[Sok későbbi adaptáció számára Mary Shelley regénye pusztán egy korai horrortörténet. Pedig egy rendkívül izgalmas gondolatkísérlet adja a Frankenstein filozófiai mélységét: mit kezdene magával a világban egy emberi testbe bújt "tisztaszívű állat". A történet szerint a halott anyagot életre keltő doktor megretten borzalmas külsejű teremtményétől, aki szeretet és elfogadás híján riadtan menekül a számára életveszélyes városból. A lény egy Ingolstadt környéki tanya óljában talál menedéket, és innét figyeli a házban élő családot. Kezdetben semmit nem ért a világból, de lassan megismeri és megtanulja a nyelvet, s a család beszélgetéseiből képet kap az emberi társadalomról. Az irodalommal is kapcsolatba kerül: a bibliai Ádám története kapcsán gondolkodik el teremtő és teremtmény viszonyáról. Nagy hibát követ el, amikor a család jóindulatában bízva egy napon bekopog hozzájuk…
A regényrészletet egy video előzi meg, és egy vers követi. Luc Besson Az ötödik elem című filmjében egy idegen faj DNS-éből klónozott lény (Lilu) tanulja az emberi világot – Frankenstein teremtményéhez hasonlóan "sűrített" formában. A távoli jövőbe helyezett történetben Lilu számítógép segítségével „pörgeti végig” az enciklopédikus tananyagot, sokszor érzelmes rácsodálkozásokkal. A „W” betűhöz érve azonban összetörik a lelke, amikor egy percben átfut szeme előtt a háborúk története.
A szöveg után pedig az egyik legnagyszerűbb 20. századi költő, Pilinszky János verse olvasható. Ugyanazt ragadja meg, amit az idézett film és a regény, de egészen másképp, egy nagyon sajátos költői nyelv segítségével.] 

 

 

Mary Shelley: Frankenstein (részlet)

A rés mögött egy kicsi szobát láttam, meszelt falút és tisztát, amelyben azonban alig volt bútor. A sarokban, a kis tűzhely mellett öregember ült, fejét szomorúan a kezébe hajtva. A fiatal lány takarított, de egyszer csak kivett valamit egy fiókból, odaült az öregember mellé, és öltögetni kezdett, az öreg meg felvett egy szerszámot, és játszani kezdett rajta, s az szebb hangot adott ki, mint a pacsirta vagy a feketerigó. Szép látvány volt ez, még nekem, nyomorultnak is, aki eddig semmi szépet nem láttam életemben. Az öregember ezüst haja és jóságos arca tiszteletet keltett bennem, a lány szelíd viselkedése meg szeretetet. Az öreg szomorú, szép dallamot játszott, ami, láttam, könnyeket csal társnője szemébe, de az öreg ügyet se vetett rá mindaddig, míg a lány hallhatóan nem zokogott.

Hamarosan besötétedett, de végtelen csodálkozásomra a tanya lakói gyertyák segítségével meg tudták hosszabbítani a világosságot, s boldogan fedeztem föl, hogy a napnyugta nem vet véget az örömömnek, amit emberi szomszédaim szemlélése jelent.

E jóság nagyon meghatott. Hozzászoktam, hogy éjszakánként, mert nekem is ennem kellett valamit, megdézsmáljam a készletüket, de attól kezdve, hogy rádöbbentem, fájdalmat okozok vele a tanya lakóinak, tartózkodtam tőle, s a szomszédos erdőben gyűjtött bogyókkal, magvakkal és gyökerekkel vertem el az éhem. Fölfedeztem még valamit, amivel könnyíthetek a munkájukon. Rájöttem, a fiatalember a nap nagy részét azzal tölti, hogy fát gyűjt a családi tűzhelyre. Éjszakánként tehát megesett, hogy fogtam a szerszámot, amelynek használatát hamarosan elsajátítottam, s annyi tűzifát hordtam haza, amennyi napokra elegendő. Emlékszem, első alkalommal a fiatal nő, mikor reggel ajtót nyitott, láthatólag meglepődött a kint fölhalmozott rengeteg fa láttán. Fennhangon szólt valamit, a fiatalember csatlakozott hozzá, s ő is hangot adott a meglepetésének. Örömmel észleltem, hogy aznap nem megy ki az erdőbe, hanem az idejét a ház körül, a kertben dolgozgatva tölti.

