A busman ifjak beavatása (Zolnay Vilmos nyomán)

Jens Bjerre tapasztalta, hogy az avatás előtt álló fiúknak hosszú időn, esetleg éveken át éppen a legkívánatosabb ételeket nem szabad enniök, például oposszumhúst. Az étkezési tilalmak - jegyzi meg -a fiúk önfegyelmét hivatottak növelni. Szerinte ugyanez a cél vezeti egy hasonló tilalom fenntartásában a Kalahári busmanjait is. Leírása azonban más szempontból is érdekes, többek közt, mert jól bizonyítja a totemizmus és az avatási szertartások, főként a tetoválás összetartozását. Szó szerint idézzük:

„Végül a fiúknak (az újonnan felavatottaknak) be kell bizonyítaniok, hogy megérettek a vadászatra. Kapnak néhány mérgezett nyilat. Azelőtt csak felnőttek mellett vadásztak, de most egyedül kell elejteniük a nagyvadat. Napokon át üres kézzel, lógó orral térnek haza. Egy szép napon azonban sikerült végre leteríteniük egy őzbakot - igaz, nem valami díszpéldány, de mégiscsak az ő zsákmányuk -, ragyognak a büszkeségtől.
Az egyik varázsló kivág egy kis darabot a vad füléből, szemhéjából, szívéből, lábszárából meg homlokbőréből, és szénné égeti. A fiúk sorban leguggolnak eléje. A másik varázsló midegyikük homlokán, két szem között egy éles kővel sebet ejt. A vad hamuvá porladt húsát összekeverik egy bizonyos fa összezúzott ágából készült porral, ezt a keveréket aztán a varázsló beledörzsöli a sebbe.
Vérük és verítékük végigcsorog az arcukon, de meg se mukkannak. Tudják, hogy az állat éles látása, ébersége átszáll beléjük, ugyanolyan gyors lábúak és kitartóak lesznek, mint az elejtett vad volt.
Ezután egy órán át körtáncot járnak és énekelnek.
Naplemente tájt mindnyájan visszatérnek a településre, ahol harsány ujjongással fogadják őket. Szétosztják őzbakjuk húsát, s ünnepi lakoma keretében elfogyasztják, majd táncmulatságot rendeznek tiszteletükre.
A fiúk ezúttal nem részesülnek a húsból. Bebizonyították, hogy le tudnak teríteni egy vadat, most azt is meg kell mutatniuk, hogy többhetes éhezés után is képesek végignézni, hogy fogyasztják el a többiek az ő zsákmányukat.
Most még elég nagy megpróbáltatás számukra ennek az ünnepi lakmározásnak a látványa, de büszkén állják a sarat, mert tudják, hogy ezzel elismerést nyert férfiúi mivoltuk, és csoportjuk a vadászok közé léphet. Bátran viselkednek, fiatalabb pajtásaik igencsak irigylik és csodálják őket. Férfivá serdültek."

Beavatás az ausztráliai bennszülötteknél (A. F. Anyiszimov nyomán)

Az ausztráliai bennszülött fiúk 10-12 éves korukban elhagyták anyjuk házát, és a férfiak irányítása alá kerültek. További neveltetésük és taníttatásuk társadalmi ügy volt, és teljes mértékben alárendelődött annak a célnak, hogy leendő vadászokat képezzenek ki belőlük, akik a felnőtt férfiak csoportjának magvát alkották. A férfivá avatás a csoporttotemmel való egyesülés formájában megy végbe, és feltételezi, hogy bizonyos munkakészséggel rendelkeznek, és a viselkedés társadalmi normáit elsajátították. Hogy a férfi a többiekkel egyenlő helyet foglalhasson el a társadalomban, ahhoz egész viselkedésével be kell bizonyítania, hogy minden tekintetben a társadalom teljes értékű tagja tud lenni: szívós és ügyes vadász, minden helyzetben bátor és állhatatos, a társadalmi életben fegyelmezett, szükség esetén képes az önkorlátozásra. Ezek a követelmények szabályozzák az egyén viselkedését, s ezek rendelik alá az ifjúság nevelését a társadalom szükségleteinek. Ezekben a követelményekben, valamint a társadalmi együttélésre és a munkára való nevelésben az ősközösségi társadalom világnézetének minden racionális vonatkozása felhalmozódik: a tudás, a tapasztalat, a morál stb.

Az ősközösségi társadalom számára tehát természeti szükségszerűség volt, hogy megállapítsanak bizonyos szabályokat, amelyek alapján az ifjú átkerülhetett a felnőttek csoportjába. E szabályok betartása mintegy az egyén felkészültségének próbája volt, maga az átmenet pedig valamiféle egyesülést jelentett a csoporttotemmel. A totemisztikus világnézet keretei között ez az eggyé válás csak a totem közvetítésével történhetett meg. A jelöltet megismertetik a csoporttotem vérrokonságának mitológiai értelmezéséből adódó követelményrendszerrel, s ezzel mindent megtud annak az életnek az intézményeiről, amelyben a felszentelést követően aktívan részt kell vennie. A mitológia a legrégibb ősök korába vetíti vissza a valóságos életviszonyokat, de a szertartás mintegy visszahozza őket a való életbe, miközben megmagyarázza és megerősíti a fennálló társadalmi rendet

A totemisztikus mitológia elbeszélése és a mítoszok tartalmát illusztráló pantomimok bemutatása jó néhány napig eltart, miközben egy sereg más rituális cselekményre is sor kerül. Az ének, a tánc és a szertartásrend egy sor más eleme fokról fokra közelíti a jelöltet a ceremónia döntő állomásához: a körülmetélés szertartásához. Tvanirika, a Nagy szellem „elviszi” a jelöltet, és végrehajtja rajta az operációt. Elsőként felhangzik a közelgő Tvanirika hangja - fatülkök üvöltése s minden nő és beavatatlan férfi elrejtőzik a kunyhóban. A tülkök egyre erősebben üvöltenek, ahogy az éj sötétjéből a jelölt felé közelednek. A felszentelés helyén fényes lánggal égnek a meggyújtott kerítések. A jelölt sztoikus nyugalommal várja a rettenetes szellemet, aki rémületes hanggal és az égő kerítések lángjával jelzi közeledtét.

Ha a fülsiketítő ricsaj, a teljes sötétség és a lobogó lángok közepette a jelölt mozdulatlanul áll, amint azt az öregek megparancsolják neki, s a felnőtt férfiak látják, hogy a beavatás utolsó pillanatáig semmi sem ingatta meg bátorságát és kitartását, akkor úgy döntenek, hogy az ifjú méltó arra, hogy belépjen a felnőttek sorába. Eviszik a műtét végrehajtójához, aki kis kovakéssel körülmetéli.

Mivel a beavatás időszakában a jelöltet hosszú, éber őrködésre kényszerítik, és más testi-lelki megpróbáltatásoknak is alávetik, ezért végül is olyan kimerültség lesz rajta úrrá, hogy amikor visszatér a mindennapi életbe, úgy érzi, mintha holtából támadt volna föl. A felszentelés totemisztikus értelmezése így szól: a jelölt korábbi lénye meghal, a felszentelés utáni feltámadása pedig egyet jelent azzal, hogy csoporttotemje belészáll.

Nyugat és kelet temetési rítusai (Utazás Darjeelingbe)

Az ősesemény

Harmincezer évvel ezelőtt, a vadásztársadalmak korában harmincfős csoportokban éltek az emberek, s a törzs/család vezére az állatvilágból örökölt erőszakos módon vívta ki pozícióját. Tulajdona volt az összes nő, ellensége volt az összes ifjú, rettegve imádta és gyűlölte a törzs. Halálfelettinek, öröklétűnek gondolták, ugyanakkor folyamatosan az életére törtek. Csak halványan sejthetjük, mekkora megrázkódtatás lehetett a közösségnek, amikor a halhatatlannak hitt vezér a szemük láttára pusztult el (akár vadászbaleset, akár gyilkosság következtében). Ez az iszonyú élmény szülte a művészetet, ez volt a kultúrtörténet ősrobbanása. Egy barlangfestmény rendkívüli drámaisággal és kristálytiszta szimbólumokkal jeleníti meg az őseseményt: a megdőlt test a halált, a parancsnoki bot és a meredő fallosz pedig a rangot jelképezi.

Ma a pszichológia tudománya foglalkozik a traumák feldolgozásának módszerivel, az őskorban ezt a természet intézte: a törzs első reakciója az volt, hogy rárontottak a haldoklóra, ízekre tépték és felfalták. Később kialakultak az első rítusok, melyek során a férfiak időnként visszajártak az ősesemény színhelyére, hogy újra átéljék a szent megrázkódtatást. Véres jelképekben ismételték meg a történteket: embert áldoztak, húsát megették, majd a bőrét a vezér magára húzta, ezzel elevenítve meg a halott Őst.

Feltűnhet, hogy a képen látható varázslónak (az előző barlangfestményhez hasonlóan) nem emberi az ábrázata. Az ősember sosem formálta meg élő ember arcát, mert az egyenlő lett volna a lelke elrablásával. (Egyes törzsek ugyanezen okból máig nem engedik fényképezni kisgyermeküket.) Az legősibb szobrok arcai mind maszkok, többnyire állatokat utánzó vonásokkal. A halott Ős így válik idővel totemmé, vagy ahogy a magyar nyelv gyönyörűen őrzi: Ős-tenné. 

Az istenfiú útja

Zolnay Vilmos A művészetek eredete című könyve alapján így foglalható össze az ősmese: a Világügyelő Férfi leküldi fiát, hogy megváltsa bűneiből az embereket, akik egy ideig ünneplik őt, aztán feláldozzák, majd a Fiú feltámad és visszamegy Atyjához.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől,
(értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből)
született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül,
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján,
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.

(a rövid zárójeles kiegészítés a 381-es konstantinápolyi változatból való)

A szertartások öt eleme:
- feldíszítés
- rituális meggyilkolás
- a test szétosztása
- a lélek égbe küldése
- tombolás (káoszba merülés)

1. feldíszítés

A harmincéves Krisztus pálmaágakat lengető, lelkes tömeg kíséretében vonul be Jeruzsálembe. Valójában már ez az ünneplés is az emberáldozati szertartás része, hiszen elsődleges funkciója az, hogy kifejezze az isten és az áldozandó személy egylényegűségét. Voltak törzsek, amelyek hónapokon át istenítették az áldozatukat: etették, itatták, hódoltak neki. (És hogy közben véletlenül se szökjön meg, egy tucat kísérőt adtak mellé. Lásd: Krisztus tanítványai.)
A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse című filmben egyetlen drámai pillanatban összegződnek az imént leírtak. Jack Sparrow a törzsi trónról nézi, ahogy a férfiak énekes-táncos rituálé kíséretében tüzet gyújtanak. Akkor döbben rá, hogy őt akarják leölni, amikor a nyakába akasztják a levágott ujjakkal díszített szent nyakláncot. A törzs ezzel jeleníti meg az ős(ten) és az áldozat egységét. (A filmrészletet Gyömörei Gergely Mihály 10.A-s diák ajánlotta, ezúton is köszönet érte.)

2. rituális meggyilkolás

Nyelvismeret nélkül is jól látható, hogy mennyire szigorú rendet követ a szertartás: mindenkinek megvan a helye, mindennek megvan a jelentése. A közép-amerikaiak nem istenítették egyesével az áldozatokat, ők inkább a mennyisége mentek (az aztékok például százakat öltek le reggelente - hálából, hogy újra felkelt a nap). Az őrjöngő, extatikus tömeghisztéria csúcspontja az áldozat kivágott szívének felmutatása majd elégetése. Éppen úgy, mint az Indiana Jones és a végzet temploma című filmben. Sok közös motívum fedezhető fel a két jelenetben, még ha nem is azonos formában. Itt például nem a templom lépcsője, hanem egy mély szakadék választja el az áldozatot bemutató vezetőket a néptől.

3. a test szétosztása

Rendkívüli erejű szétosztás/szétszaggatás jelenet zárja a Mad Max Fury Road című filmet. A poszt-apokaliptikus történetben a már említett Immortan Joe zsarnokoskodik a sivatagban vegetáló törzsön. A köré épített kultusz miatt az őskorihoz hasonló légkör alakul ki körülötte: izzó gyűlölet és rettegő imádat övezi. Így végül a halhatatlannak tartott vezér holttestének látványa épp olyan reakciót vált ki a törzsből, mint őskőkori elődeinkből: rárontanak és széttépik.

Az áldozati szertartásokban gyakran vizuálisan is megjelenik a pokoljárás motívuma: az Apocalypto filmben a fej és test lépcsőn való legurítása, az Indiana Jones barlangi jelenetében pedig a még élő áldozat mélybe engedése.

A feszületen kiszenvedett Krisztus három napig feküdt holtan. (A misztikus szám talán szintén a téli napforduló idejéhez köthető, ugyanis ez csillagunk égi pályájának háromnapos mélypontja.) Jézus feltámadása isteni csodaként jelenik meg a keresztény mítoszban, ugyanakkor maga a kifejezés is arról árulkodik, hogy egykor ez egy mesterséges művelet volt: "feltámasztás". Szó szerint értendő: bottal támasztották ki a halottat.

