júliát, majd csókot is kért tőle.
- Mi okozza a tragédiájukat?
A végzetes fordulatot egy "versenyfutás" hozza. Lőrinc barát levele vitte a jó hírt Rómeónak (Júlia csak tetszhalott), egy hűséges barát pedig a rosszat (Júlia halott). Az utóbbi ért oda korábban.
- Hogyan jelenik meg a szabadságvágy a Napfivér, Holdnővér című filmben?
Ferenc megpróbálja rávenni apját, hogy másként gondolkodjon a földi javakról (kidobja az értékeit). Ezért a püspök elé viszik, aki rendbontással vádolja. Ferenc elmondja, hogy mindennél többet ér a lélek (az indivíduum szabadsága), és ezt szimbolikusan is jelzi: levetkőzik, és visszaadja ruháját (és ezzel nevét) az apjának.
Forrás (kattints a linkre):
http://irodalom.net/cikk/23
További kérdés:
(magyar reneszánszhoz) - Miért nem keresték a reneszánsz előtt a költői dicsőséget?
forrás: http://irodalom.net/cikk/26
https://www.dropbox.com/s/r8460lzk86tlbp5/Antigon%C3%A9.mp3?dl=0
https://www.dropbox.com/s/ks03kx0w4n7dv3h/Balassi.mp3?dl=0
https://www.dropbox.com/s/cfipy4quroq6xvh/R%20%C3%A9s%20J.mp3?dl=0
https://www.dropbox.com/s/ygommgeneb3dah1/Zr%C3%ADnyi.mp3?dl=0
A tihanyi apátság alapítólevele (1055)
feher vara rea meneh hodu utu rea
Jellemzők:
- a mostani egy szótagú szavak végén tővéghangzó volt: vár (vara), út (utu), had (hodu)
- a rag (-rá) még nem tapadt a szóhoz
Halotti Beszéd és Könyörgés (1200) - az első összefüggő magyar nyelvű szövegemlék
Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por es homou vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüköt Ádámot, es odutta valá neki paradicsumot házoá. Es mend paradicsumben valou gyimilcsektül mondá neki élnie. Heon tilutoá üt igy fá gyimilcsétül. Gye mondoá neki, méret nüm eneik: isa, ki napon emdül az gyimilcstül, halálnek haláláal holsz. Hadlavá holtát terümtevé Istentül, gye feledevé. Engedé ürdüng intetüinek, es evék az tilvut gyimilcstul. Es az gyimilcsben halálut evék. Es az gyimilcsnek ul keserü volá vize, hugy turkukat migé szokosztja valá. Nüm heon mogánek, gye mend ü fajánek halálut evék. Haraguvék Isten, es vetevé üt ez munkás világ belé: es lön halálnek es pukulnek fesze, es mend ü nemének. Kik azok? Mi vogymuk. Hugy es ti látjátuk szümtükhel: isa, es nüm igy ember mulhotja ez vermüt, isa mend azhuz járou vogymuk.
Ómagyar Mária-Siralom (1200) - az első magyar vers
Az első két színben a jelképek szintjén jelenik meg az, ami a későbbiekben a történelem valóságában:
1. teremtés és pusztítás dinamikája
A negyedik angyal hevesen kritizálja a teremtést, amelyben Isten az alkotó erő (aki állít), Lucifer pedig a romboló (aki tagad). Ez a dinamika előképe annak, ahogy később a történelmi színekben sorra kudarcot vallanak a nagy eszmék. Tehát nem valami „sátáni gonoszságról” van szó, hanem a világ tényleges működéséről: várunk valamit > csalódunk > újabb vágyat fogalmazunk meg stb.
[Az indiai istenség, Shiva tánca ugyanezt fejezi ki. Jobb kéz: dob (kezdet), bal kéz: tűz (vég).]
2. letaszítás (kiűzetés)
Isten éppen úgy űzi ki az engedetlen embert a Paradicsomból, mint a kritikus angyalt a mennyből. Mindkettő ugyanazt jelképezi: az ember kiszakad a nyugodt isteni egységből, és elindul a maga kérdésekkel teli útján. A kiűzetés tehát nem valamiféle „büntetés”, hanem annak érzékeltetése, hogy a szabad akarat hatalmas teher és felelősség. Ezentúl nincsenek készen kapott válaszok, hanem az ember maga dönt arról, mi jó és mi rossz.
[Az említett Shiva rendkívül plasztikusan formázza meg az isteni egységet, amelyet a zsidó mítoszban a tökéletes kert, a Paradicsom jelképez.]
Azért van szüksége Madáchnak a zsidó mitológiára, mert a Biblia fogalmazza meg szimbólumok nyelvén a nyugati gondolkodás lényegét: a haladást. A zsidók szakítottak először a ciklikus időszemlélettel, szerintük az emberi történelem lineárisan halad a teremtéstől az apokalipszisig. De míg a zsidók a szilárd isteni akaratot hitték irányadónak, Madách már kérdésként fogalmazza meg: „Aztán mivégre az egész teremtés?” (Lucifer, első szín).
Fantasztikus drámai erőt ad a műnek az, hogy döntéshelyzetbe hozza a legelső embert, Ádámot. Lucifer álmot bocsát rá, amelyben megmutatja az emberiség történetét a kezdetektől az utolsó előtti pillanatig. Ha (Luciferhez hasonlóan) Ádám is értelmetlennek látja a teremtést, akkor egy mozdulattal véget vethet neki. (Mivel ő az első ember, öngyilkossága az egész faj halálát jelentené.)
Bár hagyományosan az ókori Egyiptomot tartják az első történelmi színnek, a harmadik (még ha bibliai szereplőkkel is) már belép a történelembe: megmutatja a magántulajdon kialakulásának őskori pillanatát („Ez az enyém.” - Ádám). Ezzel fizikailag is megerősíti az isteni egységből való kiszakadás mozzanatát. Ahogy Csokonai írja: a „mienk”-ből „enyim, tied” lett. A férfi mellett a nő is megfogalmazza önmagát: az elveszett édent igyekszik újrateremteni („Én meg lugost csinálok, éppen ollyat, mint az előbbi” - Éva). Lucifer rögtön a jövőbe vetíti a két fogalmat, ezzel előre pörgetve a civilizáció folyamatát. tulajdon > ipar, család > haza
„Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.”
1. Egyiptom
"megleltem az utat, Mely a valódi nagysághoz vezet." "Erősebb lett az ember, mint az Isten." - A legelső eszme (vagy inkább ösztön) az uralkodás, ez a fáraó alakjában testesül meg (istenkirályság - despotizmus). Azért evett a tudás fájáról az ember, mert olyan akart lenni, mint az isten (ez Egyiptomban meg is valósul).
"Űrt érzek, mondhatatlan űrt." - Ádám Lucifer kérdésére válaszol: nem boldog, mert ürességet érez. Nem történik semmi, nincs feladat, nincs cél.
"Milljók egy miatt." - A meggyötört nép panaszát egy rabszolga veti a fáraó szemére.
"E millióknak kell érvényt szereznem. Szabad államban - másutt nem lehet. Enyésszen az egyén, ha él a köz" - Ádám felszabadítja a rabszolgákat, belátja, hogy az egyén boldogsága a közösség boldogságának függvénye.
2. Athén
"Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek." - mondja az egyik demagóg (népbutító szónok).
"Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!"- feleli a másik, fizetett árulónak titulálva az előbbit.
"E gyáva népet meg nem átkozom, Az nem hibás, annak természete, Hogy a nyomor szolgává bélyegezze" - Ádám mondja, amikor halálra ítélik. A "népnek" sosincs valódi hatalma, csak ereje, amit az ügyes gazemberek kihasználnak. Éppen úgy, mint a szabadszállási választáson megbukott Petőfi esetében. (Az apostol címűben is megjelenik ez a mozzanat.)
"Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek Nemesb ura voltál, mint ő neked?" - Lucifer Egyiptom és Athén társadalmi berendezkedését állítja szembe, az előbbi javára. Jobb egy rendezett diktatúra, mint az ezer sebből vérző demokrácia.
"Örülj, mulass, tagadd meg az erényt." - A csalódott Ádám ebben a jelmondatban fogalmazza meg a hanyatló ókor legfőbb eszméjét, az élet nyers élvezetét.
3. Róma
"Ki hinne még közöttünk istenekben? Mondd Júliádra, jobban elhiszem." - A Krisztus korabeli nyugati világ súlyos lelki válságban szenvedett: a korábbi vallások már nem adtak útmutatást, feltöltődést. Az erkölcsi válság jele az is, hogy a harci fogadás tétje egy nő és egy ló.
"Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt." - Az orgiákban a legalantasabb emberi ösztönök szabadultak el, a testiség és a halál élménye borzongató izgalomban egyesült.
"Nehány őrültet most feszítenek fel, Testvériségről, jogrul álmodókat." - Lucifer az őskeresztény vértanúkra hivatkozik ironikusan.
"Öleld meg, És lopd ki szájából az obulust." - A mulatozó társaság iszonyú jelenetben találkozik a halállal: Hippia megfertőződik, amikor szórakozásból megcsókolja a pestises halottat.
"El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék" - Péter apostol jelenik meg, és ítéletet mond a hanyatló ókori világról.
"Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel Lelked kitisztul menten a salaktól" - Az apostol megkereszteli a rémült lányt, aki a halál küszöbén megkönnyebbül. Ugyanígy hatott a kereszténység örömhíre az első századokban.
"Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van. Csak egy parancs kötvén le: szeretet." - Ora et labora (Imádkozzál és dolgozzál). A bencés rend jelmondata visszhangzik Péter apostol mondataiban. A középkori vallásos gondolkodás lényege az önmegtartóztatásban való tökéletesedés.
4. Konstantinápoly
"Mondd, mit hiszesz, a Homousiont, Vagy Homoiusiont?" - Ádámtól kérdezik, hogy az egyháznak megfelelően gondolkodik vagy mást vall (azaz eretnek).
"Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod." - Ádám kérdezi a főpaptól, aki szerint nem a popgány az igazi veszély, hanem az eretnekség. Ezért kell már gyerekként elpusztítani.
"Adjátok fel, barátim, azt az i-t" - Ádám kéri, hogy ébredjenek fel, és a kereszténység valódi üzenetét (szeretet) éljék meg.
"Bajnokok, vegyétek! Vegyétek a vezeklésnek tanát" - Egy szezetes búcsúcédulát árul.
"Enyém ez a jel, mást nem adhatok. A zárdafal közt nem tenyész remény." - Éva fekete szalagot ad emlékül az őt megmentő Ádámnak, jelezve, hogy elérhetetlen marad számára (apáca lesz).
"S miért? hát nem nagy eszme az, midőn Tengerfenékre szállok kulcsodért?" - Lucifer könnyűszerrel megkaphatná Helenét, de tréfálkozik vele. (Ádám és Éva emelkedett mondataival éles ellentétben áll a két szolga nagyon is profán beszélgetése.)
"Isten dicsére embert áldozának, S az ember korcs volt, eszmémet betöltni." - Ádám így értékeli a középkort: a megvalósult kereszténység a nyomába sem ért az eredeti eszmének.
"Ne lelkesítsen többé semmi is, Mozogjon a világ, amint akar, Kerekeit többé nem ígazítom, Egykedvüen nézvén botlásait. Kifáradtam - pihenni akarok." - Ahogy felépül a polgári társadalom, Ádám lemond a világmegváltó hős szerepéről, és elmerül a tudomány titkaiban.
5. Prága
"Rossz hír kering az udvarban felőled, Hogy új tanoknak híveül szegődtél, Rostálod a szentegyház téteit." - Keplert azzal vádolják, hogy a protestáns vallás felé húz.
"János, nekem szükségem volna pénzre." - Borbála szégyelli polgári származású férjét, aki nem tud a császári udvarhoz méltó egzisztenciát teremteni.
"Elárulom tudásomat miattad" - Kepler kifakad, hogy tudósként buta horoszkópokat kell gyártania, hogy megélhessen.
"kétséges rangodhoz csatoltam Jövőmet, és nem általam jutál-e Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el." - A 18. századi társadalmi feszültségek jelennek meg Kepler és Borbála kapcsolatában, a főúri és polgári réteg szembenállása.
"Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek, Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem. E törpe korban így kell lelkesülni" - A francia forradalom csak egy részeg álom lesz, jelezvén, hogy nem hozott tartós változást. (1789, 1793, 1799, 1815)
"Óh, hallom, hallom a jövő dalát" - Ádám a Marseillaise (a későbbi francia himnusz) dallamát hallja.
6. Párizs
"Egyenlőség, testvériség, szabadság! / Halál reá, ki el nem ismeri!" - Ádám lelkes jelszavait a nép vad üvöltése követi, rögtön meg is tagadva ezzel a szent célokat. Már a nyitó jelenetben látszik, hogy az egyenlőség erőszakos megvalósítása a szabadság elveszítésével jár. A testvériségről nem is beszélve.
"S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok, Ki életem nem nézem semmibe?" - Egy tiszt jelentkezik a kivégzett áruló tábornok helyére, ám Dantonnak kétségei vannak a rátermettségét illetően. Az önérzetes tiszt öngyilkosságal "bizonyít", amelyre Ádám csak annyit felel: "Kár érte, egy ellenséges golyót megérdemelt..."
"Nincs engedélyem, polgár, a királytól, Hogy idegen seregbe léphetek." - A guillotine elé hurcolt márki viselkedése a valódi nemesség jegyeit mutatja. Az igazi arisztokrácia szolgálat: a középkorban Istennek, az újkorban a királynak. Danton rögtön felismeri a márki erkölcsi nagyságát, és tábornoki rangot ajánl neki.
"Az áldozatra szentelt állatot sem gúnyolák útjában a papok." - Éva két alakban jelenik meg Párizsban. Az egyik a márki testvére, egy elérhetetlen, eszményi nőalak. Miután őt megölik a forradalmárok, "feltámad" egy borzalmas, "felgerjedt pórnő" képében. Ádám iszonyodik tőle.
"Az áldozat, hidd el, magam vagyok." - Danton tudja, hogy a népvezéri szerep a guillotine-hoz vezet, mert idővel őt is árulónak tartják majd, és kivégzik.
7. Prága
"Nem oktatom, csak idomítom őket, szavak szerint, miket nem értenek" - a tanítvány érkezése előtt elárulja Kepler Lucifernek, hogy már egyáltalán nem hisz a tudományban. A francia forradalom utáni csalódottságnak ad hangot ezzel.
"Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak, nagy férfiú, én csak nyerek vele, mert érezem, semmit fel nem fogok." - ezzel a mondattal érdemli ki a tanítvány, hogy Kepler felfedje előtte a nagy titkot.
"A bölcselet csupán költészete azoknak, mikről még nincsen fogalmunk" - a romantika korának világfelfogása jelenik meg Kepler tanításában. A XIX. század alkotói ráéreztek a nagy titkokra (amelyek egy részét a következő évszázadban fejtették meg).
"Engem vezess te, kétes szellemőr, az új világba, mely fejlődni fog" - Lucifer Ádámot Londonba viszi, a kapitalizmus világába, amelynek szervező ereje a gazdasági verseny lesz.
8. London
"A gépek, mondom, ördög művei: szánktól ragadják a kenyeret el." - munkájukat elvesztett dolgozók panaszkodnak az egyre gyorsabb és kegyetlenebb ipari forradalomra.
"El hát padomról, semmiháziak. Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom, Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett" - eltűnik a kocsmáros kedvessége, amikor kiderül, hogy Ádám és Lucifer nem fogyasztanak semmit.
"Miért bánsz így a művészettel, ember! Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?" - Ádám kérdezi a zeneművésztől, aki a tehetségét aprópénzre váltja a piacon.
"Erősebben kell hát befogni őket, dolgozzanak fél éjjel gyárainkban, elég pihenni a másik fele, kinek álmodni úgysem célszerű" - cinikus megjegyzést tesz a dolgozók nyomorára a gyáros, akinek egyetlen gondja a profit növelése.
9. Falanszter
"Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?" - a falanszter elutasítja a nemzet eszméjét, mert az csak előítéletet és háborút szül.
"Él, ami hasznos, és mit ekkorig a tudomány pótolni nem tudott: A disznó és a birka" - a tudósok társadalma minden haszontalan állatot kiirtott, csak azokat tartotta meg, amelyek zsírt, húst vagy gyapjút adnak.
"De már nekünk, a legvégső falatnál fukarkodnunk kell, általlátva rég, Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk." - sötét jövőt képzelnek a falanszter tudósai: a természet egyre mostohábban bánik majd az emberrel, míg végül (négyezer év múlva) a Nap is kihűl.
"Mindig széklábat csináltam, és azt is a leghitványabb alakra." - a falanszter csak az egyformaságot viseli el. Büntetnek minden eltérést, minden különlegességet. Így jár Michelangelo is, akinek nem engedik, hogy kibontakoztassa tehetségét.
10. Űr
"S nem látok célt, nem érzek akadályt. Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét. Hideg borzongat, Lucifer!" - az űrben Ádám a puszta anyaggal találkozik, és elrettenti az üresség, az értelmetlenség.
"A cél voltaképp mi is? A cél, megszűnte a dicső csatának, a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga." - Ádám rájön, hogy nem a célba érkezés, hanem az oda vezető küzdelmes út a lényeg.
11. Eszkimó szín
"Lábunk alatt a föld egyenlitője. A tudomány nem győzött végzetén." - Lucifer megmutatja Ádámnak a kietlen, befagyott világot: a jövőt.
"Okoskodásod a jóllakotté, míg itt társadé éhes gyomornak filozófiája." - Lucifer jelzi Ádámnak, hogy nem helyénvaló elítélnie az eszkimót. Hogyan is gondolkodhatna józan, emberi módon az, aki még a legalapvetőbb szükségleteit sem tudja kielégíteni.
"Vezess jövőmbül a jelenbe vissza, ne lássam többé ádáz sorsomat: A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg: dacoljak-é még Isten végzetével." - az utolsó álomszínben Ádám keserűen összegzi az emberiség történelmét. Értelmetlen harcnak látja, amelynek egyetlen módon veheti elejét: ha öngyilkos lesz.
(A képek bal felén a táblára kerülő rajz, jobb felén a hozzá tartozó illusztráció.)
1. ősesemény
Harmincezer évvel ezelőtt sokkoló élménnyel indult az emberi kultúra története: a halhatatlannak hitt vezér a törzs szeme láttára pusztult el. Ezt az őstragédiát ismétlik később az emberáldozati szertartások, amelyek fenntartják a halott törzsfő kultuszát.
2. axis mundi (világtengely)
Az ősök idővel istenekké váltak (ős-ten) és a messzi égbe költöztek, az ember pedig biztos pontot próbált találni az idegen, ellenséges világban. A legtöbb teremtéstörténet azzal indul, hogy az ős-ten kozmoszt (rendezett világot) teremt a káoszból (amelyet víz vagy kígyó jelképez). Az axis mundi leggyakrabban valamilyen oszlop, amely egyrészt a világ közepét, a biztos pontot jelöli, másrészt megteremti a kapcsolatot a világszintek között (fent, lent, túl).
3. monomítosz
Az őskori és ókori közösségek minden tudásukat és tapasztalatukat történetekben őrizték. Ezeknek hősei a világ minden táján lényegében ugyanazt az utat járták be. Joseph Campbell könyve (Az ezerarcú hős) összegyűjti a közös jellemzőket, és "monomítosz" néven fogalmazza meg 17 pontban. Ennek felére egyszerűsített változata a következő: a hős útja kalandra hívással kezdődik (amelyet gyakran visszautasítás követ, ha a hős még nem alkalmas az indulásra). A felkészülésben mentor segíti, hogy átléphesse az ismeretlen világ küszöbét. A hős próbákat áll ki, ellenségek akadályozzák, szövetségesek segítik, míg végül eléri a kaland mélypontját, a krízist. Ekkor kell szembenéznie legnagyobb félelmével: önmagával. Jelképesen meghal, régi énjét elveszíti, s így már szembe tud nézni bármilyen ellenféllel. A küzdelemből győztesen kerül ki, díja a "kincs", amely valamilyen tudás, felismerés. Újjászületve lép vissza az ismert világba, majd a megszerzett kincset megosztja a közösséggel.
A hős és a beavatott között az a különbség, hogy az előbbi végigjárja az egész utat, az utóbbi csak a küszöbtől az újjászületésig. A beavatási rítusok három fő pontja megegyezik a hős útjának "lenti" felével:
- elszakítás (küszöb átlépése)
- jelképes halál (krízis)
- újjászületés
4. hellenizmus
A görögök az egész törzsi mitológiát felvitték az Olümposzra, isteneik főleg megszemélyesített természeti erők. Ám a politeizmus nem nyújtott biztos pontot, így idővel egyre fontosabb szerepet kapott a Sors (a képen Apollón delphoi jóshelye, amelynek felirata: "Ismerd meg önmagad!"). A Szókratész-féle kritikus gondolkodás elterjedése tovább mélyítette a lelki-világnézeti válságot, amelynek legégetőbb kérdése: Mi lesz a lélekkel a halál után?
5. kereszténység
Az ókori zsidóság "találta fel" a történelmet: nem körforgásként élték meg az időt, hanem lineárisan. Szerintük Istennek célja van a teremtéssel. Jézus személyes megjelenésével veszi kezdetét az időszámítás, és megjelenik az első egyetemes vallás, a kereszténység. Megváltást hirdet minden őszinte bűnbánónak, és Jézus feltámadásával biztosítja az emberiséget a lélek halhatatlanságáról.
- Mi a kar szerepe a görög drámákban?
Kardalok választják el egymástól a jeleneteket. A kar nem a színpadon áll, de időnként beszélget a szereplőkkel, hogy hallható legyen belső vívódásuk (lásd Kreón az Antigonéban).
- Hasonlítsd össze Apollón és Dionüszosz alakját.
Apollón a rend, Dionüszosz a bor és mámor istene. Apollón mértéktartó, Dionüszosz mértéktelen. Apollón hűvös, Dionüszosz szenvedélyes.
- Hogyan épül fel egy ősi beavatási szertartás?
A beavatandókat elszakítják a törzstől, próbáknak vetik alá, amelyek során jelképesen meghal a régi énjük, majd újjászületve kerülnek vissza a közösségbe.
- Melyik ősi mozzanat jelenik meg a szentáldozásban? (ostyavétel a misén)
Az "ősesemény" során a halhatatlannak hitt ős elpusztult, s a törzs ösztönösen rávetette magát és felfalta. Később az emberáldozatokban ez már jelképes mozzanatként tér vissza: az áldozat elfogyasztásával telítődnek isteni erővel. A katolikusoknál ez az ostyaevés, azaz Krisztus testének magunkhoz vétele.
- Mire készült Kasornya Kálmán, és mit tett végül?
Kosztolányi Dezső Borotva című beavatás-novellájának hőse öngyilkos akart lenni a közfürdőben. De ahogy fizikailag megtisztult, lelke is kezdett rendbe jönni, és talált magának olyan feladatokat, amelyek életben tartották (három bocsánatkérés).
- Mennyiben beavatástörténet a tékozló fiú?
Elszakítás: a fiú kikéri az örökségét, és elhagyja otthonát, ahogy a beavatandó is elszakad a közösségtől. Jelképes halál: miután elpazarolja a vagyonát, földönfutóként szembenéz önmagával, és bűnbánattal a szívében hazatér. Régi énje akkor hal meg, amikor megalázkodik apja előtt, vállalva akár a ház legutolsó szolgájának szerepét is. Újjászületés: az apa örömmel fogadja fiát, hisz tudja, hogy meg kellett járnia a poklot, hogy újjászülethessen.
- Mi a közös Oidipuszban és Jack McCallban?
Mindkettőjük számára fájdalmas próba az önismeret: Oidipusz megvakította magát, Jack McCall pedig leragasztotta saját száját. A büszke thébai királynak be kellett teljesítenie a szörnyű jóslatot, hogy önmagába nézhessen, a nagyszájú üzletembernek pedig el kellett némulnia, hogy meghallja saját belső hangját.
- Milyen tanácsot kapott Odüsszeusz Agamemnón árnyától az alvilágban?
A görög sereg vezére királyi pompával tért haza, ahol a trónkövetelők azonnal meg is ölték. Ezért tanácsolja Agamemnón Odüsszeusznak, hogy otthon Ithakában csak akkor fedje fel kilétét, ha már felmérte a terepet. (Hasznos tanács volt, hisz Pénelopé kérői biztos az életére törtek volna.)
- Miért volt nehéz döntés a Szkülla és Kharübdisz megközelítése?
A tengerszorosban valamelyikhez mindenképpen közel kellett menni. Kharübdisz örvénye két esélyes: vagy mindenki elveszik, vagy mindenki megmarad. Szkülla hat feje hat embert biztosan elragad. Odüsszeusz a két rossz közül az utóbbi mellett döntött, mert nem akarta kockáztatni az egész legénység életét.
- Trevor McKinney egy fordított piramisjátékot talált ki. Melyek voltak ennek a szabályai?
Három emberrel kellett jót tenni, segíteni egy nehéz dologban, amit maga nem tudna megoldani. A jócselekedetet nem szabad világgá kürtölni, és fontos, hogy nem viszonozni kell, hanem másoknak továbbadni. („Pay it forward” – Add tovább)
- Miért volt lelki válságban a Krisztus korabeli nyugati világ?
A Római birodalom világnézeti sokfélesége (görög istenek, perzsa kultuszok stb.) félelmetes bizonytalanságot eredményezett, mivel megrendült az ősi mitologikus világnézet. Helyét különféle vallások vették át, amelyek mindenféle ellentmondástól, kérdésektől feszültek. Például: istenek vagy emberek törvényeit kövessük? (Antigoné); mennyire ismerjük meg magunkat? (Oidipusz); halhatatlan-e a lélek? milyen a túlvilág? (misztériumvallások).
- Kik voltak a szofisták?
Időszámításunk előtt félezer évvel a görög városállamokat utazó tanítók járták, akik tudásukat pénzért árulták. Bármit meg tudtak magyarázni bármivel, ebben különböztek az önmagával is rendkívül szigorú Szókratésztől.
- Miért támadta meg Polüneikész Thébát?
A szerencsétlen vérfertőző Oidipusz fiai a testvérviszály átkát kapták apjuktól. Úgy akarták kikerülni, hogy megegyeztek: felváltva uralkodnak Théba trónján. Ezt az egyezséget Eteoklész rögtön megszegte azzal, hogy egy év után nem adta át a trónt testvérének, aki válaszul Argoszból hozott katonákkal támadta meg a várost.
- Miről ismerte meg Pénelopé a hazatérő Odüsszeuszt?
Még az íjverseny után is gyanakvó maradt Pénelopé, nem akarta, nem merte elhinni, hogy Odüsszeusz hazatért. De aztán a hős elmondta, hogyan annak idején hogyan faragta ki nászágyát abból a fából, amely köré a hálótermét építette. Mivel ezt senki más nem tudhatta a világon, a hűséges asszony férje nyakába borult.
- Mi bajod eshet a következő helyeken:
Ha lótuszt fogyasztok, elkábulok, elhal bennem a honvágy, és örökre ott ragadok. A szirének elcsábítanak hízelgő énekükkel, majd miután kikötöttem a szigetükön, felfalnak. Kirké istennő disznóvá változtat.
- Mutasd be a delphoi jóshelyet.
Zeusz jelölte ki a helyét, azzal, hogy két madarat engedett össze a világ két széléről. Gázok törnek fel a földből, amely mélyén az Apollón által megölt kígyó fekszik. Phytia papnő bódult állapotú motyogásából a mellette álló papok fogalmaznak verses jóslatot. A jóshelyen álló szentély felirata: „Ismerd meg önmagad!”
- Mit tett Patroklosz?
A trójai háborúban jelentősen gyengítette a görögöket, hogy a sértett Akhilleusz megtagadta a küzdelemben való részvételt. Unokatestvére arra kéri, hogy legalább ő hadd menjen vissza harcolni Akhilleusz fegyvereit viselve, ezzel erőt adva a görögöknek. Amint a harctérre lép, Hektór trójai herceg megöli.
- Hogyan halt meg Szókratész?
Azzal vádolták a filozófust, hogy nem tiszteli az isteneket, és eszméivel megrontja az athéni ifjúságot. Enyhíthette volna az ítéletet, ha megtagadja önmagát, de ő vállalta a halált: kiitta a méregpoharat.
- Hogyan mentette meg Jézus a házasságtörő asszonyt?
Azt mondta a kövezésre készülő tömegnek, hogy az vesse rá az első követ, aki maga bűntelen. Ezzel figyelmeztetett, hogy az ember könnyen válik ítélkezővé, és ha csak mások hibáival foglalkozunk, az senkit nem ösztönöz a jóra.
- Hogyan „dumálta ki” magát Trisztán a fürdőben?
Trisztán megmentette az íreket a sárkánytól, elnyerve ezzel Izoldát a Márk király számára. Izolda a kicsorbult kardot látva rájött, hogy a fiú Morholtnak (Izolda bátyjának) gyilkosa. Rátört a fürdőben, hogy bosszút álljon. Trisztán előbb meglepte azzal, hogy közölte: kétszeresen is joga van megölni, majd elbizonytalanította, emlékeztetvén, hogy ha megöli őt, akkor a más tollaival ékeskedő hitvány udvaronchoz adják majd.
- Hogyan menekült meg Izolda az istenítélettől?
Márk király Izolda hűtlenségére gyanakszik, ezért istenítéletet követel. Feleségének izzó vasat tartva kell kérdésekre felelnie. Izolda Trisztán segítségével tudja kijátszani a próbát: a férfi koldusnak öltözve kapja el a csónakból „véletlenül” kizuhanó királynőt, aki utána bátran vall: Soha más férfi nem tartott karjai között, mint férjem s ez a szegény koldus, aki az imént megmentett a vízbe zuhanástól.
