
Végítéletkor a világ bírája szentenciát mond az emberiség felett. A milliárdnyi tömegből egy vézna színész-újságíró lép elő.
- Petőfi Sándor: örök kárhozat – hangzik a száraz ítélet.
A hetyke bajszú, izgága alak felcsattan: „Mégis milyen alapon?”
- Istenkáromlás, idézem: „a magyarok istenére esküszünk”, valamint bálványimádás: „sehonnai bitang ember (…) kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete”.
- Az életem adtam ezekért az eszmékért!
- Fiam, Isten mindannyiunk atyja, nem sajátíthatod ki önző módon egyetlen nép számára. A „haza” pedig egy fogalom, nem személy. Nemes álarca mögött egy rideg, könyörtelen gép: az állam bújik meg. Nem emelheted azt az Isten képmására teremtett ember fölé, nem ruházhatod fel a személy legszentebb jogával, a jó és rossz közötti választással. Látom, kételkedsz. Nézd meg magad, milyen következményei lettek istentelen eszméidnek.
Petőfi elméjében sebesen futó képek formájában villan fel a halálát követő évszázad az első Internacionálétól Hirosimáig. Mint a megperzselt levél, úgy görnyed össze, míg végül zokogva borul a földre. A világ urát nem hagyja hidegen az őszinte megrendülés:
- Nem engedlek be ilyen nehéz szívvel a kárhozat kapuján. Ülj le itt, mellettem. Mihály arkangyal idehozza neked műveid gyűjteményes kötetét. Olvasd át az első szótól az utolsóig, és keresd meg azt az egyetlen sort, amellyel közelébe jutottál az Örök Igazságnak. Amint azt megtalálod, elbocsátalak.
Valahogy így nézne ki, ha Petőfi sokat idézett forradalmi gondolatait összeengednénk a keresztény kultúra alapját jelentő evangéliumi világnézettel. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy nem csak Petőfit, de néha még öreg mesterét, Vörösmartyt is megszédítették a lázas eszmék, amelyeket a franciák három hangzatos jelszóban sűrítettek össze:
szabadság, egyenlőség, testvériség.

(A negyedik jelszó – „vagy halál” – is megérne egy misét, de azzal nem ebben a cikkben foglalkozunk.)
A zseniális filozófus, Nyikolaj Bergyajev erős kritikája szerint „a forradalom olyan ellentmondásokat hozott felszínre, amelyek a XIX. század folyamán kibontakozva megkérdőjelezték a francia forradalom egész hazug ideológiáját”. (Nyikolaj Bergyajev: A történelem értelme)
Keressük meg ezeket az ellentmondásokat!
„Rabok legyünk vagy szabadok” – ordítja Petőfi. A többes szám jól mutatja, hogy a forradalmárok számára a szabadság valamiféle közös érték, kollektív állapot. Pedig a nyugati kultúrában már kétezer éve tudjuk (te pedig kilencedik óta), hogy a szabadság nem kollektív, hanem személyes érték. Ha el akarod érni, akkor ne az utcán hömpölygő tömegben üvöltözzél, hanem vizsgáld meg önmagad. Úgy, ahogyan Jézus a pusztában, és úgy, ahogyan a tékozló fiú a hazafelé vezető úton. Jézus nemet mondott a Sátán (azaz: saját egója) csábításának, és nem fogadta el a világuralmat. A tékozló fiú felismerte, hogy a korlátok nélküli szabadság a halálba vezet, és kemény önvizsgálat után, alázatos szívvel indult el haza, hogy végül elhangozzon megbocsátó apjától a nyugati kultúra legfontosabb mondata: „az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”.
Az az ember szabad, aki megtalálja önmagát, aki képes önazonossá válni.
De vajon képes egy ország, egy nemzet, vagy bármilyen emberi kollektívum szabaddá lenni?
Evangéliumi értelemben: nem.

A bal oldali ábra érzékelteti, hogy a szabadság a személynek és Istennek ügye. A szabadság kizárólag a lélek belső univerzumában értelmezhető, ahol az ember egyedül Istennek mint teremtő atyjának felel.
Jobbra a társadalom, amely egészen máshogy működik. A világi értelemben meghatározott ember már nem Isten gyermeke, hanem egy „állam polgára”. Már nem Istennek felel, hanem egy önmaga fölé rendelt, mesterségesen létrehozott hatalomnak. És az állam, mint minden földi hatalom, az ember természetéből adódóan romlott: korrupt, önző és erőszakos.