4. a lélek égbe küldése

A Pulykaland (Free Birds) című animációs film letisztult formában mutatja meg a lélek "égbe segítésének" gyönyörű szertartását

A szélen álló két idegen pulyka abban a megtiszteltetésben részesül, hogy szemtanúja lehet a csatában elesett törzsfőnök búcsúztatásának. (Fontos, hogy csak szemtanúk lehetnek, mert a cselekvő rituálé joga kizárólag a beavatottaké.) Az új vezér az oltárra teszi a halott fejdíszét/koronáját, amely elindítja az őst a totemmé válás felé, aztán kitépi egyik tollát, és a földre dobja. (Az öncsonkítás a gyász legősibb jele, gondoljunk a természeti törzsek hegtetoválásaira.) Aztán halk mormolás kíséretében szárnyaikkal szelet támasztanak a madarak, és ez a közösen keltett energia repíti az égbe az őst. (1:07:35-től)

link: https://youtu.be/G0B5K_iHLPc

5. tombolás (káoszba merülés)

A szertartások záró motívuma az orgiába átcsapó féktelen tombolás, amelyben megszűnik minden korlát és szabály. Az egész közösség egy emberként merül vissza az őskáoszba, a halálba, hogy utána majd feltámadhasson, és isteni erő teljében kezdhesse újra az életét. A Matrix Reloaded című filmből idézzük ezt a tomboló szertartást:

link: https://youtu.be/Ndvfj1K-jBU

Joseph Campbell (1904-1987) amerikai származású mitológia-kutató a mítoszok lélektani funkcióját hangsúlyozta. Jung nyomán azt vallotta, hogy a mítoszok olyan szimbólumokat nyújtanak számunkra, amelyek „előre viszik” az emberi lelket, eligazítanak az élet fontos dolgaiban, úgy, hogy eközben megvilágosodáshoz és mámorhoz juttatnak bennünket, így járulva hozzá a lelki egészséghez. Egy helyen így fogalmaz: „A mítosz kulcs az emberi élet spirituális potenciáljaihoz.” Másik neves mesetere, Heinrich Zimmer nyomán azt vallotta, hogy a mítosz személyes mentorként, útmutatóként, sőt útvonaltérképként szolgálhat annak, aki önmagát keresi a modern világ labirintusában. Ezt a térképet olyan emberek rajzolták, mondja Campbell, akik már megjárták az utat.
Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá arra, hogy a mítosz rendszerint egyetlen narratív sémát követ. Ezt a minden mítoszban közös struktúrát Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.
A monomítosz Campbell-féle rövid definíciója a következő: „A hős kalandra indul a hétköznapok világából a természetfeletti csodák birodalmába, ahol mesés erőkkel találkozik, és döntő győzelmet arat, majd egy olyan hatalommal tér haza ebből a misztikus kalandból, amelynek áldásait embertársai javára fordítja.”
A monomítosz-struktúra, hangsúlyozza Campbell, azért rendkívüli jelentőségű, mert a lélek mélyrétegeit mozgatja meg, a tudattalannal létesít kapcsolatot, és a spirituális jelentés megtalálásában nyújt segítséget - így garantálja a lélektani hitelességet. A hős győzelme a gonosz felett a bennünk rejlő vérszomjas vadállat feletti kontroll képességét jelképezi – mondja Campbell másutt.
Az utazás célja azonban nem kizárólag az egyén „megszabadítása” és egyfajta mámor megélése, hanem az, hogy szert tegyünk arra a „bölcsességre és hatalomra”, amellyel másokat szolgálhatunk. A celeb csak magáért él, a hős azonban a társadalom meggyógyításán fáradozik – teszi hozzá Campbell.

A monomítosz három fő részből áll: a történetben az indulás, a beavatás és a visszatérés szakaszai különíthetők el.

Christopher Voglert, a hollywoodi filmes világ egyik vezető teoretikusát elbűvölte Campbell munkássága, akiről úgy tartja, hogy „feltörte a történet titkos kódját”. Vogler eredetileg a történetmesélés autentikus alapelveit kereste, amikor Campbell könyve a kezébe került, a mítoszok révén azonban az élet alapelveire talált rá. „Arra döbbentem rá – mondja, – hogy a hős útja nem kevesebb, mint az élet kézikönyve, az emberi létezés művészetének mindenre kiterjedő használati utasítása.”
A nyolcvanas évek közepén írt legendás, mindössze hét oldalnyi pamfletje, a Practical Guide to The Hero with a Thousand Faces (Gyakorlati kalauz az Ezerarcú hőshöz) közérthető és élvezetes stílusban magyarázza el Campbell tanítását a hős útjáról a filmes szakemberek számára. Vogler hisz a „mítosz erejében”. Úgy véli, hogy a Campbell által azonosított monomítosz-struktúra révén a közönség „rezonál” a történetre, minden nehézség nélkül azonosul a hőssel, és számára fontos üzeneteket, az élet dolgaiban eligazító mitikus útmutatást kap.
A Gyakorlati Kalauz bővebb, részletes ebben kifejtett változatát Vogler az immár három, egyre bővülő kiadást megért The Writer's Journey: Mythic Structure For Writers (Az író utazása: mitikus struktúra írók számára) című művében tette közzé. Ebben az eredeti campbelli modellt némileg leegyszerűsítette, és a 17 lépést 12-re redukálta. Azt vallja azonban, hogy „A hős utazása csak egy csontvázszerű keret, amit az egyedi történet részletei és meglepetései töltenek fel hússal és vérrel. A szerkezetnek nem kell felhívnia magára a figyelmet, még csak nem is kell túl precízen követni. A lépések itt megadott sorrendje csak egy a sok lehetséges variáció közül. Ki is lehet hagyni, hozzá is lehet tenni lépéseket, akár még drasztikusan is össze lehet keverni őket anélkül, hogy elveszítenék az erejüket.”

A vogleri modell tehát a következőképpen néz ki:

indulás
1. hétköznapi világ
2. kalandra hívás
3. (visszautasítás)
4. segítség/mentor
5. a küszöb átlépése

beavatás
6. próbák, szövetségesek, ellenségek
7. szembenézés, krízis (halál)
8. döntő küzdelem
9. jutalom

visszatérés
10. feltámadás (új élet)
11. megoldás
12. hétköznapi világ

A filmes világban igen népszerű elméletet azóta a gyakorlatban is nagy sikerrel alkalmazzák; könyvének mellékletében Vogler mintegy kétszáz olyan filmet sorol fel, amelyben a készítők tudatosan építették fel a monomítosz-struktúrát. Ma már egy Power Structure nevű szoftver is segít a forgatókönyvíróknak abban, hogy a cselekményt a vogleri 12 lépés segítségével konstruálják meg.

Forrás: Virtualitás és fikció (tanulmányok) PTE BTK Neveléstudományi lntézet, Pécs, 2014

A hős útja az Odüsszeiában:

Odüsszeusz kalandjai Trójától Ithakáig:

A hős útja a Toldiban:

I. indulás

1. hétköznapi világ

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben. (I/1)
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. (I/3)

2. kalandra hívás

„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra (I/9)
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.” (I/13)

3. (visszautasítás)

Elvonúl a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag (I/14)

4. segítség/mentor

Bence volt az, régi hű cseléde,
Akit anyja küldött fölkeresésére,
Ki nagy zokogással nyakába borulva
Így szólott Miklóshoz egy kis idő mulva:
„Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
Hogy’ vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen?
Nem evett meg a vad ezen a vad réten?
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.” (IV/8-9)

5. a küszöb átlépése

Miklós pedig indult a szokatlan útra,
Magát jobban-jobban a nádasba fúrta (V/2)
(a küszöb lélektani átlépése
„Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!” (III/3)
Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!
Víz se mossa rólad le a gyilkos nevet! (III/6-7)

II. beavatás

6. próbák, szövetségesek, ellenségek

próba:
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája (IV/3)
próba:
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára (V/4)
barát (kalandra hívás):
„Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet:
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse.”
Toldi pedig monda: „Ne sírjon kegyelmed,
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.(VII/7, 10)
próba:
Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad:
Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?
Nincsen tűz sem árvíz, nem is jő ellenség,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:
Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán,
Valahogyan vágóhidrul szabadulván.
Toldi nem futott el, csak felállott szépen,
S a bikát bevárta az utcaközépen.
...lábával elébe toppantott,
Rémitő szavával erősen kurjantott:
E fogással visszahökkenté a marhát,
S azon pillanatban megragadta szarvát
(IX/3, 8, 10)
barát:
Könyökig nyúlt Bence a nagy tarisznyába;
Kihúzott valamit, és így szóla: „Itt van;
Nesze, szolgám, madár-látta cipót hoztam.
Felvette a vasat lába mellől Bence:
Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence,
Könnyen felnyitotta, nem volt semmi zárja,
Bele nézett, hát csak elállt szeme szája:
Vert arany volt benne, nem kettő, sem három (X/8, 11)

7. szembenézés, krízis (halál)

...Negyedik nap, délben,
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Sietett, sietett, ámbár vala fáradt;
Estenden meglátta a budai várat;
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére. (VII/4)
jelképes halál:
És mivelhogy szállást az élők nem adtak,
Elpihent tanyáján hideg halottaknak;
Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet
Hűvös éj sírt arra örökösök helyett.
Fölnézett az égre, az országútjára;
Keservesen gondolt bujdosó voltára;
S mint amely madár van elröppenő félben,
Úgy tett a reménység hervatag szivében. (IX/19)

8. döntő küzdelem

Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte,
Hajóját a Dunán hogy eleresztette?
„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”
Monda Toldi, avval kezét összetette,
Buzgón fohászkodva Istent emlitette.
S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.
Toldi felmutatja a fejet a kardon,
Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak. (XI/14, 20)

9. jutalom

A király most szemét Miklósra vetette.
Vállát kegyelmesen meg-megveregette;
És monda nyájasan: „Ifju vitéz, állj fel:
Eladott a bátyád, de többször nem ád el.
"Én neked a földön ím kegyelmet adok;
Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;
Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,
Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.
És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,
Íme bátyád önként neked adja részét."
Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:
Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,
Toldinak nyujtotta s monda: „Kösd fel, nesze!”(XII/10, 11, 14)

III: visszatérés

10. feltámadás (új élet)

Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda-dolgairól írtak krónikákat.
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Örömest tanyázott a víg cimborákkal. (XII/19, 20)

11. megoldás

Miklós pedig monda: „Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.
Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,
Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk:
Valaha tán ő is hozzám édesedik;
Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.” (XII/18)

12. hétköznapi világ

Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket:
De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre. (XII/19, 20)

I. Antigoné vs Iszméné

ANTIGONÉ
Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?

ISZMÉNÉ
Hozzám szeretteink felől, Antigoné,
Se jó, se rossz hír nem jutott azóta, hogy
Két testvér két testvérünket vesztettük el,
Kik egy napon s egymás kezétől estek el.
Ma éjjel Argosz harci népe elvonult,
S azóta semmit sem tudok, mi engemet
Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.

ANTIGONÉ
Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak
A ház elé, hogy meg ne hallja senki más.

ISZMÉNÉ
Kiről beszélsz? Sötét és nyugtalan szavad.

ANTIGONÉ
Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?

ISZMÉNÉ
Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?

ANTIGONÉ
A drága testet két kezeddel bírod-e?

ISZMÉNÉ
Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

ANTIGONÉ
Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz,
De senki áruláson engemet nem ér.

ISZMÉNÉ
Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!

ANTIGONÉ
Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk
Mily megvetetten pusztult el, mikor maga
Kutatta fel saját förtelmes tetteit,
S látván, kiszúrta két szemét saját keze.
A hitves és szülő – e két név egy személy –
Kötélen végzi szégyennel telt életét.
A harmadik csapás: két testvér egy napon
Öngyilkos indulattal pusztulásba ront,
S közös halált egymás kezén szenvednek el.
Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is.

ANTIGONÉ
Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítséged nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni, én ha ezt teszem, meghalni szép.
Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott
A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább,
Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem.
Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te
Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!

ISZMÉNÉ
Én semmit ellenükre nem teszek, hanem
A város ellen tenni sincs erőm elég.

ANTIGONÉ
Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek
És édes testvérem fölé sírt hantolok.

ISZMÉNÉ
Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!

ANTIGONÉ
Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!

ISZMÉNÉ
Csak el ne áruld tettedet majd senkinek,
Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.

ANTIGONÉ
Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én,
Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.

ISZMÉNÉ
Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.

ANTIGONÉ
De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.

ISZMÉNÉ
Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.

ANTIGONÉ
Ha nem birom, ráérek abbahagyni még.

ISZMÉNÉ
A lehetetlent célba venni sem való.

ANTIGONÉ
Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet,
S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog.
Hagyj engem, dőre elhatározásomért
Szenvedjem el, mi vár reám: nem szenvedek
Semmit, mi elcsufítsa szép halálomat.

ISZMÉNÉ
Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen,
Ha mégy, s mégis szeretnek hű szeretteid.

[Egy őr jelenti Kreónnak, hogy egy ismeretlen port hintett Polüneikész testére. Kreón megparancsolja, hogy takarják ki a tetemet, és őrködjenek jobban. Legközelebb el is fogják Antigonét, és a király elé viszik.]

II. Kreón vs Antigoné

KREÓN
De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd:
Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?

ANTIGONÉ
Tudtam, hiszen hirdették úton-útfelen.

KREÓN
S mégis törvényemet meg merted szegni te?

ANTIGONÉ
Hiszen nem Zeusz volt az, ki így rendelkezett,
S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket.
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.
Az istenek ne mérjenek rám büntetést:
Embertől nem félek, bármily tervet kohol.
Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is,
Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt
Halok meg, én még avval is csak nyerhetek.
Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam,
Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?
Azért, hogy íly sors vár rám, nem panaszkodom,
De hogyha az, kit szült az én anyám, halott,
És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt,
Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj.
S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga érne balgaságon engemet.

KARVEZETŐ
Érdes beszédű apja érdes lánya ez,
Már látom én, a baj se hajlította meg.

KREÓN
Még megtudod, kiben kemény az indulat,
Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős,
S imént kohó tüzében izzott, láthatod,
Ridegségében legkönnyebben eltörik.
A zabla is kicsiny, s tudom, megfékezi
Szilaj lovak vadságát. Az nem is való,
Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak.
E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt.
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi, és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.
Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül
Minden rokon között legkedvesebb rokon,
A legrosszabb halált el nem kerülheti,
Hugával együtt, mert én ezt is vádolom,
A temetés tervéről biztosan tudott.
Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént,
S feltűnt zavart és réveteg tekintete.
A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért
Bűntársa, sötét tervek árulója lesz.
Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én,
Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.

ANTIGONÉ
Kezedre adtak, s meghalok – többet kivánsz?

KREÓN
Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.

ANTIGONÉ
Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad
Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz,
Mit én míg mondhatok, neked sem tetszik az.
Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.
Itt is dicsérnének szivük szerint ezek,
Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.
A zsarnokság viszont könnyebben boldogul,
Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.

KREÓN
Te látod, így Kadmosz népében senki más.

ANTIGONÉ
Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.

KREÓN
S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?

ANTIGONÉ
Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.

KREÓN
Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?

ANTIGONÉ
Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.

KREÓN
Iránta hát miért vagy kegyelettelen?

ANTIGONÉ
Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.

KREÓN
Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?

ANTIGONÉ
Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.

KREÓN
Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.

ANTIGONÉ
De mégis. Hádész egy törvény szerint itél.

KREÓN
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

ANTIGONÉ
Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?

KREÓN
Az ellenségből holtában se lesz barát.

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Iszméné kilép a palotából

KAR
Immár a testvérét szerető
Iszméné a kapun kilép.
Szemöldöke felhője borul piros
Arcára sötéten,
S könny gördül végig a kedves arcon.

KREÓN
(Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be,
S titkon szívtad vérem, s nem vettem észre sem,
Hogy trónom két megrontóját táplálom én,
Szólj hát, a temetésen részt vettél te is,
Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

ANTIGONÉ
Ki tette volt, tanú reá az Alvilág.
De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.

ISZMÉNÉ
Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled,
Halott testvérünket megengesztelve így.

ANTIGONÉ
Kezed nem osztozott a tettben most se kérj
Közös halált. Elég, ha meghalok magam.

ISZMÉNÉ
De nélküled maradva élnem is mit ér?

