Azt hiszem, nem értetted meg Jézust gyerekkorodban, és most sem hi­szem, hogy megértenéd. Véleményem szerint Jézus a te tudatodban szépen összekeverődhetett még öt-hat val­lási személyiséggel, s egyszerűen nem értem, hogy csi­nálhatod ezt a Jézus-ima-dolgot, mielőtt egyáltalán azt tisztáztad volna magadban, kicsoda is Ő? (…) Én mindeneset­re soha nem próbáltam meg - se tudatosan, se öntudat­lanul -, hogy Jézusból valamiféle Assisi Szent Ferencet csináljak, csak azért, hogy „szeretetreméltóbb” legyen; pedig éppen ez az, amit a keresztények kilencvennyolc százaléka állandóan próbál. (…)
Nem tudom felfogni -, hogy imádkozhatsz Jézushoz, ha nem is érted meg őt. És amire végképp nincs mentség, legalábbis, ha meg­gondoljuk, mennyi vallásfilozófiát tömtek beléd is meg belém is, szinte már az émelyedésig - egyszóval, arra aztán végképp nincs semmi mentséged, hogy még csak meg se próbálod megérteni. (…)  Franny - mondta -, ha már mondod ezt a Jézus-imát, intézd legalább Jézushoz, ne pedig Szent Ferenchez, Seymourhoz meg Heidi nagypapájához, akiket mind olyan szépen összegyúr­tál, hogy az Isten se választja szét őket. Gondolj rá, ha már mondod azt az imát, rá gondolj egyes-egyedül, úgy gondolj rá, amilyen csakugyan volt, ne pedig amilyen­nek te szeretted volna. Nem nézel szembe a tényekkel. Ez az átkozott rossz szokás, hogy nem tudsz szembe­nézni a tényekkel, ez okozta nálad a teljes lelki zűrza­vart, és ha nem változtatsz valahogy ezen a tartásodon, nem is fogsz kimászni a csávából, megjósolhatom.

Amit pedig egyenesen elképesztőnek tartok, így, ahogy mondom, elké­pesztőnek: nohát, nem tudom megérteni, hogy lehet valakinek - aki se nem gyerek már, se nem angyal, se nem olyan ártatlan, mint az a kis zarándok -, hogy lehet hát valakinek az a vágya, hogy ezt az imát mor­molja ahhoz a Jézushoz, aki egy hajszálnyit is alig kü­lönbözik az Újtestamentumban színre lépő és beszélő másától. Uramisten, hiszen ő a legintelligensebb sze­replő az egész Bibliában - így, ahogy mondom! Ki az, aki felett ne állna toronymagasan? Mindkét Testamen­tum tele van írástudókkal, prófétákkal, tanítványok­kal, legkedvesebb fiákkal, tele Salamonokkal, Ézsaiá- sokkal, Dávidokkal és Pálokkal - de hát, Uramisten, ki volt még ott Jézuson kívül, ki volt, akár csak egy is, aki csakugyan tudta, miről is van szó? Egy se volt. Egy se. Mózes se tudta. Ne gyere nekem Mózessel. Nagyon derék öreg pofa volt, jó kapcsolatot tartott fenn Istené­vel ésatöbbi - de épp ez a bökkenő. Szüksége volt rá, hogy kapcsolatot tartson fenn. Jézus viszont tudta, hogy Istentől nincs elválás. - Zooey most összecsapta a kezét; mindössze egyszer, nem túlságosan hangosan és minden bizonnyal csak szórakozottságból. Keze utána ott volt újra, összekulcsolva a mellén, szinte még mielőtt elült a taps zaja. - Ó, Istenem, micsoda szellem! - mondta. - Ki maradt volna még olyan néma, mint ő, mikor Pilátus magyarázatot kért tőle? Salamon aztán nem, annyi szent. Ne is mondd nekem, hogy Salamon. Salamon, ha egy ilyen alkalom adódott volna netalán, pár tömör és velős szóval jellemezte volna önmagát. Egyébként - ami azt illeti - alighanem Szókratész is ugyanígy tett volna. Kritón, vagy akárki más, egészen biztosan elérte volna, hogy félrevonulhasson egy kicsit Pilátussal, váltson vele pár szót, hogy így aztán néhány szép, választékos mondat bekerüljön róla abba a jegyzőkönyvbe. A legfontosabb, mindennél fontosabb azonban az, hogy ki van még az egész Bibliában Jézu­son kívül, aki tudta - igen, tudta hogy magunkban hordozzuk a Mennyei Királyságot, bensőnkben, ott, ahova soha nem fordítjuk a tekintetünket, mert olyan átkozottul ostobák meg szentimentálisak meg fantázi­átlanok vagyunk? És hogy valaki tudhassa ezt, éppen ehhez kell Isten fiának lennie. Erre mért nem gondolsz soha, Franny? De komolyan, eszembe se jut, hogy tré­fáljak. Ha nem pontosan annak látod Jézust, aki való­jában volt, az egész Jézus-imádat teljességgel értelmet­len. Ha nem érted meg Jézust, az imáját se értheted meg - egész egyszerűen el se jutsz az imáig; legfeljebb vala­miféle szervezett képmutatás részese lehetsz. Szent egek, hát nem érted? Jézus avatott volt, méghozzá min- denekfelett az iszonyúan fontos küldetéssel. Nem pe­dig holmi Szent Ferenc, aki ráér, hogy pár helyes kis dalocskát zengedezzen, vagy éppen a madaraknak pré­dikáljon, vagy mit tudom én, más hasonló bájos dolgo­kat műveljen, melyek Franny Glass szívének olyan kedvesek. Nem tréfálok. Hogyan lehetséges egyálta­lán, hogy nem látod mindezt? Elhiheted, ha Istennek mindehhez, ami az Újtestamentumban elintézendő volt, olyan mindenképpen elragadó személyiségre lett volna szüksége, mint Szent Ferenc, nohát, akkor egy­szerűen őt választotta volna, és kész. De nem így tör­tént. Hanem ehelyett a legjobb embert választotta, a legokosabbat, a legkevésbé szentimentálisát, azt, aki valóban utolérhetetlen mester, aki a legjobban tudott szeretni valamennyi ember között. És ha ezt nem ve­szed észre, esküszöm, fogalmad sem lehet arról, mi is a Jézus-ima igazi értelme... A Jézus-imának az a célja, és egyes-egyedül csak az a célja, hogy Krisztus-tudatot ébresszen abban, aki mondja, nem pedig az, hogy valamiféle helyes kis Köszönöm-Uram-Hogy-Én-Legalább-Jobb-Vagyok-A-Többieknél-zugot mutasson, ahol randevúzni lehet egy nyálasán imádni való isteni személyiséggel, aki karjaiba vesz, feloldoz minden kö­telességünk alól, és gondoskodik róla, hogy minden nyomorult Tupper professzor és minden világfájdalom eltűnjön, de most aztán mindörökre. És esküszöm ne­ked, hogy ha elég intelligens vagy - és én tudom, hogy az vagy -, és mégsem akarod belátni mindezt, nohát, akkor visszaélsz az imával, arra használod, hogy elme­nekülj a segítségével egy olyan világba, ahol csak szép kis babák meg szentek vannak, és nincsenek Tupper professzorok.

Jedi visszatér” könyv formájában tizenhárom nappal a film bemutatója előtt került a boltokba 1983 tavaszán. A Star Wars-univerzum kedvelőinek izgalmas csemege a kétféle feldolgozás összehasonlítása. (cikk)

Az alábbi részlet a retorikai eszközök miatt érdekes és különleges.
Előzményei: Az erdős Endor bolygón a birodalmi Halálcsillagot védő energiapajzs kikapcsolására készülnek a lázadók. Ehhez kérnek segítséget a bolygó őslakóitól, az archaikus társadalmi viszonyok között élő törpe medvéktől. A filmben C3PO elmeséli a köré gyűlt evokoknak a lázadók és a birodalom addigi küzdelmeit. A mitológiát jól ismerő George Lucas pontosan úgy állította be ezt a jelenetet, mint ahogy az az ősi népeknél történt: a törzs sámánját/énekmondóját beleéléssel hallgatta a közönség. Éppen így mesélte Homérosz is az Íliászt annak idején.
James Kahn irodalmi feldolgozása előbb megfosztja a jelenetet az ősi hangulatától, majd visszaadja a mitikus erejét. A könyvben ugyanis nem elég a tolmácsrobot meséje az evokok meggyőzéséhez. Han Solo is megpróbál hatni rájuk, de csak össze-vissza beszél, látszik, hogy a gondolatai még nincsenek rendesen kiforrva. Luke ihletett beszéde az Erőről szintén kudarcot vall. Leia (az evokok természetközeli létmódjára hivatkozva) csak ennyit mond: “Tegyétek meg a fák miatt”.
Az összegzést végül egy evok mondja ki, Wicket. Az ő szónoklata szemléletes példa az ősi népek gondolkodására. Meg is teszi a hatását: Csirpa főnök befogadja a lázadókat, és segítséget ígér.
A rész (ugyanúgy, ahogy a film kétperces jelenete) C3PO mondatával zárul:
“– Most már tagjai vagyunk a törzsnek.”

 

James Kahn: A jedi visszatér (részlet)

Odakint az egész falu a tanácskozás döntésére várt. Csöndes, tiszta, feszültséggel terhes éjszaka volt. Bár elég későre járt, egyetlen evok sem aludt.
Odabent Thripio szónokolt. Pozitív és negatív visszacsatoló áramkörei segítségével már lényegesen folyamatosabban beszélt ezen a sipító nyelven; éppen a galaktikus polgárháború mozgalmas történetét ecsetelte – pantomimmal, szóvirágokkal, zajos hanghatásokkal és saját megjegyzéseivel színezte mondókáját. Egyszer még egy birodalmi lépegetőt is eljátszott.

Az evok vének figyelmesen hallgatták, időnként megjegyzéseket dünnyögtek egymásnak. Lebilincselő történet volt, teljesen belemerültek – hol szörnyülködtek, hol felháborodtak.
Logray egyszer-kétszer Csirpával tanácskozott, és néhány kérdést is tett fel Thripiónak, amelyekre az aranyszínű robot szinte folyékonyan válaszolt, egyszer még Artu is közbefüttyentett, nyilván a nyomaték kedvéért.
A végén azonban, a vének meglehetősen rövid tanácskozása után, a főnök tagadólag rázta meg a fejét, arcán szomorú, elégedetlen kifejezéssel. Utána mondott valamit Thripiónak, és Thripio lefordította barátainak.
– Csirpa főnök azt mondja, nagyon megható történet – magyarázta a robot. – De egyáltalán semmi köze az evokokhoz.
Mély és nyomasztó csönd telepedett a kis szobára.
Csak a már halványuló tűz pattogott halkan és vidáman.
Végül Solo volt az, aki kinyitotta a száját, hogy szóljon a csapat érdekében. A Szövetség érdekében.
– Mondd meg nekik, aranyapám – mosolygott a robotra, első ízben tudatosan kedves mosollyal mondd meg nekik, hogy nehéz lefordítani egy egész felkelést, így hát nem a tolmácsnak kéne elmesélni a történetet. Ezért én mondom el. Ne azért segítsenek, mert az ő érdekük is – még akkor se, ha valóban az, tudod csak, mondjuk, például azért, mert a Birodalom egy csomó energiát szed ki ebből a holdból, hogy működtesse a védőpajzsát, és ez az energia hiányozni fog itt ezeknek a fickóknak, ha jön a tél, és komolyan mondom, ki fogtok készülni… de ne is törődjetek vele. Mondd meg nekik, Thripio.
Thripio megmondta. Han folytatta:
– De nem ez az, amiért segíteniük kell. Én is azért csináltam mindent, mert az érdekemben állt. De ma már nem. Jó, nem annyira. Most többnyire a barátaimért teszek egyet-mást, hiszen mi egyéb lehet ennyire fontos? Pénz? Hatalom? Jabbának megvolt, és jól tudjátok, mi történt vele. Jól van, jól van, a lényeg, hogy a barátaid… a barátaid. Érted?
Ez volt a legzavarosabb szónoklat, amit Leia valaha is hallott, mégis könnybe lábadt a szeme tőle. Az evokok viszont némák és közömbösek maradtak. Paplo motyogott valamit; a többiek nem mozdultak, arcukból semmit nem lehetett kiolvasni.
A véget érni nem akaró szünetet Luke törte meg. Megköszörülte a torkát.
– Úgy látom, ez a fogalom így túl elvont, talán nehéz megragadni az összefüggéseket – kezdte lassan -, de az egész Galaxis számára borzasztó fontos, hogy a mi felkelő erőink véget vessenek a Birodalom jelenlétének itt az Endoron. Nézzetek ki azon a pici lyukon, ott a tetőn! Egyedül azon a kis nyíláson át száz csillagot számlálhattok meg. Az egész égbolton millió és milliárd másik van, amit nem is láthattok. És mindnek vannak bolygói és holdjai, és ott boldog népek élnek, olyanok, mint ti. A Birodalom pedig mindezt el akarja pusztítani. Már az is szédítő, ha csak hanyatt feküsztök, és bámuljátok ezt a csillagfényt. Szinte… szétveti az embert, olyan szép néha. És ti részei vagytok ennek a szépségnek; minden ugyanannak az Erőnek a része. A Birodalom pedig ki akarja oltani a fényeket.
Eltartott egy darabig, mire Thripio befejezte a fordítást – minden szót pontosan akart visszaadni. Mikor végül befejezte a beszédet, a vének közt nagy sipítozás kezdődött, hol halkabban, hol hangosabban, időnként elhallgattak, majd újra folytatták.
Leia értette, mit akar Luke mondani, de félt, hogy az evokok nem fogják fel az összefüggéseket. Pedig az összefüggés szoros volt, csak át kellene hidalni számukra a szakadékot. Korábbi erdei tapasztalataira gondolt – ahogy egynek érezte magát a fákkal, amelyeknek égre törő csúcsai szinte érintik a csillagokat; a csillagokat, amelyek fénye varázsként hullik rájuk. Érezte magában a varázserőt; ott hullámzott körülöttük a kunyhóban élőlénytől élőlényig, és ez erőt adott neki, míg végül szinte egynek érezte magát az evokokkal, érezte, hogy megérti, ismeri őket, szövetséges velük, a szó szoros értelmében: együtt dobban a szívük.
A vita alábbhagyott, és a kunyhóra ismét csönd telepedett. Leia lélegzete is lecsillapodott, és határozott nyugalommal tette meg a tanácskozásnak indítványát:
– Tegyétek meg a fák miatt – mondta.
Csak ennyit mondott. Mindenki többre számított, de nem volt több; csak ez a rövid, homályos kijelentés.
Wicket a háttérből növekvő aggodalommal figyelte az egészet. Néhányszor láthatólag csak nagy nehezen tartotta magát vissza, hogy bele ne avatkozzék a tanács vitájába – most azonban talpra ugrott, néhányszor föl-le sétált a kunyhóban, végül szembefordult a vénekkel, és belekezdett szenvedélyes beszédébe:
– Iiip iip, miip, iik skviii…
Thripio fordította barátainak:
– Tiszteletreméltó vének, ezen az éjszakán csodálatos és veszélyes ajándékot kaptunk. A szabadság ajándékát. Ez az aranyisten… – Itt Thripio megállt a fordításban, csak addig, hogy élvezze a pillanatot, azután folytatta: -…ez az aranyisten, akinek visszatérését az Első Fa óta jövendölték nekünk, most azt mondja, hogy nem lesz az urunk, azt mondja, szabadon dönthetünk, azt, hogy döntenünk kell; mint ahogy minden élőnek magának kell sorsáról döntenie. Eljött, tiszteletreméltó vének, és el fog menni; nem leszünk többé isteni útmutatásainak rabszolgái. Szabadok vagyunk.
De hogyan kell viselkednünk? Kevesebbet ér egy evok fák iránti szeretete, ha el tudja hagyni? Nem, a szeretete több, mert el tudja hagyni, és mégis marad, így van ez az Aranyfényű szavaival is; becsukhatjuk a szemünket, mégis figyelünk.
Barátai egy Erőről beszélnek nekünk, egy nagy, élő szellemről, amelynek mindnyájan részei vagyunk, mint ahogy a falevelek is önálló dolgok, mégis részei a fának. Ismerjük ezt a szellemet, tiszteletreméltó vének, ha nem is Erőnek nevezzük. Az Aranyfényű barátai elmondták, hogy ez az Erő nagy veszedelemben van, itt és mindenütt. Ki van biztonságban, ha a tűz eléri az erdőt? Még a Nagy Fa sem, melynek minden dolog része; sem levelei, sem gyökerei, sem madarai. Mind veszélyben vannak, az idők végezetéig.
Bátor tett szembeszállni az ilyen tűzzel, tiszteletreméltó vének. Sokan meghalnak, de az erdő élni fog. Az evokok pedig bátrak. – A kis medvelény a többiekre szegezte tekintetét. Senki nem szólalt meg, a kommunikáció mégis élénk volt. Egy néma perc után befejezte a szónoklatot:
– Tiszteletreméltó vének, segítenünk kell ennek a nemes társaságnak, nem is annyira a fák miatt, hanem sokkal inkább a fák levelei miatt. Ezek a felkelők hasonlóak az evokokhoz, akik olyanok, mint a levelek. Elsodorja a szél, felfalja a sáskahad, amely e világot lakja, mégis a parázsló tűzbe vetjük magunkat, hogy mások megismerhessék a fény melegét, mégis puha ágyat készítünk magunknak, hogy mások megismerjék a pihenést; mégis sodródunk a ránk rohanó széllel, hogy a káosz félelmét öntsük ellenségeink szívébe; mégis színt váltunk, ahogy az évszak felszólít a váltásra. így kell segítenünk levéltestvéreinken, ezeken a felkelőkön, mert így jött el hozzánk a változás évszaka.
Nyugodtan állt előttük, a kis tűz visszfénye táncolt a szemében. Egy időtlen pillanatra mintha az egész világ elcsöndesedett volna.
A vének megmozdultak. Egyetlen szó nélkül egyetértőleg bólintottak. Lehet, hogy telepaták voltak.
Mindenesetre Csirpa főnök felállt, és bevezető nélkül röviden bejelentett valamit.
Egyszerre megszólaltak a dobok az egész faluban. A vének felugráltak – már csöppet sem voltak komorak és keresztülfutottak a kunyhón, hogy megöleljék a felkelőket. Tibo még Artut is meg akarta ölelni, de aztán meggondolta magát, mert a kis robot figyelmeztető, mély fütyüléssel hátrált előle. Ezért Tibo inkább nekifutott, és játékosan átugrotta a vukit.
Han bizonytalanul elmosolyodott.
– Mi folyik itt?
– Nem értem teljesen – súgta Leia a szája szögletéből -, de nem tűnik nagyon rossznak.
Luke, a többiekhez hasonlóan, kedves mosollyal és különféle jókívánságokkal vett részt a vidám eseményben – akármi volt is az mikor hirtelen sötét felhő szállt szívére, körüllengte, mintha nyirkos hideg hatolt volna a lelkébe. De megkeményítette arcát, hogy semmi ne látszódjék rajta. Senki nem vette észre.
Thripio végül bólintott Wicketnek, aki elmagyarázta neki a helyzetet, hogy érti. Széles gesztussal fordult a felkelőkhöz:
– Most már tagjai vagyunk a törzsnek.

Le confort moderne, mondogatják - és jogosan - a francia szállodások. Mert a komfort valóban új jelenség, fiatalabb, mint a gőzgép, gyermekkorát élte, amikor a távíró született, és csak egy emberöltővel idősebb, mint a rádió. A kényelmi eszközök feltalálása és a kényelemnek, e kívánatos célnak hajszolása - márpedig kívánatosabb célt aligha tűzhetünk ki magunk elé - modern jelenség, Róma bukása óta napjainkig nyomát sem találjuk történelmünkben. És mint minden igen-igen jól ismert jelenséget, ezt is természetesnek tekintjük, akár a hal a vizet, amelyben él; nem is gondolunk különösségére, újdonságára, s nem vesződünk azzal, hogy jelentőségén eltűnődjünk. A párnázott szék, a rugalmas ágy, a dívány, a központi fűtés, a rendszeres meleg fürdő - mindez és egy sereg egyéb kényelmi eszköz az angolszász polgárság már közepesen jómódú köreinek mindennapos életébe is bevonult. De háromszáz esztendővel ezelőtt még a leghatalmasabb királyok se hallották hírüket. Ez a különös tény közelebbi vizsgálatot, elemzést igényel.
Elsősorban az a meglepő, hogy őseink úgyszólván szándékosan éltek kényelmetlen körülmények között. A korszerű kényelmi eszközök egy része vitathatatlanul modern találmány. Dél-Amerika és a gumifa fölfedezése előtt  emberek természetesen nem tehettek gumiabroncsot a kocsijukra.  Kényelmi eszközeink alapanyagainak jó része korántsem új. Az emberiség az elmúlt két-három ezer év folyamán barmikor készíthetett volna magának díványt és párnázott széket, fürdőszobát, központi fűtést meg vízvezetéket. És egyes korszakokban tényleg meg is teremtette ezeket a kényelmi eszközöket.
Knosszosz lakói már kétezer esztendővel időszámításunk előtt ismerték a vízvezetéket. A rómaiak remek gőzfűtéses rendszert találtak föl, s az előkelő római villákban olyan fényűző és tökéletes fürdőket építettek, amilyenekről a mai ember nem is álmodhat. Volt ott izzasztófülke, masszírozószoba, hidegvizes tusoló medence, langyos pihenőhelyiség, ahol (ha Sidonius Apollinariusnak hinni lehet) a falakat pornográf freskók borították, s a fürdőzők kényelmes padokon elheverve szárítkoztak, barátaikkal tereferélve. Közfürdőik pedig fényűzésben szinte minden képzeletet felülmúltak. ,,A fényűzésnek olyan fokára hágtunk - mondta Seneca -, hogy már elégedetlenek vagyunk, ha fürdőinkben nem drágaköveken lépdelünk." A római termák mérete és tökéletessége a templomok pompájával vetekedett. Diocletianus fürdőinek egyetlen termét jókora templommá alakították át.
Még számos további példán illusztrálhatnám, hogy őseink korlátolt eszközeikkel is mennyi mindent tehettek volna a kényelmesebb élet megteremtésére. E példák kellőképpen igazolnák, hogy a középkorban és az újkor kezdetén az ember nem azért élt mocsokban és kényelmetlen körülmények között, mintha életmódjának megváltoztatásához hiányoztak volna az anyagi eszközök, vagy mert tehetségéből erre nem futotta volna; maga választotta ezt az életet, mert a mocsok és a kényelmetlenség összhangban volt politikai, erkölcsi és vallásos elveivel, előítéleteivel.

A kényelem és a szellemi élet

Mi köze a kényelemnek meg a tisztaságnak a politikához, az erkölcshöz és a valláshoz? Első pillantásra azt mondhatná valaki, hogy a karosszék és a demokrácia, a dívány és a családi élet felbomlása, a meleg fürdő és a keresztény ortodoxia hanyatlása között nincs és nem is lehet okozati összefüggés. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, kiderül, hogy a kényelemnek a legutóbbi időkben tapasztalt térhódítása és a legújabb eszmei áramlatok között igen szoros összefüggés áll fenn. Ebben az esszében, remélem, kellőképpen meg tudom majd világítani ezt a kapcsolatot, ígazolni tudom, miért nem élhettek (nem anyagi, hanem lélektani okokból) a quattrocento olasz fejedelmei, az Erzsébet-koriak, sőt maga XIV. Lajos sem olyan körülmények között, amilyeneket a rómaiak szemében az elemi tisztaság és illendőség megkövetelt volna; miért nem élvezhették mindazt a kényelmet, ami nélkül mi már el sem tudnánk képzelni az életünket.
Kezdjük a karosszékkel és a központi fűtéssel. Azt szeretném bebizonyítani, hogy megteremtésükre csupán a királyi és a hűbéri hatalom megdöntése, a régi családi és társadalmi hierarchia hanyatlása után kerülhetett sor. A párnás szék és a heverő terpeszkedésre való. Mert mi egyebet lehetne tenni egy kényelmes, modern karosszékben, mint elterpeszkedni? Viszont az elterpeszkedés se nem méltóságteljes, se nem tisztelettudó viselkedés. Ha kellő hatást óhajtunk valakire gyakorolni, ha alkalmazottunknak meg akarjuk mosni a fejét, nem terpeszkedünk el egy öblös székben, lábunkat a kandalló párkányára téve, hanem kihúzzuk magunkat, és igyekszünk minél méltóságteljesebb ábrázatot ölteni. És hogyha egy hölggyel udvariasak kívánunk lenni, ha tiszteletünknek akarjuk jelét adni egy idős vagy kiváló személyiség iránt, akkor se terpeszkedünk el, hanem felállunk, vagy legalábbis kiegyenesedünk.
Mármost a múlt társadalmi rendjének hierarchiájában mindenki örökké azzal volt elfoglalva, hogy alantasai szemében minél tekintélyesebbnek mutatkozzék, felettesei iránt pedig minél nagyobb hódolatról tegyen bizonyságot. Ilyen társadalomban elterpeszkedésről álmodni se lehetett. XIV. Lajos éppoly kevéssé terpeszkedhetett el udvaroncai körében, mint azok királyuk jelenlétében. A francia király a nyilvánosság előtt csupán a parlament ülésein terpeszkedhetett. Ilyen alkalmakkor elnyúlt trónusán, amelyet az igazság ágyának neveztek a hercegek ültek, a magasabb rangú udvari méltóságok álltak, az alantasabbak pedig térdeltek. A kényelmet királyi privilégiumnak nyilvánították. Csak a királynak volt joga ahhoz, hogy lábát kinyújtóztassa. De biztosak lehetünk benne, ezt is igen-igen nagy méltósággal csinálta A terpeszkedés puszta szertartás volt, és semmiképp se ütött csorbát a tekintélyén.  Igaz, közönséges alkalmakkor a király ült, de akkor is igen méltóságteljes pózban, kiegyenesedve; a fenséges magatartást mindenképpen meg kellett őriznie. (Hisz végeredményben a fenségesség jórészt a fenséges magatartáson múlik.) Az udvaroncok eközben igyekeztek minél hódolatteljesebb magatartást tanúsítani a király jelenlétében, vagy állva, vagy pedig - ha igen magas rangúak voltak, és ereikben különlegesen kék vér csörgedezett - támlátlan széken ülve. És ami a királyi udvarra érvényes volt, ugyanaz állt a nemesúr háza tájára; az uraság  viszonya cselédeihez, a kereskedőé inasaihoz, szolgáihoz ugyanolyan volt, mint a királyé az udvaroncaihoz. A rangosabb a maga fensőbbségét méltóságteljes magatartással juttatta kifejezésre, az alantasabb a maga alacsonyabbrendűségét tiszteletteljes viselkedéssel; elterpeszkedésről tehát szó sem lehetett. Még a meghitt családi életben se volt ez másképp; a szülők, miképp a pápák vagy fejedelmek, Isten kegyelméből uralkodtak alattvalóik, a gyermekek fölött. Apáink az ötödik parancsolatot nagyon komolyan vették - hogy milyen komolyat, azt megítélhetjük abból a tényből, hogy Genfben a nagy Kálvin teokratikus uralma idején egy gyermeket nyilvánosan lefejeztek, mert kezet merészelt emelni szüleire. Az elterpeszkedés a gyermekek részéről, ha nem is volt tán főbenjáró bűn, de mindesetre olyan durva tiszteletlenségnek számított, amelyet ostorral, éheztetéssel és sötétzárkával. kellett megtorolni. Vespasiano Gonzaga egy kisebb vétségért - a süvegelés elmulasztásáért - egyetlen fiát halálra rugdosta; az ember egyenesen elborzad arra a gondolatra, mit tett volna Gonzaga, ha fia történetesen terpeszkedni merészel. De miként a gyermekek nem terpeszkedhettek szüleik jelenlétében, éppoly kevéssé terpeszkedhettek a szülők gyermekeik körében, mert attól féltek, tekintélyük ilyenképpen csorbát szenved azoknak szemében, akiknek kötelessége, hogy tiszteljék őket. Látjuk tehát, hogy két-három száz esztendővel ezelőtt az európai társadalomban a német-római császártól és a francia királytól le egészen az utolsó koldusig, a nagy szakállú pátriárkától a csecsemőig, mások jelenlétében senki sem terpeszkedhetett. A régi bútorok annak a hierarchikus társadalomnak testtartását tükrözik, amelynek számára készültek. A középkori és a reneszánsz mesteremberek képesek lettek volna olyan karosszéket és heverőket készíteni, amelyek kényelem dolgában a maiakkal vetekednének, de az akkori társadalmi adottságok közepette ez eszükbe se jutott. És voltaképpen maga a szék is csak a tizenhatodik században válik általánossá. Ezt megelőzően a tekintély jelképe volt. Napjainkban a parlamenti bizottságok tagjai elterpeszkednek karosszékeikben, a képviselők is kényelmesen üldögélnek, de a tekintély birtokosa még mindig a fent székelő elnök, az autoritás még mindig a jelképes székből sugárzik szét. A középkorban csak a hatalmasoknak voltak székeik. Ha útra keltek, magukkal vitték, nehogy egyetlen pillanatra is hatalmuk külső, látható jele nélkül mutatkozzanak. És mind a mai napig a Trón, akárcsak a Korona, a királyi hatalom jelképe. A középkorban a kisember, ha megengedték neki, hogy leüljön, lócán, támlátlan széken vagy padon ült. A reneszánsz idején a gazdag és független polgárság felemelkedésével a szék már szélesebb körben is elterjedt. Akik megengedhették maguknak, széken ültek, de méltósággal és kényelmetlenül; mert a tizenhatodik századi székek még mindig nagyon hasonlítottak a trónhoz, a rajtuk ülőket kínosan méltóságteljes testtartásra kényszerítették. Csupán a tizennyolcadik század folyamán, midőn a régi hierarchiák már határozott bomlásnak indultak, kezdtek a bútorok kényelmessé válni. De amúgy istenigazából elterpeszkedni még akkor sem lehetett. Karosszékeket, heverőket, amelyeken a férfiak (és később a nők) ildomtalanul elnyújtózhattak, csupán akkor készítettek, amikor a demokrácia már mély gyökereket eresztett, a középosztályok számszerűleg hatalmasan megnövekedtek, a jó modor kiveszett a világból, a nők felszabadultak, és a családi kötelékek meglazultak.

A központi fűtés és a hűbériség

A modern komfort egy másik lényeges elemét - a jól fűtött lakóházat -, legalábbis a földi hatalmasságok számára, az egykori társadalmak politikai szervezete tette lehetetlenné.
Ebben a tekintetben a köznép a nemeseknél szerencsésebb volt.
Kicsiny házban élt, s azt könnyen melegen tarthatta. Viszont a nemesúr, a fejedelem, a király meg a bíboros társadalmi rangjának megfelelő pompás palotában lakott. Bizonyítaniuk kellett, hogy a többiek fölött állnak, s ezért a természetesnél sokkalta tágasabb környezetben éltek. Vendégeiket görkorcsolyapálya nagyságú roppant csarnokokban fogadták, alpesi alagutakhoz hasonló, hosszú és huzatos karzatokon vonultak végig ünnepélyes menetben, és márványba fagyott nílusi zuhatagokra emlékeztető pazar lépcsőkön lépdeltek fel és le. Azokban az időkben a nagyúr, ha rangjához méltóan akart élni, idejének jó részét jelképes ünnepi játékok meg fényes balettek rendezésével töltötte - és e látványosságok a résztvevők és nézők seregének befogadására alkalmas termeket igényeltek. Ez a körülmény magyarázza a királyi és hercegi paloták, sőt az egyszerű földesúri udvarházak roppant méreteit. A nagyurak a rangjuknak tartoztak azzal, hogy akár a mesebeli óriások, száz láb hosszú és harminc láb magas termekben éljenek. Mily ragyogó, mily pazar! De ó, mily zord! Napjainkban az önerejéből felkapaszkodott embertől senki se várja el, hogy társadalmi rangjának megóvása végett az Isten kegyelméből való nagyurak egykori fényűző életét élje. A nagyszerűséget a kényelem oltárán feláldozva, kis méretű, de fűthető helyiségekben lakik. (Egyébként szabad idejükben a múltbeli nagyurak is így tettek; a legtöbb régi palotában akadtak apró szobákból álló lakosztályok, ahová a ház ura a hivatalos ünnepségek végeztével visszavonult. Csakhogy ezek az ünnepségek rendszerint igen-igen hosszúra nyúltak, s a régi korok szerencsétlen fejedelmeinek idejük jó részét jéghideg fogadótermekben és huzattól füttyös, végeláthatatlan karzatokon kellett - s hozzá méltóságteljesen - eltölteniük.) Egyszer Chicago mellett suhant velem az autó, amikor fölhívták a figyelmemet egy házra. Tulajdonosa a város egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárának hírében állt. A közepes nagyságú épületnek mintegy tizenöt-húsz kis méretű szobája lehetett. Csodálkozva nézegettem, eszembe jutottak azok a roppant paloták, amelyekben olaszországi látogatásaim során magam is éltem (s tetejébe jóval kisebb bérért, mint amennyit az ember Chicagóban egy Ford-kocsi garazsírozásáért fizet). Fölmerültek emlékezetemben a bálterem nagyságú hálószobák sorai, a vasútállomások méreteivel vetekedő társalgók, lépcsőházak, amelyekben két autócsoda is elhajthatott volna egymás mellett. Ragyogó pazazzók, ahol emberfölötti lényeknek érezhetjük magunkat. De mikor azokra az Appenninek felől fújdogáló szörnyű februári szelekre gondoltam, igazat adtam ennek a chicagói Krőzusnak, hogy nem kér abból a nagyszerűségből, amelyre egy más korban és más országban élő sorstársa a vagyonát költötte volna.

Fürdők és erkölcsök

A modern kényelem eddig említett két eszközét a királyság, az arisztokrácia és a régi társadalmi hierarchia pusztulásának köszönhetjük, harmadik fontos eleme a fürdő, legalábbis részben, a keresztény "erkölcsök elsorvadásának "gyümölcse". Az európai kontinensen, sőt tudomásom szerint egyebütt is akadnak még mindig zárdák, ahol az ifjú hölgyeket arra a hitre nevelik, hogy az emberi test tisztátlan és szemérmetlen valami, s bűnt követ el, aki mások, sőt tulajdon testét a maga mezítelenségében megpillantja. A minden második szombaton engedélyezett fürdő alkalmával a lányoknak jóval térden alul érő inget kell viselniük. Emellett kioktatják őket egy különleges öltözködési technikára is, amelynek jóvoltából bérüknek úgyszólván még a színét se láthatják. Szerencsére az efféle iskolák manapság már kivételszámba mennek, de nem is olyan régen még általánosan elterjedtek voltak. Azt a nagy, keresztény aszketikus hagyományt testesítették meg, amely Szent Antal és a mosdatlan, rosszul táplált, nemileg kiéheztetett thebaiszi szerzetesek kora óta szinte napjainkig szakadatlan és méltóságteljes folyamban áramlott a a századokon át. A rendszeres. fürdő fényűzését, legalábbis az asszonyok, e hagyomány elsorvadásának köszönhetik.
Az őskeresztények nem lelkesedtek túlságosan a fürdésért; de a tisztesség kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy a keresztény aszketikus hagyomány nem mindig nézett ellenséges szemmel rá. És azon sem csodálkozhatunk, hogy az őskeresztény egyházatyák a római fürdők paráznaságain fölháborodtak. Türelmesebbje hajlandó volt szemet hunyni korlátolt mérvű mosakodás felett, ha az az illendőség határain belül történt.
A nagy római fürdők pusztulásáért a barbárok vandalizmusa ugyanúgy felelős, mint a keresztény aszkéták ellenszenve. És az igazság az, hogy a középkor hitbuzgó századaiban a fürdés reneszánszát éli. A Keletről visszatérő keresztesek magukkal hozzák a gőzfürdő eszméjét, amely aztán egész Európában meglehetős népszerűségre tesz szert. De később, nehezen érthető okokból, ez a népszerűség apránként elenyészik, s a tizenhatodik század végi és tizenhetedik század eleji férfiak és asszonyok csaknem ugyanolyan mocskosak, mint barbár őseik.
Ennek az ide-oda hullámzó magatartásnak rugóit talán az akkori egészségügyi elméletekben és az udvari szokásokban kell keresnünk.
Az aszketikus hagyomány különösképpen a nőkkel szemben volt szigorú. A Goncourt fivérek naplójának tanúsága szerint a Második Császárság tisztes társadalmi köreiben általános volt a vélemény, hogy a fürdés szokásának elterjedése nagymértékben hozzájárult az asszonyok i egyre szemérmetlenebb; erkölcstelenebb viselkedéséhez. "Kevesebbet mosakodjanak a lányok" - hangzott az elkerülhetetlen következtetés. A fürdő gyönyöreiért, ifjú hölgyeink nagy hálával tartoznak Voltaire csipkelődéseinek és a tizenkilencedik századi tudósok materializmusának. Ha ezek a férfiak nem ásták volna alá a zárdai hagyományokat, a lányok még ma is ugyanolyan erényesek és koszosak volnának, mint ősanyáik.

Az öncélú kényelem

A kényelmet a hagyományos életszemlélet átalakulása tette lehetővé, de most már önereiéből is továbbharapózik. Mert az idők folyamán testi szokássá, divattá, olyan eszménnyé vált, amelyet a maga kedvéért hajszolunk. Úgy látszik, minél kényelmesebbé tesszük világunkat, annál többre becsüljük a kényelmet. Akik élvezik, a kényelmetlenséget valóságos kínszenvedésnek tekintik. És a kényelem imádatát követelő divat éppoly zsarnoki, mint minden más divat. Mi több: a kényelem eszközeinek kínálatához roppant anyagi érdekek fűződnek.
A bútor, a fűtőberendezés- és a vízvezetékgyárosok nem engedhetik meg, hogy az emberből kivesszen a kényelemszeretet. És a modern reklám segítségével ki is kényszerítik, hogy fennmaradjon és viruljon.
A modern komfort szellemi eredetének rövid áttekintése után hadd szóljak még néhány szót a hatásáról. Mindennek ára van - a kényelem terén elért eredményekért azonos, sőt tán még nagyobb értékek elvesztésével kellett fizetnünk. Ha manapság egy jómódú ember házat építtet, elsősorban arra van gondja, hogy jövendő otthona minél kényelmesebb legyen. Tenger pénzt fog kiadni (mert a kényelem nagyon drága jószág: Amerikában az a mondás járja, hogy a házat már ráadásul adják a csőhálózathoz) fürdőszobákra, fűtőberendezésre, párnázott bútorokra és más effélékre; és ha ennyi pénzt már elköltött, tökéletesnek tartja majd a házát. Ezzel szemben ősei a legfontosabbnak otthonuk, lenyűgöző voltát, nagyszerűségét tekintették volna - egyszóval szépségre és nem kényelemre törekedtek. Amit kortársunk fürdőszobára és központi fűtésre költ, azt a múltban márvány lépcsőházra, fenséges homlokzatra, falfestményekre, hatalmas aranyozott lakosztályokra, képekre meg szobrokra költötték volna. A tizenhatodik századi pápák olyan kényelmetlen körülmények közt éltek, hogy azokat egy mai bankigazgató egyenesen elviselhetetlennek tartaná; ezzel szemben Raffaello-freskóik, sixtusi kápolnájuk, ókori szoborgyűjteményük volt. Vajon szánakoznunk kell rajtuk, mert a Vatikánból hiányzott a fürdőszoba, a központi fűtés meg a párnázott szék? Szerintem egy kicsit túlzott a szenvedély, amellyel napjainkban kényelmet hajszoljuk. Jóllehet magam nagyon élvezem, mégis igen boldogan éltem olyan házakban, amelyekből jóformán minden hiányzott, amit az angolszászok elengedhetetlennek vélnek. Keleten, sőt Dél-Európában nem ismerik a kényelmet, és az ottani népek ma is még csaknem ugyanolyan körülmények között élnek, mint őseink évszázadokkal ezelőtt, de úgy látszik, nagyon jól megvannak a mi kifinomult, költséges, párnázott kényelmi eszközeink nélkül is. Eléggé maradi gondolkodású vagyok ahhoz,
hogy fennköltebb és alantasabb dolgokban higgyek, s a magam részéről az anyagi haladásnak csak annyiban látom értelmét, amennyiben az eszmék fejlődését szolgálja. Értékelem a munkakímélő eszközöket, mert jóvoltukból több időt és energiát szentelhetünk a szellemi munkának. (Igaz, én élvezem a szellemi munkát, viszont sokan vannak, akik megvetik, s ezért ugyanolyan lelkesedéssel üdvözlik a gondolkodáskímélő eszközöket, mint a mosogató- vagy varrógépet.) Szeretem a gyors és kényelmes utazást, mert kitágítja a világot, amelyben élünk, s ezáltal kiszélesíti szellemi panorámánkat. És a kényelmet is azért tartom indokoltnak, mert elősegíti a szellemi életet. A kényelmetlenség akadályozza a gondolkodást, a vacogó, sajgó test megnehezíti az agymunkát. A kényelem csupán eszköz a modem világ azonban, úgy látszik, öncélúnak, abszolút jónak tekinti. Megeshet, hogy egy szép napon egész Földünket egyetlen roppant párnává alakítjuk át, amelynek tetején békésen szunyókál majd az emberi test, alatta pedig megfojtva fekszik, mint Desdemona, a szellem.

Pogány József előszavából idézek:
"A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az írást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektív megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor így látná önmagát, ahogy Swift látja őt. (...) Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára."

Ez utóbbi gondolatból indultam ki, amikor összegyűjtöttem az alábbi részleteket a regényből. A nyihahák országának bölcs lovai csodálkozva hallgatják, amit Gulliver az emberi társadalomról mesél nekik. Ők fajunkat egyszerűen csak "jehu"-ként emlegetik, és a leghitványabb lénynek tartják.
Az első két bekezdés a nyihahák társadalmát jellemzi. Ebben az utópisztikus képben egyszerre látjuk az aranykori boldogság és a felvilágosodás korában óhajtott értelem megvalósulását. Tökéletességük legékesebb bizonyítéka az, hogy nemcsak világukból, de még nyelvükből is hiányoznak a romlottságnak jelei: nem léteznek olyan fogalmak, mint háború, politikus, pénz, nemesség, kereskedelem, alkohol. Gulliver ezeket hosszas beszélgetésekben magyarázza el csodálkozó gazdájának, aki néha saját jehu-tapasztalataival egészíti ki a hallottakat.
A harmadik bekezdéstől kezdődő "szócikkeket" ezekből a beszélgetésekből állítottam össze.
 

Johathan Swift: Gulliver utazásai (részletek)

Felebaráti szeretet és őszinte jóakarat; ez a két fő erény, melyet a nyihahák gyakorolnak, és nem csupán kivételes kedvenceikkel, hanem a fajta minden tagjával, kivétel nélkül. Az ország legtávolabbi részeiből közéjük keveredett idegenekkel pontosan úgy bánnak, mint a legrégibb szom­széddal; bárhová menjen is az újonnan érkezett, mindenütt otthon fogja érezni magát. Az illendőség szép formáit és az udvariasságot a végletekig gyakorolják — az etikett viszont teljesen ismeretlen az országban. Csikaikhoz, rokonaikhoz nem fűzi őket semmiféle majomszeretet, azt a gondosságot, melyet nevelésükre fordítanak, kizárólag az értelem diktálja nekik. Hamarosan észrevettem, hogy gazdám például ugyanolyan gyöngéden bánik szomszédja családjával, mint a magáéval. Legszentebb meggyőződésük, hogy az egész faj szeretete természeti törvény — csak az értelem tesz szemé­lyek között is különbséget, persze ott is csak akkor, ha az erények különlegesek.