- Mi volt a szerepe a vitorláknak Trisztán és Izolda történetében?
A búskomorságban vergődő Trisztán elküldi feleségét (Fehérkezű Izoldát), hogy hívja el Cornwallból Aranyhajú Izoldát, mert csak az ő szerelme hozhatja vissza az életbe. Azt kéri, hogy ha Aranyhajú Izolda a hajón van, akkor fehér vitorlával térjenek vissza, ha nincs, akkor feketével. A mélyen megbántott feleség bosszút áll: viszi a nőt, de fekete vitorlával, így Trisztán belehal a fájdalomba, s (amint meglátja halott szerelmét) Aranyhajú Izolda is.
- Mire tanította a középkori ifjakat a Roland-ének?
Azt, hogy az elsődleges feladatuk a kereszténység szolgálata. Legfontosabb erényük a hűség (Istenhez, királyhoz, földesúrhoz). A középkori lovag nem fél a haláltól (hisz hősiességéért az üdvösség várja), nem él vissza az erejével (önuralom, mértéktartás jellemzi), tiszteli a nőket, megvédi a gyengéket és az elesetteket.
- Mit adott az Idegpálya hősnője (Venus) a közösségnek?
Venus és csapata úgy pusztította el az „Idegpálya” nevű online játékot, hogy rádöbbentette a nézőket „virtuális” tetteik súlyára. A névtelenül szavazó felhasználók többsége véres kimenetelű játékra szavazott, s megrémültek, amikor valódi nevük jelent meg a képernyőn. Venus csak megjátszotta a halálát, így elkerülte őket a gyilkosságban való bűnrészesség vádja - de a sokkoló élmény megmaradt.
- Hogyan nézett szembe önmagával Jack McCall?
Jack McCall sikeres üzletember, gyönyörű házzal, pörgős munkával – elhanyagolt családdal. Hiába kéri felesége, hogy költözzenek gyermekbarát házba, Jack nem akar változtatni korábbi életmódján. Egy furcsa fa hatására megnémul, és ekkor tud odafigyelni a belső hangjára, amely arra ösztönzi, hogy bocsásson meg az édesapjának, és próbáljon jobb szülő lenni, mint ő.
- Jellemezd a hagyományos indiai temetést az Utazás Darjeelingbe c. film alapján.
A három nagyvárosi testvér nem tudja megélni a gyászt édesapjuk temetésén, New Yorkban. Egy évvel később, egy indiai szertartáson találják meg a békét. A kisfiú temetése ősi rituálé szerint zajlik, senki sem siet, senki sem kapkod, mindennek megvan a helye, mindenkinek megvan a szerepe. Kozmikus lassúsággal zajlik a halott mosdatása, a virágfűzés, a siratóének, a szertartásvezető kántálása, a holttest elégetése és az azt követő megtisztulás, megmártózás a folyóban.
- Miért kellett meghalnia Jézusnak?
A hatalom sose nézi jó szemmel, ha valaki arra buzdítja a népet, hogy belső törvényeket kövessen. Jézus kivette a fegyvert a papság kezéből, hiszen gyakorlatilag a zsidóság összes törvényét elsöpörte az aranyszabály (szeresd felebarátod, mint önmagad). Ennél azonban egyetemesebb magyarázat is van. Jézus útja jelképes, így halálát sem kell szó szerint venni. Példát adott azzal, hogy meghalt önmagának és újjászületett a közösségnek - értve ez alatt az egész emberiséget.
- Miért éppen a zsidóknál jelent meg Jézus?
A zsidók voltak az elsők, akik nem körforgásként képzelték el a világidőt, hanem egyenes vonalú folyamatként. Szerintük Istennek célja van a teremtéssel, és különösen a "kiválasztott néppel", a zsidósággal. A babiloni fogságot és a római megszállást megszenvedő zsidóság reménykedve várta egy jobb kor eljövetelét. Prófétáik azt jövendölték, hogy egy Dávidhoz hasonló nagy király állítja majd helyre Izrael dicsőségét. Vallásuk pedig ugyanolyan válsággal küszködött, mint a többi: a kölső szabályozás nem hozott belső egyensúlyt, vagyis: az hibákra, bűnökre koncentráló törvények nem segítettek abban, hogy a jóra ösztönözzék az embereket.
- Hogyan viszonyult az ősi ember az álmokhoz?
Az ősi ember meg volt győződve arról, hogy amit álmában tesz, az valóban megtörténik. A lélek ugyanis ilyenkor „önálló életre kel”. Ezért szidta le reggel az afrikai bennszülött az expedíció vezetőjét, akinek a csónakját „vontatta” egész éjjel. Ezért kér büntetést magára az ausztrál őslakó, aki éjjel más asszonyával hált. És ezért nevezik Álmosnak Árpád apját (mert édesanyja, Emese szerint álmában fogant).
- Miből lettek az istenek, hogyan váltak egyre elvontabbá?
Az isten kezdetben nem kitalált lény, hanem a halott ős, akiknek kultuszát fenntartja a törzs. Ezt őrzi a magyar „isten” kifejezés is: ős + ten. Ő a legrégebbi teremtéstörténetek hőse, akinek lakhelye leggyakrabban az ég. Ám ahogy az ember figyelme egyre inkább a földi dolgok felé fordul (termékenység, földművelés), a teremtő isten kultusza egyre inkább halványul, míg végül már csak egy üres név marad.
- Hogyan jelképezi a Napfivér, Holdnővér c. film, hogy Ferencnek nem ér semmit a földi gazdagság?
Ferenc apja kereskedő, aki büszkén mutatja kincseit a háborúból hazatérő fiúnak. De ezek a kincsek egy börtöncellához hasonló, rácsos lyukban vannak a pincében. Jelezvén, hogy aki csak őket tartja értéknek, az maga is rab. A földi vagyon értéktelenségek érzetét erősíti, hogy Ferenc kezének árnyéka hiába próbálja megragadni az asztalon heverő aranypénzt.
- Mutasd be az utolsó ítéletet.
A keresztény mítosz szerint az Isten, aki az idők kezdetén megteremtette a világot, az idők végén majd el is pusztítja azt. Ez lesz az utolsó ítélet, a „harag napja”. Angyalok trombitái ébresztik fel majd az összes halottat, és mindet Krisztus ítélőszéke elé terelik. A középkori ábrázolásokon meztelenek az emberek (jelezvén, hogy nincs titkuk Isten előtt) és rettegve görnyednek, hisz azon a napon „még a szentek is félnek”. Egykori cselekedeteik alapján dől el, hogy a pokolba vagy a mennyországba kerülnek.
- Hogyan tekintett a város Assisi Ferencre a háború előtt, és hogyan látták őt utána? Mit gondolt erről a lány, Claire?
Ferencet az egész város helyes és értékes fiúnak tartotta, ám amikor a háborúból hazatérve a természetet bámulva énekelgetett, bolondnak bélyegezték. Claire maga is különc, rendszeresen visz élelmet a városszéli szegény betegeknek. Szerinte éppen fordítva van: Ferenc a háború előtt volt bolond, és most találta meg igazán önmagát.
- Jellemezd a városi templom és a San Damiano Krisztus-szobrát.
A Napfivér, Holdnővér című filmben jól meg lehet figyelni, hogy az egyház hogyan formálja saját képére Krisztust. A városi templom keresztjén egy királyi díszekbe öltöztetett, csukott szemű Krisztus függ, míg a San Damiano megváltója szinte ruhátlanul, megalázott testtel, de nyitott szemmel, szelíd szomorúsággal tekint a hívekre.
- Mi a purgatórium?
A túlvilág harmadik szintje, amelyet az egyház a 8. században talált ki a hívek további megfélemlítésére. Lényege az, hogy aki nem végzetesen súlyos bűnöket követett el, annak lelke pár száz évnyi tűzben edzés után megtisztulhat. (Később jó pénzért lehetett „rövidíteni” az itt letöltendő időt.)
- Hogyan gondolkodott az ősi ember a lélekről?
Halhatatlannak gondolták. Gyakran egy kis embernek képzelték, aki bennünk él, és csak betegség vagy álom esetén hagyja el a testet ideiglenesen, illetve véglegesen akkor, amikor meghalunk.
- Mi volt az emberáldozati szertartások menete?
Kiválasztották az áldozatot, s pompásan feldíszítették, azonosítva őt az istennel. Rituálisan tisztelegtek előtte, majd meggyilkolták, majd (több kultúrában) szétszaggatták és megették, hogy részesüljenek az isteni erőből. Aztán pokolra vetették, hogy később feltámadhasson és visszatérhessen az égbe.
- Hasonlítsd össze az őskeresztények és a római egyház Krisztus-képét.
Az őskeresztények egy közülük való szerény tanítót tiszteltek, aki szótlanul vállalt szenvedésével és kereszthalálával példát adott nekik. A római egyház ezzel ellenkező képet alkotott a végítéletkor visszatérő Krisztusról. Dühösnek, bosszúállónak ábrázolták, szigorú bírónak, akitől az egész világ retteg, s aki kíméletlenül veti a pokol tüzére a bűnösöket.
- Hogyan épül fel a pokol Dante szerint?
Kapujában a közönyösek vannak, lejjebb három nagy kör: a mértéktelenek (ételben, italban, szerelemben), az erőszakosak (mással, magukkal vagy Istennel szemben) és a csalók (akikben nem bíztak, és akikben bíztak) bugyrai.
A fogalmazás megírása előtt az alábbi szavakat gyűjtöttük össze segítségként:
vörös, vörös haj, kopasz, segítség, átjutás, kanyon, hágó, szoros, sivatag, kompresszor, töltény, kormány, por, homokszemcsék, szikla, hegyek, nem hisz a szemének, kétségbeesett, meglepett, csodálkozik, vulkán, rozsdás/krómozott, súlya mint a hegyeké, duzzadó izmok, szomorúság, eltökélt, elszánt, határozott, szenvedély, menetszél, gyorsaság, szívverés, benzingőz, benzinszag, motorzaj, dugyattyú, henger, vezérműszíj, torz jármű, bika, mamut, víziló, bivaly, kába, böhöm, behemót, góliát, tápászkodik, észhez tér, feléled, kabin, fülke, tető, fekély, Lux, földrengés, fékpofa, féktárcsa, vasoxid, grafit, hősies, sebhely, önfeláldozás, tűz, lángok, koponya, meleg, forró, tűzforró, harci kocsi, rabok, gitár, hangszer, remény
737
hajnal fénylik éjszaka elillan
sereg élén lovagok hadában
nyargal császár büszkén daliásan
„báró urak! így szól Károly mostan
"előttünk ím szűk ösvény s hágó van
utóhadam ki vezesse? halljam!"
783
ímhol császár szólítja Rolandot
„kedves öcsém! szép úr! megtudhatod
sereg felét tőlem ingyen kapod
oltalmadul tőlem fogadhatod”
felel a gróf „így menni nem fogok!
verjen Isten! ős névre gyászt hozok!
csak húszezret tartok meg frank harcost!
hegy hágóját bizton megjárhatod
míg élek én aggódnod nincsen ok”
792
ménjére száll Roland gróf hadra kél
melléje lép bajtársa Olivér
jő Gerin gróf s véle vitéz Gerér
jő Ottó is és véle Berenzsér
jő Asztor is s Anszeisz a merész
s Rosszijonból Zsirárd az agg vezér
s jő hatalmas dús herceg úr Gajfér
szól az érsek „megyek jóhíremért!"
„én is veled - így szól hummi Valtér -
szolgálatra uramért Rolandért!”
s választják már húszezer vitézét
hívja Roland s jó Valtér ott terem
„frankhonbéli ezer frank kísérjen
őrködjetek hegyeken s völgyeken
császár hada maradjon sértetlen”
felel Valtér „teérted megteszem”
frankhonbéli ezer frank elmegyen
hegyet s völgyet vigyáz majd éberen
1006
szól Olivér „társam uram! higgyed!
szaracénnal vár ránk az ütközet!”
felel Roland „Isten bár adná meg!
királyunkért álljuk meg helyünket!
uráért tűr jobbágy kínt s gyötrelmet
izzadságot s dermesztő hideget
szőrét-bőrét veszti s nem kesereg!
vigyázzatok! jó csapást mérjetek!
ne mondjanak rólunk rossz éneket!
pogány kárt vall s keresztények győznek
nem adom én rossz példáját ennek”
Olivér gróf fölhág hegytetőre
onnét tekint széles Hispánföldre
s az összegyűlt sok-sok szerecsenre
sisakoknak csillog ékessége
jó pajzsoknak s vérteknek vert dísze
zászlós kopják sűrű rengetege
számlálatlan vonul a had rendje
oly sok ember nincs ki fölbecsűlje
gróf maga is szinte eszét vesztve
hegyről leszáll amint tud sietve
frankokhoz jő s elbeszéli rendre
szól Olivér „oly sok pogányt leltem
hogy nem látott ennyit még senki sem
ímhol jönnek pajzsosan százezren
sisakosán fehér páncélingben rőt
lándzsáik merednek fényesen
oly csata lesz kinek párja nincsen
jó frank urak! erőtök Istenben!
harc mezején ne hátráljunk verten!”
szól a frank nép „átkozott ki retten!
bár halni kel! nem fut köztünk egy sem!
1049
szól Olivér „e gazok erősek frank
vitézünk látom ím kevesebb
társam Roland! fújjad meg kürtödet!
hallja Károly s hozza a sereget!”
felel Roland „ezt tennem őrület!
szép Frankföldön veszteném híremet!
Dürendállal sok jó csapást mérek
vasát vérben tövig fürdetem meg
gaz pogányok mind kik idejöttek
hágónál hidd halálra jegyzettek!”
szól Olivér „gáncsra nincs ok ebben!
láttam mily sok a hispán szerecsen
tengernyi nép hegyeken s völgyeken
lankás dombon és a sík földeken
csuda fajzat óriás seregben
csapatunk meg csekély velük szemben”
felel Roland „még nagyobb így kedvem!
nem kívánja sem angyal sem Isten é
des Frankföld hírét hogy elvesszem!
halál sújtson inkább minthogy szégyen!
jó harcunkért tart császár szívében!”
1110
látja Roland közeleg a csata
mint oroszlán s leopárd harcolna
frankokhoz szól Olivérnek mondja
„kedves társam! szavad ím hiába
e frankokat császár reánk hagyta
hússzor ezrük nekünk választotta
jól tudta ő egy sincs köztük gyáva!
uráért van jobbágy kínlódása
dermedése s forró izzadása
testét s vérét őérte áldozza
kezemben kard kezedben meg kopja
Dürendálom király nékem adta
halálomkor aki majd megkapja
elmondhatja nemes úr forgatta”
1124
Türpin érsek ímhol előrelép
dombra vágtat sarkantyúzza ménjét
frankokhoz szól így kezdi beszédét
„báró urak! Károlyé az őrség!
meg kell halnunk immár királyunkért!
segítsetek védni kereszt hitét!
ütközet lesz nincsen abban kétség
szemtől szembe a szaracén népség
bűnt valljatok esdve Úr kegyelmét!
bűnt oldozok lélek menekedjék
haláltokban vár rátok nagy szentség
Paradicsom teljében fényes szék”
lóról leszáll leborul sok vitéz
áldja őket osztja Isten kegyét
harcot rendel hogy bűnüket mentsék
emelkedik föláll a frank sereg
föloldozva bűntől tisztulva meg
Úr áldását osztotta az érsek
gyors ménjeik kengyelébe lépnek
öltve fegyvert s lovag-módra vértet:
e harcosok ütközetre készek!
1152
fölül Roland hágónál lovára
Éber nevű hamar paripára
fegyvert visel szépen illik rája
vitézként jő: markában lándzsája
acélhegyét ég felé fordítja
reá kötve patyolat zászlaja
öklénél leng lobogója szárnya
szál termete tündöklő víg arca
követi őt mögötte jó társa
oltalmának frank sereg őt tartja
szilájan néz a szaracén hadra
kegyes szemmel pillant a frankokra
tisztes szóval népét így szólítja
„báró urak! lépjünk szép sort tartva
pogány had jő készen hős halálra
híres neves jó csata vár ránk ma
frank király se vívott szebbet soha!”
1188
Marszil öccse Aelrott a neve
legelsőként vágtat had élére
frankjainkhoz szól gonosz beszéde
„álnok frankok! itt harcunk ideje!
áruló lett ki védőtök lenne
dőre király hágót őriztette
el is pusztul édes Frankföld dísze
Nagy Károlynak elvész ma jobbkeze”
hallja Roland: Uram! mily nagy mérge
sarkanytúzza s megiramlik ménje
üti vágja gróf őt bárhol érje
pajzsot repeszt vértjét zúzza össze
csontját töri csapást mér mellére
hátából hogy hasadjon gerince
lándzsarúdtól szökik pogány lelke
mély döféstől nagyot hőköl teste
öklelőfa holtan veti földre
nyakát töri estében kettébe
1213
herceg jő most Falzaronnak hívják
Marszil király édes testvérbátyját
Abiron és Dátán hűbérurát
gonoszabbat nem látott a világ
szeme között ha nézed homlokát
féllábnyinak méred széles csontját
bú kínozza látván öccse holtát
sorból kilép eszét vesztve vágtáz
fenn harsogja szaracén jelszavát
frank seregre szór nagy gyalázkodást
„édes Frankföld veszti ma nagyságát!"
Olivér gróf nem rejti haragját
ménbe vágja arany sarkantyúját
elsuhintja bajnoki csapását
pajzsot repeszt roppantja páncélját
húsba döfi a lobogó szárnyát
öklelőfa buktatja nyergen át
földre pillant ott nyúlik a galád
s Olivér gróf szilaj szóval kiált
„fenyegethetsz látvány! nincs gondom rád!
megnyerjük ma frankok! eme csatát!”
„Örömhegye!” zengi frank jelszavát
1235
király jő most a neve Korzalisz
vad Berberföld barbárja közelít
így szólítja szerecsen társait
„eme tusa mi részünkre hajlik
e néhány frank csekély hadnak számít
hitvány csapat ki itt sorakozik
Károly innét egyel sem szabadít
eljött napja haláluk itt lelik”
Türpin érsek jól hallja szavait
ily haraggal nem gyűlölt még senkit
ménbe vágja arany sarkantyúit
jó virtussal osztja csapásait
pajzsot repeszt szétzúzza vértjeit
hosszú lándzsát pogány testbe mélyít
beléje döf holtában fölszökik
öklelőfa dönti le tetemit
1338
jó Roland gróf harcmezőn lovagol
Dürendállal csapást mér kaszabol
szaracénok seregében tarol
ím láthatod holtat holtra hántol
pirosló vér körötte szerte foly
vér csorog le vértjéről s karjáról
jó ménjének szügyéről s marjáról
Olivér is hadakozni bátor
tizenkét úr mentes minden gáncstól
frankok népe tusakodik harcol
sok pogány hull sok áléi a harctól
„áldott hősök!” érsek úr ígyen szól
„Örömhegye!” jelszó ez Károlytól
1510
látják frankok nagy a pogány sereg
sok szaracén mezőn szerte hemzseg
Olivérhez s Rolandhoz hőn esdnek
tizenkét úr frank népét védje meg
s így szól ekkor hozzájuk az érsek
„báró urak! el ne csüggedjetek!
égre kérlek ne meneküljetek!
ne mondjanak rólunk rossz éneket!
inkább harcban érjen halál minket!
leljük vesztünk miként ígértetett
mai napnál úgysem élünk többet -
arra tőlem ám zálogot nyertek
Paradicsom kertjébe bementek
Aprószentek oldalán ülhettek”
szavát hallván frankok kedvre kelnek
Örömhegyét harsogni nem restek
1713
így szól Roland „kemény ez a csata
kürtöm fúvóm Károly hogy meghallja”
szól Olivér „vitézre nem vallna!
midőn mondtam szíved átallotta
ha ő itt van kárunk most nem volna
ki ott maradt nem szolgált így gáncsra”
s szól Olivér „higgyed! szakállamra!
ha még engem lát szép húgom Aida
nem hálhatsz te karja között soha!”
így szól Roland „miért ez a harag?”
fele rá az „társam! oka te vagy!
nem dőreség bajnok ha latolgat
vakmerésnek hogyha mértéket szab
játszó kedved pusztított frankokat
nincs már tőlünk Károlyért szolgálat
szóm ha hiszed eljő urunk s a had
győzelemmel vívjuk most csatánkat
s Marszil király halott vagy láncos rab...
keserüljük Roland! hős harcodat
nem nyer tőlünk Károly már oltalmat
végítélet sem lel hívebb urat
halál sújt rád s Frankföldre gyalázat
hű barátság ma köztünk megszakad
kínban válunk ha jő az alkonyat”
1753
veszi Roland elefántcsont kürtjét
szája öblén hang riad s harsan szét
magos a hegy elnyújtja zengését
harminc mérföld visszhangozza jelét
hallja Károly s az egész nemesség
szól a király „harcol az utóvéd!”
fújja Roland sajgó nehéz kínban
elefántcsont kürtjét búbánatban
szája szélén pirosló vér buggyan
halántéka csontja beleroppan
fújja kürtjét hangja messze harsan
hallja Károly ki jár a hágóban
hallja Najmon hallja mind a sok frank
szól a király „Rolandé e kürthang
nem kürtölne ha nem volna harcban"
Roland grófnak vérben ázik szája
összeroppan halántéka csontja
kürt szavában bánata és kínja
hallja Károly frank sereg hallgatja
szói a király „hosszan búg kürt hangja”
felel Najmon „vitéz gondját mondja
bizton vélem dúl a kemény csata
s áruló bújt téged gyávaságra
oltsd fegyvered! szád jelszód kiáltsa!
hős hadadnak légy ím oltalmára!
jól hallhalod: ez Roland végszava”
Károly császár fúvatja kürtjeit
frank had leszáll ölti fegyvereit
vértet kardot s arany sisakjait
ékes pajzsot s jó lándzsák rúdjait
veres fehér s kék színű zászlait...
csataménjén sok báró pompázik
sarkantyúval hágón által űzik
társat társa közben ekként szólít
„Rolandot ha látjuk még holtáig
véle együtt mérjük csapásait!”
1851
tekint Roland lankákra hegyekre
sok frankot lát mezőn holtan fekve
jó lovagként ígyen szól keserve
„báró urak! vigye Úr kegyelme
lelketeket Paradicsom kertbe
nyugtassa ott virágos szent gyepre!
hívebbeket nálatok ki lelne?
szolgáltatok régóta nem szűnve
Nagy Károlynak széles földet nyerve
császár nevelt titeket - s mivégre?
szép frank hazánk! mily édes a földje!
pusztává lett szörnyű romlás érte
miattam sújt frankok! halál keze
nincs már tőlem egynek is védelme!
óvjon Isten ki nem téved sose!
Olivér társ! nem hagylak el! gyere!
bútól hullok ha nincs ki megölne...
jó testvéreim! föl az ütközetre!”
1978
szemébe néz Roland Olivérnek
arca annak sápadt halovány lett
ont testéből pirosló vért a seb
rögös cseppje áztatja a földet
„Uramisten! - szól Roland - mit tegyek?
társam uram! szánom vitézséged
nem lesz bajnok ki fölérne véled
édes Frankföld! gyűlik ma szégyened
jobbágyaid pusztulnak elesnek
császárunknak nagy romlást szereznek”
végzi szavát s elalél úgy szenved
szenved Roland aléltan ül lován
Olivér meg sebtől van halálán
vérét veszti szemére hull az árny
távol ha áll vagy szeme előtt tán
föl nem ismer halandót - nem látván
jó társát is hogy leli a tusán
karddal sújtja aranyos sisakján
acéljával orrvasig hatolván
fejét a kard nem sebesíti ám
nézi Roland ámulva csapásán
kérdi tőle barátság szép hangján
„nékem társam szíved ily csapást szán?
Roland vagyok ki kedvel igazán
nem sértettél hogy megvívjunk csatán”
szól Olivér „szavad ím hallom ám
de nem látlak: Úr óvjon ezután!
sújtottalak bocsásd meg nagy hibám!”
felel Roland „felróni nem tudnám
Isten előtt s itt is megbocsátnám”
e szavakra egymáshoz hajolván
szeretetben elválnak búcsúzván
Olivér gróf holtát érzi borzad
üregében két szeme fönnakad
világa huny s hallása megszakad
ménről lejő s el is nyúlik hanyatt
hangos szóval bűnéről számot ad
kulcsolt kezet ég felé fölmutat
mennyek üdvét esdekli magának
Úr áldását Frankföldnek s Károlynak
főképpen is társának Rolandnak...
sisakja hull szíve bénul lankad
föld porában lel teste nyugalmat
meghalt a gróf élete megszakadt
sír hős Roland fájdalma fölfakad
soha ilyen bús vitézt nem hallhatsz
2077
rejmszi Türpin ékes pajzsa romlott
sisakja hull vas zúz fején csontot
mállik vértje sodronya is foszlott
négy lándzsa üt sebet testén nagyot
ménje holtan alatta összerogy
esik Türpin! soha ily bánatot!
rejmszi Türpin midőn érzi estét
s négy lándzsarúd hogy átveri testét
talpra szökik nem késik a derék
Roland felé szaporázza léptét
röviden szól „verve nem vagyok még!
vitéz míg él nem hagyja hogy győzzék!”
2099
jó Roland gróf hősként vívja harcát
verejtékzik forró láz járja át
szörnyű fájás gyötri koponyáját
kürt hívása tépte halántékát
jön-e Károly? állítja tudását
fogja kürtjét gyönge halk hangot ád
torpan császár hogy meghallja szavát
„urak! - így szól - nyögjük sors csapását
Roland öcsém éri ma végnapját
kürt szavából hallom halódását
ki segélyt hoz gyorsan vágtasson hát!
fújjatok meg mindahány harsonát!”
hatvanezret fújnak meg - hadd hallják!
fölzeng a hegy völgyek is harsogják
szaracénok tréfának nem tartják
„jő mireánk Nagy Károly!” kiáltják
látja Roland mint jőnek feléje
erőt merít éled büszke kedve
meg nem hátrál míg csak tart élete
jó ménjén ül Éber annak neve
sarkantyúnak színarany tüskéje
hol csata dúl tör az ellenségre
s Türpin érsek szintúgy együtt vele
szólnak azok „bőrét ki-ki mentse!
halljuk hangját zeng a frank sok kürtje
hatalmas úr Károly tér meg ide”
gyávát Roland nem szívelt sohasem
dölyfösszívűt és hamislelkűt sem
s lovagot sem ha nem küzd keményen
érsek úrhoz Türpinhez szól fennen
„gyalog harcolsz míg én ülök ménen
kedvellek ám s melletted a helyem
jó sors rossz sors minket együtt érjen
nem hagylak el bárki ember kérjen
pogányokra menjünk mind a ketten!
Dürrendálom tusáz igen szépen!"
2215
midőn Roland látja társak holtát
s Olivérnek kit kedvelt halálát
bánat gyötri nem fojtja sírását
belésápad szín elhagyja arcát
bús keservét nem bírhatja tovább
porba ájul veszti akaratát
szól az érsek „vitéz! balsors száll rád!”
midőn Türpin gróf ájultat látja
oly bú gyötri mit nem érzett soha
elefántcsont kürtöt ím markolja
Ronszeválban fut sebes folyócska
odamenne grófnak inni adna
apránként lép meg-megroggyan lába
oly esendő nem érhet el oda
lankad immár sok vérét hullatta
alig jut el kőhajintásnyira
bénul szíve bukik orcájára
körülveszi halál szorítása
ájultából Roland gróf föléled
talpára áll nagy fájdalmat érez
tekint völgybe tekinti a hegyet
társak mögött lát zöldellő gyepet
a rajta nyugvó jó bárót nemeset
érsek urat Istentől fölkentet:
fölfelé néz vallja ő a vétket
összekulcsol ég felé két kezet
Paradicsom üdvéért Úrhoz esd
Károly hősei meghalt ím az érsek
kemény csaták! gyönyörű beszédek!
pogány ellen bajnokként élt évek!
adjon néki Isten szent kegyelmet!
látja Roland hever érsek porban
teste mellett béle kiomlóban
koponyából velő kifolyóban...
melle dombján ott ahol két csont van
fehér kezét fekteti kulcsoltan
megsiratja mint illik hangosan
„vitéz lovag! ősi nemből fogant!
dicső Úrnak lelked hadd ajánljam!
nem lesz híve még ily fáradatlan!
prófétáltál: apostol se jobban
pásztorkodtál törvény tartásában
ne is légyen részed kínzatásban
Paradicsom tárjon kaput nyomban!”