ANTIGONÉ
Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

ISZMÉNÉ
Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?

ANTIGONÉ
Mentsd meg magad! Nem nézem én irígyen ezt.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?

ANTIGONÉ
Én meghalok, s te azt választottad, hogy élj.

ISZMÉNÉ
Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.

ANTIGONÉ
Te itt ezekre, én azokra gondolok.

ISZMÉNÉ
No látod, bennem s benned egy a tévedés.

ANTIGONÉ
Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott
A szív: halottaimnak tartozom vele.

KREÓN
Eszét veszté e két leány szemlátomást,
Egyik csak most, a másik, már mióta él.

ISZMÉNÉ
Ne várd, király, hogy az, kit ennyi bánat ért,
A józan észt meg tudja mindig tartani.

KREÓN
Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.

ISZMÉNÉ
Magányos életem mit ér őnélküle?

KREÓN
Őróla már ne is beszélj: nem létezik.

ISZMÉNÉ
Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?

KREÓN
Kívüle is van föld, amely szántásra vár.

ISZMÉNÉ
De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.

ANTIGONÉ
Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.

KREÓN
Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese.
Érted s szerelmedért túl sok beszéd ez is.

ISZMÉNÉ
Hát mátkájától megfosztod saját fiad?

KREÓN
A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.

ISZMÉNÉ
Úgy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.

KREÓN
Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép?
Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt
Szorosra fogva kell őriznetek, mivel
A bátrak is megfutni készek, látva, hogy
Már életükhöz ér az üldöző halál.

III. Kreón vs Haimón

KREÓN
Fiam, csak nem haraggal jössz atyád elé,
Választottadra mért ítéletem miatt?
Ha bármit is kell tennem, hű fiam maradsz?

HAIMÓN
Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém,
S tanácsaid követni mindig kész vagyok.
Mert nincs szerelmi frigy, mit többre tartanék,
Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.

KREÓN
Így is kell mindig érezned, fiam, s apád
Szándékát minden másnál többre tartanod,
Azért imádkoznak méltán a férfiak,
Hogy engedelmes gyermeket neveljenek,
Ki szembenéz ellenfelükkel, s tiszteli
Atyjának jó barátait sajátjaként.
De az, ki engedetlen gyermeket nevel,
Csak bajt idéz saját fejére, s evvel is
Ellenfelének gúnykacajra nyújt okot.
Ó, gyermekem, ne add el józanságodat
Asszony szerelméért, de vésd eszedbe jól,
Hogy még az ölelése is fagyot lehel,
Ha rossz asszonnyal osztottad meg ágyadat.
A legnagyobb sebet gonosz barát üti.
Köpj hát utána, s küldd mint ellenségedet
Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott.
Kezem között bizonyság arra van, hogy ő
Ellenszegült, egész városban egymaga.
A nép hazugságon ne fogjon engemet,
Inkább haljon meg ő, Zeuszt, törzse istenét
Hívhatja már. Ha tűröm, azt, hogy egy rokon
A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll?
Ki helyt tud állni férfimódra otthon is,
Igazságosnak az s csak az mutatkozik
A város életében is. Megbízom én
Az oly parancsnokban, ki szót fogadni tud,
S ha kormány mellé rendelik, s körötte zúg
Dárdák esője bár, szilárdan áll helyén.
Törvényt ki sérti s méghozzá szándékosan,
Vagy azt gondolja, hogy parancsolhat nekünk,
Az én helyeslésemmel nem találkozik.
Akit királlyá tett a nép, követni kell
Minden szavát, legyen jogos, vagy jogtalan.
Mert fejetlenségnél nincs nagyobb veszély,
A városok pusztulnak, házak általa
Dőlnek romokba, és baráti fegyverek
Kicsorbulnak. De hogyha elvállalt a nép
Fegyelmező hatalmat, az megmentheti,
Ezért meg kell a város rendjét védeni,
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad,
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak,
De asszony rabjának ne mondjanak soha!

KARVEZETŐ
Nekünk, ha meg nem lopta értelmünk a kor,
Tetszett minden szavad, bölcsen beszélsz, király.

HAIMÓN
Atyám, az emberész az istentől való,
S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.
Hogy tán beszédedben hibát találok én,
Nem mondhatom, s nem is szeretném mondani.
De felmerülhet másban is jó gondolat.
S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom,
Mit is cselekszik és miket beszél a nép.
Mivel tekintetedtől fél a nép fia,
Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani.
De én homályban élek, és kihallgatom,
Hogyan siratja már a város ezt a lányt,
Ki bár a legjobb minden asszonyok között,
Dicső tettéért rútul kell meghalnia.
Hisz édes testvérét temette el, mikor
Véres csatában elbukott, s nem hagyta, hogy
Szétmarcangolja dögmadár s falánk ebek.
Ily tettéért arany jutalmat érdemel –
Mondják a némaságot meg-megtörve már.
Atyám, kisérje jó szerencse lépteid,
Ennél nincsen számomra semmi fontosabb.
Fiúnak atyja boldogságánál van-é
Nagyobb öröm, s ennek, ha boldogul fia?
Csak bár egyetlen elvedről tennél le már,
Hogy más okos beszédét meg se hallgatod,
Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs,
Üresfejűnek gyakran az mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.
Megláthatod, ha jő a téli áradás,
A hajlékony fa el nem veszti ágait,
A másik nem hajlik, s tövestül pusztul el.
Vagy nézz vihartól vert hajót, a túl erős
Deszkázat el nem enged, ez fordítja fel,
S úgy imbolyog a pusztulás felé.
Engedj a jó tanácsnak, és másíts a szón.
Ha véleményemet, habár ifjabb vagyok,
Elmondanom szabad: legjobbnak tartanám,
Ha már mindentudónak születne meg
Az ember, ám ha nincsen így, mert nincsen így,
Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.

KARVEZETŐ
Uram király, mindketten jól beszéltetek,
Hallgass reá, s ő is hallgatni fog reád.

KREÓN
Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen
Ifju legénykétől tanulni bármit is?

HAIMÓN
Semmit, mi helytelen. Ha ifjú is vagyok,
Korom ne nézd, inkább a szót, magát tekintsd.

KREÓN
A rendbontók ügyében mersz emelni szót?

HAIMÓN
Gonosztevők mellé evvel sem álltam én.

KREÓN
Gonosztevőnek nem mutatkozott e lány?

HAIMÓN
A nép a városban nem ezt rebesgeti.

KREÓN
Talán a nép határoz abban, mit tegyek?

HAIMÓN
Hogy ez mily éretlen beszéd, nem látod át?

KREÓN
E föld királya más, vagy én uralkodom?

HAIMÓN
Nem város az, mi egy ember tulajdona.

KREÓN
Kié a város? Nem királya birtoka?

HAIMÓN
Ám akkor légy király a puszta föld felett.

KREÓN
Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.

HAIMÓN
Akkor te nő vagy, mert én csak rád gondolok.

KREÓN
Gonosz fiú, atyáddal perbe szállni mersz?

HAIMÓN
Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.

KREÓN
Tekintélyem megóvni volna jogtalan?

HAIMÓN
Az istenek tekintélyét sérted vele!

KREÓN
Gyalázatos beszéd, a nő hálózta be!

HAIMÓN
De én gonosztett hálójába nem jutok.

KREÓN
Hiszen minden szavad csak őérette van.

HAIMÓN
Érted s értem s a síri istenek miatt.

KREÓN
Asszony bolondja, csak nekem ne hízelegj!

HAIMÓN
Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kívánsz?

KREÓN
Nem éred el, hogy éljen s hitvesed legyen.

HAIMÓN
Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.

KREÓN
Még fenyegetni mersz te engem, szemtelen?

HAIMÓN
Ennek nem szemtelenség ellentmondani?

KREÓN
Ebből is sírva fogsz kijózanodni még.

HAIMÓN
Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.

KREÓN
Igen? Hát esküszöm, te nem soká örülsz,
Hogy így gyalázhatsz engemet büntetlenül.

A szolgákhoz

Hozzátok hát a gyűlölt nőszemélyt ide,
Haljon meg itt mindjárt, a vőlegény előtt!

HAIMÓN
Nem, nem, ne képzeld, hogy szemem láttára fog
Meghalni ő! Hanem szemed se látja már
Az én arcom többé, keress barátokat
Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet. (El)

IV. Antigoné panaszdala

/A lenti részlet a film első két percében hallható. De érdemes meghallgatni a folytatást is: egy színházi és egy filmes rendező beszélget a darab modern feldolgozásáról. 3:10-7:55/

ANTIGONÉ
Barát se kisér, nászdal se kisér,
Nyomorultul hurcolnak el, vár ez az út,
És nekem, szegénynek már a nap szentséges fényét
Látnom sem szabad soha,
S nincs barátaim között, halálomon ki könnyet ejt.

Kreón visszajön

KREÓN
Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani
Halált a jajgatással, véget érne-e?
Még mindig nem vittétek el? Beboltozott
Sírbarlangjába téve, mint parancsolom,
Hagyjátok ott magára, s haljon meg, ha kell,
Vagy éljen bár, és ülje titkos lakziját.
Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek,
De nem tűröm, hogy egy nap süssön rám s reá.

V. Kreón vs Teiresziasz

KREÓN
No mondd ki csak, mi közhelyet tudsz már megint?

TEIRESZIASZ
Hogy legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás.

KREÓN
S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba.

TEIRESZIASZ
És tűröd mégis azt, hogy ellepett e kór.

KREÓN
A jósnak nem kivánok ellentmondani.

TEIRESZIASZ
Mi mást teszel, ha azt mondod: hazudtam én?

KREÓN
A pénzt szerette mindig mindenütt a jós.

TEIRESZIASZ
S a zsarnokok gyalázaton nyerészkedők.

KREÓN
Nem tudnád, hogy királyodat szidalmazod?

TEIRESZIASZ
Tudom, hisz jóslatom szerint lettél király.

KREÓN
Jósolni bölcs, de gazság kedvelője vagy.

TEIRESZIASZ
Te kényszerítesz titkomat kimondani!

KREÓN
No hát beszélj, éppen csak hogy hasznot ne várj.

TEIRESZIASZ
Hogy ebből tőled várhatnék, nem gondolom.

KREÓN
Mert engem meg nem vesztegethet semmi szó.

TEIRESZIASZ
Figyelj tehát minden szavamra: nem soká
Fog körbejárni pályáján a napszekér,
S te adni fogsz az ágyékodból származó
Fiakból egyet váltságul halottakért,
Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még,
Az élő lelket sírverembe zártad el,
S ki alvilági istenekhez tartozik,
A holtat eltemetni meg nem engeded.
Pedig nincs már hozzá jogod, s az égiek
Világához sem tartozik: te ellenük
Támadsz. Erinnüszek leselkednek reád,
Az istenek küldték ki őket ellened,
Saját bűnöd szerint mérnek rád büntetést.
Figyelj tehát szavamra, és ítélj magad,
Pénzért beszélek-é? Mert házad csakhamar
A férfiak s a nők sírása tölti be.
Mert minden városban bosszújuk kelt zavart,
Hol embert marcangolhat szét a vad s az eb,
S a szárnyas dögmadár hoz átkozott szagot
A rét felől a szent városfalak közé.
Te ingerelsz fel, és én mint jó céllövő
Szived felé irányítok nyilat, s tudom,
Bizton talál, s te elfutnál, de nincs hová.

Kísérőjéhez

Most gyermekem, vezess már engemet haza,
Ez meg dühét ifjabbakon próbálja ki,
S szoktassa csendesebb beszédhez ajkait,
És józanabb legyen, mint most mutatkozik.

Teiresziaszt a gyermek elvezeti

KARVEZETŐ
Elment, uram, s itt hagyta szörnyü jóslatát,
Pedig, habár sötét hajunk fehérre vált,
Nem emlékszünk egyetlenegy esetre sem,
Hogy jóslatával ő hazugságban maradt.

KREÓN
Én is tudom, s ez megzavarja lelkemet.
Engedni olyan nehéz, de mégis súlyosabb,
Ha ellenáll az ember, és romlásba jut.

KARVEZETŐ
Most légy okos, Kreón, Menoikeusz gyermeke.

KREÓN
Mit kell hát tenni? Szólj, és én rád hallgatok.

KARVEZETŐ
Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.

KREÓN
Engedjek ebben is, valóban azt hiszed?

KARVEZETŐ
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

KREÓN
Ó, jaj, nekem, szivemnek ellenére van,
De hát a végzet ellen nem harcolhatok.

KARVEZETŐ
Ne bízd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.

KREÓN
Ha így van, hát gyerünk.

Szolgáihoz

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

Kreón szolgáival együtt távozik

VI. Végkifejlet

A végkifejlet az Angol Nemzeti Opera előadásában.

HÍRNÖK
Királynőm, én ott voltam, és el is fogok
Beszélni mindent, úgy, ahogy van, szó szerint.
Hogy enyhíthetné sorsodat szép szó, utóbb
Hazugságban maradva? Jobb a nyílt beszéd.
Férjed kisérni voltam én a sík mezőn,
Ahol kutyáktól marcangolva ott hevert
A meggyalázott holttetem: Polüneikész.
Keresztutaknak istenasszonyát s Plutónt
Imával engesztelve, megmosdattuk őt
Jámbor szokás szerint, és frissen szaggatott
Olajfalombbal fedve hamvasztottuk el,
Sírhalmot is hantoltunk rá hazája szent
Földjéből, s már siettünk is tovább a lány
Kemény, halálos nászágyát keresni fel.
Már messziről hangos jajszót hall egyikünk
A fel nem szentelt, átkozott sírbolt körül,
Kreón királyhoz fut, hogy megjelentse ezt,
Már hallja ő is, hallja, ám nem érti még,
És vánszorogva lép közel, majd felkiált
Siralmasan: “Balsorsra szánt szegény fejem,
Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én?
Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat?
Fiam szavát hallom. Szolgák, siessetek,
A sírbarlangot álljátok hamar körül,
Nyílásáról a sziklát gördítsétek el,
S hatoljatok be, látni, hogy Haimón szavát
Hallom vagy gúnyt űznek velünk az istenek.”
Minden reményt vesztett urunk parancsait
Mi teljesítjük, és a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje csimpaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
“Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el:
Saját keblébe mártja fegyverét, s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.
Hörög, s a torkán habzó vére felbugyog,
S a hófehér arcon bíborcsepp gyöngyözik.
S most fekszenek, halott mellett halottja van,
Így ülte nászát Hádész házában szegény.
Példája is mutatja: emberek között
Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás.

[Az utolsó szavaknál Eurüdiké, szolgálóival együtt, hirtelen bemegy a palotába (majd ő is öngyilkos lesz)]

KREÓN
Vigyétek a céltalan életűt,
Akaratlan öltelek meg fiam,
És tégedet, ó te szegény asszony.
Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen
Minden, minden balul üt ki,
Énrám iszonyú sors méretett.