Ez a felolvasás kezdetben hallatlanul zavarba ejtett, de fokról fokra fölfedeztem, olvasás közben ugyanazokat a hangokat ejti ki, mint amikor beszél. Ebből arra következtettem, a papíron kimondható jeleket talál, s ezeket megérti, fellobbant hát bennem is a vágy, hogy magam is megértsem őket. De miként lett volna ez lehetséges, ha még a hangokat sem értettem, amelyeket jelölnek?

Ha aludtam, vagy másutt jártam, akkor is ott lebegett előttem a tiszteletre méltó vak apa, a szelíd Agatha és a derék Felix képe. Mint felsőbbrendű lényekre, akik majd jövendő sorsom döntőbírái lesznek, néztem föl rájuk. Képzeletemben ezerszer is megalkottam a képét, miként mutatkozom meg előttük, s ők hogyan fogadnak. Elképzeltem, mint borzadnak tőlem, míg csak szelíd viselkedésemmel és békítő szavaimmal el nem nyerem kezdetben a szívességüket, utóbb a szeretetüket is. E gondolatok fölvillanyoztak, s arra ösztökéltek, hogy újult erővel lássak hozzá a beszéd művészetének elsajátításához. Szerveim durvák voltak, de alkalmazkodók, s bár hangom korántsem hasonlított az ő lány hangjukhoz, már elfogadható könnyedséggel ejtettem azokat a szavakat, amelyeket megértettem.

Minden napom szakadatlan igyekezet volt, hogy mielőbb elsajátítsam a nyelvet, s azzal dicsekedhetem, gyorsabban haladtam, mint az arab lány, aki nagyon keveset értett, s akadozva beszélt, én viszont megértettem és utánozni is tudtam minden kiejtett szót.

Sokáig nem tudtam felfogni, miként szánhatja rá magát egy ember, hogy embertársát meggyilkolja, mint azt sem, mi célt szolgálnak a törvények és kormányok; ám mikor a vérontások és egyéb gonoszságok részleteit hallottam, csodálkozásom megszűnt, s undorodó iszonyattal fordultam félre. A tanya lakóinak minden beszélgetése új csodákat tárt fel. Mikor az útmutatásokat hallgattam, amelyeket Felix az arab lánynak adott, az emberi társadalom különös rendszere bontakozott ki előttem. Hallottam a vagyon megoszlásáról, roppant gazdagságról és nyomorú szegénységről, rangról, származásról és nemes vérről. A szavak arra indítottak, hogy magamba nézzek. Megtanultam, az ember legtöbbre értékelt tulajdona a gazdagsággal párosult előkelő és mocsoktalan származás. Olyan ember, aki az említett előnyök közül csak egynek van birtokában, netán még tiszteletnek örvend, de aki egyiknek sem, azt kevés kivétellel csavargónak vagy szolgának tekintik, s egyszer s mindenkorra arra kárhoztatják, hogy a kiválasztott kevesek javára fecsérelje el az erejét! És én ugyan mi vagyok? Teremtésemről s teremtőm személyéről nem tudtam semmit, de azt tudtam, hogy pénzem az nincs, se barátom, sem semmiféle tulajdonom. És ráadásul az alakom is torz és undorító. Még csak a szervezetem sem emberi szervezet. Fürgébb vagyok, mint az ember, és szerényebb koszton is megélek. Testem kisebb ártalmára viselem a hideg és a meleg végleteit. Erőm messze meghaladja az övét. Ahogy körülnéztem, nem láttam magamhoz hasonlót, és nem is hallottam ilyenről. Hát szörny lennék, a föld szégyenfoltja, akitől mindenki fut, és akit mindenki megtagad?

Mily különös dolog a tudás! Ha egyszer beléakaszkodott, rátapad az elmére, mint moha a sziklára. Néha azt kívántam, bár rázhatnék le magamról minden gondolatot és érzést, de megtanultam, a fájdalom legyőzésének egyetlen eszköze van, s ez a halál –az pedig olyan állapot, hogy bár nem értettem meg, máris rettegtem tőle.

Még soha nem láttam senkit, aki csak hasonlítana is rám, vagy azt állítaná, valami köze van hozzám. Hát mi vagyok én?