érzi Roland halála közeli
fülein át agyvelő csepeg
ki társainak Isten kegyét esdi
maga miatt Gábor angyalt kéri
kürtjét fogja gáncs őt majd nem éri
más kezébe Dürendálját veszi
ugarföld van onnét nyíllövésnyi
Hispánföldre lehet arra jutni
dombra hág föl lát páros fát állni
négy márványkő árnyukat díszíti
zöld pázsiton magát hanyatt veti
el is alél halála közeli
magos a hegy magos a fák törzse
négy márványkő fénye csillan messze
aléltan hull Roland a zöld gyepre
egy szaracén lesi nagyideje
halottak közt halottként rejtezve
képét s testét orvul bevérezve
talpra szökik s jő futva sietve
erős és szép daliás termete
halált hoz rá botor dölyfössége
Roland testét s fegyverét illetve
hogy ígyen szól „bukott Károly öccse!
viszem kardját arabok földjére!”
alig vonná tér gróf eszméletre
érzi Roland kardot oroznának
nyitja szemét s ily szókat szól annak
„mifelünkön téged nem gyanítlak!”
fogja kürtjét kit soha el nem hagy
aranymívű sisakjára lecsap
kemény acél s koponyacsont hasad
szeme párja üregéből guvad
gróf lábához pogány holtan roskad
„átkozott! - szól - hát ily vakmerő vagy?
hogy megilless jogot rá vajh kaphatsz?
ki ezt hallja tart majd nagy bolondnak!
csorbája tört bár elefántcsontnak
s hullott kristály meg arany cifrázat”
érzi Roland huny szeme világa
erőt veszen hogy álljon talpára
színtelen már s vértelen orcája
előtte ím setét barna szikla
dühvel-búval tízszer is megsújtja
acél pendül nem csorbul ám kardja
„hajh! - szól a gróf - segítsél Mária!
jó Dürrendál! te szívem bánata!
elpusztulok - kinek lesz rád gondja?
győzelmesen dúlt véled sok csata
sok messzi föld hajolt hódolatra
hószakállú Károly mind uralja
nem forgathat téged futó gyáva
vitéz jobbágy fogott két markára
szent Frankföldön nem lesz soha párja”
sújtja Roland az ónix-kő sziklát
acél pendül nem lelsz pengén csorbát
gróf hogy látja nem törik bármint vág
enmagában így kezdi panaszát
„hajh Dürendál! szépség fény tisztaság!
mint tükrözöd nap lángzó sugarát!
midőn Károly Moriann völgyben járt
égből az Úr leküldte angyalát
övezné föl véled jó hadnagyát
nékem adott dicső királyunk át
néki győztem Anzsut s Bretániát
véled győztem Pejtu s Mejn grófságát
néki győztem nemes Normandiát
véled Provánszt meg Akvitániát
Lombardiát s Róma tartományát
néki győztem Bajorhont s Flandriát
Burgundiát s egész Polóniát
hódoltattam Konstantin városát
szászok földje lesi kívánságát
néki győztem Izlandot Skóciát
s Angolföldet kedves kamoráját
győztem véled országoknak sorát
hószakállú Károlyt hogy uralják...
e jó kardért búbánat nagy gond rág
halnék inkább minthogy latrok bírják
ne hagyd Atyám! Frankhont így gyalázzák!”
lesújt Roland setét sziklakőre
nincs reá szó mily nagy rögöt nyes le
acél pendül csorbája ám egy se
pattan inkább föl a magos égre
gróf hogy látja nem törik a penge
enmagában így szól halk keserve
„hajh Dürrendál! szépség! szentek szentje!
fogód arany s benne sok ereklye
Péter foga Szent Vazul vércseppje
szent uramnak Dénesnek hajfürtje
s Szűz Mária köpenye szegélye
nem illendő hogy juss pogánykézre
keresztény kell szolgálatod tegye
futó gyáva díszed ne viselje!
mily sok földet igáztam véled le
hószakállú Károly hűségére!
hatalmas már császár híre-neve”
érzi Roland halál közelíti
feje felől szíve táját lepi
iramlik gróf fenyőfát eléri
zöld pázsiton magát arcra veti
kardját kürtjét testével rejtezi
fejjel akar pogánynak fordulni
hőn kívánja s mindezt azért teszi
mondja Károly s mondják majd hadai
„lelkét hős gróf hódítva adta ki”
vétkét vallja mellét buzgón veri
bűnért Úrnak kesztyűjét terjeszti
érzi Roland betelt már az idő
alatta domb Hispánföldre néző
egy kezével mellét verdesi ő
„Uram! légy most bűnért kegyelmező!
sok vétkemért: nagy bár vagy enyésző!
születéstől vagyok bíz vétkező
eme napig mely számomra végső”
jobb kesztyűt hűz Istennek küldendő
szent angyalnép égből hozzá lejő
jó Roland gróf fekszik fenyő alatt
arcot fordít tekint hispán tájat
idéz újra sok vitéz dolgokat
hódoltatott messzi országokat
édes Frankhont nemes rokonokat
s Károly császárt a tápláló urat
sóhajt sírást magába nem fojthat
könyörögni magáért sem mulaszt
vétkét vallja kérleli az Urat
„igaz Atya! ki nem szólsz hamisat
holt porából Lázárt támasztottad
oroszlántól Dánielt megóvtad
minden vésztől lelkemet távoztasd!
vétkeztem bár életemben sokat”
jobb kesztyűjét terjeszti az Úrnak
Gábor angyal kezéből veszi azt
két karjára feje horgad lankad
keze kulcsolt - gróf élte kiapad...
hagyja Isten Kerub angyalának
tengervésztől óvó Szent Mihálynak
s parancsolja szintúgy Szent Gábornak
gróf lelkével mennyekbe szálljanak
meghalt Roland lelke fönn Istennél
ímhol császár Ronszeválba megtér
utak mentén s végig az ösvénynél
hol csak akad egy ölnyi lábnyi tér
frank vagy pogány hever ott alig fér
kiált Károly „öcsém! hová lettél?
hová érsek? s jó grófom Olivér?
hová Gerin? s ki társa vagy Gerér?
hová Ottó? s hová jó Berenzsér?
kedves Ivón s Ivori elvesztél?
mivé lettél gaszkon hős Enzselér?
Sámson herceg Anszeisz eltűntél?
s rosszijoni agg Zsirárd vajh még él?
Tizénkét úr kit hagytam e helynél!”
mi haszna már! válasz vissza nem ér
„Istenem! - szól - mily kínzó vád kisér
hogy nem láttam öldöklő csata kél."
2443
trombitáit császár megfúvatja
vitéz úrral együtt nyargal hada
hispán népség ím hátát fordítja
űzni őket frankok akarata
látja király hajlik alkonyatra
zöld mezőben száll lóról pázsitra
földre borul Úristent szólítja
érette hogy Napot megállítsa
késsen az éj ne légyen napnyugta
angyala jő Úrtól hírmondója
sebtében szól így hangzik parancsa
„vágtass Károly! nem fogy Nap világa
tudja az Úr hullt Frankföld virága
zúdítsd bosszúd vétkes nép nyakába!”
hallja császár s felszökik lovára
Nagy Károlyért Isten lám csodát tett
megállt a Nap ég boltján megmeredt
fut pogány nép űzik frank seregek
Setétlő-völgy hol nyomukba érnek
Szaragossza felé űzve térnek
halált osztó frank csapások esnek
3705
megtér császár Hispánföldről haza
Ákenbe jő hol áll Frankföld trónja
palotának fölmegy csarnokába
szép kisasszony lép elébe Aida
s kérdi „hol van Roland hős dalia?
ki fogadta én leszek a párja”
gyötri Károlyt szíve bús bánata
könnye fakad szakállát szaggatja
„kedves húgom! kérdessz ím rég-holtra!
váltom ám őt bizony még nagyobbra
Lajost adom jobbat ki adhatna
fiam lévén majd országom bírja”
felel Aida „nem hajlok e szóra!
szent sem angyal s Urunk sem óhajtja
Roland holtát éltem hogy ne bánja”
halaványul s Károly elé
hullva halott immár... lelkét Isten óvja!
sok frank báró zokogva siratja
szép Aidának élete véget ér
király véli hogy csupán elalél
szánja szíve s könnyeket nem kímél
kézen fogja s emeli vajha kél
lecsuklik ám feje vállához ér
látja Károly hogy halott már s nem él
azon nyomban négy grófnét odakér
hölgyklaslromba holt lányt ki elkísér
s ki ott virraszt míg pirkad s múl az éj
majd temetik oltár lépcsejénél
Kétezer évvel ezelőtt a maihoz hasonló lelki válságot élt meg a nyugati világ. A Római birodalom világnézeti sokfélesége (görög istenek, perzsa kultuszok stb.) félelmetes bizonytalanságot eredményezett.
Mi volt az oka ennek a bizonytalanságnak? Az, hogy már nem kis közösségekben éltek az emberek, és a kultúrák keveredése miatt megrendült az ősi mitologikus világnézet. (Több tízezer éve az ősi törzsek mítoszaikkal "rendezték be" maguk körül a világot, megmagyaráztak minden fontos jelenséget, és szigorú szokásaikat átörökítették az újabb nemzedékekre. Az őskorban mindennek és mindenkinek határozott helye volt a kozmoszban, és ez a rend az istenektől eredt.)
Krisztus előtt ötszáz évvel indult meg ennek a biztos világnézetnek a bomlása. Helyét különféle vallások vették át, amelyek mindenféle ellentmondástól, kérdésektől feszültek. Például: istenek vagy emberek törvényeit kövessük? (Antigoné); mennyire ismerjük meg magunkat? (Oidipusz); halhatatlan-e a lélek? milyen a túlvilág? (misztériumvallások). Pedig a vallás célja éppen az, hogy megoldást nyújtson a lelki válságokra.
Ebben a bizonytalan világban valahogyan rendet kellett tenni, meg kellett jelölni egy biztos pontot. Az ősi jelképek nyelvén szólva: az istennek le kellett szúrnia a világoszlopot, hogy irányt mutasson és elpusztítsa a káosz kígyóját. Ezzel megismétlődhetne a teremtés pillanata, feltöltődhetne isteni erővel a világ.
(A lenti képen: a kilencedik/a beavatási videójának elején a főpap úgy jelöli ki a szertartás helyét, hogy jelképesen megismétli a káosz kígyójának megölését. Leszúrja az axis mundit, azaz: a világoszlopot, amely a törzs számára az ismert világ közepe.)
Kétezer évvel ezelőtt óriási szükség volt egy ilyen frissítésre, de az akkori vallások nem voltak képesek ekkora erőt sugározni. Az istennek személyesen kellett megjelennie a világban, s ez a csoda éppen a zsidóknál történt meg. Nem véletlen. Három fő oka a következő:
- lineáris történelemszemlélet: a zsidók voltak az elsők, akik nem körforgásként képzelték el a világidőt, hanem egyenes vonalú folyamatként. Szerintük Istennek célja van a teremtéssel, és különösen a "kiválasztott néppel", a zsidósággal.
- messiásvárás: a babiloni fogságot és a római megszállást megszenvedő zsidóság reménykedve várta egy jobb kor eljövetelét. Prófétáik azt jövendölték, hogy egy Dávidhoz hasonló nagy király állítja majd helyre Izrael dicsőségét.
- vallási válság: a zsidó nép nagyon szigorú szabályokat követett: a Mózes által küldetett tízparancsolatot és több száz további törvényt, amelyet az írástudók (farizeusok) olvastak ki a Tórából. A törvényekkel két nagy probléma van: kívülről szabályozzák (tehát kényszerítik) az embert, és kizárólag a bűnökre koncentrálnak. Ha egy vallás azt akarja elérni, hogy legyünk jók, akkor belsővé kell tennie a törvényeket, és nem kényszeríteni, hanem ösztönözni a jóra. Ehhez egyszerre szükséges a szabadság és az önismeret, amelyet a legenda szerint a messiásként tisztelt Jézus hirdetett a zsidóknak.
Miért olyan szerteágazó és ellentmondásokkal teli Jézus "életrajza"? Elsősorban azért, mert nem is életrajz. Inkább: útmutató. Lényege egy mondatba is belefér: önzetlenül tégy jót másokkal, s így a környezeted mennyországgá válik. De ez így magában röhejesen egyszerű és unalmas. Hogy hatásosak legyenek a tanítások, az ókorban történetek formájában fogalmazták meg őket. Jézus "életrajz"-írói is így tettek: a két legősibb és legerősebb sztori elemeiből rakták össze az evangéliumot. Az egyik a hős útja, másik a véráldozatok „forgatókönyve”.
A hős útja
Joseph Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá, hogy a mítoszok rendszerint egyetlen történeti sémát követnek. Ezt a minden mítoszban közös szerkezetet Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.
A monomítosz egyszerűsített szerkezete (a jézusi megfelelésekkel):
1. kalandra hívás (angyali üdvözlet, betlehemi csillag)
2. mentor (Keresztelő Szent János)
3. a küszöb átlépése (bevonulás Jeruzsálembe)
4. próbák, szövetségesek, ellenségek (próbák: gyógyítás, csodatételek, tanítás; szövetségesek: tizenkét tanítvány; ellenségek: farizeusok, főpapok)
5. krízis (a pusztai böjtölés végén a sátán három kísértése)
6. küzdelem (ítélet és kereszthalál, azaz: a passió)
7. újjászületés (feltámadás)
8. a kincs megosztása (húsvét után 50 nappal leszáll a szentlélek)
Véráldozat
Az ősi hiedelmek szerint az elfáradt, erőtlen világ csak az istenséggel való közvetlen érintkezés útján részesülhet a szentség erejéből. Az őskorban ez konkrétan úgy nézett ki, hogy megették az istent. Az emberáldozati szertartások egy iszonyú tragédiából erednek, az "őseseményből". Amikor a halhatatlannak hitt vezér a törzs szeme láttára pusztult el, ösztönösen nekiestek és széttépték. Később ezt játszották újra, abban a hitben, hogy az istenné váló ős erejét veszik magukhoz a véráldozati szertartásban. Jézus szenvedéstörténete (passió) pontról pontra követi ezt az ősi sémát is:
1. ünneplés, az áldozat és az isten azonosítása (Jézus királyi bevonulása Jeruzsálembe)
2. szertartásos meggyilkolás (keresztre feszítés)
3. szétszaggatás (korábbi elem: nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus szétosztotta a kenyeret és a bort, mondván: "Ez az én testem és vérem.")
4. pokoljárás (Jézus három napig feküdt holtan)
5. feltámadás (mennybemenetel húsvét hétfőjén)
Miért kellett meghalnia Jézusnak?
Ha valóban létezett Jézus, akkor egyszerűen a tanításai miatt ölték meg, akárcsak Szókratészt. A hatalom sose nézi jó szemmel, ha valaki arra buzdítja a népet, hogy belső törvényeket kövessen. Jézus kivette a fegyvert a papság kezéből, hiszen gyakorlatilag a zsidóság összes törvényét elsöpörte az aranyszabály (szeresd felebarátod, mint önmagad).
Ennél azonban egyetemesebb magyarázat is van. Jézus útja jelképes, így halálát sem kell szó szerint venni. Példát adott azzal, hogy meghalt önmagának és újjászületett a közösségnek - értve ez alatt az egész emberiséget.
Kik voltak az első keresztények? Azok a zsidók, akiknek elegük volt mogorva vallásukból, és a Jézus-történet hatására elkezdtek bízni az emberi jóságban. A Tóra azt üzeni: "Szemet szemért, fogat fogért". Ezzel szemben Jézus azt mondja: "Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is." Ez magában nagy hülyeségnek tűnik, hiszen félő, hogy így csak kihasználnak, kinevetnek bennünket az emberek. Az őskereszténység lényege az a bizalom, hogy mégis van értelme önzetlenül jónak lenni. Nem tudjuk, hogy mikor adja vissza a világ ezt a jóságot. Pont ezért nevezzük hitnek.
Egy 19. századi regényben így nyugtatja meg a bölcs szerzetes a hitét vesztett hölgyet: "Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehaladást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szeretetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe." (Dosztojevszkij)
De mi van, ha nem mindig sikerül jónak lenni, és néha vétkezik az ember?
Először is azt kell tisztázni, hogy kétféle bűn van: az egyik az írott törvény ellen vét (bűnös), a másik az íratlant sérti (farizeus).
A farizeus
A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és az okoz neki örömöt, ha látja, hogy mások vétkeznek. Öntelt módon ítéli el a bűnöst, azonosítva őt a bűnével. Ezzel szemben Jézus szétválasztja a kettőt, tanításának lényege: gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst.
A hegyi beszédben rámutat a farizeusok hibáira. Így figyelmezteti őket:
"Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük!"
Bűn és bűnös szétválasztásának legerősebb példája a házasságtörő asszony története, amelyben Jézus a kövezni készülő tömeget így állítja le: "Az vesse rá az első követ, aki maga is bűntelen."
A bűnös
Röviden így szól a tékozló fiú története: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. Jézus legfontosabb példázatának megfejtése a következő:
- apa: a közösség
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!
Mi a bűnök forrása?
Az evangélium szerint a negyven napja böjtölő Jézust három gondolattal kísértette meg a Sátán:
- változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
- ugorjon le a templom tetejéről, az Isten úgyis elkapja
- fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt
Az ókori ember, ugye, történetekkel tanított, és ezekben a történetekben még a lelki folyamatokat is megszemélyesítette. Ha ma gondolkodunk erről, akkor nem valamiféle "lény"-ként elképzelni a Sátánt. Nem a pokolban kell keresni, hanem a lélekben. A görögöktől kölcsönzött fogalommal így nevezhetnénk: hübrisz. Szerintük ugyanis a legnagyobb bűn a túlzott elbizakodottság, amit ma így mond a köznyelv: EGO.
Ennek legerősebb példája Oidipusz, a thébai mondakör tragikus hőse, aki:
- megölte az apját: tehát elfordult az istentől (apa = ős = ős-ten = isten)
- birtokolta az anyját: az anya(g)i világot
Ami Oidipusznál a jóslat, az Jézusnál a sátáni kísértés:
- ugorjon le: forduljon el az istentől (ezzel elveszítve a hitét)
- fogadja el a világuralmat: önző módon vegye birtokba az anyagi világot
A bűnök forrása tehát a bennünk tomboló önzés, a Sátán maga az EGO. "Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság." - írja Umberto Eco.
Jelképes az a mozzanat is, amikor Jézus kizavarja a kereskedőket a jeruzsálemi templomból: kitakarítja az önzést az emberi szívből. (A Jézus Krisztus Szupersztár című film azonos jelenetében a modern kor kísértései jelennek meg: fegyverkereskedelem, prostitúció, kábítószerpiac, tőzsdei manipulációk.)
Egy naplemenet a sivatagban. Körös-körül, amerre szem ellát, kopár, egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, amiknek neve népnyelven: kutyatej, ördögszekér és királygyertya.
Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy ahol ezek az embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül, de amelyet sok év óta nem míveltek, s ebből a királyokra világít valami!
Az utakat felverte a lapu, szekérnyom nem látszik azokon; út melletti épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal, s a magas burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.
A dombokat megszaggatta a szél, s körös-körül finom fehér homokkal szórja be a vidéket, mely a meglepett füvet elöli, a fát, cserjét tetejéig eltemeti, s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új küzdelemre kezd a posvánnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves időben a mocsár.
A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy óriási S betű alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, amint közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög E zegzugát veszi fel, majd átidomul óriási kígyóvá; ismét összetömörödik teknöncalakká, meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.
Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marcona, elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán szedett-vedett gúnya, vallon bivalybőr páncélok, molyette prémes kacagányok, tatár gubák, páncélingek, bársonymenték kikopott könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyús csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is olyan. Pisztoly és láncos buzogány, görbe kard és páncéltörő háromélű tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arcok is ezen múzeumból valók. Öreg, kordovánbarna pofák, finn-észt vonások, hosszú elhanyagolt bajusszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó, sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyírt fejek, nagy fogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal, villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgogermán arctípusok; kulacs alakú kurdkoponyák. Egy etnográfiai kiállítás, minőt vándorkaravánok mutatnak be Bokhara és Szamarkand között.
Ez a kép pedig nem Bokhara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti tájnak képe a múlt század első feléből, amidőn dicsően uralkodott Mária Terézia királynénk országlása javában kezdődött.
El volt pusztítva ez a vidék végképp. Félszázados külháború, belvillongás tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben; a császár híveit elnevezték labancoknak, a magyar fejedelemmel tartókat kurucoknak; a kurucok felégették a labancokat, a labancok a kurucokat; azután rájuk rohantak a rácok, azok leégették mind a kettőt; utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a kurucot kiverték Törökországba, a rácot elriasztották Oroszországba, a labancot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is, nem is, aki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan.
Ezt világítják meg a királygyertya virágkórói.
Az a vándor karaván pedig, amely a pusztán végigbaktat, egyike a szárnyára eresztett labanccsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél lerázott magáról.
Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek? Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől.
Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.
Az ugyan maga is labancvezér volt, talán éppen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk. Ez a törvény.
Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn.
Már a fél eget elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya a láthatár két szélét éri. Fekete, világítatlan tömeg, mely sugárt nem fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve, mint valami fekete láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van.
És közeledtében oly siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.
Egy sáskafelleg száll alá.
Néhány perc múlva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön, pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hüvelyk nagyságú fekete repülő rovaroknak omlik keresztül verhetetlen tömegben a földre alá; egy mesés szörnyeteg, melynek minden atomja külön él, és együtt támad. A síkon lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik; belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák bőszülten ficánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a sáskatábor még sűrűbben omlik; egész tömegekben zúdul fejükre; a ló nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerűleg előre a szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak mély árkokba; tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a földre szállt sáskafelhő közül, s ismét meglátják az alkonyeget.
De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas férgeivel, ahány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, aki őket verte, körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével; pogánnyá tette őket a düh, s jaj a legelsőnek, akinek házánál e düh izzadságát letörlik homlokukról.
A MAGÁNYOS erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az utat is belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintájára rakva, az is düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.
A ház eleje boltozatos tornácon kezdődik, melynek boltíveit vasrudak tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoricafonatokkal szokták boldog időkben feldíszíteni. Most üresek azok.
A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs éppen nem záródik; egész akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.
Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy tölgyfaasztal: ez az egész úri fényűzés.
Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók betoppannak a nyitva talált ajtón. Elöl a csimbókba kötött hajú ősz martalóc, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyírott fejű vallon, akinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját összefogni miattuk, azután a többi.
A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül, s kezében egy szarvasnyelű késsel falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban fekete retek.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - szól az ősz labanc, gúnyos alázatossággal emelve le süvegét.
- Dicsérje, akinek tetszik - viszonzá egykedvűen a gazda, s fel sem áll helyéről.
Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arcvonásaiban gúny, dac és szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két szeme összekancsalít, hogy akire néz vele, mintegy csíptetőbe érzi szorítva magát, levont szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanúskodnak. Arcszíne egy percben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s amint az akarat elfojtja a lángot.
Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arca: szégyentől, haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.
- Kell-e vendég, kegyelmes uram? - szól sunyi ravasz alázatossággal a vén labanc, csapzott bajuszát kétfelé törülve.
- Szívesen látlak, komám - szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről. - Tessék velem tartani! A vacsora kész.
- Micsoda az? - szól a vén labanc, odasunnyogva az asztalhoz. - Fekete kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?
- Hát ami van, komám. Ez is utolsó kenyér a háznál.
- Hogyan lehessen az?
- Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rác; a csürhével elmenekült a kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.
A nemes úr felállt, hogy ablakát kinyissa, s kimutasson az üres udvarra.
A vén labanc úgy tett, mint aki könnyeit törli, és siránkozó hangon kezdett el panaszkodni.
- Ó, én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked jutnod? — S nagy részvétében odaborul a nemes úr nyakába, átölelve annak vállait, míg egy másik szeretetteljes labanc lábai elé borult, s az meg térdeit ölelte át hűségesen.
Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét, lábát megkötözték, s azután lenyomták a karszékbe.
Akkor aztán másképp kezdtek el vele beszélni.
- Hát te! Csalafinta! Így akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről, hogy jövünk, gondolod, hogy nem bírsz bennünket kiverni, beeresztesz; itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel, s károgsz nekünk,az éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsút a magadéból. Cimborák, törjetek fel pincét, kamrát!
A fickók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő múltán azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pincében nincsen egyéb, mint dohos hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.
A labanchad dühös volt e fölfedezésre.
- Hát azért loholtunk mi idáig, hogy itt éhen vesszünk?
- Egyetek meg engem - gúnyolódik a lekötött.
- Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! - dühönge az ősz martalóc.
- Dehogy nincs. Ott az asztalon még egy darab.
- Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! cudar katakönyöke!
S azzal felkapta a vén labanc a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz vágta s eltaposta a sarkával. (A pogány még a kenyérnek is talált ki csúfnevet.)
A lekötött még jobban nevetett rajta.
- Vicsogj, vicsogj! - szólt a labanc. - Majd most mindjárt hegyes vassal csiklándalak meg, hogy jobban nyiharássz! - Azzal kihúzta övéből görbe kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive, fogcsikorgatva kérdezte: - Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?
A lekötött férfi most már nem nevetett. Arca ismét visszanyerte halaványságát.
- Kincs? Az van sok.
- Ide vele!
- Arany kell, vagy ezüstmarha?
- Mind a kettő.
- Hol van?
- Itt van az asztalom fiókjában, húzd ki.
Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.
Hiszen nincs itt semmi, csak egy redves papiros.
- Olvasd! - szólt a lekötött.
A vén labanc nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most Corvin Mátyás király idejében, aki negyvenezer diák számára építtetett Akadémiát Budán, s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi iskolákban? s dupla iccével dekorálta a cinkotai mestert. Jó, ha a püspök tud most olvasni!
- Ki tud írást? Ki érti közületek az ákombákot?
A bivalybőr páncélos labanc értett hozzá. Barátoknál nevelkedett. Annak adták át az írást.
A széles száj még szélesebb lett, amíg azt magában olvasta; a nagy fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végigment rajta, eldobta sisakját fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy perc alatt levágta kezéről a köteléket, s a másik percben elkezdte annak kezeit csókolni, s térdre esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal táncolni kezdett, az iratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.
Egy jó hátba vágás magához térítette.
- Mi van abban az írásban? Beszélsz mindjárt?!
- Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne! Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mindhalálig! Bor, amilyent papok isznak; minden napra szép leány; tűz, láng, vér, csók, pénz, bor, harc, tor! Minden!
- Ez meggárgyult! Az esze tisztul!
- Hallgassatok most rám! — szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva magáról szétszaggatott kötelékeit. — Amit ez a bolondos fiú kiabál, az mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem lidérchordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól, melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között. Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez országokba, s míg a főseregek szemközt harcolnak, mi az ellenség hátában annak városait megsarcoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?
A martalócsereg most már örömrivallva rohant egykori hadnagyához, felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele a poklokra is.
- Oda ám: a paradicsomba! - rajongott a nagy fogú labanc. - Bajorország a paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: úgy élünk, mint az úristen Bajorországban.
HÁROM nap múlva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával. Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek a jóvoltából? A rablók vendégelték meg a gazdát; még lovat is ők kerítettek alája.
S aztán neki a világnak, amerre a nap vezet.
Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat, s kiért a kun pusztára, egy fekete tért látott maga előtt.
És a tér mozgott. Mintha a föld menne előre.
Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle, mikor ezek a bibliai átok hírnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a földről.
Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld, nem volt azon egy fűszál sem többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a pusztaságban.
És néhány nap múlva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög E-t utánozza, majd kígyó, majd sárkány, majd Roch madár…
Hát ami még a felhő mögött jön!
ÉS ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyűjté össze a maga kozákjait és baskírjait, és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy árasszák el a szép brandenburgi Márka virányait.
Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit bírálgassák.
A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a háta mögött egy vakmerő hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni, s azzal a királyt városai védelmére kimozdítani helyéből.
Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket.
Nem. Nem írok többet veres tintával.
Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban Vitzliputzlinak hítták, Európában: tisztelt publikumnak; aki szomjazza a véráldozatot és bosszúban telhetetlen, aki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott vérét látja folyni, milyen kevés! tegnap ugyanannyi tízezerét itta a föld!, aki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, amiért százezerét nem áldozott fel a nagy Teocatli gúláján; aki szomjan lesi, mikor omlik egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?
Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. Aki tengerrel itta a vért, mit nyújtsak én annak embervért áldozatcsészéből?
Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarccal és sáros lábbal!
A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, ugyebár? Szerencséje volt Potsdamnak, hogy azt Esterházy herceg foglalta el; de még nagyobb szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Esterházy alatt szolgált, mert a magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arcképét és egy fuvoláját emlékül.
De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget rontani kötelesség.
A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne. Milyen jólesik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni egész gyönyörrel: medve vagyok!
Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve! Vérmedve; ez a műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst ízlelt, s aztán mindig arra éhes.
Hanem a vérmedve nem annyira emberhúsra éhes, mint aranyra és ezüstre.
S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek ott kellett lenni!
Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol.
A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany-, ezüsthalakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis nyolcszögletű kínai pagoda. Gyanús épület.
Az egész tavon nem volt egy csónak. Azt mind víz alá merítették.
Gyönge védelem a kínai pagodának.
Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána cimborái s átúsztattak a pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.
Abban a pagodában volt elbújva a várnagy: Ritter von Brandt.
A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arca nem sok kifejezésre volt képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékeslila színű volt, mint szokott azoké lenni, akik valami égésnél összeperzselődtek, s aztán új bőrük nőtt.
- Mi tetszik a vitéz uraknak?
- Hol vannak a királyi kincsek?
- Olyan helyen, ahova ember nem mehet.
- Nohát én mehetek, mert én ördög vagyok; hol vannak?
- Azt Brandt meg nem mondja.
- Nem-e? Cimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd megmondja.
Az öreg várnagy kezeiről lerántották a kesztyűket s akkor látták, hogy annak nincsenek körmei.
- Tudjátok meg vitéz urak - mondá a várnagy -, hogy én egyszer már megégtem a tűzben. A kastély kigyulladt, s gyermekem bennrekedt. Én berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de mégsem hagytam el magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogyha ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint mikor az első leégett?
- Tehát neked leányod van? - szólt Isaszeghy. - Akkor fogadom, hogy vallani fogsz.
A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az ajtót, s belépett rajta.
A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kisfiát keblére szorítva.
Ez volt a várnagy leánya, kinek férje Ziethen huszárjainál szolgált.
A fiatal hölgy szép volt, és érdekes arcú.
A hadnagy odalépett hozzá, s megfogta a kezét.
- Hol vannak a királyi kincsek?
A nő azt rebegé: nem tudom.
A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt fekete gyöngyök.