KAR
Bölcs belátás többet ér
Minden más adománynál.
Az isteneket tisztelni kell,
Gőggel teli ajkon a nagy szavak
Nagy romlásra vezetnek
S józanná nem tesz, csak a vénség.

Letölthető diasorozatok:

Mitológia kérdéssor.pptx

Delphoi.pptx

(1.)
A tragikus sorsú Oidipusz király azért kapta a nevét (“Dagadtlábú”), mert csecsemő korában meg akarta öletni őt az apja. (Laiosz király ugyanis iszonyú jóslatot kapott: fia megöli majd, és saját anyja mellé ül a trónra.) Oidipusz később akaratán kívül beteljesíti a jóslatot, de erre már csak későn jön rá: Théba királyaként – és négy gyermek apjaként. Gyermekei közül egyedül Antigoné nem fordul el tőle, utálkozó fiai annyira felbosszantják, hogy átkot mond rájuk. Ez az átok is beteljesedik, mert a fiúk összevesznek a trónon: a kapzsi Eteoklész nem tartja magát a testvéri egyezséghez, így Polüneikész idegen hadsereget toboroz Théba ellen. A harcban mindketten elesnek, Théba további sorsa a legközelebbi rokon, Kreón kezébe kerül. Az új király határozottan mutatkozik be: az általa hősnek tekintett Eteoklész megkapja a végtisztességet, az áruló Polüneikészt azonban temetetlen kell hagyni. A drámát az indítja el, hogy Antigoné megszegni készül ezt a parancsot: hiszen egy magasabb és ősibb törvény (az isteneké) megköveteli a halottak méltó eltemetését.

(2.)
A halál kulcsszerepet játszik nemcsak a tragédia, de az egész művészet születésében is. Minden kőkori kultusz alapja a halállal való találkozás. Az ember legősibb közösségi élménye az, amikor a sebezhetetlennek (esetleg halhatatlannak) hitt vezér a törzs szeme láttára pusztul el. A közösség ezt később véres szertartásokon dolgozza fel, melynek során az áldozat és a megistenült törzsfő (ős-ten) azonosul. Az őskori emberáldozatokban a művészet még a legmélyebb egységben nyilvánult meg: nem vált szét zene, tánc, képzőművészet és irodalom.

(3.)
Az ókori görögök nagyszerűsége abban van, hogy emberi mértékkel mértek mindent. Az isteneik  emberszabásúak voltak, a filozófiájuk nyitott, és a költészetük is az életörömöt hirdette. Szertartásaikon már nem embert áldoztak – de a rituális részt még ugyanúgy orgia követte, mint az őskorban. Így volt ez a bor és mámor istenének, Dionüszosznak ünnepein is. A hagyomány szerint akkor keletkezett a színjátszás, amikor az egyik ilyen szertartáson a liturgikus karéneket éneklő kórusból kivált valaki, és megszemélyesítette az istent. A kar és a színész párbeszédével indult el a mai értelemben vett színház.

(4.)
Az i.e. 5. században Athén vezető szerephez jutott, és polgárai egyre inkább a jelen felé fordították figyelmüket. Nem ősi történeteket hallgattak, hanem koruk problémáival foglalkoztak – erre szolgált többek között a színház. Az “épület” (azért az idézőjel, mert nem a mai, zárt formát kell elképzelni) leginkább egy félbe vágott stadionhoz hasonlított. A nézőtér előtti részen állt a kar, mögöttük a színpadon a színészek. A görög drámában nem voltak felvonások, hanem párbeszédes részek, amelyeket a kar versei szakítottak meg. Patriarchális társadalom lévén minden szerepet férfiak játszottak.

(5.)
A darab gerincét öt jól felépített párbeszéd adja, amelyet Kreón előbb Antigonéval, majd Haimónnal, aztán Teiresziasszal, és végül a karral folytat.

1. Antigoné vs Iszméné
Iszméné nem vállalja a Polüneikész eltemetésével járó kockázatot, Antigoné az isteni törvényt követi az emberivel szemben. 

2. Kreón vs Antigoné
Miután az őrök (másodszori próbálkozásra) elfogják Antigonét, Kreón elé hurcolják, aki agresszívan kéri számon a lányt. Bátor kiállását látván hamar dühbe gurul, és egyre butább módon érvel:

Iránta /Eteoklész/ hát miért vagy kegyelettelen? (...)
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

A halott testvérekről való gondolkodása a mérleg-hasonlattal írható le. Számára ha az egyik serpenyő fent van, akkor a másiknak lent kell lennie. Antigoné ezt nem fogadja el, ő egyként szereti mindkét testvérét:

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Látható, hogy miután Kreón kifogyott az érveiből, előbb gúnyosan támad, majd (újabb érvek híján) férfi fensőségére hivatkozva zárja a vitát. A “legjobbkor” lép be Iszméné. Mindketten támadják őt: Kreón durván vonja kérdőre, Antigoné pedig sértegeti (mivel Iszméné közösséget vállal abban, amit meg sem tett). Antigoné egyik mondata azért elárulja, hogy neki sem öröm így bánni vele:

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

A jelenet végén Kreón sziklabörtönbe záratja Antigonét.

3. Kreón vs Haimón
“Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém” – így felel Haimón, amikor apja a fiú hűségéről érdeklődik. Kreón ezután hosszasan okoskodik arról, hogy milyen is egy bölcs uralkodó. Haimón szintén hosszan válaszol, és ebben egyre többször bukkan fel a gondolat, hogy: “Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.” Kreón sértve érzi magát, és visszatámad, ezzel végképp elmérgesíti a vitát.
Előbb Haimón korára hivatkozik: “Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen / Ifju legénykétől tanulni bármit is?”
Aztán megpróbálja Haimónra is ráerőltetni a szélsőséges gondolkodását: “A rendbontók ügyében mersz emelni szót?”
Majd szembefordul a néppel is: “Talán a nép határoz abban, mit tegyek?”
És zsarnoki elvakultságában elárulja, hogy neki csak a hatalom számít: “Kié a város? Nem királya birtoka?”
Végül ugyanolyan bután érvel, mint Antigonéval szemben: “Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.”
A vita életveszélyes fenyegetéssel zárul, és Haimón faképnél hagyja a tajtékzó Kreónt.

4. Kreón vs Teiresziasz
A királynak már csak a tekintélye számít, és a fiatalok mellet már az idős bölcset sem kíméli. A jós hátborzongató próféciáira csak annyit felel, hogy az öreg közhelyes és haszonleső.

5. Kreón és a kar
Teiresziasz sértődötten távozik, és az egyedül hagyott Kreón a kar tanácsát kéri. Mintha végre saját magába nézne. A karvezető nem kertel:

Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

Erkölcsileg hatalmas fordulatot jelent az, hogy Kreón képes belátni a tévedését. Itt nyílna meg a lehetőség arra, hogy igazságos, bölcs, higgadt királlyá váljon. Az addig zsarnoki módon összekapart tekintélye helyett valódi tiszteletet és szeretetet kaphatna Thébától. De már késő: a sorsot rég kihívta maga ellen. Hiába mondja már, hogy:

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

A darab végkifejletében hírnök tudósít arról, hogy Polüneikész eltemetése után Antigoné kiszabadítására indult a király és kísérete. De ott már csak az öngyilkos lányt sirató Haimón várta őket. A fiú apjára támadt, s miután Kreón félreugrott, Haimón keserű dühében önmagával végzett. Az iszonyú tragédia hírére Kreón felesége (Eurüdiké) is öngyilkos lett.

Kreón tragédiája az, hogy makacs tekintélyféltése miatt szerettei halálának felelősségével kellett szembenéznie. 

1. Válság

Kétezer évvel ezelőtt a maihoz hasonló lelki válságot élt meg a nyugati világ. A Római birodalom világnézeti sokfélesége (görög istenek, perzsa kultuszok stb.) félelmetes bizonytalanságot eredményezett.

Mi volt az oka ennek a bizonytalanságnak? Az, hogy már nem kis közösségekben éltek az emberek, és a kultúrák keveredése miatt megrendült az ősi mitologikus világnézet. (Több tízezer éve az ősi törzsek mítoszaikkal "rendezték be" maguk körül a világot, megmagyaráztak minden fontos jelenséget, és szigorú szokásaikat átörökítették az újabb nemzedékekre. Az őskorban mindennek és mindenkinek határozott helye volt a kozmoszban, és ez a rend az istenektől eredt.)

Krisztus előtt ötszáz évvel indult meg ennek a biztos világnézetnek a bomlása. Helyét különféle vallások vették át, amelyek mindenféle ellentmondástól, kérdésektől feszültek. Például: istenek vagy emberek törvényeit kövessük? (Antigoné); mennyire ismerjük meg magunkat? (Oidipusz); halhatatlan-e a lélek? milyen a túlvilág? (misztériumvallások). Pedig a vallás célja éppen az, hogy megoldást nyújtson a lelki válságokra.

Ebben a bizonytalan világban valahogyan rendet kellett tenni, meg kellett jelölni egy biztos pontot. Az ősi jelképek nyelvén szólva: az istennek le kellett szúrnia a világoszlopot, hogy irányt mutasson és elpusztítsa a káosz kígyóját. Ezzel megismétlődhetne a teremtés pillanata, feltöltődhetne isteni erővel a világ.

(A lenti képen: a kilencedik/a beavatási videójának elején a főpap úgy jelöli ki a szertartás helyét, hogy jelképesen megismétli a káosz kígyójának megölését. Leszúrja az axis mundit, azaz: a világoszlopot, amely a törzs számára az ismert világ közepe.)

2. A zsidó vallás

Kétezer évvel ezelőtt óriási szükség volt egy ilyen frissítésre, de az akkori vallások nem voltak képesek ekkora erőt sugározni. Az istennek személyesen kellett megjelennie a világban, s ez a csoda éppen a zsidóknál történt meg. Nem véletlen. Három fő oka a következő:

- lineáris történelemszemlélet: a zsidók voltak az elsők, akik nem körforgásként képzelték el a világidőt, hanem egyenes vonalú folyamatként. Szerintük Istennek célja van a teremtéssel, és különösen a "kiválasztott néppel", a zsidósággal.

- messiásvárás: a babiloni fogságot és a római megszállást megszenvedő zsidóság reménykedve várta egy jobb kor eljövetelét. Prófétáik azt jövendölték, hogy egy Dávidhoz hasonló nagy király állítja majd helyre Izrael dicsőségét.

- vallási válság: a zsidó nép nagyon szigorú szabályokat követett: a Mózes által küldetett tízparancsolatot és több száz további törvényt, amelyet az írástudók (farizeusok) olvastak ki a Tórából. A törvényekkel két nagy probléma van: kívülről szabályozzák (tehát kényszerítik) az embert, és kizárólag a bűnökre koncentrálnak. Ha egy vallás azt akarja elérni, hogy legyünk jók, akkor belsővé kell tennie a törvényeket, és nem kényszeríteni, hanem ösztönözni a jóra. Ehhez egyszerre szükséges a szabadság és az önismeret, amelyet a legenda szerint a messiásként tisztelt Jézus hirdetett a zsidóknak.

3. Jézus "életrajza"

Miért olyan szerteágazó és ellentmondásokkal teli Jézus "életrajza"? Elsősorban azért, mert nem is  életrajz. Inkább: útmutató. Lényege egy mondatba is belefér: önzetlenül tégy jót másokkal, s így a környezeted mennyországgá válik. De ez így magában röhejesen egyszerű és unalmas. Hogy hatásosak legyenek a tanítások, az ókorban történetek formájában fogalmazták meg őket. Jézus "életrajz"-írói is így tettek: a két legősibb és legerősebb sztori elemeiből rakták össze az evangéliumot. Az egyik a hős útja, másik a véráldozatok „forgatókönyve”.

A hős útja

Joseph Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá, hogy a mítoszok rendszerint egyetlen történeti sémát követnek. Ezt a minden mítoszban közös szerkezetet Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.

A monomítosz egyszerűsített szerkezete (a jézusi megfelelésekkel):

1. kalandra hívás (angyali üdvözlet, betlehemi csillag)

2. mentor (Keresztelő Szent János)

3. a küszöb átlépése (bevonulás Jeruzsálembe)

4. próbák, szövetségesek, ellenségek (próbák: gyógyítás, csodatételek, tanítás; szövetségesek: tizenkét tanítvány; ellenségek: farizeusok, főpapok)

5. krízis (a pusztai böjtölés végén a sátán három kísértése)

6. küzdelem (ítélet és kereszthalál, azaz: a passió)

7. újjászületés (feltámadás)

8. a kincs megosztása (húsvét után 50 nappal leszáll a szentlélek)

Véráldozat

Az ősi hiedelmek szerint az elfáradt, erőtlen világ csak az istenséggel való közvetlen érintkezés útján részesülhet a szentség erejéből. Az őskorban ez konkrétan úgy nézett ki, hogy megették az istent. Az emberáldozati szertartások egy iszonyú tragédiából erednek, az "őseseményből". Amikor a halhatatlannak hitt vezér a törzs szeme láttára pusztult el, ösztönösen nekiestek és széttépték. Később ezt játszották újra, abban a hitben, hogy az istenné váló ős erejét veszik magukhoz a véráldozati szertartásban. Jézus szenvedéstörténete (passió) pontról pontra követi ezt az ősi sémát is:

1. ünneplés, az áldozat és az isten azonosítása (Jézus királyi bevonulása Jeruzsálembe)

2. szertartásos meggyilkolás (keresztre feszítés)

3. szétszaggatás (korábbi elem: nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus szétosztotta a kenyeret és a bort, mondván: "Ez az én testem és vérem.")

4. pokoljárás (Jézus három napig feküdt holtan)

5. feltámadás (mennybemenetel húsvét hétfőjén)

Miért kellett meghalnia Jézusnak?

Ha valóban létezett Jézus, akkor egyszerűen a tanításai miatt ölték meg, akárcsak Szókratészt. A hatalom sose nézi jó szemmel, ha valaki arra buzdítja a népet, hogy belső törvényeket kövessen. Jézus kivette a fegyvert a papság kezéből, hiszen gyakorlatilag a zsidóság összes törvényét elsöpörte az aranyszabály (szeresd felebarátod, mint önmagad).

Ennél azonban egyetemesebb magyarázat is van. Jézus útja jelképes, így halálát sem kell szó szerint venni.  Példát adott azzal, hogy meghalt önmagának és újjászületett a közösségnek - értve ez alatt az egész emberiséget.