De Az elveszett paradicsom más és sokkal mélyebb indulatokat keltett bennem. Én igaz történetnek olvastam, akár a többi kötetet, amely véletlenül a kezembe került. Megmozgatta bennem a csodálat és félő tisztelet mindama érzelmeit, amelyeket egy tulajdon teremtményeivel hadban álló mindenható isten képe fölkelteni képes. Egyik-másik jelenetére, mert annyira emlékeztetett a magam helyzetére, gyakran úgy gondoltam, mint ami rólam szól. Amiként Ádámot, engem sem fűzött semmiféle kötelék senki más létezőhöz, bár az ő helyzete minden más szempontból nagyon is eltért a magamétól. Ő tökéletes, boldog és szerencsés teremtményként került ki az Isten kezéből, teremtője különös gonddal óvta: szabad volt felsőbbrendű lényekkel beszélnie, tanulnia tőlük, én viszont nyomorult vagyok, gyámoltalan és magányos. Sokszor gondoltam, hogy az én helyzetemet a Sátán személye hívebben jelképezi. Mert nemegyszer megesett, hogy védelmezőim mennyei boldogsága láttán keserű, epés irigység támadt bennem.

[Egy idő után erőt vett magán, és bekopogott a házba, amikor csak a vak öregember volt otthon. Így mutatkozott be:]

- Szerencsétlen s magányos teremtmény vagyok. Körültekintek, s nincs barátom, nincs rokonom a földön. E szeretetre méltó emberek, akikhez tartok, sose láttak, s a létezésemről is alig tudnak. Teli vagyok félelemmel. Mert ha most kudarcot vallok, világéletemre földönfutó leszek.

- Ha őszinte lesz hozzám, s beavat története részleteibe, talán segíthetek tévedésükről meggyőzni őket. Vak vagyok, s az arcát nem látom, de a hangjában van valami, ami meggyőz, hogy őszintén beszél. Szegény vagyok és száműzött, de épp ezért különös öröm számomra, ha egy embertársamnak szolgálatára lehetek. - Nagyszerű ember! Megköszönöm és elfogadom nagylelkű ajánlatát. Jóságával fölemel a porból, s én bízom benne, hogy ha segít, nem fogok kiűzetni embertársai köréből, s elnyerem rokonszenvüket. (…)

E pillanatban kinyílt a ház ajtaja, s belépett Felix, Safie és Agatha. Megpillantottak, s nincs szó, mely kifejezné elszörnyedésüket és felháborodásukat. Agatha elájult, s Safie még arra is képtelenül, hogy barátnőjén segítsen, kirohant a házból. Felix előreszökkent, s emberfölötti erővel elrántott apjától, akinek átölelve tartottam a térdét. Eszeveszett dühében a földre tepert, s a botjával vadul fejbe vágott. Én széttéphettem volna, mint oroszlán az antilopot, de minden erő kiszállt belőlem, mintha betegség emésztene, s a kisujjamat sem mozdítottam. Láttam, Felix újra ütni akar, s akkor úrrá lett rajtam a fájdalom és a szenvedés, otthagytam a tanyát, s az általános zűrzavarban észrevétlenül ólamba menekültem.

 

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

Bevezetés:
A kritika paralízise: Az ellenzék nélküli társadalom

A modern ipari társadalomban az ember aláveti magát a pusztító eszközök békés termelésének (nukleáris katasztrófa fenyegetése és vele szembeni küzdelem), a tökélyre vitt pazarlásnak, és annak, hogy olyan védelemre nevelték, amely a védőket is eltorzítja, meg azt is, amit védenek. A modern ipari társadalom gazdagabb, nagyobb és jobb lesz azáltal, hogy a veszélyt állandósítja. A védelmi struktúra nagyobb számú ember életét könnyíti meg, és megnöveli az ember uralmát a természet fölött. A társadalom politikai szükségletei egyéni szükségletekké válnak, kielégítésük előmozdítja az üzletet és a közjót, s az egész magának az Észnek a megtestesüléseként jelenik meg.

És ez a társadalom mint egész mégis irracionális. Termelékenysége tönkreteszi az emberi szükségletek és képességek szabad fejlődését, békéjét az állandó háborús veszély tartja fönn, növekedése attól függ, hogy mennyire sikerül elnyomni a létért való küzdelem pacifikálásának tényleges lehetőségeit — egyénileg, nemzetileg és nemzetközileg. Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával, mintsem Terrorral gyűri le a lenyűgöző teljesítőképesség és emelkedő életszínvonal bázisán.

(…)

Az a tény, hogy a lakosság óriási többsége elfogadja — és ráveszik, hogy elfogadja — ezt a társadalmat, nem teszi azt kevésbé irracionálissá és elvetendővé. Az igaz és hamis tudat, a valódi és közvetlen érdek közötti megkülönböztetésnek változatlanul van értelme. Az embereknek el kell jutniuk oda, hogy fölismerjék a különbséget, hogy megleljék az utat a hamis tudattól az igazhoz. Erre csak akkor képesek, ha eleven szükségletük életmódjuk megváltoztatása, a pozitív tagadása, a megtagadás. Éppen ezt a szükségletet tudja a fennálló társadalom annál inkább elfojtani, minél szélesebb skálán képes „javakat nyújtani”, s a természet tudományos leigázását az emberek tudományos leigázására felhasználni.