Isaszeghy megfogta az egyik függőt, s ismételé a kérdést:
- Megmondja ön, hol vannak a királyi kincsek?
- Nem mondhatom meg! - kiáltá a nő.
- Nem?
Abban a percben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.
A fiatal hölgy, amint meglátta a vért keblére omlani, úgy megrémült, a legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát. Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz színére.
Az ősz várnagy átkozódva emelé fel összeégett kezeit Isaszeghy ellen.
- Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetedíziglen magad és minden ivadékod, amiért leányomat megölted; s ha van nő, akit szeretsz, ha lesz gyermeked, akit imádsz, azokban verjen meg az Isten!
A hadnagy nevetett az átkozódáson.
- Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem az ördögöt. Nekem nincs senkim, akit szeressek; s ha lesz valaha asszony, aki hozzám köti magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén. Csapoljátok le a tavat!
Eltalálta. Amint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt leánya akkor is rá volt borulva e kőre, s kezével annak vasgyűrűjét szorítá.
Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott arannyal-ezüsttel. Egymillióra ment a zsákmány, amit Isaszeghy e kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát, melyet az oroszok egyoldalú sarcolása okozott Berlinben, s némileg enyhíté azon tény fölötti bosszankodást, hogy a hitetlen luteránus a berlini sarcot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst, belül veres réz.
Két nap múlva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labanc, s ki erre, ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégett falvakkal jelölve útját. A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.
Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok volt az osztályos atyafi. Az egész martalóccsoport igényét tartotta hozzá. Ezekkel jó volt szépszerével kiegyezni.
Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, ahol azután csak az volt a kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett, a lüptitzi halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos oroszlánverem volt, melyben addig kellett harcolni, míg egyik fél lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott, s azt keresztülúsztatta szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról nézte, hogy vágják össze elhagyott cimboráit. Néhányan utána csinálták azt a boszorkányságot, hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hínáros volt. Egyetlen egy jutott el a túlsó partig: a hórihorgas vallon cimbora; ott annak a lovát is elnyelte a szökevényes tófenék. Az ember ott evickéit sokáig, amint lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejjebb húzták. Az ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg túlcsapott a száján az iszap, s elnyelte a dágvány. S azután megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett; mind halva volt már. A sarcolt millióm, az ezüst marhával rakott társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.
Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete gyönggyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.
A többi cimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak. Csontjaikat megvette egy suviksz-gyáros, s készített belőlük a szász tölténytartókra fénymázat.
A HOSSZÚ, hét évig tartó háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain és érdemrendein.
A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A Duna—Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s ha valaki elindult a Duna partjáról reggel s azután utazott, szekéren késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap mindig ugyanazt a feleletet hallotta:
- Gróf Isaszeghy Gábor úr őkegyelmességéét!
Tehát grófi dinaszta! egyik folyam partjától a másikig uralkodó földesúr!
No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harminc év óta nem voltak a birtokviszonyok rendezve, A birtokosok egy része még a szabadságharc után kivándorolt; aki akkor kiment mint szöghajú ifjú, harminc év múlva, ha visszakerült, ősz hajú vénember volt; ugyan kereshette a tanúkat, akik ugyanazonosságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat, ahol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség. Soknak csak ivadéka került már vissza, aki mesemondásképpen hallja, hogy ez a puszta, az a domínium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne, hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoakvisztika volt a törvény neve, mely az újraszerzést rendezé. Amellett az foglalhatott, aki hatalmasabb volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiskus, s azokat a korona érdemteljes híveknek donációzta, kik a háborúban magukat kitüntették; messze földön letelepült másutt bíró ivadékok potom árért elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát elcseréltek egy selyemmel hímzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas ember, aki nem akart tágítani a terjeszkedő dinaszta útjából, azt annyi bosszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták, pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták, megegzekválták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött ősei örökéből, s otthagyta birtokát a hatalmas főúrnak, ki úgy lakott csatárdi kastélyában roppant birtoka közepett, mint egy kiskirály.
A csatárdi kastély francia építész remeke volt: faragott szobrokkal, gömbölyű tornyokkal; címerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden ajtaja, bútorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai kifestve és aranyozva, mint egy templom.
Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem mindig terített asztal s mindig telt pince. Gyűlhelye volt az a fél ország víg cimboráinak, ahol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.
A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst meg fogja szelídíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a vitézi rend lovagja.
Isaszeghy Gábort felhívták Bécsbe az udvarhoz; kapott excellenciás címet, zászlósúrrá tették. Még csak egy kellett neki: - hogy megházasítsák.
De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz cimbora nem kér ugyanabból a pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.
De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.
Volt a királynő udvaránál egy előkelő hercegkisasszony, ősnémet család ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon: Agáta hercegnő.
Klasszikus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják megbírálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.
Nem is hibázik belőle semmi, csak éppen az élet. A hercegnő egy szép halott, aki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik, nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.
Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne bódulhatott volna el tőle még egy olyan halálfejszfinx is, mint Isaszeghy Gábor.
A királyné akarta, hogy egy pár legyen belőlük.
Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a hercegi korona kettős címere fölé; Agáta hercegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arcát, gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy fekete gyöngy van benne. Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt álltak (a királynő maga is jelen volt) egy betűt sem mondott el a menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a prímás tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a férfiút?, a királynőnek kellett a hallgató hölgy helyett felelni: szereted hát! hogyne szeretnéd?, s őfelsége maga nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé, mikor az áldást el kellett fogadni.
Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy haza vitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; akitől ugyan ezután sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy gyűlöli. De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy Gábor extrakurir által, megengedi-e őfelsége, hogy elsőszülött fiát Józsefnek kereszteltesse?
A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezűleg írva alá nevét az üdvözlő levélnek.
Mikor aztán Agáta hercegnő gyermekágyat feküdt, akkor odahívatta magához férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt mondá neki:
- Már most megvallom, hogy szeretlek, üdvöm vagy, imádlak!
És azzal annyi csókot égetett ajkára és arcára, amennyi elég volt egy emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.
Mert Agáta hercegnő nem szerette férjét; gyűlölte, utálta, és midőn azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb bosszút állt rajta, aminőre asszonyi szív képes.
Agáta hercegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetetlenül, egy nap alatt; s úgy akarta itthagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója mellett.
Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után. Félistennek érzé magát, új élet kelt szívében. Abban a szívben, melyről tagadta eddig azt is, hogy szív.
És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt; látod, bolond! Én mégis boldog vagyok!
Kevély volt boldogságában napestig.
Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb rosszra; a hercegnő meg fog halni.
Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agáta nem halhat meg, hisz csak éppen most ölelte, csókolta az arcát.
Az orvos vállat vont; Istennél az irgalom. Ember nem segíthet itten.
Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez ki volt kelve arcából; a halállal vívódott.
Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarcot nézni, visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy aki azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a hercegnő meghalt, azt agyonlövi.
Pedig amit megígért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az asztalán mindig.
Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhírt. De senki sem vállalkozott rá.
Utoljára egy kályhafűtő cigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen úr barlangjába, s felkölti az izenettel.
Nem kellett azt költeni, mert egész éjjel nem aludt.
- Nos! mi hír? - rivallt Gábor az ajtaján bekukkantó cigányra.
- A hercegnőtől jövök.
- Láttad őt?
- Én láttam őtet; de ő nem látott engem.
- Meghalt? - ordítá a főúr.
- No csak lője magát főbe a kegyelmes úr - mondá győztes vigyorgással a cigány -, mert maga mondta ki ezt a szót.
A szépasszony bizony meghalt.
Most tudta aztán meg a keményszívű ember, micsoda kígyómarás az, mikor egy férfinak egy nőhalottja van, akit szeretett; aki azt mondta neki: én szeretlek téged!
Ó, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!
Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy oda beeresszen egy kedves női arcot?, hogy azután legyen minek fájnia egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre; hogy legyen egy ördöge, aki könnyet kér inni!
De ezért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül! Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!
Hiszen maradt még egy lény a halott után, akire minden szerelmét örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék szemei, olyan aranyszínű haja.
Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármelyik princnek.
Az egyik dajka azt mondta róla, hogy olyan, mint egy kis angyal.
- Eh, mit angyal? - zúgolódott az apa. - Én nem akarok angyalokat nevelni a mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint én voltam: szilaj, csapodár fickó. Ugye, te kis betyár?
És a gyermek nevetett rá. A kis betyár!
Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, aki sérthetetlen szuverén felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!
- Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem adom! Megfogom a kezét, mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!
Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, amit a gróf úr az orvosnak tartott, akit odahívatott szobájába.
- A fiam halálos beteg - mondá neki indulattól rekedt hangon. - Itt van az asztalon egy szekrény tele arannyal, s itt van mellette egy pisztoly, tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha meghalatja őt, akkor ön is utána megy.
Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették; úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.
Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől végig nagy visszhangzó termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Ó, az az ősz ember nagyon jól megátkozta őket! Most tudta már, micsoda fullánk az a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!
Nem kellett volna neki azt a féltő kincset megszerezni !
A harmadik nap éjszakáján azt mondta neki az orvos, és az is halvány volt és fogai vacogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most érte el válságát: lehet, hogy egy óra alatt meghal.
Gábor az Istent kezdte el káromolni.
- Ó uram, inkább imádkoznék ön hozzá - rebegé az orvos.
- Imádkozni? Ó, igen! – ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant a fegyvertárához. Az orvos elszaladt, és magára zárta az ajtót.
Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról, s hajadonfővel, felöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.
Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám cikázva csapkodott le a közel erdőben; a villanásoknál a szaggatott felhők úgy fénylettek, mintha földöntúli rémek arcai meredeznének egymásra.
- Isten! Isten! - ordítá az apa az erdő közepett. - Hol vagy hát Isten? Ha küzdeni akarsz, jer, küzdj hát énvelem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én férfi vagyok! Szemedbe nézek. Dacolok. Én vétettem. Üss meg engem!
Az égen keresztbe cikáztak a villámok, mintha intenének; Hallgass, féreg!
- Ide üss! Ide vágj! Csapj le rám, ahogy én felcsapok terád!
S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, odalőtt, ahol a felhők megnyílnak.
Abban a percben abból a felhőnyílásból egy vakító tűzsugár csapott alá, s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő feje fölött terjeszté ki ágait.
Cselédei borzadva hullottak térdre, s eltakarták szemeiket, bedugták füleiket. Ö pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s szétkuszált fürtjeit megrázva, dacos arcát az égnek emelte, istenkáromló kacajjal.
- Hahaha! Ez nem talált. No még egyszer!
S azzal visszalőtt az égbe.
És akkor mellére ütött öklével.
- Ide lőj! - Ide sújts! - Engem találj! - Ha úr vagy; - ha Isten vagy.
A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült, megszűnt a zápor, megszűnt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend lett.
Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; amint lépcsője karfájára támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt találta.
Az orvos arca tündöklött az örömtől.
- Uram! Hála az égnek! A betegség jobbra fordult; önnek a fia megélt.
- Hah! - kiálta fel az őrjöngő apa. - Én győztem!
A FIÚ csakugyan megélt; felnőtt ember lett belőle.
Olyan ember lett belőle, amilyennek az apja kívánta, amilyennek az apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő. Így tetszett az apának. Van benne vér!
Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak! Pazarolja a pénzt? Van neki miből! Nem hajol senkinek? Éppen mint az apja! Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát!
Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjúnak Bécstől Brassóig. Az apa örült annak.
Szép, finomarcú ifjonc volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte. Születése napján odahívatta őt magához az apja.
- Fiam. Nagykorú vagy. Én azt hiszem, hogy meg kellene már házasodnod.
- Én is.
- A Lobkovicz grófnak van egy igen szép leánya.
- Tudom.
- Én azt szántam neked nőül.
- Jól van.
Gábor azt hitte, hogy igen engedelmes fiúra talált.
- Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja. Van egy félfüggő családi kincstárunkban, aminek talizmánja van. Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam tebenned, ahogy ő meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi talizmánt.
- Jó lesz.
Az ifjú átvette a félfüggőt.
Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de fogadni készül őt fejedelmi pompával.
József gróf hagyott minden előkészületet megtörténni.
A kitűzött napon, mikor már össze volt gyűlve az ünnepi násznép, az öreg gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornácig, hogy ott fogadja menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.
S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifjú gróf és utána egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány - cigánynő, mind a két karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.
- Íme: nőm ... - szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.
- Mi ez? - hörgé az öreg, s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett székébe.
József gróf szótlanul mutatott a nő fülében levő félfüggőre.
- Te ezt vetted el? - riadt fel az apa elmeredt szemekkel.
- Két gyermekem anyját! - felelt József gróf dacosan.
- Pandúrok! - ordítá, egész arcában lángolva a dühtől az öreg főúr. - Ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a nyakukba s dobjátok őket a halastóba!
- Atyám! e nő, e gyermekek az enyimek.
- A kutyámé! vessétek őket a tóba!
A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.
E pillanatban fölébredt az a sápadt vér a fiúban, mely haragjában belelő az égbe: apja vére.
Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott, s az apa véresen bukott előre karszékéből.
Ah! Az Isten pisztollyal is tud lőni!
E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel. Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel; futott, ki merre látott. Az apagyilkos bemenekült a kastélyba.
Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy lássa mindazt, ami ezután következik.
Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiú dühödten védi magát. Akkor ott szeme láttára leteperik, megkötözik, arcát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a lánc, mikor hajánál fogva végighurcolják a folyosó márványán; úgy hangzik a jajszava sokáig! Annak a fiúnak, akiért párbajra hívta az Istent; aki őt megölte. És akinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet, mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog rá hálószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elítéltet a siralomházban.
És még ez sem volt elég a halálra.
Még azt is látnia kellett, amint harmadnapon az országos gyámság bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a törvény özveggyé fogja őt csinálni.
És mikor az a szép, barna arcú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú selyemuszályát maga után vonva, két gyermekét karján emelve, s aztán könnyelműen megrázta fülében azt a félfüggőt, s gúnyosan odamosolygott a szeme közé: - attól aztán meghalt.
Fél év múlva utána gördíték fia szép szőke fejét.
...Az Isten karddal is tud vágni!
DE ne prédikáljunk miszticizmust olyan felvilágosult században, mint a mostani (!). Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot félretesz, bosszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, akit mi hiszünk, az az örök rend! Aki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, a vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a közvéleményt, a históriát, a logikát, az egész emberiséget és mindent, ami legyőzhetetlen; amiben istenerő lakik!
Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharcát szenvedélynek és bolondságnak minden ellen, ami nyugalom, ami béke, ami szeretet, ami társadalmi rend, ami törvény: szívbe vagy pergamenre írva.
Az okokban, a vérvegyületben volt a láncolat.
Vannak családok, amikben hagyományos az öngyilkolás. A színésznek a fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül a színpadra. Hát még ahol oly szerencsétlen csillagképletek találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyűlölte nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is örökölték.
Apjuk, nagyapjuk dacos, erőszakos emberek voltak; de nem volt egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget. Egymást.
A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És ahány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.
Verseny volt az, olimpia pályázat az egymás megrontásának művészetében. Aki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához nyúltak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindenkinek életében ott kísértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.
S e küzdelemben szétmállott a fejedelmi nagy birtok.
A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi pompás kastély. Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.
Két unokatestvér szorult össze benne, Egyik az emeletet foglalta el, a másik a földszintet. Aztán az, amelyik az emeleten lakott, csatornát vágatott a földszint boltozatába, s az öccsét kiöntözte belőle moslékkal, mint az ürgét; a földszinti lakó pedig kéményt töretett fel az emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.
Vagy pedig összementek kártyázni, s egyik nap az öcs vesztette el a kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja kergette ki az utcára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt, s ő kergette azt ki egy ingben a hóra.
Balsorsuk lassankint fölvette a komikum gyászát. Mikor már nem féltek tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk mosolyogni.
Ez a legnagyobb csapása a sorsnak!
És soha a családban leány nem született, akinek adománya szeretni, békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyűlölő, veszekedő, romboló társ … ötödíziglen.
A RÓNÁNAK más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt rózsaszín kockák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt, lilaszín szegély, dohány, repce, olajnövények vetéstáblái; vasutak keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak téréin elszórva, gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze kereskedelmi utak, makadám, klinker-építmények. S a gazdag vetések közepeit roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az újabbkori mitológiának, mikben az új teremtés demiurgoszai laknak.
Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme; olyan harc, melyben a győzelem két részre oszlik; ahol a hódító maga a legnagyobb nyereség.
Sok őskori illúziónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a nemesi címerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a szabadalmak megszűntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége; gép szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba szorult; vad cimboraság helyén számító konzorciumok. Aki megállt: azt az idő kereke eltaposta.
A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is gyár lett. Egy sziléziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia van most benne. A vár tornyát, mely semmi célra nem szolgált már (hajdan a címeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a tégláiból építették fel a magas kéményt.
A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén cukorfőző! A címerpajzs helyén cégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan tilalmas-nak hítták!
Pedig ha az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a közbeeső erdő miatt félnapi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy szállítmányait az indóházig vihesse.
A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy engedjen egy utat vágni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.
Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborc, az utolsó élő férfitagja a hatalmas családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja, Gábor, labancait fekete kenyérrel vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a tilalomfa e fölírással: tilalmas a vadászat!
Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre elcsévelegnek, ahol valami rendkívüli ritka vadnak évadja van, s a zord idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a máramarosi erdőségben gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást sohasem látták.
Egy zivataros napon így szorult össze egy máramarosi elhagyott kunyhóban négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt hóförgeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka vad Magyarországon, hogy érdemes harminc mérföldet tenni érte.
Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket, kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, atlétai alak, egy köpcös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajusszal. Megannyi festeni való arc.
Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve, fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: Te ősz Kund, te Zuárd! Huba! te nyalka Levente!
Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:
- No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk meg már egymástól, kit hogy hínak?
Az ősz férfi restelkedve adta elő nevét.
- Én Brauenfels vagyok.
A második már derültebb arccal válaszolt.
- Az én nevem Kahlenberg.
A kérdező már mosolyogva mondá meg a magáét.
- Én Trautenau vagyok!
A fiatalember már kacagott.
- Engem meg Siebelmann Ottónak hívnak!
Erre aztán mind a négyen még jobban nevettek.
A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert már.
S mintha mind Huba, Kund, Zuárd és Levente támadt volna fel bennük.
És ez úgy van. Ez valóság.
Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a múltak általános fájdalmában s a nem csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statisztika.
A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A földesurak már elvégezték a cséplést, a cukorgyáros pedig még nem kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér süketfajdot lesni.
- Pedig milyen közel volna hozzám az az erdő, ahol még csoporttal lakik a süketfajd, odabenn az Alföldön - mondá Siebelmann.
- Süketfajd? Te? - szólt fejcsóválva az öregúr. - Nem tudok én olyan helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az?
- A csatárdi erdőben.
- Ah! Az már más! - kiáltának egyszerre mind a hárman. - Ott már lehet: még bölény is.
Aztán elbeszélték, amit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.
„Azt mondják, hogy meglövi, aki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál soha. A bor, amit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki, beléndekmagot tesz bele, arról issza. Szerencse, hogy egyedül szeret lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek, abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra lövöldöz célpisztollyal. Veszett ember!”
- Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt - erősíté Siebelmann. - Ha másképp nem megy, elveszem a leányát feleségül.
Erre még nagyobb hahota támadt.
„Az meg egy valóságos vasorrú bába. A disznófejű kisasszony.”
- Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi erdőn keresztül út kell!
A vadász urak azt mondták rá, hogy füge gyerek! s aztán leheveredtek a bundákra a tűz mellé, s egymásra bízták, hogy ki-ki álmodjék, amiről akar.
Egy hét múlva a máramarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a rejtélyes erdőig, s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá, s maga bement az erdei ösvényen.
Amint az összevissza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a szederinda gubancai szőttek össze, végighaladt: a Csipkerózsa kisasszony regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok tekintgettek eléje, az ágakon vadgerle búgott, a fajdkakas berregett, farkát legyezőnek terjengetve, s arany tollú fácányok húztak végig a tisztáson; a faodú mohos ablakából kíváncsi menyétcsalád kandikált elő s a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó nyúl, mintha kérdezné: hát ez kicsoda, aki itt jön? Semmi állat sem látszott félni a közeledőtől.
Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is csak azért, hogy ha a különc komondorai meg találnák támadni, elverhesse őket magáról.
Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborc gróf mindenkit agyonlő, aki az erdejébe belép.
Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette, hogy akik Tiborc grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit. Természetes, mikor valaki beléndekmagról issza a bort s disznófejű kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak; így legalább betör hozzá.
Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a telehold pompásan ragyogott a lombokon keresztül. Amint egy helyen ritkultak a fák, megpillantotta az erdei házat.
Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, bíborra festette már az őszi dér.
E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt előtte, azon egy citera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst fénye világítá meg az alakot.
Siebelmannak ismét a Csipkerózsa tündére jutott eszébe. Az erdők bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két vállára; bűbájos halavány arca a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér ujjai a citera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a dalt, vagy annak változatait lágy, szívbe kéredző hangon énekli utána, s azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abban valamit; de nem néz oda, amíg jegyez, hanem félig nyílt ajakkal a hold felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le, s jegyezné papírra.
S ami a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.
Egy hangos jó este kívánással sietett a figyelmet magára vonni.
A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan viszonzá a köszöntést.
Ottó nem ilyermek képzelte a vasorrú bábát. De talán nem ő az?
- Én Siebelmann Ottó vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.
- Atyám nincs itthon - szólt szelíden csengő hangon a hölgy. - Üljön le ön, és várja meg.
Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene rá, ahogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni vele.
- A grófnő élvezi a szép holdas estét?
- Hold? - szólt elbámulva a hölgy. - Hol van az?
- Ah!
- Én nem látok semmit - mondá a leány, és mosolygott.
Ottó most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog mikor kimondja.
- De csak a külvilágot nem látom - szólt a leány biztatólag, mintha meg akarná vigasztalni, akit megszomorított szavával. - Azon túl egy egész belső világot látok.
- És az szép világ lehet.
- Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, ahol világosság van nap, hold nélkül? és élnek, anélkül, hogy alakjaik volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad, minden embernek kell azt látni.
- A grófnő itt igazán magányosan van.
- Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.
- S nem fél?
- Miért? Nem vétek senkinek.
- Rossz emberektől.
- Hát vannak rossz emberek a világon?
Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kísérve, hogy Ottó irigyelni kezdte azt, aki ennyire vak!
- S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?
- Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik, akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor kettőn vagyunk, ő beszél énvelem, én ővele; én költeményeket mondok neki, ő dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.
S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségben, vagy hogy az idegennel is megossza ezt a gyönyört, elővette citeráját, s eljátszotta rajta azt a dalt, amit szerzett, szelíd búsongással énekelve hozzá a méla dalszöveget.
Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, akit senki sem őriz itten, egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.
Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről, s mintha látná, mintha nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező elé, s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!
Az érkező fiatal, szőke férfiú volt; inkább testvérét, mint atyját nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfiivadékánál.
Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.
No most végünk van - gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az érkezőt, s akkor eléje lépett.
- Gróf úr! Én szomszédja vagyok. Siebelmann Ottó. Találkozni akartam önnel, s betörtem orozva a parkjába, kockáztatva, hogy ön agyonlő, mint vadorzót.
- Én? Lőni? - szólt elbámulva Tiborc gróf. - Uram, az én házamnál nincs lőfegyver.
Ez őszinte, nyílt arccal volt mondva. A gróf kezet szorított vendégével.
- Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.
Tiborc gróf vállat vont.
- Az én házamnál nincsen pénz. - És azt minden keserűség nélkül mondta.
Ez jó kapocs volt az idejövetel célját hozzáakasztani.
- Én éppen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.
- Sejtem. Erről később beszéljünk. Előbb vacsoráljon ön velünk.
A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.
(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó, s borsódzott bele a háta. Vajon hány ősapai koponyát tart a főúr pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)
A gróf bevezette vendégét szobájába, s ott leülteté.
Egyszerű bútorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf, s a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a szekrénybe elhelyezé, s az ajtót ismét rájuk zárta.
- Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.
(Mindenféle mérgeket!)
Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a rejtélyt.
- Ah, a gróf homöopátiával foglalkozik?
- Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság, eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.
- De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?
- Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének engem is, meg azokat is, akiknek a gyermeke meg a marhája megélt.
- Lehetetlen.
- Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homöopátiával él, már akkor félig bolond a neve; de ha éppen olyan gyógyszert venne be, amit én készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön félt, mikor idejött, ugye?
- Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, akivel dolgom van. Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól, nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, amilyent akar. Nekem semmi ár sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.
- Ifjú szomszéd úr! - szólt Tiborc gróf, leültetve őt maga mellé. - Ön őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. Akik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert énbennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült démont vaskézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje. Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a szomj a bor után és soha víznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen parancsoló természet vagyok: s nem tartok cselédet; magam, leányom végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem olyan ételt, amelynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen birtokot, melyben valaha őseim dúskálkodtak, felosztva paraszt közt, elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok a házamnál egy garast, s nem nyúlok a kínált pénz után; élek szegényül, és nélkülözök sokat.
Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor kórtüneménye.
- Még többet is kivallok önnek, ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit, nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer párbajra hívta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent. Szörnygondolat, de egy apai szív van a fenekén. Bűnhődött érte. Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték, s azután eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik, és úgy lehet, hogy a legelső fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével, mely nekem ezt mondja: én gyilkoltam, én meghaltam, és elkárhoztam teérted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben! De ne mosolyogjon ön rajtam! Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták véle. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már születésük órájában ott volt a cartel kezükben, és meg kellett jelenniük. Sohasem született családunkban leány, mindig férfi. Én vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalúlag. Én nem védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. Ö pedig egyre üt. Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánnyal csak nem fog már harcolni Isten?! Egy vak leánnyal! Hisz az Isten is nemes ember!
Siebelmann félrefordítá arcát.
- Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az a pénz kezembe jutna, éppen oly őrült tékozló, olyan embert és Istent lázító lennék, mint a többiek voltak, s eltékozolnám az utolsó ezreket, úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus; vak koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.
Siebelmann meg volt győzve.
- Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a házig.
A gróf kezét nyújtá.
- Szívesen látjuk mindig.
Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.
- Cecil leányom - szólt az apa és gyönyörtől ragyogtak szemei.
Cecil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan lakoma, milyenhez Ovidnál a földön járó Isteneket várják.
„Mellaque et frugesque et lactis mássá coacti.” (Méz és gyümölcsök és sajt.)
Méz, kenyér, aludttej.
Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem olyan ital, melyben tűz van.
Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte irigylette őket.
Cecil gyermeki hízelgéssel járata finom ujjait atyja arcán végig.
- Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogyha viaszkom volna, mellszobrodat el tudnám készíteni.
- Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt mintázáshoz szoktak használni - mondta Ottó.
- Köszönöm. Már sokszor megkísértettem azt, de nem sikerült.
- Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.
A vacsorának vége volt, késő este volt már; a vendég búcsút vett s indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő túlsó szélén hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon könnyen el lehet tévedni.
De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány lélekszakadva futott utánuk, s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon valami orvosságot kis öccse számára, mert mindjárt megfullad.
Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak megtalálja majd azt az utat, amelyen idejött, visszafelé is; van egy patak, azon egy híd, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt kívántak egymásnak s a gróf visszament házához. Ottó pedig be az erdőbe.
Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát, hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a híd csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek a fák. Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen visszakerült ahhoz a házhoz, ahonnan elbúcsúzott.
Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás után oda jutott vissza, ahonnan elindult. A háziak már talán le is feküdtek.
Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.
A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a maga világát.
Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani.
- Bocsánat, grófnő!
- Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)
- Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből; visszakerültem szándékom ellen, s most kénytelen vagyok a gróf úr szívességét igénybe venni, hogy kísérjen el a patak-hídig.
- Atyám nincs idehaza - mondá a leány -, elment a kis beteg gyermekhez, s az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.
- Ön, grófnő! - szólt megdöbbenve az ifjú.
- Ó, igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden fa ismerősöm már.
- De ilyen késő éjjel!
- Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én elvezetem.
Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony sálját, lesietett a verandából, s megindult az erdei úton előre. Ottó követte.
A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte a helyeket, amik mellett el fognak menni: itt van egy jázminbokor, amely másodszor nyílik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy házimenyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rámismernek, úgy cincognak, hallja ön?; itt egy nagy hársfa nyújtja keresztül az úton vastag gyökerét; vigyázzon ön, el ne essék benne!
- De hát nem fél ön?
- Mitől?
Ottó bámult ezen a tüneményen, aki nem tudja, mit tesz félni, éjjel, magányos erdőben, egyedül, egy férfival?
- Most itt jön a híd! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.
- De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?
- Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.
- De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.
- Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön addig itt marad a hídnál, míg a dalt hallja. Ugyebár?
Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.
A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve. Ottó a híd korlátjához támaszkodva hallgatá, és nézett utána, míg Cecil alakja eltűnt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött egy vidám, gyermeteg kacagásban. Ez a kacagás azt jelenté, hogy már hazatalált.
Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. Amellett már rég nagyot aludt a répaszedő pór.
Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és mindennap. Talált mindig ürügyet rá.
Cecil megkísérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvenc foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.
Ottó mindennap eljárt oda s Cecil még mindig nem félt semmitől, és Tiborc gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.
Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt. Főzhették tőle a cukrot, ahogy tudták; egy hang édességét nem adta volna ő most a világ minden szirupjáért. Cecil elkészült a kis szoborraL
- Nézze ön - mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. - Mit szól ön Hozzá? Jól van-e?
- Nagyon jól van - felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva, hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen; egy forró csókot nyomott az eléje nyújtott gyanútlan kézre.