Mivel e nemes nyihahákat a természet csakis oly ösztönökkel és hajlamokkal ruházta fel, melyek kizárólag az erények állandó gyakorlására késztetik őket, és még fantáziájukban sem fordul elő, hogy egy racionális lényben „rossz" is található legyen; ennélfogva nem ismerik az életnek egyéb posztulátumát, mint hogy az értelem mindenekelőtt. Az értelem tisztaságát sohasem homályosítják el holmi bölcseleti kételyekkel, mint hazai filozófusaink szokták, akik egyformán elfogadhatónak állítják be a legellentétesebb véleményeket; a nyihahák villámfényes egyértelműséggel mondják ki ítéleteiket; de ez nem is meglepő olyan országban, ahol az igazságot egyéni érdekek és szenvedélyek nem ködösítik, zavarják és hamisítják.

vélemény

Jól emlékszem, mekkora fáradságomba került gazdámnak megmagyarázni a „vélemény" szó értelmét, vagy hogy lehet egyáltalában valami vita tárgya, mikor az értelem arra tanít bennünket, hogy akkor mond­junk igent vagy nemet, midőn a legbiztosabbak vagyunk a dologban — márpedig ha túl megyünk ismeretkörünkön, erről úgysem lehet szó többé. Így hát viták, késhegyre menő veszekedések, disputák ismeretlenek a nyihahák körében; hogy valaki vad csökönyösséggel ragaszkodjék hamis vagy kétes tételekhez, ilyesmi még nem fordult elő az országban

ember

Azzal kezdte, hogy igen komolyan gondolkozott mindazokon, amiket meséltem mind magamra, mind hazámra vonatkozólag — ennek következtében úgy lát bennünket, mint olyan állatfajt, melynek valami rettenetes véletlen folytán az értelem nevetséges morzsája is birtokába került, mely tulajdonát viszont semmi egyébre se használja, mint hogy segítségével vele született aljasságát százszorosára növelje, amellett, hogy mind újabb és újabb bűnöket találjon ki magának, olyanokat, melyeket a természet egyáltalában nem oltott a vérükbe. Az emberek attól a pár nyomorult képességüktől is, mellyel a természet megajándékozta őket, nagy sikerrel fosztják meg magukat; mesterségesen felszaporítják természetes igényeiket, ezért aztán, úgy látszik, egész életüket azzal a meddő erőlködéssel kell tölteniük, hogy különböző találmányokkal kielégítsék őket.

jehu-kór

A nyihahák nyelvéből még a szavak is hiányoznak a betegségek megje­lölésére, eltekintve az egészen általános kifejezéstől, melyet az oly sokszor említett állatfaj nevéből szerkesztettek, és úgy hangzik, hogy hnea-jehu, vagyis jehu-kór; a gyógyszer, melyet minden esetben rendelnek, a bestiák saját urinájának s ürülékének keveréke, melyet erőszakkal tolnak le a jehuk torkán. Egyéni megfigyeléseim alapján mondhatom, hogy a kúra mindig a legnagyobb sikerrel járt, s ez alkalom­mal is a legnagyobb lelkesedéssel ajánlom honfitársaimnak, a közjó érdekében, mint csodálatos szérumot mindazon betegség ellen, melyet a túltömött gyomor okoz.

bolondóra

Gazdám a jehuknak még egy szokásáról mesélt; ebből nem értett semmit, noha szolgái többször felhívták rá a figyelmét. Egyszerre ugyanis csak rájön a bolondóra egy ilyen jehura, elbújik valamelyik sarokban, ott jól összeku­porodik, és elkezd üvölteni meg jajveszékelni - ha valaki közelébe jön, felrúgja; mindezt fiatal és kövér jehuk is csinálják, akik bőviben vannak ételnek, italnak; a szolgáknak nem sikerült mind ez ideig rájönni, hogy mi nyavalya bánt­hatja őket. Az egyetlen orvosság, ami igazán segített, a kemény testi munka - kiadós adag után biztos az ered­mény. Itt megint nagyot hallgattam saját fajtám iránti elfo­gultságból; hiszen nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy az életunalom tüneteit fedezzem fel a leírtakban; mindezek csak a naplopókat, bujálkodókat és nagypénzűeket kínozzák; ha ezeket is a jehu-terápiával kezelnék, én lennék az első, aki segédkezet nyújtanék a kúrához.

háborúk

Érdeklődött az iránt, rendszerint miféle okok vagy indí¬tékok szerepelnek nálunk, amikor egyik ország háborút indít a másik ellen? Azt feleltem, hogy az okok megszámlálhatatlanok, ennélfogva csak a legközönségesebbek ismertetésére fogok szorítkozni. Néha például királyok hatalomvágya az ok; ezek ugyanis úgy érzik, hogy soha nincs elég föld és ember a jogaruk alatt; néha a minisztereik erkölcsi rothadása, minek következtében csupán azért hajszolják háborúba gazdáikat, hogy elfojtsák vagy más utakon vezessék le a nép hangos tiltakozását saját botrányos adminisztrációjuk ellen. Egy-egy véleménykülönbség már milliók életébe került — hogy csak egy pár példát említsek: vajon a test lehet-e kenyér, avagy a kenyér test? Vajon egy bizonyos bogyó kisajtolt leve bor-e, avagy vér? Vajon a fütyülés bűn-e, vagy pedig erény? Vajon egy gerendát végig kell-e csókolni, vagy egyszerűen tűzbe dobni? Mi a kötelező ruhaszín: fekete, fehér, piros vagy szürke? És vajon hosszú legyene vagy rövid, szűk vagy bő, piszkos vagy tiszta? — a többiről most nem is beszélve. Nincs a világon háború, mely őrjöngőbb, véresebb és a végtelenbe nyúlóbb lenne, mint éppen azok, melyeket ilyen véleménykülönbségek idéznek elő, különösen akkor, ha a nézeteltérés lényegtelen.

katona

A fentiek­ből világosan következik, hogy a katonamesterséget övezi a legnagyobb tisztelet minden mesterségek között; hiszen csak a katona az a jehu, akit azon célra bérelnek fel, hogy a legnagyobb hidegvérrel öldössön fajtájából annyit, amennyit csak tud — olyanokat, akik soha az életben őt meg nem bántották.

ügyvéd, bíró, tárgyalás

Először is felvilágosítottam arról, hogy körünkben él egy különleges embercsoport, melyet már ifjúkorától fogva arra tanítanak, hogy százértelmű szavak ide-oda csavarásával bebizonyítsák, hogy a fehér fekete, és a fekete fehér, ponto­san fizetségük szerint. Népünk minden tagja (aki e klikken kívül esik) a fenti szövetkezet rabszolgája.

Ehhez kedves gazdámnak még azt kell tudnia, hogy ezek a bizonyos „bírák" olyan személyek, akik végső döntést van­nak hivatva hozni minden tulajdonjogi vitában éppúgy, mint gonosztevők bűnpereiben; a legrafináltabb ügyvédek közül szokták őket kiválogatni, főleg azokat, akik már kivé­nültek vagy ellustultak; és mivel egész életükben nem csi­náltak mást, csak minden igazságot és emberi jogot a visz- szájára csavartak, most már végzetes szükségszerűség náluk, hogy a csalást, esküszegést és erőszakot pártfogolják tovább­ra is.

A jogászok vád- és védbeszédeikben különleges figyel­met fordítanak arra, hogy az ügy érdeméről még csak vélet­lenül se szóljanak; a lényeg, hogy ordítsanak és szenvedé­lyesek legyenek, esetleg unalmasak is, főleg midőn részletesen kiterjeszkednek mindazokra a körülményekre, melyek­nek semmi közük az ügyhöz.

jogi nyelv

Semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy e nemes társulat egészen különleges zsargont használ, melyet földi halandó rajtuk kívül meg sem ért, és amelyen összes törvényeiket írják (ezeknek számát egyébként gon­dos következetességgel szaporítják): így aztán végleg össze­vissza keverik igaznak és hazugnak, jogosnak és jogtalan­nak legbelsőbb lényegét; ezért van, hogy harminc év is beletelik, míg eldöntik, hogy az a föld, melyet hat generá­ción át örököltem őseimtől, vajon valóban az enyém-e, vagy valami vadidegené, aki háromszáz mérföldre lakik tőlem.

pénz, társadalmi egyenlőtlenség

Mondanom sem kell, ezután meg az okozott rendkívüli nehézséget, hogy a pénz haszná­latát miképpen magyarázhatom meg neki: miféle anyagok­ból verik, és miféle értékük van a különböző fémeknek? Elmeséltem, ha egy jehunak bőséges készletei vannak ezen értékes szubsztanciából, összevásárolhat mindent, amit csak szeme, szája kíván — a legfinomabb ruhákat, a legszebb palotákat, óriási földbirtokokat, a legdrágább ételeket és italokat,, azonkívül válogathat a világ legszebb asszonyai közül. És mivel kizárólag pénzzel végezhetjük e ragyogó műveleteket, derék jehuim úgy gondolják, soha sincs elegük belőle se a pazarlásra, se a megtakarításra: ugyanis nincs szükségük különösebb önmegfigyelésre annak megállapítá­sához, hogy természetes hajlamaik vagy a költekezés, vagy a fukarság felé hajtják őket. Kifejtettem, hogy a gazdag ember a szegény ember munkájának gyümölcsét élvezi — és a szegényből ezer esik egy gazdagra az országban, ha az arányoknak is utánanézünk. A nép java része a legnagyobb nyomorban kénytelen élni, miközben éhbérért dolgozik reggeltől estig, csak azért, hogy egypár kiválasztott dő­zsölhessen.

politikus

Egy ilyen alkalommal véletlenül kiszaladt a számon ez a szó, hogy „államminiszter", gazdám pedig megkért, magyarázzam meg neki, hogy a jehuk melyik állattani kategóriájába tar­toznak ezek, kiket ezzel a különleges névvel illettem. Azzal kezdtem, hogy az első vagy belső miniszter, akinek típusát körvonalazni szándékszom, olyan teremtmény, akinek ter­mészetéből hiányzik öröm és minden bánat; lelkében nyoma sincs se szeretetnek, se gyűlöletnek, se irgalomnak, se haragnak; más szenvedély nem tómból életében, mint rend­kívüli pénzéhség, hatalomvágy és rangkórság; ezer dologra használja elejtett szavait, kivéve, hogy gondolataiba bepil­lantást nyújtson; soha életében nem mond igazságot, ha­csak nem azért, hogy a hallgató azt higgye, hazugság; soha nem mond hazugságot, hacsak azért nem, hogy azt higgyék, igazság; azok, akikről minden rosszat elmond a hátuk mö­gött, biztosak lehetnek, hogy holnap megkapják a kineve­zést a legmagasabb pozíciókba — de ha egyszer valakit el­kezd szembe dicsérni vagy mások előtt magasztalni, az attól a perctől elveszett ember. A mélyponton pedig az van, aki „ígéretet" kap tőle, különösen ha ezt még esküvel is mege­rősíti: ha ez valakivel előfordul, az bölcsen visszavonul, és felhagy minden reménnyel.

állami karrier

Három biztos útról tudunk, melyeken valaki eljuthat a fő-fő miniszterségig. Az első: okos diplomáciával felhasz­nálni hitvesünket, lányainkat vagy nővéreinket. A máso­dik: az elődünket elárulni, és bársonyszékét aláaknázni, a harmadik: a legveszettebb fanatizmussal ordítozni minden népgyűlésen az udvar korrupciója ellen. A valóban bölcs uralkodók ugyanis a legutóbbi módszer alkalmazói közül fogják választani minisztereiket, mivel éppen ezek a fanati­kusok bizonyultak a legmeghunyászkodóbb és legszervili­sebb lakájoknak, jóformán kivétel nélkül, ha gazdájuk sze­szélyének vagy önkényének kiszolgálásáról van szó. Minden állás fölött ezek a miniszterek diszponálnak, ennélfogva vé­gig kezükben tarthatják a hatalmat, lepénzelvén az egész szenátust vagy a koronatanácsot: karrierjük végén pedig ahhoz az ötletes jogi találmányhoz folyamodnak, melyet az „indemnitás törvénye" címen ismerünk (pontosan megma­gyaráztam itt is minden lehetőt) — ennek lényege, hogy a miniszter nem tartozik utólag elszámolni semmiről, és így nyugodtan vonulhat vissza a közéletből rogyásig rakva arannyal, s egy kifosztott országot hagyva emlékjelül.

nemesség

Egy alkalommal, midőn hazámról beszéltem, gazdám ezt a kifejezést is hallotta tőlem, hogy „nemesség", akkor még bókot is kaptam tőle, melyet azonban sehogy sem állt jogomban elfogadni: ő ugyanis azt mondta, hogy én is egész biztosan ilyen „nemes" családnak vagyok a sarja, mivel arcszínem, tisztaságom, egész alakom oly végtelenül elütő az ő országának jehuitól

a bizonyos „nemesség" ugyanis valami egészen más dolgot jelent honomban, mint amit ő ért ezen a fogalmon: hiszen a mi „nemes" ifjaink gyerekkoruk óta naplopással és dorbézolással töltik minden idejüket; alighogy koruk ezt megen­gedi, minden frissességüket ledér szukák fogyasztják el, és undok betegségeket szednek össze tőlük; s midőn már va­gyonuk utolsó roncsainál tartanak, feleségül vesznek holmi alacsony származású némbert, ronda külsejűt, beteg belsejűt, kizárólag csak a pénzéért — közben persze lenézik és utálják. Az efféle házasságok gyümölcsei rendszerint skrofulás, mállott csontú, nyomorék gyerekek, minek következ­tében a család alig éri meg a harmadik generációt, ha csak a feleség nem olyan gondos, hogy egy egészséges apát is sze­rez a szomszédok vagy az urasági kocsisok közül, ilyenfor­mán javítva és ojtogatva a családot. Legyengült, nyava­lyás test, bőr, gödrös pofák: ezek a legbiztosabb jelei az elő­kelő származásnak olyannyira, hogy egészséges és robusz­tus külső a lehető legkompromittálóbb egy arisztokratára nézve: a nagyvilág rögtön arról kezd suttogni, hogy az igazi apa csak hordár vagy kocsis lehetett. A nemes ember szel­lemi tökéletlenségei harmóniában vannak a testiekkel, lé­vén lelkivilágának összetevői: álmos közöny, butaság, műveletlenség, hisztéria, bujaság és nagyzási mánia.

A fent említett ragyogó közület beleegyezése nélkül tör­vény nem hozható, nem húzható, nem változtatható; ugyan­ezen nemesurak rendelkeznek minden tulajdonunkkal; fellebbezés nincs.

alkohol

Meg kellett magyaráznom, hogy a bort nem azért im­portáljuk idegen országokból, mert csak így tudjuk pótolni víz vagy egyéb ital hiányát, hanem mert oly sajátos likvidum, melytől jókedvűek leszünk azáltal, hogy teljesen el veszi az eszünket; minden búskomor gondolatot eloszlat, agyunkban őrült fantáziákat lobbant lángra, váratlanul derűlátók leszünk, és nem félünk a világon semmitől; egy időre az értelem működése a legtökéletesebben leáll, tag­jaink használata is lehetetlen, míg végül mély álomba me­rülünk — bár azt sem szabad elhallgatnom, hogy az ébre­dés a legnagyobb levertséggel és rosszulléttel jár együtt, és a fent nevezett likvidum fogyasztása nem egy betegségnek okozója, melyek megkeserítik és megrövidítik életünket.

kereskedelem, luxus

Mindezek mellett a népesség zöme abból tartja fenn ma­gát, hogy fényűzési és szükségleti cikkekkel látja el a gazda­gokat vagy a maga fajtáját. Például ha otthon ülök olyan ruhában, amilyen rangomat éppen megilleti: legalább száz mesterember munkáját hordozom a testemen. Házam felé­pítése és bebútorozása kétannyit foglalkoztat; ha még hitve­semet is fel akarom cicomázni: ötször annyi mesterre van szükség.

betegségek

De hogy a természet, mely mindent végső töké­letességre alkotott, eltűrné, hogy testünkben kínos nyava­lyák tenyészhessenek; ezt teljességgel lehetetlennek tartot­ta. Nagyon kért, ismertessem meg vele azokat az okokat, melyek ily megmagyarázhatatlan rossznak forrásai. Mond­tam, hogy ezerféle dolgot eszünk összevissza, és egyik étel hatása épp ellenkezője a másiknak, eszünk, ha nem vagyunk éhesek, és iszunk, ha semmi szomjúságot nem érezünk; gyak­ran hosszú éjjeleken át fenn vagyunk, és szakadatlanul töl­tögetjük a tömény szeszeket magunkba anélkül, hogy egy falatot is ennénk; ettől aztán elpetyhüdik egész testünk, különböző gyulladások keletkeznek benne, s beleink is vagy túlságosan szaporán, vagy éppen sehogy se működnek. Az idők végtelenjéig tartana, ha mindazon betegsé­gek katalógusát elsorolnám neki, melyek az emberi testet sújtják — ötszáznál, hatszáznál bizony nincsen kevesebb: ott élősködnek minden tagunkban, minden apró parókánk­ban — hogy rövid legyek, nincs olyan pont a testünkön, akár belső, akár külső, melynek ne volna sajátos betegsége.

De a valóságos betegségeken kívül van egy csomó, me­lyek csak a fantáziában születtek, viszont éppúgy elterjed­tek, mint a többi: a kúrák, melyeket a doktorok rendelnek, ennek megfelelőleg szintén csak a fantáziában születtek; nevük persze van ezernyi, akárcsak a gyógyszereknek, me­lyekkel főleg nőstény jehuinkat nyomorgatják.

falánkság

Gazdám a továbbiakban előadta, hogy tán semmi sem teszi a jehukat undorítóbbakká, mint válogatás nélküli falánkságuk felzabálnak mindent, amit éppen az orruk előtt látnak — füvét; gyökeret, gyümölcsöt; megbüdösödött döghúst —, lehetőleg mindezt egyszerre; nagyon jellemző különleges ösztönéletükre, hogy mohóbban vetik magukat arra, amit távolabbi vidékről lopás vagy rablás útján szerez­nek, mint arra az esetleg sokkal finomabb táplálékra, mely közelükben terem meg számukra. Ha futja a zsákmányból, addig tömik magukat, míg éppen hogy meg nem pukkad­nak; ez esetben azonban a természet segítségükre siet, mert van egy bizonyos gyökérfajta, mely pillanatok alatt elintézi a nagytakarítást beleikben.

Van egy másikfajta gyökerük is, nedvekben igen bővel­kedő, viszont igen ritka, s nagyon nehezen lehet rátalálni: a jehuk vad mohósággal verekednek érte, és különleges kéj­jel szopogatják; hatása körülbelül ugyanaz, mint nálunk a boré. Ennek élvezete következtében hol egymás nyakába borulnak, hol a bőrt is letépik egymásról; üvöltöznek és po­fákat vágnak, locsognak és tántorognak — a végén szétte­rülnek, mint a béka, és hortyognak a pocsolyában.

[Pogány József így helyezi el Swift művét az európai irodalomban:
"Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösíti magát az emberi világból. (...) Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságban is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen."]

1. PADLÁSSZOBA

Sötét a város, ráfeküdt az éj,
Más tájakon kalandoz a hold,
Olyan fekete a világ,
Mint a kibérlett lelkiismeret.
Egyetlenegy kicsiny fény
Csillámlik ott fönn a magasban
Padlásszobának halvány mécse az.

Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
Ki virraszt ott fönn a magasban?
Két testvér: a nyomor és az erény!
Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.

Egy ifju férfi, a családapa,
Az asztalnál sötét homlokkal űl…
Tán e homlokrul árad a ború,
Mely a szobát betölti?
E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva;
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Insége és fájdalma van lefestve.
De ott alatta a sötét homloknak
Két fényes szem lobog,
Mint két bolyongó üstökös,
Mely nem fél senkitől,
S melytől mindenki fél.
Tekintete
Mindig messzebb, mindig magasbra száll,
Mig elvesz ott a végtelenben,
Mint a felhők között a sas!

 

2. AZ APA ÉS A GYEREK

Csendes kivűl a nagy világ,
Csendes belűl a kis szoba,
Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,
Csak néha sóhajt ott benn az anya.
A kisfiú halkan, mintha temető
Földéből jőne a hang, így susog:
„Apám, ehetném!
Erőködöm, hogy elaludjam,
Erőködöm, de el nem alhatom;
Apám, az éhség fáj, adj kenyeret,
Vagy csak mutasd meg, az is jólesik.”
„Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,
Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,
Kakastejjel sütött fehér cipót.”
„Inkább ma száraz barna kenyeret,
Mint holnap lágy fehér cipót, apám,
Mert holnapig meghalhatok,
Meg is halok, tudom…
Olyan sokáig nem jön az a holnap.
Mióta mondod azt a holnapot,
S mindig ma van, mindig csak éhezem!
Vajon ha meghalunk, apám,
Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?”
„Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.”
„Ugy én ohajtom a halált, apám,
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arca,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld alá…
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!”
Ki mondja ártatlannak
A gyermeket?
Hol a tőr, hol van a kard, amely
Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
Sebet vón képes ejteni,
Mint apja szívén ejtett
E gyermek ajaka?
Tartóztatá magát,
De könnye hirtelen kicsordult,
S ő arcához kapott
S azt megtörölte reszkető kezével,
Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
Feccsent reá a vér!

Ő a panaszhoz nem szokott, de most
Kitört belőle ellenállhatatlanúl:
„Oh ég, isten! mivégre alkotál?
Miért nem hagytál ott a semmiségben,
Amelybe lelkem testem visszavágy?
Vagy embernek miért teremtél
És mért adál családot,
Ha már azt nem táplálhatom
Saját véremmel, mint a pelikán?…
De állj meg ajkamon, szó,
Az isten tudja, mit cselekszik,
Magas tervébe nem lát a vak ember,
S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.
Rákülde a tengerre engem,
Lelkembe tette az iránytűt,
Amerre ez vezet, megyek. –

Nesze, fiam, nesze
E kis darab kenyér, egyél,
Edd jóizűn, ez a végső darab,
Holnapra szántam s ha most megeszed,
A jó ég tudja, holnap mit eszel.”

Álomba sírdogálta
Magát az anya is,
Karjával gyermekeit átölelte
S a nyoszolyának szélén úgy aludt.

„Végtére boldogok
Vagytok, szeretteim!
Az életet nem érzitek,
Levette vállaitokról az álom
E nagy súlyt, mit napestig hordotok,
Én istenem, hát jobban szereti
Az álom őket, mint én szeretem, hogy
Ez tészi őket boldogokká,
Amikké én nem tehetem?
De hisz mindegy, elég hogy boldogok…
Aludjatok, kedveseim,
Aludjatok, jó éjszakát!”
Megcsókolá a három alvót,
Szentháromságát családéletének,
Áldásadólag terjeszté föléjök
Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott
Nekik, mint puszta áldást!)
Még egy szelíd tekintetet
Vetett a népes nyoszolyára,
Egy oly szelíd, édes tekintetet,
Melytől az alvók álmaikban
Rózsák és angyalok között mulattak,
Aztán kinézett ablakán,
Beléje nézett a sötétbe,
Nézett beléje oly merően, mintha
Azt föl akarta volna gyujtani
Éjszakfényével lángoló szemének.

 

3. APOSTOL és ISTEN

Hol járhat e virasztó férfi lelke?
Minő utat választott s kit keres?
Ott fönn bolyong azon magasban,
Hová csak őrültek s félistenek
Merészelnek s birnak fölszállani!

Ledobta a ház és nap gondjait, Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.

És odafönt, az Ős-szellem fényében fürödve,
Így szólt a lelke:
„Isten, légy üdvöz, légy imádva!
Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
Előtted leboruljon,
S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
Kemény pályára útasítál,
De én nem zúgolódom,
Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
A föld lakói elfajultanak,
Eltértek tőled, rabszolgák levének…
Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek előtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az, isten, tégedet csufol!
Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
De ez örökké nem maradhat így,
Dicsőségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál énnekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
hogy embertársaim
Rabokból ujra emberek legyenek,
Mert én őket, bár vétkesek,
Vétkökben is fölötte szeretem.
Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!”

Igy szólt a lélek,
És visszaszállott a nagy égből
A földre a kicsiny szobába,
Hol elzsibbadva várta őt a test.
Ki fönn az égben járt imént,
Ottan hever most durva szalmazsákon!
Mig a világ hóhérai
Selyempárnákon nyugszanak,
Ő, a világnak jótevője,
Darócon hentereg.
De íme végsőt lobban a mécs,
Kialszik bágyadt élete,
S kivűl az éj mindegyre oszlik,
Mint a tovább-tovább adott titok,
S a hajnal, a vidám kertészleány,
Rózsákat szór a ház kis ablakára
S rideg falára a szobának,
S a fölkelő nap legelső sugára
Az alvó férfi homlokára száll,
Miként egy arany koszorú, miként egy
Fényes meleg csók isten ajakárul!

 

4. EREDET

Ki vagy, csodálatos teremtmény,
Ki vagy te, férfiú?
Lelked ruhája
Csillagsugárból szőtt fényes palást,
És testedet
Kopott rongyok fedik.
Az égbe van szabad bejáratod,
S ha úri ház előtt kopognál,
Az ajtót bézárnák előtted;
Az istennel társalkodol,
S ha nagyurat szólítanál meg,
Nem állna szóba véled.
Az embereknek
Egy része szent apostolnak nevez,
A másik rész pedig
Szentségtelen gonosztevőnek.
Ki vagy te, férfiú?

5. ÁTVEZETÉS (egy hosszabb rész rövidítése)

Szilveszternek hívják őt.
Nem gondos szülők adták néki e nevet, hanem az alkalom. Az év utolsó éjszakáján lelte őt egy bérkocsis hintajában: egy kegyetlen anya hagyhatá ott a gyámoltalan csecsemőt.
A kocsis nem vette magához, hanem rögvest egy kocsma küszöbére tette – gondolván: csak nem hagyja ott, aki belébotlik. Egy vén tolvaj találta meg a gyermeket, s nevelgette, amíg tehette. Nem sokáig viselte gondját, mert hamarosan akasztófára jutott az öreg, s az árvát egy koldusasszony szállásolta el – munka fejében. Naphosszat kint kellett kolduljon, mígnem egy gazdag úr kiemelte az utca porából, és magához vette, hogy fiának cselédje legyen.

 

6. SZOLGASORS

„Fiú… Gyermekemet
Nagyságos úrfinak hivod,
Ő lesz parancsolód,
S te szót fogadsz neki,
Ő lesz az úr, te léssz a szolga.
Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni,
De ennek pontosan tégy eleget.
Minden szem-intés egy parancsolat;
Ha teljesíted, nem lesz semmi baj,
Lesz enned, innod és ruhád…
Ellenben ócska rongyodat,
Amelyben fölfogadtalak,
Nyakad közé akasztatom,
Aztán mehetsz a nagyvilágba
S koldulsz, mint eddig koldulál.”

Szolgált az árva gyermek a
Nagyságos úrfinak,
Mögötte ment, mögötte állt,
Mindég árnyéka volt,
És leste ajka mozdulását,
S a jó fiú
Mégis mennyit nem szenvedett!
Mert a nagyságos úrfi
Oly gaz kölyök vala,
Amilyenek rendesen a
Nagyságos urfiak.
Érezteté, hogy ő az úr,

Sok szenvedése volt szegény fiúnak,
És napról-napra többet szenvedett,
De tűrte békén bajait,
Tűrt elszántan, miként egy férfiú,
Kiben magas lélek lakik.
S mivégre tűrt?
Ha tudnátok, miért maradt!
Mi csalta vissza őt?
A tanulás.
Az úrfi mellett eltanulgatott.
Ott állt mögötte észrevétlenűl,
Könyvébe kandikált,
S a nevelő minden szavára
Figyelmezett,
S mit egyszer megtanúlt,
El nem feledte.
Előbb tudá az írást-olvasást,
Mint a nagyságos úrfi.
… S a nevelő előtt
Nem tűnt el észrevétlen
A szolga fensősége
Az ifju úr fölött,
S ha nem tudá
Leckéit a tanítvány,
Azzal piríta rá,
Hogy a szolgával mondatá el,
Ki azt hallás után tanulta meg.
Becsűletére vált ez a fiúnak,
De nem vált örömére, erre nem,
Mert a kevély nagyságos úrfi
Mindannyiszor keményen
Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté.

Naponta új és durvább üldözések
Jutottak a szegény fiúnak,
És ő naponta jobban érezé
A szenvedett méltatlanságokat,
S most már, ha megüté az úrfi őt,
Nem teste érezé, de lelke,
Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki,
Hanem mert szégyenlé magát.

Tizenhat esztendős vala.
Minden nap egy-egy sugarat lövelt
Elméje oszladó ködébe,
S minden sugár egy-egy betű volt,
És ilyen írat lett a sok betűből:

„Mi jognál fogva vernek itten engem?
Mi joggal bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette,
Úgy minden embert egyformán szeret.
S én többé tűrni nem fogok,
Akármi lesz belőlem.
Táplálatot, ruhát, szállást kapok,
De én ezért szolgálom őket,
S ezzel leróva a jótétemény.
Dolgoztathatnak, erre van jogok,
De a verésre nincs.
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!”

Ugy is lett. Első alkalommal
(És várni erre nem kellett sokáig)
Midőn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tajtékot turva ekkép orditott:
„Szolgafaj! Lázadó gazember!”

És a fiú így válaszolt,
És hangja megvető volt:
„Hm, szolgafaj? ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen roszlelkü, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsűletes ember leszek.
És lázadó?… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Ugy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!”
Ezzel megfordult és kiment,
Örökre ott hagyá a házat,
Hol gyermeksége úgy uszott el,
Mint a virág az iszapos patakban.

A város végén utolérte őt
Az úrfi nevelője.

„Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam,
Nekem egy évi jövedelmem,
Tenálad eltart évekig,
Ha jól gazdálkodol.
Nagy ember lesz belőled,
Én mondom azt neked.
Dicsőbb fiút még nem láttam tenálad.
Én szórul-szóra érzem azt, amit te,
De sohasem mertem kimondani.
Féltem tőled s bámultalak,
Midőn beszéltél.
Az isten áldjon minden szavadért.
Tanácsolom, parancsolom,
Igen, parancsolom, fiú, hogy
Tanúlj, végezd az iskolákat,
Te nem magadnak születél,
De a hazának, a világnak.
És most az isten áldjon meg, fiam,
Légy szerencsés, élj boldogúl”
Mily jólesett ez a fiúnak,
Ez volt az első szeretet,
Mellyel találkozott.
Tizenhat évig kellett élnie
S kínlódnia,
Mig oly emberre akadott,
Ki nem taszítá el magától,
Ki megölelte őt!

 

7. SZABADNAK LENNI

Kiért a városból az ifju.
Midőn kiért a szűk falak közűl,
Azt gondolá: börtönből szabadúlt,
S midőn végkép eltünt a város,
S ott álla ő a végtelenben,
Szabadnak akkor érzé csak magát.
„Szabad vagyok!” kiálta föl,
„Szabad vagyok!”
Többet nem mondhatott,
De könnyei beszéltek,
S jobban mondták el érzeményeit,
Mint nyelve mondta volna.
Oh milyen érzés, milyen gondolat,
Midőn az ember először szabad!
És ott a rengetegben,
A fellegekbe
Ágaskodó bércek között,
Ottan megállt az ifju,
Körültekintett áhitattal,
S midön szemét s lelkét meghordozá
A láthatár fönnségein,
Erőt vett rajta egy szent érzemény,
Letérdepelt s imádkozék:
„Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet.
A nagy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat…
Dicsértessél, dicsértessél örökre!
Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?”

 

8. ISKOLA

Az ifjú beállt az iskolába,
S tanúlt szorgalmasan,
S olyan volt társai körében,
Mint csillagok között a hold.
Azok csodálták őt, de nem szerették,
Lelkének fensősége rajtok
Mint sziklakő nehezkedett,
És ellenében
Irígység és gúny támadott föl,
És rálövöldözé
A sebesítő nyilakat.

Amerre csak ment, mindenütt
Oly szépnek látta a természetet,
De benne mindenütt az embert
Olyan boldogtalannak;
Nyomor s gazság gyötörte mindenütt.
Azt kezdte észrevenni,
Hogy ő nem a legszerencsétlenebb,
És fájt nagyon neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak is.
Mindig kicsínyebb lett előtte
Saját baja,
Mig végre végkép elfelejté,
S nem látta és nem érezé azt,
Csak a mások baját,

Be másnak látta e világot,
Mint amilyennek képzelé!
Naponta kisebbnek tetszett előtte,
Mélyebben sűlyedettnek
Az ember, akinek szemével
A napba kéne néznie,
És e helyett a porba néz,
Mikéntha férgeket keresne,
Hogy tőlök a csuszást tanulja.
És mentül kisebbnek tetszett előtte
Az ember, annyival nagyobbnak
Látá a munkát, amire
Hivatva érezé magát.

Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
Egyikhez így szól s kardot ad kezébe:
„Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,
Az emberiségen segítve lesz.”
Másikhoz így szól: „tedd le kardodat,
Hiába küzdenél,
Mindig boldogtalan lesz a világ,
Mint ezredévek óta az.”
Mit olvasott ez ifiú belőle?
Mit gondolt ő, midőn e könyvet
Becsukta reszkető keze?…
Ezt gondolá:
„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Mig édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?…
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok! –
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!
Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve,
Nagy a föladat, az
Idő röpűl, s az
Élet rövid. –
Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!
Fogadjatok, ti szabadság-vitézek,
Fogadjatok szent sorotok közé,
Zászlótokhoz hűséget esküszöm,
S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp,
Kiontom azt, kifeccsentem belőlem,
Habár szivemnek közepén lesz is!”
Ily vallomást tett… nem hallotta ember,
De meghallotta odafönn az isten,
Fölvette a szent könyvet, melybe
Jegyezve vannak a martírok,
S belé irá a Szilveszter nevet.

 

9. A JEGYZŐ

Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
Több úr hivá meg őt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
„Szegődjél hozzám; szolga lész, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsőség, és azért, hogy
Előttem meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.”

Szilveszter megköszönté szépen
E könnyü munkát és így válaszolt:
„Azért, hogy énnekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!”
Ekkép szokott beszélni ő
Levett kalappal, de fölemelt fővel.

El nem fogadta a nagy hívatalt,
De jöttek hozzá szegény emberek,
És meghivák őt falujokba
Jegyzőnek, S midőn elért a faluba,
S körülvevék őt a lakók,
Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:
„Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,
Tanítód és atyád leszek.
A bölcső óta mit vertek fejedbe?
Kötelességidet;
Én megtanítlak jogaidra!”

És teljesíté, amit ígért.
Nem a kocsmába jártak ezután
A munkavégzett gazdaemberek,
Mint jártak eddig világkezdet óta;
A faluház előtt karéjba
Állottak, és az ifju jegyzőt
Hallgatták a vén emberek,
És jobban hallgaták, mint papjokat, mert
Papjoknál jobbakat beszélt.
S mit ott tanultak, elvivék haza,
És elbeszélték fiaiknak,
S a jegyző tiszteletben állt.

De két ház volt a faluban, mely
Az ifju apostol fejére
Átkot mondott áldás helyett,
Az a két ház, hol a pap és
Az uraság lakott,
A kastély s a parókia.
Naponta gyűlöltebb és rettegettebb
Lett e két házban a
Jegyző gazdálkodása,
S elpusztulását tervezék, mert
Látták, ha a jegyző marad,
Ugy ők pusztulnak el.

De volt fönn a kastélyban is
Egy lény, ki a nép emberét ugy
Tisztelte, mint a nép maga, aki
Oly rosz világitásban is
Megismeré a kép becsét,
S felőle helyesen itélt,
Ki volt ez?… a kastély kisasszonya.
Ki is lett volna más!…
Dicső hely a hölgyek szive,
Önzés előtt bezárva ajtaja,
De nyitva áll mindennek, ami szép s jó,

Nem is sejté az ifju, hogy barátja,
Hogy pártfogója van
Ott fönn az úri lakban,
S olyan szép pártfogó!,
Ha látta őtet, hosszan elmerengett.
Ilyenkor egy csodálatos
Érzés szállotta meg szivét,
Mely hozzá igy beszélt:
„Az ember nemcsak polgár,
Egyszersmind ember is;
Mindig másoknak éljen-e
És sohase’ magáért?
Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,
Lesz-e idő, midőn magadnak élsz?
Te szétosztod mások közt lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja lelkét
Vagy lelkének csak egy darabját
Vagy egy tekintetét csak, amiből
Gyanítanom lehetne legalább,
Mi a boldogság?

Fölhívatá a büszke földesúr őt
S megleckéztette irgalmatlanúl,
Amért jobbágyait
Tévutra vezeti,
És pártütőket, lázadókat
Csinál belőlök; s azzal végezé,
Ha még tovább is bujtogat,
El fogja csapni őt.

Méltósággal felelt az ifju:
„Uram, kikérem a leckéztetést,
Kinőttem már az iskolából,
De ahhoz szokva még ottan se’ voltam.
Ha vétkem van, ha lázitó vagyok,
Ott a törvény, az majd itél fölöttem;
Ha vétkes nem vagyok, mi joggal
Dorgál ön engemet?
És ami az ijesztést illeti,
Az elcsapástól meg nem ijedek;
Annyit mindenhol keresek,
Amennyiből megélek.
De innen én el nem megyek,
Mert itt hasznosnak érzem magamat,
S ön, hogy elcsapjon engemet,
Nem fogja megkisérteni
Saját javának érdekében,
Mert vagy velem jön az egész falu
Vagy ön lesz, aki távozik…
Nem mondom ezt, miként fenyegetést,
Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot,
Ki a lakókat ismerem,
S tudom, hogy engem mennyire szeretnek,
És mit nem lesznek értem tenni készek.”
Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment.

Következő vasárnapon
Őróla szólt a prédikáció,
Borzadva mondta a hiveknek a pap,
Hogy milyen istentagadó ez ember,
Istentagadó s lázitó!
S ha még tovább is tűrik őt magoknál,
El vannak veszve mind a két világon,
Mert amért lázitóval cimborálnak,
Legyilkoltatja őket a király,
S az istentagadó barátait
Halál után az ég be nem fogadja.
Intette, kérte őket, hogy
Javuljanak, míg van idő,
Mig rájok nem jön a vész, az itélet.

Bőszülten hagyta el a nép
A templomot,
(Az isten és a béke házát)
S vadállatként rohant az ifjuhoz,
Kit tennap még atyjának nevezett,
S reáparancsolt: holnap ilyen tájig
Ha itt látják, tüstént agyonverik.

Beszélt az ifju, amint tőle telt,
Beszélt oly lelkesen, mint még soha.
Hiába. Ahol pap emelt szót,
Ott az igazság megfeszíttetik,

Egy pillanatra meg volt lelke törve,
„Ez hát a nép!” kiálta föl,
„Ez hát a nép, amelyet én imádok.
Amelyért élek, s halni akarok!
Ilyen volt ezredév előtt…
De semmi, semmi, ezredév után
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
S épen mert gyermek, gyámolítni kell.
Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert ők uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.
Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,
S ha eddig küzdtem érte, ezután
Kettős erővel fogok küzdeni!”

 

10. A LÁNY

Utánaszökött a lány, s
Együtt maradtak, mint férj s feleség,
Nem pap kötötte össze őket,
Hanem az isten és a szerelem.
Nem esküvének egymásnak hüséget,
Nem vették e szót ajkaikra,
Ott benn hagyák azt
Szivök mélyében érintetlenűl,
Ahol s ahogy kell annak lennie,
És boldogságban teltek a napok,
A hónapok… nem tudta a világ, hogy
Ők élnek-e? s ők nem tudák,
Van-e világ kivűlök?
De végre fölszólalt az ifjuban
A lélek, és ezt mondta szigorún:
„Ébredj, ébredj, te nem magadnak,
Te másokért születtél!
Felejted hívatásodat?
Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!”
És szólt hozzá még szigorúbban is
Egy hang, a házi gond:
„Föl a dologra, mert különben
Koplalni fogtok mind a ketten
S maholnap mind a hárman.”

 

11.  SZILVESZTER, AZ ÍRÓ

Dolgozni kezde, írt,
Ugy írt, amint sugalta lelke,
Hozzája méltón, szabadon.
Egy szerkesztőhöz vitte művét,
Átolvasá az, és így válaszolt:
„Nagy ember ön, uram,
S a mellett nagy bolond!
Nagy ember ön, mert ez dicső remekmű,
Ennél különbet még Rousseau sem írt;
És nagy bolond ön, mert azt képzeli,
Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.
Sosem hallotta ön hirét
A cenzurának?… hogyha nem,
Hát megmondom, mi az?
Az a pokol cséplője, mely alá
Kévéinket kell tartanunk, s ez
Az igazságot, a magot
Kicsépeli belőle, aztán
Az üres szalmát visszadobja,
S ezen rágódik a közönség.
„Irtóztató!” kiálta föl
„Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam?
Lelkem tüzét, mely a világot
Gyujtotta volna föl,
Magamba kell hát fojtanom,
Hogy önmagát eméssze el?
És élnem is kell… mibül élek?
Vagy megtagadjam elvemet,
Azt a szentséges elvet?
Odaszegődjem a gazokhoz,
Az emberiség ámitoihoz?
Nem, istenemre, nem!
Inkább szeméten éhen veszek el,
Inkább ugy végzem éltemet,
Amint elkezdtem azt,
Lopok, szolgálok, koldulok,
Mint egy betűt írjak, mi nem
Lelkem forrásából fakadt,

És így az ifju
Nyugonni hagyta gondolatjait,
S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
Másoknak gondolatjait
Másolgatá. Keserves munka,
Tán a favágásnál is keservesebb.
És ennyi fáradás után is
Elégszer állt az asztal üresen
És ablakára a fehér hideg tél
Elégszer festett jégvirágokat,

Igy jöttek évek, mentek évek;
S megszaporodott a család,
Hárman levének s nemsokára négyen,
És négyszeres lett a nyomor
Ott fönn a kis padlásszobában,
Hol most egy ágyban hárman alszanak,
Két gyermekével az anya,
És láboknál a földön
A durva szalmazsákon
A férfiú… a fölkelő nap
Első sugára homlokára száll,
Miként egy arany koszorú, miként egy
Fényes meleg csók isten ajakárul.

 

12. PADLÁSSZOBA #2

Egyenként ébredt a család, először
A férj, ki legkésőbb aludt el,
Aztán az anya, azután
A kisfiú… s a csecsemő?
Ez még nem ébred, mélyen alszik…
A testvér s a szülők  beszéde
csendes suttogás,
Hogy el ne verjék a kisdednek álmát.

Jó testvér, jó szülők,
Miért e halk suttogás?
Dobogjatok, tomboljatok,
Lármázzatok… ne féljetek,
A kisded föl nem ébred,
Mert nem hallják a lármát a halottak…
A kisded halva van, éhenhala!

Mit érezhet, mit érez a szülő,
Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt?
Hát még azon szülő, kinek
Éhen veszett el gyermeke,
Ha jobbkezének erejét
Az én kezembe öntené az isten,
Leírhatnám-e úgy is azt a kínt,
Mely a szegény asszony szivét
Ezer körömmel szaggatá?
Hagyjátok őt a holttetemre
Borulva sírni, sírni, sírni,
Zokogni, fölüvölteni,
A fájdalomnak mély örvényiből
A magas égre fölkiáltani,
S az isten arcát káromlással, a
Lélek sarával meghajítani!…
Hagyjátok őt, hagyjátok őt,
Ne bántsátok szent őrjöngésiben.

A férfi néma fájdalommal
Állt a kicsiny halott elött,
Avvagy, ki tudja, tán örömmel?
Örömmel, hogy kiszenvedett.
A kisfiú pedig merően
Nézé testvérét, és azon
Gondolkodék, hogy ő is ilyen
Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan
Leszen, ha majd meghal, ha többé
Nem éhezik. –
Lassan, lassan, de csak lefolytak
Egymás után az órák, és az asszony
Keserve ájulva omlott,
És szíve megkönnyebbedett,
S lelkének fölvert habjai
Nem ostromolták többé az eget,
Ölébe vette a halottat
S szelíden ringatá,
És félig énekelve suttogott,
Miként az erdő lombjai
Az őszi alkonyatban:

„Alszol, kicsiny
Kis magzatom;
Mit álmodol?
Mondd meg nekem.
Szép álmokat
Látsz, úgyebár?
Hisz még nem a föld
Ölében alszol
Anyád ringat még,
Aludj, aludj,
Szép gyermekem,
Fehér virág,
Fehér sugár,
Kit elnyel a
Fekete föld. –
Pirúl az ég,
Megcsókolá
Az alkonyat;
Megcsókolom
Én arcodat,
S ez nem pirúl,
Mért nem pirúl?
Lelkem szive,
Kis magzatom! –
Zöld sírhalom…
Fehér kereszt…
Alatta te…
Fölötte én…
Nem fáj szived? nem
Nehéz a föld? mely
Fölötted áll.
Aludj, aludj,
Szivem galambja,
Jó éjszakát.