A társadalom kritikai elméletének kategóriái egy olyan időszakban fejlődtek ki, amikor a megtagadás és felforgatás szükséglete hatékony társadalmi erők cselekvésében öltött testet: negatív és ellenzéki fogalmak, amelyek a 19. századi európai társadalom akkori ellentmondásait definiálták. Az ipari társadalom fokozódó integráltságával ezek a kategóriák elvesztik kritikai felhangjukat, és afelé tartanak, hogy leíró, megtévesztő vagy operacionális kifejezésekké váljanak.

(…)

A modern ipari társadalom elsimítja az ellentétet a magán- és közéleti egzisztencia, az egyéni és társadalmi szükségletek között. A technika arra szolgál, hogy a társadalmi kontroll és a társadalmi kohézió új, hatékonyabb és kellemesebb formáit vezessék be.

Tekintettel a társadalom totalitárius vonásaira, immár tarthatatlan a technika „semlegességének” hagyományos fogalma. A technika mint olyan nem választható el attól, amire használják; a technikai társadalom uralmi rendszer, amely már a technikák fogalmában és felépítésében is ott működik.

(…)

A fejlett ipari társadalom mint technikai univerzum politikai univerzum, egy sajátos történelmi projektum - nevezetesen: a természetnek mint az uralom puszta nyersanyagának megtapasztalása, átalakítása és megszervezése — megvalósulásának utolsó lépcsőfoka.

 

1. A szabályozás új formái

A fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik. Csakugyan, mi is lehetne ésszerűbb, mint az individualitás elfojtása a társadalmilag szükséges, ámde gyötrelmes munkák gépesítése során; mint az egyéni vállalkozások hatékonyabb, termelékenyebb részvénytársaságokba való központosítása; mint az egyenlőtlen föltételekkel induló gazdasági szubjektumok szabad versenyének szabályozása; mint azoknak a kiváltságoknak és nemzeti felségjogoknak a megnyirbálása, amelyek gátolják az erőforrások nemzetközi megszervezését? Hogy ezzel a technikai renddel politikai és szellemi koordináció is együtt jár, az, meglehet, sajnálatos, mégis sokat ígérő fejlemény.

A gondolat-, szólás- és lelkiismereti szabadság lényegében kritikai eszmék voltak abból a célból, hogy egy elavult anyagi és szellemi kultúrát egy termelékenyebbel és ésszerűbbel váltsanak föl. Ezek a jogok és szabadságok, mihelyt intézményesültek, osztoztak annak a társadalomnak a sorsában, amelynek szerves alkotórészévé lettek. A megvalósulás fölszámolja önnön előfeltételeit.

A gondolkodás függetlensége, az autonómia, a politikai ellenzékiség joga egyre inkább elveszíti alapvető kritikai funkcióját egy olyan társadalomban, amely láthatólag egyre inkább képes az egyének szükségleteinek kielégítésére annak révén, hogy megszerveződik. Egy ilyen társadalom joggal megkövetelheti, hogy elveit és intézményeit elfogadják. — Ha az egyén többé nem kényszerülne arra, hogy szabad gazdasági szubjektumként jelenjen meg a piacon, akkor a szabadság eme fajtájának eltűnése a civilizáció egyik legnagyobb vívmánya lenne. A gépesítés és szabványosítás technikai folyamatai egyéni energiát szabadíthatnának föl a szabadság egy ma még föltérképezhetetlen, a szükségszerűségen túl fekvő birodalma számára. Átalakulhatna maga az emberi létezés belső struktúrája: az egyénnek szabadságában állna, hogy autonómiát gyakoroljon egy olyan élet fölött, amely a sajátja lenne.

A fejlett ipari civilizáció lehetőségein belüli cél ez, a technikai racionalitás „végpontja”. A valóságban azonban épp ellenkező tendencia érvényesül: az apparátus önnön védelmének és terjeszkedésének gazdasági és politikai igájába hajtja mind a munkaidőt, mind a szabadidőt, mind az anyagi, mind a szellemi kultúrát. A mai ipari társadalom, annak következtében, ahogyan technikai bázisát megszervezte, a totalitarizmus felé tart. Nemcsak egy sajátos kormányforma vagy párturalom eredményezhet totalitarizmust, hanem egy sajátos termelési és elosztási rendszer is, amely minden további nélkül összeférhet a pártok, újságok, „ellensúlyozó hatalmak” stb. „pluralizmusával”.