Erre aztán elsikoltá magát a leány, s ijedten ejté ki kezéből a viaszkszobrot.
Milyen jó volt az ijedtséget az elejtett szoborra fogni!
Azon az estén, mikor Tiborc gróf gyógyászati kőrútjából hazatért, Cecil azt mondta neki:
- Atyám, én félek idehaza oly egyedül.
Már megtanult félni!
Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.
De alig tekintett Cecilre, midőn egészen zavarba jött.
Cecil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással kérdezé tőle:
- A grófnő egyik függőjét elvesztette?
Cecil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy volt a lógója, gyémántos foglalatja.
- Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyományképp őrizünk: családunk nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S ma éppen ez a nap van.
Ottó sietett minél előbb búcsút venni.
Aznap délután ismét visszatért. Tiborc grófot együtt találta Cecillel.
- Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyönggyel, melyet Cecil grófnő visel?
Tiborc gróf arca elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe villámlottak; néhány percig erőt vett rajta az a démon, mely vérben szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába az a vaskéz, s az arc ismét elhalványult.
- Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy szabadcsapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták Schönhausent; ott voltak királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család úrasszonya volt, fel kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt; hajdan a sors elleni dacból, most vezeklésből, penitenciából. Ez ama fekete gyöngyös függőnek a története.
Köszönöm - szólt Siebelmann. - Én kiegészítem a történetet. Ennek a függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt van nálam az ereklye másik része.
Azzal kivonta kebeléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt függő párja feküdt.
- És most, gróf úr, miután az ékszer két darabja összetalálkozott, hadd maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja át a párját is nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.
A gróf megfogta leánya kezét.
- Értesz te ebből valamit?
A leány zokogott, és reszketett.
- Ah, tehát itt van az, amitől te félsz!
Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.
- Ő, Cecil, lásson meg már engem is!
Cecil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arcán. S talán nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, amit suttogott:
- Én látlak téged!
És aztán lehunyta szemeit és nem szűnt meg őt nézni, abban a belső világban, ahol olyan szép minden, ahol oly fényes minden; pedig sem nap, sem hold nem világítanak.
A látókörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül, felhőtelen.
Isaszeghy Tiborc kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az égre.
Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme, mint a végtelen irgalom vezérvilága.
A párbaj Istennel véget ért.
fantasztikus elbeszélés
1.
Én nevetséges ember vagyok. Ők most őrültnek mondanak. Ez előléptetés lenne, ha nem maradtam volna még mindig ugyanolyan nevetséges a szemükben, mint azelőtt. De most már nem haragszom rájuk, most már mind kedvesek nekem, még akkor is, amikor nevetnek rajtam - sőt, akkor valahogy különösen kedvesek. Magam is velük nevetnék - nem éppen magamon, hanem csak azért, mert szeretem őket -, ha nem szomorodnám el, valahányszor rájuk nézek. Azért szomorodom el, mert ők nem ismerik az igazságot, én pedig ismerem. Jaj, milyen nyomasztó, ha az ember csak egymaga ismeri az igazságot! De ők ezt nem értik. Nem, nem értik.
Ám azelőtt igen búsultam, hogy nevetségesnek látszom. Sőt nemcsak látszottam, hanem az is voltam. Én mindig nevetséges voltam, és ezt talán már születésem óta tudom. Talán már hétéves koromban tudtam, hogy nevetséges vagyok. Azután iskolába, majd egyetemre jártam, és - érdekes - minél többet tanultam, annál jobban megtanultam, hogy nevetséges vagyok. Úgyhogy egyetemi tanulmányaim mintegy csakis arra szolgáltak, hogy - amilyen mértékben beléjük mélyedtem - bebizonyítsák és megmagyarázzák nekem: nevetséges vagyok.
Az életben is úgy jártam, mint az egyetemen. Évről évre fokozódott, erősödött bennem az a tudat, hogy minden tekintetben nevetséges vagyok. Rajtam mindig mindenki nevetett. De nem tudták, senki nem is sejtette, hogy ha van ember a földön, aki mindenkinél jobban tudja, hogy nevetséges vagyok, akkor az én magam vagyok, és engem éppen az bántott a legjobban, hogy ők ezt nem tudják; igaz, ebben én voltam a hibás: mindig annyira büszke voltam, hogy ezt soha, a világért sem akartam bevallani senkinek. Ez a büszkeség évről évre nőtt bennem, és ha netalán megengedtem volna magamnak, hogy bárki előtt is beismerjem nevetséges voltomat, akkor alighanem nyomban, még aznap este szétlövöm a fejem egy revolverrel. Jaj, mennyire rettegtem én kamaszkoromban attól, hogy egyszer csak nem bírom tovább, és beismerem társaim előtt! Amióta fiatalember lettem, évről évre mind többet és többet tudtam meg szörnyű tulajdonságomról, de valami okból egy kissé megnyugodtam. Éppenséggel csak valami okból, mert mindmáig sem tudom meghatározni. Talán azért, mert lelkemben egyre nőtt a rettenetes szomorúság egy körülmény miatt, amely már mérhetetlen magasan fölötte állt egész lényemnek: nevezetesen megérlelődött bennem az a meggyőződés, hogy mindenütt minden mindegy ezen a világon. Már nagyon régen előre éreztem ezt, de a teljes meggyőződés csak a legutóbbi évben, valahogy hirtelen alakult ki bennem. Egyszer csak úgy éreztem, nekem mindegy lenne, hogy létezik-e a világ, vagy pedig nincs sehol semmi. Egész lényemmel érezni és érzékelni kezdtem, hogy most, az én időmben nincs semmi. Eleinte mindig úgy tetszett, hogy azelőtt azért sok minden volt, de később ráeszméltem, hogy azelőtt se volt semmi, hanem valami okból csak úgy tűnt fel, mintha volna. Lassanként meggyőződtem, hogy soha nem is lesz semmi. Attól fogva nem haragudtam többé az emberekre, és jóformán észre se vettem őket. Valóban - ez még a legjelentéktelenebb apróságokban is megnyilvánult: megesett például, hogy megyek-megyek az utcán, és beleütközöm a járókelőkbe. Egyáltalán nem azért, mert elgondolkoztam: min gondolkoztam volna? Egyáltalán nem gondolkoztam többé; nekem minden mindegy volt. És még ha megoldottam volna a kérdéseket! Ó, jaj, egyet sem oldottam meg, pedig de sok volt! Nekem azonban minden mindegy volt, és a kérdések mind háttérbe szorultak.
Ám egyszer csak megismertem az igazságot. Tavaly novemberben, nevezetesen november harmadikán ismertem meg, és attól fogva minden percemre emlékszem. Komor este volt, a legkomorabb, amit csak el lehet képzelni. Tizenegy óra tájban hazafelé tartottam, és - emlékszem - épp azon tűnődtem, hogy ennél komorabb idő már nem is lehet. Még fizikai vonatkozásban sem. Egész nap ömlött az eső, mégpedig a lehető leghidegebb és legkomorabb, szinte már félelmetes, és - jól emlékszem - az emberekkel szemben leplezetlenül ellenséges eső. Ám akkor, tizenegy óra tájban hirtelen elállt, és szörnyű nyirkosság követte, nedvesebb és hidegebb lett a levegő, mint amikor esett, és mindenből, az utca minden egyes kövéből, minden egyes mellékutcából valami pára szállt, ha messzebbre, az utcától távolabbra nézett az ember. Hirtelen úgy tűnt fel nekem, hogy vigasztalóbb lenne, ha mindenütt kialudnék a gáz; így szomorúbb az ember szíve, mert a gáz mindezt megvilágítja. Azon a napon jóformán nem ebédeltem, és kora este óta egy mérnöknél tanyáztam; ott ült nála még két barátja is. Én egész idő alatt hallgattam, és azt hiszem, terhükre voltam. Valami izgalmas dologról vitáztak, és hirtelen nekihevültek. Pedig hát mindegy volt nekik, én láttam ezt, és csak úgy unalmukban heveskedtek. Mindjárt meg is mondtam: „Uraim, hisz maguknak ez mindegy.” Nem sértődtek meg, hanem mindhárman nevetni kezdtek rajtam. Ennek az volt az oka, hogy minden szemrehányás nélkül mondtam, és csupán azért, mert nekem minden mindegy volt. Ők látták is, hogy nekem minden mindegy, és ezen mulattak.
Amikor az utcán a gázra gondoltam, feltekintettem az égre. Az ég rettentően sötét volt, de tisztán látni lehetett rajta a tépett felhőket, azok között meg, a végtelen magasban, a fekete foltokat. Az egyik folton hirtelen egy kis csillagot fedeztem fel, és figyelmesen szemügyre vettem. Azért, mert ez a kis csillag egy gondolatot adott: elhatároztam, hogy még azon az éjszakán főbe lövöm magam. Ezt már két hónappal előbb szilárdan eltökéltem, és bár igen szegény voltam, vettem egy gyönyörű revolvert, és még aznap meg is töltöttem. De már eltelt két hónap, és a pisztoly még mindig ott hevert a fiókban. Ám nekem annyira mindegy volt minden, hogy szerettem volna végül is kivárni egy olyan pillanatot, amikor nem lesz ennyire mindegy; hogy miért szerettem volna, nem tudom. Ily módon e két hónap alatt, valahányszor hazafelé tartottam, mindig azt gondoltam, hogy főbe lövöm magam. És mindig vártam azt a pillanatot. És lám, most ez a kis csillag megadta a lökést; eltökéltem, hogy még azon az éjszakán okvetlenül megteszem. De hogy miért az a kis csillag adta meg a lökést - nem tudom.
Amikor az égre pillantottam, hirtelen megragadta a könyökömet az a kislány. Az utca már jóformán egészen kihalt volt. A távolban egy bérkocsis aludt a kocsiján. A kislány nyolcéves lehetett, keszkenő meg egy szál ruha volt rajta, csuromvíz; különösen átázott lyukas cipője ragadta meg a figyelmemet, úgyhogy még most is emlékszem rá. Az különösen szembetűnő volt. A kislány a könyökömnél fogva rángatni kezdett, és hívott valahová. Nem sírt, de valahogy szaggatottan kiabált bizonyos szavakat, amelyeket alig tudott kiejteni, mert didergett, minden porcikája reszketett. Rémülten, sőt kétségbeesetten azt kiáltozta: „Anyukám, anyukám!”
Én ránéztem, de nem szóltam semmit, hanem továbbmentem. Ő csak futott mellettem, és rángatott, a hangjában pedig az az árnyalat csengett, ami a nagyon megrémült gyermekeknél a kétségbeesés jele. Ismerem ezt az árnyalatot. Bár a gyermek szaggatottan beszélt, megértettem, hogy anyja haldoklik valahol, vagy történt velük valami, és ő kiszaladt, hogy találjon, hívjon valami segítséget. Én azonban nem mentem vele, ellenkezőleg, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy elkergetem. Először azt mondtam neki, hogy keresse meg a rendőrt. De ő összetette kis kezét, és zokogva, zihálva továbbra is mellettem szaladt, nem tágított. Ekkor dobbantottam egyet, és rákiáltottam. Ő csak azt kiáltozta: „Uram, uram!...” - majd hirtelen otthagyott, és hanyatt-homlok átfutott a túlsó oldalra: ott is feltűnt egy járókelő, és a kislány bizonyára ahhoz szaladt tőlem.
Felmentem negyedik emeleti szállásomra. Panzióban lakom, ahol több kiadó szoba is van. Az enyém szegényes és kicsiny, az ablaka meg félkör alakú, mint a padlásszobáké. Van benne egy viaszosvászon huzatú dívány, egy asztal, amelyen könyvek hevernek, két szék meg egy régi, nagyon régi, de kényelmes Voltaire-fotel is. Leültem, gyertyát gyújtottam, és gondolkozni kezdtem. A szomszéd szobában, a válaszfal mögött tovább folyt a pokoli lárma, mely már harmadik napja tartott. Egy nyugalmazott kapitány lakott ott; vendégei voltak - hat semmirekellő -, pálinkát ittak, és ócska kártyával hazárdjátékot játszottak. A múlt éjjel verekedtek, és tudom, hogy ketten sokáig a hajuknál fogva cibálták egymást. A háziasszony panaszt akart tenni, de rettenetesen fél a kapitánytól. Rajtuk kívül csak egy alacsony, sovány hölgy, egy messziről jött katonatisztné lakik még itt három kisgyermekével, akik már nálunk, albérleti szobájukban betegedtek meg. Ő is, a gyermekek is az ájulásig félnek a kapitánytól, egész éjjel reszketnek, vetik a keresztet, a legkisebb gyermek pedig valami rohamot kapott rémületében. A kapitány - ezt biztosan tudom - néha megállítja a járókelőket a Nyevszkij proszpekten, és kéregét. Hivatalos szolgálatra nem veszik fel sehol, de - furcsa dolog (hisz az egészet csakis ezért mondom el) - ez a kapitány semmiféle bosszúságot nem keltett bennem az alatt az egész hónap alatt, amióta itt lakik. Az összebarátkozás elől természetesen már kezdettől fogva kitértem, meg aztán ő maga is elunta magát nálam mindjárt az első alkalommal, de bármennyire ricsajoztak ott a válaszfal mögött, akárhányan voltak is ott, nekem mindig minden mindegy volt. Egész éjjel csak ülök-ülök, és igazán nem is hallom őket, annyira megfeledkezem róluk. Mert én egyetlen éjjel sem alszom egészen hajnalig, és ez már egy éve tart így. Egész éjjel ülök az asztalnál a karosszékben, és nem csinálok semmit. Könyveket csak nappal olvasok. Ülök-ülök, és még csak nem is gondolkozom. Ha agyamba ötlik egy-egy gondolat, szabadjára eresztem. A gyertya minden éjjel csonkig ég. így ültem az asztalnál csendesen akkor is; elővettem a revolvert, és magam elé, az asztalra tettem. Amikor odatettem, emlékszem, azt kérdeztem magamtól: „Nos hát: igen?” - és egészen határozottan azt feleltem: „Igen.” Vagyis főbe lövöm magam. Tudtam, hogy még azon az éjszakán biztosan agyonlövöm magam, de nem tudtam, hogy még meddig ülök ott az asztalnál. És természetesen főbe is lövöm magam, ha nincs az a kislány.
2.
Nézzék: nekem minden mindegy volt ugyan, de fájdalmat például éreztem. Ha valaki megütött volna, akkor fájdalmat éreztem volna. Pontosan ugyanígy erkölcsi vonatkozásban is: ha valami nagyon sajnálatraméltó dolog történt volna, akkor sajnálatot éreztem volna, ugyanúgy, mint amikor még nem volt minden mindegy az életben. Az előbb is éreztem sajnálatot: egy kisgyermeken például okvetlenül segítettem volna. Akkor miért nem segítettem azon a kislányon? Hát egy gondolat miatt, amely akkor ötlött fel bennem: amikor a leányka rángatott és hívott, hirtelen felvetődött előttem egy kérdés, amelyet nem tudtam megoldani. Meddő kérdés volt ugyan, de én mégis dühbe gurultam. Éppen az a következtetés kergetett dühbe: ha már elhatároztam, hogy ezen az éjszakán végzek magammal, akkor most szükségképpen még inkább minden mindegy ezen a világon, mint valaha. Hát miért érzem hirtelen mégis azt, hogy nekem nem mindegy minden, és miért sajnálom ezt a kislányt? Mert, emlékszem, nagyon megsajnáltam; annyira, hogy furcsa módon fájt is, ami pedig szinte elképzelhetetlen az én helyzetemben. Azt az akkori, pillanatnyi érzésemet nem tudom ugyan jobban leírni, de az az érzés otthon is tovább tartott, amikor már letelepedtem az asztalnál, és olyan nagyon bosszús voltam, amilyen már rég nem. Gondolataim egymást kergették. Világosnak látszott, hogy ha még ember vagyok, és nem semmi, nem nulla, akkor még élek, amíg nullává nem változom, tehát szenvedni is, haragudni is tudok, és szégyenkezni is a tetteimért. Ez igaz. De hát ha - mondjuk két óra múlva - főbe lövöm magam, akkor mit nekem az a kislány, és mi közöm nekem a szégyenkezéshez vagy bármihez is a világon? Hisz nullává, abszolút nullává változom. Hát annak a tudatnak, hogy én nemsokára egyáltalán nem létezem - tehát semmi más nem létezik majd -, csakugyan nem lehetett a legcsekélyebb hatása sem a kislány iránt érzett szánalomra, sem az elkövetett aljasság miatt való szégyenkezésre? Hisz én éppen azért dobbantottam, vad hangon azért kiáltottam rá arra a szerencsétlen gyermekre, hogy elmondhassam, „lám, én egy csepp sajnálatot sem érzek, sőt embertelen aljasságot is követek el, de most már megtehetem, mert két óra múlva kialszik minden”. Elhiszik, hogy azért kiáltottam rá? Én most már csaknem biztosra veszem. Világosnak látszott, hogy az élet és a világ most már mintegy tőlem függ. Sőt úgy is mondhatnám, hogy a világ mintegy csakis az én számomra teremtődött: ha főbe lövöm magam, nem lesz világ, legalábbis az én számomra nem. Nem is szólva arról, hogy énutánam talán valóban senki számára sem lesz semmi, és mihelyt kialszik a tudatom, az egész világ eltűnik, mint egy kísértet, mint csakis az én tudatom tartozéka, és megszűnik, mert lehet, hogy az egész világ és az egész emberiség csakis én magam vagyok. Emlékszem, hogy amikor ott ültem és töprengtem, ezeket az egymás után feltoluló új kérdéseket mind igyekeztem egészen másfelé terelni, és valami egészen újat kitalálni. Például hirtelen felötlött bennem az a furcsa meggondolás, hogy ha, mondjuk, azelőtt a Holdon vagy a Marson élek, és elkövetek ott valami hallatlanul szégyenletes és becstelen tettet, amit csak el lehet képzelni, és ott ugyan megszégyenítenek, lealáznak, ahogy legfeljebb néha, álmában, mégpedig lidércálmában érezheti és képzelheti az ember; ha később a Földre kerülve továbbra is él bennem annak a tudata, amit a másik bolygón elkövettem, azonkívül tudom, hogy oda már soha semmi szín alatt nem térhetek vissza, akkor a Földről a Holdra felnézve - minden mindegy lenne nekem, vagy nem? Éreznék-e szégyent azért a tettemért, vagy sem? Ezek meddő és fölösleges kérdések voltak, mert a revolver már ott feküdt előttem, és egész lényemmel tudtam, hogy azt feltétlenül megteszem, de mégis bosszantottak, úgyhogy dühbe gurultam. Most már mint ha nem is tudtam volna meghalni, mielőtt nem tisztázok valamit. Egyszóval az a kislány megmentett, mérv e kérdések miatt elhalasztottam a sorsdöntő lövést. Eközben a kapitánynál is kezdett minden elcsöndesedni, befejezték a kártyázást, aludni készültek, de egyelőre még mérgesen dünnyögtek, és lustán odavágtak egy másnak egy-egy szitkot utoljára. Ekkor hirtelen elaludtam az asztalnál, a karosszékben, ami azelőtt sohase fordult elő. Egyszerűen észre se vettem, hogy elalszom. Az álom, mint tudjuk, rendkívül furcsa dolog: az egyik kép félelmetes világossággal, minden részletében aprólékosan kidolgozva tűnik elénk, mint egy ötvösmunka, a másikon meg átugrik az ember, mintha egyáltalán észre se venné, átszökken például téren és időn. Úgy látszik, az álmokat nem az értelem, hanem a vágy, nem a fej, hanem a szív irányítja. És milyen boszorkányos dolgokat művelt néha álmomban az én értelmem!
Egészen megfoghatatlan dolgok történnek velem álmomban. Például: a bátyám meghalt öt évvel ezelőtt. Néha látom álmomban; részt vesz a dolgaimban, nagyon érdeklődünk egymás iránt, holott én az egész álom alatt teljes mértékben tudom, emlékszem, hogy a bátyám meghalt és eltemettük.
Akkor hát miképp nem csodálkozom azon, hogy ő bár halott, mégis itt van mellettem, és velem együtt tesz-vesz! Hát miért tűri ezt az értelmem egyáltalán? No de elég. Rátérek az álmomra. Igen, akkor november harmadikán láttam ezt az álmot! Most azzal bosszantanak, hogy hiszen ez csak álom volt. De hát nem mindegy, hogy álom-e, vagy sem, ha egyszer ez az álom nyilatkoztatta ki nekem az Igazságot? Hiszen ha az ember egyszer meglátta és megismerte az igazságot, akkor tudja, hogy - akár alszik, akár él - az az igazság, más nincs és nem is lehet.
Nohát jó, legyen álom! Csakhogy én azt az életet, amelyet maguk annyira magasztalnak, öngyilkossággal ki akartam oltani, az álmom pedig, az álmom - ó, az elém tárta az új, a nagyszerű, a megújhodott, az erős életet!
Hallgassák hát!
3.
Már említettem, hogy észrevétlenül aludtam el, sőt mintegy tovább töprengtem ugyanazokon a dolgokon. Hirtelen azt álmodtam, hogy felveszem a revolvert, és csak úgy ültömben egyenest a szívemnek szegezem - a szívemnek, és nem a fejemnek; holott előbb már elhatároztam, hogy okvetlenül a fejembe, mégpedig a jobb halántékomba eresztem a golyót. A mellemnek szögezve vártam egy vagy két másodpercet; a gyertya, az asztal, a fal meg váratlanul megmozdult, imbolyogni kezdett előttem. Erre gyorsan lőttem.
Álmában néha magasról leesik az ember, néha ütik-verik vagy ölik, de sohasem érez fájdalmat, legfeljebb, ha csakugyan megüti magát az ágyban: akkor csakugyan érez fájdalmat, és csaknem mindig erre a fájdalomra ébred fel. Ugyanígy történt az én álmomban is: fájdalmat nem éreztem, de úgy rémlett, hogy ezzel a lövéssel miden összerázódik, aztán kialszik bennem, és félelmetes sötétség támad körülöttem. Mintha megvakultam, megnémultam volna - csak fekszem valami kemény tárgyon, elnyúlva, hanyatt, nem látok semmit, képtelen vagyok a legcsekélyebb mozdulatra is. Körülöttem jönnek-mennek, kiabálnak, a kapitány dörmög, a háziasszony sikoltozik, aztán megint szünet, majd máris visznek leszögezett koporsóban. Érzem, hogy himbálózik a koporsó, el is gondolkozom ezen, aztán hirtelen, most először, meglepődve észreveszem, hogy hiszen meghaltam, egészen meghaltam; tudom ezt, és nem kételkedem benne, nem látok, nem tudok mozogni, de érezni és gondolkozni mégis tudok. Ám hamarosan beletörődöm, és ahogy álomban szokás, vita nélkül elfogadom a valóságot.
Már temetnek is a földbe. Aztán mindenki elmegy, és én egyedül, teljesen egyedül maradok. Mozdulatlanul fekszem. Valahányszor azelőtt ébren elképzeltem, hogy eltemetnek, a sírhoz voltaképpen mindig csak a nyirkosság meg a hideg érzetét kapcsoltam. Most is úgy éreztem, hogy nagyon fázom, különösen a lábujjaim hegye gémberedik el, de semmi egyebet nem éreztem.
Ott feküdtem, és - különös - semmit se vártam, vita nélkül elfogadtam, hogy egy halottnak nincs mit várnia. Milyen nyirkos volt a sír! Nem tudom, mennyi idő telt el, egy óra vagy több nap, vagy sok nap. Ám behunyt bal szememre egyszer csak egy csepp víz esett, amely átszivárgóit a koporsó födelén, utána egy perc múlva a másik, majd megint egy perc múlva a harmadik, és így tovább, és így tovább, mindig egy-egy perc múlva. Hirtelen mélységes felháborodás lobbant fel a szívemben, és mindjárt fizikai fájdalmat is éreztem benne: „A sebem - gondoltam -, ez a lövéstől, a golyótól van...” A víz pedig egyre csepegett, pontosan percenként, egyenest behunyt szememre. Ekkor - nem hanggal, mert mozdulatlan voltam, hanem egész lényemmel - ahhoz fohászkodtam, akitől függött mindaz, ami velem történt:
„Bárki vagy is - ha vagy, és ha van valami értelmesebb annál, ami most történik, engedd, hogy itt az legyen! Ha pedig a további lét cudarságával és értelmetlenségével bosszulod meg ostoba öngyilkosságomat, akkor tudd meg, hogy soha semmilyen gyötrelem - bármilyen sújtson is - nem fogható ahhoz a megvetéshez, amelyet némán érezni fogok, akár ha évmilliókig tart is az a gyötrelem!...”
Így fohászkodtam, aztán elhallgattam. Csaknem egy teljes percig tartott a néma csend, sőt egy újabb csepp is lehullott, de tudtam, határtalanul, rendíthetetlenül hittem és tudtam, mindjárt okvetlenül megváltozik minden. Ekkor hirtelen megnyílt a sírom. Azazhogy nem tudom, felbontották-e, kiásták-e, de engem magával vitt egy sötét, ismeretlen lény, és máris a világűrben voltunk. Váratlanul újra látni kezdtem. Öreg éjszaka volt, és soha, soha nem volt még olyan sötét! Száguldottunk a világűrben, már nagyon messze a Földtől. Semmit se kérdeztem attól, aki magával vitt, csak vártam, és büszke voltam. Elhitettem magammal, hogy nem félek, és majd elaléltam az elragadtatástól arra a gondolatra, hogy nem félek. Nem emlékszem, mennyi ideig száguldottunk, sőt fogalmat se tudok alkotni róla: mindez úgy történt, mint álomban szokott, amikor is az ember átugrik téren és időn, a lét és az értelem törvényein, és csak azokon a pontokon áll meg, amelyekről a szíve ábrándozik. Emlékszem, egyszer megpillantottam a sötétben egy kis csillagot. „Ez a Szíriusz?” - kérdeztem; nem tudtam tovább türtőztetni magam, pedig nem akartam kérdezni semmit. „Nem, ez az a csillag, amelyet a felhők között láttál, amikor hazafelé tartottál” - felelte a lény, amely repült velem. Tudtam, hogy szinte emberi ábrázata van. Különös: nem szerettem ezt a lényt, sőt mélységes utálatot éreztem iránta. Én teljes nemlétet vártam, azért is lőttem szíven magam. És lám, egy lény kezében vagyok; ez természetesen nem emberi lény, de mégis van, létezik. „Tehát a síron túl is van élet!” gondoltam az álom furcsa könnyelműségével, de szívem lényege teljes mélységében velem maradt: „És ha újra lennem kellene — gondoltam -, ha valakinek ellen állhatatlan akarata folytán ismét élnem kellene, akkor nem akarom, hogy legyőzzenek és megalázzanak!” „Te tudod, hogy félek tőled, és ezért lenézel” – mondtam váratlanul útitársamnak; nem tudtam magamba fojtani ezt a megalázkodó kijelentést - amelyben beismerés lappangott —, és tűszúrásként éreztem szívemmel megalázkodásomat. Nem felelt, de mindjárt éreztem, hogy nem néz le, nem nevet rajtam, de nem is sajnál, és hogy utunknak célja van, csakis engem érintő, ismeretlen, titokzatos célja. Szívemben egyre nőtt a félelem. Szótlan útitársamból némán belém sugárzott valami, ami gyötrelmesen átjárt. Sötét és ismeretlen térségeken át szálltunk. Már rég nem láttam a szememnek ismerős csillagzatokat. Tudtam, hogy a világűrben vannak olyan csillagok, amelyekről csak évezredek, sőt évmilliók alatt jut el a fénysugár a földre. Lehet, hogy mi már átrepültük ezeket a távolságokat. Szívgyötrő, szörnyű fájdalmamban vártam-vártam valamit. Ekkor valami ismerős és a legnagyobb mértékben hívogató érzés rázott meg: váratlanul megpillantottam napunkat! Tudtam, hogy ez nem lehet a mi napunk, amely a mi földünket szülte; hogy végtelen távolságra vagyunk a mi napunktól, de valahogy egész lényemmel megéreztem, hogy ez tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk, annak mintegy másolata, hasonmása. Lelkemben ujjongva zendült meg egy kellemes, cirógató érzés: annak a fénynek drága ereje, amely engem teremtett, visszhangot keltett szívemben, és feltámasztotta; és én, temetésem óta először, ismét éreztem az életet, a régi életet.
- De ha ez nap, ha tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mienk - kiáltottam fel -, akkor hol a föld? - Útitársam egy csillagra mutatott, amely smaragdfénnyel ragyogott a sötétségben. Egyenest feléje száguldottunk.
Hát lehetséges ilyen megismétlődés a világmindenségben? Hát ilyen a természet törvénye?... És ha az föld, akkor ugyanolyan föld, mint a mienk?... tökéletesen ugyanolyan, szerencsétlen, szegény, de örökre szeretett és drága, és még a leghálátlanabb fiaiban is ugyanolyan gyötrelmes szeretetet kelt maga iránt, mint a mienk?... - kiáltottam fel, és megremegtem visszafojthatatlan, ujjongó szeretetemben a régi föld iránt, amely szült, és amelyet elhagytam. Felvillant előttem annak a kislánynak az alakja, akit megbántottam.