 

13. TITKOS NYOMDA, ELFOGATÁS

Amit sok évi
Erőködés meg nem hozott, amiért
Hiába volt olyan sok fáradás,
Meghozta egy véletlen pillanat.
Szilveszter egy titkos nyomdát fedezett föl
Alant: elrejtve föld alá,
S ott kinyomatta műveit.
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

Kijött a könyv, s ország-világban
Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
Mikéntha villám hordta volna szét.
Mohón nyelé el a szomjas világ
És lelke tőle megfrisült,
De elsápadt a hatalom, kiűlt
Ráncokba szedett homlokára a düh,
És elmennydörgé haragos szavával:
„Ez lázitó könyv!
Vallást s fölséget sért.
Szerzőjének lakolnia
Kell a törvény szerint.”
És a megrémült nép utánamondá:
„Valóban, e könyv lázitó,
Vallást s fölséget sért.
Szerzőjének lakolnia
Kell a törvény szerint.
A törvény szent és sérthetetlen!”
S szerzője rémesen lakolt.
Az utca közepén
Fogták el őt, s elhurcolák.

 

14. BÖRTÖN

„Éj van csakugyan,
Aludtam s álmodám,
Álmam csak félig jut eszembe,
De az borzasztó egy álom vala,
El sem beszélem hitvesemnek,
Nem háborítom föl vele.
Csak már viradna, mikor fog már viradni?
Megfojt e sűrü vastag éj!
Emeld föl, hajnal, fényes arcodat,
Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét…
Ugy ég a homlokom,
Majd szétröpűl az agyvelőm!”

S hogy megtörölje izzadt homlokát,
Kezét emelte föl… hah,
Mily csörrenés!…
Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
Most már mindenre jól emlékezett,
Elfogták őt az utca közepén,
S elhurcolák erőnek erejével,
S most itt van a börtönfalak között,
A föld alatt, ki tudja milyen mélyen,
Mélyebben mint a rothadó halottak
A temetőnek fenekén!
S miért jutott e kárhozat helyére?
Mert tudtára adta azt az embereknek,
Hogy egy közös jó van, miből
Egyenlőn jár mindenkinek
s ez a szabadság!

Sírt, jajgatott, dühöngött,
És az örök sötétség
Egykedvüleg szemlélte őt,
Mig végre lassacskán elhallgatott,
Kifáradt lelke megadá magát,
És mozdulatlan néma volt s oly
Érzéketlen, mint a kő

Egy hölgyalak jelent meg,
Kiben ráismert hitvesére,
Odahajolt melléje,
Fülébe ezt sugá:
„Én már kiszenvedék,
Isten veled!”

„…Én már kiszenvedék, isten veled…
Isten veled hát, lelkem lombja te,
Kit rólam lesodort a vész;
Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem?
Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa?
Nekem többé nem kell az élet,
Mert célját elveszítém;
Te voltál célja életemnek,
Te általad s te érted éltem,
Szerelmem istenasszonya,
Te egymagad voltál valóság;
A többi? az emberiség, szabadság,
Ez mind üres szó, puszta ábránd,
Melyért bolondok küzdenek.
Te egymagad voltál valóság,
…Csak elbucsúztam volna tőle, csak
Egy szót mondhattam volna még neki,
Egy kis rövid szót… vége, vége van,
Az isten ezt sem engedé meg.
Milyen kegyetlen az az isten!
S a balga ember térdet hajt előtte,
Atyjának híja és imádja őt…
Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott űlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.

 

15. SZABADSÁG (?)

Tíz éve már, hogy e négy fal között űl!
Tíz év még ott kinn a szabadban is sok,
De őnéki e tiz év
Egyetlenegy hosszú, végtelen éj volt,
Kihalt immár a szenvedély szivéből,
Nem átkozódék többé isten ellen,
Eszébe sem jutott sem isten
Sem ember többé nékie,
Kihalt szivéből már a bánat is,

„Szabad tehát a nemzet, a haza?”
„Mi gondod a hazára, golyhó?
Köszönd meg, hogy te vagy szabad.”

De a rab ezt nem hallá, mert esze
Már messze, messze járt… bejárta
A félvilágot, azt a sírt kereste,
Amelyben édes kedves hölgy alszik.
„Először is hozzád megyek,
Lelkem halotta,” így szólott magában,
„Hozzád megyek; miként te fölkerestél,
Ugy fölkereslek én most tégedet,
Hogy megcsókoljam azt a földet,
Mely néked nyúgodalmat ád!…

 

16. KESERŰSÉG

De kedvesének halmát nem lelé.
Hát semmi, semmi nem maradt utána!
Az a dicső lény elenyészett
Nyom nélkül, mint a napsugár.
Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek,
Hogy nem lelé meg, amit keresett, hogy
Könyűiből, amik még megmaradtak
Oly hosszu szenvedés után,
A kedves-édes lény porára
Nem sírhatá le azokat…
Csalatkozott, azt hívén, hogy ez
Végső fájdalma volt
Midőn a börtönből kilépett,
Szentül hitte, hogy szabad a haza.
És mit tapasztalt nemsokára?
Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.
Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

 

17. MERÉNYLET

E gondolatra megerősödék,
Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz,
Görnyedt fejét az ég felé emelte,
A roskadt aggból izmos ifju lett,
És homlokán rejtélyes szándok űlt,
Merész nagy szándok, elhatározás,
Melytől egy nemzet vagy talán
A nagyvilágnak sorsa függ.
E terv nem új, már ezrek életébe
Kerűlt, de hátha egynek sikerűl,
S ha épen ő ez egy?…

A város zajban s fényben úszik,
A népség ezrivel tolong,
Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az
Utcákon át az „éljen” harsogása,
Arcok s ruhák ünnepiek!
Mely alkalom, mely ünnep ez?
Hogy ily nagy a fény, az öröm…
Talán az isten jött a földre
Saját képében, és saját kezével
Átadta a rab-embereknek
Rég elveszített szabadságukat?

Nem; nem az isten, más megy ottan, aki
Kisebb az istennél, azonban
Magát nagyobbnak tartja: a király!…
Lenéző gőggel megy az emberek közt,
Mint a szelindek a kicsiny ebek közt,
S amerre néz, térdek s fejek hajolnak,
Mint a viharban a nád erdeje,
S torok-szakadtáig kiáltja
A szolgacsorda: „éljen a király!”
Ki merne nem kiáltani
Vagy épen mást kiáltani
Az ezerek és ezerek között?…
Ki merne?… egy mer… egy a sok között…
Ez egy, oly hangon, mely a tömeget
Túlbőgi, mást kiált,
Ez azt kiáltja: „haljon a király!”
És eldurrantja fegyverét, s a
Gőgös király a porba rogy… –
Kelj föl, te gyáva zsarnok,
Hisz nem talált a fegyver,
Ruhádba s nem szivedbe
Ment a tévedt golyó.
Az ördög, akinek eladtad,
Megőrzé éltedet.
Kelj föl, te gyáva zsarnok!
S töröld le képedről a port.
Ki a gyilkos, ki s hol van ő?
Ott áll… de már fekszik, nem áll,
Félhalva fekszik, leverék
Lábárul őt, és boldog, aki
Vén, ráncos orcájára köphet
És megrúghatja ősz fejét.
Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?
Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!
Néhány nap mulva vérpad állt a téren,
És egy ősz ember fönn a vérpadon.
Midőn melléje lépett a bakó a
Sötét halálnak fényes pallosával,
Az ősz ember végigtekinte a
Kárörvendő szilaj tömeg során, és
Sajnálkozó köny reszketett szemében,
Sajnálta, akik őt megrugdosák,
S akik gyönyörrel nézik most halálát…
Suhant a pallos, rémesen suhant,
S a fej legördült… Szilveszter feje.
A nép rivalta: „éljen a király!”
És a halottat a hóhérlegények
Eltemeték az akasztófa mellett.

 

18. A JÖVŐ

Vénült, kihalt a szolganemzedék,
Uj nemzedék jött, mely apáit
Arcpirulással emlité s azoknál
Jobb akart lenni és az is lett,
Mert csak akarni kell!…
Fölkelt az új hős nemzedék,
S mit örökségben hagytak rá apái,
Leverte rabbilincseit,
S kezéről, akik ezt szerezték,
Azoknak sírhalmára dobta,
Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott
A földben is szégyeljék magokat!…
S megemlékeztek a győzelmesek
Ama szentekrül és nagyokrul, akik
A szolgaságban szabadok valának,
És hirdették az ígét,
S díjok halál lett,
Csúfos halál!…
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalnak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

1. felvonás

Mielőtt a függöny felmegy, pályaudvari jelzőharang szól. Azután láthatóvá válik a felirat: Güllen. Nyilván így hívják a kisvárost, amely a háttérből felsejlik, züllötten, romok­ban. Az állomásépület is rozzant. Peronja zárt vagy nyitott (országa válogatja), szakadozott menetrend a falon, rozs­damarta váltóállító, egy ajtó „Tilos a bemenet” felírással. Azután középen a szánalmas Vasút utca. Az is csak jelezve. Balról sivár házikó, cseréptetővel, az ablaktalan falon ron­gyos plakátok. Baloldalt tábla: „Nők”, jobboldalt: „Fér­fiak”. Forró őszi napsütésben fürdik minden. A házikó előtt pad, rajta négy férfi. Az ötödik, leírhatatlanul topron­gyos, a másik négynél is szánalmasabb, éppen feliratot pingál vörös festékkel, nyilvánvalóan valami felvonulás­hoz: „Isten hozott, Klári!” Egy átvágtató gyorsvonat rob­banó, dübörgő zaja. Az állomás előtt az állomásfőnök, sza­lutál. A pádon ülő férfiak balról jobbra forgatják a fejüket, így jelezve, hogy tekintetükkel követik a vágtató expresszt.

 

[A padon ülő, rongyos polgárok nézik az elsuhanó gyorsvonatokat, amelyek pár éve még megálltak a városban. Panaszaikból kiderül, hogy egykor virágzott Güllen (A legenda szerint Goethe és Brahms is időzött itt annak idején, és a helyiek ettől már európai kulturális központnak érezték városkájukat – amelynek neve a német nyelvben ’trágyát’ jelent). Ám pár éve rejtélyes módon összeomlott a város ipara, és most a csőd szélén lavíroznak, teljes kilátástalanságban. Utolsó esélyük Klaire Zachanassian milliárdosnő közelgő látogatása. Az asszony Güllenből származik, és most sok évtizednyi távollét után bőkezű jótékony körútja keretében útba ejti szülővárosát is. A helyiek izgatottan várják őt, mert azt remélik, hogy néhány komoly befektetéssel fellendülést hoz, azaz: pénzt pumpál a város döglődő gazdaságába.(Az eladósodás legerősebb példái: a városházát végrehajtó foglalja le, a templom harangját rég pénzzé tette a pap, a tájmúzeumot pedig három éve adták el az amerikaiaknak.) A válság okaira változatos ötleteket sorolnak az állomáson morgó gülleniek]:

VÉGREHAJTÓ Az ország virágzik, épp csak Güllen kerül csődbe, a Napsugár Kohóval?

POLGÁRMESTER Közgazdasági talány a mi számunkra is.

ELSŐ POLGÁR A szabadkőművesek keze.

MÁSODIK POLGÁR A zsidók aknamunkája.

HARMADIK POLGÁR A pénzmágnások cselszövése.

NEGYEDIK POLGÁR A nemzetközi kommunizmus ármá­nya.

[Megjelenik a színen a várakozók közt egy hatvanöt év körüli férfi: Alfred ILL. Kulcsfigurája lehet majd ő az elkövetkező napoknak, hiszen egykor gyengéd kapcsolatban volt a kis Klárival, aki most Zachanassian asszonyként, milliárdos vagyonnal tér vissza szülőföldjére. Érdemes megfigyelni a következő részletben, hogy milyen számító módon készül a polgármester és ILL arra, hogy az asszonyban nosztalgikus érzelmi hullámokat keltve minél több pénzt tudjanak majd kicsikarni belőle.]

 

POLGÁRMESTER Uraim, a milliárdosnő az egyetlen re­ménységünk.

PAP Isten után.

POLGÁRMESTER Isten után.

TANÁR De az nem ad pénzt.

POLGÁRMESTER Maga jó barátságban volt vele, ILL most minden magától függ.

PAP Maguk aztán elváltak.

Emlékszem valami bizonyta­lan históriára… nem avatná be a papját?

ILL Bizalmas jó barátok voltunk, fiatalok, forróvérűek, jóképű fickó voltam magam is, uraim, negyvenöt éve… Kiara meg, mintha most is látnám a Peterék pajtájának homályában: jött, és minden megvilágoso­dott; vagy amikor a konradsweileri erdőben barangol­tunk, ő mezítláb, lobogó vörös hajával, karcsún és hajlékonyán, mint a nádszál, pokolian csinos kis bo­szorka. Az élet, sajnos, elválasztott bennünket egy­mástól, bizony az élet, ahogy az már lenni szokott.

POLGÁRMESTER Kérek majd magától néhány személyes apróságot Zachanassianné asszonyról, tudja, fel aka­rom köszönteni ebédnél, az Arany Apostolban. (No­teszt húz ki a zsebéből)

TANÁR Átnéztem a régi osztálykönyveket. Klara Wascher osztályzatai, sajna-sajna, elszomorítóan rosszak. A ma­gaviselete szintúgy. Csak természetrajzból volt elégsé­gese.

POLGÁRMESTER (jegyez) Természetrajzból elégséges. Ez jó.

ILL Még valami, amit felhasználhat, polgármester úr. Klarának gyengéje volt az igazságszeretet. Határozot­tan ez volt a gyengéje. Egyszer letartóztattak egy csa­vargót. Erre ő kővel dobálta meg a rendőrt.

POLGÁRMESTER Igazságszerető. Nem rossz. Az ilyesmi rendkívül hatásos. De azt a rendőrügyet inkább hagyjuk.

ILL Jótékony volt. Mindenét szétosztotta volna. Krumplit lopott egy szegény öregasszony részére.

POLGÁRMESTER Jótékonysági hajlam. Ezt aztán, uraim, okvetlenül kidomborítom. Ez a lényeg. Nem ismer va­laki véletlenül egy házat, amelyet az apja épített? Jól hatna a beszédemben.

MIND Senki.

POLGÁRMESTER (becsukja noteszát) Én a magam részéről felkészültem… a többi már ILL dolga.

ILL Tudom. Zachanassian asszony rukkoljon ki a milliói­val.

POLGÁRMESTER Igen. Nagyon helyes: a millióival.

TANÁR Ne egy gyermekmenhellyel szúrja ki a szemünket.

POLGÁRMESTER Kedves ILL barátom, maga régóta közked­veltségnek örvend Güllenben. Én tavasszal visszavo­nulok, megbeszéltem az ellenzékkel, hogy magát fog­ják utódomul javasolni.

ILL De polgármester úr…

TANÁR Ezt én is megerősíthetem.

ILL De uraim, térjünk a tárgyra, Klárát legelőbb is tájé­koztatom nyomorúságos helyzetünkről.

PAP De óvatosan… kíméletesen.

ILL Okosan, lélektani alapon kell a dolgot megfognunk. Kezdjük a pályaudvari fogadtatáson. Már ha az balul üt ki, elronthatjuk az egészet. Nem elég a városi zene­kar meg a vegyes kar.

POLGÁRMESTER Igaza van Ilinek. Ez végül is a legfonto­sabb mozzanatok egyike. Zachanassian asszony szülő­hazája földjére lép, hazatalált, meghatódik, könnybe lábad a szeme, minden olyan meghitt. Én persze nem ingujjban fogok odaállni, ahogy most, hanem a fekete ünneplőmben. Cilinderben, nejemmel az oldalamon, előttünk a két kisunokám fehérben meg rózsaszínben. Istenem, csak idejére elkészüljünk mindennel…

Jelzőharang

POLGÁRMESTER Az üdvözlő feliratot, „Isten hozta, Claire Zachanassian!”, Kühn és Hauser emeli a magasba! (Rámutat a harmadik és a negyedik polgárra) A töb­biek legjobb, ha a kalapjukat lengetik. De kérem: semmi kiabálás, mint tavaly, amikor a kormánykül­döttséget fogadtuk; elrontották az egészet, a szubven­ciót a mai napig sem kaptuk meg. Lelkendező ujjongásnak semmi helye, az egésznek bensőségesen kell hatnia, a könnyeinkkel küzdünk, részvét árad el ben­nünk, amikor megpillantjuk szülőföldünk elveszett­nek hitt gyermekét. Közvetlenek legyetek, szívélye­sek, de szervezettség mindenekelőtt. Abban a pilla­natban konduljon meg a harang, amint az énekkar be­fejezte. Legelőbb is arra legyen gondunk…

[Mesteri, ahogy Dürrenmatt enged bepillantani a kulisszák mögé: leleplezi a képmutató politikust, aki még saját unokát is eszközként használja, hogy érzelmileg manipulálni tudja majd Zachanassian asszonyt. És az sem finomabb, ahogy a szerző öngólt rúgat a tanárral, ahogy épp a város első számú pedagógusának szájába adja ezt a mondatot: „Ne egy gyermekmenhellyel szúrja ki a szemünket.” Ám számítás ide vagy oda (ugye, két óra lenne még az érkezésig), egyszer csak óriási robajjal áll meg egy gyorsvonat előttük, és belőle egy extravagáns asszony száll ki furcsa, zavarba ejtő kíséretével.]:

Jobbról bejön Claire Zachanassicin: hatvanhárom éves, vörös hajú, gyöngy nyakékkel, hatalmas arany karpercek­kel, lehetetlenül felcicomázott, de azért mégis nagyvilági jelenség, minden furcsasága ellenére sajátos kellem árad belőle. Nyomában a kísérete: Boby főkomornyik, legalább nyolcvanéves, fekete szemüveget visel; Claire hetedik férje (magas, nyúlánk, fekete bajuszos), teljes horgászfelszere­léssel. Az izgatott vonatvezető követi a társaságot, vörös sapkában, oldalán vörös táskával.

 

CLAIRE ZACHANASSIAN Ez itt Güllen?

VONATVEZETŐ Asszonyom, ön meghúzta a vészféket.

CLAIRE ZACHANASSIAN Mindig meg szoktam húzni.

VONATVEZETŐ Tiltakozom. A legerélyesebben tiltako­zom. Ebben az országban nem szokták a vészféket meghúzni, még akkor sem, ha valóban veszélyben va­gyunk. Legfőbb elvünk a menetrend pontossága. Vol­na szíves magyarázatot adni?

CLAIRE ZACHANASSIAN Hát itt vagyunk végre Güllenben, Moby. Ráismerek erre a sivár fészekre. Az ott a konradsweileri erdő a patakkal, kedvedre horgászhatsz pisztrángra, csukára, jobbra idelátszik a Peterék pajtá­jának a teteje.

ILL (mint aki most ébred) Klara.

TANÁR Zachanassianné asszony.

MIND Zachanassianné asszony.

TANÁR így hát elkéstünk a vegyes karral meg az ifjúság­gal!

POLGÁRMESTER És a tornamutatványokkal meg a tűzoltó­sággal!

PAP És a sekrestyéssel!

POLGÁRMESTER Uramisten, én meg itt állok az ünneplő ruhám, a cilinderem meg az unokáim nélkül!

ELSŐ POLGÁR A Klári Wascher! Megérkezett a Klári Wáscher! (Felugrik és rohan be a városba)

POLGÁRMESTER (utánakiált) A feleségemet el ne felejtse!

VONATVEZETŐ Magyarázatot kérek. Hivatalból. A vasútigazgatóság nevében.

CLAIRE ZACHANASSIAN Maga vadszamár. Hiszen én pont ide akartam utazni. Ugrottam volna ki a maga gyors­vonatából?

VONATVEZETŐ Ön az „Őrjöngő Lóránt”-ot azért állította meg, mert el akart látogatni Güllenbe? (Igyekszik uralkodni magán)

CLAIRE ZACHANASSIAN Magától értetődik. vonatvezető Asszonyom. Ha ön Güllenbe akart utazni, rendelkezésére állt volna Kalberstadtban a tizenkettő- negyvenes személyvonat. Mint mindenki másnak. Ér­kezés Güllenbe egy óra tizenháromkor.

CLAIRE ZACHANASSIAN A személyvonat, amely megáll Lokenban, Brunnhübelben, Beisenbachban és Leuthe- nauban? Maga elkívánná tőlem, hogy félóra hosszat bumlizzak ezen a környéken?

VONATVEZETŐ Asszonyom, ez drága mulatság lesz ön­nek!

CLAIRE ZACHANASSIAN Adj neki egy ezrest, Boby.

MIND (mormogva) Egy ezrest.

A főkomornyik egy ezrest nyom a vonatvezető markába

VONATVEZETŐ (megrökönyödve) Asszonyom.

CLAIRE ZACHANASSIAN És háromezret a vasutasözvegyek alapítványa javára.

MIND (mormogva) Háromezret.

A főkomomyik átadja a vonatvezetőnek a háromezret

VONATVEZETŐ (zavartan) Nincs ilyen alapítványunk, asszonyom.

CLAIRE ZACHANASSIAN Akkor csináljon egyet.

A polgármester súg valamit a vonatvezető fülébe

VONATVEZETŐ (kétségbeesve) Nagyságos asszonyom… ön Claire Zachanassian? De hiszen ez egészen más. Ezer bocsánat. Készséggel megálltunk volna Güllenben, ha csak halvány sejtelmünk… kérem, itt a pénz, nagyságos asszonyom, tessék, négyezer… ó, istenem.

MIND (mormogva) Négyezer.

CLAIRE ZACHANASSIAN Tartsa meg ezt a csekélységet.

MIND (mormogva) Tartsa meg.

VONATVEZETŐ Óhajtja, asszonyom, hogy az „Őrjöngő Lóránt” megvárja, amíg megtekinti Güllent? A vasútigazgatóság boldogan hozzájárul. Érdemes megnézni a székesegyház kapuívét. Gótikus. Az utolsó ítélettel.

CLAIRE ZACHANASSIAN Robogjon el nyugodtan a vonatá­val.

Időközben a második polgár elhozta a polgármester ünnep­lő kabátját. A polgármester ünnepélyesen odalép Claire Zachanassianhoz. A festő meg a negyedik polgár felemeli az üdvözlő feliratot: „Isten hozta, Claire Zachanassi…” A festő nem tudta befejezni

POLGÁRMESTER Mélyen tisztelt nagyságos asszonyom! Mint Güllen város polgármestere, van szerencsém önt, nagyságos, mélyen tisztelt asszonyom, mint szü­lőföldünk gyermekét…

A tovaszáguldó vonat zajában elvész a polgármester be­szédének folytatása, ő ugyan rendületlenül tovább szóno­kol, de egy szavát sem érteni

CLAIRE ZACHANASSIAN Köszönöm önnek, polgármester úr, ezt a szép beszédet. (Most III felé közeledik, aki kissé zavartan elébe lép)

ILL Klara.

CLAIRE ZACHANASSIAN Alfréd.

ILL Szép tőled, hogy eljöttél.

CLAIRE ZACHANASSIAN Szentül elhatároztam, és amióta csak Güllent elhagytam, egy életen át nem mondtam le erről a tervemről.

ILL (bizonytalanul) Kedves tőled.

CLAIRE ZACHANASSIAN Te is gondoltál rám?

ILL Természetesen. Állandóan. Hiszen tudod, Klara.

CLAIRE ZACHANASSIAN Csodálatos napokat töltöttünk egy­mással.

ILL (büszkén) Meghiszem azt. (A tanárhoz) Látja, tanár úr, ezt alaposan megfőztem.

[A polgármester és ILL nem a társadalom erkölcsi tragédiáját látja abban, ahogy a rendet képviselő vonatvezető megalázkodik a pénz előtt – nekik ez inkább egy ígéretes példa arra a jótékonykodásra, amit Klárától az egész város vár. ILL immár magabiztosan mozog a selyemfiú szerepben, mit sem sejtve Klára „tervéről”. Az asszony furcsa kérdéseit puszta hóbortosságnak tulajdonítja.]:

CLAIRE ZACHANASSIAN Ó, a lelkipásztor. Haldoklóknak szokott-e lelki vigaszt nyújtani?

PAP (csodálkozva) Igyekszem, kérem.

CLAIRE ZACHANASSIAN Halálraítélteknek is?

PAP (zavartan) A mi országunkban eltörölték a halálbün­tetést, nagyságos asszonyom.

CLAIRE ZACHANASSIAN Hátha bevezetik újból.

[Némi megrökönyödést okoz a fogadóbizottságnak, amikor meglátják Klára teljes kíséretét: az említett főkomornyik és a hetedik férj mellett megjelenik még két öreg vak (Koby és Loby), valamint egy fura ketrec és egy nagy fekete koporsó. A tanár így önti szavakba benyomásait]:

TANÁR Több mint húsz éve javítom a gülleni diákok latin- és görögdolgozatait. De csak egy órája tudom valójá­ban, polgármester úr, hogy mit jelent ez a szó: hátbor­zongató. Iszonyú volt ez az öreg nő, ahogyan kiszállt a vonatból, fekete köntösében, mint valami párka, görög tragédiák végzetes királynője. Nem Klarának, hanem Klothónak kellene hívni, mert annak legalább meg­van hozzá a jogcíme, hogy életsorsok fonalait szövö­gesse.

[(Az említett Klothó a görögök egyik sors-istennője.) Érkezése után Klára előbb ifjúságának színhelyeit keresi fel ILL kíséretében: így például a konradsweileri erdőt, ahol a Péterék pajtájában egykor szerelembe esett Alfreddel. Érzékenyen ugyanakkor tabuk nélkül idézi fel kettejük sorsát. (A ’szatócs’ kifejezés vegyesboltot jelent.)]

CLAIRE ZACHANASSIAN Ezen a kövön csókolóztunk. Több mint negyvenöt évvel ezelőtt. Ezek közt a bokrok közt, a bükkfa alatt szerettük egymást, vadgomba és mohaágy volt a nyoszolyánk. Én tizenhét éves vol­tam, te nem egészen húsz. Azután elvetted Mathilde Blumhardot, benősültél a szatócsüzletbe… én meg hozzámentem az öreg örmény Zachanassianhoz meg a millióihoz. Egy hamburgi bordélyházban akadt rám. A vörös hajam izgatta a vén pénzeszsákot.

ILL A te érdekedben vettem feleségül Mathilde Blumhardot.

CLAIRE ZACHANASSIAN Pénze volt.

ILL Te fiatal voltál és szép. Előtted állt a világ. Azt akar­tam, hogy legalább te boldog légy. Ha már a magam boldogságáról le kellett mondanom.

CLAIRE ZACHANASSIAN Nos, a jövő beteljesedett.

ILL Ha itt maradsz, éppúgy tönkremégy, mint én.

CLAIRE ZACHANASSIAN Te tönkrementéi?

ILL Egy csődbejutott kisváros csődbejutott szatócsa va­gyok.

CLAIRE ZACHANASSIAN Most viszont nekem van pénzem. ill Pokol az életem, mióta elmentél. claire zachanassian Magam is pokollá változtam. ill Naponta viaskodom a családommal, örökké a sze­memre vetik, hogy szegények vagyunk.

CLAIRE ZACHANASSIAN A kis Mathilde nem tett boldoggá?

ILL A fő, hogy te az légy.

CLAIRE ZACHANASSIAN A gyermekeid?

ILL Nincs bennük egy szikrányi idealizmus.

CLAIRE ZACHANASSIAN Majd felébred bennük.

ILL hallgat. Mindketten némán merednek ifjúságuk erdejébe

ILL Szánalmas az életem. Jóformán még a lábamat sem tettem ki ebből a fészekből. Egyszer jutottam el Ber­linbe, egyszer meg Tessinbe. Ennyi az egész.

CLAIRE ZACHANASSIAN Ne sajnáld. Én ismerem a világot.

ILL Mert bejártad.

CLAIRE ZACHANASSIAN Mert megvásároltam.

ILL Most majd minden másképpen lesz.

CLAIRE ZACHANASSIAN Meghiszem azt.

ILL (fürkészőn) Segítesz rajtunk?

CLAIRE ZACHANASSIAN Ifjúságom városát nem hagyom cserben.

ILL Tudod-e, hogy ehhez milliókra van szükség?

CLAIRE ZACHANASSIAN Milliókra? Nem számít.

ILL (fellelkesülve) Vadmacskám!

[Hamarosan visszatérnek a városba, ahol az Arany Apostol vendéglőben díszes fogadás várja Zachanassian asszonyt. „Milliókat ígért” – súgja ILL a polgármesternek, aki ettől még lelkesebben kezd bele ömlengő beszédébe. (Változatlanul Klára szeszélyének tartják például a doktornak odavetett mondatot: „A jövőben majd szívszélhűdést állapítson meg.”, illetve a tornászhoz intézett morbid kérdést: „Mondja, fojtott már meg embert… ezekkel az izmos karokkal?”)]

Mindnyájan asztalhoz ülnek. Claire Zachanassian a pol­gármester és ILL között foglal helyet. ILL másik oldalán ILLné, a polgármester mellett a polgármesterné. Jobbra egy má­sik asztalnál a tanár, a pap, a rendőr, tőlük balra a négy polgár. Más meghívottak feleségestül a háttérben, fölöttük virít az üdvözlő transzparens: „ Isten hozott, Klári! ” A pol­gármester szólásra emelkedik, ragyog az arca, szalvéta a nyakában, megkocogtatja a poharát

POLGÁRMESTER Nagyságos asszonyom, kedves polgártár­saim. Negyvenöt éve annak, hogy Claire Zachanassian elhagyta a mi kis városunkat, amelyet a nemes Hasso választófejedelem alapított, s amely oly szelí­den terül el a konradsweileri erdő meg a pückenriedi lapály közötti táj ölén. Negyvenöt év, több mint négy évtized, óriási idő. Sok minden történt ezalatt, keser­ves éveket éltünk át. Nagy baj szakadt a világra, szo­morúra fordult a mi sorsunk is. De önt, nagyságos asszonyom, a mi Klárinkét (tetszés), egy percre sem feledtük el. Sem önt, sem a családját. Nagyszerű, az egészségtől duzzadó édesanyját (ILL a fülébe súg vala­mit), sajnos, tüdővész ragadta el közülünk, időnek előtte, közszeretetnek örvendő édesapja emelte azt a figyelemre méltó épületet az állomáson (ILL a fülébe súg valamit), amelyet szakemberek és laikusok egyaránt sűrűn felkeresnek, gondolatainkban mind­ketten ma is úgy élnek köztünk, mint legjobb, legde­rekabb polgártársaink. Akárcsak ön, nagyságos asszo­nyom, aki szőkén (ILL a fülébe súg valamit), lobogó vörös fürtökkel rohangált, azóta, sajnos, megkopott utcáinkon, mindenki ismerte a kis vadócot. Már akkor lenyűgözött mindnyájunkat személyének varázsával, és tudtuk, hogy pályája egykor az emberiség szédítő csúcsaira fog lendülni. (Előhúzza noteszát) Felejthe­tetlen maradt számunkra. Valóban. Szorgalmát taná­raink ma is példaképpen állítják tanulóifjúságunk elé, kiváltképpen a legfontosabb tárgyakban, így a termé­szetrajzban tanúsított csodálatos előmenetelét. Már akkor megnyilatkozott nagy együttérzése a természet gyámolításra szoruló teremtményeivel. Széles körök csodálatát váltotta ki igazságszeretetével és jótékony­ságával. (Óriási tetszés) Ki ne emlékeznék rá, amikor a mi Klárink egy nyomorgó özvegyasszony minden­napi betevő falatjáról gondoskodott olyképpen, hogy a szomszédoknál keservesen megszolgált zsebpénzén burgonyát vett neki, és ezzel megmentette az éhhalál­tól, hogy csak egy példáját említsem jótékony csele­kedeteinek. (Óriási tetszés) Nagyságos asszonyom, kedves polgártársaim, e ragyogó tulajdonságok zsen­ge csírái később izmos szárba szökkentek, a vörös fürtös vadócból előkelő hölgy lett, aki jótékonyságá­val elárasztja a világot: se szeri, se száma az általa alapított különféle szociális intézményeknek, szülő­otthonoknak, népkonyháknak, csecsemőgondozók­nak, művészi ösztöndíjaknak. Kiáltsunk hát három­szoros éljent visszatérésének örömére: éljen, éljen, él­jen! (Taps)

CLAIRE ZACHANIASSIAN (szólásra emelkedik) Polgármes­ter úr, gülleniek! Köszönöm ezt az önfeledt ünneplést, igazán megható volt. Én ugyan egy kissé más gyerek voltam, mint amilyennek a polgármester beszédében leírt: az iskolában ütöttek-vertek, és a krumplit is úgy loptam özvegy Bollné részére, közösen ILL-lel, de nem azért, hogy megmentsük az öreg kerítőnőt az éhhalál­tól, hanem mert egyszer végre ágyban akartunk fe­küdni, kényelmesebben, nem úgy, mint az erdőn vagy a pajtában. De hogy mégis meglegyen az örömetek, bejelentem, hajlandó vagyok Güllen városának egymilliárdot ajándékozni. Ötszázmilliót a városnak, ötszázmilliót szétosztásra, a családok között.

Halálos csend

POLGÁRMESTER (dadogva) Egymilliárdot.

A többiek még nem tértek magukhoz

CLAIRE ZACHANIASSIAN Egy feltétellel.

Mindnyájan üdvrivalgásban törnek ki, körültáncolják az asztalokat, felugrálnak a székekre, a tornász tornászik stb.

ILL büszkén veri a mellét

ILL Ez ő! Az én Klárám. Milyen aranyos. Milyen csodá­latos. Meg kell a szívnek szakadni. Az én régi tündér­boszorkám, ma is minden ízében az. (Megcsókolja) polgármester Azt mondta, nagyságos asszonyom, hogy egy feltétellel. Szabad megtudnom, mi ez a feltétel?

CLAIRE ZACHANASSIAN Megmondom, mi a kikötésem. Adok nektek egymilliárdot, és megvásárolom rajta az igazságszolgáltatást.

Halálos csend

POLGÁRMESTER Hogy értsem ezt, nagyságos asszonyom?

CLAIRE ZACHANASSIAN Ahogy mondom.

POLGÁRMESTER De hiszen az igazságszolgáltatást nem le­het megvásárolni.

CLAIRE ZACHANASSIAN A világon mindent meg lehet vá­sárolni.

POLGÁRMESTER Még most sem értem.

CLAIRE ZACHANASSIAN Boby, lépj elő.

A főkomornyik jobbról belép, odaáll középre a három asztal elé, sötét szemüvegét leveszi

FŐKOMORNYIK Nem tudom, felismer-e még valaki közületek.

TANÁR Hofer törvényszéki bíró.

[Mielőtt Zachanassian asszony közölné a feltételét, arra utasítja a főkomornyikot, hogy idézzen fel egy bizonyos negyvenöt évvel korábbi ügyet. Mint kiderül, az asszony első számú szolgálója az egykori törvényszéki bíró (Hofer), aki Klára későbbi sorsát megpecsételő ügyben döntött 1910-ben. Történt ugyanis, hogy ILL teherbe ejtette Klárát, de nem akarta vállalni az apaságot: helyette egy liter pálinkával fizetett le két nyomorult fickót, hogy az vallják, ők is háltak a lánnyal. Klára keresetét így elutasították, ringyónak bélyegezték, és a lány állapotosan, megszégyenülve menekült el Güllenből. (Sorsának további fordulatait majd később tudjuk meg – egyelőre csak annyit még, hogy miután milliárdokat örökölt, felkerestette a két hamis tanút, és kegyetlenül elbánt velük: megvakíttatta és kiheréltette Jakob Hühnleint és Ludwig Sparrt, akik most Koby és Loby néven szolgálják őt.) A teremben döbbent csend kíséri a történetet, nem kevésbé a folytatást, amely rögtönzött bírósági tárgyalásba megy át.]:

FŐKOMORNYIK Ez hát a tényállás. Adva van: egy bíró, egy vádlott, két hamis tanú és egy téves ítélet az Úr 1910-ik esztendejében. Így van, panaszos?

CLAIRE ZACHANASSIAN (feláll) így van.

ILL (dobbant) Ugyan, kérem. Elévült, mindez már rég elévült. Értelmetlen régi história.

FŐKOMORNYIK És mi történt a gyermekkel, panaszos?

CLAIRE ZACHANASSIAN Egy évig élt.

FŐKOMORNYIK És mi történt önnel?

CLAIRE ZACHANASSIAN Utcai ringyó lett belőlem.

FŐKOMORNYIK Miért?

CLAIRE ZACHANASSIAN A bíróság ítélete tett azzá.

FŐKOMORNYIK És most, Claire Zachanassian, ugyebár elégtételt kíván?

CLAIRE ZACHANASSIAN Megengedhetem magamnak. Egymilliárd üti a gülleniek markát, ha valaki megöli Alfréd Ilit.

Halálos csend

ILLNÉ (ráborul a férjére, átöleli) Frédi!

ILL Tündérboszorkám! Ilyet nem kívánhatsz. Hiszen az élet rég túlhaladt ezen az ócska histórián.

CLAIRE ZACHANASSIAN Igaz, az élet nem állt meg, én azon­ban nem felejtek, 111. Sem a konradsweileri erdő mé­lyét meg a Peterék pajtáját, sem özvegy Bollné háló­kamráját, de a te árulásodat sem. Nos, mind a ketten megöregedtünk, te lecsúsztál, engem sebészkésekkel szétmetéltek, és most le akarok számolni veled. A ma­gad életét te választottad, engem az enyémre rákényszerítettél. Te fogadkoztál, hogy visszavarázsoljuk az időt, és szembenézünk a múlandósággal, ott, ifjúságunk sűrűjében, a konradsweileri erdőben. Nos, nem feledtem a múltat; most azonban igazságot akarok, igazságot – egymilliárdért.

POLGÁRMESTER (feláll, sápadtan, méltóságteljesen) Zachanassianné asszony! Egyelőre még Európában élünk. Egyelőre még nem vagyunk pogányok. Güllen városa nevében visszautasítom az ön ajánlatát. Az emberiesség nevében. Inkább szegények maradunk, de nem mocskoljuk be magunkat vérrel.

Hatalmas taps

CLAIRE ZACHANASSIAN Én várok.

 

2. felvonás

A városka csak sejtetve; a háttérben az Arany Apostolról elnevezett vendégfogadó, kívülről. Kopott, szecessziós stílű homlokzat. Balkon. Jobbról cégtábla: „Alfréd ILL, vegyes­kereskedés”. Alatta piszkos bolti pult, hátul a polcon ócska áruk. Ha bemegy valaki a képzeletbeli boltajtón, repedt hangú csengő szólal meg. Balról felirat: „Rendőrség”. Alatta egyszerű asztal, telefonnal. Két szék. Reggel van. Roby és Toby balról, rágógumit majszolva, koszorúkat, vi­rágcsokrokat hordanak, mint valami temetésre, a színpa­don át hátra a fogadóba. ILL az ablaknál nézi. A lánya tér­delve sepregeti a padlót. A fia cigarettát vesz elő.

ILL Koszorúk.

KARL Minden reggel frisset hoznak a pályaudvarról.

ILL Az üres koporsóra, az Arany Apostolba.

KARL Azt hiszik, begyullad valaki.

ILL A város kiáll mellettem.

A fiú rágyújt

ILL Anyád lejön reggelizni?

OTTILIE Hadd maradjon fenn. Fáradt.

ILL Jó anyátok van, gyermekeim. Szavamra mondom. Csupa jóság. Maradjon csak fenn, kímélje magát. Majd mi megreggelizünk itt egymás körében. Olyan régen nem reggeliztünk együtt. Én is hozzájárulok, adok tojást, felbontunk egy doboz amerikai sonkát. Főúri lakomát csapunk. Mint a régi, szép időkben, amikor még virágzott a Napsugár Kohó.

[Előző este valóban kiállt az egész város ILL mellett, hiszen a polgármester önérzetes elutasító szavait hatalmas taps követte. Ebben megnyugodva lehet folytatni tovább Güllen szegényes kis hétköznapjait, amelyekben egyetlen zavaró elem van csak: Claire Zachanassian az Arany Apostol erkélyéről figyeli őket, és türelmesen várja, hogy a sok nyomorult kisember erkölcsileg összeomoljon az ajánlat iszonyú súlya alatt. ILL vegyesboltjába sorra érkeznek a vevők.]

ILL boltjába belép az első vevő. Az első polgár

ILL Jó reggelt, Hofbauer.

ELSŐ POLGÁR Cigarettát.

ILL A szokásosat?

első polgár Nem, hanem azt a zöld paklit kérem.

ILL Drágább.

ELSŐ POLGÁR írja fel.

ILL Kivételesen, de csak magának. Össze kell tartanunk.

ELSŐ ASSZONY Tejet, ILL úr.

MÁSODIK ASSZONY Az enyémbe is, ILL úr.

ILL Szép jó reggelt kívánok. Egy-egy liter tejet a höl­gyeknek. (Felnyitja a kannát, tejet akar merni)

ELSŐ ASSZONY Pasztőrtejet, ILL úr.

MÁSODIK ASSZONY Két liter pasztőrtejet, ILL úr.

ILL Pasztőrtejet. (Felnyitja a másik kannát, tejet mer)

ELSŐ ASSZONY Vajat is adjon. Húsz dekát.

MÁSODIK ASSZONY És fehér kenyeret, két kilót.

ILL Talán örököltek a hölgyek, váratlanul örököltek?

KÉT ASSZONY Írja a többihez.

ILL Mindenki egyért, egy mindenkiért.

ELSŐ ASSZONY Csokoládét is kérek, kettő húszért.

MÁSODIK ASSZONY Négy negyvenért.

ILL Azt is felírjam?

ELSŐ ASSZONY Persze.

MÁSODIK ASSZONY Itt helyben meg is esszük, ILL úr.

ELSŐ ASSZONY Kellemes itt magánál, ILL úr.

MÁSODIK POLGÁR Jó reggelt. Ma meleg napunk lesz.

ELSŐ POLGÁR A jó idő tartósnak ígérkezik.

ILL Ma reggel egymásnak adják a kilincset a vevők. Azelőtt napszám a kutya se nyitotta rám az ajtót. Most meg néhány napja: valóságos népvándorlás.

ELSŐ POLGÁR Mert kiállunk magáért. A mi ILLünkért. Sziklaszilárdan.

AZ ASSZONYOK (csokoládét majszolva) Sziklaszilárdan, ILL úr, sziklaszilárdan.

MÁSODIK POLGÁR Végül is te vagy a legnépszerűbb pol­gártársunk.

ELSŐ POLGÁR És a legfontosabb személyiség.

MÁSODIK POLGÁR Tavasszal megválasztanak polgármes­ternek.

ELSŐ POLGÁR Holtbiztos.

ASSZONYOK (csokoládét majszolva) Holtbiztos, ILL úr. Holtbiztos.

MÁSODIK POLGÁR Pálinkát.

ILL Három tíz.

MÁSODIK POLGÁR Ne ebből.

ILL De hiszen ezt ittad mindig.

MÁSODIK POLGÁR Konyakot.

ILL Húsz harmincötbe kerül. Nagy luxus.

MÁSODIK POLGÁR Ennyit csak megengedhet magának az ember.

ILL Huszonhárom nyolcvan.

MÁSODIK POLGÁR írd fel.

ILL E héten még kivételesen. De elsején, ahogy megkap­játok a munkanélküli segélyt, meghozd a pénzt!

A második polgár az ajtóhoz megy

ILL Helmesberger!

Az megáll. ILL odamegy hozzá

ILL Új cipő van a lábadon. Vadonatúj sárga cipő.

MÁSODIK POLGÁR No és?

ILL (az első polgár lábára mered) És rajtad is, Hofbauer, rajtad is új cipő. (Most az asszonyokat veszi szemügy­re, lassan feléjük tart, tele szorongással) És rajtatok is. Vadonatúj sárga cipő. Vadonatúj sárga cipő. első polgár Hát aztán, mi van abban?

MÁSODIK POLGÁR Örökké csak nem járhatunk az ócská­ban.

ILL Új cipők. Miből tellett új cipőre?