A mai civilizáció elérte azt a fokot, ahol a „szabad társadalom” már nem definiálható adekvát módon a gazdasági, politikai és szellemi szabadság hagyományos kifejezéseivel. Az újfajta módok csak negatív kifejezésekkel jelölhetők: a gazdasági szabadság a gazdaságtól, a gazdasági erők és viszonyok uralmától való szabadságot jelentené; szabadságot a létért való mindennapos harctól. A politikai szabadság az egyének megszabadulását jelentené a politikától, amely fölött nem gyakorolhatnak hatékony ellenőrzést. A szellemi szabadság az egyéni gondolkodás helyreállítását jelentené, amelyet most elnyel a tömegkommunikáció és az indoktrináció; a „közvélemény” kiküszöbölését annak előállítóival egyetemben.

(…)

A biológiai szintet meghaladó emberi szükségletek intenzitása, kielégítése, sőt jellege is mindenkor prekondicionált volt. Az, hogy valaminek megtevése vagy elmulasztása, élvezése vagy elpusztítása, birtoklása vagy elutasítása szükségletként rögződik-e vagy sem, attól függ, hogy az uralkodó társadalmi intézmények és érdekek szempontjából kívánatosnak és szükségesnek tekinthetők-e vagy sem. Ebben az értelemben az emberi szükségletek történelmi szükségletek, s amennyiben a társadalom az egyén represszív fejlődését követeli meg, maguk az egyén szükségletei és kielégítésük igénye is erővel érvényre jutó kritikai standardoknak van kitéve.

„Hamisak” azok a szükségletek, amelyeket az egyénre a repressziójában való részleges társadalmi érdekeltség kényszerít rá: azok a szükségletek, amelyek állandósítják a gürcölést, az agresszivitást, a nyomort és az igazságtalanságot. Kielégítésük lehet fölöttébb örömteli az egyén számára, ám ez a boldogság nem olyan állapot, amelyet fönntartani és védelmezni kellene, ha arra szolgál, hogy meggátolja (mind önmagában, mind másban) ama képesség kifejlődését, hogy fölismerjék az Egész beteg voltát. Ez eufória a boldogtalanságban. A hamis szükségletek közé tartozik a legtöbb uralkodó szükséglet, amely arra irányul, hogy az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak, hogy azt szeressék és azt utálják, amit mások szeretnek és utálnak. E szükségletek kifejlődése és kielégítése mindig heteronóm.

A represszív szükségletek túlsúlya befejezett tény, amelyet az emberek tudatlanul és megverten elfogadnak, ámde olyan tény, amelyet meg nem történtté kell tenni... Egyedül azoknak a szükségleteknek van korlátlan jogalapjuk a kielégítésre, amelyek létfontosságúak.

A szükségletek és kielégülésük fennálló univerzuma olyan tény, amelyet kérdésessé kell tenni az igazság és hamisság szempontjából. Arra kérdésre, hogy melyek az igaz és melyek a hamis szükségletek, végső fokon maguknak az egyéneknek kell válaszolniuk — de csak végső fokon; ha és amennyiben szabadok arra, hogy saját válaszukat adják. Amíg visszatartják őket attól, hogy autonómak legyenek, amíg (egészen ösztöneikig lehatoló módon) beprogramozzák és manipulálják őket, addig e kérdésre adott válaszuk nem fogadható el sajátjukként. Minél racionálisabbá, termelékenyebbé, technikaibbá lesz a társadalom represszív adminisztrálása, annál kevésbé képzelhető el annak az útja és módja, hogy az adminisztrált egyének meg tudják törni szolgaságukat, hogy fölszabadíthassák önmagukat. Minden fölszabadulás a szolgaság tudatától függ, s ennek a tudatnak a kialakulását lépten-nyomon gátolja azoknak a szükségleteknek és kielégüléseknek az uralma, amelyek igen nagy mértékben az egyén sajátjaivá váltak. A fejlett ipari társadalom hatékonyan elfojtja azokat a szükségleteket, amelyek fölszabadulást követelnek. A benne működő társadalmi kontrollok kikényszerítik a haszontalan dolgok termelésének és fogyasztásának túlburjánzó szükségletét; az eltompító munka szükségletét, ahol az már igazából nem szükséges; a kikapcsolódás olyan fajtáinak szükségletét, amelyek enyhítik és meghosszabbítják ezt az eltompultságot; az olyan álszabadságok védelmezésének szükségletét, mint amilyen a szabad verseny előírt árak mellett, az önmagát cenzúrázó szabad sajtó, a szabad választás egyenértékű márkák és kacatok között.