4. Az őskeresztények

Kik voltak az első keresztények? Azok a zsidók, akiknek elegük volt mogorva vallásukból, és a Jézus-történet hatására elkezdtek bízni az emberi jóságban. A Tóra azt üzeni: "Szemet szemért, fogat fogért". Ezzel szemben Jézus azt mondja: "Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is." Ez magában nagy hülyeségnek tűnik, hiszen félő, hogy így csak kihasználnak, kinevetnek bennünket az emberek. Az őskereszténység lényege az a bizalom, hogy mégis van értelme önzetlenül jónak lenni. Nem tudjuk, hogy mikor adja vissza a világ ezt a jóságot. Pont ezért nevezzük hitnek.

Egy 19. századi regényben így nyugtatja meg a bölcs szerzetes a hitét vesztett hölgyet: "Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehaladást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szeretetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe." (Dosztojevszkij)

5. A bűn kérdése

De mi van, ha nem mindig sikerül jónak lenni, és néha vétkezik az ember?

Először is azt kell tisztázni, hogy kétféle bűn van: az egyik az írott törvény ellen vét (bűnös), a másik az íratlant sérti (farizeus).

A farizeus
A zsidóság szigorú törvényekkel ítélt a bűnösök fölött, kinevelve ezzel a vallásos ember legrosszabb fajtáját: a farizeust. Ez a kicsinyes és irigy ember szóról-szóra betartja a törvényeket, és az okoz neki örömöt, ha látja, hogy mások vétkeznek. Öntelt módon ítéli el a bűnöst, azonosítva őt a bűnével. Ezzel szemben Jézus szétválasztja a kettőt, tanításának lényege: gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst.
A hegyi beszédben rámutat a farizeusok hibáira. Így figyelmezteti őket:
"Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük!"
Bűn és bűnös szétválasztásának legerősebb példája a házasságtörő asszony története, amelyben Jézus a kövezni készülő tömeget így állítja le: "Az vesse rá az első követ, aki maga is bűntelen."

A bűnös
Röviden így szól a tékozló fiú története: az örökségét kikérő és elpazarló fiú bűnbánattól gyötörten tér haza, az apja visszafogadja, testvére azonban nem. Jézus legfontosabb példázatának megfejtése a következő:
- apa: a közösség
- örökség: az ingyen kapott szeretet
- vagyon elpazarlása: önzés
- irigy testvér: farizeus
A bűnösnek azt üzeni ez a lecke, hogy: gyakorolj őszinte bűnbánatot!, a farizeusnak pedig: ne ítélkezz!

Mi a bűnök forrása?
Az evangélium szerint a negyven napja böjtölő Jézust három gondolattal kísértette meg a Sátán:
- változtassa kenyérré a követ, csillapítsa vele testének éhségét
- ugorjon le a templom tetejéről, az Isten úgyis elkapja
- fogadja el a világuralmat, és cserébe szolgálja a Sátánt

Az ókori ember, ugye, történetekkel tanított, és ezekben a történetekben még a lelki folyamatokat is megszemélyesítette. Ha ma gondolkodunk erről, akkor nem valamiféle "lény"-ként elképzelni a Sátánt. Nem a pokolban kell keresni, hanem a lélekben. A görögöktől kölcsönzött fogalommal így nevezhetnénk: hübrisz. Szerintük ugyanis a legnagyobb bűn a túlzott elbizakodottság, amit ma így mond a köznyelv: EGO.

Ennek legerősebb példája Oidipusz, a thébai mondakör tragikus hőse, aki:
- megölte az apját: tehát elfordult az istentől (apa = ős = ős-ten = isten)
- birtokolta az anyját: az anya(g)i világot

Ami Oidipusznál a jóslat, az Jézusnál a sátáni kísértés:
- ugorjon le: forduljon el az istentől (ezzel elveszítve a hitét)
- fogadja el a világuralmat: önző módon vegye birtokba az anyagi világot

A bűnök forrása tehát a bennünk tomboló önzés, a Sátán maga az EGO. "Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság." - írja Umberto Eco. 

Jelképes az a mozzanat is, amikor Jézus kizavarja a kereskedőket a jeruzsálemi templomból: kitakarítja az önzést az emberi szívből. (A Jézus Krisztus Szupersztár című film azonos jelenetében a modern kor kísértései jelennek meg: fegyverkereskedelem, prostitúció, kábítószerpiac, tőzsdei manipulációk.)

Államalapító királyunk így rendelkezett a szeretet vallásának terjesztéséről:
"Azok, akik misehallgatásra a templomba menve, ott a misék szertartása idején egymás között sugdolóznak, és másokat zavarnak, pletykákat fecsegve és nem figyelve a szent olvasmányokra, [s így nem élnek] az egyház által nyújtott táplálékkal, ha idősebbek, akkor megdorgálva, szégyenszemre küldjék ki a templomból, ha viszont ifjabbak és közrendűek, akkor meggondolatlanságukért a templom előcsarnokában mindenki jelenlétében meg kell kötözni és szíjjal, valamint megnyírással kell büntetni őket"
Ez a groteszk kép (nyilvános megszégyenítés - isten házában) hűen tükrözi a keresztény meggyőzés módszertanát. De nem csak a térítés erőszakossága miatt idegenkedett a középkori parasztember az "egyház által nyújtott tápláléktól". Egyszerűen: nem volt rá szüksége, hiszen volt saját vallása, saját világképe. Minek Biblia, ha a népnek megvan a maga Nagy Elbeszélése?

Hála Istvánnak s később a bölcs Anonymusnak, mára szinte semmi nem maradt ebből a Nagy Elbeszéléséből, a magyar őstörténetből. Hogy milyen szemlélettel írta "mesternek mondott P" a Gesta Hungarorum című történeti munkáját, jól mutatja a nagyképű előszó: "Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát."
Ám nem nyugtatott meg senkit az "iratok biztos előadásával", műve inkább csak tovább erősítette a nagy magyar identitásválságot, tápot adva a máig tartó gyötrődésnek: honnan a fenéből jöttünk?

Pedig milyen butaság azon vitatkozni, hogy hol volt az őshaza földrajzilag! Azt nem a térképen, hanem a kollektív emlékezetben kell megkeresni:

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam.

Így kezdi Arany János honfoglalás kori lélektani eposzát, a Buda halálát. A befejezetlenül maradt trilógia mélyebb összefüggéseire Szerb Antal mutat rá: "Ennek a költői történelem-víziónak a tárgya maga a sors. A nép végzete kifejeződik a nagy történelmi mondákban mélységes szimbólumnyelven, mint ahogy a metafizikai megismerés kifejeződik a mítoszokban. Itt is mélyebb, nem racionalizálható összefüggések felismeréséről van szó: a költő a nemzet ősmúltjában és önalkotta mondájában felismeri a végzetvonalat, a nemzeti történet belső ritmusát, amely a nép sorsát belülről örökre determinálja. (...) Ez a történelmi felismerés kísértette félig tudatosan Aranyt, mikor a hun trilógiával viaskodott."

Parasztbiblia

Akármennyire is odavágott a kereszténység népünk kollektív emlékezetének, az avarban keresgélve találhatunk még néhány levelet az "idő vén fájáról", az ősi magyar mítoszból.
Az 1985-ben kiadott Parasztbiblia szerkesztői a népi emlékezetben élő bibliai történeteket gyűjtöttek össze, azzal a céllal, hogy megörökítsék a szentírás "néphagyománybeli tükröződését, továbbélését, elburjánzását." Ezekben a (sokszor vaskosan tréfás) sztorikban a keresztény felszín alól időnként felbukkan az ősi mélység, a magyarság Nagy Elbeszélésének halk visszhangja.

Meglepődne Anonymus, ha elmagyaráznánk neki, mennyi értékes kultúrtörténeti információ rejlik a "parasztok hamis meséiben". A gyűjtemény szerkesztői úgy fogalmaznak, hogy a "Szegények Bibliája bemutatja a népi kereszténység bibliatudását, sok-sok szálból összefonódott bibliavalóságát, majd a magyar nép gondolkodás- és szemléletmódját, erkölcsi rendjét és különös, saját képére formált, saját hétköznapjait is kivetítő bibliaélményét." Az alábbiakban idézett történetekben jól látszik majd, hogy "a vallásosság a nép számára érzelmi kérdés, nem gondolati rendszer. A nép a vallást annak gyakorlásán keresztül, a mindennapi élet eseményeinek tükrében éli meg".

"S milyen világ ez, ahol az Isten és az ördög mozog, ahol Dávid és Góliát viaskodik, Noé szőlőt ültet? Egy falu széle, mező, erdő, a szereplők egyszerű emberi tulajdonságokkal megáldott lények. Ebben a világban vándorolnak a biblikus hősök. Szüntelenül jönnek, mennek, közlekednek az ég és föld, Názáret és a Paradicsom között, egyik faluból a másikba, menekülnek és visszatérnek szülőföldjükre. Az idő relatívvá válík, s csak a szimbólumokon keresztül értelmezhető egy sajátos rend bennük.
S miért jönnek-mennek oly sokat, miért segítenek vagy gonoszkodnak ezek a hősök? Egyszerűen azért, mert csak az epikus történeteken keresztül, jelképes cselekvéseik révén nyerhetnek megfogalmazást a világról alkotott elképzelések, S juthatnak kifejezésre azok az elvek, melyek a jót és a rosszat elhatárolják, s a világ kialakult rendjét "isteninek", "szentnek" hirdetik."

Parasztbiblia (részletek)

[teremtés]

Még az Úristen a fődön vót, az angyalok nagyon elkevélyködtek. Az Úristen osztán mikó főmönt, lehajította űket: akkó Lucifer belekapott a hódba, most is ott van, möglátszik benne.

A tejút úgy keletkezett, hogy az angyalok háborúztak, és a vesztes csapat menekült. Felverték futtában a port, a por felszállt az égre, és ebből lett a tejút.

A Napot Szent Péter hordja a hátán. Mindig másik csapáson megy, mindig az előző mellett, és mikor a leghosszabbat eléri, akkor visszafelé kezd menni. Azér hosszabbak és rövidebbek a napok. És ahogy megyen a csapáson, tizenkét órakor egy asztal van a csapásra téve, azon egy tányér leves, és azt Szent Péter megeszi, és aztán megyen tovább. Amíg ő áll, addig a Nap is megáll. Azér mondják az emberek, hogy délbe a Nap is megáll.

A Nagy Döncöl szekér a Szent Pétöré vót. Szent Pétör elmönt szalmát lopni, oszt a csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Pétör osztán sebössen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azúta látszik az égön az Országútja.

Mikor Isten mindent mögteremtött, vissza akart mönni az égbe. De semmi se akart utána mönni, csak a főd. Mikor visszanézött, látta, hogy a főd mögy utána. A kezivel intötte le, hogy maradjon. De ami má akkor utána mönt, úgy maradt.
Azúta vannak högyek.

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál.
- Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? - mondja az Úristen.
- Csak bízd rám, atyám - mondja a Jézus Krisztus -, majd eligazítom én!
Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, elibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomába. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon, szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

Az Isten megteremtette az állatokat, a lovat, tehenet meg mindent. A sátán azt mondta, hogy neki is van annyi hatalma, ő is tud teremteni állatot. Az is megcsinálta sárból, teljesen úgy, mint az embört az Isten.
No, osztán ez se ló nem lött, se tehén. Ez lött a bival. Mög is látszik a bival szarván az ördög ujjának a három nyoma.

Az Isten őszentsége és az ördög ketten dolgoztak. Akkor az ördögöt leküldte az Isten őszentsége a tenger fenekire, hogy hozzon fel fődet. Hát fődet markolt ő lent a tenger fenekin, de amíg felért a víz színire, addig kimosta a víz a markából.
Hát nem tudott hozni.
Akkor megint leküldte, megint leszállott a víz fenekire és markolt fődet, de nem tudott akkor se hozni. Hát harmadszor mikor feljött, akkor se tudott hozni.
Akkor es kérdezte az Isten őszentsége az Ördögöt:
- Hát hoztál-e fődet?
Azt mondja:
- Nem tudtam hozni, mert kimosta a víz a markomból.
- Jól van - azt mondja -, méges hoztál, piszkáld ki a körmeidet, mer ott a főd.
Akkor kipiszkálta a körmeit szépen, valamennyi főd a körmei közi beragadott, akkor azt szépen kipiszkálta. Hát addig gyúrták, Isten őszentsége addig csinálta, amíg hat nap alatt akkorát csinált, hogy egyik lábával rálépett. Hát akkor, mikor rálépett egyik lábával, akkor azt mondta, hogy megpihennek.
Lepihentek. S amikor lepihentek, újból hat nap alatt az a főd nőtt, megnőtt akkorára, hogy ők le tudtak mind a ketten feküdni. S amikor lefeküdtek este, hát akkor az ördög elkezdte lökdösni az Isten őszentségit, hogy essék bé a vízbe, hogy merítse el a víz. Akkor ő nem tudta lelökni a földről, hanem amennyit lökte Isten őszentségit, annyit nőtt a főd arrafelé. Nagyon nagyot nőtt azon az éjen a főd. Reggel mondta az Isten őszentsége:
- Hát mit csináltál - azt mondja -, egész éjjel lökdöstél - azt mondja.
- Hát - azt mondja - nem bírtam pihenni, hát olyan rosszul feküdtem, nem bírtam pihenni.
- Na jól van, lád-e, most már nagy a főd.
Nagy vót a főd, hát most kell valamit teremteni erre a fődre. Azt mondja:
- Teremtsünk.
- Hát teremtsél - mondta az ördögnek Isten őszentsége.
Hát akkor megrúgott az ördög egy gallyat, lett belőle egy béka. Hát a béka elkezdett ugrálni.
- Na látod, hogy én tudok teremteni.
- Jól van - azt mondja -, de embert es kell teremteni.
Hát akkor az Isten őszentsége megrúgott egy gallyat, akkor lett egy ember belőle. Az az ember elkezdett beszélni, és így lett ember a fődre.
Így mondták a régiek.

Ahogy hallottam a régi öregektől, az Isten csinált a markába egy gömböt, de hát főddé vált. S abból a fődből került ez a nagy főd, amelyik máma van és laknak népek rajta.
A csillagok es gömbök, mint a főd. Díszítette az Isten az eget, dísznek mutatja a csillagokat meg a holdat meg a napot. S így látunk es, éjjel es van világosság, mikor hold van, nappal süt a nap. A föd mikor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tartják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk. Aztán, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom, de így mesélték az öregek. Ez a négy hal, mikor cserélkeztek, hogy megváltották a helyet, hogy egy a másik sarkára ment, a másik az egyik sarkára ment, akkor mozdult meg a föd. Azt mondták, födingás van, nállunk.
S tovább még mondták azt es, hogy Ádám volt az első ember, s abból származott a nép.
Aztán tovább mondták, hogy az állatok es emberekből vannak. Csak nem tudnak beszélni az állatok de mindent értnek, mint mikor az ember beszél egy másik embervel, úgy értnek ők es, az állatok, egymással. Úgy beszélgetnek, úgy értik. Még azt es tudják, hogy elkészítik, hogy levágják a jószágot. A jószág tudja azt, mert akkor szomorkodik a jószág.