ASSZONYOK Hogy? Hát felírattuk, ILL úr, azt is felírattuk,

ILL Felírattátok. Nálam is felírattátok. A külföldi do­hányt, a finomabb tejet, a konyakot. Honnan van most egyszerre hiteletek a kereskedőknél?

MÁSODIK POLGÁR De hiszen te is hitelezel nekünk.

ILL De hát miből akartok fizetni?

Csend. Egyszerre csak nekilódul, és hozzájuk hajigálja az árut. Mindnyájan iszkolnak

ILL Miből akartok fizetni? Miből akartok fizetni? Miből? Miből?

[ILL felismervén, hogy mi történik, első indulatában a rend és igazság őréhez rohan.]

RENDŐR Mit óhajt, ILL? Foglaljon helyet.

ILL állva marad

RENDŐR Maga reszket.

ILL Követelem, tartóztassák le Claire Zachanassiant.

RENDŐR (megtörni pipáját, kényelmesen rágyújt) Külö­nös. Nagyon különös.

ILL Követelem, mint leendő polgármester.

RENDŐR (füstfelhőket eregetve) Még nem választották meg.

ILL Nyomban tartóztassa le a hölgyet.

RENDŐR Vagyis maga most tulajdonképpen feljelentést tesz a hölgy ellen. Hogy azután letartóztatjuk-e vagy sem, ez a rendőrség dolga. Mit követett el?

ILL Felszólítja a város lakóit, hogy öljenek meg.

RENDŐR És ezért most fogjam magam és tartóztassam le? (Sört tölt magának)

ILL Kötelessége.

RENDŐR Különös. Nagyon különös (Iszik)

ILL A világon a legtermészetesebb.

RENDŐR Kedves ILL barátom, nem is olyan természetes. Vizsgáljuk csak meg higgadtan az esetet. A hölgy aján­latot tett a városnak, hogy magát egymilliárd ellené­ben… tudja már, mire gondolok. Idáig rendben van. Magam is ott voltam. De ez még nem ad alapot a rend­őrségnek, hogy Claire Zachanassian asszony ellen eljá­rást indítson. Végre is bennünket a törvények kötnek.

ILL Fejbujtás emberölésre.

RENDŐR Lassan a testtel, ILL. Emberölésre való felbujtás esete akkor forogna fenn, ha komolyan lehetne venni az ajánlatot, hogy magát öljék meg. Világos?

ILL Azt hiszem, igen.

RENDŐR No, látja. Az ajánlatot azonban nem lehet komo­lyan venni, mert a milliárd erősen túlhajtott ár, ezt maga is belátja. Ilyesmiért ezret vagy kétezret fizet­nek, többet nem, erre mérget vehet. Mit bizonyít ez? Hogy az ajánlat nem komoly. Ha pedig mégis ko­moly, akkor viszont a hölgyet nem vehetjük komo­lyan, mivel nyilván őrült. Értjük?

ILL Az ajánlat engem fenyeget, őrmester, akár őrült a hölgy, akár nem. Ez csak logikus.

RENDŐR Nem logikus. Egy ajánlat magában nem lehet életveszélyes. Legfeljebb, ha valóra váltják. Mutas­son rá egyetlen kísérletre, amely arra vall, hogy végre akarják hajtani; vagy valakire, aki fegyvert fogott ma­gára: azon nyomban a rendelkezésére állok. De hiszen tudja jól, hogy a javaslat véghezvitelére senki sem vállalkozott, ellenkezőleg. A tömeg az Arany Apos­tolban ugyancsak nyomatékosan foglalt állást. Egyéb­ként engedje meg, hogy utólag gratuláljak. (Tovább issza a sörét)

ILL Nem vagyok ebben olyan biztos, őrmester.

RENDŐR Nem olyan biztos?

ILL A vevőim pasztőrtejet vásárolnak, már nem jó nekik, csak a fehér kenyér meg a drágábbik cigaretta.

RENDŐR Örüljön neki! Fellendül a boltja (Iszik)

ILL Helmesberger konyakot vásárolt nálam. Évek óta nem keres, a népkonyhán él.

RENDŐR A konyakot ma este én is megkóstolom. Helmesberger meghívott. (Iszik)

ILL Mindegyiken új cipő. Vadonatúj sárga cipő.

RENDŐR Nem tudom, mi kifogása van az új cipő ellen. Utóvégre magam is abban járok. (Megmutatja a lá­bán)

ILL Szóval maga is.

RENDŐR Amint látja.

ILL Ugyancsak sárga. És pilseni sört iszik.

RENDŐR Ha egyszer ízlik.

ILL Azelőtt megtette a helybeli is.

RENDŐR Fertelmes volt.

ILL És maga, őrmester, miből issza a pilsenit, miből vet­te az új cipőt?

RENDŐR Az meg az én dolgom. (Az asztalon megszólal a telefon. A rendőr felveszi) Gülleni rendőrőrs.

ILL És miből fognak a vevőim fizetni?

RENDŐR Ez nem tartozik a rendőrségre. (Feláll, leakaszt­ja szolgálati pisztolyát a szék támlájáról)

ILL De engem érdekel. Mert belőlem fognak pénzt csi­nálni.

RENDŐR Senki emberfia nem fenyegeti magát. (Kiveszi a tárat, hogy megtöltse)

ILL A város adósságba veri magát. A hitel révén emelke­dik a jólét, a jóléttel annak a szükségessége, hogy megöljenek. És a hölgynek még csak a kisujját sem kell megmozdítania. Ül a balkonján, kávézik, szivaro­zik és – vár. Egyszerűen csak vár.

RENDŐR Mesebeszéd.

ILL Maguk mindannyian – várnak. (Dobol az asztalon)

RENDŐR Úgy látom, többet ivott a kelleténél. (A fegyver­rel babrál) No, ez is megvan. Megtöltöttem. Nyugod­jon hát meg. A rendőrség résen van. A törvénynek ér­vényt szerez, a rendet fenntartja, a város polgárait megvédi. Tudni fogja a kötelességét. Ha bárhol és bárkinek a részéről a fenyegetés leghalványabb gya­núját tapasztaljuk, közbelépünk. Erre mérget vehet, ILL úr.

ILL (halkan) És honnan az aranyfog a szájában, őrmes­ter?

RENDŐR He?

ILL A ragyogó új aranyfog?

RENDŐR Maga megbolondult.

ILL észreveszi, hogy a pisztoly csöve feléje irányul, és lassan felemeli a kezét

RENDŐR Ember, értse meg, nincs időm, hogy a maga agyré­meivel vesződjem. Mennem kell. A hóbortos milliárdos asszonynak megszökött az ölebe. A fekete párduc. Üldözőbe kell vennem. (Hátramegy, eltávozik)

ILL Engem vettetek üldözőbe, engem.

[Időközben valóban elszabadult Claire Zachanassian kedvenc ölebe, a fekete párduc. Nem mellesleg ez volt ILL beceneve is annak idején.]

Jobbról színváltozás. Leereszkedik a „ Városháza” feliratú díszlet. A harmadik polgár érkezik. A bolti kasszát arrébb tolja, az asztalt úgy igazítja, hogy pultként szolgáljon. Jön a polgármester. Pisztolyt tesz a pultra, leül. Balról belép ILL. A falon tervrajz.

ILL Beszélnem kell magával, polgármester.

POLGÁRMESTER Foglaljon helyet.

ILL Mint férfi a férfival. Mint leendő utóda.

POLGÁRMESTER Tessék.

ILL állva marad, a pisztolyra pillant

POLGÁRMESTER Megszökött a Zachanassianné párduca. A székesegy­házban kódorog. Ezért kell felfegyverkeznünk.

ILL No, persze.

POLGÁRMESTER Egyébként fegyverbe szólítottam minden férfit, akinek fegyvere van. A gyerekeket nem enged­jük haza az iskolából.

ILL (bizalmatlanul) De nagy a felhajtás.

POLGÁRMESTER Nagyvadra vadászunk. Mi nyomja a lelkét? Beszéljen nyíltan.

ILL (gyanakodva) De jó szivarja van.

POLGÁRMESTER Szőke Pegazus.

ILL Jó drága fajta.

POLGÁRMESTER De megéri.

ILL Azelőtt másfajtát szívott, polgármester úr.

POLGÁRMESTER Rövid szivart.

ILL Az olcsóbb.

POLGÁRMESTER Nagyon kaparta a torkomat.

ILL Új nyakkendő.

POLGÁRMESTER Tiszta selyem.

ILL Bizonyára cipőt is vásárolt.

POLGÁRMESTER Kalberstadtból hozattam. Mulatságos: honnan tudja?

ILL Ez ügyben jöttem.

POLGÁRMESTER Mi van magával? Sápadt. Nem jól érzi magát?

ILL Félek.

POLGÁRMESTER Fél?

ILL Emelkedik a jólét.

POLGÁRMESTER Ne mondja. Igen örvendetes volna.

ILL A hatóságok védelmét kell kémem.

POLGÁRMESTER Ejha. Ugyan miért?

ILL Tudja maga nagyon jól, polgármester úr.

POLGÁRMESTER Van valami gyanúja?

ILL Egymilliárdot tűztek ki a fejemre.

POLGÁRMESTER Forduljon a rendőrséghez.

ILL Voltam a rendőrségen.

POLGÁRMESTER Akkor bizonyára megnyugodott.

ILL A rendőr őrmester szájában vadonatúj aranyfog csillog.

POLGÁRMESTER Elfelejti, hogy Güllenben él.

Ebben a vá­rosban a humanizmusnak tradíciói vannak. Goethe töltött itt egy éjszakát. Brahms kvartettet komponált falaink között. Ezek az értékek köteleznek.

Balról írógépet hoznak be. A harmadik polgár

HARMADIK POLGÁR Az új írógép, polgármester úr. Remington.

POLGÁRMESTER Vigye az irodába.

A harmadik polgár jobbra el

POLGÁRMESTER Erre a hálátlanságra nem szolgáltunk rá. Ha maga nem bízik többé ebben a közösségben, sajnálom, a maga dolga. Nem tételeztem volna fel magáról, hogy ilyen nihilista. Elfelejti, hogy jogállamban élünk.

ILL Jó. Akkor tartóztassa le a hölgyet.

POLGÁRMESTER Különös. Nagyon különös.

ILL Ezt mondta a rendőr őrmester is.

POLGÁRMESTER A hölgy eljárása, ha úgy vesszük, nem is olyan érthetetlen. Elvégre maga két hamis tanút bérelt fel, és a legsötétebb nyomorba taszított egy lányt,

ILL Ez a sötét nyomor ma jó pár milliárdot ér.

POLGÁRMESTER Beszéljünk nyíltan.

ILL Én is ezt kérem.

POLGÁRMESTER Mint férfi a férfival. Ahogy maga kíván­ta. Sajnálom, de meg kell mondanom: maga elvesztet­te az erkölcsi jogot, hogy a hölgy letartóztatását kérje. És arra is, hogy itt valaha polgármester legyen.

ILL Ezt hivatalosan közli velem?

POLGÁRMESTER A koalíciós pártok megbízásából.

ILL Értem. (Lassan odamegy az ablakhoz, hátat fordít a polgármesternek, kibámul)

POLGÁRMESTER Mi elítéljük a hölgy ajánlatát, de ez nem jelenti azt, hogy helyeseljük a bűnt, amely az ajánlatot kiváltotta. A polgármesteri állás bizonyos erkölcsi kö­vetelményekkel jár, amelyeknek maga már nem felel meg, ezt be kell látnia. Mi egyébként a régi tisztelettel és barátsággal vagyunk maga iránt – ez természetes. Különben jobb, ha nem beszélünk a dologról. A Gülleni Híradó-t is megkértem, hogy ne szellőztessék az ügyet.

ILL (megfordul) Már díszítik a koporsómat, polgármes­ter! A hallgatás az életembe kerülhet.

POLGÁRMESTER Hogy képzeli ezt, kedves ILL! Ahelyett, hogy hálás volna, amiért fátyolt borítunk a piszkos ügyeire…

ILL Amíg szólhatok, van még valami esélyem, hogy megúszom.

POLGÁRMESTER Ez aztán a teteje mindennek! Ki az ördög fenyegeti magát?

ILL Maguk közül valaki.

POLGÁRMESTER (feláll) Kire gyanakszik, nevezze meg, s én vizsgálatot indítok, a legnagyobb eréllyel.

ILL Magukra. Mindnyájukra.

POLGÁRMESTER Aljas rágalom. Ünnepélyesen tiltakozom a város nevében.

ILL Személy szerint senki sem fenyeget. Mindegyik a másiktól reméli, hogy megteszi. Egyszer aztán majd megteszi valaki. POLGÁRMESTER Rémeket lát.

ILL Egy tervrajzot látok a falon. Az új városháza? (A tervrajzra mutat)

POLGÁRMESTER Istenem, tervezni csak szabad.

ILL Igen, már a halálomra spekulálnak.

POLGÁRMESTER Kedves barátom, nekem mint politikus­nak jogom van bízni egy szebb jövőben; ha ezt már csak valami gaztett árán remélhetném, egy percig sem maradnék a helyemen, ezt elhiheti.

ILL Felettem már kimondták a halálos ítéletet.

POLGÁRMESTER De ILL úr!

ILL (halkan) Ez a tervrajz is erről tanúskodik. Erről bi­zony.

Balról a pap érkezik, fegyverrel a vállán; az asztalra, amelynél az imént a rendőr ült, fehér kendőt terít, a kendő­be fekete kereszt van szőve; puskáját a fogadó falához tá­masztja. A sekrestyés ráadja a talárját. Félhomály

PAP Lépjen be a sekrestyébe, ILL.

ILL belép balról

PAP Sötét van idebent, de jó hűvös.

ILL Nem akarom zavarni, lelkész úr.

PAP Az Isten háza mindenki előtt nyitva van. (Észreve­szi, hogy III a puskáját nézi) Ne ütközzék meg a pus­kámon. Zachanassian asszony fekete párduca itt ólálkodik a közelben. Utoljára a padláson látták, most pe­dig a Peterék pajtájában bukkant fel.

ILL Oltalmat keresek.

PAP Mi elől?

ILL Félek.

PAP Fél? Mitől?

ILL Az emberektől.

PAP Attól fél, hogy az emberek megölik?

ILL Vadásznak rám, mint valami ordasra.

PAP Ne az embereket féljétek, hanem Istent, ne a test el­múlását, hanem csak a lélekét.

A falak mentén körös-körül egyszerre csak láthatóvá vál­nak a gülleniek, először a rendőr, a polgármester, a négy polgár, a festő, a tanár; lövésre tartott fegyverrel, kémlelődve sompolyognak

ILL Az életemről van szó.

PAP A lelked üdvösségéről.

ILL A jólét lázit.

PAP Háborgó lelkiismereted lázad.

ILL Az emberek boldogok. A lányok csinosítják magu­kat, a fiúk tarka inget viselnek. Az egész város kivég­zésem ünnepére készül. Belepusztulok az iszonyatba.

PAP Nagyon helyes, nagyon helyes, csak vezekelj.

ILL De hiszen ez a pokol.

PAP A poklot önmagadban hordod. Te mint idősebb em­ber azt hiszed, hogy ismered felebarátaidat, pedig csak önmagunkat ismerhetjük igazán. Sok évvel ezelőtt rút anyagiak miatt cserbenhagytál egy leány­zót, s most azt gondolod, az emberek pénzért téged is elárulnának. Önmagadból következtetsz embertársaid magatartására. Ez nagyon is természetes. Pedig rette­gésünk okát saját szívünkben kell keresnünk, a bűn­ben, melyet elkövetünk. Ha ezt felismered, úrrá lehetsz a lélek gyötrő félelmén, s kezedben lesz a fegy­ver, mellyel leküzdheted.

ILL Siemethoferék mosógépet vettek.

PAP Ne törődj vele.

ILL Hitelbe!

PAP A lelked üdvösségével törődj.

ILL Stockerék televíziót.

PAP Imádkozz, barátom. Tekints önmagadba, és tisztítsd meg a te lelkedet, szí­ved keresse meg a bűnbánat ösvényét, különben a vi­lág újból és újból felszítja rettegésed tüzét. Ez az egyetlen út. Nincs más választásunk.

Csend. A sompolygó puskás alakok ismét eltűnnek. Már csak az árnyékuk mozog a színpad peremén. Megszólal egy harang

ILL Új harang!

PAP Ugye, milyen gyönyörű hangja van! Telt és zengő.

ILL (felordít) Hát maga is, lelkész, maga is!

PAP (elébe ugrik, és átkarolja ILLt) Menekülj! Valamennyien esendők vagyunk, keresztények és pogányok egyaránt. Menekülj, Güllenben megkondult a harang, ez az árulás harangja. Menekülj, ne vígy minket kísér­tésbe a jelenléteddel!

Két lövés hallatszik, III a földre zuhan

PAP (leguggol mellé) Menekülj! Menekülj!

Jelzőha­rang. Kép, mint az első felvonás kezdetén, A pályaudvar. Csak a menetrend új és ép, a falon hatalmas plakát nagy, sárga, sugárzó napot ábrázol: „Nyaraljatok a Délvidé­ken. ” Odébb egy másik az oberammergani passiójátékok­ra invitál. A háttérből pár emelődaru magaslik ki a házak közül, néhány új háztető is látható. Áthaladó gyorsvonat sistergő-dübörgő lármája. Az állomásfőnök haptákban az épület előtt. A háttérből ILL lép elő, kezében ócska utazótás­ka, körülnéz. Lassan, mintha csak véletlenül jönnének, minden irányból gülleniek közelednek. ILL tétován megáll

POLGÁRMESTER Adjisten, ILL. mind Adjisten. Adjisten.

ILL (tétován) Adjisten.

TANÁR Hová, hová azzal a kofferral?

MIND Hová mégy hát?

ILL A pályaudvarra.

POLGÁRMESTER Elkísérjük.

MIND Elkísérjük. Elkísérjük.

[Az úton kérdezősködnek, s kiderül, hogy ILL Ausztráliába készül.]

POLGÁRMESTER Még hogy kivándorol Ausztráliába! Ne­vetséges.

ORVOS És milyen veszedelmes!

RENDŐR Itt igazán biztonságban érezheti magát.

MIND Tökéletes biztonságban. Tökéletes biztonságban.

ILL (rémülten, űzött vadként néz körül, halkan) Írtam a megyefőnöknek Kaffingenbe.

RENDŐR No és?

ILL Semmi válasz.

TANÁR Megfoghatatlan a maga bizalmatlansága.

POLGÁRMESTER Senki sem akarja megölni.

MIND Senki. Senki.

ILL A posta egyszerűen nem továbbította a levelemet.

FESTŐ Lehetetlen.

POLGÁRMESTER A postamester tagja a városi tanácsnak.

TANÁR Közéleti férfiú.

MIND Közéleti férfiú! Közéleti férfiú!

ILL Tessék. Új plakát: „Nyaraljatok a Délvidéken.”

ORVOS Hát aztán?

ILL „Jöjjetek Oberammergauba, a passiójátékokra.”

TANÁR Hát aztán?

ILL Az emberek építkeznek.

POLGÁRMESTER Hát aztán?

ILL És új nadrág van rajtatok, valamennyiőtökön.

ELSŐ POLGÁR Hát aztán?

ILL Egyre tollasodtok, gyarapodtok.

MIND Hát aztán?

A jelzőharang megszólal

TANÁR Hiszen láthatja, milyen közkedveltségnek ör­vend.

POLGÁRMESTER Az egész város kikíséri.

MIND Az egész város. Az egész város.

ILL Nem kértem rá senkit.

MÁSODIK POLGÁR Talán csak nem akarod megtiltani, hogy elbúcsúzzunk tőled?

POLGÁRMESTER Mint régi barátaid.

MIND Mint régi barátaid. Mint régi barátaid.

Vonatzakatolás. Az állomásfőnök kezébe veszi a tárcsát.

POLGÁRMESTER Itt a vonata.

MIND Itt a vonata. Itt a vonata.

POLGÁRMESTER Nos, jó utazást kívánok, ILL.

MIND Jó utazást. Jó utazást.

ORVOS Sok boldogságot az új élethez!

MIND Sok boldogságot az új élethez! Sok boldogságot az új élethez!

POLGÁRMESTER Itt az ideje. Szálljon fel hát isten hírével a kalberstadti személyvonatra.

RENDŐR És sok szerencsét Ausztráliában!

MIND Sok szerencsét! Sok szerencsét!

ILL (csak áll, mozdulatlanul, polgártársaira mered, majd halkan) Miért vagytok itt mindnyájan?

RENDŐR Mi baja van velünk?

ÁLLOMÁSFŐNÖK Beszállni!

ILL Mit csoportosultok itt körülöttem?

POLGÁRMESTER Senki sem állja útját.

ILL Engedjetek.

TANÁR De hiszen utat engedtünk magának.

MIND Utat engedtünk. Utat engedtünk.

ILL Valaki végül vissza fog tartani.

RENDŐR Badarság. Szálljon csak fel nyugodtan, meglát­ja, senki se fogja megakadályozni.

ILL Menjetek az utamból.

Senki sem mozdul, zsebre tett kézzel ácsorognak

POLGÁRMESTER Nem értem, mit akar. Csak magán múlik, ha el akar menni. Szálljon fel a vonatra.

ILL Menjetek az utamból!

TANÁR Egyszerűen nevetséges a félelmével.

ILL (térdre rogy) Miért jöttök olyan közel hozzám?

RENDŐR Ez az ember megőrült.

ILL Vissza akartok tartani.

POLGÁRMESTER Szálljon fel hát végre.

MIND Szálljon fel hát végre. Szálljon fel hát végre.

Csend

ILL (halkan) Amikor fel akarnék szállni a vonatra, egyikőtök vissza fog tartani.

MIND (fogadkozva) Senki! Senki!

ILL Én tudom.

RENDŐR Most már aztán legfőbb ideje.

TANÁR Szálljon fel hát végre, jóember!

ILL En tudom. Egyikőtök vissza fog tartani. Egyikőtök vissza fog tartani.

ÁLLOMÁSFŐNÖK Indulás! (Felemeli a tárcsát)

ILL a gülleniek gyűrűjében kezébe temeti az arcát

RENDŐR Na látja, ez lett a vége. A vonat szépen elrobo­gott.

Mindnyájan faképnél hagyják az összeroskadt ILLt, lassan hátravonulnak, eltűnnek

ILL Elvesztem.

 

 

3. felvonás

[Groteszk képpel indul az utolsó felvonás: Klára menyasszonyi ruhában ül Péterék pajtájában. Pusztán azért vált el hetedik férjétől, hogy a gülleni székesegyházban is lehessen menyegzője – hisz ez volt a gyerekkori álma. De nem tartotta meg sokáig filmszínész férjét sem, máris beadta a válókeresetet. A gülleni értelmiség két képviselője (a tanár és az orvos) még egy elkeseredett kísérletet tesznek, hogy jobb belátásra bírják az asszonyt. Felkeresik a pajtában.]

CLAIRE ZACHANASSIAN Mi járatban vannak?

TANÁR ILL úr ügyében jöttünk.

CLAIRE ZACHANASSIAN Ó, hát meghalt szegény?

TANÁR Nagyságos asszonyom! Végre is a nyugati civili­záció elveit valljuk…

CLAIRE ZACHANASSIAN De hát mit akarnak voltaképpen?

TANÁR A gülleni lakosság, sajnos, sajnos, eszeveszetten vásárol…

ORVOS Meglehetősen sokat.

Mindketten beleizzadtak

CLAIRE ZACHANASSIAN Eladósodtak?

TANÁR Reménytelenül.

CLAIRE ZACHANASSIAN Elveikkel ellentétben?

TANÁR Mi is csak emberek vagyunk.

ORVOS: És most rendeznünk kell az adósságainkat.

CLAIRE ZACHANASSIAN Tudjátok jól, mit kell tennetek.

TANÁR (bátran) Asszonyom. Beszéljünk egymással nyíl­tan. Képzelje bele magát szomorú helyzetünkbe. Én két évtizede istápolóm ebben a nyomorult fészekben a humanizmus zsenge palántáit; a városi orvos meg a tüdővészes és angolkóros betegeket járja öreg Mercedesén. Mi célja e szánalmas önfeláldozásnak? Talán a pénzért törjük magunkat? Aligha. A fizetésünk nyo­morúságos. Engem meghívtak Kalberstadtba, a fő­gimnáziumba, kereken visszautasítottam. A doktor le­mondott az egyetemi katedráról, amit Erlangenben ajánlottak fel neki. Miért tettük? Vajon csak emberba­ráti érzésből? Túlzás lenne azt állítani. Nem. Mi az évek hosszú során át kitartottunk, és velünk a városka egész lakossága, mert élt bennünk a remény, hogy Güllen még visszanyeri régi fényét, és újra virágzás­nak indul, hiszen a természet oly bőkezű ehhez a mi hazai földünkhöz. A pückenriedi lapály mélyén olaj, a konradsweileri erdő alatt gazdag érclelőhelyek. Való­jában nem szegény ez a város, csak magára hagyott. Hitelre, bizalomra, megrendelésekre van szükségünk, és egykettőre felpezsdül a gazdasági élet, virágzásnak indul a kultúra. Olyan kiaknázatlan kincseink vannak, mint a Napsugár Kohó…

ORVOS …a Bockmann-gyár…

TANÁR .. .a Wagner Művek. Szerezze meg ezeket, asszo­nyom, vigyen a vállalkozásba friss tőkét; a város fel­lendül. Mindezt elérheti százmilliós, jól kamatozó be­fektetéssel … szükségtelen erre milliárdokat elpocsé­kolni.

CLAIRE ZACHANASSIAN Még akkor is marad kettő.

TANÁR Egy életet töltöttünk el várakozásban, ne engedje ezt kárba veszni. Nem alamizsnát kérünk. Üzletet ajánlunk.

CLAIRE ZACHANASSIAN Igaz. És nem is rossz üzletet.

TANÁR Nagyságos asszonyom! Tudtam, hogy nem hagy cserben bennünket.

CLAIRE ZACHANASSIAN Csak éppen kivihetetlen, amit ajánlanak. A Napsugár Kohót nem vehetem meg, ugyanis az enyém.

TANÁR Az öné?

ORVOS És a Bockmann-gyár?

TANÁR A Wagner Művek?

CLAIRE ZACHANASSIAN Ugyancsak. A gyárak, a pückenriedi lapály, a Peterék pajtája, az utcák, a házak, az egész város, szőröstül-bőröstül. Ügynökeimmel felvásárol­tattam. A teljes csődtömeget. Az üzemeket leállíttat­tam. A maguk reménykedése lázálom, kitartásuk cél­talan, önfeláldozásuk: ostobaság. Egész életük haszon­talan volt.

Csend

ORVOS De hiszen ez borzasztó.

CLAIRE ZACHANASSIAN Tél volt, mikor elmentem ebből a városból, egy szál matrózruhában, a lángvörös copf­jaimmal, a nagy hasammal, s a derék gülleniek kirö­högtek. Összefagyva ültem be a hamburgi gyorsvo­natba. És amikor a jégvirágos ablakon át utolsó pil­lantást vetettem a Peterék elsuhanó pajtájára, elhatá­roztam, hogy visszajövök én még ide egyszer. Nos, itt vagyok. Most én szabom meg a feltételeket, én diktálom az alkut. (Hangosabban) Halló, Roby, Toby, in­dulás az Arany Apostolba. Kilences számú férjem megérkezett a könyveivel és kézirataival.

Megjelenik a két behemót testőr, és felemelik a gyaloghintót

TANÁR Kedves Zachanassianné, maga alapjában egy sebzett szívű, szerelmes asszony. Maga abszolút igaz­ságot akar. Mint valami antik hősnő, egy új Medea. Mi mélységesen megértjük magát. De éppen ezért bá­torságot is merítünk ebből, és arra kérjük, mondjon le a bosszú gondolatáról, ne hajszoljon minket a végső kétségbeesésbe, segítsen ezeken a szegény, esendő, de jóravaló embereken, hogy emberhez méltó életet élhessenek; küzdje le indulatait, legyen emberséges!

CLAIRE ZACHANASSIAN Emberséges? Az emberségnek, uraim, a milliomosok tőzsdéjén árfolyama van. Én, az én tőkeerőmmel, akár egy egész világrendet vásárol­hatok magamnak. A világ ringyót csinált belőlem, most én csinálok bordélyházat a világból. Akinek nincs dohánya, nem mehet szobára, bárhogy viszket a talpa. Részt akartok venni a muriban? Fizessetek be! Én tisztességes alkut kínálok. Güllen felvirágzását – egy gyilkosság ellenében. Konjunktúrát egy hulláért.

[Visszatérünk a vegyesboltba. ILLt nem látjuk, mert a szobájában jár fel s alá. A látszólag véletlenül betévedő városiak nem vásárolni jönnek, sokkal inkább ILLt őrzik, akinek felesége kedélyesen beszélget Klára esküvőjéről, és lelkesen újságolja, hogy hamarosan alkalmazottat vesznek fel a boltba. Mivel Koby és Loby elkottyantottak valamit a milliárdosnő és ILL egykori kapcsolatáról, a sajtó hirtelen megjelenik a boltban, és faggatni kezdik ILLnét. A nő (a jelen lévő polgárok megelégedésére) a „hivatalos” sztorit erősíti, azaz: negyvenöt évvel ezelőtt Klára látván ILL és későbbi felesége bimbózó kapcsolatát: „nemes önfeláldozással félreállt a szerelmesek útjából”. Ám a veszély nem múlt még el: most az időközben igencsak lerészegedett tanár áll fel egy hordóra, hogy elmondja az igazságot.]

TANÁR Gülleniek. Hallgassátok meg öreg tanárotokat. Megittam szép csendben a Steinhágeremet, nem szól­tam bele a dolgaitokba. De most beszélni szeretnék hozzátok, szeretném elmondani az öreg hölgy látoga­tását Güllenben. (Felmászik a kis hordóra, amit még a Peter-féle pajtából hagytak a színen)

ELSŐ POLGÁR Megőrült?

MÁSODIK POLGÁR Elhallgasson!

TANÁR Gülleniek. Az igazságot akarom hirdetni, még ha örökké szegények maradunk is.

ILLNÉ Hiszen maga részeg, tanár úr, nem sül ki a szeme?

TANÁR Süljön ki a tied, te asszony, aki képes voltál a hi­tes uradat elárulni.

ELSŐ POLGÁR Le vele!

MÁSODIK polgár Ki innen!

TANÁR Csakhamar beteljesedik a sorsotok A világ nyilvánosságához fellebbe­zek. Hajmeresztő dolgok érlelődnek Güllen városában!

A gülleniek már éppen megrohannák, de ebben a pillanatban ócska, elnyűtt ruhájában megjelenik ILL.

ILL Micsoda cirkusz ez itt, az én boltomban?

A gülleniek lassan visszahúzódnak a tanártól, és ijedten merednek ILLre. Halálos csend

ILL Mit keres ott a hordó tetején, tanár úr?

TANÁR (sugárzik az örömtől, és megkönnyebbülve fordul ILL felé) Az igazságot, barátom. Felvilágosítom a sajtó képviselőit az igazságról. Zengő hangon, mint Isten arkangyala. (Meginog) Mert én humanista vagyok, az antik kultúra szerelmese, eszményképem: Platón.

ILL Ugyan, hallgasson már.

TANÁR He?

ILL Szálljon le onnan.

TANÁR De az emberiesség…

ILL Üljön már le a fenekére!

Csend

TANÁR (kijózanodva) Leülni. Az emberiesség üljön le. A fenekére. Kérem. Ha már maga is elárulja az igaz­ságot. (Leszáll a hordóról)

ILL Bocsássanak meg, kérem. Ez az ember részeg.

MÁSODIK SAJTÓTUDÓSÍTÓ ILL Úr?

ILL Mit akar tőlem?

ELSŐ SAJTÓTUDÓSÍTÓ Nagyon örülünk, hogy mégiscsak sikerült önnel találkoznunk. Néhány felvételt akarunk csinálni. Megengedi? (Körülnéz) Élelmiszerek, ház­tartási cikkek, vasáru… megvan. Most egy felvételt, amint elad éppen valamit, mondjuk egy bárdot…

ILL (habozva) Bárdot?

ELSŐ SAJTÓTUDÓSÍTÓ A mészárosmesternek. Csak termé­szetesen, kérem, mint az életben. Adja csak ide a ke­zembe azt a gyilkos szerszámot. Így ni. A vevő átve­szi, mustrálja, gondterhelt képet vág, maga áthajol hozzá a pult fölött, és rábeszéli. Rajta. (Beállítja a sze­replőket) Természetesen, uraim, ne olyan kényszere­detten.

A fényképezőgépeket elkattintják Köszönöm, nagyon jó.

MÁSODIK SAJTÓTUDÓSÍTÓ Szabad kémem, így ölelje át a kedves neje vállát, a fiát kérem ide balra, jobbra a kedves leányát, így, nagyon jó. És most örömtől su­gárzó arcokat kérek, sugárzóbbat, még sugárzóbbat, elégedetten, bensőségesen, belső ragyogással, úgy.

ELSŐ SAJTÓTUDÓSÍTÓ Kiválóan ragyogtak.

A sajtótudósítók Klára újabb házasságának hírére kirohannak a boltból.

TANÁR (még most is a hordón üldögél) Elnézését kérem. Kipróbáltam néhány üveg Steinhágert. Tán kettőt. Vagy három is volt?

ILL Semmi baj, kérem.

A családtagok jobbra kivonulnak

TANÁR Meg akartam menteni magát. De elgáncsoltak. És maga sem segített. (Kiszabadítja magát a festmény­ből) Jaj, ILL, micsoda emberek vagyunk! Ez a gyaláza­tos pénz elrothasztja a becsületünket. Szedje össze magát. Küzdjön az életéért. Keresse fel a sajtótudósí­tókat. Mondjon el nekik mindent. Nincs sok veszte­getni való ideje.

ILL Én már feladtam a harcot.

TANÁR (csodálkozik) Esküszöm, a félelem elvette az eszét.

ILL Beláttam, hogy nincs jogom védekezni.

TANÁR Nincs joga? Ezzel az átkozott vénasszonnyal, ez­zel a kiérdemesült szajhával, aki a szemünk láttára szemérmetlenül váltogatja a férjeit, ezzel a lélekkufárral, ezzel szemben?

ILL Elvégre én indítottam el a lejtőn. Én vagyok a bűnös.

TANÁR Bűnös?

ILL Én tettem Klárát azzá, amivé lett. És a magam életét is én formáltam, így lettem, aki vagyok: nyomorúsá­gos, ócska szatócs. Ugyan mit tehetnék én, kedves jó tanár úr? Játsszam az ártatlant? Minden engem vádol: az eunuchok, a főkomornyik, a koporsó, a milliárdos vérdíj. Menthetetlen vagyok. És magukon sem tudok segíteni

TANÁR (nagy keservesen, támolyogva feláll) Józan va­gyok. Hirtelen kitisztult a fejem. (Tántorogva odamegy Ilihez) Igaza van. Tökéletesen igaza van. Mindennek maga az oka. De mondok valamit magának, Alfréd ILL, valami nagyon fontosat. (Szálfaegyenesen odaáll III elé, már csak alig észrevehetően imbolyog) Magát megölik. Tudva tudom, az első perctől fogva. És maga is régen tudja, hiába tagadja Güllenben mindenki. Túl­ságosan nagy a kísértés. És túl nagy a mi szegénysé­günk. Továbbmegyek: azt is tudom, hogy én is benne leszek. Érzem, hogyan válók lassanként gyilkossá. És itt nem segít a humanizmus. És mióta tisztában vagyok ezzel, már csak az alkohol tartja bennem a lelket. Fé­lek. Ahogy maga is fél. Mert tudom azt is, hogy egy szép napon minket is meglátogathat egy ilyen öreg hölgy, és ugyanarra a sorsa juthatok, mint maga, de ha­marosan, talán már néhány óra múlva, mit sem fogok tudni. (Hallgat) Még egy üveg Steinhágert. (pillanatnyi habozás után elszántan az üvegért nyúl) írja föl, kérem. (Lassan kimegy)

Balról belép a polgármester, puska a kezében

POLGÁRMESTER Jó estét, ILL. Ne zavartassa magát. Csak benéztem egy pillanatra.

ILL Kérem, csak tessék.

Csend

POLGÁRMESTER Hoztam egy puskát.

ILL Köszönöm.

POLGÁRMESTER Meg van töltve.

ILL Nincs rá szükségem.

POLGÁRMESTER (a pulthoz támasztja a puskát) Ma este népgyűlést tartunk. Az Arany Apostol nagytermében.

ILL Ott leszek.

POLGÁRMESTER Mindenki ott lesz. A maga ügyét tárgyal­juk. Bizonyos fokig kényszerhelyzetben vagyunk.

ILL Magam is úgy látom.

POLGÁRMESTER A lakosság el fogja utasítani az ajánlatot.

ILL Lehetséges.

POLGÁRMESTER De lehet, hogy tévedek.

ILL Persze.

POLGÁRMESTER (óvatosan) És ez esetben mi a szándéka, ILL: belenyugszik az ítéletbe? A sajtó is ott lesz.

ILL A sajtó?

POLGÁRMESTER A sajtó, a rádió, a televízió, a filmhíradó. Kényes helyzet, nemcsak magának, nekünk is, higgye el. Nagyon is híressé váltunk mint az öreg hölgy szü­lővárosa; a székesegyházi esküvővel meg végképp. Annyira, hogy most a város régi demokratikus intéz­ményeiről fognak riportot csinálni.

ILL (a pénztárral foglalatoskodik) Az a szándéka, hogy a hölgy ajánlatát a nyilvánosság előtt ismerteti?

POLGÁRMESTER Nem nyíltan. De a beavatottak érteni fog­ják.

ILL Hogy az életemről van szó?

Csend

POLGÁRMESTER A sajtót úgy tájékoztattam, hogy Zachanassian asszony valószínűleg nagyobb alapítványt tesz a város javára, és hogy ezt maga eszközölte ki ná­la mint ifjúkori barátja. Hogy ez a kapcsolat megvolt maguk között, azt mindenki tudja. Ezzel a maga sze­mélyét, formálisan bár, de tisztára mossuk, bármi is történik.

ILL Kedves magától.

POLGÁRMESTER Őszintén szólva, nem a maga kedvéért teszem, csak talpig becsületes, rendes családjáért.

ILL Értem.

POLGÁRMESTER A játszma tiszta, ezt el kell ismernie. Ma­ga eddig hallgatott. Jó. De hallgat-e majd ezután is? Mert ha beszélni akar, akkor népgyűlés nélkül kell az ügyet lebonyolítanunk.

ILL Értem.

POLGÁRMESTER Nos?

ILL Csakhogy itt tartunk. Ez nyílt fenyegetés.

POLGÁRMESTER Nem én fenyegetem, maga fenyeget min­ket, ILL. Ha beszél: arra kényszerít, hogy cselekedjünk. Mielőtt megszólal.

ILL Hallgatni fogok.

POLGÁRMESTER Bármiképpen határoz a népgyűlés?

ILL Bármiképp. Elfogadom.

POLGÁRMESTER Helyes. Örülök, hogy aláveti magát a közösség ítéletének, ILL. Mégiscsak szunnyad még magában egy szikrányi be­csületérzés. De mondja, nem lenne sokkal szebb, ha ez az egész népítélet elmaradna?

ILL Mit akar ezzel mondani?

POLGÁRMESTER Maga azt mondta az imént, hogy nincs szüksége fegyverre. Biztos ebben?

Csend

A hölggyel elhitetnénk, hogy meghoztuk az ítéletet, és a pénzt úgyis megkapnánk. Álmatlan éjszakáimba került, higgye el, míg rászántam magam erre az aján­latra. Voltaképpen magának mint becsületes ember­nek kötelessége lenne, hogy levonja a konzekvenciá­kat, és véget vessen az életének, nem gondolja? Ha egyébért nem, közösségi érzésből, a szülővárosa irán­ti szeretetből. Hiszen látja keserves küszködésünket, a nyomorúságot, az éhező gyermekeket…

ILL De hiszen most ugyancsak jól megy a soruk.

POLGÁRMESTER De, ILL!

ILL Polgármester! A poklok poklán mentem át. Végig kellett néznem, hogy veritek magatokat adósságba. Hogyan emelkedik a jólét… és sietteti halálom óráját. Ha ettől megkíméltetek volna, ha nem kellett volna átélnem a halálfélelem borzalmas kínjait, talán min­den másképp lenne most, talán lehetne velem beszél­ni, elfogadnám a fegyvert. A kedvetekért. De most túl vagyok rajta, úrrá lettem a halálfélelmen. A magam erejéből. Nehéz volt. De sikerült. És visszaút nincs. Ragaszkodom hozzá, hogy bíráskodjatok fölöttem. Én alávetem magam az ítéletnek, bármilyen lesz. El­fogadom igazságszolgáltatásként. De hogyan fogtok magatoknak igazságot szolgáltatni? Nem tudom. Ad­ja Isten, hogy helyt tudjatok állni a magatok ítéletéért. Engem megölhettek. Nem panaszolom fel, nem tilta­kozom, nem védekezem… de az eljárás terhét nem veszem le rólatok.

POLGÁRMESTER (visszaveszi a puskát) Kár. Elmulasztja az utolsó lehetőséget, hogy tisztára mossa magát, és tisztességes ember maradjon… legalább félig-meddig. Erre persze senki sem kényszerítheti.

ILL Parancsoljon tüzet, polgármester úr. (Meggyújtja a polgármester cigarettáját)

A polgármester elmegy.

[A már sorsával megbékélt ILL most a családjához fordul szeretettel, mintha nem árulták volna el ők is (a fia autót vezet, a lánya teniszezik és nyelveket tanul, a felesége pedig bundát vett hitelbe). ILL hirtelen ötletére kirándulni mennek az új Opel Olympián – mint egy teljesen hétköznapi, nyugodt, boldog család. ILL egy szót sem szól közelgő végzetéről, inkább mint egy büszke apa becézgeti gyerekeit. A konradsweileri erdőben aztán kér egy kis időt, hogy egyedül sétálgathasson. A család hazamegy az autóval, majd hamarosan feltűnik Klára a szokásos kíséretével. Egy padra ülnek, ahol a nosztalgiázás mellett ILL a múlt fájdalmasabb részeiről is kérdez.]

ILL Volt egy gyereked… akarom mondani, gyerekünk?

CLAIRE ZACHANASSIAN Persze.

ILL Fiú volt, vagy kislány?

CLAIRE ZACHANASSIAN Kislány.

ILL Milyen nevet adtál neki?

CLAIRE ZACHANASSIAN Geneviéve.

ILL Kedves név.

CLAIRE ZACHANASSIAN Mindössze egyszer láttam. Ami­kor világra jött. Aztán elvették tőlem. A keresztény lelencház.

ILL A szeme?

CLAIRE ZACHANASSIAN Még kis sem nyílt.

ILL És a haja?

CLAIRE ZACHANASSIAN Gondolom, fekete, de hiszen majdnem minden újszülöttnek fekete a haja.

ILL Valóban.

Csend. Cigarettáznak.  Kinél halt meg a gyerek?

CLAIRE ZACHANASSIAN Idegeneknél. Elfelejtettem a nevü­ket.

ILL Mi baja volt?

CLAIRE ZACHANASSIAN Agyhártyagyulladás. De ki tudja, talán egyéb is. Hivatalos értesítést kaptam, egyszerű levelezőlapon.

ILL Halálesetnél így is hiteles.

Csend

ILL Meg akarom neked köszönni a koszorúkat, a krizan­témot és a rózsákat. Olyan szépek ott a koporsón az Arany Apostolban. Előkelőén hatnak. Két termet megtöltenek csak a virágok. Hát ide jutottunk. Utoljá­ra üldögélünk itt a mi jó öreg erdőnkben, madárdal és lombsusogás hangjainál. Ma este összegyűlnek a vá­ros polgárai. Halálra ítélnek, és egyikük végrehajtja rajtam az ítéletet. Nem tudom, ki lesz, és hol fog meg­történni, csak azt tudom, hogy egy értelmetlen élet végére tesznek pontot.

CLAIRE ZACHANASSIAN Capri szigetére szállíttatlak a ko­porsódban. Ottani palotám kertjében mauzóleumot építtettem. Ciprusok veszik körül. Kilátással a Föld­közi-tengerre.

ILL Sajnos, csak képről ismerem.