- Majd meglátsz mindent - felelte útitársam, és mintha szomorúság érződött volna a szavaiban. De gyorsan közeledtünk ahhoz a bolygóhoz. Nőttön-nőtt előttem, és már ki tudtam hámozni Európa körvonalait, az óceánt, és hirtelen valami magasztos, szent féltékenység különös érzése lobbant fel szívemben: „Hogyan lehetséges ilyen megismétlődés, és mire jó ez? Én csak azt a földet szeretem, csak azt tudom szeretni, amelyet elhagytam, amelyen rajta maradtak vérem cseppjei, amikor én, hálátlan, egy szívlövéssel kioltottam az életemet. És soha, de soha nem szűnt meg a szeretetem iránta, még akkor éjjel sem; sőt amikor már-már megváltam tőle, talán gyötrelmesebben szerettem, mint bármikor. Van gyötrelem ezen az új földön is? Mi a mi földünkön csak gyötrelmesen és csakis gyötrelem árán tudunk szeretni! Mi nem tudunk másképp szeretni, és nem ismerünk más szeretetet. Én gyötrelmet akarok ahhoz, hogy szerethessek. Én ebben a pillanatban csak azt a földet akarom sóváran, könnyeket ontva csókolgatni, amelyet elhagytam, és nem akarok, nem fogadok el életet semmilyen más földön!...
Ám útitársam már magamra hagyott. És annyira váratlanul, hogy magam se vettem észre, máris ott álltam azon a földön, egy paradicsomian gyönyörű, derűs nap éles fényében. Azt hiszem, azoknak a szigeteknek egyikén álltam, amelyek a mi földünkön a görög szigetvilágot alkotják, vagy valahol a szigettenger közelében fekvő kontinens partvidékén. Ó, minden pontosan ugyanúgy volt, mint nálunk, de úgy tetszett, hogy mindenütt valami ünnep, egy végre-valahára elért nagy és szent diadal fénye ragyog. A nyájas smaragdzöld tenger vize halkan csapkodta a partot, és látható, kézzel fogható, csaknem tudatos szeretettel csókolgatta. A gyönyörű magas fák virágjuk teljes pompájában álltak, tömérdek levelük pedig - ebben biztos vagyok - halk, szelíd zizegéssel üdvözölt, és mintegy szerető szavakat suttogott nekem. A pázsit szinte lángolt az élénk színű, illatos virágoktól. A madarak seregestül röpködtek a levegőben, vagy a vállamra, karomra szálltak - egy cseppet se féltek tőlem -, és boldogan legyeztek kedvesen repeső szárnyacskájukkal. És végül megláttam és megismertem e boldog föld embereit is. Maguktól odajöttek hozzám, körülvettek, és csókkal üdvözöltek. O, milyen gyönyörűek voltak a napnak, a saját napjuknak e fiai! A mi földünkön sohase láttam ilyen emberi szépséget. Legfeljebb gyermekeinkben, életük legelső éveiben találhatjuk meg ennek a szépségnek távoli, halvány visszfényét. E boldog emberek szeme derűs fénnyel csillogott. Arcukról értelem, immár teljes nyugalommá tökéletesedett tudat sugárzott, ám ezek az arcok vidámak voltak; ezeknek az embereknek szavaiban és hangjában gyermeki öröm csengett. O, én mindjárt megértettem mindent, mindent, mihelyt az arcukra tekintettem! Ez olyan föld volt, amelyet nem mocskolt be a bűnbeesés, olyan emberek éltek rajta, akik még nem követtek el bűnt, és ugyanolyan paradicsomban laktak, amilyenben az egész emberiség hagyományai szerint a mi ősszüleink a bűnbeesés előtt, azzal a különbséggel, hogy itt az egész föld mindenütt egyetlen nagy édenkert volt. Ezek az emberek boldogan nevetve sereglettek körém, és megcirógattak; elvittek magukhoz, és mindegyikük szeretett volna megnyugtatni. Nem kérdezősködtek semmiről, mintha már tudtak volna mindent - nekem legalábbis így tetszett -, és szerették volna mielőbb elűzni arcomról a szenvedést.
4.
Hát nézzék, megint azt mondhatom: mit számít, hogy ez csak álom volt?! E gyönyörű, ártatlan emberek szeretetének érzékelése örökre megmaradt bennem, és érzem, hogy szeretetük még most is rám sugárzik onnan. Én láttam, megismertem őket, meggyőződtem létükről, szerettem őket, és később szenvedtem is értük. O, én mindjárt, már akkor rádöbbentem, hogy sok tekintetben egyáltalán nem fogom megérteni őket. Nekem, mai, haladó szellemű orosznak és gyarló pétervárinak rejtély volt például az: miképp lehet, hogy náluk, akik olyan sok mindent tudnak, nyoma sincs a mi hagyományunknak. De nemsokára ráeszméltem, hogy az ő tudásuk más ihletettségből táplálkozik és tökéletesedik, mint a mienk a földön, és hogy törekvéseik is egészen mások. Ok nem vágyódtak semmire, nyugodtak voltak, nem törekedtek az élet megismerésére - úgy, ahogy mi törekszünk belehatolni -, mert az ő életük tökéletes volt. De az ő tudásuk mélyebb is, magasabb is volt, mint amit a mi tudományunk ad, mert a mi tudományunk megmagyarázni igyekszik az életet, előbb maga akar belehatolni, hogy aztán megtanítsa az embereket, hogyan éljenek; ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogyan éljenek; erre rájöttem, de a tudásukat nem tudtam megérteni. Rámutattak fáikra, és én nem tudtam megérteni azt a határtalan szeretetet, amellyel rájuk néztek: mintha magukhoz hasonló lényekkel társalogtak volna. Mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy valóban társalogtak velük! Igen, megtanulták a nyelvüket, és szentül hiszem, hogy azok meg is értették őket. És ilyen szemmel nézték az egész természetet: az állatokra, amelyek békességben éltek velük, nem támadtak rá, hanem szeretetüktől lenyűgözve, maguk is szerették őket. Rámutattak a csillagokra, és mondtak róluk valamit, amit nem tudtam felfogni, de biztos vagyok abban, hogy valamiképp érintkeztek a mennybolt csillagaival, nem csupán gondolkodás útján, hanem más, közvetlenebb formában is. Ó, ezek az emberek nem is iparkodtak azon, hogy megértsem őket, anélkül is szerettek, viszont én tudtam, hogy ők se fognak megérteni engem soha, így hát jóformán nem is beszéltem nekik a mi földünkről. Csak megcsókoltam előttük azt a földet, amelyen éltek, és szavak nélkül is imádtam őket; ők látták ezt, és engedték imádni magukat, nem restellték, hogy imádom őket, mert ők maguk is tele voltak szeretettel. Nem szenvedtek miattam, amikor néha sírva csókolgattam a lábukat azért, mert szívemmel boldogan éreztem, milyen erős szeretettel fogják viszonozni. Olykor ámulva azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet, hogy egész idő alatt egyszer sem sértettek meg egy olyat, mint én, és egyszer sem keltettek se féltékenységet, sem irigységet egy olyanban, mint én vagyok? Sokszor megkérdeztem magamtól: hogyan állhattam meg én, hencegő, hazudozó ember, hogy ne beszéljek az ismereteimről, amelyekről nekik természetesen fogalmuk se volt, hogyhogy nem kívántam csodálatba ejteni őket, akár csupán irántuk való szeretetből is? Olyan elevenek és vidámak voltak, mint a gyermekek. Szüntelenül kószáltak gyönyörű ligeteikben és erdeikben, énekelték gyönyörű dalaikat; könnyű eledellel: fák gyümölcsével, erdeik mézével és az őket szerető állatok tejével táplálkoztak. Eleségükért, ruhájukért csak kevés, könnyű munkát végeztek. Ismerték a szerelmet, születtek is gyermekeik, de sohasem vettem észre bennük a könyörtelen kéjhajhászásnak azt a szenvedélyét, amely a mi földünkön csaknem mindenkit utolér, és a mi emberiségünk csaknem valamennyi bűnének egyetlen forrásául szolgál. Ok úgy örültek a világra jött gyermekeknek, mint boldogságuk újabb részeseinek. Nem volt köztük vita, nem volt féltékenység, sőt nem is értették, hogy az mit jelent. Az ő gyermekeik mindenki gyermekei voltak, mert mindnyájan egy családot alkottak. Jóformán egyáltalán nem ismerték a betegséget, bár ott is volt halál; de az öregek csendesen haltak meg, mintha csak elaludnának, miután mosolyogva megáldották a köréjük gyűlt búcsúzó embereket, és maguk is derűs mosolyt kaptak útravalóul. Szomorúságot, könnyeket ilyenkor sose láttam, csak szinte rajongásig - de higgadttá tökéletesedett, szemlélődő rajongásig - fokozódó szeretetet. Azt hihette az ember, hogy még a halottaikkal is érintkeznek, és hogy az őket összekötő földi kapcsot a halál sem tépi szét. Jóformán nem értettek meg, amikor az örök életről kérdezősködtem, de láthatólag annyira ösztönösen meg voltak győződve arról, hogy ez számukra nem is lehetett kérdés. Templomaik nem voltak, de volt valami lényeges, élő és állandó kapcsolatuk a világmindenség Egészével; nem volt vallásuk, de biztosan tudták, hogy ha evilági boldogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra - élők és holtak számára egyaránt - a világmindenség Egészével való még kiterjedtebb érintkezés. Örömmel, de nem türelmetlenül, nem sóváran várták ezt a pillanatot, mintha már benne élt volna szívüknek sejtéseiben, amelyekről beszélgettek is egymással. Esténként, mielőtt aludni tértek, szerettek összehangzó, dallamos kardalokat énekelni. Ezekbe a dalokba öntötték mindazokat az érzéseket, amelyeket a már-már elmúló nap szerzett nekik: magasztaló énekekkel búcsúztak tőle. Áldották a természetet, a földet, a tengert, az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról, és úgy dicsérték egymást, mint a gyermekek; ezek a lehető legegyszerűbb dalok voltak, de szívből jöttek és szívhez szóltak. De nemcsak akkor gyönyörködtek egymásban, ha daloltak, hanem úgy tetszett, hogy egész életüket csakis ezzel töltik. Ez amolyan általános, kölcsönös szerelem volt. De némelyik ünnepélyes, ujjongó éneküket jóformán egyáltalán nem értettem. A szavakat ugyan értettem, de sohase tudtam lényegük mélyére hatolni - az szinte hozzáférhetetlen volt az én értelmemnek, jóllehet a szívemet egyre jobban és jobban átjárta. Gyakran mondtam nekik, hogy én mindezt már régen előre éreztem; hogy ez a boldogság és dicső élet már a mi földünkön föl-fölsejlett bennem, csalogató, néha elviselhetetlen szomorúságba csapó, sóvár vágy alakjában; hogy előre megnéztem mind őket magukat, mind a dicsőségüket szívem álmaiban, értelmem ábrándjaiban; hogy ott, a mi földünkön sokszor nem tudtam könnyek nélkül ránézni a lenyugvó napra... Hogy a mi földünk lakói iránti gyűlöletembe mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem őket, miért nem tudom megtagadni tőlük a bocsánatot; és hogy a szere- tetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeretni, hogy ne gyűlöljem őket? Ahogy figyeltek, láttam rajtuk: nem tudják elképzelni, amit mondok, de nem bántam, hogy beszéltem nekik erről: tudtam, hogy megértik, milyen nagyon vágyódom azok után, akiket elhagytam. Igen: ha rám néztek szeretetet sugárzó, kedves tekintetükkel; ha éreztem, hogy közöttük az én szívem is ugyanolyan igaz és ártatlan lesz, mint az övék, akkor én sem sajnáltam, hogy nem értem őket. Az élet teljességének érzésétől el-elakadt a lélegzetem, és szótlanul imádtam őket.
Ó, most mindenki a szemembe nevet, és azt állítja, hogy álomban nem lehet olyan részleteket látni, amilyeneket most leírok; hogy álmomban én csak egy érzést láttam, illetve érzékeltem, amelyet kábulatban szült a szívem, a részleteket pedig később, amikor felébredtem, magam költöttem hozzá. Istenem, mekkora kacagás támadt, hogy kinevettek ott, a szemembe kacagtak, micsoda jó mulatságot szereztem nekik, amikor bevallottam, hogy talán valóban így volt! Ó, igen, engem annak az álomnak csupán egyetlen érzése nyűgözött le, és csak az maradt meg éppen az én véresre sebzett szívemben, de azért álmomnak valóságos képei és alakjai, vagyis azok, amelyeket csakugyan láttam az álmodás alatt, olyan harmonikusan tökéletesek, annyira elbűvölőek, gyönyörűek és annyira igazak voltak, hogy felébredve természetesen nem tudtam a mi erőtlen szavainkba önteni őket, úgyhogy szinte el kellett mosódniuk agyamban, tehát lehet, hogy valóban kénytelen voltam öntudatlanul hozzájuk költeni a részleteket, természetesen eltorzítva, főként azért, mert szenvedélyesen vágytam minél előbb, akár csak valamelyest is leírni őket. De azért hogyne lehetne elhinni nekem, hogy mindez - volt? Mégpedig talán ezerszer különb, derűsebb, boldogabb valami volt, mint amilyennek leírom. Lehet, hogy ez álom, de lehetetlen, hogy mindez ne történt volna meg. Sőt, elárulok egy titkot: mindez talán korántsem volt álom! Mert ekkor olyasvalami történt, olyan megdöbbentően igaz valami, amit nem álmodhat az ember. Jó: álmomat a szívem szülte, de vajon a szívem egymaga megszülhette-e azt a szörnyű igazságot, ami azután megtörtént velem? Hát hogy tudtam volna én egyedül kitalálni vagy szívemmel megálmodni? Hát hogy tudott volna felemelkedni az én sekélyes szívem meg az én szeszélyes, gyarló értelmem az igazság ilyen félelmetes kinyilatkoztatásáig?! ítéljék meg maguk: eddig titkoltam, de most elárulom ezt az igazságot is. Arról van szó, hogy én... megrontottam mindnyájukat!
5.
Igen, igen, az lett a vége, hogy megrontottam mindnyájukat! Hogyan történhetett ez, nem tudom, de világosan emlékszem rá. Almom évezredeket repült át, és csak az egésznek a benyomását hagyta meg bennem. Csak annyit tudok, hogy bűnbeesésük oka én voltam. Ahogy egy veszedelmes trichina, ahogy egyetlenegy pestisbacilus egész országokat megfertőz, úgy megfertőztem én is önnönmagammal ezt a mindaddig boldog, bűntelen földet. Megtanultak hazudni, megszerették a hazugságot, és megismerték a hazugság szépségét. Lehet, hogy ez ártatlanul — csupán tréfából, enyelgésből, szerelmi játékból -, talán csakugyan egy parányival kezdődött, de a hazugságnak ez a paránya behatolt a szívükbe, és megtetszett nekik. Aztán hamarosan megszületett a kéjvágy, a kéjvágy megszülte a féltékenységet, a féltékenység a kegyetlenséget... Ó, nem tudom, nem emlékszem, hogyan, de hamar, nagyon hamar kicsordult az első vér: meghökkentek, megrémültek, aztán nemsokára meghasonlottak, csoportokra bomlottak. Szövetségeket kötöttek - de már egymás ellen. Elkezdődtek a szemrehányások, a korholások. Megismerték és erénnyé magasztosították a szégyenérzetet. Megszületett a becsület fogalma, és minden szövetség magasra tartotta a saját zászlaját. Kínozni kezdték az állatokat, így hát az állatok az erdőkbe menekültek előlük, és ellenségeik lettek. Megindult a harc az elkülönülésért, a megkülönböztetésért, az egyéniségért, az „enyémért” és a „tiedért”. Különböző nyelveken kezdtek beszélni. Megismerték a bánatot, és megszerették a bánatot, szomjúhozták a gyötrelmet, és azt mondták, hogy az Igazságot csak gyötrelem árán lehet elérni. Ekkor megjelent náluk a tudomány. Amikor gonoszak lettek, testvériességről és emberiességről kezdtek beszélni, és megértették ezeket az eszméket. Amikor bűnöket követtek el, kitalálták az igazságosságot, egész kódexekre való törvényeket szabtak maguknak, hogy megóvják az igazságot, a kódexek érvényének biztosítására pedig felállították a guillotine-t. Alig-alig emlékeztek arra, amit elvesztettek, és nem is akarták elhinni, hogy valamikor ártatlanok és boldogok voltak. Sőt: nevettek e régebbi boldogságuk lehetőségén, és ábrándnak nevezték. El sem tudták képzelni szemléletes formákban, de — furcsa és csodálatos dolog — miután elvesztették minden hitüket egykori boldogságukban, és mesének nevezték, annyira szerettek volna ismét, újra ártatlanok és boldogok lenni, hogy leborultak szívüknek e vágyai előtt, mint a gyermekek, istenítették ezt a vágyat, templomokat építettek a tulajdon eszméjüknek, a tulajdon „vágyuknak”, imádkozni kezdtek hozzá, és jóllehet teljesen tisztában voltak megvalósíthatatlanságával, elérhetetlenségével, könnyezve imádták és hódoltak neki. Ámde ha lehetővé válik, hogy visszakerüljenek abba az ártatlan és boldog állapotba, melyet elvesztettek, és ha valaki újra megmutatja nekik, és azt kérdezi tőlük: akarnak-e visszatérni hozzá - akkor bizonyára nemet mondanak. Többször hallottam tőlük: „Igaz, hogy hazugok, gonoszak és igazságtalanok vagyunk, mi tudjuk is ezt, sírunk is miatta, kínozzuk, gyötörjük, büntetjük magunkat, talán még jobban is, mint az az Irgalmas Bíró, aki majd ítél rajtunk, és akinek a nevét nem tudjuk. De van tudományunk, és annak a segítségével újra megtaláljuk az igazságot, és most már majd tudatosan fogadjuk el. A tudás több az érzésnél, az élet tudata több az életnél. A tudomány bölcsességgel ruház fel, a bölcsesség feltárja a törvényeket; a boldogság törvényeinek ismerete pedig több a boldogságnál.” így beszéltek, és e szavak után mindegyik magát szerette a legjobban, de nem is tehettek másképp. Mindegyik olyan féltékenyen szerette a saját egyéniségét, hogy teljes erejével igyekezett lealacsonyítani, kisebbíteni a másokét; és kiki erre tette fel az életét. Megjelent a rabszolgaság, sőt, megjelent az önkéntes rabszolgaság is: a gyengék szívesen alávetették magukat az erősebbeknek, azért, hogy azok segítsenek elnyomni a náluk gyengébbeket. Megjelentek a szent életű férfiak, akik sírva járultak ezek elé az emberek elé, és szemükre vetették, hogy gőgösek, elvesztették a mértéket, az összhangot, és kiveszett belőlük a szégyenérzet. Ezeket a jámborokat kigúnyolták vagy megkövezték. Szent vér ömlött a templomok küszöbére. Kárpótlásul egymás után feltűntek olyan emberek, akik azon töprengtek: hogyan egyesülhetnének ismét úgy, hogy bár ki-ki továbbra is saját magát szeretné a legjobban, nem zavarna senki mást, és ilyen módon mindnyájan valamiféle harmonikus társadalomban élnének. Egész háborúk törtek ki e miatt az eszme miatt. Ugyanakkor minden hadviselő szilárdan hitte: a tudomány, a bölcsesség és az önfenntartás ösztöne végül is arra kényszeríti az embereket, hogy harmonikus és ésszerű társadalomban egyesüljenek, ezért hát a „bölcsek” a dolog meggyorsítása végett addig is igyekeztek mielőbb kiirtani minden „nem bölcset” - akik nem értik meg az ő eszméjüket -, hogy ne akadályozzák az eszme diadalát. De az önfenntartás ösztöne gyorsan gyengülni kezdett, megjelentek a gőgösek és kéjhajhászók, akik nyíltan azt követelték: mindent vagy semmit. Avégett, hogy mindent megszerezzenek, gaztettekhez folyamodtak, ha pedig az nem sikerült, ön- gyilkosságot követtek el. Megjelentek a vallások a nemlét kultuszával: pusztítsuk el magunkat, hogy örökre megnyugodjunk a semmiben. Végül ezek az emberek belefáradtak az értelmetlen munkába, arcukon megjelent a szenvedés, és ezek az emberek ekkor azt hirdették, hogy a szenvedés a szép, mert csak a szenvedésnek an értelme. Dalaikban a szenvedést dicsőítették. Én a kezemet tördelve jártam közöttük, sirattam, de szerettem őket, talán még jobban, mint azelőtt, amikor arcukat még nem torzította el a szenvedés, amikor még ártatlanok és olyan gyönyörűek voltak. A földet, amelyet beszennyeztek, még jobban megszerettem, mint amikor még paradicsomkert volt, csupán azért, mert megjelent rajta a bánat. Jaj, én mindig szerettem a bánatot, a szomorúságot, de csak a magamét, a magamét, de őket sajnáltam, sirattam. Feléjük tártam a karomat, és kétségbeesetten vádoltam, átkoztam és megvetettem magam. Azt mondtam nekik, hogy mindennek én, csakis én vagyok az oka; hogy én fertőztem meg őket hazugsággal, én döntöttem romlásba őket! Könyörögtem nekik, hogy feszítsenek keresztre, sőt meg is tanítottam őket, hogyan kell keresztet csinálni. Én nem tudtam megölni magam, nem volt hozzá erőm, de tőlük igenis akartam vállalni a kínszenvedést, szomjúhoztam a kínokat, szomjúhoztam, hogy e kínok közepette az utolsó cseppig kiömöljön a vérem. De ők csak kinevettek, és a végén még szent őrültnek tartottak. Mentegettek: azt mondták, hogy csak azt kapják, amit ők maguk kívántak, és hogy mindannak, ami most van, szükségképpen be kellett következnie. Végül kijelentették, hogy veszélyessé válók számukra, és az őrültekházába csuknak, ha nem hallgatok el. Ekkor olyan erővel hatolt lelkembe a szomorúság, hogy összeszorult a szívem, és azt éreztem, hogy meghalok, és ekkor... nos hát, ekkor - felébredtem.
Már reggel volt, azazhogy még nem világosodott ki, de már hat órára járt az idő. Ugyanabban a karosszékben ocsúdtam fel, gyertyám csonkig égett, a kapitánynál aludtak, és olyan csend uralkodott körülöttem, ami ritka minálunk. Először is felugrottam rendkívüli megdöbbenésemben; sohase történt velem semmi efféle, még a legjelentéktelenebb apróságokat illetőleg sem; például még sohasem aludtam el így a karosszékben. Ekkor, mialatt álltam, és lassan magamhoz tértem, hirtelen megakadt a szemem megtöltött, lövésre kész revolveremen, de egy pillanat alatt ellöktem magamtól! O, most már életet és életet! Magasba tartottam a kezemet, és az örök Igazsághoz fohászkodtam; nem is fohászkodtam, hanem sírva fakadtam; ujjongás, határtalan ujjongás emelte fel egész lényemet. Igen, élet és igehirdetés! A prédikálást abban a pillanatban határoztam el, mégpedig egész életemre! Megyek hirdetni, mert hirdetni akarom! Mit? Az igazságot, mert én láttam, tulajdon szememmel láttam egész dicsőségét!
És azóta hirdetem is! Ezenkívül - szeretem azokat, akik kinevetnek, jobban szeretem őket mindenki másnál. Nem tudom, miért van ez így, tehát nem is tudom megmagyarázni, de csak hadd legyen így. Ok azt mondják, hogy már most is mellé-melléfogok, így hát mi lesz később, ha már most is ennyit tévedek? Való igaz: mellémelléfogok, és lehet, hogy később még rosszabbul megy majd. Nem kétséges, hogy ezentúl is tévedek még néhányszor, amíg meg nem találom a nyitját, hogyan, vagyis milyen szavakkal és milyen tettekkel kell hirdetni az igazságot, mert ez nagyon nehéz feladat. Hisz ez most is olyan világos előttem, mint a nap, de hát - mondjátok meg nekem - ki nem téved?! Holott mindenki egy és ugyanazon cél felé halad, legalábbis mindenki egy és ugyanazon cél felé igyekszik haladni a bölcstől kezdve az utolsó rablóig, csak más-más utakon. Régi igazság ez, de itt van valami új is: én még tévedni se nagyon tudok, mert már láttam az Igazságot, láttam és tudom, hogy az emberek gyönyörűek és boldogok lehetnek, ha nem veszítik el azt a képességüket, hogy éljenek a földön. Én nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy a rossz az emberek természetes állapota. Pedig csakis e hitem miatt nevetnek ők ki engem valamennyien. De hát hogy is ne hinnék, amikor én láttam az Igazságot. Nem, nem az eszemmel találtam ki, hanem láttam, láttam, és élő képe örökre megtöltötte lelkemet. Olyan tökéletes teljességében láttam, hogy nem tudom elhinni, hogy ne lehetne az embereké. Akkor hát hogyan tévednék? Néhányszor, persze, még el-eltévedek, és talán érthetetlen szavakkal fogok beszélni, de nem sokáig: annak az eleven képe, amit láttam, mindig velem lesz, és mindig a helyes útra fog téríteni. O, én friss vagyok, fürge, és megyek, megyek akár ezer évig is. Tudják, eleinte el akartam titkolni, hogy én rontottam meg őket mind, de ez hiba volt - lám, ez volt az első hiba! Ám az Igazság megsúgta, hogy hazudok, és ezzel megóvott, jó útra térített. De azt, hogy miképpen kell megteremteni a Paradicsomot, nem tudom, mert képtelen vagyok szavakkal leírni. Almom után elvesztettem a szavakat. Legalábbis a legfontosabb, a legszükségesebb szavakat. De nem baj: elindulok és szüntelenül, fáradhatatlanul beszélni fogok, mert mégiscsak saját szememmel láttam, noha nem tudom rendre elmondani, mit láttam. Épp ezt nem értik a gúnyolódok: „Álmot láttál - mondják -, ez csak lázálom, hallucináció.” Eh! Roppant bölcs megállapítás! És milyen büszkék rá! Álom? Hogyhogy álom?! Hát az életünk nem álom? Többet mondok: nem baj, ha ez sohase válik valóra, nem baj, ha nem lesz Paradicsom (hisz ezzel magam is tisztában vagyok!), de azért mégis hirdetni fogom. Holott olyan egyszerű lenne a dolog - egyetlenegy nap, egyetlenegy óra alatt, egy csapásra rendbe jönne minden! Az az alapvető: szeresd a többieket úgy, mint magadat. Ez a legfontosabb, sőt ez minden, egyéb jóformán nem is kell: akkor megtaláljuk a nyitját, hogyan kell rendbe hozni mindent. Ez olyan régi igazság, amelyet már billiószor elismételtek, olvastak az emberek, de hát nem vált vérükké! „Az élet tudata több, mint az élet, a boldogság törvényeinek ismerete több, mint a boldogság” - ez ellen kell küzdeni! Én fogok is. Ha mindenki akarja, rögtön rendbe jön minden...
...Azt a kislányt pedig megkeresem... És most megyek! Megyek!
Az elbeszélés animációs film változata. (Egyelőre oroszul - angol felirattal, de készül magyarul is.)
Joseph Campbell (1904-1987) amerikai származású mitológia-kutató a mítoszok lélektani funkcióját hangsúlyozta. Jung nyomán azt vallotta, hogy a mítoszok olyan szimbólumokat nyújtanak számunkra, amelyek „előre viszik” az emberi lelket, eligazítanak az élet fontos dolgaiban, úgy, hogy eközben megvilágosodáshoz és mámorhoz juttatnak bennünket, így járulva hozzá a lelki egészséghez. Egy helyen így fogalmaz: „A mítosz kulcs az emberi élet spirituális potenciáljaihoz.” Másik neves mesetere, Heinrich Zimmer nyomán azt vallotta, hogy a mítosz személyes mentorként, útmutatóként, sőt útvonaltérképként szolgálhat annak, aki önmagát keresi a modern világ labirintusában. Ezt a térképet olyan emberek rajzolták, mondja Campbell, akik már megjárták az utat.
Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá arra, hogy a mítosz rendszerint egyetlen narratív sémát követ. Ezt a minden mítoszban közös struktúrát Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.
A monomítosz Campbell-féle rövid definíciója a következő: „A hős kalandra indul a hétköznapok világából a természetfeletti csodák birodalmába, ahol mesés erőkkel találkozik, és döntő győzelmet arat, majd egy olyan hatalommal tér haza ebből a misztikus kalandból, amelynek áldásait embertársai javára fordítja.”
A monomítosz-struktúra, hangsúlyozza Campbell, azért rendkívüli jelentőségű, mert a lélek mélyrétegeit mozgatja meg, a tudattalannal létesít kapcsolatot, és a spirituális jelentés megtalálásában nyújt segítséget - így garantálja a lélektani hitelességet. A hős győzelme a gonosz felett a bennünk rejlő vérszomjas vadállat feletti kontroll képességét jelképezi – mondja Campbell másutt.
Az utazás célja azonban nem kizárólag az egyén „megszabadítása” és egyfajta mámor megélése, hanem az, hogy szert tegyünk arra a „bölcsességre és hatalomra”, amellyel másokat szolgálhatunk. A celeb csak magáért él, a hős azonban a társadalom meggyógyításán fáradozik – teszi hozzá Campbell.
A monomítosz három fő részből áll: a történetben az indulás, a beavatás és a visszatérés szakaszai különíthetők el.
Christopher Voglert, a hollywoodi filmes világ egyik vezető teoretikusát elbűvölte Campbell munkássága, akiről úgy tartja, hogy „feltörte a történet titkos kódját”. Vogler eredetileg a történetmesélés autentikus alapelveit kereste, amikor Campbell könyve a kezébe került, a mítoszok révén azonban az élet alapelveire talált rá. „Arra döbbentem rá – mondja, – hogy a hős útja nem kevesebb, mint az élet kézikönyve, az emberi létezés művészetének mindenre kiterjedő használati utasítása.”