[Ember]

Mér hideg az asszonyok segge, mindegyiknek? Mer Évát lenyomta a jégre Ádám, ott hűlt ki. Ezér az asszony segge örökké hideg.
Mér hideg a férinak a térgye? Mer Ádám térgyelt a jégen, hogy mögköréfálja Evát,

Megteremtette Isten Ádámot, kivette az oldalcsontját, és egy kutya elszaladt vele. Akkor Isten megfogta a kutyát és annak Vette ki az egyik csonját, aztán abból teremtette Évát. Azóta olyan rosszak a nők, mint a kutyák, meg összekuporodva alszanak, mint a kutyák.

Hogy meg legyen különböztetve az asszony az embertől, az Isten csinált rajta egy vágást, oszt belevetett egy szilvamagot, hogy:
- Legyél asszony!
Így lett oszt az asszony, Éva.
Az ember meg úgy lett, hogy emberalakot csinált és odacsapott egy csomó sarat, hogy:
- Te legyél ember, Ádám!

Mikor az Isten teremtötte az asszonyt meg az embert, valahogyan úgy vót, hogy kiterített formán vótak: osztán össze kellett őket varrni. Amikor elkezdte, még volt cérnája bőven, élt is vele, pedig egyformán kellett vona Adamra is, Évara is. Mikor Ádámot varrta, a hasánál egy nagy bunkós gombot kötött, jutott a cérnából ölég. Amikor pedig a nőt varrta, rövid lett a cérna, megmaradt a nyílás.

Az első pár embör a szájával nem Övött. A hasikon vót egy ajtó, azon rakták be az ételt. De látták, hogy az állatok a szájikkal ösznek. Istenhő möntek, oszt kérték, hogy űk is öhessenek úgy. Azt mondta nekijek az Isten:
- Keressetök jó hajlós gyökeret, avval vargyátok be az ajtót, osztán Öhettök a szátokkal!
Elindútak az erdőbe. Találtak jó hajlós gyökeret. Ketté szakították, egyik-egyik végére csomót köttek, oszt az ajtót bevarrták. A csomó a köldökön most is látszik. Ádámnál egy darab alul kimaradt. Évánál Adám varrta be az ajtót, de ű az egész gyökeret bevarrta.

Itt a mende-monda úgy tudta, hogy régen, amikor még az emberek a szükségüket úgy végezték, hogy kifordították a gyomrukat, oszt kimosták a patakba, s mikor a szükségüket elvégezték, visszarakták, de ez nekik nagyon fáradságos és kellemetlen volt, hát hozzáfordultak a jóistenhez, hogy segítsen rajtuk. Adott Ádámnak is hat krajcárt, Évának is. Rájuk parancsolt, hogy menjenek el egy szatócsüzletbe, vegyenek spárgát, varrják be a gyomrukat és a hasukat, majd ő gondoskodik róla, hogy hogy végezzék ezentúl a szükségüket.
El is mentek, de közbe, ahogy mentek, egy korcsma mellett vezetett el az útjuk. Éva azt mondta Ádámnak:
- Gyere, igyunk meg háromé egy kis pálinkát, nem tudja meg azt az Isten, hogy háromé vettünk-e spárgát, vagy haté!
De Ádám nem ment be. Eva bement, háromé megivott egy kis pálinkát. Elmentek egy szatócsüzletbe. Éva háromé vett spárgát, Ádám pedig haté. Elkezdték a gyomrukat meg a hasukat bevarrni. Ádám tökéletesen be is varrta, még egy hosszú ki is csüngött. Görcsöt vetett a végire, ami még ma is megvan. Évát még be se érte, megmaradt rajta a hasadás.
Ezé van az ember és az asszony között a különbség, mer Éva csak háromé vett spárgát, Ádám pedig haté.
És még ma is megvan a hasadás is, meg a kicsüngő dísz, meg a görcs is rajta.

Valamikor még a Paradicsomkertbe Valami ruhaszárogatás vót. A ruhát ki akarták teregetni, de nem vót mire. Akkor Ádám meg Éva kitalálták, hogy Adám a rudat kinyomja, Éva meg az ágast kitartotta. Akkor, hogy a vége le ne essék, egy kicsit nekinyomta.
Ahogy sütött a nap, egy darázs megcsípte az Ádámnak a fenekit. S persze ahogy megcsípte, megmozdult, kellett mozdítson a fenekin. Ahogy megmozdult, a rúd kellett, hogy beljebb menjen az ágasba. Osztán, hogy Évának ez jólesett, megkérdezte: a
- Vajon nem jár-e több darázs errefelé? Hogy taszítson többet!
Ebből következően elszaporodtunk, Adámtól meg Évától, az emberiség.

Hát ott szomorkodott Adám és Éva a Paradicsomban. Sétálgattak, sétálgattak. Hát aztan nézett egy nagyot Éva, azt mondja:
- Te Ádám, mi ez neked itt?
- Nem tudom!
- Hát ez micsoda már megint.
- Te - azt mondja -, nem együvé tartozik ez a két micsoda?
Hát megmondom, hogy így fódözték föl. Együvé tartozott a két szerszám, és egyesült. És kérem szépen, ez lett belőle. Hát hogy mondjam, szóval, Éva födözte föl.

[Krisztus]

Vót Szigetbe egy javasasszony, az azt mondta, hogy a szél az Úr Jézusnak a térgyibül mög a könyökibül ered. Az egyik fajta szél a térgyibül, másik fajta a könyökibül folyik. Kettő innen északrul es delrűl, kettő onnan keletről és nyugatrúl.

A cigánynak azért nem kell dolgozni, mert az Úristen megáldotta. Mert amikor a keresztre feszítették, ellopott egy szöget. Az Úr Jézus lába azért van keresztbe egy szöggel megszögelve, mert a cigánygyerek ellopta az egyik szöget. És akkor megáldotta, hogy sose dolgozzon, csalk lopjon, úgy is megél. Azóta úgy is van.

Mikó Krisztus Urunkat fölfeszítötték, mikó mögszúrták, a vére kifröccsent, a vére egy rác asszonynak az üngire ráfröccsent, azt ott elásták, oszt harmadnapra három tőke szőlő nyőtt. Azér mondják, hogy a bor Krisztus Urunk vére.

[menny, pokol, végítélet]

Az ördög az tulajdonképpen Lucifer főangyal. A Paradicsomban nemcsak az emberek, hanem az angyalok is föllázadtak. Az angyalok egyik karát Lucifer fölszólította:
- Ne engedelmeskedjünk az Istennek!
Akkor Isten megteremtette a poklot, és ledobta őket oda. Az ördögnek is szabad utat nyitott, hogy tevékenykedjék a világban. Hogyha olyan ember akad, aki hisz neki, akkor elviheti. Ezért kísért meg olyan sok embert az Ördög most is.

Mesélték, hogy közel van a mennyország kapuja meg a pokol kapuja. Közel vannak. És a mennyország kapuja mindig csukva van, s ott, ahol mennek a bűnösek, ott elágazik két felé az út: a pokol kapuja meg a mennyország kapuja.
S ott választja meg az Isten, hogy melyik úton menjenek: melyik megy pokolba, s melyik mennyországba. S a pokol kapuja mindig nyitva van. Az mindig nyitva van.

A pokolban Lucifer az úr, az dirigál ott. Vannak akik a pokolban vannak, szevednek a tűzben. Ott égnek, ki kell égjenek, mint az üveg, hogy későn kristály legyen belőle. A léleknek is úgy meg kell tisztulni a bűntől. S ott szenvednek, abba a setétbe, olyan, mint egy pince. Ott kell szenvedniük, a tűz égeti őket. S hogy várják, hogy valaki imádkozzék értük.

Mikor az Úristen a kevély angyalokat lehányatta az égbű, mikor mán mind  lehányatta, akkó mondta:
- Ámen!
Akkó ki a levegő égbe, ki a fődbe, ki a fődbű kint vót. Mikor az Úristen azt mondta: Ámen!, ki hol volt, ott maradt.
Oszt azokbú vannak a kísértetök: osztán mikó zörög a levegőég, mint a nyárfalevél - az úgy zörög mindön esztendőbe - akkó űk szabadosan rázkónnak, mögjátszik magukat.

Az Utolsó Ítéletkor kezdődik az, hogy nem messze van a világvége, amikor azt hirdetik majd, hogy egy akol és egy pásztor lesz, tehát egy vallás lesz, és egy emberként fog mindenki azután a vallás után menni. Akkor a nap, az ég és a hold elsötétednek, és pár napig nem lesz semmi, minden tönkremegy abban a sötétségben. Az egek megnyíllanak, nagy harsonazúgás lesz, villámlások, és azok közepette jön el Isten, leül a trónjára, és azt mondja:
- Jobbról álljanak a jók, és balról a rosszak!
Akkor középút nem lesz, csak az lesz, hogy a jók cs a rosszak. Akik akkor ezt megérik, azoknak meghalni nem kell, azok testestül lelkestül felkerülnek oda, ahova az Isten állítja őket.

Tizenkét nap van a világ vége előtt. Egyik nap vér foly a fákról, másodszor meg tűz üt ki, úgy hogy hát minden ég. Harmadszor a tengerből kijönnek azok a rút állatok, s nekimennek az eleven népnek, akik még élnek, megtámadják azokat. Akik megérik, azok ezáltal pusztulnak el. S akik meg vannak halva, azok feltámadnak, s akkor az Isten ítélkezik felettük. Mindenkinek fel van írva a neve.

Mán mikor eccer volt egy világ, akkor özönvízzel veszett el, és most pedig tűzzel fog elveszni. Olyan feltítel alatt, hogy adatik egy kúcs egy angyalnak. Az angyal pediglen egy kutat megnyit, és azontúl nyit egy kutat; mikor kinyitja azt a kutat, füst jő. A füstből pedig a sáskák teremnek. Azonban egy másik kúcs adatik egy sárkánnak, tizenkétfejű sárkánnak. Az pediglen, az a tizenkétfejű sárkán éhen az oroszlányokkal viaskodik, és azok a rossz embert szíjjeltípik. Itt osztán megkezdődik a láng. Az ég úgy hajlik ossze, mint a papiros. Itt pusztul el a világ. Keletnek van mennyorszag kapuja, az a szent kapu, minden kapun három angyal van. De ez a fő, a keleti.
Akkor osztán, mikor elpusztul a világ, akkor újra mindenki feltámad, és mindenki harminckét éves lesz Öreg, kicsi, nagy. Azonban olyan világ lesz, hogy nő férfit nem ösmér. Férfi szinte nem ösmér nőt. Azonban akkor lesz jó világ. Akkor senki sem hal meg, és olyan világ lesz: minden egyes ember, mindenki szent fog lenni. A szín méznél édesebb lesz az életünk. Úgy magamat odafogom, másokat, bajok nem lesznek. Bánatok nem lesznek. Öröm lesz az élet, és nem hal meg senki, minden egyes ember él. Csak ellenesetbe, ha valaki önmagát elpusztítja, az nem támad föl többé soha. Minden temetőbe egy angyal kimegyen, egy angyal megfújja a trombitáját, mindenki felkél, ahogy mondtam, hogy mindenki harminckét éves lesz.

Adná Isten, keresztyének, ne volnának most oly hívei az ördögnek, kik fiokat, leányokat néki áldoznak. Nincsenek bezzeg, kik gyermekek teste ölésével kedvét keressék a sátánnak, de jaj, ki sokan vannak, kik fiok, leányok lelkét veszedelmesben áldozzák, hogy-sem ha testét megölnék? Valaki rosz erkölcsökben neveli, isteni félelemre és aítatosságra nem szoktattya gyermekét, mit mivel egyebet, hanem azok lelkét ördögnek adgya?

Látom, hogy a fiak nevelésére vagyon az atyáknak valami gondgyok mert iskolákba és udvarokba küldik, lovagolni, vadászni, puskázni tanítgattyák őket; de a lányok nevelésében nagy gondviseletlenség va­gyon; mert csinnyosgatás, ruha-czifrázás, gangoson lépés, az-az kevélységre-való tanítás minden nevelések.

Erre-nézve merem mondani, hogy tellyes életünk tekélletes vagy feslett állapattya az asszony-emberek nevelésétűl árad, mivel első nyólcz esztendőnket, az-az leggyengéb és hajlandób üdőnket, aszszony-emberek gond-viselése-alat tölgyük.

Mihent a téjtűl elfogják és szóllani s járni kezd a leány: futosson és jádzék magához egyenlő-üdős leány-gyermekekkel; de úgy, hogy az annya vagy más megért aszszony reá vigyázzon. Játczodozni a férfi-gyermekekkel vagy akár-mely kicsiny korokban is azokat ölelgetni-csókolni ne engedgyék a szülék, mert a kik társalkodásához kicsiny korokban szoknak, azok emlékezeti és szeretése alig ha holtig nem tart. (Ama pogány Cáto kivete a tanácsból egy fő embert, csak azért, hogy leánykája jelenlétében feleségét megcsókolta.) Ne csak ne lásson, de ne hallyon illetlen szókat a leány, és oly távúl járjon a gonosztúl, hogy azt ne is tudgya. Ne ércse a fajtalan szókat; szerelmeskedő beszédeket senki előtte ne említésen: hanem isteni féle­lemre és szeretetre gerjesztő históriákat ólcsanak elméjébe; aítatosságot csepegessenek szívébe; estveli és reggeli imádkozásokra szoktassák akadozó nyelvét; a templomba-menésre édesítcsék akarattyát; a mennyei dolgok böcsüllésére vidámítcsák értelmét.

Tudom, a kösségnek nagy része azt itíli, hogy nem jó írnyia és ol­vasni tanulni a leánynek; mert félő, hogy az olvasásból gonoszt tanúllyon; és ollyakat ne írjon, a miket nem kellene. De én üdvösséges dolognak itílem, hogy a keresztyén leány mingyárt kisded-korában vagy értelmes öreg aszszonytúl, vagy élemetes, jámbor, isten-félő em­bertűi olvasni tanúllyon és a szép dolgok olvasásából tekélletes erkölcsö­ket vegyen.