A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az egyén milyen tág keretek között választ, hanem hogy miből választ és mit választ. A szabad választás kritériuma sohasem lehet abszolút, de nem is teljesen viszonylagos. Az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat vagy szolgákat, A javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat — vagyis az elidegenülést — tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik.

(…)

Lehet-e igazából különbséget tenni a tömegkommunikációs médiák mint a tájékoztatás és szórakoztatás eszközei, illetve mint manipuláció és indoktrináció közvetítői között? A gépkocsi mint terhes, illetve mint kényelmet nyújtó holmi között? A funkcionális építészet borzalma, illetve komfortja között?

Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és test meghosszabbításává változtatja — mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azokaz új szükségletek biztosítják, amelyeke maga ez a szabályozás termel ki.

A társadalmi kontroll uralkodó formái új értelemben technikaiak. De a jelen szakaszban a technikai kontrollok úgy jelennek meg, mint magának az Észnek a megtestesülése valamennyi társadalmi csoport és érdek szolgálatában — olyannyira, hogy minden szembeszegülés irracionálisnak és minden ellenállás lehetetlennek tűnik.

De a „belsővé válás” pontatlanul írja le azt a módot, ahogyan az egyén magától újratermeli és állandósítja a társadalom által gyakorolt külső szabályozást. A „belsővé tétel” spontán folyamat, amelynek során az Én a „külsőt” „belsővé” transzponálja. Ez tehát föltételezi egy a külső körülményektől különböző vagy akár azokkal ellentétes belső dimenzió meglétét — a közvéleménytől és a közviselkedéstől elkülönülő individuális tudatot. Itt a „belső szabadság” azt a privát teret jelöli, amelyben az ember „önmagává” lehet és az is maradhat.

Napjaink technikai valósága rátör erre a privát térre és megnyirbálja, a teljes individuumra tart igényt. A „belsővé tétel” sokágú folyamatai szinte gépies reakciókká csontosodtak. Az eredmény nem alkalmazkodás, hanem mimézis: az egyén közvetlen azonosulása az ő társadalmával és ezáltal a társadalommal mint egésszel. Ez az új „közvetlenség” azonban egy körmönfont, tudományos igazgatás és szervezés terméke. E folyamat megnyirbálja az elme „belső” dimenzióját, amelyben gyökeret verhetne a status quo-val szembeni ellenállás, mert ebben a dimenzióban székel a negatív, tagadó gondolkodás ereje, az Ész kritikai ereje. Ám a haladás hatására az Ész kész behódolni az élettények, illetve ama dinamikus képesség előtt, mely egyazon életmód mind nagyobb számú és méretű tényeit produkálja. A rendszer hathatósága képtelenné teszi az egyéneket arra, hogy fölismerjék: egyetlen olyan tény sincs benne, amely ne az Egész represszív hatalmát közvetítené. Ha az egyének önmagukat találják meg a dolgokban, amelyek életüket alakítják, ez nem azért van, mintha ők szabnának törvényt a dolgoknak, hanem mert elfogadják a dolgok törvényét — nem a fizika, hanem társadalmuk törvényét.

Amint az egyének azonosulnak a rájuk kényszerített létezéssel, úgy tűnik, kérdésessé válik az „elidegenülés” fogalma. Valójában azonban az elidegenülés egy előrehaladottabb foka jön létre, ahol az teljesen objektívvé válik; az elidegenült szubjektumot fölszippantja elidegenült létezése. Csupán egyetlen dimenzió létezik, s az van jelen mindenütt és minden formában. A haladás vívmányainak ítélőszéke előtt racionalitásuk „hamis tudata” lesz az egyetlen lehetséges igaz tudattá.

Az ideológia magában a termelési folyamatban rejlik: a termelőapparátus, valamint az általa előállított javak és szolgáltatások a társadalmi rendszer egészét „adják el” az embereknek, illetve kényszerítik rájuk. A termékek beprogramozzák és manipulálják őket; egy olyan hamis tudat kialakítását segítik elő, amely immunis önnön hamisságával szemben. A termékek által hordozott indoktrináció nyilvánvaló volta elvész; életmóddá válik. Méghozzá jó — a korábbinál sokkalta jobb életmóddá, és mint jó életmód ellentmond a minőségi változásnak. Így jönnek létre az egydimenziós gondolkodás és viselkedés sémái, amelyben a beszéd és cselekvés fennálló univerzumát tartalmilag transzcendáló eszméket, törekvéseket és célokat vagy elutasítják, vagy ezen univerzum kifejezésmódjává fokozzák le, s az adott rendszer racionalitásával definiálják újra.