Az államtól hiába követeled a szabadságot, tőle legfeljebb (ilyen-olyan) jogokat kaphatsz. Következésképp a „szabadságharc” sem pontos kifejezés, helyette inkább függetlenségi harcnak kellene neveznük a ’48-as és ’56-os fegyveres megmozdulásokat.
Az „egyenlőség” és a „testvériség” jelszavakat kerülőúton közelítjük meg:

A képen a francia Enciklopédia belső borítója látható, az allegorikus alakok megnevezésével. A mozgalmas jelenetben a felvilágosodás szellemi erői, az Értelem, a Filozófia és a Képzelet közösen rántják le a leplet az Igazságról. Közben elcsenik a teológia fejéről a koronát, amellyel (feltehetően) az Igazságot kívánják megtisztelni.
Az újkor embere szentül hitte, hogy az emberközpontú világ majd egyúttal igazságosabb világ is lesz. Sőt, mi magyarok a legszédültebb pillanatainkban azt vizionáltuk, hogy egy végső, nagy küzdelem majd magát az „Új Jeruzsálemet”, a béke és boldogság országát hozza el a Földre.
[Emlékeztető: Az „Ószövetségben ragadt magyar nemzettudat” esszében (http://irodalom.net/cikk/152) megírtam, hogy mi, magyarok a zsidóktól „kölcsönöztük” nemzeti mítoszunkat. Jól felismerhető nálunk is múlt-jelen-jövő: aranykor-romlás-utópia ószövetségi dinamikája. A múlt dicső, a jelen romlott (mindig mást hibáztatva), a jövő lesz majd a történelem beteljesülése, a Messiás (nálunk: a mindenkori forradalmár) eljövetele.]
A keresztény ember tudja, hogy a tökéletes világ: utópia. Tudja, hogy az Igazság nem a földi létben valósul meg, hanem a túlvilágon. Tudja, hogy a végső igazság nem az ember hatásköre, hanem az Istené. Egészen pontosan: az Istenemberé, aki kereszthalálával jogosult a végső ítélkezésre.
A forradalom szelleme gyökeresen ellentétes az Evangélium szellemiségével. A forradalom a világot akarja igazzá (tökéletessé) tenni, az Evangélium az embert.
Milyen jól mondja a régi bölcsesség: „Az igazság odaát van.” Mégis az ember a forradalom hevében hajlamos rá, hogy megpróbálja „átrángatni” az Igazságot a földi világba. Pedig az utóbbi kétszáz év történelmének egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy egyetlen utópiát sem szabad megvalósítani.
Kosztolányi egyik józan szereplője azt mondja a Tanácsköztársaság bukása után: „A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él.” (Kosztolányi Dezső: Édes Anna)
Az alábbi ábra történelmi távlatban mutatja meg, hogy mi történik, ha az Igazságot erőszakkal rángatjuk át a földi világba.

A keresztény történelemszemlélet alaptétele, hogy a földi lét igazságtalan, a történelemben soha nem valósulhat meg a tökéletes világ. Ezzel szemben a forradalmi szemlélet azt vallja, hogy a történelem harc: a tökéletes társadalom megvalósításáért vívott harc. A kommunisták szerint társadalmi osztályok, a nacionalisták szerint nemzetek között zajlik a küzdelem. Mindkét irány számára elfogadható az erőszak, sőt, a terror alkalmazása akár külső, akár belső ellenséggel szemben. A forradalom mindig az „Igazság” nevében követ el embertelen gaztetteket. Híveik kegyetlen fanatizmusa mögött az a meggyőződés áll, hogy szent eszmék győzelméért harcolnak. Éppen úgy, mint elődeik, a francia forradalmárok.
Ha az igazságot, ezt a gyönyörű keresztény utópiát erőszakkal rángatod bele a történelembe, akkor száraz jelszavakká silányul. Az „egyenlőség” és a „testvériség” csak torz, erőszakos változatai a végső, isteni igazságnak. Az előbbi szociális alapon, az utóbbi nemzeti alapon kívánja megvalósítani saját utópiáját. Aztán végül csak felgyújtják a világot.
Írásom elején eljátszottam a gondolattal, hogy miként reagálna Petőfi Sándor, ha megtudná, hogy hangzatos szókapcsolatai („magyarok istene”, „haza becsülete”) nem a boldogabb jövőt, hanem két világégést és totális diktatúrát készítettek elő. Ha egy forradalmi eszme (akár szociális, akár nemzeti) a vallás helyébe lép, akkor a tömegek által felemelt vezetője isteni hatalom birtokába jut. Evangéliumi analógiával élve: felviszi a Sátán a hegy tetejére, és a lelkéért cserébe felkínálja neki a világot. Vajon mit felelt az ajánlatra Napóleon, Hitler, Sztálin, Kun Béla, Putyin vagy Trump?