Bolondság az aszszony-embernek hadakozó dolgokat olvasni, kár­hozat a szerelmes históriákat forgatni, mellyekből halálos méregnél, az-az veszedelmes gonoszságnál egyebet nem vehetni. Ah! mely nagy esztelenség az atyáktól vagy férjektűl, ha virág-énekeket, szerelmeskedésről irt könyveket adnak feleségek, leányok kezébe? Olajt öntenek ezek a tűzre, mellyel felgerjed a bujaság. Mérget osztogatnak, mellyel megöletik a lélek. És hogy nyilvábban szóllyak, a kik szerzik, a kik éneklik a virág-énekeket, országos kerítők, közönséges kutakat mérgesítők. És mivel nem elégedvén magok gonoszságával, egyebeknek tőrt vetnek, mindazokban a gonosz indulatok vétkeiben részek vagyon, mely az ilyen ének hallásból vagy olvasásból gyuladoznak, és nincs oly büntetés, melyet nem érdemlenek.

De mindenek-felet szüzessége tisztaságát szeme fényénél inkáb böcsüllye és oltalmazza a leány, mert annál nagyob kincse nincsen. Az pedig oly dolog, hogy ha egyszer elveszti, mászor fel nem talállya.

Ha titkon maradna és soha ki nem tudódnék-is az eset, de lelki­ismeret oly kemény furdalásokkal fárasztja szívét az elesett leánynak vagy aszszony-embernek, hogy halált kellene inkáb szenvedni, hogy­sem ennek a házi-hóhérnak szűnetlen kínzásit viselni. Ha valaki szemét reá veti, mingyárt szívébe ütközik, hogy taláni ért az valamit gonoszságában. Ha láttya, hogy súgnak, ottan azt gondollya, hogy az ő vétkéről suttognak. Ha szó esik a feslett életrűl, azt álíttya, hogy ő-rólla példáznak. Egy zördűlés légyen a házban, azt tudgya, hogy kiterjedett dolga és ő-reá vigyáznak. Mindenekkel félbe beszél, a kirűl gya­nakodik, hogy megsajdította vétkét, retteg mindenkor tőlle, hogy szemére ne vesse feslettségét. Egy-szóval, halál az ő élete, mely min­denkor retteg, mindenkor kedvetlen és bátortalan. Ezek a belső kínzások, noha a gonosz férfiat-is sújtogyattyák, de sokkal inkább leányt és aszszonyt; eggyért azért, mert természet-szerént félelmes az aszszony. Másért azért, mert sokkal rútab a fajtalanság az aszszonyban, hogy-sem a férfiban. A férfiban sok jóságok lehetnek, úgy­mint vitézség, okosság, tudomány, mesterség, igazság, tiszta élet; ezek közzűl ha egybe megfogyatkozik-is, csak légyen a többiben tekintete tűrhető. Az aszszony-emberben pedig a tiszta szermérmetesség az szükséges, hogy bár se szép, se gazdag, se gond-viselő ne légyen, böcsületessé teszi őtet a tisztaság; de ha e nélkül találtatik, nincsen semmi bőcsülletes benne.

Első az: hogy rejtve és magán maradgyon, szem előt és férfiak közöt ne forogjon a leány. Oly hatalmat vett az ördög a világon, oly sokan fogják pártyát és segítik az gonosz szándékát, hogy mihelyt emberek-közzé lépünk, minden érzékenségünk ablakán halál mégyen lelkünkre, mert mindenüt példát látunk a gonoszra esztent a feslettségre.

Nem kívánkoznék bezzeg a leány-aszszony piaczra vagy lakodalom­ba menni, ha meggondolná, hogy itílő-mesterek eleibe mégyen, kik erkölcséről és tisztességérűl törvényt tesznek. És soha magát úgy nem viselheti, hogy kárhoztató sentencziát ne nyerjen. Ha keveset szól vagy halgat, parasztnak itílik, szaporáb szaváért csácsogó neve. Ha egy-ügyűn beszél, tudatlannak, értelmes szóllásáért álnak és csalárdnak mondatik. Ha nehezen felel, roszszúl nevelt: ha künnyen szónak adgya magát, szerelmeskedő; ha szemérmetesen halgat, kép­mutató; ha szépen öltözik, kevély: ha az öltözettel nem gondol, ocs­mány; ha valahová néz azt mongyák, hogy oda hajol szíve, a hová néz szeme. Egy-szóval, soha ollyat nem mívelhet a leány, hogy meg ne szóllyák, meg ne itíllyék, ne kárhoztassák. A mi pedig egy­szer reáragad, künnyen le nem mosatik; csak-nem holtig rajta-marad.

Othon üllyön, és ha a szükség kívánnya, hogy kimennven, annyával mennyen; és a férfiak közöt úgy légyen, mint-ha ellenségi közöt vol­na, kik legdrágáb kincsétűl meg akarnák fosztani.

Annak-okáért keresztyén leánynak tudni kell, hogy senkivel nem szabad néki szerelmeskedni, hanem csak férjével. Es mikor hízelkedő beszéddel hazudoz az ifiú legény, hogy halálra szereti őtet: bizonyoson hidgye hogy nem őtet szereti, hanem a maga gyönyörűségét, mellyet bé akar tölte­ni. Mint marad az-után a szegény leány tisztessége, és ha pokolba mégyen-e vagy Menyországba, semmi gongya arra; csak ő tölthessse ked­vét búja kívánságiban. Azért a keresztyén leány úgy hallya az ifiak dícsíretit, mint ördög incselkedésit, ajándékit úgy nézze, mint kígyó fúlákit.

Némellyek a leányok-közzűl elkerülik a szemtelen szerelmeskedést, de eszek, kedvek tánczra vész. Senki a tánczot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kéz-fogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú bezélgetések tetczenek melyekből ollyat tanúl az egy-ügyű leány, hogy tellyes életében megsirattya.

Azért az isten-félő keresztyén leány mint ördögi kísértetet, úgy tá­voztassa a tánczot.

Második szükséges dolog a szüzesség oltalmára az, hogy testének ne kedvezzen, a ki szereti a szüzességet, hanem az ifiuság tüzét szűnetlen bőjtöléssel vigyázassál, ostorozással és egyéb testi sanyargatásokkal. A testi öltözetet a mi illeti, arról törvényt szabott Isten, mikor Apostoli-által azt mondotta, hogy nem a hajok fodorgatása, aranyak fényeskedése, öltözetek czifrasága ékesíti a keresztyén asszonyt, hanem a szűnek Isten-előt-való tisztasága.

Ne kennye tehát a keresztyén leány orczáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítse verőfényre festett haját, de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hadgya fejét. Pésma-szagokkal ne füstölögjön, de dohosságot se szenvedgyen maga-körűi. Ér­téke-felet drágában ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát czifrázza, de, hogy fején vagy orczáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekíncse tükörében magát. És ha szép, eltekéllye, hogy meg nem rútíttya feslett élettel ékességét, ha rútacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölcsei szépegesse magát. Isten minket maga hasonlatosságára teremtett, Istenre támad és túdósbnak akarja mutatni magát a teremtőnél, valaki az Istentűl teremtetett ábrázatot idegen színekkel változtattya. Isten az itílet napján meg nem ismeri és magátúl elkergeti, a kiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét láttya. Mert a czifra őltözet, a festett orcza; kurvák és bordélyok zászlója.

Hogy az emberi nemzet tisztán és szentül szaporodgyék, hogy az atyák éllyenek fiokban és az Isten népi világ végéig megtartassák, a házasságot rendelte Isten, és azt hirdette hogy a ki leányát férjnek adgya, nem vétkezik, csak Isten-szerént légyen a házasság. Tizenhét vagy tizennyólcz esztendős korokban tanácsollya Plátó és Aristóteles a leányok házasítását, mivel akkor a szülésre és gyermek tartásra elégséges erejek vagyon. A férfiak házasulására pedig Aristóteles harminczhat esztendőt kíván.

A keresztyén leánynak nem szabad férjet keresni vagy házaságrúl szorgalmatoskodni, hanem édes szüléire bízza magát, kik őtet szere­tik; kik a világ állapattyát tudván, meszszére néznek, és jobban gon­dolkodhatnak szerencséjéről, hogy-sem maga a leány, ki othon rekeszt­ve élvén, nem tugya erkölcsét és állapattyát a férfiaknak. Sokan a szűlék közzűl pénznek adgyák, nem ember­nek gyermekeket, mivel csak arra néznek, hogy kedvek szerént való vőt talállyanak, ki előkelő, gazdag, nemzetes légyen, arra pedig keveset vigyáznak, micsoda alkalmatos az ő leányoknak, kinek holtig eggyüt kel élni jegyesével.

De mindenek-felet vallásra nézzen a keresztyén leány: meglássa, hogy római Anyaszentegyház engedelmes fia és tagja légyen, a kihez mégyen.

Az örök sztori

A szenvedély két ifjú vértanújának neve mélyen bevésődött a kultúrtörténetbe, tragikus sorsuk feldolgozások tömegét inspirálta világszerte. 27 opera, 40 film, számtalan klasszikus és modern dal, vers, illusztráció, szállóige, graffiti - mindegyik a maga módján, a maga korának viszonyrendszerében értelmezi a történetet. A legismertebb talán Franco Zeffirelli 1968-as filmje, melynek aktualitását a hatvanas évek szabadságmámorban úszó fiatalsága adta. Gyakran szolgál alapul a Capulet/Montague viszály áttételesebb feldolgozásokhoz, amelyekben a fiatalok szerelmének akadálya nem családi ellentét, hanem például társadalmi különbség (Titanic) vagy  különböző népcsoporthoz tartozás (West Side Story, Bronxi mese, Nyócker).
A színpadi verziók is rendkívül változatosak: hol elhagynak jeleneteket (családok kibékülése), hol hozzátesznek (Rómeó és Júlia párbeszéde a kriptában), hol pedig merész happy enddel zárják a darabot.
Egyébként már maga Shakespeare is szabadon kezelte a történetet, amely eredetileg olasz mese volt - Mercutio és Paris figurái nélkül.

A szenvedély ereje

A darab nagy áttörést jelentett a dráma világában, melyben a szerelmet nem tartották a tragédia műfajához méltó témának. Nagy értékvesztés nagy emberekkel történhet csak - gondolták. Hogyan lehetne két tinédzser végzetét királyok bukásához mérni?
Shakespeare rendkívüli tehetsége abban áll, hogy bármikor képes izzó feszültséget teremteni, alakjait elemi erők hajtják, nála minden állandó mozgásban van. Dramaturgiájának lényege a teljes szabadság, amely még a műfaji határokat is elmossa: a Rómeó és Júliában ugyanolyan természetességgel szólal meg a komikus hang, mint a tragikus. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanaz az erő táplálja: a féktelenül tomboló szenvedély. Ennek forrását nem a főhősök jellemében, hanem a korszak atmoszférájában kell keresnünk. 

Shakespeare világa

William Shakespeare különleges, átmeneti időszakot élt meg és vitt színpadra. Az újkor küszöbén álló Anglia Erzsébet királynő uralkodása alatt vált tengeri és kereskedelmi nagyhatalommá. A középkori erkölcsi kötöttségek már fellazultak - az új polgári rend még nem szilárdult meg. Tökéletes talaja ez a drámának: kirobbanhat benne az útját, identitását kereső egyén, és a formáit próbálgató nyelv is.
Shakespeare szenvedélyes figurái csak a színpadon élnek. Nem érdemes jellemrajzukkal bajlódni: ami a szívükön, az a szájukon. Szerb Antal szerint a tudat nyersanyaga dől belőlük: "nem gondolkodnak a szereplők, hanem a tudatukban felvillanó képzeteket öntik nyelvi formába", és ugyanez jellemzi a cselekményt is: "ahogy nincs távolság lélek és szó között, úgy nincs távolság indulat és tett között". Ezek fényében már nem is annyira furcsa, hogy Rómeó és Júlia húsz perc beszélgetés után döntenek a házasságról. Shakespeare feszes drámai pillanatokból építi fel azt a teljességet, amelyet egy regényíró akár sok száz oldalnyi elbeszéléssel.

Globe

Az Erzsébet kori színház nem az ókori görög hagyományból táplálkozott, közvetlen előzményének inkább az egyházi misztériumjátékok és a kocsmaszínházak tekinthetők. Bár ezek céljukban homlokegyenest ellenkezők, a városi nép ugyanazt látta bennük: szórakozást. A misztériumjátékok bibliai történeteket vittek ki a templomból a piactérre - elképesztő színpadtechnikával és bőkezű egyházi költségvetéssel. A kocsmaudvaron meg feldobtak egy vásznat háttérnek, és már indulhatott is a játék. A 16. század második felében ez utóbbi mintájára tucatnyi színház épült Londonban. Leghíresebb a Globe, amelynek fő szerzője (és részvényese) William Shakespeare. A sokszög alapú épület belső udvara kerek (akárcsak a fogadóké), a karzaton a tehetősebb közönség ül, az udvaron a szegények állnak. Osztott a színpad is (akárcsak a misztériumjátékoké): az előszínpadon játszódnak az utcai jelenetek, a függönnyel takarható hátsó részben a benti cselekmények, fent pedig az erkélyen zajló vagy égbeli történések. A jelmezek gazdagságára, szépségére nagyon ügyeltek, díszlet építésével azonban nem bajlódtak (a nézők eleven fantáziája kitöltötte az üresen hagyott teret). Világítás híján a darabokat nappal adták elő, az idő múlását szövegbeli utalásokból lehetett nyomon követni. Nők (akárcsak a görögöknél) nem kaphattak szerepet.

Rómeó és Júlia

Shakespeare szinte összes művének történetét korábbi forrásokból kölcsönözte. Nem mintha ez kisebbítené költői érdemeit: nélküle Romeo és Júlia végzete csak egy maradt volna a sok olasz reneszánsz mese közül. A darabot a dramaturgiai és nyelvi megformálás emelte világirodalmi szintűvé. Shakespeare olyan, mint egy nagy bábjátékos, aki egyszerre mozgatja és szólaltatja meg figuráit, tökéletes összhangban és dinamikában. Nem kell sokat töprengeni a jellemeken, mert minden szereplőben Shakespeare lendülete, szenvedélye nyilvánul meg.

Az egy felvonásban lezúduló cselekmény könnyen összefoglalható. Helyszíne a Capulet és Montague családok ellenségeskedésével mérgezett olasz város: Verona, ahol a melankolikus ábrándokban olvadozó Rómeót barátai elrángatják a Capulet család álarcosbáljára. Ismeretlenül szeret bele Júliába, akinek vallomását előbb kihallgatja, majd viszonozza éjjel a kertben. Házassági szándékukban a lány dajkája és Lőrinc barát segíti a szerelmeseket. Az előbbi üzeneteket közvetít, az utóbbi titokban összeadja őket másnap. Még azon a délutánon tragédia történik: Rómeó (bosszúból Mercutio haláláért) megöli Júlia bátyját, Tybaltot, majd a nászéjszaka után száműzetésbe vonul. Az eseményeket tragikus irányba viszi a sietség: a Capulet családfő előre hozza Júlia és Paris tervezett esküvőjét, amelyet a lány kétségbeesetten próbál elkerülni. Rómeó szerelme halálának hírére visszasiet Veronába, nem tudván, hogy a lány csak tetszhalott. Miután megölte a kriptánál őrködő Parist, mérget iszik Júlia ravatala mellett. A halott kedvese látványára ébredő Júlia leszúrja magát. A megrendült családok békét kötnek.