A nyolcvanas évek közepén írt legendás, mindössze hét oldalnyi pamfletje, a Practical Guide to The Hero with a Thousand Faces (Gyakorlati kalauz az Ezerarcú hőshöz) közérthető és élvezetes stílusban magyarázza el Campbell tanítását a hős útjáról a filmes szakemberek számára. Vogler hisz a „mítosz erejében”. Úgy véli, hogy a Campbell által azonosított monomítosz-struktúra révén a közönség „rezonál” a történetre, minden nehézség nélkül azonosul a hőssel, és számára fontos üzeneteket, az élet dolgaiban eligazító mitikus útmutatást kap.
A Gyakorlati Kalauz bővebb, részletes ebben kifejtett változatát Vogler az immár három, egyre bővülő kiadást megért The Writer's Journey: Mythic Structure For Writers (Az író utazása: mitikus struktúra írók számára) című művében tette közzé. Ebben az eredeti campbelli modellt némileg leegyszerűsítette, és a 17 lépést 12-re redukálta. Azt vallja azonban, hogy „A hős utazása csak egy csontvázszerű keret, amit az egyedi történet részletei és meglepetései töltenek fel hússal és vérrel. A szerkezetnek nem kell felhívnia magára a figyelmet, még csak nem is kell túl precízen követni. A lépések itt megadott sorrendje csak egy a sok lehetséges variáció közül. Ki is lehet hagyni, hozzá is lehet tenni lépéseket, akár még drasztikusan is össze lehet keverni őket anélkül, hogy elveszítenék az erejüket.”
A vogleri modell tehát a következőképpen néz ki:
indulás
1. hétköznapi világ
2. kalandra hívás
3. (visszautasítás)
4. segítség/mentor
5. a küszöb átlépése
beavatás
6. próbák, szövetségesek, ellenségek
7. szembenézés, krízis (halál)
8. döntő küzdelem
9. jutalom
visszatérés
10. feltámadás (új élet)
11. megoldás
12. hétköznapi világ
A filmes világban igen népszerű elméletet azóta a gyakorlatban is nagy sikerrel alkalmazzák; könyvének mellékletében Vogler mintegy kétszáz olyan filmet sorol fel, amelyben a készítők tudatosan építették fel a monomítosz-struktúrát. Ma már egy Power Structure nevű szoftver is segít a forgatókönyvíróknak abban, hogy a cselekményt a vogleri 12 lépés segítségével konstruálják meg.
Forrás: Virtualitás és fikció (tanulmányok) PTE BTK Neveléstudományi lntézet, Pécs, 2014
A hős útja az Odüsszeiában:
Odüsszeusz kalandjai Trójától Ithakáig:
I. indulás
1. hétköznapi világ
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben. (I/1)
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. (I/3)
2. kalandra hívás
„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra (I/9)
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.” (I/13)
3. (visszautasítás)
Elvonúl a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag (I/14)
4. segítség/mentor
Bence volt az, régi hű cseléde,
Akit anyja küldött fölkeresésére,
Ki nagy zokogással nyakába borulva
Így szólott Miklóshoz egy kis idő mulva:
„Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
Hogy’ vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen?
Nem evett meg a vad ezen a vad réten?
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.” (IV/8-9)
5. a küszöb átlépése
Miklós pedig indult a szokatlan útra,
Magát jobban-jobban a nádasba fúrta (V/2)
(a küszöb lélektani átlépése
„Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!” (III/3)
Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!
Víz se mossa rólad le a gyilkos nevet! (III/6-7)
II. beavatás
6. próbák, szövetségesek, ellenségek
próba:
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája (IV/3)
próba:
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára (V/4)
barát (kalandra hívás):
„Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet:
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse.”
Toldi pedig monda: „Ne sírjon kegyelmed,
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.(VII/7, 10)
próba:
Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad:
Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?
Nincsen tűz sem árvíz, nem is jő ellenség,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:
Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán,
Valahogyan vágóhidrul szabadulván.
Toldi nem futott el, csak felállott szépen,
S a bikát bevárta az utcaközépen.
...lábával elébe toppantott,
Rémitő szavával erősen kurjantott:
E fogással visszahökkenté a marhát,
S azon pillanatban megragadta szarvát
(IX/3, 8, 10)
barát:
Könyökig nyúlt Bence a nagy tarisznyába;
Kihúzott valamit, és így szóla: „Itt van;
Nesze, szolgám, madár-látta cipót hoztam.
Felvette a vasat lába mellől Bence:
Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence,
Könnyen felnyitotta, nem volt semmi zárja,
Bele nézett, hát csak elállt szeme szája:
Vert arany volt benne, nem kettő, sem három (X/8, 11)
7. szembenézés, krízis (halál)
...Negyedik nap, délben,
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Sietett, sietett, ámbár vala fáradt;
Estenden meglátta a budai várat;
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére. (VII/4)
jelképes halál:
És mivelhogy szállást az élők nem adtak,
Elpihent tanyáján hideg halottaknak;
Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet
Hűvös éj sírt arra örökösök helyett.
Fölnézett az égre, az országútjára;
Keservesen gondolt bujdosó voltára;
S mint amely madár van elröppenő félben,
Úgy tett a reménység hervatag szivében. (IX/19)
8. döntő küzdelem
Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte,
Hajóját a Dunán hogy eleresztette?
„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”
Monda Toldi, avval kezét összetette,
Buzgón fohászkodva Istent emlitette.
S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.
Toldi felmutatja a fejet a kardon,
Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak. (XI/14, 20)
9. jutalom
A király most szemét Miklósra vetette.
Vállát kegyelmesen meg-megveregette;
És monda nyájasan: „Ifju vitéz, állj fel:
Eladott a bátyád, de többször nem ád el.
"Én neked a földön ím kegyelmet adok;
Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;
Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,
Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.
És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,
Íme bátyád önként neked adja részét."
Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:
Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,
Toldinak nyujtotta s monda: „Kösd fel, nesze!”(XII/10, 11, 14)
III: visszatérés
10. feltámadás (új élet)
Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda-dolgairól írtak krónikákat.
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Örömest tanyázott a víg cimborákkal. (XII/19, 20)
11. megoldás
Miklós pedig monda: „Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.
Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,
Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk:
Valaha tán ő is hozzám édesedik;
Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.” (XII/18)
12. hétköznapi világ
Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket:
De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre. (XII/19, 20)
A romantikus szépség titkos-bensőséges kapcsolatot tár fel az emberi szenvedélyek és a természet ősi erői között.
A szépség a boldogság keresésének bizonyos megszokott módon való kifejeződése; a szenvedélyek az egyedi mód.
Az emberi arc modern eszménye:
1. Rendkívül eleven szellem
2. Sok báj az arcvonásokban
3. Szem, amely nem a szenvedélyek sötét lángjától ragyog, hanem a szellem sziporkázásától
4. Sok vidámság
5. Érzelmi aláfestettség
6. Karcsú termet, és elsősorban: az ifjúság élénk arckifejezése
Semmi sem ellentétesebb egymással, mint az antik báj vagy a capitoliumi Venus, és a modern báj, mint Coreggio Bűnbánó Magdolnája.
(Az itáliai festészet története, 1817)
A szépség az egyes századokban tehát egészen egyszerűen azoknak a tulajdonságoknak az ábrázolása, amelyek hasznosak. Az antik szobrok szépsége mindig és mindenekelőtt a testi erőt és az igazságosságot érzékelteti, két olyan tulajdonságot, amelyek iránt mi közönyösség váltunk. Húsz évszázadnyi civilizáció a lelkierőt, a szellemet és az érzelmeket állította a helyükbe.
(1827)
Ha egyszer a Champs-Elysees-n összetalálkoznánk Szókratésszel vagy Epiktétosszal, olyat mondhatnánk nekik, amitől alaposan megbotránkoznának: azt, hogy nálunk a nagy jellem nem jelent egyúttal egyéni boldogságot.
Este a fogadáson el kell bájolnunk a vendégeket, másnap pedig csatát kell nyernünk, vagy elegánsan meghalnunk.
A társadalmi ranglétra minden különbsége, ez a boldogsághoz manapság oly fontos árnyalat, szinte már az öltözködésünk módjában is benne van.
A modern nagyvilági modor, a finom viselkedés minden más országot megelőzve jelenet meg Franciaországban. A finom modor akkor keletkezett jelentkezni nálunk, amikor a puskapor feltalálása következtében a francia urak már megengedhették maguknak, hogy ne legyenek többé izomemberek. Egyszeriben megérezték, hogy az eszményi emberi szépséghez elkerülhetetlenül hozzátartozik a szellem. Szellem még a szenvedéshez, még a szerelemhez is nélkülözhetetlen, mondanám német barátainknak.
Michelangelo méltó módon ábrázolta egy mindenható és rettenetes isten szolgáit. Ilyen lények jelenlétében szó sem lehet röpke földi boldogságról; az egyetlen gondolat, ami foglalkoztatja a nézőt, az, hogy hogyan kerülje el a poklot.
(1828)
Meg akarjuk ismerni Michelangelót a maga valóságában? Akkor változzunk vissza polgárrá az 1499. évi Firenzében...
A személyes erő, amely minden volt az ókorban, szinte semmit sem ér már a mi modern civilizációnk közepette. A puskaport feltaláló barát megváltoztatta a szobrászatot is; az erő ma már csak az alárendeltek számára szükséges. Senkinek sem jutna eszébe megkérdezni, vajon jól oda tudott-e suhintani a kardjával Napóleon vagy II. Frigyes. Mi most azt az erőt bámuljuk, amelyre Napóleonnak volt szüksége, amikor Jaffában bement a pestisesek közé, vagy amelyről akkor tett tanúbizonyságot, amikor teljes lelki nyugalommal elindult a királypárti seregek első zászlóalja felé, a Laffrey-tó partján (1815 márciusában): a lelkierőt. Ma tehát nem ugyanazokat az erkölcsi tulajdonságokat kell érzékeltetnie a művésznek.
Hol keressük a régi görögöket?
Nem a hatalmas könyvtárak sötét zugaiban, poros kéziratok tömege alatt roskadozó, lehajtható asztalkák fölött görnyedezve, hanem puskával a kezében, indiánok társaságában vadászgatva az amerikai őserdőkben. Bár az éghajlat arrafelé nem éppen kedvező, de mégis ez az a hely, ahol napjaink Achilleseit és Héraklészeit megtalálhatjuk.
Vagy mondjuk ki nyíltan, hogy a szépségnek semmi köze a valóság utánzásához, vagy fogadjuk el - mivel közben megváltozott a valóság -, hogy az ókori és a modern szép szükségszerűen különbözik egymástól.
A XX. század forradalma
Eddig még soha nem volt a világon olyan közösség, amelynek mind a huszonnyolc millió tagja ugyanazt a nyelvet beszéli, és ugyanazon nevet vagy szomorkodik. Vajon a művészetek terén meddig búvik még a jellemünk az utánzás mögé? Mi vagyunk a történelem valaha létezett legnagyobb népe (igen, még 1815 után is!), és mégis a kis görög népecskéket utánozzuk, amelyek együtt is alig tettek ki két- vagy hárommillió főt.
Mikor támad már egy olyan nép, amelyiknek a nevelése kizárólag a hasznos és kártékony ismeretén alapul, zsidók, görögök és rómaiak utánzása nélkül?
Egyébként már kezdődik is ez a forradalom, csak éppen nem tudunk róla. Azt hisszük magunkról, hogy hűségesen bámuljuk a régieket, de túlságosan okosak vagyunk ahhoz, hogy az emberi szépséget illetően minden következményével együtt elfogadjuk az ő rendszerüket. Itt is, mint mindenütt, két hit és két vallás van. Kétezer év óta csodálatos módon megszaporodtak a gondolatok, s az emberi agyak elveszítették a következetességre való képességüket.
A társaságbeli emberek érzelmi világa ugyanis már nem olyan, mint a görögöké volt. Az igazi műértők, akik a nemzet többi tagját megtanítják arra, hogy mit és hogyan érezzenek, azok közül kerülnek ki, akik gazdagságban születtek, de jellemükben megőriztek bizonyos természetességet.
Párizs az a színpad, ahol a történelemben valaha létezett legpolgárosultabb nép él.
Finom érzékenységgel kutattam-kerestem a szép tájak látványát; kizárólag ezért utaztam. Számomra a táj olyan volt, mint a vonó, amely lelkemen játszik, és azt az arcát mutatta, amelyikről senki sem beszélt.
(Henri Brulard élete)
Nehéz nem megtalálni, mit keres a XIX. század: valódi jellemző vonása az erős emóciók utáni szomj... A XIX. század tehát az emberi szív pontos és lángolón szenvedélyes ábrázolásában fog különbözni minden előző kortól.
(Az itáliai festészet története)
Célom odahatni, hogy minden néző belenézzen a saját lelkébe, alaposan megvizsgálja, hogyan érez, és ily módon eljusson odáig, hogy saját ítélete legyen, olyan látásmódot alakítson ki magának, amely a saját jellemére, ízlésére, uralkodó szenvedélyeire van szabva... Én a révedező tekintetű, hevesen gesztikuláló, kissé rendetlen ruházatú fiatalemberekkel szeretek elbeszélgetni a Louvre-ban.
Szeretem a fiatal festőket, akiknek tűz lobog a szívükben, akiknek nyílt a szellemük, s szerencséjüket nem várják titokban X úrhölgynél töltendő unalmas estélyüktől, vagy attól, hogy - micsoda megtiszteltetés! - időnként whistezhetnek Y úrral.
Charlotte angol királyi hercegnő egyik szép metszetportréjában a hatásvadászó, selymes csillogás túl van a nevetségesség végső határán is... Ha a közönség ezt felismerné, a művészek többé nem esnének hasonló hibába, s főleg nem igyekeznének így festeni.
Számos nagy ember életrajzát megírtam: Mozartét, Rossiniét, Michelangelóét és Leonardo da Vinciét... közben az az ötletem támadt, hogy egy olyan életet írok meg, amelynek minden apró eseményét ismerem. A baj csak az, hogy művem hőse ismeretlen valaki: én magam.
(Euvres intimes)
A Pont du Gard vízvezetékről: Úgy érzem, hogy ez a műemlék ugyanúgy hat, mint valami felséges zene; a kiválasztottak szívének való élmény, míg a többi halandó ámuldozva tűnődik el: ugyan, mennyibe kerülhetett?
A festészet nem egyéb, mint a megkonstruált morál.
Buzgón harcolok az ellen a doktríner felfogás ellen, amely változatlannak, a szabályoknak állandóan engedelmeskedő egyensúlyban látta a "szépet".
Mivel a költészet és a festészet célja az érzelmi hatás, a költemény vagy kép csak abban a mértékben értékes mű, amilyen mértékben érzelmeket kelt bennünk, megragad bennünket. A benne élő érzelem segítségével mindenki felismerheti - a szabályok ismerete nélkül -, hogy jó-e valamely műalkotás vagy értéktelen.
A "szép" nem esztétikai formuláktól függ, hanem a művész személyiségétől.
Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a költemények és a festmények nagy gyönyörűséget okoznak. És mégis nagyon nehéz megmagyaráznunk, miben áll ez a gyönyörűség, amely gyakran a szomorúsághoz hasonlít, s amelynek a tünetei néha azonosak a legélesebb fájdaloméval. A költészet és a festészet sohasem arat nagyobb sikert, mint éppen akkor, amikor sikerül elszomorítania bennünket.
A feladat: egyszerre költőnek és szobrásznak lenni. Evégből elképzelni minden tárgyat, amelyet le akarunk írni, s csak akkor foglalkozni a stílussal, amikor már teljesen rabul ejtett bennünket a megfestendő kép; el fogunk ámulni, milyen könnyű mesteri módon írni.
Soha se döntsünk azért, quia magister dixit (mert így tanította a mester), hanem vizsgáljuk meg a mestert meggyőző érveket. Maximákat alkalmazzunk a régiek ízlésére. Utánzót még sohasem neveztek lángésznek az emberek. A szerző csak az által nagy, amit maga alkot.
Shakespeare iránti csodálatom napról napra nő. Ez az ember soha nem untat, ő a természet legtökéletesebb képmása. Ő az a tankönyv, amelyből tanulok... Semmit se tudott. Ne tanuljunk meg tehát görögül! Érezni kell, nem pedig tudni!
Shakespeare A makrancos hölgyét olvasom. Jelenetről jelenetre haladva bámulom e nagy ember lángelméjét, és elképzelem, milyen képet vágnak hozzá drámai érzék híján szűkölködő színdarabgyárosaink.
Raffaello minden metaforát meg tudott festeni.
(a képre kattintva galéria nyílik meg)
A trójai háborúhoz a hagyomány szerint Thétisz istennő és Péleusz király (Akhilleusz szülei) lakodalmán kitört viszály vezetett. Istenek és földi halandók voltak a meghívottak között, csak Eriszt, a viszály istennőjét nem hívták meg. Bosszúból Erisz egy aranyalmára ezt a felírást karcolta: „A legszebbnek”,és a lakodalmi vendégsereg közé gurította. Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité egyaránt igényt tartott az almára. Zeusz nem vállalta a döntőbíró szerepét. Az istennőket Parisz trójai királyfihoz küldte: döntse el ő mint a földi férfiak legszebbike, hogy melyikük a legszebb. Héra azt ígérte Parisznak, hogy az élők között a leggazdagabbá és Ázsia urává teszi, ha neki ítéli az almát. Pallasz Athéné biztosította afelől, hogy az emberek között a legokosabbá teszi, ha a döntés neki kedvez. Aphrodité a legszebb földi asszonyt, Helenét (Menelaosz spártai király feleségét) ígérte Parisznak, ha ő nyeri el az aranyalmát. Parisz Aphroditét választotta, majd Aphrodité segítségével elcsábította Helenét és elrabolta Spártából. Amikor Menelaosz hírül vette Parisz tettét, testvéréhez, Agamemnónhoz fordult segítségért, hogy a vezetésével hadba szálljanak a görög föld legvitézebb királyai – bosszút állva Pariszon és Tróján.
Tróját már tíz éve hiába ostromolják a görögök és ekkor Apollón még dögvészt is bocsát rájuk, mert megsértették egyik papját. Akhilleusz követeli a hadi gyűlésen, hogy Agamemnón adja vissza a papnak foglyul ejtett lányát, és fogadja el helyette a bőséges váltságdíjat. Agamemnón azonban ellenszegül Akhilleusz kérésének és erőszakkal elveszi tőle szeretett papnőjét, Briszéiszt. Akhilleusz erre megtagadja további részvételét a harcokban és rá akarja döbbenteni Agamemnónt, hogy nélküle nem nyerhet. Agamemnón belátja, hogy semmire nem megy Akhilleusz segítsége nélkül, de ő azért sem adja be a derekát. Nem hajlandó harcolni és kockáztatni az életét. Abba azonban beleegyezik, hogy Patroklosz az ő páncélját viselve megküzdjön az ellenséggel. Vissza is verik a trójaiakat egészen a város faláig, de Hektór legyőzi és megöli az ifjút, és elveszi a fegyvereit. Ez az eset már Akhilleuszt haragját is felkorbácsolja és bosszút fogad. Patroklosz a legjobb barátja volt, gyermekkoruk óta ismerték egymást. Thetisz kérésére maga Héphaisztosz, az istenek kovácsa készít számára isteni fegyvereket. Akhilleusz olyan vérszomjas gyilkolásba kezd, mely nem tetszik még az isteneknek sem. Hektórt is megöli, aki a legnagyobb hősnek számított a trójaiak között és holttestét meggyalázza. Kocsija után köti és úgy vonszolja a porban. Akhilleusz tudja, hogy tette nem marad következmények nélkül… Az ő választása volt, hogy inkább fiatalon meghal, de örök dicsőséggel társuljon a neve, minthogy öregen, de ismeretlenül teljen az élete. Az éj leple alatt Priamosz király Akhilleusz sátrába lép és fia testéért könyörög. Hektór temetése miatt 12 napos fegyverszünetet rendelnek el.
forrás: Sulinet
Segítségül a tanuláshoz:
- az Íliász legfontosabb alakjai
- a trójai mondakör (majdnem) teljes névtára
Péleusz: Akhilleusz apja
Thetisz: Péleusz felesége, istennő
Erisz: a viszály istennője
Parisz: trójai királyfi, Priamosz fia
Aphrodité: a szerelem istennője
Menelaosz: spártai király, Helené férje
Helené: a legszebb földi nő, Menelaosz felesége
Agamemnón: mükénéi király, Menelaosz testvére
Akhilleusz: a legnagyobb görög hős
Odüsszeusz: a legokosabb görög hős
Patroklosz: Akhilleusz unokatestvére
Hektór: a legnagyobb trójai hős, Priamosz fia
Priamosz: Trója királya
Briszéisz: Akhilleusz rabnője
Krüszéisz: Agamemnón rabnője
Apollón: a rend istene
1771. május 4.
A város maga barátságtalan, körös-körül viszont kimondhatatlanul szép a természet. Azért létesített itt parkot az elhunyt M. gróf az egymást varázsos változatosságban keresztező, nyájas, hívogató völgyek fölött egy dombháton. Egyszerű park ez, aki belép, tüstént megérzi, hogy nem tudós kertész tervezte meg, hanem egy érző szívű ember, aki önmagának akart itt örvendeni.
Május 10.
Csodálatos derű lett úrrá rajtam. Olyan, mint ezek a bűvös tavaszi reggelek, amelyekben szívvel-lélekkel gyönyörködöm. Magam vagyok, öröm az élet, a táj olyan lelkeknek való, amilyen az enyém. Olyan boldogan merülök bele ebbe a nyugalmas létbe, barátom, hogy már a művészetem sínyli meg: egy vonást se tudnék rajzolni, pedig talán sosem voltam nagyobb festő, mint most, minden percben, minden pillanatban. Pára gomolyog körülöttem a kedves völgyben, az erdő tömör sötétje fölött magasan áll a nap, a sötét szentélybe csak egy-egy sugár lopakszik be. Mély fűben heverek, patak csobog, s földközelben ezernyi fűszál és levélke tesz kíváncsivá, közelről nézve egy csepp világ nyüzsög a fűszálak közt, pici bogarak, legyecskék számtalan ismeretlen fajtája. Sokszor a Mindenható közelségét érzem, s azt, hogy saját képére teremtett minket. Egy mindent, mindenkit szerető Lény suhanását hallom, érezve, hogy örök szépségben lebegtet, és megtart minket. Bizony, barátom, végül fátylas tesz a szemem, az ég úgy borul rám, és úgy simul hozzám a föld, mint ölelésbe egy szeretett nőalak, s olyankor gyakran elfog a kívánság, hogy bár papírra tudnám vetni, visszaadni azt, ami olyan teljes, úgy melenget. A telkem tükörképévé rajzolnám, ahogy a létek a végtelen Isten tükre - de hát csak beleroppanok a látványok lenyűgöző pompájába, csak leterítenek.
Május 12.
Nem tudom, csalóka szellemek lebegnek-e ezen a tájon, vagy a végtelen képzetet fűt-e, bűvöl-e körülöttem mindent paradicsomivá. Mondjuk, akár egy forráskutat. A városka szélén van egy kút, amelyhez úgy kötődöm máris, mint Meluzina meg a húgai. - Egy kis domboldalon kell lemenni, s odalenn egy kőboltozat; talán húsz lépcsőfokon lelépdelek a márványtömbök közül bugyogó kristálytiszta vízhez. Fönt kis fal keríti el a kutat, körbe-körbe nagy lombú fák vetnek rá árnyékot, a hely hűvöse vonzó is, egy kicsit borzongat is. Nincs nap, hogy el ne üldögélnék egy órát annál a kútnál. Közben vízért jönnek a városból a lányok, ősi, tiszta és mindig szükséges dolguk ez, mint valaha királylányok dolga is volt. Én ülök a kútnál, megéled körülöttem a patriarchális kor, ősatyák elegyednek szóba egymással, szemelnek ki menyasszonynak való leányzót, és jótét szellemek lebegik körül a forrást. Nem üdült fel fárasztó nyári vándorút végén kút hűvösében, aki ezt nem érzi át.
Május 15.
Az egyszerű helybeli nép már ismer, megbarátkozott velem, főleg a gyerekek. Eleinte, ha hozzájuk szegődtem, és barátságosan faggattam őket erről-arról, némelyik azt hitte, gúnyolódni akarok, s bizony mogorván lerázott magáról. Nekem ettől nem lett oda a kedvem, noha élénken éreztem azt, amit gyakran érzek: aki csak egy kicsit rangosabb, az mindig hidegen távol tartja magát a köznéptől, mintha azt hinné, hogy a közeledéssel veszítene. Meg vannak menekülők is. Meg hitvány mókázok, akik látszólag leereszkednek a szegény néphez, hogy aztán még fájóbban sértsék a hetykeségükkel.
Tudom én, hogy nem vagyunk egyenlők, nem is lehetünk, de szerintem az, aki tekintélye védelmében szükségesnek véli, hogy távol húzódjék az úgynevezett alja néptől, ugyanolyan elítélendő fajta, mint az, aki elbúvik az ellensége elől, mert attól fél, hogy alulmarad.
Minap, amikor a kúthoz értem, beleütköztem egy fiatal szolgálólányba. Korsója a legalsó lépcsőfokon állt, a lány tekingetve kémlelte, nem jön-e más cselédlány, aki fejére segíti a korsót. Lementem a lépcsőn, ránéztem: - Segítsek, kislány? - kérdeztem. Ettől fülig pirult: - Dehogy, nagyságosúr! - felelte. - No, csak szaporán - mondtam én. A lány fejére igazította a karikapárnát, megköszönte, hogy fölsegítettem a korsót, azzal nekiindult a lépcsőnek.
Május 22.
Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevékeny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekezetük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a falakat, amelyek közt raboskodunk - mindez, Wilhelm, engem megnémít. Újra magamba fordulok, s egy világra bukkanok, bár ez inkább csak sejtelem és homályos kívánság, nem ábrázolat és eleven erő. Ilyenkor aztán minden csak úszkál a tudatomban, és csak álmodozva mosolygok bele a világba.
Hogy a gyerek nem tudja, mit akar, abban minden tudós tan- és hopmester egyetért, de hogy a felnőttek is gyermek módjára botladoznak ezen a földön, és akárcsak a gyerek, nem tudják, honnan jönnek, hova mennek, és ugyanúgy piskótával meg édes lepénnyel meg nyírvesszővel dirigálják őket, azt elhinni senkinek se igen van kedve, pedig ez, úgy vélem, kézzelfogható igazság.
Szívesen megvallom neked, mert tudom, mit felelnél rá, hogy szerintem azok a legboldogabbak, akik napról napra élnek, mint a gyerek. Az hurcolja, vetkőzteti-öltözteti a babáit, és nagy áhítattal kerülgeti azt a fiókot, ahova anyuka elzárta a mézest, és ha végre megkapja, amit áhított, két pofára falva kiáltozza, hogy: Még! - Boldog lény az ilyen. Meg az olyannak is jó, aki ékes címkéket ragaszt a maga nyomorult foglalkozására vagy éppen a szenvedélyeire, az emberi nem üdvére-javára végzett hatalmas vállalkozásoknak tünteti fel őket. - Jó annak, aki ilyen lehet! Ha nem az, aki alázatosan fölismeri, hogy mindennek mi a végső célja, aki látja, hogy milyen takarosán nyesegeti paradicsommá a maga kertecskéjét a polgár, ha jól megy dolga, sőt hogy még a szerencsétlenje is milyen rendületlenül liheg a maga terhe alatt a maga útján, és mindnek az a vágya, hogy csak egy perccel is tovább láthassa ennek a világnak a napfényét - nos, az ilyen ember szótlan marad, és ő is megalkotja magából a világát, és szintén boldog, mert embernyi ember. Amúgy meg, bármilyen korlátok közt él, mindig ott a szívében a szabadság édes érzése, az, hogy akkor hagyja el ezt a börtönt, amikor akarja.
Május 26.
Sok mindent mondhatunk a szabályok javára, ahogy a polgárság dicséretére is: aki szabályokhoz igazodik, az sohase követ el ízléstelenséget vagy rosszat; akit törvények és jómód gyúrnak egyéniséggé, sohasem lesz elviselhetetlen szomszéd vagy fura fickó, de bármit mondjon bárki, minden szabály megöli a természet igaz érzését, igaz kifejezését is!
Június 21.
Csodát láttam, amikor idejöttem, és a dombtetőről lenéztem a völgybe: micsoda varázslat körös-körül! Emitt egy kis erdő - hiszen ha a hűvösébe húzódhatnál! - Amott a hegy - hiszen ha a tetejéről végigtekinthetnél a tágas tájon! - Egymásba fonódó dombok és meghitt völgyek - hej, de elvesznék bennük! - - - Odasiettem. Aztán hazatértem: nem találtam meg, amit reméltem. A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: képzeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljesség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmosódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni - de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?
Végül így kívánkozik vissza a hazájába a nyughatatlan csavargó is, és kis viskójában, feleséghez bújva, gyermekei körében keresi azt a gyönyörűséget, amelyet a nagyvilágban hasztalan keresett.
Ha a kelő nappal kiballagok az én Wahlheim-tanyámra, és a konyhakertben magam megszedem a cukorborsót, aztán nekiülök borsót fejteni, közben Homéroszt olvasni, aztán lábast keresek a kis konyhában, vajat teszek bele, fölteszem a tűzre a borsót, odatelepszem, hogy időnként megforgassam, akkor olyan élő-elevenen látom Pénelopé szertelen kérőit, amint ökröt és sertést mészárolnak, szabdalnak, pecsenyét sütnek. Semmi se tölt el csendesebb, igaz derűvel, mint a patriarchális élet, amelyet, Istennek hála, szenvelgés nélkül beleszőhetek az életmódomba.