Magyarórákon számtalanszor elmondtam már, és most itt is megerősítem: nem kell vallásosnak lenned ahhoz, hogy értsd és elfogadd a keresztény világképet. Ezt azért fontos leszögezni, mert tizedik osztálytól kezdve gyakran hozlak olyan helyzetbe, hogy adott jelenségekről keresztény gondolkodóként kell véleményt mondanod.
Így fogod majd megérteni, hogy miként válnak gyönyörű fogalmak (mint a „szabadság” és az „igazság”) veszélyes fegyverré. Így fogod majd megérteni, hogy a magyarok által rajongásig imádott forradalmár miért okoz több kárt, mint hasznot.
És így fogod majd megtalálni azt a sort, amelyben Petőfi közelébe jutott az Örök Igazságnak.
Petőfi és Vörösmarty barátja vagy, most olvastad legújabb verseiket (Petőfi: Itélet, Vörösmarty: A Guttenberg-albumba). Tetszettek a szövegek, pár gondolattal méltatod is őket, de aztán megemlíted, hogy keresztény szemmel némely részletük kifogásolható.
A feladat TEA (tanulási eredmény alapú) szemlélet szerinti értelmezése:
tudás: Azonosítja a reformkori költészet apokaliptikus utalásait.
képesség: Szembesíti a forradalmak lebutított jelszavait az európai kultúra alapját képező keresztény világfelfogással.
attitűd: Egy történelmi szerepjáték erejéig az evangélium értékrendjét képviseli reformkori költők verseivel szemben.
autonómia és felelősség: Saját reformkor-képében megtalálja a rajongó hagyomány és a nyers kritika középútját.
Az alábbiakban közlöm a szövegek linkjét és a közös megbeszélés során kiemelt részt, majd néhányat a 10.A-s diákok megoldásaiból.
Petőfi: Itélet
"Ez lesz az itélet,
Melyet igért isten, próféták ajkai által.
Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni."
forrás: https://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/itelet.htm
Vörösmarty: A Guttenberg-albumba
"Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég"
forrás: https://www.eternus.hu/vers/1486
Hegedűs Levente
Drága barátom, Misi!
Az imént olvasom újonnan írt versedet, és azt kell, hogy mondjam, hogy le a kalappal előtted! Nagyszerűen leírtad, mi is a mai világ problémája. Akkor jön el a tökéletes világ, amikor vége lesz a hazugságnak és helyére jön az igazság. Majd mikor ezen a világon mindenhol béke honol és eljön a jogegyenlőség, és észhez tér az ember. Mily szép szavak! Azonban, ahogy tovább olvasám ezt az eddig nagyszerű művet, találok valamit ami nem biztos, hogy kéne e világra! Az igazság, (amely az emberi igazságra vonatkozik) nem az emberi életben jön el, hanem a halál után. Amikor majd jön az Isten fia, és egyesével állunk majd sorban szeme előtt, akkor tudjuk meg mi is az igazság! A földi élet során mindenkinek más ez, ezért úgymond nincs is igazság. Azonban a halál után el lesz döntve, hogy ki mit tett, és hova kerül. Ez az igazság! Remélem, érted mit jelzek feléd, és javítasz ezen!
Könnyebb volna két vörösbor mellett ezt megbeszélni, ezért a héten meglátogatlak téged! Addig is minden jót!
A barátod: Levente
Kedves Sanyikám!
Az újságban olvasom legújabb szerzeményed, az „Itélet"-et. Tartalmilag pontosan passzol az idei európai hangulathoz! A történelem során tényleg rengeteg háború volt, és sajnos lesz is. Most azonban nyugalom van, miért ne élvezzük ki? A jövőbe nem lát senki, ezért remélem nem lesz igazad! Valóban vértenger volna egy egész világos háború! Bár jóllehet, hogy a társadalom felső része tényleg nagy hatalmon ül, de nem hinném, hogy ők lennének a gonoszak, és mi lennénk a jók. A mennyország nem tud átjönni evilágra, minden, ami tökéletes, az a halál után van. Hiszen minden embernek más és más a tökéletes, ami miatt csak maga Jézus, a bűntelen tud igazságot tenni, és elvezetni a tökéletes világba.
Ezt bővebben áttárgyalhatnánk akár egy kávéházban is a héten!
Mindaddig, amíg várom válaszod, minden jót kívánok!