CLAIRE ZACHANASSIAN Mélykék. Csodálatos panoráma. Ott pihensz majd. Halott szerelmes, a kőből faragott bálványképek tövében. A szerelmed már jóval előbb meghalt. Az én szerelmem nem tudott meghalni. De élni sem. Valami gonosz erővé vált, mint magam, mint ezek a halvány mérges gombák és keserű füvek, mint milliárdjaim szerteágazó folyondára, mely csáp­jaival most utánad nyúlt, a te életed után, az pedig hozzám tartozik, örökre az enyém. Körülfont, nem menekülhetsz. Nemsokára már csak emlék leszel, a halott szerető emléke, szelíd kísértet, amely egy fel­dúlt életet látogat.

A gyaloghintót hátraviszik. ILL a pádon marad. A fák be­vonják ágaikat. Feriiről leereszkedik a színpad homlokza­ta, a szokványos függönyökkel és drapériákkal. Felirat: „Ars longa, vita brevis.” (A művészet végtelen, az élet rövid) A háttérben megjelenik a rend­őr, pompás, új egyenruhában, ILL mellé ül. Egy rádióripor­ter érkezik, nyomban megragadja a mikrofont, és beszélni kezd, mialatt a gülleniek gyülekeznek. Mindenki ünnepi ru­hában, a férfiak frakkban. Fotóriporterek, újságírók, fil­mesek nyüzsögnek

 RÁDIÓRIPORTER Hölgyeim és uraim. Miután felkerestük a nagyasszony szülőházát, és beszélgettünk a lelkésszel, most a polgárság találkozójáról adunk helyszíni köz­vetítést. Elérkeztünk az öreg hölgy gülleni látogatásá­nak fénypontjához; Claire Zachanassian asszony ezzel a látogatással rokonszenves s egyszersmind kedélyes szülővárosának hódolt. A nevezetes hölgy maga ugyan nincs jelen, de az ő nevében a város polgármes­tere tesz majd fontos nyilatkozatot. Az Arany Apostol színháztermében vagyunk, abban a vendégfogadóban, ahol egy ízben Goethe éjszakázott. A színpadon, amely egyébként egyesületi célokat szolgál, de hajlé­kot szokott adni a kalberstadti színtársulat vendégjáté­kának is, a férfiak gyülekeznek. Ősi szokás szerint el­különülve, ahogy a polgármester tájékoztatott. Az asszonyok a nézőtéren foglalnak helyet: ez is hagyo­mány. A hangulat ünnepélyes, a feszültség óriási, valamennyi filmhíradó elküldte munkatársait, itt van a televízió is, riporterek a földkerekség minden tájáról. És most hallgassák meg a polgármestert, aki ebben a pillanatban kezd beszélni.

A riporter odaviszi a mikrofont a polgármesterhez, aki a színpad közepén áll, körülötte félkörben a gülleni férfiak

POLGÁRMESTER Üdvözlöm Güllen város polgárságát. A gyűlést megnyitom. Napirendünkön egyetlen pont szerepel. Van szerencsém tudomásukra hozni, hogy városunk szülötte, Claire Zachanassian asszony, ki­váló polgártársunknak, néhai Gottfried Wascher mű­építésznek a leánya, elhatározta, hogy egymilliárdot ajándékoz a városnak.

Moraj a sajtó képviselőinek csoportjában

Ötszázmilliót közcélokra, ötszázat a polgárok közötti szétosztásra.

Csend

RÁDIÓRIPORTER (tompított hangon) Kedves hallgatóim, hallották az óriási szenzációt. Az alapítvány egy csa­pásra jómódúvá teszi a város valamennyi lakóját, egyben tanúi lehetünk korunk legnagyobb arányú szociális kísérletének. A gyülekezet még nem ocsú­dott fel. A teremben halálos csend. Az arcokon meg­hatottság.

POLGÁRMESETER Átadom a szót a tanár úrnak.

A riporter a mikrofonnal a tanár felé tart

TANÁR Gülleniek. Azzal tisztában kell lennünk, hogy Claire Zachanassian asszonynak határozott célja van az adományával. Mit is akar hát? Talán a ti szép sze­metekért vágja a fejünkhöz a milliárdját; talán szere­lemből pumpálja a pénzét a Wagner Művekbe, a Bockmann-cégbe, a Napsugár Kohóba? Jól tudjátok, nem erről van szó. Claire Zachanassian asszonynak fontosabb tervei vannak a pénzével. Ő a milliárdjáért igazságot akar, az igazságot akarja. Az a kívánsága, hogy a mi közösségünk igaz emberek gyülekezetévé váljék. És ez a követelése meggondolásra késztet. Miért, hát eddig nem voltunk igazak?

ELSŐ POLGÁR Soha!

MÁSODIK POLGÁR Eltűrtük a gaztettet!

HARMADIK POLGÁR A téves ítéletet!

NEGYEDIK POLGÁR A hamis esküt!

EGY ASSZONYI HANG Azt a gazembert!

MÁS HANGOK Úgy van!

TANÁR Gülleni polgárok! A meztelen valóság ez: eltűr­tük az igazságtalanságot. Feltétlen elismerem, hogy a milliárd révén bizonyos lehetőségeink nyílnak az anyagi felemelkedésre; azt sem vitatom, hogy sok minden bajnak és nyomorúságnak a szegénység a for­rása. Mégis, azt mondom: fütyülünk a pénzre (óriási tetszés), fütyülünk a vagyonra, a jólétre, a fényűzésre, mi elsősorban az igazságérzetbe vetett hitet akarjuk megvalósítani, és azokat az eszményeket, amelyekért elődeink éltek, küzdöttek, s ha kellett, meg is haltak: nyugati életformánk becsületét! (Óriási taps) Mert nem csekély dolog forog kockán: a szabadságunk – valahányszor eltűrjük, hogy megsértsék a felebaráti szeretet eszméjét, semmibe vegyék a gyengék gyámolítását, a házasság szentségét, hogy félrevezessék a bíróságot, és egy fiatal anyát nyomorba taszítsanak. (Pfuj-kiáltások) Sértett eszményeinket Isten nevében vissza kell helyeznünk jogaiba; ha kell, tűzzel-vassal! (Óriási tetszés) A bőség csak akkor boldogít, ha az is­teni kegyelem bősége fakad belőle: a lélek üdvösségét az nyeri el, aki szomjúhozza az üdvösséget. Vajon ezt a szomjúságot érzitek-e, a lélekét; és nem azt a mási­kat, a test profán szomjúságát? Ez itt a kérdés, ame­lyet mint a városi gimnázium igazgatója teszek fel nektek. Csak ha mindenáron szabadulni akartok a go­nosztól, csak ha semmiképpen nem akartok többé egy igazságtalan világ körülményei között élni, csak ak­kor fogadjátok el Zachanassian asszony milliárdját, mert különben nem tudtok megfelelni az alapítvány feltételeinek. Jól gondoljátok meg, gülleniek – erre kér­lek benneteket.

Tomboló tetszés

RÁDIÓRIPORTER Hallották a tapsot, hölgyeim és uraim. Magam is meg vagyok rendülve. Az iskolaigazgató beszédében megmutatkozott az erkölcsi nagyság, olyasmi, amivel manapság sajnos oly ritkán találko­zunk. Bátran mutatott rá bizonyos általános jellegű visszásságokra, igazságtalanságokra, amelyek min­den közösségben előadódnak, mindenütt, ahol embe­rek élnek.

POLGÁRMESTER Alfréd ILL…

RÁDIÓRIPORTER A polgármester ismét szólni készül.

POLGÁRMESTER Egy kérdést kell önhöz intéznem, Alfréd ILL.

A rendőr meglöki ILLt. Az feláll.

RÁDIÓRIPORTER (odaviszj ILLhez a mikrofont) Íme, annak a férfiúnak a hangját hallják, akinek javaslatára Claire Zachanassian alapítványt tett, Alfréd Ilinek, a jóté­kony úrhölgy ifjúkori barátjának hangját. Hetven év körüli, jó erőben levő férfi, talpig becsületes, tősgyö­keres gülleni polgár. Most persze a hála és a nagy bel­ső elégtétel érzése elfogódottá teszi.

POLGÁRMESTER Az alapítványt a maga kedvéért létesítet­ték, Alfréd ILL. Tudatában van ennek?

ILL halkan válaszol valamit

RÁDIÓRIPORTER Hangosabban kell beszélnie, öreg, hogy a rádió hallgatói is megértsék.

ILL Igenis.

POLGÁRMESTER Kész-e tiszteletben tartani a döntést, amit az alapítvány elfogadása vagy visszautasítása tekinte­tében hozunk? ILL Tiszteletben tartom.

POLGÁRMESTER Van-e valakinek kérdése Alfréd Ilihez?

Csend

Van-e .valakinek észrevétele a Zachanassian-féle ala­pítvány ügyében?

Csend

Tisztelendő úr?

Csend

Tisztiorvos úr?

Csend

Rendőrség?

Csend

Az ellenzéki pártok képviselői?

Csend

Akkor elrendelem a szavazást.

Csend. Csak a filmfelvevőgép zümmög, meg a magnéziumfények villannak

Aki tiszta szívből kívánja, hogy az igazság érvénye­süljön, tartsa fel a kezét.

ILLt kivéve mindnyájan felemelik a kezüket

RÁDIÓRIPORTER A teremben áhítatos csend. A felemelt karok erdeje – mint valami szent, nagy összeesküvés egy jobb, egy igazságosabb világrendért. Csak az öreg­ember maradt mozdulatlanul a helyén, a boldogságtól elgyengülve. Amit akart, az most beteljesedett, az ala­pítványt, hála ifjúkori szerelme jótékonyságának, szentesítették.

POLGÁRMESTER Claire Zachanassian asszony alapítvá­nyát tehát elfogadták. Egyhangúan. És nem a pénzért.

MIND Nem a pénzért.

POLGÁRMESTER Hanem az igazságért.

MIND Hanem az igazságért.

POLGÁRMESTER Lelkiismeretünk parancsára.

MIND Lelkiismeretünk parancsára.

POLGÁRMESTER Mert nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk közt a bűnt.

MIND Nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk közt a bűnt.

POLGÁRMESTER Ki kell irtanunk.

MIND Ki kell irtanunk.

POLGÁRMESTER Hogy lelkünk veszendőbe ne menjen.

MIND Hogy lelkünk veszendőbe ne menjen.

POLGÁRMESTER Sem legszentebb javaink.

ILL (felkiált) Uramisten!

Mindnyájan felemelt kézzel állnak, de most hirtelen elromlott a filmfelvevő masina

FILMRIPORTER Bocsánat, polgármester úr. Elromlott a vi­lágítás. Megkérem, hogy ismételjék meg a szavazást.

POLGÁRMESTER Még egyszer?

FILMRIPORTER A filmhíradó részére.

POLGÁRMESTER Készséggel. filmriporter Fényszórók rendben?

EGY HANG Rendben.

FILMRIPORTER Rajta!

POLGÁRMESTER (az előbbi pózba vágja magát) Aki tiszta szívből kívánja, hogy az igazság érvényesüljön, tartsa fel a kezét.

Mindnyájan felemelik a kezüket

Claire Zachanassian alapítványát tehát elfogadták. Egyhangúan. És nem a pénzért.

MIND Nem a pénzért.

POLGÁRMESTER Hanem az igazságért.

MIND Hanem az igazságért.

POLGÁRMESTER Lelkiismeretűnk parancsára.

MIND Lelkiismeretünk parancsára.

POLGÁRMESTER Mert nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk közt a bűnt.

MIND Nem élhetünk úgy, hogy megtűrjük magunk közt a bűnt.

POLGÁRMESTER Ki kell irtanunk.

MIND Ki kell irtanunk.

POLGÁRMESTER Hogy lelkünk veszendőbe ne menjen.

MIND Hogy lelkünk veszendőbe ne menjen.

POLGÁRMESTER Sem legszentebb javaink.

MIND Sem legszentebb javaink.

Csend

FILMRIPORTER (halkan) Nos, ILL, mi lesz hát?

Csend

FILMRIPORTER (csalódottan) Nem… nem. Pedig kár. A ma­ga ujjongó kiáltása: „Uramisten!” – nagyon hatásos volt.

POLGÁRMESTER Most pedig a sajtó, a rádió, a film és a te­levízió igen tisztelt munkatársaihoz fordulok: meghí­vom önöket egy kis harapnivalóra. Az étteremben terítettünk. A színpadi kijárat egyenesen oda vezet. A hölgyeknek pedig teával szolgálunk az Arany Apostol kerthelyiségében.

A sajtó, rádió és film emberei jobbra eltávoznak. A férfiak a színpadon meg sem moccannak. ILL feláll, menni készül

RENDŐR Itt maradsz! (Visszanyomja a padra)

ILL Még ma meg akarjátok csinálni?

RENDŐR Természetes.

ILL Azt gondoltam, jobb lenne, ha otthon, nálam…

RENDŐR Itt fog megtörténni.

POLGÁRMESTER A nézőtéren nem maradt senki?

A harmadik és negyedik polgár szétnéz

HARMADIK POLGÁR Senki.

POLGÁRMESTER A karzaton?

NEGYEDIK POLGÁR Üres.

POLGÁRMESTER Zárjátok be az ajtókat. A terembe most már senki se teheti be a lábát.

A két polgár lemegy a nézőtérre

HARMADIK POLGÁR Bezártuk.

NEGYEDIK POLGÁR Bezártuk.

POLGÁRMESTER Oltsátok el a villanyt. A karzati ablako­kon bevilágít a hold. Ez elég.

A színpad homályba borul.

A gyenge holdfényben alig látni az embereket

Képezzetek folyosót.

A gülleniek folyosót képeznek, a folyosó végén ott áll a tor­nász, ezúttal fehér nadrágban, tornadresszén piros vállsza­laggal

Tisztelendő úr, szabad kémem.

PAP (lassan odamegy Ilihez, leül mellé) Nos, ILL barátom, elérkezett életének nehéz órája.

ILL Egy cigarettát.

PAP Egy cigarettát, polgármester úr.

POLGÁRMESTER (melegen) Természetesen. A legfinomab­bat.

Odanyújtja a dobozt a papnak, aki megkínálja belőle ILLt. Az kivesz egyet, a rendőr tüzet ad, a pap visszaadja a do­bozt a polgármesternek

PAP Mint ahogy Ámosz próféta mondotta volt…

ILL Hagyja, kérem. (Cigarettázik)

PAP Nem fél?

ILL Már nem nagyon (Cigarettázik)

PAP (gyámoltalanul) Imádkozni fogok magáért.

ILL Güllenért imádkozzék. (Cigarettázik)

PAP (lassan feláll) Isten legyen hozzánk irgalmas. (Las­san elvegyül a sorban)

POLGÁRMESTER Álljon fel, Alfréd ILL!

ILL tétovázik

RENDŐR Állj fel, te disznó. (Felrántja ültéből)

POLGÁRMESTER Őrmester, fegyelmezze magát!

RENDŐR Bocsánat. Elragadtattam magamat.

POLGÁRMESTER Jöjjön, ILL.

ILL eldobja a cigarettát, majd eltapossa. Azután lassan a színpad közepére megy, és hátat fordít a közönségnek

Menjen be a folyosóba.

ILL tétovázik

RENDŐR Indulás! Egy-kettő.

ILL lassan elindul a hallgató férfiak sorfala közt. A sor leg­végén elébe áll a tornász. ILL megtorpan, hátrafordul, látja, hogy a folyosó könyörtelenül bezárult. Térdre rogy. A sor­fal embergomolyaggá áll össze, a tömeg némán összeszo­rul, majd lassan lekuporodik. Csend. Balról újságírók jön­nek. A villany felgyullad

ELSŐ SAJTÓTUDÓSÍTó Mi történt?

Az embergomolyag fellazul. A férfiak némán a háttérbe hú­zódnak. Ott marad a színen az orvos, egy holttest előtt tér­del, amelyet tarka kockás vendéglői abrosszal takartak le. Az orvos feláll. Elteszi sztetoszkópját

ORVOS Szívszélhűdés.

Csend

POLGÁRMESTER Az öröm ölte meg. első sajtótudósító Az élet írja a legmeghatóbb történe­teket.

MÁSODIK SAJTÓTUDÓSÍTÓ Gyerünk, munkára.

Az újságírók elsietnek, jobbra a háttérbe. Balról bejön Claire Zachanassian, nyomában a főkomornyik. Meglátja a holttestet, megáll, majd lassan a színpad közepére megy, és szembefordul a közönséggel. Megjelenik Claire Zachanassian, kiviteti a holttestet, majd a polgármesterhez fordul.

CLAIRE ZACHANASSIAN Polgármester!

A háttérből a némán ácsorgó férfiak csoportjából kiválik a polgármester és előrejön

A csekk (Átad neki egy papírt, majd a főkomornyikkal eltávozik)

[Gyorsvonat érkezik.]

KALAUZ Güllen.

ÁLLOMÁSFŐNÖK Güllen-Róma, gyorsvonat. Beszállni! A szalonkocsi elöl van.

Gyaloghintaján megérkezik Claire Zachanassian, mereven ül benne, mint valami kőbálvány, úgy vonul el a két kórus sorfala közt, nyomában a kísérete.

POLGÁRMESTER És most elhagy bennünket,

MIND Aki oly gazdagon megajándékozott.

OTTILIE Jótevőnk.

MIND Nemes kíséretével távozik.

Claire Zachanassian jobbra eltűnik a színről.

A lassú, hosszú menetet a koporsóvivő szolgák zárják be.

POLGÁRMESTER Isten áldása kísérje útján.

MIND Meghitt kincsét, szerelmét rejti a koporsó.

ÁLLOMÁSFŐNÖK Indulás!

MIND Óvd meg,

PAP Istenünk,

MIND E kíméletlen sodrú világban

POLGÁRMESTER Jólétünket,

MIND Jólétünket s szent javainkat, Békességünket és szabadságunkat. Egünket a gyötrelmek éje Ne sötétítse el többé.

Hadd gyönyörködjünk zavartalan Városunk most szerzett pompájában, És boldog életünket szürcsölhessük Az ártatlanok örömével.

Az érettségi dolgozat műfaja legtöbbször értekezés. A megadott címről kell értekezni. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy a címről meg­lévő ismereteimet logikusan, folyamatos szöveggé rendezve írom le. A cím megkívánhatja, hogy egy mű teljes elemzését végezd el, esetleg egy vagy néhány szereplőt kell bemutatnod, de lehet, hogy egy költő vagy író munkásságát kell értékelned, sőt az is gyakran előfordul, hogy egy fogalmat kell megfigyelned több költő, író mű­veiben. Tudnod kell: a leírás, a jellemzés, az ismertetés, az elemzés, a tanulmány stb. műfajok jellemzőit.
Ezen kívül pedig ismerned kell az elemzendő műveket és az irodalomelméletet.
Amióta írsz, megkívánják tőled, hogy ismerd a szövegszerkesztés szabályait és legyen stílusod. Az sem baj, ha mindent egyszerre jól tudsz és jól is alkalmazod.
Következik egy részlet az írásbeli érettségiről szóló útmutatóból:

„Az írásbeli dolgozatban a vizsgázónak bizonyságot kell tennie jó szövegalkotási képességéről (ideértjük a szöveg áttekinthető, ará­nyos, tagolt és kerek szerkesztését, a szövegkohézió megteremté­sét, a szabatos és árnyalt kifejezésmódot, a helyes nyelvhasznála­tot), helyesírási biztonságáról és gondosságáról, írásának rende­zettségéről.

A vizsgázónak mind az írásbeli, mind a szóbeli vizsgán tárgyi tu­dását és műelemző képességét kell bizonyítania. Föl kell ismernie a művek jelentésrétegét, azok művészi kifejezőit; a kompozíciónak, az esztétikai alkotóelemeknek és a műfaj szerepét.

A vizsgázó ne helyettesítse a téma tartalmas kifejtését a szerző életrajzának és a mű cselekményének elmondásával. Feladatának lényege abban áll, hogy a tételben megfogalmazott kérdésre az iro­dalomtörténeti és irodalomelméleti tájékozottságáról, valamint a művek esztétikai eszközkészletének ismeretéről, megértéséről ta­núskodó választ adjon.”

Az általános iskolában inkább „elbeszélő” mondatokat írtál, most pedig „értekezőket” várnak el tőled. Mi a különbség a kettő között?
Történeteket mesélhettél el, leírhattál tájakat, tárgyakat ..., ri­portot jegyeztél le, levelet fogalmaztál élményeidről. Ezeket a fo­galmazásokat „elbeszélő” mondatokkal írtad.
Amikor jellemzést írtál vagy egy könyvet ismertettél, inkább „ér­tekező” mondatokat alkottál, vagyis kijelentettél valamit és iga­zoltad is állításodat. Most azt várják tőled, hogy tovább fejleszd ez utóbbi képességedet.

Tehát:

1. Tegyél egy kijelentést, aztán igazold. Pl.: „A műben belső dialógus bontakozik ki. A költő önmagát és a halott mesterét faggatja a kapcsolat jelentőségéről.”
Az első mondat a kijelentés, a második annak igazolása.

2. Többféle megfigyelt dolog leírása, aztán ebből egy általá­nosan igaz törvényszerűség felismerése. Pl.: „Ha az Európa csendes, újra csendes című vers műfaját szeretnénk meghatá­rozni, akkor igen nagy bajban vagyunk. Hosszas vizsgálat után megállapíthatjuk, hogy van benne fohász, amely a him­nuszokra jellemző. A szókészlet ódai. Lelhetünk még lelkesítő szövegrészt is, ami a csatadalok elengedhetetlen kelléke. A mű a lírai műnembe tartozik. Megfigyeléseink alapján nem tudjuk konkrétan egy műfajba besorolni.”

Az első mondat a téma meghatározása, a következő mondatok a megfigyelések leírását tartalmazzák, az utolsó mondat a törvényszerűséget ismerte fel, azaz: az Európa csendes, újra csendes című vers nem sorolható be egyértelműen egyik mű­fajba sem.

Ehhez azonban másként is kell gondolkodni, másként kell olvas­ni az irodalmi alkotásokat. Új dolgokat kell megfigyelni, magadtól észrevenni, rendszerezni, következtetéseket levonni. Mindezeket szavakba, mondatokba önteni.

Lírai alkotások elemzésének szempontjai

A költemény keletkezésének körülményei
- történelmi, társadalmi háttér
- aktuális esemény
A mű és a szerző kapcsolata
- a vers helye a költő munkásságában
A műfaj meghatározása
A cím értelmezése
A költemény felépítése, szerkezete, gondolategységei
Alapgondolata, üzenete
Hangulata, hangneme
Nyelvi kifejezőeszközei és ezek funkciói
- mondatszerkesztés
- szófajok jellegzetes alkalmazása
- alakzatok szerepe (pl.: ismétlés, fokozás, ...)
- jelzős szerkezetek
- szóképek (pl.: hasonlat, metafora, ...)
Képalkotás, képvilág
Stílus, kor stílus

Epikai művek elemzési szempontjai

Gazdasági, társadalmi, politikai háttér
A mű keletkezésének története, körülményei, forrásai
A mű és a szerző kapcsolata
A műfaj meghatározása, műfaji sajátosságok
A mű szerkezete, tagolása, tartalma
Szereplők, jellemek rendszere
Helyszínek, szerepük, a történés ideje
A korstílus jegyei
Nyelvezete
A mű alapgondolata, üzenete

Figyeljük meg közösen, hogyan alkalmazza az író a jellemzés módszereit! Móricz Zsigmond Tragédia című elbeszélésének fősze­replője Kis János. Már nevének kiválasztása sugallja, hogy egy olyan embert ismerünk majd meg, akihez hasonló több is lehet. Ez nem azt jelenti, hogy a Kis Jánosok ilyenek, hanem azt, hogy egyet emel ki azok közül, akik hozzá hasonló sorsúak. Erre az írói fogás­ra először a tanár hívja fel a figyelmet, de azután már a Te dolgod, hogy a szereplők nevét magadtól is vizsgáld meg, és ha levonható valamilyen következtetés, azt lásd is meg!

Külső tulajdonság bemutatása: Kis János szeplős (az író mondja)
„Kis János megette az almás ételt, amit szeplős, málészájú fia, aki ijesztően hasonlított hozzá, kihozott utána.”

Cselekedteti a hőst: Kis János lusta
„..., de lusta volt a keresztig menni, s ott helyben dűlt el a tarlón.”

Beszélteti a hősét:
„- Már míg élek, mindig ebbe a szegénységbe kell szuszogni. Az a vén bitang nem fog elhíjni.”

Az író maga mondja el, milyen a szereplő. Érdekes, hogy tagadás a forma:
„Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem hegyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta.”

Tárgyait, környezetét mutatja be:
„Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalmadikó nem sokat törődött az ilyen fickándozással.”

„Megrúgta az edényt; ... Annak beszakadt az oldala. Külön­ben is drótozva volt már, ...”

Az irodalmi alkotásokban észre kell venni a jellemzési módsze­reket, hiszen ezek segítenek ahhoz, hogy megismerjük a szereplőt, szereplőket. Csak akkor alkothatjuk meg a saját véleményünket, ha tudjuk, miről kell beszélnünk.

A bevezetés

Már az elnevezése is mutatja, hogy ez a rész vezeti be az olvasót a címben megadott témába. Fenn kell tartania a cím által felkeltett érdeklődést. Ezt az adott feladattól függően különböző módon te­heti. A bevezetés felvázolhatja a kort, megismertethet a szerző éle­tének egy odaillő részletével, egy fogalom megközelítési lehető­ségeivel stb....
A bevezetés dolga, hogy ráhangolja az olvasót a témára, előké­szítse a bővebb kifejtést.

Milyen a jó bevezetés?

- Teljesíti a feladatát, azaz csak bevezet, és nem akar olyan ré­szekre kitérni, ami a tárgyalás feladata.
- Egyéni.

A középiskolai dolgozat akkor jó, ha végig egyéni. Most essen szó arról, mit is érthetünk ezen! Egy tankönyv szövegének megírá­sakor a tudományos alaposság a cél, a tanári vázlat kiegészíti a tankönyv információit, magyaráz. Neked e forrásokból a mű megismerése után meg kell fogalmaznod, mit értettél meg, milyen következtetéseket tudsz magadtól is levonni, tehát benned mivé alakult, hogyan fogadtad be az adott művet.

Ha csak megfelelni akarsz, visszamondod a tanult tananyagot. Ha egyéni akarsz lenni, akkor a saját szavaiddal mondod el mind­ezt.

Nem csak a bevezetésre, hanem a fogalmazás egészére igaz, hogy a kezdő fogalmazók többsége eleinte kapaszkodik a sablonokba. Mi az a sablon? Azok a szinte kész mondatok, amelyeket a tankönyv­ből, régi diákok kidolgozott szövegeiből kimásolsz és megtanulsz, de főleg azért ragaszkodsz hozzájuk, mert - úgy érzed -, szinte mindig alkalmazhatók.

Móricz Zsigmond: Tragédia

Móricz novelláinak egyik legfontosabb témaköre a parasztság életének bemutatása. A szerző tudatosan törekszik ezen osztály problémáinak gyökerét megkeresni, az egész társadalmat szembesíteni hátrányos és elviselhetetlen helyzetével. A parasztság más prózaírók műveiben is megjelent már, de Móricz fest a leg­részletesebb és legkíméletlenebb képet róla.

Jókai Mór regényeiben a parasztok kedélyes mellékszerep­lőkként, zsánerfigurákként jelennek meg. A romantikus szerzőnek nem is célja a társadalmi problémák pontos ábrázolása. Főként a népszínművekben jelentkezik az úgynevezett paraszti idill. Itt életük egyszerűsége válik eszménnyé, sablonos és hazug képet adva róluk.

Ezt lépi túl Mikszáth ábrázoló művészete, ahol a szereplők már hús-vér emberek, lelki élettel rendelkeznek, döntési helyzetekkel szembesülnek, problémákat kell megoldaniuk. Mikszáth rea­lizmusa főként a lélektani jelenségekre korlátozódik, fontosak számára az anekdotizmus és a balladisztikusság formai elemei. A szociális problémákra csak utalások történnek.

Móricz Zsigmond az, aki saját gyermekkorán keresztül éli meg ennek a társadalmi osztálynak igen küzdelmes, sokszor kilá­tástalan életét. Az ő szemszöge a realistáé, problémaérzékeny­sége feltűnő, nem hallgatja el a szociális és anyagi okokkal magya­rázható lelki feszültségeket sem. A lelki folyamatok magyaráza­tát sokszor társadalmi jelenségekben látja.

Stílusára hat a naturalizmus is. Kíméletlen részletességgel és szókimondással ír az elemi ösztönök néha sötét erőket megmozgató világáról.

Ilyen paraszti témájú novella a Tragédia is. A cím nagy jelen­tőségű, baljós eseményt sejtet. Ehhez képest maga a történet kisszerű: egy nincstelen zsellér a gazdája lakodalmán megfullad egy húsdarabtól.

A novella alaphangvétele a groteszk, a főhős által képviselt élet­forma felháborítóan embertelen, Kis János jelleme viszont nevet­ségesen kicsinyes, még akkor is, ha tudjuk, a jellemtorzulás társa­dalmi okokkal magyarázható: a keserűség, a kilátástalan sze­génység tette őt ilyenné.

Neve beszélő név, maga a figura csehovi vagy gogoli kisembert idéz. Az író is többször megjegyzi, hogy átlagos, jelentéktelen sze­mély. így volt ez az életében, a munkájában és a halálában is: sze­mélyes tragédiáját senki sem vette észre.

Kis János lehetőségei erősen korlátozottak, felemelkedésére remény sincs, egyetlen öröme az evés. Az állandó éhség, a hiányos táplálkozás is folyton erre emlékezteti. A kemény mezei munka közben az étkezés percei hoznak némi enyhülést. Ekkor kezdődik a bonyodalom: a gazda minden munkását meghívja a lánya lako­dalmára.

A főhős célja is kisszerű: életében először jóllakni, bosszúból kienni Sarudyt a vagyonából. Móricz fokozással mutatja be, hogyan készül Kis János a lakodalomra. Reggeltől estig végig­kísérhetjük egész napját, és levonhatjuk a következtetést: küzdelmes, nehéz, kilátástalan és értelmetlen az élete. Családjával való kapcsolata üres létforma: feleségével az étel miatt veszekszik, fiával is feszült a viszonya.

A szerző késlelteti a legfontosabb eseményt, a lakodalom leírását. Sőt, a novella utolsó harmadáig nem is biztos, hogy megadatik hősünknek a nagy lehetőség.

Az író a szegénység ábrázolására szemléletes metaforákat hasz­nál:

„Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a (…) mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, - ajajaj, olyan nagy kád nincs is a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együtt öntenék azt a jó ételt amit ő evett valaha, - avval talán még az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn..”

Itt a szembeállítás a szemléletességet szolgálja.

A groteszk hatás alapja Móricz prózájában a túlzás alkalmazása: abszurd ötlet egyetlen lakodalom alkalmával kienni valakit a vagyonából. Móricz úgy ír erről a tervről, mintha Kis János képes lenne erre. Erről tanúskodnak az előkészületek, hogy szinte meg­ijed a feladat nagyságától. Ahogy nekiül a levesnek, ahogy min­denből szed...

A legfájdalmasabb a történetben, hogy Kis Jánosnak megadatik a lehetőség, hogy legalább egyetlen estére jól érezhesse magát, szórakozhasson, kedvére ehessen, ő mégsem leli örömét mindebben: a lakomázás számára csupán feladat. Móricz hasonlata árulkodó: úgy emeli szájához a kanalat, olyan gépiesen, mint amikor kaszál a mezőkön. Tartalmatlan ételekhez szokott gyomra már a levessel megtelik, ő azonban tovább küzd belső ösztöne ellenére is. A novel­lának ez a része a naturalizmus stílusjegyeit mutatja. Móricz figyel a fiziológiai jelekre is: Kis János homlokán kidagadnak az erek, szeme szinte kidülled az erőlködéstől.

Végletesen groteszk a megoldás. A főhős szervezete küzd az ér­telmetlen feladat ellen, visszafordul a falat a torkából, de ő újra le­nyeli. Az félrecsúszik, és Kis János meghal, megfullad. Megdöb­bentő, nem emberhez méltó halál ez. A Tragédia cím nem is illik a főhős nevetséges pusztulásához. Annál inkább jellemzi egész éle­tét: egy ember, aki lehetőségek híján nem tudott kiteljesedni, örül­ni az életnek, tudata beszűkült, szellemi-érzelmi élete elsivárosodott. Egész idejét, minden erejét a létfenntartásért folyó harc tölti ki. Nem véletlen, hogy épp a létfenntartási ösztön lesz úrrá gondolatain. Ez jelképes értelmű a történetben.

Az az igazi tragédia, hogy a társadalom engedi ilyen mélyre süllyedni a parasztságot, megtagadva a fölemelkedés lehetőségét.

Móricz paraszti témájú elbeszélései, amelyekben az ember társa­dalomnak való kiszolgáltatottságáról ír, a nincstelenség lélek­pusztító hatását leplezi le. A legfelháborítóbb az, hogy épp azokkal történik mindez meg, akik a legkeményebb munkát kénytelenek magukra vállalni.

Móricz drámai erővel ábrázolja ezt a jelenséget. A következ­ményekről sem feledkezik meg: itt egy beszűkült tudatú ember kisszerű pusztulása, máshol a barbár életmód barbárrá süllyesztő ténye, vagy a felvilágosultság hiánya miatti butaság szedi áldo­zatait. Móricz meg merte mutatni a valóságot, de megoldást nem tudott ajánlani. írói eszközeivel azonban mindent megtett, amit csak tehetett.

[A bevezetést egyéni módon, a parasztábrázolás történeti átte­kintésével kezdte a fogalmazó. A tárgyalásban törekedett minden elemzési szempontra kitérni. Nem veszett el a cselekmény mesélésében, hanem a novella szerkezeti részeinek megjelölésével és Kis János jellemzésével ötvözte azt.

Érdemes többször is elolvasni ezt az elemzést és alaposan megfigyelni, milyen sok segítséget ad az alapos vázlat. Az is érezhető, a fogalmazó rengeteg anyagot gyűjtött, mielőtt az íráshoz hozzákezdett volna. Gördülékeny mondatait példaként állítjuk eléd.]

 

Lehetséges tartalmi hibák

- Nem tartozik hozzá mindegyik címhez a szerző részletes és teljes életrajza. Mindig csak az adott téma szempontjából fon­tos adatokra kell kitérni. A legritkább esetben kezdődhet egy értekező fogalmazás a költő, író nevével és születési adatával. Ez a lehető legrosszabb megoldás!

- Az értekező, elemző fogalmazásokban a tartalom, az adott mű cselekménye egy kis rész. Aki csak ezt a kis egységet írja, akár 200 sorban is, annak a dolgozata elégtelen. Az elbeszélés az általános iskola anyaga. Csak a tartalom nem elég! Ha vissza­lapozol az értekező fogalmazások szempontjaihoz, láthatod, mi mindenre kell még kitérned!

- Senki sem tud arról írni, amit nem ismer. Próbáld az idődet úgy beosztani, hogy mindenképpen elolvasd azt az irodalmi alkotást, amiről írnod kell! A tanárod előtt nem titok, hogy olvastad vagy sem a művet. Ha nem is írtál olyan mondatot, amelyik tárgyi tévedést tartalmaz, az ember egész másként tud írni arról, ami élményt jelentett számára.

- Súlyos hiba a logikátlan építkezés. Logikátlan a fogalmazás, ha nem figyelsz az időrendre, ha mindenről írsz egy kicsit, majd több következtetést is levonsz, de nem arról, amiről addig szólt a fogalmazás. A logikátlanság egy jó vázlattal elkerülhető.

- Ha jellemzési feladat is kapcsolódik a kidolgozáshoz, igyekezz megmutatni, mely jellemvonások a meghatározók, milyen következményekkel járnak, az adott tulajdonság hogyan de­rült ki, változott-e a szereplő jelleme a mű során... Még vélet­lenül se hasonlítson a jellemzésed a rendőrségi körözésekhez! Tehát ne csak felsorolj, indokolj, magyarázz is! A jellemzésről bővebbet olvashatsz ebben a könyvben is, sőt a mintadolgoza­tok között is találsz olyat, amely erre a feladatra ad megol­dást!

- Az elemzés egyik szempontja, hogy figyeljük meg a költői kife­jező eszközöket. De ez nemcsak azt jelenti, hogy keressük meg és soroljuk fel őket, hanem azt is, hogy vajon miért a megtalált eszközt használta a szerző, mit akart kiemelni általa. Gyakori hiba a leltározáshoz hasonló fogalmazásrész:

„Találunk a versben jelzős szerkezeteket is: szép tisztes­séggel, kegyelmes életem, szörnyű veszedelem, bátor szívvel. Gyakoriak a felszólító módú igék, pl.: hagyj, áldd meg, öltöztess, légy uram.”

Az idézet egy Balassi-vers elemzéséből való. Dicséretes, hogy a diák megtalálta, amit kellett, de nem indokolt. így elárulta, hogy még nem mélyült el a verselemzés tudományában.

 

Lehetséges stílushibák

A mondatoknak kapcsolódniuk kell egymáshoz. A megértést nehezíti, ha a fogalmazó nem figyel az egymást követő monda­tok alanyaira. A következő mondatból csak akkor hagyható el az alany, ha az megegyezik az előző mondat alanyával. íme egy ROSSZ példa:

„Ezek a képek már rémesek, hiszen azt sugallják, hogy bűnösek vagyunk. Megmutatja, hogy még a csecsemők­nek is rettegniük kell.”

A második mondat alanya nem egyezik meg az első mondat alanyával. Először a képek rémesek, sugallják. Aztán a költő mutatja meg, kiknek kell még rettegniük. Tehát a „költő” szó, a második mondat alanya kimaradt a mondatból, ezzel a megértést nehezítette a fogalmazást író diák.

A fogalmazásod stílusa legyen egységes! Amikor a stílusról ta­nulsz, meg fogod figyelni a különböző stílusokat, stílusrétegekét. Megpróbáljuk megvilágítani, mit is jelent a stílustalanság, az oda nem illő stílus. ROSSZ példa:

„Tiszta égő volt, hogy Kreón nem hitt a vak jósnak, és végül minden bejött.”

Helytelen: tiszta égő, minden bejött.

Helyesen:

A király mélységesen megszégyenült, amikor a vak jós jóslata beteljesült.

Rontja a fogalmazásod stílusát a „volt” létige gyakori szere­peltetése. Ha egy mód van rá, kerüld el! - Jó! - mondod most. - De hogyan? Figyelj, megmutatjuk:

„Bánk bán becsületes volt. Az ő körébe tartozott Melinda. Ő jóhiszemű volt.”

Javítás:

„Bánk bán jellemének legfontosabb tulajdonsága a be­csületessége. (...) Ő jóhiszeműen cselekedett, amikor ... Az első esetben a mondatot jobban átalakítottuk, a bővülő szó­kincsünk felhasználásával értekező típusú mondattá formál­tuk az általános iskolában megszokott, egyszerű, kijelentő mondatot.

A második javítás is jól járható út: a létigét (volt) egy másik, odaillő igével helyettesítettük (cselekedett).

Gyakran használt fogalmak szinonimái

ÁBRÁZOL:
bemutat, elénk állít, elénk tár, éreztet, érzékeltet, formába önt, jellemez, kifejez, körülír, lefest, leír, megfogalmaz, megis­mertet, megjelenít, megmutat, megrajzol, megvilágít, papírra vet, szemléltet, visszaad

EMBER:
alkat, egyén, egyéniség, emberfia, férfi, fő, halandó, jellem, lé­lek, nő, személy, teremtés, valaki

ÉREZ:
érzékel, észlel, felfog, gondol, gyanít, hisz, lát, sejt, talál, vél

KELL:
elkelne, jó volna, kívánatos, muszáj, nélkülözhetetlen, nem ártana, szükséges, szükségszerű

KIFEJEZ:
ábrázol, éreztet, érzékeltet, fogalmaz, jelöl, kifejezésre juttat, kimond, megnyilvánul, szavak foglal, szavakba önt, visszaad

MOND:
állít, belesző, beszél, dörmög, dumál, fecseg, gügyög, hadar, jár a szája, kérdez, kijelent, közöl, közzétesz, magyaráz, me­sél, mormol, motyog, mukkan, nyilatkozik, rebeg, rikolt, súg, suttog, szól, szólal, tudtára ad, válaszol

MINDIG:
állandóan, egyfolytában, egyre, egyvégtében, éjjel-nappal, elejétől égéig, folyton, folyton-folyvást, folyvást, mindvégig, örökösen, öröktől fogva, szakadatlan, szüntelenül

NAGYON:
alaposan, borzasztóan, erősen, fölöttébb, határtalanul, hihe­tetlen mértékben, igen, jelentősen, kimondhatatlanul, meglehetősen, mérhetetlenül, módfelett, roppantul, szerfölött

SZEREPLŐ:
alak, figura, hős

TÉMA:
dolog, gond, kérdés föltevés, kérdés, nehézség, probléma, tárgy, ügy

VAN:
akad, áll, elhelyezkedik, előfordul, fekszik, fennáll, lelhető, lé­tezik, rejlik, ül, található

VERS:
alkotás, költemény, lírai alkotás, mű, poéma, rigmus, szösz­szenet, versezet, versike, a műfaj megnevezése: alkotás, dal

Ha ismerjük Párizst, semmit sem hiszünk el abból, amit a párizsiak beszélnek, és semmit sem mondunk el abból, amit csinálnak.

A penzió
Vauquer-né, leánynevén de Conflans, idős asszonyság, negyven éve tart fenn polgári penziót Párizsban, a diáknegyed és a Saint-Marceau negyed közt húzódó Neuve-Sainte-Geneviève utcában. A Vauquer-ház néven ismert penzió szállást ad férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek anélkül, hogy valaha is gáncs érte volna a tisztes intézmény erkölcseit. Igaz, hogy harminc év óta nem fordult meg falai közt ifjú nőszemély, legényember pedig csak olyan lakik benne, akit hazulról gyengén látnak el havipénzzel. Mégis, 1819-ben, amikor ez a dráma kezdődik, akadt a lakók közt egy szegény fiatal lány. Bármennyire is elcsépelte és lejáratta a dráma szót napjaink szívhasogató irodalma, amely kegyetlenül visszaélt vele, mégis ezt a szót kell itt használnunk. Nem mintha ez a történet a szó igaz értelmében dráma lenne; de a könyv végére érvén talán hullatnak egy-két könnyet az olvasók intra muros et extra. Megértik-e vajon Párizson kívül? Jogos a kételkedés. E megfigyelésekkel és helyi színekkel zsúfolt jelenetnek a részleteit csak azok méltányolhatják igazán, akik a Montmartre buckái és a Montrouge magaslatai közt élnek, ebben a híres völgyben, ahol állandóan hullófélben van a vakolat, és patakokban folyik a szennyvíz: valódi szenvedések és talmi örömök töltik be ezt a völgyet, s az izgatott sürgés-forgásban csak ami kirívó, kelthet ideig-óráig feltűnést. Elvétve azonban olyan fájdalmakkal is találkozunk itt, amelyeket a bűnök és erények összetorlódása naggyá és ünnepélyessé avat. Láttukra megtorpan és megenyhül az érdekhajhászó önzés; de a friss élményt gyorsan megemészti, akár a zamatos gyümölcsöt. A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább, így teszel te is, olvasóm, fehér kezedben tartva ezt a könyvet, puha karosszékedbe süppedsz, mondván: ez talán elszórakoztat. Miután elolvastad az öreg Goriot titkolt balsorsának történetét, jó étvággyal megebédelsz, érzéketlenségedet a szerző rovására írod, ráfogod, hogy túloz, megvádolod, hogy átkölti a valóságot. Tudd meg hát: ez a dráma nem a képzelet szüleménye, nem is regény. All is true –annyira valóságos, hogy egyes elemeit bárki felismerheti a maga környezetében, esetleg saját szívében.