Hihetetlenül jó, hogy át tudom érezni annak az embernek az egyszerű, jámbor örömét, aki hazavisz, asztalára tesz egy fej maga termelte káposztát, aztán nemcsak a káposztának örül, hanem mindannak a jó napnak, szép reggelnek, amikor ültette-gondozta, csöndes estéknek, amikor megöntözte, annak az egész időnek egyetlen pillanatban, amíg a veteménye fokozatosan fejlődött-növekedett.
Június 29.
Hát, Wilhelm, nekem a földkerekségen a gyerek a legkedvesebb. Ha gyereket figyelek, és észreveszem abban az apróságban mindannak az erőnek és erénynek a csíráit, amelyekre valamikor roppant szüksége lesz, ha önfejűségében meglátom a jövendő határozottságát, állhatatosságát, hirtelen bátorságában azt a kedvet és könnyedséget, amely majd átsegíti az élet veszélyein, és mindezt olyan romlatlanul és épségben-egészben látom, akkor mindig az emberiség Tanítójának bölcs szavát ismétlem magamban: „Ha olyanok nem lesztek, mint egy ezek közül”...! És mi, barátom, akik hasonlók vagyunk, mi se példaképül választjuk őket, hanem úgy bánunk velük, mintha cselédeink volnának. Akiknek ne legyen akaratuk! - Nekünk sincs talán? Honnan az előjogunk? - Mert idősebbek és okosabbak vagyunk? - Jóságos Istenem, ha lenézel mennyei országodból, vén gyerekeket látsz, meg fiatal gyerekeket, másfélét senkit, és hogy melyikfélében telik több örömöd, azt rég megmondta már a Fiad. Hisznek is benne az emberek, csak épp nem hallják meg a szavát - ez is régi szokás! -, maguk képére nevelik a gyerekeiket, és - nincs kedvem tovább fecsegni erről, adieu, Wilhelm.
Július 1.
Mi, emberek, sokat siránkozunk azon, hogy milyen kevés a jó és mennyi sok a rossz napunk, pedig, úgy tetszik, oktalanul tesszük. Ha mindig nyíltan fogadnánk, élveznénk a jót, amit napról napra elénk ad az Úristen, akkor a bajt is lenne erőnk elviselni, ha bekövetkezik. (…) A kedvetlenség tökéletesen olyan, mint a tunyaság, csak egy változata a tunyaságnak. A természetünk nagyon hajlik rá. Akiben viszont van erő, és megembereli magát, annak peregni fog a munka a keze alól, és élvezni fogja a tevékenységet. (…) Annyi bűn ellen prédikálnak, de azt még sohase hallottam, hogy valaki a szószékről a kedvetlenség ellen emelt volna szót. (…) Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni? Muszáj még azt a derűt is elvenni egymástól, amit néha minden szív megengedhet magának? Mutasson nekem olyan embert, aki kedvetlen, de tisztességesen titkolja, egymaga cipeli a kedvetlenségét, és nem rontja meg maga körül az örömöt! Vagy nem belső bosszankodás-e a kedvetlenség a saját méltatlanságunkon, nem az-e, hogy nem tetszünk magunknak, s ezt mindig összekötjük avval az irigységgel, amit valamilyen ostoba hiúság szít föl? Boldog emberekkel találkozunk, akiket nem mi boldogítunk, és ez elviselhetetlen. aj annak - mondtam -, aki hatalmába kerít egy szívet, és ezt a hatalmat arra használja, hogy megrabolja azoktól az egyszerű örömöktől, amelyek épp benne sarjadnak. A világ összes ajándéka, minden szívessége nem pótol egyetlen percnyi legsajátabb örömöt, amit a zsarnokunk a maga irigy kelletlenségével megkeserített. (…) De bár naponta figyelmeztetnénk magunkat - törtem ki nem tehetsz többet barátaidért, mint annyit, hogy meghagyod nekik az örömeiket, és avval teszed őket boldogabbakká, hogy ezeket velük együtt élvezed.
Július 20.
Anyám, írod, szeretne tevékenynek tudni: ezen nagyot nevettem. Most nem vagyok tevékeny? És nem mindegy-e alapjában véve, hogy borsót szemelek vagy lencsét? A világon mindennek a célja ugyanaz a hitványság, és aki se egyéni szenvedélyből, se saját szükségérzetéből, csak mások kedvéért tönkredolgozza magát, hogy pénzt keressen, vagy rangot vagy más effélét, az mind ostoba.
Július 24.
Sose voltam boldogabb, sose éreztem ilyen igazán, ilyen mélységesen, hogy egy vagyok a természettel, akár egy kaviccsal, egy kicsi fűszállal, és mégis - hogy is fejezzem ki magam -: olyan gyönge a képzelőerőm, hogy minden elmosódottan imbolyog előttem, nem tudok körvonalakat megragadni. Közben viszont azt képzelem, hogy agyagból vagy viaszból mindent jól megformázhatnék. Ha ez így tart tovább, veszek is agyagot, aztán gyúrom, gyúrom, legföljebb lepény lesz belőle!
Augusztus 12.
Ó, ti józanok! - kiáltottam mosolyogva. - Szenvedély! Részegség! Őrület! Olyan nyugodtan, olyan részvétlenül álltok szemközt az effélékkel, ti erkölcsös emberek! Szidjátok az iszákost, utáljátok a háborodott eszűt, elmentek mellettük, mint a főpap, hálát adtok az Úrnak, hogy nem vagytok olyanok, mint egy ezek közül. Én nem is egyszer ittam le magam, szenvedélyeim egyszer sem estek messze az őrültségtől, de egyiket se bánom, mert a magam mértékén megtanultam, hogy minden olyan embert, aki valami nagyot, valami képtelennek tetszőt művelne, eleve és mindig részegesnek, őrültnek kell kikiáltani.
A hétköznapi életben is elviselhetetlen, amikor valakinek, aki félúton jár egy szabad, nemes, váratlan tett felé, odakiáltják, hogy ez az ember részeg, ez bolond! Szégyelljétek magatokat, ti józanok! Szégyelljétek magatokat, ti bölcsek!
Augusztus 15.
Az azért biztos, hogy semmi a világon nem tesz fontossá embert, csak a szeretet.
Augusztus 18.
Így kell-e lennie? Hogy ami az ember boldogsága, az utóbb nyomorúsága forrásává lesz?
Tele volt a szívem melegséggel a természet iránt, amely hányszor gyönyörködtetett, paradicsommá tette körülöttem a világot, most pedig tűrhetetlen hóhérommá lett, kínzó lidérccé, mindenütt üldözőmmé. Azelőtt megjárattam a tekintetem egy sziklatetőről végig a termékeny völgyön, a folyón túl, a távoli dombhátakig, és szemlátomást sarjadt, zsendült minden. A hegyeket láttam, lábuktól csúcsukig magas és sűrű fák, erdő ruhájában, a völgyeket láttam, változatosan kanyarogtak, kedvesnél kedvesebb ligetek árnyéka bennük, susogó nád közt szelíden áramlott a folyó, kedves felhőket tükrözött, a felhőket lágy esti szél ringatta valamerre az égen. Hallottam madárdaltól megelevenülni az erdőt, láttam a nap utolsó vörös sugarában vígan táncolni millió szúnyogot, még egy utolsó rebbenő fényben a fűből szabadulni, fölzümmögni bogarat. A sustorgás-percegés a földre terelte figyelmemet, a mohára, amely kemény kőből is táplálékot csikar, a borzas bozótra, amely szikkadt dombparton kapaszkodik meg, föltárva, hogy alatta forr a természet szent nedve. Magamba öleltem mindezt, megistenültem ebben a túláradó bőségben, és a végtelen világ nagyszerű alakjai keringtek élőn-elevenítőn a lelkemben. Roppant hegycsúcsok nőttek körém, szakadékok nyíltak a lábam előtt, záporok vize zuhogott patakokban, folyók özönlöttek a mélyben, zengett az erdő, zengett a hegy, és éreztem, hogyan működik, dolgozik a föld mélyén együtt megannyi kifürkészhetetlen erő, és láttam a föld színén nyüzsögni megannyi lényt, az ég alatt nyüzsögni ezernyi-ezerféle fajtát, aztán az embereket, kunyhóik falkabiztonságába húzódva, fészkekbe, és a maguk értelme szerint birtokba véve a földkerekséget. Árva bolond, aki mindent kicsinyell, mert maga is oly kicsi. Pedig a megközelíthetetlen csúcsoktól a sivatagokon át, ahol egy ember se járt még, az ismeretlen óceánok határáig mindenütt ott lebeg az örökkön alkotó Szellem, és minden porszemben kedvét leli, amely él, és megérzi Őt. Hányszor, hányszor kívántam magamnak a fölöttem elszálló darvak szárnyát, hogy a határa nincs tengerig szálljak, kortyoljak az élet mámorának habzó serlegéből, a végtelenből, a túláradó életörömből, és csak egy percre érezzem korlátok közé szorított erőmben csak egyetlen cseppjét annak az üdvözítő erőnek, aki egymaga teremt mindent, egymagából.
Október 20.
Honnan az, hogy amíg mások kevés tehetséggel és erővel kedélyesen és öntelten hencegnek körülöttem, addig én kételkedem az erőmben, a képességeimben? Én Istenem, aki megajándékoztál evvel-avval, miért nem érted be félannyival, és adtál helyébe önbizalmat és elégedettséget?
Türelem, türelem: majd jobbra fordul ez. Mert egyben tényleg igazad volt, barátom: mióta itt napról napra sodor a sokaság, és látom, ki mit csinál, mire törekszik, sokkal jobban megvagyok magammal. Biztosan azért van ez így, mert az ember olyan fajta, hogy vagy önmagához hasonlít mindent, vagy önmagát hasonlítja mindenhez, így aztán az összehasonlítások tárgyaiban jelenik meg a boldogság vagy a boldogtalanság, így aztán nincs veszélyesebb a magánynál. A képzelőerő természeténél fogva fölfelé tör, fantasztikus költői képeket alkotunk, segítségükkel lények sokaságát emeljük magasra, közben mi magunk lent maradunk.
December 24.
Meg ez a cifra nyomorúság is körülöttem. Ez az unalmas, hitvány népség! Ez a rangkórság! Ahogy csak azt lesi, vigyázza mind, nem előzi-e meg valaki egy lábhosszal: nagyon szánalmas, nagyon aljas indulatok működnek itt, és egy leplecske sincs rajtuk. Van itt, például, egy asszonyság, aki mindenkit csak a nemességével meg a földbirtokával szórakoztat - aki nem ismeri, azt hiszi, szegény bolond ez, akinek rögeszméje az akármilyen nemesi rangja meg a birtoka, amelyet mesebelinek képzel -, közben a pocsék valóság az, hogy az asszonyság egy községi írnok lánya, valahonnan innen a szomszédból való. - Tudod, nem bírom ésszel fölfogni, hogy létezhet ember, aki semennyi ésszel ilyen siváran prostituálja magát.
Leginkább ez a fatális társadalmi rend ingerel. Jól tudom, mint bárki, hogy a polgári rendek közti különbségek kellenek, magam is élvezem némely előnyüket, de hát ne álljanak az utamba, s ne épp akkor, ha valahol még némi derű kínálkozik, földereng egy kis boldogság.
Február 8.
Ha reggel pompás időt ígér a kelő nap, sohase fojtom magamba azt a véleményemet, hogy, lám, megint megajándékozta ezt a népséget az ég valamivel, amitől megfoszthatják egymást. Nincs, amit ezek pocsékká ne tennének. Egymás egészségét, tisztes nevét, jókedvét, pihenését.
1772. május 9.
Az, hogy néha csak álltam a parton, csodákat sejtve követtem szememmel az elfutó víz útját; milyen kalandosnak képzeltem a tájakat, amerre a folyó tart, és milyen hamar akadt fönn korlátokon a képzeletem, hiába tudtam, hogy a folyónak folynia kell, tovább, mindig tovább. Végül belevesztem a láthatatlan messzeség kutatásába, s látod, barátom, ilyen korlátozottak, mégis boldogok voltak nagyszerű apáink, ilyen gyermekiek az érzelmeik, ilyen a költészetük. Ha Odüsszeusz mérhetetlen tengerről és végtelen földről beszél, akkor milyen igaz, emberi, bensőséges és szűkös és titokzatos a szava. Mit ér, ha ma minden kisiskolással fölmondhatom a leckét, hogy a Föld kerek? Néhány barázda elég, hogy örvendezz a hátán, még kevesebb elég, hogy pihenni térj a mélyén.
Szeptember 13.
Már-már megőrjít, Wilhelm, hogy létezhet olyan népség, amely nem érzékeli, nem becsüli azt a keveset, ami még ér valamit ezen a világon. Emlékszel a diófákra, amelyek alatt St.-ben üldögéltünk Lottéval, a derék pap házánál? Királyi fák voltak, Isten a tudója, mennyire gyönyörködtem bennük. Hűssé tették, meghitté tették a papiak udvarát. Hatalmas ágaik a múltba nyújtózkodtak, azokra a jó papokra emlékeztettek, akik régen, nagyon régen elültették őket. A tanító gyakran emlegette egyiküket, nagyapjától hallotta a nevét, s azt, hogy híres jó ember volt. Mindig egy szent emlékét éreztem a két diófa alatt. És tegnap búsan tudatja velem a tanító, hogy kivágták őket! - Kivágták! Őrjítő! Agyonverném, mint egy kutyát, aki az első baltacsapást mérte a tövükre. Ha nekem két ilyen fa állna az udvaromban, és az egyik megvénülve, elszáradna, búskomorrá válnék. Most meg csak nézem, mi történt. Legföljebb az emberi érzés vigasztal, barátom, mert az még él: dohog-morog a falu népe. Remélem, hogy a papné majd megérzi a tojások számán, a vajon meg a többi plébánosi járandóságon, hogy milyen csúnyán megbántotta a népet. Mert ő az, az új papné (öreg lelkészünk is elhunyt), egy ösztövér, sápatag teremtés, aki végképp nem törődik senkivel, persze vele se törődne senki, mert ez egy elborongott agyú személy, aki a tudóst játssza, kánonok vizsgálatába ártja bele magát, buzgón foglalkozik a keresztyénség erkölcskritikai reformjával - Lavater rajongó hitére csak legyint és mert az egészsége rozoga, a világon fikarcnyi öröme sincs. Nem is juthatott eszébe másnak, csak egy ilyen kreatúrának, hogy a diófáinkat kivágassa. (Láthatod, nem tudok beletörődni!) Képzeld el: szerinte a hulló lombtól szemetes és nyirkos volt az udvar, a fák elfogták a napot, és ha megérett a dió, a gyerekek kővel verték a fákról, amit nem lehetett idegekkel bírni. Zavarták a lurkók mély töprengésében, amikor épp Kennikot, Semler és Michaelis nézeteit elemezte párhuzamosan. Látva, hogy a falubeliek, főleg az öregek mennyit rágódnak az eseten, megkérdeztem: Miért tűrték? - A bíró is így akarta - volt a válasz -, s akkor mit tehettünk volna mi, parasztok? - Valamicske igazság azért meglett. A bíró meg a pap - mert az is nyerni akart a felesége bogaras ötletén, bár a haszonból nemigen lett volna zsírosabb a leves - osztoztak volna, hanem a Kincstár megneszelte a dolgot, s jött a verdikt:5 ide a pénzt! Régi haszonélvezete volt a teleknek arra a felére, ahol a diófák álltak, el is árverezte őket. S most ott fekszik mind a kettő! Ó, ha én volnék a fejedelem! Megkapná a magáét papné, bíró és Kincstár! (Ha fejedelem volnék? Vajon törődnék-e akkor a tartományom fáival...?)
November 15.
Hogy a vallást tisztelem, azt tudod. Érzem, hogy sok megfáradtnak mankó a vallás, sok epekedőnek enyhítő ital. Csak hát lehet-e, szükséges-e, hogy mindenkinek az legyen? Nézz körül a nagyvilágban, s ezerszám fogsz olyan embert látni, akiknek nem volt az, ezrével, akinek nem lesz az, akár prédikálnak neki, akár nem prédikálnak, és szükséges-e, hogy nekem az legyen? Nem maga az Isten Fia mondta-e, hogy azok sereglenek majd köré, akiket az Atya neki adott? És ha engem nem adott neki? Ha engem magának akar megtartani, amivel a szívem biztat? - Kérlek, ne magyarázd félre ezt, ne láss valamiféle gúnyt ezekben az ártatlan szavakban: egész lelkemet tárom eléd, noha különben inkább hallgattam volna, mert nem szeretek olyasmire szót vesztegetni, amiről bárki ugyanolyan keveset tud, mint én. Nem emberi sors-e, hogy annyit szenvedjünk, amennyi ránk van róva? Hogy kiürítsük a poharunkat? És ha az égből leszállt Isten emberi ajkának keserű volt a pohár, miért játszanám a nagyot, és tennék úgy, mintha édesnek érezném? Miért szégyellném magam abban a rettentő percben, amikor mindenestül lét és nemlét közt reszketek, amikor a múlt lángoló villám a jövő szakadéka fölött, és körülöttem minden elsüllyed, velem együtt elpusztul a világ? Nem a végképp önmagába szorított, önmagába semmisült, menthetetlenül zuhanó kreatúra hangja csikorogja-e hasztalan kapaszkodva fölfelé ereje fogytán: Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engem? És szégyelljem talán ezeket a szavakat, vacogjak ettől a pillanattól, amelyet az sem került el, aki úgy göngyölte fel az égboltot, mint egy szőttest?
Hamis vádakkal vádoltak engem, hogy "él egy bizonyos Szókratész, bölcs férfiú, aki az égi jelenségeket vizsgálgatja, fölkutat minden föld alatti titkot, és a silányabb ügyet jónak tudja föltüntetni". Ezek, athéni férfiak, akik ilyen híremet hintették el, ezek az én igazán félelmetes vádlóim. Mert hallgatóik azt gondolhatják, hogy aki ilyesmiket kutat, istenekben sem hisz.
"Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert föld alatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti föl, és másokat is erre tanít." Ilyenformán hangzik. Láttatok ilyesmit magatok is Arisztophanész vígjátékában. Ott valami Szókratészt léptetnek föl, aki azt mondogatja, hogy a levegőben sétál, és sok más butaságot is összelocsog, amiből én éppenséggel semmit sem értek.
Tehát sem ebből nem igaz semmi, sem az nem igaz, amit némelyektől hallhattatok, hogy emberek nevelésére vállalkozom, és ezzel pénzt keresek.
Többek között egyszer Delphoiba is elment, és ilyen jóslatot mert kérni, azt kérdezte tehát, van e ember, aki nálam bölcsebb. A Püthia pedig azt a választ adta, hogy nálam senki sem bölcsebb.
Hosszú ideig bizonytalanságban voltam afelől, mit akar mondani, végre nagy nehezen a következő utat találtam, hogy szava jelentését kutathassam. Elmentem egyikéhez azoknak az embereknek, akik bölcs hírében állanak, hogy ha valahol, hát nála megcáfoljam a kinyilatkoztatást, és bebizonyítsam a jósszónak, hogy "íme, ez bölcsebb nálam."
Egyike volt azoknak az államférfiaknak, akiknél én vizsgálódva így jártam (...), s úgy találtam, hogy ennél az embernél bizony bölcsebb vagyok. Mert valószínű ugyan, hogy egyikünk sem tud semmi szépet és jót, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, én viszont, mint ahogy nem tudok, nem is vélem azt, hogy tudok. Úgy látszik hát, hogy én evvel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom.
Az államférfiak után a költőket kerestem föl. (...) Elővettem tehát azokat a költeményeiket, amelyekre, úgy láttam, a legtöbb gondot fordították, és apróra kikérdeztem őket, hogyan értették, amit mondtak, hogy egyszersmind tanuljak is tőlük valamit. Szégyellem megmondani nektek, férfiak, az igazat; mégis ki kell mondanom. Úgyszólván mindenki, aki jelen volt, náluk okosabban tudott hozzászólni ahhoz, amit ők maguk szereztek. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok; mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek. Valami ehhez hasonló történik, úgy láttam a költőkkel is. Ugyanakkor észrevettem, hogy ők költészetük miatt azt képzelik: más dolgokban is ők a legbölcsebbek, pedig nem azok.
Végül is a kézműveseket látogattam meg. (...) Ugyanaz a hibájuk a jó kézmíveseknek is, ami a költőknek: mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb
De alighanem úgy áll a dolog, férfiak, hogy valójában egyedül az isten bölcs, és evvel a jósigével azt mondta, hogy az emberi bölcsesség keveset vagy éppenséggel semmit nem ér, és kitetszik az is, hogy nem Szókratészt értette, csak felhasználta az én nevemet, például állítva engem, mintha csak ezt mondaná: "Az közületek a legbölcsebb, emberek, aki, mint Szókratész, felismerte, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér." Ezért megyek el még most is mindenüvé, ezt kutatom és vizsgálom az isten kijelentése értelmében.
Melétosznak:
Ilyen nagy bajt szándékosan okozok, ezt mondod? Ezt ugyan nem hiszem el neked, Melétosz, és azt hiszem, más sem akad aki elhiggye. Hanem vagy nem rontom meg őket, vagy ha megrontom, akaratlanul teszem, és így te mindkét esetben hazudsz. Ha pedig akaratlanul rontom meg, az ilyen akaratlanul elkövetett vétségekért a törvény szerint nem ide kell idézni az embert, hanem személyesen külön felkeresve felvilágosítani és inteni. Mert világos, hogy ha ezt megtudom, fölhagyok avval, amit akaratlanul teszek. De te óvakodtál attól, hogy velem együtt légy és fölvilágosíts, ezt egyáltalán nem akartad, hanem ide idézel, ahová a törvény szerint a büntetésre és nem a tanításra szorulókat kell idézni.
A benyújtott vádirat szerint azt tanítom, hogy ne higgyenek az istenekben, akikben a város hisz, hanem más, új daimónok működésében.
MELÉTOSZ
Azt mondom, hogy egyáltalán nem hiszel istenekben.
SZÓKRATÉSZ
Különös ember vagy, Melétosz; ugyan miért állítod ezt? Hát sem a napot, sem a holdat nem tartom istennek, mint a többi ember?
MELÉTOSZ
Zeuszra nem, igaztévő férfiak! Hiszen a napot kőnek mondja, a holdat meg földnek.
SZÓKRATÉSZ
Azt hiszed talán, kedves Melétosz, hogy Anaxagoraszt vádolod? Annyira lenézed ezeket, annyira járatlannak tartod őket az irodalomban, hogy azt hiszed, nem tudják: a klazomenai Anaxagorasz könyvei vannak tele ezekkel a beszédekkel? S így hát azt tanulják tőlem az ifjak, amit ha nagyon drágán, hát egy drachmáért megvásárolhatnak maguknak a színházban, hogy aztán kinevethessék Szókratészt, ha úgy tesz, mintha az övé volna ez a tanítás, mely egyébként még képtelen is?
Felfogásom és meggyőződésem szerint, ha isten jelölte ki a helyemet, hogy bölcselkedve, magamat és másokat vizsgálgatva éljek.
Hiszen senki sem tud a halálról semmit, még azt sem, hogy nem éppen a legnagyobb jótétemény-e mindenekelőtt az ember számára - és mégis úgy félnek tőle, mintha bizonyosan tudnák, hogy a legnagyobb baj. Hogyne volna hát ez tudatlanság, méghozzá a legszégyenletesebb: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk? Én, férfiak, e tekintetben is bizonyára abban különbözöm a legtöbb más embertől - és ha valamiben, hát ebben merném magamat másnál bölcsebbnek mondani -, hogy mivel nem tudok eleget a Hadész-beli dolgokról, nem is képzelem, hogy tudok. Azt azonban biztosan tudom, hogy vétkezni és nem engedelmeskedni a jobbnak, akár isten az, akár ember, az csúf és rossz.
"Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?"
Mert nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öregeteket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is a közéletben is.
Most tehát, athéni férfiak, nagyon is távol állok attól, hogy - mint ahogyan vélnék - magamat védelmezzem, hanem titeket védelmezlek: ne vétkezzetek az isten ajándéka ellen azzal, hogy engem elítéltek. Mert ha engem kivégeztettek, nem egykönnyen találtok más ilyen embert, akit, ha ez nevetségesen hangzik is, egyenesen úgy küldött városotokra az isten, mint valami nagy nemes paripára, mely éppen nagysága miatt meglehetősen lomha, és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze.
Úgy vélem, ilyesvalaminek rendelt az isten a város számára engem, aki benneteket külön-külön ébresztgetni, buzdítani és korholni egész nap soha meg nem szűnök, hanem mindig a nyakatokon ülök.
Hogy én valóban olyasvalaki vagyok, akit isten adott a városnak a következőkből vehetitek észre: nem vall emberi észjárásra az, hogy én a magam dolgaival egyáltalán nem törődtem, és immár annyi éven át tűrtem házi ügyeim elhanyagolását, de a ti dolgaitokban mindig tevékenykedtem, és külön-külön fölkeresve benneteket, mint apátok vagy bátyátok buzdítalak, hogy az erénnyel törődjetek. És ha ebből hasznot húztam volna vagy bér fejében intettelek volna, még volna magyarázata a dolognak. Magatok is látjátok azonban, hogy minden mással oly szégyentelenül vádolgató vádlóim ekkora szemtelenségre mégsem vetemedtek, nem állították, tanút sem léptettek fel rá, hogy én valaha valakitől is fizetséget kértem vagy követeltem. De én úgy gondolom, eléggé hiteles tanút léptetek föl rá, hogy igaz amit mondok: a szegénységemet.
De hát miért örülnek némelyek, ha velem hosszabb ideig együtt lehetnek? Hallottátok már, athéni férfiak, a teljes igazságot mondtam: szívesen hallgatják, mikor olyan embereket vizsgálgatok, akik bölcsnek tartják magukat, pedig nem azok.
Ugyancsak ragaszkodnom kellene az élethez, ha olyan esztelen volnék, hogy ne tudnám meggondolni ezt: ti, noha polgártársaim vagytok, nem voltatok képesek elviselni az én társaságomat és beszédemet, hanem olyan terhessé és gyűlöletessé vált előttetek, hogy most íme, szabadulni akartok tőle - és mások majd könnyen fogják elviselni? Messze jár ez a valóságtól, athéni férfiak. Szép is lenne az életem, ha ilyen korú ember létemre elhagynám hazámat, és egyik városból a másikba vándorolva és mindegyikből kiűzetve élnék. Jól tudom ugyanis, hogy bárhová érkezem, az ifjak mindenütt hallgatni fogják szavaimat, csakúgy, mint otthon.
De talán így szólhatna valaki: "Hát csendben és nyugton maradva nem léssz képes élni, Szókratész, ha tőlünk távozol?" Ez az, amiről a legeslegnehezebb meggyőznöm némelyikteket. Mert ha azt mondom, hogy ez annyi mint nem engedelmeskedni az istennek, és hogy ezért lehetetlen nyugton maradnom, nem hiszitek el nekem, mintha csak gúnyolódnám.
(A halálbüntetés kimondása után)
Hiszen nem is ez a nehéz, férfiak, megmenekülni a haláltól, sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől.
Most pedig a jövőt szeretném megjósolni nektek, elítélőim: hiszen ott állok már, ahol az emberek leginkább szoktak jósolgatni: a halál pitvarában. Kijelentem, férfiak, akik engem megöltök, hogy halálom után rögtön elér benneteket a megtorlás, amely - Zeuszra! - sokkal súlyosabb lesz, mint ez a halálbüntetés. Azért míveltétek ezt velem, mert azt hittétek: megszabadultok attól, hogy életetekről számot adjatok; de azt állítom: éppen az ellenkezője történik majd veletek. Még többen lesznek a számonkérők, kiket eddig én tartóztattam, és ti nem vettétek őket észre: és annyival terhesebbek, amennyivel fiatalabbak; ti pedig még jobban bosszankodtok majd. Ha azt hiszitek, hogy egyesek megölésével valakit is meggátoltok abban, hogy helytelen éltetekért korholjon titeket, nem jól gondolkoztok. Mert az ilyen megszabadulás nem is lenne szép, de nem is lehetséges; legszebb és legkönnyebb az a másik: nem a mások megakadályozása, hanem a magatok előkészítése, hogy a lehető legderekabbak legyetek.
Megmondom nektek: úgy látszik, ami most velem történt, valami jó dolog, és eszerint nem lehet igazunk nekünk, valahányan csak úgy véljük, hogy a halál rossz. Nagy a bizonyságom erre: lehetetlen, hogy a megszokott jel ne szegült volna ellenem, ha nem lett volna jó, amit tenni készültem.
De hogy valóban erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig - ahogyan mondogatni szokták - abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az álom, amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál. (...) Ha tehát ilyen a halál, én bizony nyereségnek mondom; mert így egész ideje nem tűnik többnek, mint egyetlen éjszakának. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó, bírák?
Vagy azt, hogy együtt lehettek Orpheusszal, Muszaiosszal, Hésziodosszal meg Homérosszal, ugyan mennyiért nem adnátok sokan? Én legalább még többször is szívesen meghalok, ha mindez igaz,
Hát még, ami a legnagyszerűbb lenne: úgy tölteni ott is az időmet, hogy megvizsgálom az ottaniakat, éppúgy, mint az itteniekkel tettem, ki bölcs közöttük, és ki az, aki csak képzeli, hogy bölcs, de nem az. Ugyan mennyiért nem adná az ember, bírák, ha megvizsgálhatná azt, aki Trójában ama hatalmas sereget vezette, vagy Odüsszeuszt vagy Sziszüphoszt vagy még ezer meg ezer mást, férfit és nőt, akit még említhetne? Azokkal ott társalogni, együtt lenni és őket megvizsgálni, kimondhatatlan nagy boldogság lenne. Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert ilyesmiért, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok - ha igaz, amit mondani szoktak.
De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.