Ennek egyik alapja a totális empirizmus a fogalmak kezelése terén; a fogalmak jelentését a partikuláris műveletek és viselkedés reprezentálására korlátozzák (= nominalizmus, operacionalizmus): „Általában valamely fogalmon semmi mást nem értünk, mint egy műveletsort; a fogalom ugyanazt jelenti, mint a megfelelő műveletsor.” Csakhogy az operacionális nézőpont elfogadása sokkal többet jelent, mint puszta korlátozását annak, amit „fogalmon” értünk: összes gondolkodási szokásaink messzemenő megváltozása rejlik abban, hogy a jövőbben nem leszünk hajlandók gondolkodásunk eszközeiként olyan fogalmakat használni, amelyekről nem tudunk adekvát képet adni műveleti terminusokban.

A legsúlyosabb kellemetlenséget okozó fogalmak jelentős részét azon az alapon „küszöbölik ki”, hogy nem lehet róluk adekvát képet adni műveleti, illetve viselkedési terminusokban. Így a radikális empirista támadás szolgáltatja a módszertani igazolást a szellem degradálásához — a pozitivizmushoz, amely megtagadja az Ész transzcendáló elemeit.

Ennek az egydimenziós valóságnak az uralma nem azt jelenti, hogy a materializmus uralkodik és a szellemnek vége. Ellenkezőleg, van mindenféle „Imádkozzunk együtt a héten!”; „Miért nem próbálkozok meg Istennel is?”, vagy zen-buddhizmus, egzisztencializmus stb. Ám az effajta tiltakozás és transzcendencia már nem áll ellentétben a status quo-val, már nem negatív; inkább a gyakorlati behaviorizmus szertartásos vele járója, ártalmatlan tagadása, s a status quo, egészséges étrendjének szerves részeként, hamar meg is emészti mindet.

A politikacsinálók és tömegtájékoztatásbeli szállítóik módszeresen előmozdítják az egydimenziós gondolkodást. Beszéduniverzumuk tele van önmagukat igazoló hipotézisekkel, amelyek, szakadatlanul és monopolisztikusan ismételgetve, hipnotikus definíciókká vagy utasításokká válnak. Így például „szabadok” azok az intézmények, amelyek a Szabad Világ országaiban működnek (illetve amelyeket innen működtetnek); a szabadság minden más transzcendáló módja definíció szerint vagy anarchizmus, kommunizmus vagy propaganda.

(…)

A létezés „pacifikálása” kifejezés az embernek az emberrel és a természettel folytatott harcának olyan fejlettségét jelenti, ahol a versengő szükségleteket, óhajokat és törekvéseket többé nem az uralomhoz és ínséghez fűződő öröklött érdekek szervezik meg, állandósítva e harc pusztító formáit.

(…)

 

3. A boldogtalan tudat legyőzése: a represszív deszublimálás

Ami ma végbemegy, az nem a magaskultúra lesüllyesztése tömegkultúrává, hanem e kultúra megcáfoltatása a valóság által. A valóság meghaladta önnön kultúráját.

A magaskultúra mindig ellentmondásban állt a társadalmi valósággal, s csak egy kiváltságos kisebbség élvezte áldásait, képviselte eszményeit. A valóság ritkán zavartatta magát a magaskultúra eszményeitől.

(…)

Amikor a tömegkommunikációs eszközök harmonikusan és gyakran észrevétlenül vegyítik a művészetet, a politikát, a vallást vagy a filozófiát kereskedelmi közleményekkel, csupán közös nevezőjükre, az áruformára hozzák mindeme kulturális szférákat. A csereérték, nem pedig az igazságérték számít. A szabadságról és kiteljesedésről szóló nagy szavak, midőn választási kampányt folytató vezérek és politikusok szájából hangzanak föl a mozivásznon, a rádióban, értelmetlen hangsorokká változnak, amelyek csak a propaganda, az üzlet és a kikapcsolódás kontextusában nyernek értelmet. A magaskultúra az anyagi kultúra részévé válik, s ebben az átalakulásban igazsága nagyobbrészt veszendőbe megy.