A puszta történet magában nem sokat mond. Így akár egy szomorúbb Dekameron-novella is lehetne. Ereje a részletekben rejlik, érdemes megfigyelni ezeket az alábbi két kiemelt jelenetben.

Megismerkedési szonett

A fiatalok első beszélgetése olyan, mintha egyazon verset mondaná a két szereplő - párbeszédes formában. A jelenet érzelmi, erotikus töltését felerősíti a tartalom és forma feszültsége: Rómeó vallásos motívumok szimbolikus nyelvén udvarol. Júlia kezét szentélynek nevezi, saját ajkait zarándoknak, a csókot pedig (merész huncutsággal) vezeklésnek.

Rómeó: (megfogja Júlia kezét)
Ha méltatlan kezemmel meggyalázok
egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,
a két ajkam, két piruló zarándok,
e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:
Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
hisz jámborság mozgatja, semmi más.
A szentet hívő kéz érinti meg,
s a zarándokok csókja: kézfogás.

[Shakespeare idejében egészen prózai oka is volt a metaforákban való udvarlásnak: a nő tehetett úgy, mintha nem tudna olvasni a sorok között, így a kikosarazott férfi megszégyenülés nélkül vonulhatott vissza. Júlia válasza egyértelműen pozitív, gyönyörű szójátékkal száll be ő is a képes beszédbe: "And palm to palm is holy palmers' kiss." A 'palm' egyszerre jelent tenyeret, és annak természeti alakmását: a pálmalevelet - amely egyben a zarándoklat szimbóluma is. Shakespeare szenvedélyes világában nincs megállás: a kézfogástól felbátorodott fiú csókot kér, igaz, még mindig vallásos képekben.]

Rómeó: 
S vajon a szenteknek nincs ajka, szája?

Júlia:
Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó:
Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:
A szent nem mozdul – bár nem szívtelen.

["Saints do not move, though grant for prayers' sake." Nyersebb fordításban: ...bár hajlik arra, hogy engedjen a fohászkodónak. Júlia elfogadja a közeledést, és az első csók máris újabb szellemes játékot szül.]

Rómeó:
Ne mozdulj hát, s imám bevégezem. (Megcsókolja.)
Ajkam bűnét elvette ez az áldás.

Júlia:
A bűn átugrik szájról szájra könnyen.

["Then have my lips the sin that they have took." Egyes modern angol átiratokban ezt Júlia nem mondja, hanem inkább kérdezi. Édes rácsodálkozással provokálja Rómeót: "Akkor most ajkad bűne az enyémre szállt?" A fiú rögtön veszi a lapot.]

Rómeó:
Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás!
Most add vissza. (Megint megcsókolja.)

Júlia:
Úgy csókolsz, mint a könyvben.

[Semmiképpen sem dicséret Júlia megjegyzése: a "by the book" (könyv szerint) inkább Rómeó tapasztalatlanságára utal. Így értelmezi ezt a részt Nádasdy Ádám, a fordító: "Szerzőnk a beszélgetést kezdeményező Rómeó idealizált, divatos könyvekből tanult szerelemfölfogását is jellemezni kívánta. Rómeó a szerelem terén egyelőre elméleti szakember, afféle széplélek."] 

Erkélyjelenet

Rómeó még aznap éjjel a tettek mezejére lép: nem törődve a veszéllyel, bemászik a Capulet ház kertjébe, hogy megkeresse Júlia szobájának ablakát. A sors kegyéből éppen kihallgathatja Júlia titkos vallomását.

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
(O, Romeo, wherefore art thou Romeo?)

[Ha a darab csak egy szimpla szerelmi történet lenne, akkor ezt kérdezné Júlia: "Ó, Rómeó, mért vagy te Montague?" Hiszen (látszólag) azon sóhajtozik, hogy szerelme az ellenséges család sarja. Ám ennél sokkal többről van szó. Ennek a tizenöt éves lánynak a suttogása valójában egy egész korszak kiáltása, világba harsogott kérdése: Ki vagy te? KI VAGYOK ÉN?]

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?
Mondj le nevedről, tagadd meg apádat –
vagy esküdj meg, hogy örökké szeretsz,
és én nem leszek többé Capulet. (...)
Csak a neved az ellenség nekem;
te te maradsz, akárhogy hívnak is.
Mi az, hogy Montague? Se kéz, se láb,
se kar, se arc, se más, ami valóban
az emberé.

[Shakespeare költői és drámaírói zsenialitása az, hogy az egész reneszánsz életfelfogás lényegét belesűrítette ebbe a jelenetbe. Szemünk előtt rombolja le a falakat, a középkori embert definiáló határokat, és felmutatja mint örök emberi lényeget: a szabadságot.]

Hát legyen más neved!
Mit ér a név? Aminek neve „rózsa”,
az más néven is éppoly illatos.
Rómeó is, ha más nevet viselne,
drága maradna és tökéletes,
mint most. – Vesd le a neved, Rómeó,
mely nem is részed, és cserébe engem
végy mindenestül!

[Ahogy a megismerkedési szonettben Júlia, úgy itt Rómeó veszi fel a fonalat, és a lány szavait továbbfűzve felel a "Ki vagy te...?" kérdésre:]

Név szerint
nem tudom megmondani, ki vagyok.
A nevemet, szép szent, utálom én,
mert az a név ellenséged neked.
Ha papíron volna, most összetépném.

Összetépni nevünket: az öntudatra ébredés vad, energikus kifejezése. Franco Zeffirelli rendező költőien mutatja ugyanezt a Szent Ferenc életét sajátosan megfogalmazó Napfivér, Holdnővér című filmben. Ferenc, akit a keresztes hadjárat döbbent rá a társadalom hazugságaira, hazatérvén botrányt okoz szimbolikus eszmélésével: az egész város szeme láttára adja vissza ruháit (és nevét) atyjának. "Nincsenek többé apák, nincsenek többé fiúk..."
A középkorban nagy bátorság kellett az egyéni harmónia kibontásának útjára lépni, hiszen az egyház ennek éppen ellenkezőjét hirdette: szembeállította a testet a lélekkel, szétszakítva ezzel az ember eredendő egységét. Egy jó keresztény szerint az anyag a pokolba, a szellem az égbe gravitál. (Ebből a szent skizofréniából sosem gyógyulnak ki. „Nékem a test ellenségem…” – olvashatjuk egy 19.(!) századi imakönyvben.)
Nem véletlen, hogy a reneszánszban az ókori művészet- és életeszmény születik újjá. Így fogalmazta meg a testi-lelki harmónia megtalálásának filozófiáját Arkhilokhosz: „Fogadd el hát az emberélet ritmusát.” (Megnyugvás a sorsban című epigramma, i.e. 7. század)

A nyugati kultúra eredete (szellemtörténeti összefoglalás, amely a szóbeli felelet elején hangzik el):

A görögök találták fel a szépséget, a zsidók a történelmet, a kereszténység pedig a szuverén egyéniséget. Az ókori görögök mérték először emberi mértékkel a világot - ezért látja művészetüket minden kor tökéletesnek. Az ókori zsidóság az örök ismétlődés helyett lineáris folyamatként élte meg az időt, törekedve Isten akaratának beteljesítésére. Ebből származik a fejlődés eszméje, amely a nyugati embert a világ élvonalába emelte. A keresztény középkor pedig megteremtette az individuális kiteljesedés lehetőségét - amelyet a humanizmus évszázadai bontottak ki mind a művészet (reneszánsz), mind a vallás (protestantizmus), mind a társadalom (felvilágosodás) terén.

A címekre kattintva letölthető a táblázat Word dokumentum formájában. (Nagyobb kép megjelenítéséhez használd a jobb klikk + "Kép megnyitása új lapon" lehetőséget.)

Szophoklész: Antigoné

Források (kattints a linkre):

- görög színház: http://irodalom.net/cikk/28 (3-4. bekezdés)
- thébai mondakör: http://irodalom.net/cikk/28 (1. bekezdés)
- Delphoi: Delphoi.pptx

Válaszok:

- Mi a dráma? 
A művészetnek az a formája, amely emberi viszonyokban ragad meg társadalmi jelenségeket.
- Mi a különbség tragédia és komédia között? 
tragédia: nagy emberek bukásán rendülünk meg
komédia: kisszerű emberek lelepleződésén nevetünk
- Mit jelentett valójában az Oidipusz által kapott jóslat? Miben rokon a Jézust célzó sátáni kísértésekkel?
a, megöli az apját: tehát elfordult az istentől (apa = ős = ős-ten = isten)
b, birtokolja az anyját: az anya(g)i világot
Ami Oidipusznál a jóslat, az Jézusnál a sátáni kísértés:
a, ugorjon le: forduljon el Istentől (ezzel elveszítve a hitét)
b, fogadja el a világuralmat: önző módon vegye birtokba az anyagi világot
- Igazságosan döntött Kreón a testvérek eltemetéséről?
Valójában mindkettő bűnös volt: Polüneikész mert megtámadta Thébát, Eteoklész mert nem adta át a trónt (egyezségüket felborítva)
- Mit jelent a hübrisz? Melyik eposzi hős szenvedett ugyanebben a betegségben?
Hübrisz: túlzott elbizakodottság, gőg. A trójai háború végén Odüsszeusz magának tulajdonította a hadicsel sikerét, pedig Poszeidón segítsége nélkül elbukott volna. Tíz éves leckét kapott abból, hogy az ember kevesebb, mint az isten.
- Mit felel Iszméné Kreón vádjaira?
Magára veszi azt, amit meg sem tett, hogy megengesztelje halott testvérét. 
- Miért nem találkoznak Kreón és a fiatalok érvei?
Antigoné és Haimón a józan észt képviselik, Kreón a tekintélyének rabja. A fiatalok az istenekre és Théba népére hivatkoznak, Kreón címkézik: "éretlen", "asszony rabja", "törvényszegő". 
- Miért fontos kérdés, hogy isteni vagy emberi törvényt kövessünk? (belső/külső szabály)
Káoszból csak akkor lesz kozmosz, ha vannak mindenkire vonatkozó szabályok. Nem mindegy azonban, hogy ezeket hogyan éljük meg: ha külső kényszerként, akkor örökké lázadozni fogunk, és boldogtalanok leszünk. Ha belsővé tesszük (lásd: aranyszabály), akkor az elfogadott korlátok között szabadok lehetünk.

Shakespeare: Rómeó és Júlia

Forrás (kattints a linkre):
http://irodalom.net/cikk/47

Válaszok:

- Miért olyan különleges, hogy tizenévesek szerelméről tragédiát írt Shakespeare?
Azért, mert a klasszikus tragédiák szereplői mind nagy formátumú emberek, akik egész közösségeket érintő dolgokban döntenek. A szerelmet (pláne ifjak fellángolását) nem tartották tragédiához méltó témának.
- Mi volt a céljuk a misztériumjátékoknak?
Az, hogy megismertessék a bibliai történeteket az írástudatlan néppel. Látványos, nagy költségvetésű előadásokat fizetett az egyház a város főterén, a székesegyház mellé állított háromszintes színpadon.
- Miért nehéz kérdés a „ki vagyok én”? (Anger Management)
Az említett film főhőse sehogy sem tud felelni a kérdésre, mert hiába mondja a foglalkozását, hobbiját, jellemét, a terapeuta mindig visszakérdez: "De ki vagy te, David, valójában?" Az ember lényege nem fér bele ilyen kategóriákba.
- Hogyan nevelték a jó keresztény lányt a középkorban?
Gyakorlatilag lakat alatt őrizték. Egyetlen értéke a szüzessége volt, egyetlen erénye az engedelmesség, egyetlen "szórakozása" az ima. Nem olvashatott világi irodalmat, nem táncolhatott, nem találkozhatott idegenekkel.
- Mi az érdekházasság?
A házasság klasszikus formája: a szülők által vagyoni alapon összehozott férj és feleség.
- Hogyan osztályozták a bűnöket Dante poklában?
Tornácon a kereszteletlenek és a közömbösek, lejjebb a mértéktelenek (ételben, italban, szerelemben), alattuk az erőszakosak (mással, önmagukkal, Istennel szemben), lent pedig a csalók (akikben nem bíztak, és akikben igen: Lucifer és Júdás).
- Melyek a reneszánsz festészet stílusjegyei?
Nyugodt kompozíció (gyakran háromszög), perspektíva megjelenése, természeti háttér. Portrék.
- Miért nem fontos tudni a Capulet és Montague ellentét okát?
Mert nem az számít, hanem a tény, hogy a két szerelmest a társadalmi kötöttégeik akadályozzák szerelmük (és egyéniségük) kibontakozásában.
- Miért botrány a két fiatal első találkozása?
Mert nem találkozhattak volna kísérő nélkül. Nem beszélve arról, hogy Rómeó megérintette Júliát, majd csókot is kért tőle.
- Mi okozza a tragédiájukat?
A végzetes fordulatot egy "versenyfutás" hozza. Lőrinc barát levele vitte a jó hírt Rómeónak (Júlia csak tetszhalott), egy hűséges barát pedig a rosszat (Júlia halott). Az utóbbi ért oda korábban.
- Hogyan jelenik meg a szabadságvágy a Napfivér, Holdnővér című filmben?
Ferenc megpróbálja rávenni apját, hogy másként gondolkodjon a földi javakról (kidobja az értékeit). Ezért a püspök elé viszik, aki rendbontással vádolja. Ferenc elmondja, hogy mindennél többet ér a lélek (az indivíduum szabadsága), és ezt szimbolikusan is jelzi: levetkőzik, és visszaadja ruháját (és ezzel nevét) az apjának.

Balassi Bálint költészete

Forrás (kattints a linkre):
http://irodalom.net/cikk/23

További kérdés: 
(magyar reneszánszhoz) - Miért nem keresték a reneszánsz előtt a költői dicsőséget?

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem

 forrás: http://irodalom.net/cikk/26

https://www.dropbox.com/s/r8460lzk86tlbp5/Antigon%C3%A9.mp3?dl=0

https://www.dropbox.com/s/ks03kx0w4n7dv3h/Balassi.mp3?dl=0

https://www.dropbox.com/s/cfipy4quroq6xvh/R%20%C3%A9s%20J.mp3?dl=0

https://www.dropbox.com/s/ygommgeneb3dah1/Zr%C3%ADnyi.mp3?dl=0