A háromemeletes, fönt manzárdban folytatódó homlokzat terméskőből épült, és azzal a sárga színnel van bemázolva, amely Párizs legtöbb házát elcsúfítja. Mindegyik emeleten öt-öt négyzet alakú, apró ablak, mindegyiken zsalugáter, s mindegyik másképpen fölhúzva, vonalaik emiatt hadilábon állnak egymással. A ház oldalán két-két ablak fér el, a földszintieket vasrács díszíti. Az épület mögött, mintegy húsz láb széles udvaron, jó egyetértésben élnek malacok, tyúkok, házinyulak. Az udvar végében áll a fáskamra. Ez utóbbi és a konyhaablak közt van az éléstár, alatta csurog ki a konyhai kiöntő zsíros moslékja. Az udvarból keskeny ajtó nyílik a Neuve-Sainte-Geneviève utcára, azon át szórja ki a szakácsnő a szemetet, s a szennyhalmot bőségesen meglocsolja vízzel, nehogy járványt terjesszen.

A földszint kiválóan megfelel a polgári penziók céljának: első nagy szobáját a két utcai ablak világítja meg, üvegezett ajtó a bejárása. Ebből a szalonból nyílik az ebédlő, ezt lépcsőház választja el a konyhától, a lépcsőfokok beeresztett fáját fölkefélik. Nincs szomorúbb látvány, mint ez a szalon, ülőbútorain fakó és fényes csíkozású a lószőrvászon huzat. Közepén kerek asztal, Szent Anna-márványból faragott fedőlapján kopott aranycirádás, fehér porcelán készlet díszlik, amilyent manapság mindenfelé látni. A meglehetősen rosszul padlózott szobában mellmagasságig ér a faburkolat.

A kőkandalló mindig tiszta tűzhelye tanúsítja, hogy csak kivételes alkalmakkor raknak benne tüzet. Párkányán két cserép ócska művirág raboskodik egy roppantul ízléstelen, kék színű márvány ingaóra szomszédságában. Ebben az első szobában olyan illat terjeng, amelyre nincs szó a köznyelvben; penzióillatnak kellene nevezni. A doh, a penész, az avasság érzik benne; fázol tőle, nedves lesz az orrod, átjárja a ruháidat is; olyan helyiségre emlékeztet, ahol most végeztek az ebéddel: tálalás, éléskamra, menhelykonyha szagától bűzlik. Akkor lehetne talán leírni ezt a szagot, ha valaki kitalálná, hogy kell elemezni ezt a sok gyomorkavaró undokságot, amit minden egyes penziólakó, akár öreg, akár fiatal, sui generis hurutos kipárolgása vegyít belé. No de akármilyen ronda és utálatos ez a szalon, a szomszédos ebédlőhöz képest még mindig elegánsnak és illatosnak mondható, akár egy budoár. Ezt a fával burkolt termet egykor befestették valamilyen, ma már felismerhetetlen színre, afölé rétegekben rakódott és furcsa ákombákomokat rajzolt a piszok. A falak mentén körös-körül szutykos pohárszékeken kicsorbult, fénye vesztett kancsók, kerek bádogtálak, oszlopba rakott, tournai-i gyártmányú, kék szélű, vastag porcelán tányérok láthatók. Az egyik sarokban kis szekrény áll, számozott rekeszeiben tartják a kosztosok zsírpecsétes vagy borfoltos asztalkendőit. Csupa elpusztíthatatlan bútordarab, amelyek már sehol sem kellenek, de itt még helyet kapnak, akárcsak a civilizáció selejtje a gyógyíthatatlanok menhelyén.

Látsz itt barométert, amelyből kijön a kapucinus barát, ha esik az eső, látsz aranyszegélyű, fényezett fakeretekben förtelmes metszeteket, amelyek láttára elmegy az étvágyad; rézberakásos gyöngyház faliórát; zöld cserépkályhát, Argand-lámpákat, melyekben az olaj porral keveredik, hosszú asztalt, melynek viaszosvászon terítője eléggé zsíros ahhoz, hogy egy mókázó külső kosztos ráfirkantsa a nevét, mutatóujját használva íróvesszőnek; látsz elnyomorodott székeket, vedlett kis lábtörlőket, melyeknek gyékényfonata folyton feslik, de azért úgy-ahogy egészben marad, azután hitvány lábmelegítőket csupa horpadt lyukkal és rozzant sarokvassal, elszenesedő fakerettel. Hogy milyen ócska, töredezett, korhadt, rozoga, csámpás, nyomorék, csonka, rokkant, haldokló ez a bútorzat, annak érzékeltetéséhez részletes leírásra lenne szükség, de ez túlságosan lassítaná történetünk érdekfeszítő menetét, és csöppet sem lenne ínyére a sietős olvasóknak. A vörös kőpadozat gidres-gödrös a sok sikálástól vagy mázolástól. Egyszóval a prózai nyomor uralkodik itt, a fukar, sűrített, elnyűtt nyomorúság. Még nem merő kosz minden, de már meglehetősen mocskos; még nem csupa rongy, de maholnap szétrohad.

A lakók
Történetünk kezdetén heten voltak bennlakók. Az első emeleten volt a ház két legszebb szobája. Vauquer-né foglalta el a kisebbet, a másikban Couture-né, francia köztársasági hadbiztos özvegye lakott. Egy ifjú hajadon élt vele, Victorine Taillefer, akinek anyja helyett anyja volt. A két hölgy évi ezernyolcszáz frankot fizetett a teljes ellátásért. A második emelet két szobája közül az egyiket egy Poiret nevű öregember lakta. A másikat egy negyven év körüli férfi, aki fekete parókát viselt, pofaszakállát festette, volt nagykereskedőnek mondta magát, és Vautrin néven mutatkozott be. A harmadik emelet négy szobából állt, közülük kettő volt kiadva, az egyik egy vénlánynak, akit Michonneau kisasszonynak hívtak. A másikat egy volt metélttészta-, makaróni–és keményítőgyáros bérelte, aki Goriot apónak szólíttatta magát. További két szoba afféle vándormadaraknak volt fenntartva, éhenkórász diákoknak, akik, akárcsak Goriot apó és Michonneau kisasszony, lakásért és ellátásért havi negyvenöt franknál többet nem tudtak fizetni; de az ilyen lakókat Vauquer-né nem szívesen látta, és csak jobb híján fogadta be, mert túl sok kenyeret zabáltak. Pillanatnyilag e két szoba közül az egyikben egy fiatalember lakott. Angoulęme környékéről jött Párizsba jogot hallgatni, és népes családja a legsúlyosabb nélkülözéseket vállalta, hogy évi ezerkétszáz frankot küldhessen neki. Eugène de Rastignac –ez volt a neve –az a fajta ifjú volt, akit a balsors munkára szoktat, aki serdülőkorától kezdve tisztában van vele, minő reményeket fűznek hozzá szülei, és szép jövőjét azzal alapozza meg, hogy máris kiszámítja, mire viheti tanulással, tanulmányait pedig eleve hozzászabja előre látható társadalmi mozgalmakhoz, hogy az elsők közt aknázhassa ki a lehetőségeket.

A férfiak színehagyott kabátot viseltek, olyan cipőt, amilyent előkelő városrészekben szemétbe dobnak, foszladt fehérneműt, ruházatukba úgyszólván már csak hálni járt a lélek. A nők divatjamúlt, újrafestett, elfakult ruhákban jártak, kijavított régi csipkékben, sok használattól fényes kesztyűkben, mindig rozsdafoltos gallérokban, foszladozó vállkendőkben. De, bár ily rosszul öltözködtek, erőteljes testalkatú volt szinte mindegyik, szervezetük bírta az élet viharait. Hideg, kemény arcvonásaik elmosódtak, mint a forgalomból kivont rézgarasok. A fonnyadt ajkak közül mohó fogak villantak elő. Ezek a penziólakók lezajlott vagy még zajló drámákat éreztettek; nem rivaldafényben, festett vásznak közt játszódó drámákat, hanem élő és néma drámákat, fagyos drámákat, amelyek forrón megdobogtatják a szívet, és sohasem múlnak el egészen.

Az öreg Michonneau kisasszony fáradt szeme fölött a sárgaréz drót foglalatú, zöld tafotából készült ellenző olyan mocskos volt, hogy az irgalmasság angyala is visszariadt volna tőle. Vékony szálú, siralmas rojtokkal szegélyezett vállkendője mintha csontvázat takart volna, oly szögletesek voltak alatta az idomok. Miféle sav marta el erről a teremtésről a női formákat? Valamikor csinos és jó alakú lehetett –a bűn tette így tönkre, a bánat vagy a kapzsiság? Talán sokat szeretkezett valaha, netán a mások testével üzérkedett, vagy csak a magáéval? Talán zabolátlan fiatalságának diadalaiért vezekelt most örömtelen öregségével, amely elriasztotta a járókelőket? Fénytelen tekintete dermesztő volt, elcsenevészedett arca félelmetes. Hangocskája vékonyán ciripelt, mint a tél közeledtekor a bokorban megbúvó tücsök.

Poiret úr afféle rozzant gépezet volt. Ahogy ott lézengett, mint valami szürke árnyék, a Füvészkert valamelyik fasorában, fején horpadt, ócska satyakkal, bizonytalanul markolva sárgult elefántcsont fogantyús sétabotját, gyűrött szárnyú császárkabátban, amely csak félig takarta el csaknem üresen lötyögő térdnadrágját és részegesen összeverődő, kék harisnyás lábszárát, s látni engedte piszkosfehér mellényét és durva, gyűrött muszlin ingmellét, amely rosszul illett a pulykanyaka köré tekert kravátlihoz –aki így látta, azt kérdezte magában, vajon ez a kínai árnyjátékfigura nem az Olaszok körútján őgyelgő, elszánt Jáfet-ivadékok[10] fajtájából való-e. Miféle munkában töpörödött így össze? Minő szenvedély festette barnára bibircsókos arcát, amely torzképnek rajzolva is valószínűtlenül hatott volna? Mi lehetett azelőtt? Talán bizony igazságügy-minisztériumi hivatalnok abban az irodában, ahová az ítéletvégrehajtók küldözgetik költségszámláikat az apagyilkosok fekete szemfedőiről, a kosárba való korpáról, a nyaktiló bárdjához szükséges zsinegekről. Talán vágóhídi kapuellenőr volt, vagy köztisztasági felügyelőhelyettes. Szóval ez az ember alighanem közönséges szamár volt társadalmunk nagy taposómalmában, amolyan párizsi Raton[11], aki még nem talált rá Bertrand-jára, egyszerű kis tengely, amely körül a közélet szerencsétlen vagy szennyes ügyei forognak, vagyis az a fajta ember, akire azt mondjuk: ilyenekre is szükség van. Az úri Párizs nem vesz tudomást ezekről a testi vagy lelki szenvedésektől halotthalvány ábrázatokról. De hiszen Párizs valóságos óceán. Beledobhatod a mérőónt, mélységét soha nem ismered meg. Keresztül-kasul járod, hogy leírd; de akármennyi gondot fordítsz is a bejárására, leírására, akármily számosak és buzgók is e tenger kutatói, mindig akad még ott szűz terület, ismeretlen barlang, egy-egy virág, igazgyöngy, szörnyeteg vagy más meglepő lelet, ami elkerülte az irodalmi búvárok figyelmét. A Vauquer-ház egyike ezeknek az érdekes furcsaságoknak.

Két alak élesen elütött a penzió lakóinak és törzsvendégeinek zömétől. Jóllehet Victorine Taillefer kisasszony, mint afféle sápkóros hajadon, betegesen halvány volt, és részese az általános szenvedésnek, amely ezen a társaságon a szomorúság megszokása, a kényszeredett magatartás, a szegényes és satnya körülmények folytán úrrá lett, arca mégsem látszott öregesen fonnyadtnak, mozgása élénk volt, hangja csengő. Olyan volt ez a boldogtalan ifjú hajadon, mint egy sárgult lombú cserje, amelyet nemrég ültettek kedvezőtlen talajba. Rózsafoltos, fehér arca, hamvasszőke haja, légiesen karcsú termete azt a bájt sugározta, amelyet a modern költők a középkori szobrokon fedeztek fel. Sötétes szürke szeme keresztényi szelídséget és lemondást tükrözött. Egyszerű, olcsó ruhája alatt fiatalos idomok domborodtak. Csinos volt, már amennyire csinos lehetett. Ha történetesen boldog, akkor elragadó lett volna: a nőknek a boldogság a költészetük, ahogy a szép ruha a díszük. Ha egy bál vidámsága rózsállott volna ezen a halvány arcon, ha az elegáns élet örömei telítették és csinosították volna kissé már beesett orcáit, ha a szerelem vidította volna szomorú szemét, Victorine a legszebb lányokkal is megállta volna a versenyt. Az hiányzott neki, amitől egy nő újjászületik: a cifrálkodás meg a szerelmes levelek. Története kész regény.

Eugène de Rastignac igazi délvidéki volt, fehér bőr, fekete haj, kék szemek. Megjelenése, modora, viselkedése elárulta, hogy nemesi család sarja, akit már gyermekkorában a hagyományos jó ízlésre neveltek. Keveset költött öltözködésre, hétköznapokon tavalyi ruháit hordta el, mégis, ha társaságba ment, úgy ki tudta csípni magát, mint előkelő fiatalemberhez illik. Rendszerint ócska kabátban, hitvány mellényben járt, nyeszlett fekete nyakravalóját diákosan laza bogra kötötte, és mindehhez hasonlóan rossz minőségű pantallót, talpalt cipőket viselt. E két személy és a többiek közt a festett pofaszakállas, negyvenéves Vautrin képviselte az átmenetet. Az a fajta ember volt, akire azt mondja a nép: ez aztán szép szál legény! Széles vállak, domború mellkas, duzzadó izmok, vaskos, szögletes kezek, az ujjperceken erősen feltűnő, sűrű, lángvörös szőrcsomók. Korai redőkkel szántott arcán a rideg vonások meghazudtolták sima és hajlékony modorát. Mély hangja ormótlan vidámságával nem volt visszataszító. Előzékeny volt és mosolygós. Ha a házban elromlott egy zár, egykettőre leszerelte, megreparálta, beolajozta, fényesre csiszolta, helyére tette, mondván: ismerjük mi egymást. Egyébként értett mindenféléhez, ismerte a hajókat, a tengert, Franciaországot, külföldet, az üzleti életet, az embereket, a világ folyását, a törvényeket, a szállodákat és a börtönöket. Ha valaki túl sokat panaszkodott, tüstént felajánlotta szolgálatait. Többször adott kölcsönt Vauquer-nénak és egyik-másik lakótársának; de akiket így lekötelezett, inkább meghaltak volna, semhogy ne adják meg tartozásukat, mert minden nyájassága ellenére félelmet gerjesztett egy bizonyos átható és elszánt pillantásával. Már azzal a móddal is, ahogy néha köpött egyet, rendíthetetlen hidegvérnek adta tanújelét, mint aki bűnténytől sem riad vissza, hogy kievickéljen szorult helyzetéből. Szeme szigorú bíróként hatolt a kérdések, a lelkiismeret, az érzelmek mélyére. Rendes szokása volt, hogy villásreggeli után elment hazulról egészen ebédig, estéit házon kívül töltötte, és éjféltájban tért haza a Vauquer-nétől kapott külön kapukulccsal. Egyedül ő élvezte ezt a kiváltságot. De jóba is volt az özveggyel, mamának hívta, olykor megölelgette –eléggé érthetetlen hízelkedés! A jó asszony azt hitte, hogy még nem is oly nehéz átkarolni a derekát, holott csak Vautrinnak voltak olyan hosszú karjai, hogy körül tudott érni ilyen tisztes idomokat.

Egy ilyen közösségen belül kicsiben az egész társadalom elemei föllelhetők. A tizennyolc asztaltárs közt, akárcsak a kollégiumokban és a nagyvilágban, akadt egy szegény, megvetett, üldözött istenteremtése, akire csak úgy záporoztak a rovására faragott élcek. A második év elején erre az alakra figyelt föl leginkább Eugène de Rastignac azok közül, akikkel még kétesztendei együttélésre volt kárhoztatva. Az egykori tésztagyáros volt ez az áldozati bárány, az öreg Goriot, akinek fejére egy festő –akárcsak az elbeszélő –a csoportkép minden fényét rávetítené. Mi lehetett az oka, hogy az a már-már gyűlölködő megvetés, ez a szánalommal vegyes üldözés, balsorsának ez a semmibevevése sújtotta a penzió legrégibb lakóját? Talán komikus vagy különc szokásaival szolgált rá, olyasmivel, amit az emberek nehezebben bocsátanak meg, mint a bűnt? Ezek a kérdések sok társadalmi igazságtalanságot érintenek. Úgy látszik, az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal, aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengeségből vagy közönyből. Avagy nem szeretjük‑e mindnyájan kipróbálni erőnket valakinek vagy valaminek kárára?

VAUQUER-HÁZ. „A városrész egyik legrégibb és legkedveltebb polgári penziója –így szólt a szöveg. –Gyönyörű kilátás a Gobelins-völgyre a (harmadik emeletről oda lehetett látni), a szép kert végén hársfasor húzódik.” A jó levegőt és a kellemes magányt is fölemlítette a prospektus.

Tanács Rastignacnak #1 (édesanyja)
December első hetének vége felé Rastignac két levelet kapott, az egyiket anyjától, a másikat idősebb húgától. Megörült, de meg is rémült az ismerős írások láttára. Ez a két vékony papírlap dönt reményeinek életéről vagy haláláról. Míg egyfelől némi szorongás fogta el, ahogy eszébe jutott szüleinek szűkös helyzete, másfelől sokkal jobban ismerte iránta való szeretetüket, semhogy ne félt volna attól, hogy utolsó csepp vérüket is képesek neki adni. Anyja levele így szólt: Édes fiam, itt küldöm a pénzt, amit kértél tőlem. Használd fel jól, mert ha az életed megmentéséről lenne szó, akkor sem tehetnék szert még egyszer ily tekintélyes összegre úgy, hogy apád ne tudjon róla, márpedig ez megzavarná családi életünk összhangját. Hogy megszerezhessük, kénytelenek lennénk biztosítékul lekötni a birtokunkat. Nem ítélhetem meg olyan tervek értékét, amelyeket nem ismerek, de miféle tervek azok, amelyekbe engem nem mersz beavatni? Nem kellett volna kötetekre menő magyarázat, elég lett volna egy szó is, egy bizalmas szó anyádhoz, ez megkímélt volna engem a bizonytalanság aggodalmaitól. Nem titkolhatom előtted, hogy leveled fájdalmas hatást tett rám. Édes fiam, minő érzés kényszerít rá, hogy ilyen rémületet olts a szívembe? Nagyon szenvedhettél írás közben, mert én nagyon szenvedtem, mialatt soraidat olvastam. Miféle útnak vágsz neki? Hogy olyannak lássanak, amilyen nem vagy, vagy olyan társaságban forogj, ahol a kötelező költekezést nem győzöd pénzzel, s ahol elvesztegeted a tanulmányaidhoz szükséges drága időt? Jó fiam, hallgass anyádra, hidd el, a tekervényes utak nem vezetnek jóra. A te helyzetedben levő fiatalembernek erénye a türelem és lemondás. Nem korhollak, nem szeretném, ha keserű szájízzel fogadnád küldeményünket. Szavaim a bízó, de előrelátó anya szavai: te tudod, mik a kötelezettségeid, én viszont tudom, mily tiszta a szíved, s mily kitűnőek a célkitűzéseid. Félelem nélkül mondom hát: menj, szeretett fiam, járd az utadat! Reszketek érted, mert anya vagyok, de jókívánságaink és áldásaink kísérik minden léptedet. Légy megfontolt, mert férfi vagy, és öt embernek, akit szeretsz, rajtad áll sorsa. Igen, tőled függ a szerencsénk, ahogy a te boldogságod a miénk is. Mindannyian kérjük a jóistent, segítsen meg vállalkozásaidban. Marcillac nénéd páratlan jóságról tett tanúságot ez alkalommal: még azt is helyben hagyta, amit a kesztyűidről írtál nekem. Nem tehet róla, gyengéje ez az elsőszülött, mondta vidáman. Eugène, szeresd a nénédet, majd csak akkor mondom el, mit tett érted, ha már révbe értél; máskülönben égetné ujjaidat a pénze. Ti, gyermekek, nem tudjátok, mit jelent föláldozni emléktárgyainkat. De mi az, amit érted fel nem áldoznánk? Azt izeni általam, hogy csókolja a homlokodat, s ezzel a csókkal erőt akar adni neked, hogy légy nagyon boldog. A derék, kitűnő asszony maga is megírta volna ezt, ha kezét nem gyötörné a csúz. Apád jól van. Az 1819-es szüret jobb, mint reméltük. Isten veled, édes fiam, húgocskáidról nem mondok semmit, Laure ír neked. Neki engedem át az örömet, hogy apróbb családi eseményekről pletykáljon. Adja ég, hogy sikered legyen! Igen, legyen sikered, Eugène, a fájdalom, amiben részeltettél, sokkal metszőbb, semhogy még egyszer el tudnám viselni. Megtudtam, mi az, ha az ember szegény, amikor azért kívántam magamnak vagyont, hogy gyermekemnek adhassam. Isten veled hát. Ne hagyj bennünket hír nélkül, és vedd a csókot, melyet szívből küld neked
anyád

Tanács Rastignacnak #2 (Beauseant-né)
A világ gyalázatos és gonosz –szólalt meg végül a vikomtné. –Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt, s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát. Máris röpködnek a gúnyos megjegyzések! De én védekezni fogok! Fölszegte fejét, mint igazi nagyúri hölgy, büszke szeme villámokat szórt.
– Ó –mondta, megpillantva Eugène-t –, maga itt van!
– Még itt vagyok –felelte gyámoltalanul a diák.
– Nos, Rastignac úr, bánjék úgy a világgal, ahogy megérdemli. Érvényesülni akar? Hozzásegítem. Fölmérheti majd a nők feneketlen romlottságát, a nyomorult, határtalan férfihiúságot. Sokat olvastam ennek a világnak a könyvéből, de voltak még számomra ismeretlen lapjai. Most már tudok mindent. Mennél hidegebben számít, annál előbbre jut. Vágjon oda kíméletlenül, akkor félni fognak öntől. Ne tekintse másnak a férfiakat és nőket közönséges postalovaknál, amelyeket otthagy az állomáson, hogy utolsót rúgjanak, s így majd eléri vágyai végcélját. Higgye el, semmire sem viszi, ha nem akad egy nőre, aki érdeklődik ön iránt. Egy nőre, aki fiatal, gazdag és elegáns. De ha igazi érzése támad, rejtse el, mint valami kincset, nehogy megsejtsék, mert akkor el van veszve. Akkor már nem hóhér lesz, hanem áldozat. Ha valakibe beleszeret, őrizze jól titkát! Ne szolgáltassa ki, amíg nem tudja, kinek tárja fel szívét. Ha jó előre meg akarja óvni még meg sem született szerelmét, tanulja meg: nem szabad bízni a világban.

Önnek sikerei lesznek. Párizsban a siker minden, a hatalom kulcsa. Ha a nők elmésnek, tehetségesnek találják, a férfiak el fogják hinni, hogy az, hacsak maga ki nem ábrándítja őket. Akkor aztán mindent akarhat, mindenütt megvetheti a lábát. Akkor majd megtudja, hogy a világ nem egyéb, mint megcsaltak és csalók közössége. Ne keveredjék se ezek, se amazok közé! Nevemet Ariadné-fonálként adom, hogy elindulhasson ebben az útvesztőben. Ne hurcolja meg ezt a nevet –mondta, hátraszegve fejét, és királynői pillantást vetve a diákra –, adja vissza fehéren. Most hagyjon magamra. Nekünk, nőknek is vannak megvívni való harcaink.

Tanács Rastignacnak #3 (Vautrin)
Beszédem van önnel. Ön jóravaló fiatalember, én csak a javát akarom. Szeretem önt. Úgy igaz, ahogy Vasf... (ezer mennykő), ahogy Vautrin a nevem. Majd elmondom, miért szeretem. Egyelőre úgy ismerem, mintha a tulajdon apja volnék, ezt be is fogom bizonyítani.
Tudja-e, mire van szüksége önnek abban az iramban, amelybe belelendült? Egymillióra, mégpedig sürgősen. Mert anélkül megeshet, fiacskám, hogy a saint-cloud-i hálókban[29] lebegve töröd majd a fejecskédet azon, vajon létezik-e egy legfelsőbb lény. Ezt a milliót én megadom önnek.
Hahaha, erre a szóra mindjárt jobb szemmel nézi Vautrin papuskát. Olyan, mint az esti légyottra készülő lányka, amikor cicomázkodik, és nyalja a szája szélét, akár a tejet ivó cica. Hát jó, gyerünk! Lássuk a mérlegét, fiatal barátom. Otthon a papa, a mama, a nagynéni, a két húg (tizennyolc és tizenhét évesek), a két öccse (tizenöt és tízévesek), ez a teljes létszám. A nagynéni neveli a lányokat. A fiúkat a plébános úr tanítja latinra. A család több főtt gesztenyét eszik, mint fehér kenyeret, a papa kíméli a nadrágjait, a mama alig engedélyez magának egy téli és egy nyári ruhát, a lányok úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Mindent tudok, hisz jártam én a délvidéken. Így állnak a dolgok odahaza, ha önnek ezerkétszáz frankot küldenek évente, holott a földecske mindössze háromezret jövedelmez. Szakácsnő és inas van a háznál, meg kell óvni a külszínt, mert a papa báró. A család diák fia viszont nagyravágyó fiatalember. Rokoni kapcsolatok fűzik Beauséant-ékhoz, de gyalog jár, meg akar gazdagodni, de nincs egy garasa sem, Vauquer mama kotyvalékait eszi, pedig szereti a Saint-Germain negyed pompás lakomáit, priccsen alszik, és palotába vágyik! Nem kárhoztatom a törekvéseit. Nem mindenkinek adatott meg, szívecském, hogy becsvágyó legyen. Kérdezze meg a nőket, nem a becsvágyó férfiakhoz vonzódnak-e leginkább. A becsvágyók válla erősebb, vérük dúsabb vastartalmú, szívük forróbb, mint más férfiaké. És a nő, amikor erős, boldognak és szépnek érzi magát, ilyenkor minden férfi közül az erőben tobzódót kívánja magának, vállalva azt a veszélyt is, hogy összeroppan a karjai közt.
Sorra veszem a vágyait, hogy föltegyem a nagy kérdést. A kérdés így hangzik: farkasétvágyunk van, szemfogaink élesek, miként lássunk hozzá, hogy megteljen a bendő? Falhatjuk mindenekelőtt a törvénykönyvet, de az se nem mulatságos, se nem tanulságos, csak éppen szükséges. Mondjuk. Ügyvédnek készülünk, hogy elnöke lehessünk az esküdtszéknek, amely gályarabságra ítéli azokat a szegény ördögöket, akik a vállukra sütött bélyeggel is különbek, mint mi, meg kell ugyanis győzni a gazdagokat: alhatnak békén. Nem kellemes dolog, amellett soká tart. Először is két évig kell rostokolni Párizsban, nézni a sokféle nyalánkságot, mert hozzányúlnunk nem szabad, pedig nagyon ráéheztünk. Fárasztó mindig csak kívánni, és soha ki nem elégülni. Ha sápadt volna és puhány természetű, semmitől sem kellene félnie: ám önben az oroszlán tüzes vére pezseg, és olyan étvágya van, hogy egy nap húsz ostobaságot is elkövet. Ez a sors vár hát önre, a legszörnyűbb bűnhődés, amelyet a jóisten poklában valaha tapasztaltunk. Feltéve, hogy jól viseli magát, tejet iszik, és elégiákat költ; akármily nemesek is a törekvései, tömérdek kínlódás és nélkülözés után, amitől egy kutya is megveszne, azzal kell kezdenie, hogy beáll helyettesnek egy hólyag mellé valamilyen eldugott városban, ahol a kormány úgy lök oda önnek ezer frank fizetést, ahogy a moslékot löttyentik a mészároskutya elé! Ugasd meg a tolvajokat, szónokolj a gazdagok védelmében, üttesd le a bátrak fejét. Nesze neked! Ha nincs protekciója, megpenészedhet azon a vidéki törvényszéken. Harmincéves kora körül kinevezik bírónak ezerkétszáz frank fizetéssel, ha ugyan még nem dobta szemétre a talárt. Mire eléri a negyvenedik évét, elveszi egy molnár leányát, aki körülbelül évi hatezer frank jövedelmet hoz a házhoz. Köszönöm! Ha protekciója van, harmincéves korára királyi ügyész lesz háromezer frank fizetéssel, és feleségül veszi a polgármester lányát. Ha elkövet valamilyen kis politikai aljasságot, például a szavazócéduláról Villèle nevét olvassa fel Manuelé[30] helyett, s mellesleg megnyugtatja a lelkiismeretét azzal, hogy a két név rímel, akkor negyvenéves fővel főügyész lesz, és még képviselő is lehet. Jegyezze meg, fiacskám, hogy addigra jócskán beszennyezi a lelkiismeretét, húsz éven át sok mérget nyel le, sok titkos gyötrelmen esik át, s a húgai pártában maradnak. Bátorkodom továbbá arra fölhívni a figyelmét, hogy Franciaországban mindössze húsz főügyész van, és húszezren pályáznak erre az állásra, köztük olyan csirkefogók, akik eladnák egész családjukat, hogy egy rangosztállyal előbbre jussanak. Ha ez a mesterség nincs ínyére, nézzünk más után. Talán gyakorló ügyvéd akar lenni, Rastignac báró? Nem rossz. Tíz évig kell kínlódni, kiadni havonta ezer frankot, könyvtárral, irodával rendelkezni, társaságba járni, csókolgatni az ügyészek talárját, nyelvével feltörölni a törvényszéket, hogy perekhez jusson. Egy szót se szólnék, ha ez a mesterség jóra vezetne. De tud nekem mutatni Párizsban öt olyan ügyvédet, aki ötvenéves korában évente ötvenezer franknál többet keres? Eh! Inkább lennék kalóz, semhogy így összezsugorítsam a lelkemet. Különben is, honnét venné a tallérokat? Keserves dolgok ezek. Maradna még segélyforrásnak egy jó zsíros hozomány. Meg akar nősülni? Akárcsak követ kötne a nyakára. Meg aztán, ha pénzért nősül, mi lesz a becsületérzéssel, a fennkölt gondolkodással? Akár ma elkezdhetne lázadozni az emberi konvenciók ellen. Hagyján, hogy kígyó módjára fetrengene egy nő előtt, hízelegne az anyósnak, és olyan aljasságokra vetemedne, pfuj! melyektől egy disznó is megundorodna –ha ezen az áron legalább megtalálná a boldogságát. De megette a fene házastársi boldogságát azzal a nővel, akit így vett el feleségül. Akkor még jobb férfiakkal csatározni, mint hogy a saját feleségével viaskodjon az ember. Íme, ez az élet keresztútja, fiatalember, válasszon. Ön már választott: elment rokonaihoz, Beauséant-ékhoz, és belekóstolt a fényűzésbe. Elment Restaud-néhoz, Goriot papa leányához, és beszippantotta a párizsi dáma illatát. Aznap, amikor onnan hazajött, ez a szó volt homlokára írva, tisztán leolvastam: Célt érni! Célt érni mindenáron. „Bravó! –mondtam magamban. –Ez kedvemre való fickó.” Pénzre volt szüksége. Honnan vegye? Megvágta a húgait. Többé-kevésbé ezt teszi a legtöbb fivér: kizsebeli a leánytestvéreit. Az ezerötszáz frankja, amit a jó ég tudja, hogy kapartak össze olyan vidéken, ahol több a gesztenye, mint az ötfrankos, egykettőre szét fog széledni, mint a fosztogató katonák. Aztán mihez kezd majd? Dolgozni fog? A munka, olyan értelemben, ahogy ön most fölfogja, öreg napjaira Vauquer mamánál juttat lakást a Poiret-szabású legényeknek. A gyors meggazdagodás problémáját e pillanatban ötvenezer fiatalember igyekszik megoldani, akik valamennyien az ön helyzetében vannak. Ön csak egy pont a nagy tömegben. Mérje föl, mekkora erőfeszítést kell tennie, s mily elkeseredett a küzdelem. Fel kell falniuk egymást, mint az egy fazékba zárt pókoknak, tekintve, hogy nincs ötvenezer jó állás. Tudja, hogyan lehet itt utat törni? A lángész erejével vagy a korrupció ügyességével. Csapjon bele az embertömegbe, mint az ágyúgolyó, vagy lopakodjék közé, mint a dögvész. Tisztességgel semmire sem megy. Az emberek meghajolnak a lángész hatalma előtt, gyűlölik, iparkodnak megrágalmazni, mert osztozkodás nélkül harácsol, de ha kitart, meghajolnak előtte. Szóval térden állva imádják, ha nem ránthatták sárba. A korrupció burjánzik, a lángész gyéren virul. Így hát a korrupció a túlsúlyban levő középszerűség fegyvere, amely mindenütt elevenbe vág. Láthat asszonyokat, a férjüknek mindössze hatezer frank a jövedelme, s ők mégis több mint tízezer frankot költenek öltözködésre. Láthat tisztviselőket ezerkétszáz frank fizetéssel, akik birtokot vásárolnak. Láthatja, hogy a nők prostituálják magukat, csak azért, hogy egy francia főrend fiának kocsijába ülhessenek, mert az a középső úton roboghat Longchamps-ban.
Vége-hossza nem lenne, ha fel akarnám tárni, miféle üzelmek folynak szeretőkért, cifra rongyokért, gyermekekért, háztartásért vagy hiúságért, de higgye el, legtöbbször nem az erény útján. Ezért van, hogy a becsületes ember a közös ellenség. De mit gondol, ki a becsületes ember? Párizsban az a becsületes ember, aki hallgat, és nem kíván osztozkodni. Nem beszélek a nyomorult helótákról[31], akik folyton robotolnak, és sohasem nyerik el a munkájuk jutalmát, s akikre én a jóisten papucshőseinek céhe nevet akasztanám. Ott van erény, hogyne lenne, butaságának teljes virágjában. De ott a nyomor is. Szinte látom ezeknek az embereknek keserves fintorát, ha az Úristen azt a rossz tréfát űzné velünk, hogy távol maradna a végítélet napján. Ha tehát gyorsan meg akar gazdagodni, máris gazdagnak kell lennie, vagy annak kell látszania. A vagyonszerzéshez nagy téteket kell kockáztatnia, mert különben babra megy a játék, akkor pedig alászolgája!
Jogom van, hogy így beszéljek a világról, mert ismerem. Azt hiszi, ócsárlom? Szó sincs róla. Ilyen volt mindenkor. A moralisták sohasem fogják megváltoztatni. Az ember tökéletlen lény. Néha többé-kevésbé képmutató, s az együgyűek ilyenkor azt mondják, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen. Nem vádolom a gazdagokat a szegények kedvéért: az ember ugyanaz fönt, lent, középen. E magasrendű állatok közt milliónként akad tíz kemény legény, aki fölébe helyezkedik mindennek, a törvénynek is; én közéjük tartozom. Ön, ha felsőbbrendű ember, menjen egyenest és emelt fővel előre. De meg kell majd küzdenie az irigységgel, a rágalommal, a középszerűséggel, az egész világgal. Napóleon annak idején szembekerült valami Aubry nevű hadügyminiszterrel, aki majdnem hogy elküldte a gyarmatokra.
Figyeljen jól. Van egy tervem. Azt tervezem, hogy patriarkális életet fogok élni egy nagy, mondjuk, százezer holdas birtokon az Egyesült Államok délvidékén. Fölcsapok ültetvényesnek, rabszolgákat tartok, összeszedek néhány milliócskát ökreim, dohányom, fám eladásából, közben kényem-kedvem szerint élek, akár egy fejedelem, olyan életem lesz, amilyenről senkinek sejtelme sincs itt, ahol kietlen odúkban húzódnak meg az emberek. Nagy költő vagyok. Költeményeimet nem írom le, azok tettekből és érzésekből állnak. Jelenleg ötvenezer frankom van, amiből jó, ha negyven négerre futná. Kétszázezer frankra van szükségem, mert kétszáz négert akarok vásárolni, hogy kielégíthessem a patriarkális életre való hajlamomat. A négerek, látja, olyan senki fiai. Azt csináljuk velük, amit akarunk, anélkül hogy egy kotnyeles államügyésznek eszébe jutna számon kérni. Ezzel a fekete tőkével tíz év alatt három–vagy négymillióm lesz. Ha sikerül, senki sem kérdi majd tőlem: „Ki vagy?” Mister Négymillió leszek, az Egyesült Államok polgára. Ötvenéves koromra még nem penészedem meg, a magam módján fogok szórakozni. Hogy rövid legyek: ha milliós hozományt szerzek önnek, ad-e nekem kétszázezer frankot? Talán bizony sokallja a húsz százalék jutalékot?

Tanács Rastignacnak #4 (Delphine)
Hála az égnek! Szerencséje lesz. Itt az erszényem. Fogja! Száz frank van benne, ennek a boldog asszonynak egész vagyona. Menjen fel a játékházba. Nem tudom, hol vannak, de tudom, hogy az egyik itt van a Palais-Royalban. Tegye fel a száz frankot a ruletten. Vagy veszítse el az egészet, vagy hozzon nekem hatezer frankot. Amikor visszajön, elmondom a bánatomat.
– Vigyen el az ördög, ha egy mukkot is értek az egészből, de szót fogadok önnek –mondta örömmel, mert ezt gondolta: „Kompromittáltatja magát velem, semmit sem tagadhat meg tőlem ezután.”
Eugène elveszi a csinos erszényt, szalad a kilences szám alá, miután egy ruhakereskedőtől megtudakolta, hol a legközelebbi játékház. Felmegy, odaadja valakinek a kalapját, belép, és megkérdi, melyik a rulett. A törzsvendégek csodálkozása közben a teremszolga egy hosszú asztalhoz vezeti. Valamennyi néző füle hallatára, restelkedés nélkül megkérdi, hova kell rakni a tétet.
– Ha egy aranyat tesz egyre a harminchat szám közül, s az a szám jön ki, harminchat aranyat nyer –magyarázza neki egy ősz hajú, tekintélyes aggastyán.
Eugène az életkorát jelző számra, a huszonegyesre dobja az egész száz frankot. Még fel sem ocsúdott, amikor csodálkozó felkiáltást hallott.
Tudtán kívül nyert.
– Vonuljon el a pénzével –tanácsolta az öregúr. –Kétszer nem lehet nyerni ezzel a rendszerrel. Az öregúr gereblye alakú lapátot nyújt neki, Eugène elveszi, besöpri vele a háromezer-hatszáz frankot, és még mindig mit sem tudva a játékról, az egészet a vörösre teszi fel, a karzat irigykedve nézi, hogy tovább játszik. Megperdül a kerék, újra nyer, és a bankár még egyszer háromezerhatszáz frankot vet neki oda.
– Hétezer-kétszáz frankja van –súgta neki az öregúr. –Hallgasson rám és tűnjön el, a vörös már nyolcszor kijött. Ha van szíve, hálából a kapott jó tanácsért, segítsen Napóleon egykori megyefőnökén, aki végínséget szenved.
Rastignac kábán tűri, hogy az ősz ember elvegyen tőle tíz aranyat, és még mindig nem értve a játékot, de elképedve szerencséjétől, lesiet a hétezer frankkal.

Tanács Rastignacnak #5 (Goriot)
- Itt van ezer frank, amit leánya a nyereségünkből nekem akart adni. Tegye el az ő számára a mellényzsebébe.
Goriot ránézett Eugène-re, megszorította a kezét és könnyet hullatott rá.
– Sikere lesz az életben –mondta az öreg. – Higgye el, Isten igazságos! Én tudom, mi a becsületesség, merem mondani, önhöz hasonló becsületes ember kevés akad. Akar ön is az én drága gyermekem lenni? Menjen aludni. Még alhat, mert még nem apa. Azt kell hallanom, hogy ő sírt, én pedig hülye fejemmel nyugodtan ettem itt, mialatt ő szenvedett. Én, én, aki eladnám a Szentháromságot, hogy lányaimat egy könnytől megkíméljem!
Igaz hitemre –gondolta Eugène lefekvés közben –, azt hiszem, tisztességes ember maradok egész életemben. Tiszta gyönyörűség lelkiismeretünk sugallatára hallgatni.
Talán csak azok cselekszenek titokban jót, akik hisznek Istenben, és Eugène istenhívő volt.

Vautrin leköszön
–Írja, Lachapelle bácsi –szólt oda egy ősz hajú emberkének, aki már kivette irattáskájából a letartóztatási jegyzőkönyvet, és most leült az asztal végére. –Beismerem, hogy Jacques Collin vagyok, másképpen Vasfejű, akit húszévi kényszermunkára ítéltek. Az imént bebizonyítottam, hogy nem ok nélkül viselem ezt a nevet. Hacsak a kezemet emeltem volna fel, ez a három pribék odamázolta volna az agyam Vauquer mama lebujának a padlójára. Ezek a pofák értik a módját, hogy hidegre tegyék az embert!
Vauquer-né ájuldozott e szavak hallatára.
– Szent isten! Mindjárt rosszul leszek –mondta Sylvie-nek. –Tegnap még vele voltam a színházban.
– Legyen filozófus, mama –folytatta Collin. –Miért baj az, hogy tegnap az én páholyomban ült? Mivel jobbak maguk, mint mi vagyunk? A mi vállunkat kevesebb gyalázat nyomja, mint a maguk szívét, maguk csak egy rothadó társadalom petyhüdt figurái. Aki maguk közt a legkülönb, még az sem áll nekem ellen. –Szeme Rastignacon állapodott meg, neki szánt szelíd mosolya sajátságos ellentétben volt arcának durva kifejezésével. –Ugye, angyalom, a mi kis alkunk áll, no persze, csak ha ráharap. Érti, mi? –És énekelni kezdett:
Bájos lány az én Fanchette-em,
Szíve olyan egyszerű...
–Sose féltsen engem –folytatta –, behajtom én a kinnlevőségeimet. Sokkal jobban félnek tőlem, semhogy átverjenek.
A fegyház világa, a fegyház erkölcse és nyelve a maga hirtelen átváltásaival a tréfás hangnemből a rettentőbe, egész riasztó nagysága, bizalmatlansága és aljassága, egy csapásra megelevenedett ennek az embernek a beszédében, aki már nem is egyén volt, hanem egy egész elfajult tömeg, egy vad és logikus, erőszakos és simulékony népség tipikus képviselője. Collin egy pillanat alatt pokoli költeménnyé vált, amelyben minden emberi érzés tükröződött, csak egy nem, a megbánás. Tekintete a bukott arkangyalé volt, aki mindig a harcot áhítozza. Rastignac lesütötte szemét, és a bűnözővel való cimborálást olybá vette, mint bűnhődést rossz gondolataiért.
–Ki árult el? –kérdezte Collin, és rettentő pillantását végigjártatta a gyülekezeten. Majd Michonneau kisasszonyra meredve, így folytatta: –Te voltál az, vén szuka, te okoztál nekem hamis vértolulást, álnok! Két szavamba kerülne, hogy egy héten belül elfűrészeljék a nyakad. Megbocsátok neked, keresztény vagyok. Különben nem is te adtál fel. Hát ki? Aha! Odafenn kutatnak az urak! –kiáltott, meghallva, hogy a rendőrtisztek nyitogatják a szekrényeit, és összeszedik a holmiját. –Hát csak túrják fel a fészket, a madarak már tegnap kirepültek. Nem fognak megtudni semmit. Az én üzleti könyveim itt vannak –s a homlokára ütött. –Tudom már, ki volt az árulóm. Csak az a riherongy Cérna lehetett. Igaz-e, öreg fogdmeg? –mondta a rendőrfőnöknek. –Ez nagyon jól összevág azzal, hogy a bankói odafönn voltak. De most már nem találtok semmit, szimatjancsik. Ami meg Cérnát illeti, két héten belül tömhetitek a pofáját agyaggal, még ha az egész csendőrséggel vigyáztok is rá. Mit adtatok ennek a Michonneau-nak? –kérdezte a rendőrfőnöktől. –Rongyos egy-két ezer tallért! Annál többet érek, te redves Ninon, te koszladt Pompadour, te gödörből kikelt Vénusz. Ha figyelmeztetsz, hatezer frank ütötte volna a markod! Persze ezt nem sejtetted, vén emberhúskofa, különben inkább velem álltál volna szóba. Igen, megadtam volna a hatezret, hogy ne kelljen megtennem egy utat, amelyhez semmi kedvem, s méghozzá rengeteg pénzt is veszítek rajta –mondta, miközben megbilincselték. –Ezek az emberek abban lelik örömüket, hogy a végtelenségig sétáltatnak. Ha mindjárt visszaküldenének a nagyházba, ott csakhamar folytathatnám ügyleteimet, ha megpukkadnak is az Orfèvres rakpart szájtátói. A bélyeges barátok valamennyien szívvel-lélekkel elkövetnek majd mindent, hogy megszöktessék generálisukat, a jó Vasfejűt! Van-e egy is köztetek, aki, mint én, tízezer mindenre elszánt cimborával dicsekedhet? –kérdezte büszkén. –De ami itt van, az se utolsó! –mondta a szívére ütve. –Én még senkit be nem köptem. Nézz oda, te szuka –szólt a vénlányhoz. –Rám ők rémülettel néznek, de tőled hányhatnékjuk van. Ez a te béred.
Elhallgatott, és végignézett a lakókon.
– Mit bámultok, ostobák! Még sose láttatok fegyencet? Az itt jelenlevő Collin, a keménykötésű fegyenc, nem olyan gyáva, mint embertársai, és tiltakozik a társadalmi szerződés sötét gazságai ellen, hogy a dicső Jean-Jacques-kal szóljak, akit büszkén vallok mesteremnek. Szóval én egyedül állok szemben a kormánnyal, az egész törvényszéki, csendőrségi pereputtyal, és kibabrálok velük.
– Teringettét –szólt a festő –, pompás rajzot lehetne készíteni róla.
 - Hallod-e, hóhér csatlósa, Özvegy udvaronca (valami borzalmas költőiséggel Özvegynek nevezik a fegyencek a nyaktilót) -tette hozzá a rendőrfőnökhöz fordulva -, légy jó fiú, mondd meg, hogy Cérna volt-e az árulóm! Nem szeretném, ha más helyett lakolna, ez nem volna igazságos. 
A rendőrök, akik kinyitották a szekrényeit, és minden holmiját leltározták, most visszajöttek, és halk szóval jelentést tettek az osztag vezetőjének. Elkészült a jegyzőkönyv.
- Uraim - szólt Collin a penzió lakóihoz -, engem most elvisznek. Ittlétem alatt mindnyájan nagyon szeretetreméltók voltak hozzám, hálás leszek érte. Búcsúzom önöktől. Engedelmükkel majd küldök provence-i fügét.
Néhány lépés után megfordult, és Eugène-re nézett.
- Isten veled, Eugène - mondta. Szelíd és szomorú hangja különös ellentétben volt eddigi indulatos beszédével. - Hagytam itt neked egy odaadó barátot arra az esetre, ha bajba jutnál.
Bilincsei ellenére vívóállásba dobbant, vívómesteri hangon kiáltotta:
- Egy, kettő! - és tőrszúrást mímelt. - Baj esetén fordulj hozzá. Pénz és ember, minden rendelkezésedre áll.
Ez a különös ember annyi bohóckodást vitt utolsó szavaiba, hogy csak ő és Rastignac érthette, mire céloz. Amikor már se katona, se csendőr nem volt a házban, Sylvie, aki ecettel dörzsölte úrnője halántékát, végignézett a megdöbbent lakókon.
- Mégiscsak talpig férfi volt!

[Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényének egyik fejezetében Iván “poémaötletét” adja elő öccsének, Aljosának. Ebben a kitalált történetben Jézus a 15. században Spanyolországba látogat, és miután felismerik, az inkvizítor elfogatja, és egy sajátos “kihallgatás” veszi kezdetét. Azért sajátos, mert Jézus részéről ez csak hallgatás. Kizárólag az inkvizítor beszél hosszú oldalakon keresztül.]

Poémám cselekménye Spanyolországban, Sevillában, az inkvizíció legszörnyűbb korában játszódik, amikor Isten dicsőségére mindennap máglyák lángoltak az országban, és

Ünnepélyes máglyatűzön
Égtek el az eretnekek.

Ó, ez persze nem a földre szállás volt, amelynek során ígérete szerint teljes égi dicsőségben jelenik meg az idők végeztével, és amely hirtelen lesz, „mint egy kelettől nyugatig felvillanó villám”. Nem, csak arra támadt kedve, hogy egy pillanatra meglátogassa gyermekeit, mégpedig ott, ahol éppen ropogni kezdtek az eretnekek máglyái. És végtelen irgalmassága folytán ugyanabban az emberi alakban jelenik meg még egyszer az emberek között, amelyben tizenöt évszázaddal előbb három évig járt az emberek között. Leszáll éppen annak a délszaki városnak „forró téreire”, ahol a nagy inkvizítor bíboros, a király, az udvar, a lovagok, a bíborosok, a gyönyörűséges udvarhölgyek és egész Sevilla sok-sok lakosának jelenlétében csak az előző napon égetett el kevés híján száz eretneket ad majorem gloriam Dei. Ő csöndben, észrevétlenül jelent meg, és lám – ez a különös -, mégis mindenki ismeri. A nép ellenállhatatlan erővel özönlik feléje, köré sereglik és követi. Ő a végtelen könyörület csöndes mosolyával halad közöttük. A szeretet napja ég a szívében, a Fény, a Világosság és az Erő sugarai áradnak szeméből, és az emberekre ömölve viszontszeretettel rendítik meg a szívüket. Ő feléjük nyújtja a kezét, megáldja őket, és gyógyító erő fakad abból, ha hozzá vagy akár a ruhájához érnek.
[Miután feltámaszt egy halott gyermeket:]
A nép közt kavarodás támad, kiabálnak, zokognak, és épp abban a pillanatban váratlanul áthalad a téren, a székesegyház mellett maga a bíboros, a nagy inkvizítor. Ez kilencven év körüli, magas, szálegyenes öregember, arca aszott, szeme beesett, de mint tüzes szikra, még fény csillog benne. Ó, nem a pompás bíborosi öltözet van rajta, melyben tegnap díszelgett a nép előtt, amikor megégették a római hit ellenségeit – nem, e pillanatban csak régi, durva barátcsuháját viseli. Némi távolságban követik komor segítői és rabszolgái, meg a „szent” őrség. Megáll a tömeg előtt, és messziről figyeli. Mindent látott, látta, ahogy a koporsót letették a lába elé, látta, ahogy feltámadt a lány, és elborult az arca. Összevonja sűrű, ősz szemöldökét, és tekintetében baljós fény villan. Előrenyújtja ujját, és megparancsolja az őröknek, hogy fogják el őt. És lám, olyan nagy az ereje, a nép már annyira rá van szoktatva az alázatra, hogy a tömeg rettegve engedelmeskedik neki: rögtön utat enged az őröknek, azok meg a hirtelen támadt síri csendben ráteszik a kezüket, és elvezetik őt. A tömeg egy emberként azonnal földig hajol az agg inkvizítor előtt, az pedig szótlanul megáldja a népet, és elvonul.

[A zárkában meglátogatja:]
– Te vagy az, te? – De mivel nem kap feleletet, gyorsan hozzáteszi: – Ne válaszolj, hallgass! És hát mit is tudnál mondani? Túlságosan is jól tudom, mit mondanál. Aztán meg jogod sincs, hogy bármit is hozzátégy ahhoz, amit már régebben mondtál. Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Mert azért jöttél, hogy zavarj bennünket, és ezt magad is tudod. De tudod-e azt, hogy mi lesz holnap? Én nem tudom, ki vagy, és nem is akarom tudni: te vagy-e az, vagy csak az ő hasonmása, de mindjárt holnap elítéllek, és máglyán elégetlek, mint a legveszedelmesebb eretneket, és ugyanaz a nép, amely ma a lábadat csókolgatja, már holnap egyetlen intésemre rohan, hogy parazsat kotorjon a máglyádhoz, tudod ezt? Igen, bizonyára tudod – tette hozzá mélyen eltűnődve, és egy pillanatra se vette le tekintetét foglyáról.
– Van-e jogod, hogy felfedj akár csak egyet is annak a világnak a titkai közül, amelyből jöttél? Nem, nincs jogod, azért, hogy ne tehess hozzá semmit ahhoz, ami már régebben elmondatott, és ne vehesd el az emberektől azt a szabadságot, amelyért kiálltál, amikor a földön jártál. Mindaz, amit újonnan felfedsz, veszélyezteti az emberek hitének szabadságát, mert csodaként jelentkezik, az ő hitük szabadsága pedig mindennél drágább volt neked már akkor, másfél ezer évvel ezelőtt. Nem te mondtad-e akkor olyan gyakran: „Szabaddá akarlak tenni benneteket”? De most megláttad ezeket a „szabad” embereket – teszi hozzá rögtön az öreg tűnődő mosollyal. – Hát igen, ez a dolog sokba került nekünk – folytatja, és szigorúan néz rá -, de mi végre befejeztük a te nevedben. Tizenöt évszázadig kínlódtunk ezzel a szabadsággal, de most ennek vége, és természetesen egyszer s mindenkorra. Nem hiszed, hogy egyszer s mindenkorra vége? Szelíden nézel rám, és még csak felháborodásra se méltatsz? De tudd meg, hogy most és éppen ma ezek az emberek jobban, mint valaha, meg vannak győződve arról, hogy teljesen szabadok, holott ők maguk hozták el nekünk a szabadságukat, és tették alázatosan a lábunk elé. Ám ezt mi csináltuk, de vajon ezt óhajtottad te, ilyen szabadságot?
– Megint nem értem – szakította félbe Aljosa. – Gúnyolódik, kineveti?
– Egy csöppet sem. Éppenséggel érdemül tudja be magának és társainak, hogy végre-valahára legyőzték a szabadságot, és ezt azért tették, hogy boldoggá tegyék az embereket.
– Mert csak most (természetesen az inkvizícióról beszél), most vált lehetővé először, hogy törődjünk az emberek boldogságával. Az ember lázadónak teremtődött; hát lehetnek boldogok a lázadók? Téged figyelmeztettek – folytatja -, nem szűkölködtél figyelmeztetésekben és útmutatásokban, de te nem hallgattál a figyelmeztetésekre, elvetetted az egyetlen utat, amelyen boldoggá lehetett volna tenni az embereket; de mielőtt elmentél, szerencsére átadtad a dolgot minekünk. Megígérted, szavaddal megerősítetted, nekünk adtad az oldás és kötés jogát, és immár természetesen nem is gondolhatsz arra, hogy most elvedd tőlünk ezt a jogot. Miért jöttél hát zavarni bennünket?
– De mit jelent az, hogy nem szűkölködött figyelmeztetésben és útmutatásban? – kérdezte Aljosa.
– Hát éppen ez a veleje annak, amit az öregnek el kell mondania.
– „A félelmetes és okos szellem, az önmegsemmisítés és a nemlét szelleme – folytatja az öreg -, az a nagy szellem beszélt veled a pusztában, és ahogy a könyvekben van írva, állítólag »megkísértett« téged. Így van? És lehetett volna-e bármi igazabbat mondani annál, amit ő felfedett néked három kérdésben, és amit te elvetettél, és amit a könyvek »kísértéseknek« neveznek? Holott ha történt valaha a földön igazi világrengető csoda, akkor az azon a napon, annak a három kísértésnek a napján történt. Mert épp ennek a három kérdésnek a megjelenésében rejlett a csoda. Mert ez a három kérdés szinte egységes egésszé foglalja össze és megjósolja az emberiség egész jövendő történetét, és előtár három képet, amelyekben találkozik az emberi természetnek minden megoldatlan történelmi ellentmondása az egész világon. Akkor ezt még nem lehetett ennyire látni, mert ismeretlen volt a jövő, de most, tizenöt évszázad elteltével már látjuk, hogy ez a három kérdés annyira megsejtett és megjósolt mindent, és annyira be is vált minden, hogy lehetetlen bármit is hozzájuk tenni vagy elvenni belőlük.
Döntsd el hát magad, kinek volt igaza: neked-e, vagy annak, aki akkor e kérdéseket feltette neked? Jusson eszedbe az az első kérdés; ha nem is betű szerint így mondta, az értelme ez volt:

[Az első kérdés:]
„Ki akarsz menni a világba, de üres kézzel mégy, a szabadságnak valamiféle ígéretével, amelyet azok együgyűségükben és velük született garázdaságukban fel se tudnak fogni, amelytől félnek és irtóznak – mert az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság! De látod ezeket a köveket ebben a csupasz, forró pusztában? Változtasd kenyérré őket, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként iramlik utánad, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé tőled kenyeret.” De te nem akartad megfosztani az embert a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet? Azt vetetted ellene, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, de tudod-e, hogy éppen e földi kenyér nevében támad ellened a föld szelleme, összecsap veled, és legyőz, és mindenki őt fogja követni; azt kiáltozva: „Ki fogható ehhez a vadállathoz? Ő tüzet hozott nekünk az égből!” Tudod-e, hogy néhány század múlva az emberiség a saját bölcsességének és tudományának a szájával azt fogja hirdetni, hogy nincs bűncselekmény, tehát vétkesség sincs, csak éhes emberek vannak. „Tartsd jól őket, és aztán kérd számon az erényt” – ezt írják arra a zászlóra, melyet ellened emelnek, és amely alatt lerontatik a te templomod. A templomod helyén új épületet emelnek, újraépül majd Bábel szörnyű tornya, és bár ezt se tudják befejezni, akár az előzőt, te mégis elkerülhetted volna ezt az új tornyot, és ezer évvel megrövidíthetted volna az emberek szenvedéseit, mert hisz miután ezer esztendőt kínlódtak a tornyukkal, megint csak mihozzánk jönnek! Akkor ismét megkeresnek bennünket a föld alatt, a katakombákban, ahová elrejtőztünk (mert megint üldözni és kínozni fognak bennünket), és ha megtalálnak, így kiáltanak hozzánk: „Tartsatok jól bennünket, mert azok, akik égi tüzet ígértek, adósaink maradtak.” És akkor majd mi fejezzük be a tornyukat, mert az fejezi be, aki eltartja őket, márpedig csak mi tarthatjuk el a te nevedben: azt hazudjuk, hogy a te nevedben. Ó, minélkülünk soha, soha nem tartják el magukat! Semmilyen tudomány sem ad nekik kenyeret, amíg szabadok maradnak, így hát az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé, és azt mondják nekünk: „Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket.” Végre maguk is ráeszmélnek, hogy a szabadság és a mindenki számára elegendő földi kenyér együtt elképzelhetetlen, mert ők soha, soha nem tudnak megosztozni egymással! Arról is meggyőződnek, hogy szabadok se lehetnek soha, mert gyöngék, gyarlók, hitványak és lázadók. Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: felérhet-e az a gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében a földivel? És ha az égi kenyér nevében fognak is követni ezrek és tízezrek, mi lesz azokkal a milliókkal, akik nem tudják elhanyagolni a mennyei kenyér kedvéért a földi kenyeret? Vagy neked csak a nagyok és erősek tízezrei drágák, a többi milliók, akik megszámlálhatatlanok, mint a tenger fövenye, akik gyöngék, de szeretnek téged, csak arra valók, hogy anyagul szolgáljanak a nagyoknak és erőseknek? Nem, nekünk a gyöngék is drágák. Gyarlók és lázadók, de végül éppen ők lesznek az engedelmesek. Csodálni fognak, és isteneknek tartanak bennünket azért, mert mi, az élükre állva vállaltuk, hogy elviseljük a szabadságot, és uralkodunk rajtuk – olyan szörnyű lesz végül nekik a szabadság! De mi azt mondjuk, hogy neked engedelmeskedünk, és a te nevedben uralkodunk. Megint csak becsapjuk őket, mert téged nem engedünk magunkhoz. Épp ez a csalás okozza majd szenvedésünket, mert kénytelenek leszünk hazudni. Nos, ezt jelentette ez az első kérdés ott, a pusztában, és ezt vetetted el te a szabadság nevében, amelyet mindennek fölébe helyeztél. Holott ebben a kérdésben rejlik e világ nagy titka. Ha elfogadod a „kenyeret”, válaszolhatsz mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek erre az általános és örökös emésztő kérdésére: „Ki előtt kell meghajolni?” Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat. De az ember olyasvalami előtt igyekszik meghajolni, ami már vitathatatlan, annyira vitathatatlan, hogy mindenki egyszerre, egyetemesen hajlandó meghajolni előtte. Mert e szánalmas teremtményeknek nem csupán az a gondjuk, hogy találjanak valamit, ami előtt meghajolhasson az egyik vagy a másik, hanem az, hogy olyat találjanak, amiben mindnyájan hisznek, és ami előtt feltétlenül valamennyien meghajolnak. Éppen a meghajlás közösségének ez a szükséglete okozza a legnagyobb gyötrelmet időtlen idők óta mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek. Az egyetemes meghajlás miatt pusztították egymást tűzzel-vassal. Isteneket teremtettek, és felszólították egymást: „Hagyjátok ott a magatok isteneit, és gyertek, hódoljatok a mieinknek, máskülönben halál rátok és az isteneitekre!” És ez így lesz a világ végezetéig, még akkor is, amikor már az istenek is eltűnnek a világból: akkor majd a bálványok előtt borulnak le. Te tudtad, szükségképpen tudnod kellett az emberi természetnek ezt a legfőbb titkát, de elvetetted az egyetlen abszolút zászlót, amelyet felajánlottak neked, hogy mindenkit feltétel nélküli meghajlásra kényszeríts – a földi kenyér zászlaját, mégpedig a szabadság és a mennyei kenyér nevében vetetted el. És nézd csak, mit csináltál még! Ismét csak a szabadság nevében! Mondom neked, hogy nincs az embernek gyötrőbb gondja, mint az, hogy találjon valakit, akinek minél előbb átadhatja a szabadságnak azt az adományát, amellyel ez a szerencsétlen lény születik. De emberek szabadságát csak az veheti birtokába, aki megnyugtatja lelkiismeretüket. A kenyérrel egy vitathatatlan zászlót akartak a kezedbe adni: ha kenyeret adsz az embernek, meghajlik előtted, mert nincs vitathatatlanabb a kenyérnél, de ha valaki ugyanakkor, téged megkerülve, hatalmába keríti a lelkiismeretét is – ó, akkor eldobja a te kenyeredet, és azt követi, aki elzsongítja a lelkiismeretét. Ebben igazad volt. Mert az emberi lét titka nem abban rejlik, hogy csak éljen, hanem abban, hogy miért éljen. Az ember, ha nincs szilárd elképzelése arról, hogy miért éljen, nem hajlandó élni, és inkább elpusztítja magát, semhogy e földön maradjon, még ha csupa kenyérrel rakják is körül. Ez így van, mégis mi történt? Ahelyett, hogy birtokba vetted volna az emberek szabadságát, még nagyobbra növelted! Vagy elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és a gonosz megismerésében? Nincsen csábítóbb az ember számára, mint lelkiismeretének szabadsága, de nincs gyötrelmesebb sem. És ahelyett, hogy szilárd alapokat teremtettél volna az emberi lelkiismeret megnyugtatásához egyszer s mindenkorra – elvettél mindent, ami rendkívüli, rejtélyes és bizonytalan, elvettél mindent, ami meghaladta az emberek erejét, és ezáltal úgy cselekedtél, mintha egyáltalán nem is szeretnéd őket – éppen te, aki azért jöttél, hogy életedet áldozd értük! Ahelyett, hogy hatalmadba kerítetted volna az emberi szabadságot, megnövelted és gyötrelmeivel örökre megterhelted az ember lelki világát. Te az ember szabad szeretetére áhítoztál, hogy tőled elbűvölve és lebilincselve szabadon kövessen. Az embernek a szilárd ősi törvény helyett ezentúl saját magának, szabad szívvel kellett eldöntenie, mi a jó és mi a rossz, nem lévén más útmutatója, mint a példád – de hát nem gondoltál arra, hogy végül is elveti a példádat, és kétségbe vonja az igazságodat, ha olyan iszonyú terhet raknak rá, mint a választás szabadsága? Végül majd azt kiáltják, hogy nem tebenned van az igazság, mert nem is lehetett volna nagyobb zavarban és kínban hagyni őket, mint te tetted, amikor olyan sok gondot és megoldhatatlan feladatot róttál rájuk. Ily módon te magad készítetted elő a talajt birodalmad lerombolásához, és ne is vádolj ezzel senki mást. Pedig hát ezt kínálták neked? Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett – ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély. Te elvetetted ezt is, azt is, a harmadikat is, és magad adtál példát rá.

[A második kérdés:]
Amikor az a félelmetes és igen bölcs szellem odahelyezett a templom tetejére, és azt mondta: „Ha meg akarod tudni, Isten fia vagy-e, vesd alá magadat, mert arról meg van írva, hogy az angyalok felkapják, és úgy hordozzák, és nem zuhan le, és nem zúzza szét magát, és akkor megtudod, hogy Isten fia vagy-e, és akkor bebizonyítod, milyen a te Atyádba vetett hited” – te, végighallgatva, elutasítottad az ajánlatát, és nem engedtél neki, és nem vetetted a mélybe magadat. Ó, te akkor természetesen büszkén és nagyszerűen viselkedtél, mint Istenhez illik, de hát az emberek, ez a gyönge, lázongó fajzat – ők istenek? (Axis Of Awesome) Ó, te mindjárt tudtad akkor, hogy ha csak egy lépést, egy mozdulatot teszel, hogy levesd magad, rögtön megkísérted az Urat, és elveszted minden hitedet benne, és szétzúzod magad azon a földön, amelyet megváltani jöttél, és ennek nagyon megörül az az okos szellem, amely megkísértett. De ismétlem, sokan vannak-e olyanok, mint te? És valóban feltételezhetted akár csak egy percre, hogy az emberek is ellen tudnak állni ilyen kísértésnek? Hát úgy van megalkotva az emberi természet, hogy elvesse a csodát, és az életnek ilyen szörnyű pillanataiban, a legszörnyűbb, legfőbb és leggyötrőbb lelki kérdéseinek pillanataiban egyedül maradjon szívének szabad döntésével? Ó, te tudtad, hogy a hőstettedet megőrzik a könyvek, hogy az eljut a föld legvégső határáig és az idők teljéig, és azt remélted, hogy téged követve az ember is az Istennel marad anélkül, hogy csodára lenne szüksége. De nem tudtad, hogy mihelyt az ember elveti a csodát, rögtön elveti az Istent is, mert az ember nem annyira az Istent keresi, mint inkább a csodákat. És mivel az ember nem tud meglenni csoda nélkül, teremt magának újabb és újabb, immár saját csodákat, és most már kuruzslók csodája, vénasszonyok varázslata előtt hajol meg, akkor is, ha százszor lázadó, eretnek és istentagadó. Nem szálltál le a keresztről, amikor gúnyolva, csúfolódva azt kiabálták: „Szállj le a keresztről, és akkor elhisszük, hogy te vagy az!” Te nem szálltál le, ismét csak azért, mert nem akartad csodával leigázni az embert, és mert nem csodaszülte, hanem szabad hitre áhítoztál. Szabad szeretetre áhítoztál, és nem arra, hogy a rab szolgaian lelkesedjék a hatalom előtt, amely egyszer s mindenkorra megrémítette. Ám ezúttal is túlbecsülted az embereket, mert hiszen rabszolgák azok, még ha lázadóknak teremtődtek is. Tekints vissza, és ítéld meg magad: eltelt tizenöt évszázad, és nézd meg csak őket, kit emeltél magadhoz? Az ember gyönge és alávaló. Mit számít az, hogy most mindenütt lázadozik a mi hatalmunk ellen, és büszke arra, hogy lázadozik?! Ez a gyermek, az iskolás fiú büszkesége. Ezek csupán kisgyermekek, akik fellázadtak, és kikergették tanítójukat a tanteremből. De vége szakad a gyermekek ujjongásának is, és az sokba kerül nekik. Lerombolják a templomokat, és vérrel árasztják el a földet. Ámde végül rádöbbennek ezek az ostoba gyermekek, hogy ők, ha lázadók is, gyönge lázadók, akik a tulajdon lázadásukat se bírják ki. Ostoba könnyeket ontva végül is belátják, hogy az, aki lázadóknak teremtette őket, kétségtelenül csúfot akart űzni belőlük. Ezt kétségbeesésükben mondják, és amit mondanak, istenkáromlás lesz, ettől pedig még szerencsétlenebbé válnak, mert az emberi természet nem tudja elviselni az istenkáromlást, úgyhogy a végén mindig saját maga bosszulja meg. Így hát nyugtalanság, zűrzavar és boldogtalanság – ez az emberek mostani sorsa azután, hogy te annyit szenvedtél a szabadságukért! Nagy prófétád a jelentéseiben és hasonlataiban azt mondja, hogy látta az első feltámadás valamennyi részesét, és hogy minden nemzetségből tizenkétezren voltak. De ha ennyien voltak, akkor azok nem is emberek voltak, hanem istenek. Ők elviselték a te keresztedet, sáskával és gyökerekkel táplálkozva elviseltek az ínséges és kopár pusztában egész évtizedeket, úgyhogy természetesen büszkén mutathatsz rá a szabadságnak, a szabad szeretetnek ezekre a gyermekeire, akik nagyszerű, szabad áldozatot hoztak a te nevedben. De ne felejtsd el, hogy ezek csupán néhány ezren voltak, azok is istenek; és a többiek? Hát tehet arról a többi, gyönge ember, hogy nem bírták ki azt, amit az erősek? Tehet a gyönge lélek arról, hogy nem bír magába fogadni olyan félelmetes adományt? Hát te csakugyan a választottakhoz és a választottakért jöttél? Ám ha ez így van, akkor itt titok lappang, amelyet mi nem érthetünk. Ha pedig titokról van szó, akkor nekünk is jogunk volt titkot hirdetni, és arra tanítani őket, hogy nem a szívük szabad választása a fontos, nem is a szeretet, hanem az a titok, amelynek vakon, még lelkiismeretük ellenére is engedelmeskedniük kell. Így is cselekedtünk. Mi helyesbítettük a te hőstettedet, és a csodára, a titokra és a tekintélyre alapoztuk. És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy nyájat, hogy végre levették szívükről azt az oly félelmetes adományt, amely annyi gyötrelmet okozott nekik. Mondd, igazunk volt, amikor így cselekedtünk, és ezt tanítottuk? Hát nem szerettük mi az emberiséget, amikor béketűréssel tudomásul vettük gyöngeségét, szeretettel könnyítettünk a terhén, és gyarló természetének még azt is hagytuk, hogy bűnt kövessen el, de a mi engedélyünkkel? Minek jöttél hát most zavarni bennünket? És miért nézel rám némán és áthatóan azzal a szelíd szemeddel? Csak lobbanj haragra, nekem nem kell a szereteted, mert én se szeretlek téged. Miért is titkolnám előled? Vagy ne tudnám, kivel beszélek? Kiolvasom a szemedből, hogy már tudod mind, ami mondanivalóm csak van. Éppen én takargatnám előled a titkunkat? Lehet, hogy épp az én számból akarod hallani, halld hát: mi nem veled vagyunk, hanem ővele, ez a mi titkunk! Már régóta, immár nyolc évszázada nem veled vagyunk, hanem vele, ez a mi titkunk!

[A harmadik kérdés:]
Pontosan nyolc évszázaddal ezelőtt elfogadtuk tőle azt, amit te felháborodva visszautasítottál, azt az utolsó ajándékot, amelyet akkor kínált fel neked, amikor megmutatta a világ minden országát: elfogadtuk tőle Rómát és a császár kardját, és csakis magunkat nyilvánítottuk evilági királyokká, egyedüli királyokká, noha még mindmáig sem sikerült teljesen bevégeznünk művünket. De ki tehet róla? Ó, ez a mű mindeddig csak a kezdetén van, de már elkezdődött. A betetőzéséig még sokat kell várni, és még sokat szenved a föld, de el fogjuk érni, és mi leszünk a császárok, és akkor majd törődünk az emberek egyetemes boldogságával. Pedig te már akkor elfogadhattad volna a császár kardját. Miért utasítottad el ezt az utolsó ajándékot? Ha megfogadod a hatalmas szellemnek ezt a harmadik tanácsát, teljesítesz mindent, amit az ember a földön keres, vagyis: ki előtt hajoljon meg, kire bízza a lelkiismeretét, és végül milyen módon egyesüljön mindenki egy vitathatatlanul egységes és egyetértő hangyabolyban, mert az emberek harmadik és utolsó gyötrelme – az egyetemes egyesülés szükséglete. Az emberiség a maga egészében mindig arra törekedett, hogy okvetlenül egyetemesen rendezkedjék be. Sok nagy nép volt, nagy történelemmel, de minél magasabbra emelkedtek ezek a népek, annál szerencsétlenebbek voltak, mert a többieknél jobban felismerték az emberek egyetemes egyesülésének szükségességét. A nagy hódítók, a Timurok és a Dzsingisz kánok szélvészként végigszáguldottak a földön, igyekeztek meghódítani a világot, de még ők is – bár öntudatlanul – az emberiségnek az egyetemes és általános egyesülésre irányuló nagy igényét fejezték ki. Ha akkor elfogadod a császár világát és bíborát – megalapítod az egyetemes birodalmat, és egyetemes nyugalmat teremtesz. Mert hát kik uralkodjanak az embereken, ha nem azok, akik uralkodnak a lelkiismeretükön, és akiknek kezében a kenyerük van? Mi tehát elfogadtuk a császár kardját, azzal pedig, hogy elfogadtuk, természetesen megtagadtunk téged, és őt követtük. Ó, a szabad gondolkozás garázdálkodásának, a tudományuknak és az emberevésnek egész századai telnek még el, mert ha egyszer nélkülünk kezdték felépíteni a maguk bábeli tornyát, emberevéssel fogják végezni. De éppen akkor mászik majd hozzánk a fenevad, és nyalni fogja a lábunkat, és véres könnyeket fog ráfröcskölni a szeméből. És mi ráülünk a fenevadra, és feltartjuk a kelyhet, amelyre ez lesz írva: »Titok!« És akkor, csakis akkor jön el az emberek számára a nyugalom és a boldogság országa. Te büszke vagy a választottaidra, de neked csak választottaid vannak, mi pedig mindenkit megnyugtatunk. És még valamit: igen sokan a választottak közül és az erősek közül, akikből választottak lehettek volna, igen sokan végül is belefáradtak abba, hogy rád várjanak, és más területre vitték és fogják vinni szellemi erejüket, szívük hevét, és azzal végzik, hogy épp teellened emelik fel a maguk szabad zászlaját. Pedig te emelted fel azt a zászlót. Nálunk meg mindenki boldog lesz, nem fognak többé lázadni, nem fogják egymást irtani, mint a te szabadságodban mindenütt történt. Ó, mi meggyőzzük őket, hogy csakis akkor lesznek szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságukról, és meghódolnak előttünk. No és igazunk lesz, vagy hazudunk? Ők maguk győződnek majd meg, hogy igazunk van, mert eszükbe jut, hogy milyen szörnyű rabságba és zavarba sodorta őket a te szabadságod. A szabadság, a szabad gondolkodás és a tudomány olyan útvesztőbe viszi, olyan csodák és megfejthetetlen titkok elé állítja őket, hogy némelyek, a dacosak és a szilajok elpusztítják önmagukat, mások, a dacosak, de gyöngék elpusztítják egymást, ismét mások, a többiek, a tehetetlenek és boldogtalanok pedig a lábunkhoz csúsznak, és azt kiáltják nekünk: »Igen, igazatok volt, csakis ti vagytok birtokában az ő titkának, visszatérünk hát hozzátok, mentsetek meg minket önmagunktól.« Amikor kenyeret kapnak tőlünk, természetesen világosan fogják látni, hogy mi az ő kenyerüket vesszük el – amelyet tulajdon kezükkel kerestek -, hogy minden csoda nélkül kiosszuk nekik; látni fogják, hogy nem változtattuk mi a követ kenyérré, de valójában magánál a kenyérnél is jobban örülnek annak, hogy a mi kezünkből kapják! Mert nagyon jól fognak emlékezni rá, hogy régebben, minélkülünk, az a kenyér, amelyet ők kerestek, csak kővé változott a kezükben, amikor pedig visszatértek hozzánk, még a kő is kenyérré változott a kezükben. Nagyon is, nagyon is fogják értékelni, mit jelent, hogy egyszer s mindenkorra engedelmeskednek nekünk! És amíg ezt nem értik meg az emberek, szerencsétlenek lesznek. Mondd, ki akadályozta leginkább, hogy megértsék? Ki tagolta szét a nyájat és szórta széjjel ismeretlen utakon? De a nyáj ismét összegyűlik, és újra engedelmeskedni fog, immár egyszer s mindenkorra. Akkor mi csendes, békés boldogságot adunk, olyan gyarló lényeknek való boldogságot, amilyennek teremtődtek. Ó, mi végre majd leszoktatjuk őket a büszkeségről, mert te felmagasztaltad és megtanítottad őket büszkélkedni; bebizonyítjuk nekik, hogy gyöngék, hogy szánalomra méltó gyermekek, de a gyermeki boldogság mindennél édesebb. Félénken fognak ránk nézni, és ijedtükben hozzánk bújnak, mint a csirkék a kotlóhoz. Csodálnak bennünket, és rettegnek majd tőlünk, de büszkék is lesznek, hogy mi olyan hatalmasak és olyan okosak vagyunk, hogy meg tudunk zabolázni egy ilyen ezermilliós szilaj csordát. Elernyedve fognak remegni a haragunktól, elméjük megretten, a szemük sírós lesz, mint a gyermekeké és az asszonyoké, de egy intésünkre ugyanolyan könnyen csapnak át a vidám nevetésbe, a derűs örömbe, a boldog gyermeki énekbe. Igen, mi munkára kényszerítjük őket, de szabad óráikban gyermeki játékká alakítjuk át az életüket gyermekdalokkal, kórussal és ártatlan táncokkal. Ó, mi megengedjük nekik a bűnt is; ők gyengék és gyámoltalanok, és szeretni fognak minket, mint a gyermekek, azért, mert megengedjük nekik, hogy vétkezzenek. Azt mondjuk nekik, hogy minden bűnt le lehet vezekelni, ha a mi engedélyünkkel követik el; a vétkezést pedig azért engedjük meg nekik, mert szeretjük őket, a bűneikért járó büntetést meg – ám legyen – magunkra vállaljuk. És mivel magunkra vállaljuk, isteníteni fognak bennünket mint jótevőiket, akik viseljük a felelősséget bűneikért az Isten előtt. És nem lesz előttünk semmi titkuk. Mi majd megengedjük vagy megtiltjuk nekik, hogy együtt éljenek a feleségükkel és a szeretőjükkel, hogy legyen vagy ne legyen gyermekük – minden az engedelmességüktől függ -, és ők vidáman, örömmel hódolnak meg nekünk. Lelkiismeretüknek leggyötrőbb titkait mind-mind odahozzák nekünk, és mi mindent eldöntünk, és ők örömmel bíznak a döntésünkben, mert megmenti őket a személyes és szabad döntés nagy gondjától és mostani szörnyű gyötrelmeitől. És mind boldogok lesznek, e lények minden milliója, kivéve az őket kormányzó százezreket. Mert csak mi, mi, akik a titkot őrizzük, csak mi leszünk boldogtalanok. Lesz ezer- meg ezermillió boldog kisgyermek és százezer mártír, akik magukra vállalták a jó és a rossz megismerésének átkát. Csendesen halnak meg, csendesen hunynak el a te nevedben, és csak a síron túl találják meg a halált. De mi megőrizzük a titkot, és épp az ő boldogságuk végett örök mennyei jutalommal kecsegtetjük őket. Mert hiszen ha volna is valami a másvilágon, természetesen nem az olyanok számára lenne, mint ők. Azt mondják, azt jövendölik, hogy te eljössz, és újra győzöl, eljössz a te büszke és hatalmas választottjaiddal, de mi azt mondjuk, hogy azok csak saját magukat váltották meg, mi pedig mindenkit megváltottunk. Azt mondják, hogy megszégyenítik a fenevadon ülő parázna asszonyt, aki a kezében tartja a titkot; hogy újra fellázadnak a gyöngék, széttépik bíbor ruháját, és lemeztelenítik »undorító« testét. De akkor én felállok, és rámutatok arra az ezer- meg ezermillió boldog kisgyermekre, akik nem ismerték a bűnt. És mi, akik az ő boldogságukért magunkra vállaltuk a bűneiket, eléd állunk, és azt mondjuk: »Ítélj meg bennünket, ha tudsz, és mersz.« Tudd meg, hogy én nem félek tőled. Tudd meg, hogy én is voltam a pusztában, én is táplálkoztam sáskával és gyökerekkel, én is áldottam a szabadságot, amellyel te megáldottad az embereket, és arra készültem, hogy választottaid közé, az erősek és hatalmasok közé állok azzal a vággyal, hogy »beteljék a számuk«. De felocsúdtam, és nem akartam az őrültséget szolgálni. Visszatértem, és csatlakoztam azoknak a csapatához, akik helyesbítették a te hőstettedet. Otthagytam a büszkéket, és visszatértem az alázatosakhoz épp ezeknek az alázatosoknak a boldogsága végett. Az, amit mondok neked, valóra válik, és felépül a mi birodalmunk. Ismétlem neked, már holnap meglátod ezt az engedelmes nyájat, amely az első intésemre rohan, hogy odakaparja az izzó parazsat a te máglyádhoz, amelyen elégetlek téged azért, mert idejöttél, hogy zavarj bennünket. Mert ha volt, aki megérdemelte a máglyánkat, akkor az te vagy. Holnap elégetlek. Dixi.
Ivan szünetet tartott. Beszéd közben nekihevült, szenvedélyesen beszélt; amikor pedig befejezte, váratlanul elmosolyodott.
Aljosa, aki mindeddig csöndben hallgatta – bár a vége felé rendkívül izgatottan, többször is megpróbálta félbeszakítani bátyja beszédét, de láthatólag fékezte magát -, most szinte felugorva megszólalt:
– De hisz… ez képtelenség! – kiáltotta kipirulva. – A te poémád Jézus magasztalása, nem pedig ócsárlása… aminek te szántad. És ki hiszi el neked, amit a szabadságról mondasz? Hát így kell, így kell azt érteni? Így értelmezi a pravoszláv egyház? Ez Róma, de nem is az egész Róma; ez nem igaz – ezek a katolicizmus legrosszabbjai, az inkvizítorok, a jezsuiták!… Meg aztán teljesen elképzelhetetlen egy olyan fantasztikus személy, mint a te inkvizítorod. Miféle emberi bűnök azok, amelyeket magukra vállaltak? Miféle titoknak a hordozói azok, akik az emberek boldogsága végett magukra vállaltak valami átkot? Mikor láttak ilyeneket? Mi ismerjük a jezsuitákat, sok rosszat beszélnek róluk, de hát olyanok volnának, amilyennek te lefested őket? Egyáltalán nem olyanok, korántsem olyanok… Ők egyszerűen a jövendő földi világbirodalom római hadserege, élükön a császárral, a római pápával… ez az ő eszményük, de minden titok és fennkölt szomorúság nélkül… A legegyszerűbb hatalomvágy, a piszkos földi javak, a leigázásnak, amolyan új jobbágyságnak a vágya, hogy földesurak lehessenek, ez az egész programjuk. Talán még Istenben se hisznek. A te szenvedő inkvizítorod merő kitalálás…
– Várj csak, várj – mondta nevetve Ivan. – Ni, hogy nekitüzesedtél! Azt mondod, kitalálás. Ám legyen! Persze hogy kitalálás. De azért hadd kérdezzem meg: csakugyan azt hiszed, hogy az utóbbi évszázadok egész katolikus mozgalma csupán hatalomvágy – csakis szennyes javak elérésére? Csak nem Paiszij atyától tanultad ezt?
– Nem, nem, ellenkezőleg: sőt, Paiszij atya egyszer olyasvalamit mondott, mint te… de természetesen mégsem azt, egyáltalán nem azt – kapott észbe Aljosa.
– Mindenesetre értékes adat az „egyáltalán nem azt” ellenére is. Épp azt akarom kérdezni tőled: miért csakis hitvány anyagi javakért szűrték össze a levet a te jezsuitáid és inkvizítoraid? Miért nem akadhat köztük egyetlenegy szenvedő sem, akit nagy szomorúság kínoz, és aki szereti az emberiséget? Nézd: tegyük fel, hogy csakis piszkos anyagi javakra vágyók serege közt akadt egyetlenegy olyan, mint az én agg inkvizítorom, aki maga is gyökereken élt a pusztában, és őrjöngve iparkodott legyőzni a testét, hogy szabaddá és tökéletessé tegye magát, de – mivel egész életében szerette az emberiséget – egyszeriben kinyílt a szeme, és belátta: nem valami nagy erkölcsi boldogság elérni az akarat tökéletességét, ha ugyanakkor arról győződik meg az ember, hogy Isten többi teremtményének milliói továbbra is csak arra jók, hogy gúnyt űzzenek belőlük, hogy ezek sohasem tudnak megbirkózni a szabadságukkal, hogy e szánalmas lázadók sosem lesznek óriások, akik befejezhetnék a tornyot, hogy a nagy idealista nem az ilyen balgákért álmodozott az ő harmóniájáról. Miután minderre rájött, visszatért és csatlakozott… az eszes emberekhez. Hát nem történhetett ilyesmi?
– Kikhez csatlakozott, milyen eszes emberekhez?! – kiáltotta szinte szenvedéllyel Aljosa. – Nincs azoknak semmiféle eszük, semmiféle titkuk vagy rejtélyük… Legfeljebb talán az istentagadás – ez az ő egész titkuk. A te inkvizítorod nem hisz Istenben, ez az ő egész titka!
– És ha így van! Végre rájöttél. Valóban így van, valóban ennyi az egész titok, de hát ez nem szenvedés, legalábbis egy olyan ember számára, mint ő, aki egész életét arra a pusztai hőstettre áldozta, és nem gyógyult ki az emberiség szeretetéből? Életének alkonyán kétségtelenül meggyőződik arról, hogy csakis a nagy, félelmetes szellem tanácsai szerint lehetne valamelyest elviselhető rendbe fogni ezeket a tehetetlen lázadókat, ezeket a „csúfságra termett, félig sikerült kísérleti lényeket”. És amikor erről meggyőződik, belátja, hogy az okos szellemnek, a halál és a pusztítás félelmetes szellemének útmutatását kell követni, avégett pedig el kell fogadni a hazugságot meg a csalást, és immár tudatosan kell a halál és a pusztulás felé vezetni az embereket, és közben, egész úton ámítgatni, hogy valamiképpen észre ne vegyék, hová is vezetik őket; hogy ezek a szánalmas vakok legalább útközben véljék boldognak magukat. És ne felejtsd el, ez a csalás annak a nevében történik, akinek az eszményében olyan szenvedélyesen hitt az öreg egész életén át! Hát nem szerencsétlenség ez? És ha csak egy ilyen kerül ennek az egész hadseregnek az élére, amely „csupáncsak piszkos javakért áhítja a hatalmat” – hát nem elég akár egy ilyen is, hogy tragédia történjék? Sőt, egy ilyen élenhaladó is elég, hogy az egész római ügy mindenféle seregeivel és jezsuitáival végre megtalálja igazi vezéreszméjét, a legmagasabb rendű eszméjét. Őszintén megmondom neked: én szentül hiszem, hogy ez az egyetlen ember soha nem is hiányzott azok közül, akik valamely mozgalom élén álltak. Ki tudja, hátha a római pápák között is akadtak ilyen ritka kivételek. Ki tudja, hátha ez az átkozott vénember, aki a maga módján annyira és oly makacsul szereti az emberiséget, sok ilyen kivételes aggastyán egész csapatának alakjában most is létezik mint összeesküvés, mint titkos szövetség, amely már rég megalakult a titok őrzésére, hogy megvédje a boldogtalan és tehetetlen emberektől épp azért, hogy boldoggá tegye őket. Ez okvetlenül így van, és így is kell lennie. Nekem úgy rémlik, hogy még a szabadkőművesség alapját is valami efféle titok alkotja, és hogy a katolikusok épp azért gyűlölik a szabadkőműveseket, mert versenytársakat látnak bennük, akik szétforgácsolják az eszme egységét, holott egy nyájnak és egy pásztornak kell lennie… Egyébként azzal, hogy védem a gondolatomat, olyan szerző gyanánt viselkedem, aki nem állta ki a kritikádat. Elég erről ennyi.
– Talán te magad is szabadkőműves vagy! – szaladt ki váratlanul Aljosa száján. – Te nem hiszel Istenben – tette hozzá, de most már rendkívül szomorúan. Ráadásul úgy rémlett neki, hogy a bátyja gúnyosan néz rá. – Aztán hogy végződik a poémád? – kérdezte hirtelen a földre nézve. – Vagy már vége van?
– Így akartam befejezni: amikor az inkvizítor elhallgat, egy ideig várja, hogy válaszoljon a foglya. Nyomasztja a némasága. Látta, hogy a fogoly egész idő alatt egyenesen a szemébe nézve elmélyülten, csendben hallgatta, és nyilvánvalóan nem akart ellene vetni semmit. Az öreg azt szeretné, ha mondana neki valamit, még ha keserűt, iszonyút is. De ő váratlanul, némán odamegy az aggastyánhoz, és csöndesen megcsókolja kilencvenéves, vértelen ajkát. Ez minden válasz. Az öregember megremeg. Megrándul a szája sarka; az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja neki: „Eredj, és többé ne jöjj ide… egyáltalán ne jöjj… soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”. A fogoly elmegy.
– És az öreg?
– A csók égeti a szívét, de megmarad addigi eszméje mellett.

Annyi írás jelent már meg egyenesen — mint mondják — a közérdek céljaira, ám a valamennyi érdek közül legfontosabb, az emberek formálásának művészete még mindig nem jut eszébe senkinek.

Gyengének születünk, erőre van szükségünk. Mindennek híjával születünk, segítségre van szükségünk. Ostobának születünk, ítélőképességre van szükségünk. Mindazt, amit születésünkkor nélkülözünk, s amire nagykorunkban szükségünk van, a nevelés adja meg nekünk. Ezt a nevelést vagy a természettől, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól kapjuk. Képességeink és szerveink belső kifejlesztése a természet adta nevelés, e kifejlesztés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek adta nevelés, saját szerzett tapasztalatunk pedig a bennünket illető tárgyakra nézve a dolgok adta nevelés.

Nem ismerjük a gyermekkort. Minél messzebbre megyünk a rávonatkozó hamis eszmék nyomán, annál jobban eltévedünk. A legbölcsebbek figyelme arra irányul, amit a felnőtteknek kell tudniuk, és nem veszik tekintetbe, hogy mi az, amit a gyermekek megtanulni képesek. Mindig a kész embert látják a gyermekben, és nem gondolnak rá, hogy micsoda ő, mielőtt felnőtté válnék.

Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei közt. A földet emitt arra kényszeríti, hogy egy másik föld terményeit táplálja, egy fát arra, hogy egy másiknak a gyümölcseit hordja; vegyíti és összezavarja az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; felforgat mindent, eltorzít mindent, szereti az idomtalant, a szörnyszülötteket. Semmit sem akar olyannak, amilyennek a természet alkotta, még az embert sem. Kedvére idomítja őt, akár a cirkuszi lovat, kitekeri tagjait a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.
Ha nem így volna, még rosszabbul folynék minden, mert a mi fajtánk nem bírja el, hogy csak félig munkálják ki. Most már odáig jutottunk, hogy ha a többiek között magára hagynának valakit a születése pillanatától fogva, ő torzulna el a leginkább. Az előítéletek, a tekintély, a szükség, a példa, az összes társadalmi intézmények, melyeknek tengerében alámerülünk, megfojtanák benne a természetet, helyébe azonban semmit sem iktatnának. Fiatal cserjeként állna ott az a természet, mint akit a véletlen plántált egy út kellős közepére, ahol a járókelők csakhamar elpusztítanák, mert mindenfelől nekiütődnének, és hajlítgatnák erre is, arra is.

A természetes ember teljesen önmagáé. Ő a számbeli egység, az abszolút egész szám, amely csak önmagával s a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A társadalom embere csak törtegység, amely a nevező függvénye, s melynek értékét az egészhez való viszonya szabja meg, azaz a társadalom összessége. A  társadalmi intézmények az ént egy közös egységbe kebelezik olyannyira, hogy egyik egyed se higgye többé magát egynek, hanem az egység részének, és ne legyen többé észrevehető, csak az egészben.

Az emberek nem azért vannak a világon, hogy hangyabolyokká zsúfolódjanak, hanem hogy elszórtan éljenek a földön, melyet művelniük kell. Minél inkább tömörülnek, annál romlottabbá válnak. A gyengélkedő test csakúgy, mint a romlott lélek biztos következménye az ilyen túl népes csődületnek. Valamennyi állat közül az ember képes a legkevésbé nyájban élni. A birkák módjára összezsúfolt emberek csakhamar elpusztulnának valamennyien. Az ember lélegzete halálos az embertársaira. Éppoly igaz ez eredeti értelemben, mint átvitt értelemben. Minden város egy-egy örvény az emberi nemre nézve. Egynéhány nemzedék, s a nemzetségek elpusztulnak vagy elfajzanak. Fel kell őket újítani, és mindig a falu gondoskodik erről a megújhodásról. Küldjétek megújhodni gyermekeiteket, hogy úgy mondjam, a maguk erejéből, hadd nyerjék vissza a mezők ölén azt az életerőt, melyet túlságosan benépesített helyek egészségtelen levegőjén elveszít az ember.

Arra teremtettek bennünket, hogy emberek legyünk. A törvények és a társadalom pedig visszasüllyesztettek a gyermekkorba.

Az ember sorsa mindenkori szenvedés. Önfenntartásának gondja is elválaszthatatlan a gyötrelemtől. Boldog, aki gyermekkorában csak a testi bajokat ismeri. Bizony jóval kevésbé kegyetlen, jóval kevésbé fájdalmas bajok, mint a többiek, és jóval ritkábban késztetnek arra, hogy búcsút mondjunk az életnek. A köszvény okozta fájdalmak miatt nem öli meg magát az ember. Csak a lélek fájdalmai szülnek kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán, pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból folynak.

Minél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál kisebb az eltérés képességei és vágyai között, következésképpen annál kevésbé van távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbé nyomorult, mint akkor, amikor látszólag híjával van mindennek, mert a nyomorúság nem a dolgok nélkülözésében van, hanem az ennek nyomán támadt szükségérzetben. A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen. Az egyiket nem bírjuk kitágítani, szorítsuk meg hát a másikat, mert csakis a kettőjük közti eltérésből támad minden olyan szenvedésünk, amely valóban boldogtalanná tesz. Tegyétek félre az erőt, az egészséget, az önbecsülést, meglátjátok, hogy minden, ami életünkben jó, puszta vélemény. Tegyétek félre a testi fájdalmakat és a lelkiismeret-furdalást, meglátjátok, hogy minden bajunk csak képzelt.

Az ember nagyon erős, ha megelégszik, hogy az legyen, ami, de igen gyenge, amikor fölébe akar emelkedni az emberiségnek. A világért se képzeljétek, hogy ha fokozzátok képességeiteket, fokozzátok erőtöket is. Sőt, csökkentitek, ha gőgötök még náluk is jobban fokozódik. Mérjük le égboltunk sugarát, és maradjunk a középpontban, mint a pók a hálója közepén. Mindig elegendők leszünk akkor önmagunknak, és semmi okunk sem lesz panaszkodni gyengeségünk miatt, hiszen nem fogjuk sohasem érezni. Minden állatnak pontosan annyi képessége van, amennyi fennmaradásához szükséges. Fölöslege csak az embernek van. Hát nem különös, hogy ez a fölösleg kell, hogy eszköze legyen az ő nyomorúságának? Egy ember karja minden országban többet ér, mint amennyi a létfenntartása. Ha tehát elég okos lenne, s ezt a fölösleget semmibe venné, mindig megvolna neki, ami szükséges, mert sohase lenne neki túlságosan sok. A nagy szükségletek, mondta Favorinus, a nagy javakból erednek, és gyakran a legjobb módja, hogy megszerezzük magunknak mindazt, aminek híjával vagyunk, ha megválunk attól, amink van. Éppen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorrá, hogy a fokozásán fáradozunk. Aki csak élni akarna, boldogan élne. Így aztán jó emberként élne, mert mi haszna lenne belőle, ha gonosz?

Sír a gyermek, amikor megszületik. Kisdedkora sírás közt zajlik le. Hol ringatják vagy babusgatják, hogy elcsituljon, hol fenyegetik vagy verik, hogy elhallgattassák. Vagy azt tesszük, ami neki tetszik, vagy azt követeljük tőle, ami nekünk tetszik. Vagy alávetjük magunkat szeszélyeinek, vagy őt a mi szeszélyeinknek. Nincs középút: vagy ő parancsol, vagy neki parancsolnak, így aztán első eszméi az uralkodás és a szolgaság. Még beszélni sem tud, s már parancsol, még cselekedni sem tud, s már engedelmeskedik. Néha még meg is fenyítik, amikor még tudatában sem lehet hibáinak, azaz még nem is hibázhatott. Így aztán csak úgy öntjük időnek előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket azután ráfogunk a természetre, s miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk gonosszá tenni, panaszkodunk, hogy tényleg az.

Hat-hét évet ilyen módon tölt el a gyermek az asszonyok kezében, áldozata szeszélyeiknek és a maga szeszélyeinek. Mikor aztán megtanították erre is, arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét szavakkal, melyeket képtelen megérteni, vagy dolgokkal, melyek számára teljesen haszontalanok, miután a felébresztett szenvedélyekkel elfojtották benne mindazt, ami természetes, átadják ezt a mesterséges lényt egy tanító kezébe, aki véglegesen kifejleszti a már készen talált mesterséges csírákat, mindenre megtanítja, csak éppen arra nem, hogy önmagát ismerje, csak arra nem, hogy önmagából hasznot húzzon, csak arra nem, hogy élni tudjon, s hogy magát boldoggá tegye.

Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva ok nélkül sír, könnyeinek forrását tüstént elapasztom azzal, hogy haszontalanná és hatástalanná teszem jajgatását. Nem megyek a közelébe addig, amíg sír, de azonnal odasietek, mihelyt elhallgatott. Csakhamar szokásává válik, hogy hallgatással hív magához vagy legfeljebb úgy, hogy egyetlen kiáltást hallat. A jelek értelmét a gyermek csupán érzékelhető hatásukból ítéli meg. Nincsen más szabály az ő számára.

Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet szerencsétlenné tedd? Hozzászoktatni, hogy mindent megkapjon. Vágyai ugyanis, ha könnyen kielégítheti, szüntelenül növekednek, s te előbb-utóbb tehetetlenül állsz vele szemben, kénytelen vagy a visszautasításhoz folyamodni, s egy ilyen szokatlan visszautasítás nagyobb gyötrelmet okoz neki, mint maga a tény, hogy megfosztod attól, amit kíván. Először a pálca kell neki, melyet kezedben tartasz, nemsokára már a zsebórádat kívánja, aztán a repülő madarat, a ragyogó csillagot, s végül mindent, amit megpillant. Istennek kéne lenned, hogy kielégíthesd.
Természetes hajlama az embernek, hogy mindent a magáénak tekint, ami a hatalmában van. Ebben az értelemben Hobbes elve bizonyos fokig igaz: sokszorozzátok meg vágyainkkal együtt a kielégítésükre való eszközöket, és mindenki ura lesz mindennek. Az a gyerek, akinek csak akarnia kell, hogy kapjon, a világegyetem tulajdonosának hiszi magát. Minden embert rabszolgájának tekint, s amikor végül kénytelenek vagyunk valamit megtagadni tőle, ő, aki ha parancsol, mindent lehetségesnek tart, a visszautasítást lázadásnak minősíti. Minden indokolás, melyet ebben a korban adnak neki, amikor képtelen még az észbelátásra, nem egyéb, mint ürügy az ő szemében. Mindenben csak rosszindulatot lát, a feltételezett méltánytalanság érzése elkeseríti, mindenkit meggyűlöl, felháborodik minden ellenkezésen, és soha nem lesz benne köszönet az engedékenységért.

Nem megtiltani kell, hogy rosszat tegyen, hanem megakadályozni. A tapasztalásnak vagy a tehetetlenségnek kell számára a törvény szerepét játszania. Ne azért engedjetek vágyainak, mert megkívánja, hanem azért, mert szüksége van rá. Amikor cselekszik, ne tudja, mi az engedelmesség, s amikor helyette cselekszenek, ne tudja, mi az uralkodás. Egyaránt érezze szabadságát mind a maga tetteiben, mind a tieitekben.

Ne adjatok növendéketeknek semmiféle szóbeli leckét! Ne tanítsa más, mint a tapasztalás! Ne rójatok rá semmiféle fenyítést, mert nem tudja még, mi az, hogy véteni! Ne kívánjátok soha, hogy bocsánatot kérjen, hiszen nem is tudna megsérteni benneteket! Tetteiben nem az erkölcsiség vezeti, s így semmi olyant sem képes elkövetni, ami erkölcsileg rossz lenne, s ami akár dorgálást, akár fenyítést érdemelne.

Ki merjem-e itt fejteni minden nevelés legnagyobb, legfontosabb és leghasznosabb szabályát? Azt ugyanis, hogy az időt nem nyerni, hanem vesztegetni kell. Parlagi olvasóim, bocsássátok meg nekem meglepő tételeimet. Nem nélkülözhetők ezek, ha az ember gondolkodik. Mondhattok akármit, inkább vagyok a szokatlan tételek, mint az előítéletek embere. Az emberélet legveszedelmesebb időszaka a születéstől a tizenkettedik életévig terjed. Ekkor csíráznak a tévedések meg a bűnök, és egyetlen eszközünk sincs kiirtásukra. Mire az eszköz előkerül, a gyökerek már oly mélyre hatoltak, hogy nincs többé idő kiszaggatásukra. Ha a gyermek egyszerre ugornék át az emlőről az értelmes korba, akkor a jelenlegi nevelés megfelelne neki. A természetes haladás azonban homlokegyenest ellenkezőt kíván. Úgy kéne, hogy semmit se tegyen lélekből addig, amíg az nincsen birtokában valamennyi képességének.

Cselekedjetek a szokás visszájára, s csaknem mindig jól fogtok járni! Mivel a gyermekből az apák és a tanítók nem gyermeket, hanem tudóst akarnak csinálni, sohasem kezdik elég korán a dorgálást, a korholást, a fenyítést, a dédelgetést, a fenyegetést, az ígérgetést, az oktatást, a rábeszélést. Ti legyetek az okosabbak, azaz ne okoskodjatok tanítványotokkal, főleg ne azért, hogy helyeselje azt, ami nem tetszik neki. Mert ha mindig értelmet visztek így a kellemetlen dolgokba, az értelmet fogjátok számára unalmassá tenni, hitelét már korán elveszitek, amikor olyan lélekről van szó, aki még nincs abban az állapotban, hogy megértse. Eddzétek testét, szerveit, érzékeit, erejét, lelkét azonban hagyjátok tétlenül, amíg csak lehet! Utasítsatok el minden korai véleményt, melyet ítélete nem tud még értékelni. Tartsátok vissza vagy szüntessétek meg az idegen benyomásokat. Ha meg akarjátok akadályozni a rosszat, hogy létrejöjjön, korántse siessetek jót tenni, mert úgyis csak akkor jó, ha az értelem már megvilágítja. Tekintsetek minden halasztást előnynek.

A pedagógusokat, akik nagy pompával teregetik ki előttünk tanítványaiknak adott tanításaikat, azért fizetik, hogy más nyelven beszéljenek, mint én. Kiderül azonban magatartásukból, hogy pontosan úgy gondolkodnak, mint én. Mert hát végül mit is tanítanak nekik? Szavakat, megint csak szavakat, mindig csak szavakat. Nagyon is óvakodnak, hogy a különböző tudományok közül, melyeknek oktatásával büszkélkednek, kiválasszák azokat, amelyek valóban hasznára lennének tanítványuknak, mert ezek tárgyi tudományok volnának, s ők ilyesmivel nem boldogulnának. Tanítják tehát mindazt, amit látszólag tud az ember, ha a műkifejezéseit tudja, így a címertant, a földrajzot, a kronológiát, a nyelveket stb., mindmegannyi ismeretet, melyek oly távol vannak az embertől és legkivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy, ha ebből csak valaminek is hasznát veheti egyetlenegyszer az életben.

Ma már elsősorban azon kellene meditálnunk, hogy egyáltalán mit adjunk a fiatalok „kezébe” az olvasás helyett. Azon kellene gondolkodnunk, hogy vannak-e olyan eszközeink s ötleteink, melyek legalább részben pótolhatják a pótolhatatlant, azt a tevékenységet, mely az emberiség jelentős része – de nem egésze, ezt azért sosem árt hangsúlyoznunk – számára félezer éven keresztül egyre tömegesebb méretekben jelölte ki az önteremtést irányait, adta felemelő élmények sorát, s jelentett szórakozást.

Mielőtt továbblépnénk, szögezzük le, hogy eleddig tulajdonképpen a szépirodalmi jellegű „betűolvasás”-ra gondoltunk, amikor a szót leírtuk, holott tágabb értelemben „olvasás”-on valójában a körülöttünk lévő világ megértését, valamennyi, érzékeinkkel felfogott jelrendszer dekódolását értjük. S ha ekként fogjuk fel e kategóriát, máris derűsebb a kép, hiszen azt mondhatjuk, valójában minden „körülnézés” olvasás, illetve hogy önmagunknak a világban való legegyszerűbb meghatározása – vagy akár csupán tér- és időkoordináták mentén való definiálása egy éppen fennálló helyzetnek – valamiféle „olvasás” jellegű megértés eredményeképpen lehetséges.

Az olvasás – válaszolhatnánk röviden – egyszerűen azért (volt) olyan fontos nekünk, ma élő középgenerációknak és idősebbeknek, mert el sem tudjuk képzelni, hogy belső lelki tartalmaink, élményeink pontosabb rögzítésére és ezáltal való újraélésére, átadására más jelrendszerek is képesek lehetnek legalább ilyen hatékonysággal. Ezért számunkra az olvasásnak nincs alternatívája.

A harminc-negyven-ötven évnél idősebb generációk tudata és emocionális kondicionáltsága ugyanis alapvetően a múlt egyfajta élménytelítettségére és állandó újrafeldolgozására épül, míg a „digitális nemzedékek” lélektani kondíciói messzemenően a jelenben nyerik el kiteljesedésüket, és nem érzik veszteségnek azt – tudniillik önmaguk elmúlását -, amit az idősebbek csakis akként könyvelnek el.

A digitalitáció új korszakának eljövetele ugyanis korántsem csak jelek és jelrendszerek rögzítésének az eddigieknél hasznosabb, hatékonyabb és célszerűbb módját jelenti, hanem sokkal inkább másfajta gondolkodásmódot, a világhoz való jóval szabadabb és kreatívabb viszonyrendszer létrejöttét biztosíthatja. Az individuum önmegismerő és önérvényesítő szándékainak és akaratainak soha nem látott intenzitású érvényre jutását. Mert a digitalizáció egyértelműen nem mennyiségi – mint a könyvnyomtatás -, hanem minőségi ugrás az emberiség fejlődéstörténetében. Sokan azonban még ma is szeretik mennyiségi kategóriaként értelmezni, jelentőségét és jelentését az információrögzítés technológiáira szűkíteni.

Nézetem szerint nagyjából itt tartunk ma, vagyis ott, hogy az iskolába járók többsége még éppen elfogadja kényszerűségből, hogy neki ilyen és ilyen feltételeket kell teljesítenie az „érett ember”-ré váláshoz, a társadalom életébe való „egészséges” betagozódáshoz. Maholnap azonban az oktatási rendszer e látszatnyugalmon alapuló konszenzusa felborulhat, hisz már most is eresztékeiben recseg-ropog a rendszer egésze.

Vajon miért nem fogadunk el valamennyit az ő virtuális világuknak az örömeiből és értékeiből? Miért idegenkedünk mi, idősebbek, de az egész magyar oktatási rendszer, attól, hogy azt a beszédmódot, amelyet ifjaink a mindennapokban anyanyelvként beszélnek, egyáltalán észrevegyük? Hisz ha ezt nem tesszük, nemcsak elzakatol a szomszédban az évszázad, de elszáguldanak mellettünk a saját gyermekeink is úgy, hogy közben szóba sem elegyedtünk velük… Mert már nincsenek, vagy alig vannak közös szavaink, közös jelhalmazaink, amelyek mentén elindulhatna egy-egy mélyebb beszélgetés. Egy nagy-nagy nevetés. Valamely utazás, közös biciklizés, korcsolyázás, szánkózás, focizás, házi úszóverseny vagy sakkcsata… Talán ha mi is fogadókészebbek lennénk, előbb-utóbb még megérnénk, hogy valamely gyermekünket egy szép téli estén Jókaival a kezében látjuk lefekvéshez készülődni – mondván, hogy „hát, ha Anyának meg Apának és a Tanár néninek ennyire fontos ez a fickó, legalább belenézek valamelyik könyvébe”…

Ma már aligha kétséges, hogy az emberi civilizáció alapvetően valamiféle – egyelőre jobb szó híján „képolvasás”-nak nevezett – erősen vizualizált és „egészleges” információszerzési módszer felé tart. A bonyolult és differenciált, de lineáris jelhalmazoknak ugyanis – mint amilyen például egy kinyomtatott sorokból építkező könyvoldal – rendkívül fáradságos a „visszafejtés”-e. Sőt, a többszörös elvonatkoztatással létrejött grafikai jelsor újraért(elmez)ése, majd elvont és alineáris tartalommal való (újra)felruházása csak igen magas hibaszázalékkal lehetséges. E rossz hatásfokú – a Gutenberg előtti korhoz képest persze sokkal hatékonyabb, a digitálishoz viszonyítva azonban igen gyengén teljesítő – „jelfejtési” és megértési stratégiák helyett a jövőben sokkal inkább a vizuális megértés eszközeit mozgósító, egy-egy könyvoldalt például csak néhány részre (ezek lehetnek szöveg és kép egységei is) bontó és akként „megértő” stratégiák kerülnek majd előtérbe.

Az olvasástanításnak e tendenciát nem észrevenni s nem alkalmazni hiba volna, hiszen ha továbbra is csak a „lassú olvasás” lineáris technikáira készítjük fel gyermekeinket az iskolában, mérhetetlenül sok időt és energiát pazarolunk el (elsősorban) az ő életükből. Felnőve ugyanis legfontosabb dolguk az lesz, hogy megtanuljanak eligazodni egy olyan (jel)világban, melynek alaptörvényei számos lényeges ponton különböznek az iskolában megtanulhatótól. Ez a jelvilág ugyanis elsősorban képekre alapozott és nem betűkre épülő, ez a jelvilág mindenekelőtt szabad asszociációkkal dolgozik, s nem szigorú és megmásíthatatlan törvények szerint működik, ez a jelvilág az állandó alkalmazkodásra tanít az egyre gyorsabban változó világban…

Az irodalom tanítását illetően pedig elodázhatatlanul szembe kell végre nézni a legfontosabb kérdéssel: ha az irodalom nem tudja beláttatni a társadalommal s benne a döntéshozókkal saját nélkülözhetetlenségét, akkor megkérdőjeleződik az oktatási rendszerben elfoglalt jelenlegi, viszonylag erős pozíciója. (Valljuk meg: Magyarországon a nyugati iskolarendszerekhez képest még ma is túlreprezentált az irodalom, s főképpen az irodalomtörténet tanítása.) A pozitivista irodalomtanítás kreativitást nélkülöző felfogásától haladéktalanul el kell szakadni, hogy ezt a jelentékeny szerepet megőrizhessük, mert különben – ismételjük – a tantárgy léte kerül veszélybe, mivel végképp eltávolodik a mindennapoktól, s ekkor lehetetlenné válik a fönt mondott beláttatás.

Ha ugyanis perceken belül nem történik meg az elszakadás az irodalomtörténet-tanítástól a tematikus, problémacentrikus és/vagy élményközpontú oktatás felé, akkor végképp önmagunk – ti. az irodalomtanítás – státuszcsökkenésével, eljelentéktelenedésével, sőt megszűnésének lehetőségével (és rémálmával) kell szembenéznünk. Ha nem veszi át az írók életrajzának helyét és szerepét a tankönyvekben és a tanítási-értékelési folyamatban – már holnaptól! – néhány fontos emberi és aktuális érték, mint első renden a környezettudatosság és a szolidaritás megjelenítése az irodalmi művekben, ha nem kerül sor a nemek szerinti tematizációk bevezetésére az irodalomtanításban, illetve a serdülőket erősen érdeklő témák szerinti tananyag-átrendezésre (csak példaképpen: zene, zene, zene, , sport, sport, a teremtés kérdései általában, a világegyetem és létezés titkai, az erotika, a homoszexualitás stb.), akkor nem nehéz megjósolni ez ezer sebből vérző magyartanítás szomorú összeomlását.

Aligha kell bizonygatni, hogy ezen a Földön olvasás, sőt, olvasni tudás nélkül is leélhető boldogan egy emberi élet. Még azt sem kell bizonyítani, hogy az emberiség jelentős részével ez ma is így történik – mégpedig úgy, hogy ők e képességnek a hiányát sem érzékelik. A varázslat, amelyet az olvasás az európai kultúrában nevelkedett ember számára jelent, nem mindenható. Vannak még egyéb varázslatok, nyelvek, melyek segítségével a létezés éppen ilyen differenciált megértése véghez vihető (hogy csak a legkézenfekvőbbekre utaljunk ismét, más vonatkozásban: zene, tánc, sport stb.). Nem ártana nekünk sem tanulnunk ezektől a kultúráktól: mindenekelőtt megértést, türelmet a másik ember iránt, örülni tudást, a jelenben való benne-létezés teljességélményét.

Míg a polgárosult országokban a klasszikus műveltség átadása mellett fontos volt a polgári léthez szükséges tulajdonságok, képességek megteremtése (kreativitás, megbízhatóság, gyakorlati készségek), addig Közép-Európában az iskola a nehezen megragadható, távoli, erkölcsös jövőre igyekezett felkészíteni a gyerekeket.

Tantárgyi modernizációt, fejlesztést csak szabályozó dokumentumok létrehozásával – főleg, ha kormányciklusonként változó koncepciók törnek a felszínre – nehezen lehet végrehajtani. Változásokat leghatékonyabban továbbképzésekkel, megfelelő tankönyvek, taneszközök kifejlesztésével lehet elérni, ahol a felülről jövő kezdeményezések és az alulról jövő innovációs szándékok azonos pályára állíthatók. Csak központi szabályozó dokumentumok létrehozásával nem lehet változásokat elérni. Szükség lenne a modernizációt szolgáló programokra, ezek terjedését koordináló infrastuktúrára, a tanárok rendszeres továbbképzésére, rengeteg segédanyagra, és komolyan kellene venni azokat az igényeket, amelyek a társadalomban, a szülőktől és a gyerekektől érkeznek.

Nem ment át a gyakorlatba az az általánosan elfogadott tény, hogy a felsorolt képességek jó részének fejlesztése, kialakítása az egész oktatás, az összes tantárgy feladata, beleértve az olvasást, szövegértés és kommunikációt is!

A különböző tantárgyak általában saját belső – sokszor mellékes – szakmai problémáikkal küszködnek, miközben a felsorolt képességeket mindenki elvárja a gyerekektől.

Az olvasás tanításának nem volna szabad negyedik osztályban befejeződnie. A felső tagozatban is kellene olvasást tanítani! A leíró grammatikai rendszer – sokszor belső ellentmondásoktól terhes, életidegen világát – oktatását racionalizálni, szűkíteni kellene, elsődleges szempontként itt az idegen nyelv tanulással kapcsolatos interferenciákat figyelembe véve.

Az irodalom vesztett presztízséből. . Bonyolult összefüggéseket rejtő elméleti ismeretek tárháza lett, rengeteg adattal, ismerettel, amit tanulni, azaz “magolni” kell. Az irodalom élményközvetítő szerepe, életközelisége eltűnt az osztálytermekből.

Arató László szerint “a magyartanároknak az elidőzés tanítása az alapvető feladatuk.” Meg kell hagyni az időt arra, hogy a gyerekek művekkel találkozhassanak, s azt feldolgozzák, értelmezzék. A mai magyartanítás egyik nagy hibája, hogy a tananyag elvégzésének – azaz az irodalmi kánon minél teljesebb átadásának – bűvölete sokszor kapkodásra, felületességre kényszerít, s az irodalomtanítás alapvető céljai ellen hat. Ennek kikerülése az irodalomtanítás újragondolását feltételezi, amely együtt jár az átadandó irodalmi kánon radikális szűkítésével is.

Az irodalmat ért legnagyobb kihívás a tömegkultúra. Egyetlen út az lehet, hogy megpróbáljuk a tömegkultúrát is beemelni a tanításba. Almási Miklós egy könyvében a kortárs művészetet és kultúrát egyfajta hármas univerzumban képzeli el, ahol a klasszikus, a modern és populáris kultúra egymás mellett létezik. Az irodalom megszerettetését, az értő, műértelmező olvasás elérését a gyerekek felől kell végiggondolni. A 10-14 éves korosztály számára ennél több feladatot nem kellene elvégezni az irodalom tanításában. Életkoruknak megfelelő olvasmányok kiválasztásával, megbeszélésével, vitákkal, értelmezésekkel kell megmutatni az irodalmi művek hatásmechanizmusait.

A nyelvtantanítás megújítása akkor valósulhatna meg teljesen, ha megszűnne a nyelvtan és irodalom kettéosztása (ez a gyakorlat egyébként a nyugati országokban nem is létezik), és létrejönne egy valóban integrált nyelvi-irodalmi-kommunikációs képzés

 Az irodalomtanítás egyik nagy problémája a túlzott mennyiségű ismeretanyag tanítása a képességfejlesztés kárára. Vitát okoz már az is, hogy kell-e 7-8. osztályban irodalomtörténetet tanítani, vagy elég lenne csak a 9. évfolyamtól? Pedig valójában azt a kérdést kellene felvetni, hogy szükséges-e egyáltalán szisztematikus irodalomtörténetet tanítani a közoktatásban?

Le kellene számolni azzal, hogy a kultúrtörténet és irodalomtörténet több évezredes történetét négy év alatt be lehet tölteni a gyerekek fejébe.

A Mohácsy-sorozat legnagyobb érdeme a diákok nézőpontjából, s legnagyobb bűne az én nézőpontom szerint, hogy a reformtankönyv-sorozat megszelídítését kiegészítette a tanított művek tartalmának olvasmányos, részletes ismertetésével. E sorozat segítségével mutatósan le lehet érettségizni anélkül, hogy valaki magukat a tanult irodalmi szövegeket valaha elolvasta volna. A könyvsorozat lehetővé teszi az önálló tanulást, a felkészülést azok számára, aki hiányoznak vagy nem figyelnek az órán.

Általánosan jellemző a mai tankönyvpiacra, hogy azok a sorozatok járnak jól (az alacsony ár mellett), amelyek a lehető leginkább megkönnyítik a tanárok munkáját a különböző munkafüzetekkel, tanári segédeszközökkel, tanmenetekkel. Ez a verseny pedig nem a minőség javára dönti el mindig a tankönyvválasztást.

Az informatika vívmányait, segítségét az irodalomórákon is használni kellene. Nagyon eltávolodtunk már a faliképek világától. Valójában az informatika komoly, egységes használata az egész tankönyvpiacot átrendezhetné, a költségek, kiadások más helyeken jelennének meg, s a hagyományos tankönyveket, taneszközöket forgalmazók (akik jelenleg uralják a piacot) kiszorulnának ebből a szektorból, hiszen ezzel a hagyományos tankönyv fogalma is megszűnne.

A következő szempontok elfogadása előfeltétele a változások megindulásának:

• az iskolának a mindennapok problémáira is választ kell adnia,
• szorosabb kapcsolatokat kell kialakítani az iskola közvetlen társadalmi környezetével – az iskolát nyitottá kell tenni,
• az iskola elvesztette monopóliumát a tudásátadás területén,
• a merev tantárgyi struktúrát oldani kell különböző, tantárgyközi oktatást elősegítő technikákkal, korszerű tanulásszervezési eljárások alkalmazásával,
• nem csak a tantárgyi követelmények minél magasabb teljesítése egy iskola egyetlen értékmérője – ne „vizsgamatadorokat” képezzünk, még ha a társadalmi, szülői „nyomás” éppen most ezt sugallja is az iskola felé,
• az iskola munkájának eredményességét az átfogó, tantárgyközi tartalmak oktatása növelni és nem csökkenteni fogja,
• a kereszttantervi kompetenciák, kulcskompetenciák fejlesztése az életre és nem az iskolában való megfelelésre készíti fel a gyerekeket,
• ha az iskolában közvetített tartalmak számának radikálisan csökkennie kellene, lazább szerkezetűvé kellene tenni, több kapcsolódási pontot kell kiépíteni közöttük, az ismeretek és a képességek fejlesztését arányossá kell tenni
• érdekeljen bennünket az is, hogy mi érdekli a gyerekeket.

 

Anglia

Iskolarendszer és az oktatás szerkezete
Az angol állami iskolarendszerben három egymásra épülő iskolafokozatot van. Az iskolaelőkészítő évfolyamot nem számítva a gyerekek az első hat évet a primary fokozatban töltik, 11 éves koruktól a secondary fokozatba járnak, majd ezután többféle iskolatípusban (pl. college) és ezen belül is többféle irányultságban jutnak el a 18 éves korukban letehető érettségi vizsgákhoz, illetve vehetnek részt a szakképzésben.
Az állami iskolák tanulói az 1996 szeptemberétől érvényes Nemzeti alaptanterv (National Curriculum) szerint tanulnak. A tanköteles kor 5-16 éves korig tart. A diákok 90 százaléka állami iskolákba jár, melyek szinte kivétel nélkül komprehenzív intézmények (Comprehensive School). Ezek az iskolák széles körűen, minden felvételi, vagy egyéb szelekciós mechanizmus nélkül fogadják a gyerekeket. (A felvételiztetés a kevés számú magániskolára jellemző.) A Nemzeti alaptanterv a tanulók kora szerinti négy részre, ún. kulcsszakaszra oszlik. Minden iskola rendelkezik a Nemzeti alaptanterv teljes dokumentációjával, mely csak nagy vonalakban vázolja fel, hogy a tanárok mit tanítsanak az egyes kulcsszakaszok során a különböző tantárgyakban. Azt azonban megadja, hogy az egyes kulcsszakaszokban mely követelményszintek teljesítése várható el. Egy-egy kulcsszakaszra – mely általában két év – két követelményszint (level) jut. Mivel az iskolák óratervüket maguk határozzák meg és dönthetnek arról, hogy milyen egyéb tárgyakat tanítanak még, nem mondhatjuk, hogy az alaptantervben minden évfolyam végére meghatároznak egy-egy követelményszintet. Sőt, nem kifogásolható, ha egy tanuló vagy tanulócsoport egyik vagy másik tantárgyból egy-két követelményszinttel elmaradt vagy előrébb jár a többi tantárgyéhoz képest. A tanárok tantárgyuk tanmenetét, az egyes órák óravázlatát úgy készítik el, hogy az alaptantervi követelményeken túl messzemenően figyelembe veszik a tanulók igényeit is. Az iskolák azt is maguk döntik el, hogy milyen tankönyveket és egyéb oktatási segédeszközöket használnak.

Anyanyelv- és irodalomtanítás
– Elsődleges cél a nyelvi kompetencia és performancia fejlesztése.
– Nem a tananyag megtanítása a legfőbb cél, hanem olyan eszközrendszer kialakítása és fejlesztése, mely az összes többi tantárgy eredményes tanulását elősegíti.
– A klasszikus értelemben vett humán műveltség visszaszorulása új típusú, kommunikáció-orientált, társadalmi érvényesülést elősegítő képességcsoport fejlesztését célozza.
– Nyelvtan és irodalomórák nem válnak külön a nemzeti tantervben, a követelmények együtt fogalmazódnak meg.
– Irodalmi művekkel az olvasás és szövegértés fejlesztésekor találkozik a gyerek.
– Kiemelt szerepe Shakespeare-nek van.
– A világirodalom alkotásaival esetlegesen találkozik a diák.
– Rendszeres irodalomtörténet, vagy irodalomelméleti ismeretek tanítása idegen a tárgytól
– Nagy szerepet kap a mindennapi nyelvhasználat, a kommunikációs készség, a creative writing.
– Nemcsak szépirodalom szerepel a tananyagban (naplók, levelek, életrajzok, önéletrajzok, riportok, interjúk, újságok, reklámok, internet, CD).
– A tananyagválasztás nem kanonisztikus, hanem pragmatikus alapon történik.

A felsorolásból látszik, hogy az angol anyanyelv és irodalomtanítás meglehetősen különbözik a magyartól. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nekünk az angol modellt kellene átvenni, hanem azt, hogy integrálnunk kellene jelenlegi gyakorlatunkba azokat az elemeket, amelyek nálunk hiányoznak, vagy nem kapnak megfelelő hangsúlyt. Ez csak úgy történhet, ha a jelenlegi struktúrán változatunk, “helyet csinálunk” a hiányzó elemek számára. (pl. kreatív írás, szövegértés és kommunikáció fejlesztése).

 

Franciaország

Iskolarendszer és az oktatás szerkezete
A francia állami iskolarendszerben három egymásra épülő iskolafokozatot van. A gyerekek az első öt évet az elemi iskolában (école, élémentaire) töltik. 11-12 éves koruktól középiskolások, melyben az első négy évben a collége-ba járnak. (A tananyagot és a követelményeket tekintve ez a magyar általános iskola felső tagozatának felel meg.) A collége befejezése után lycée-ben tanulhatnak tovább, és többféle irányultságban jutnak el a 17-18 éves korukban letehető érettségi vizsgákhoz, illetve vehetnek részt a szakképzésben.
A lycée több változata működik: általános, technikai és professzionális. Mindhárom az érettségivel zárul.
A ciklusos tervezés bizonyos határok között lehetővé teszi, hogy a tananyagot a tanulók előrehaladásától függően hosszabb vagy rövidebb idő alatt dolgozzák fel, azaz az egy évfolyamra jutó tananyag mennyiségét változtatni lehet. De a több képzési részterületből, tudományágból álló tantárgyaknál a tantervben javasolt sorrendtől eltérően a részterületek, tudományágak szerint lehet tömbösíteni a tananyagot.

Anyanyelv- és irodalomtanítás
A francia oktatási rendszerben a 6-10 éves korosztály tantervét két ciklusra bontják: tanulási alapciklusra (mely két évfolyamot foglal magában), illetve ismeretelmélyítő ciklusra (három évfolyam). Mind az öt évfolyamon igen magas óraszámban (9 óra) tanulják a gyerekek a francia nyelvet. Ez a magas óraszám abban a vonatkozásban érdekes, hogy a magyarországi tantervek készítésekor mindig előtérbe kerül az óraszámok kérdése. A magyar nyelv és irodalom tantárgy képviselői számára nagy felelősséget jelent, hogy az abszolút alapozó képzésnek tekinthető nyelvi és irodalmi nevelés megkapja-e azt a hangsúlyt, amekkora felelősség nehezedik rá. A francia tanterv öt éven át adott magas óraszáma jó példa és megerősítés arra, hogy más országokban is kitüntetett szerepe van ennek a területnek.

Nagy szerepet szánnak az anyanyelv tanításakor a transzfer elemekre, mert ezek segítéségével minden tantárgy hatékony tanulásához hozzájárulnak. Az alsóbb osztályokban a nyelvtan és az irodalom nincs szétválasztva, s mint az előzőkből látszik is, főleg a nyelvhasználati kérdésekre helyezik a hangsúlyt. A francia tantervekben elsődleges a szókincs, a beszédművelés, a helyesírás, a kifejező olvasás, az egyszerűbb szövegelemzési gyakorlatok fejlesztése.
Az irodalomtanítás területén felfedezhető egyfajta kronológiai rend a tananyagszervezésben, de még a felsőbb középiskolai évfolyamokban (lycée) sincs szisztematikus irodalomtörténet. (Itt a tanterv elő is írja a történelemmel való együttműködést, kooperációt, ez kiegészül a különböző műfajok megismertetésével). Ebben a vonatkozásban némileg hasonlít a magyarországi helyzethez. Alapvető különbség azonban, hogy végig kiemelkedő szerepet kap (szinte minden évfolyamon, de főleg az alsóbbakban) az ifjúsági irodalom, illetve az ismeretterjesztő olvasmányok, a dokumentumszövegek elemzése (!!), illetve a szöveg és kép közötti összefüggések elemzése. A diákok számos kreatív feladattal találkoznak a szövegek elemzésekor, értelmezésekor. Nem az értelmezési panelek visszaadása a fontos. A kötelező olvasmányok, szerzők és művek megnevezésében pedig jóval szerényebb a francia tanterv, mint a magyar. (A Biblia; Homérosz: Odüsszeia; Vergilius: Aeneis; Ovidius: Átváltozások; La Fontaine. A középkortól a 17. századig tartó korszak szövegei kulturális jelentőségük alapján kiválasztva. Rabelais. A 17., 18. és a 19. század szövegei kulturális jelentőségük alapján kiválasztva, Moliére stb.)

 

Németország

A német iskolákban tartományonként eltérő tanterv szerint tanulnak a diákok. A különféle tartományi tantervek azonban az egész országban egységes iskolarendszert töltenek meg az egyes földrajzi-politikai területek sajátságos hagyományai, igényei szerinti tartalommal, de a némettanítás területén tartalom és óraszám tekintetében nincsenek alapvető különbségek. (Irányultságukban, koncepciójukban azért természetesen van különbség.)
Az iskolába lépő gyerekek négy évig a Grundschule falai között töltik az időt. Tíz éves koruk után a hat évfolyamos Hauptschule-ban, vagy Realschule-ban illetve a nyolc évfolyamos Gymnasiumban folytathatják a tanulmányaikat. Bár a Haupt- és Realschule 10. évfolyamának elvégzése után a diákok tanulmányaikat folytathatják, ez nem azt jelenti, hogy a háromféle iskolatípus első hat évének tanterve nagyon hasonló lenne.
Mivel a nemzetközi összehasonlításhoz az azonos életkorú diákok számára előírt tananyagokat kell összevetni, a német középfokú iskolák közül a Hauptschule tanterve felel meg annak a szempontnak, hogy 16 éves korig egész, lezárt, de folytatható képzést adjon, hiszen ilyenek az angol és a francia tantervek is.

Anyanyelv- és irodalomtanítás
Már az alcím sem helyes, ugyanis Németországban sem a tantervben, sem bizonyítványban nem különböztetik meg a németet és az irodalmat (ahogy ez az európai országok többségében is így van), egységesen deutsch-nak nevezik (ahogy az angolok english-nek). Az összóraszám több mint kétharmadát a beszéd és írás fejlesztése, illetve az irodalmi és nem irodalmi szövegekkel való foglalkozás tölti ki. Csak 20 százalékot tesz ki a nyelvi jelenségekkel és a grammatikával való foglalkozás. Nincs a mi fogalmaink szerint meghatározott kánon, nincs világirodalom. A tanterveket olvasmányjegyzék egészíti ki, melyben irodalmi szövegeket ajánlanak a tanárnak. Bajorországban évente csak két könyvet kötelező elolvasni, illetve órán feldolgozni. A szaktanár választhatja ki, hogy mit dolgoznak fel. Pusztán a különböző korszakok behatárolása köti meg a tanárt. Goethet és Schillert természetesen tanulni kell, de nem teljes pályaképpel. A kevés művet viszont rendkívül alaposan dolgozzák fel órán. Van idejük “apróságokkal” is foglalkozni, nem kell a tanárnak rohannia, állandóan azzal foglalkoznia, hogy mikor, hogyan csúszik el a tananyagban, ha egy-egy művel több órán át foglalkoznak. A magyar kollégák ezt a helyzetet vágyakozva, ugyanakkor megborzongva figyelnék. Mi lesz azzal a rengeteg művel és szerzővel, akikre így nem kerülhet sor? Ez természetesen a célrendszertől függ. Ha az olvasóvá nevelés a cél, akkor a német út járható, ha kánon áthagyományozása, kultúraközvetítő missziós célok lebegnek a szeme előtt akkor, akkor a német példa elutasítandó. Természetesen különbség van Németországban is az alap és az emelt szintű középiskola között (3. szakasz). Az emelt szint már megkövetel irodalomtörténeti ismereteket, összefüggéseket. Itt a munkamódszer is más. Inkább hasonlít a mi egyetemi szemináriumainkra, dolgozatainkra.