A Nyugat magaskultúrája mind kronológiai, mind funkcionális értelemben technika-előtti kultúra volt. Érvényességét egy olyan világ megtapasztalásából vezették le, amely nem létezik többé, és nem is hozható vissza, hiszen a technikai társadalom teljességgel érvénytelenítette. Nemcsak azért volt feudális, mert a kiváltságos kisebbségre korlátozódott, s mert romantikus elemeket tartalmazott, hanem azért is, mert autentikus alkotásai az üzleti és ipari szféra egészétől, annak kalkulálható, jövedelmező rendjétől való tudatos, módszeres elidegenülést fejeztek ki. Ez a dimenzió kibékíthetetlen ellenfele volt az üzlet rendjének, vádolta és tagadta azt. Ezzel szemben a mai vamp, a nemzeti hős, a karizmatikus iparmágnás, a beatnik, a neurotikus háziasz- szony, a gengszter, a sztár egészen eltérő, sőt, merőben ellentétes funkciót töltenek be: ők már nem annyira egy másik életmód megtestesítői, mint inkább ugyanannak az életnek tipikus vagy torz alakjai, melyek a fennálló rendnek inkább igenléséül, mintsem tagadásául szolgálnak.

Elődeik világa tagadhatatlanul elmaradott, de olyan világ, amelyben az ember és a természet még nem dologként és eszközként volt megszervezve. E technika-előtti kultúra lírája és prózája olyan emberek ritmusát adja vissza, akik gyalogosan vándorolnak vagy fogatokon utaznak, s van idejük és kedvül gondolkodni, szemlélődni, érezni és mesélni.

A művészi elidegenülés az elidegenült egzisztencia tudatos transzformálása — „magasabb szintű” vagy közvetített elidegenülés. A művészi elidegenülés hagyományos képei valóban romantikusak, amennyiben esztétikailag összeférhetetlenek a fejlődő társadalommal. Ez az összeférhetetlenség igazságuk tanújele. Amit fölelevenítenek és emlékezetben tartanak, a jövőre vonatkozik: egy kielégülés képei, amely föloldaná az őt elfojtó társadalmat. A 20-as 30-es évek nagy szürrealista művészete még a maguk fölforgató és felszabadító funkciójában idézte vissza e képeket, és a bennük feltáruló dimenziót: Lélek és Szellem és Szív; az abszolútum keresése. Mára érvénytelenné vált fölforgató erejük, romboló tartalmuk, igazságuk. Ily módon átalakulva otthonra lelnek a mindennapi életben. Az intellektuális kultúra idegen és elidegenítő alkotásai családiasan ismerős javakká és szolgáltatásokká válnak. Vajon tömegtermelésük és - fogyasztásuk csupán mennyiségi változást jelent, ti. a kultúra növekvő megbecsülését és megértését, demokratizálódását? (82-3)

A társadalom fölszívó képessége kiüríti a művészi dimenziót azáltal, hogy asszimilálja antagonisztikus tartalmait. A kultúra területén az új totalitarizmus éppenséggel egy összhangteremtő pluralizmusban nyilvánul meg, ahol a legellentmondóbb művek és igazságok békés közönyben léteznek egymás mellett.

Korábban a művészet elidegenülés volt, racionális megismerő erőt jelentett, amely fölfedte embernek és természetnek egy a valóságban elfojtott, elutasított dimenzióját. Igazsága az előidézett illúzióban állott, abban, hogy kitartott egy olyan világ megteremtése mellett, amelyben az életveszélyt fölidézték és fölfüggesztették - a megismerés révén kerekedve fölébe. (…)A művészetben, akár rituális, akár nem, benne foglaltatik a tagadás racionalitása. Leghaladottabb fokán ő maga a Nagy Megtagadás - a tiltakozás az ellen, ami van.

Most a fejlődő technikai társadalom mindinkább betemeti ezt, s e szakadék bezárultával bekövetkezik a Nagy Megtagadás megtagadása: a „másik dimenzió” fölszívódik a dolgok éppen érvényesülő állásába. Ez a társadalom magukat az elidegenülés alkotásait is bekebelezi, s ama berendezés lényeges alkotóelemeiként forgalmazza, amely a dolgok éppen érvényesülő állását dekorálja és pszichoanalizálja. Ily módon ezek kommercializálódnak: becsapnak, vigasztalnak vagy izgatnak. Bachból konyhai háttérzenét csinálnak. Lehet örülni: az emberek igenis műveltebbek lettek, a klasszikusok elhagyták a mauzóleumot és új életre keltek. Ami igaz is, csakhogy midőn „klasszikusokként” elevenednek meg, önmaguktól különbözőként elevenednek meg, megfosztva antagonisztikus erejüktől, az elidegenítéstől, mely igazságuk tulajdonképpeni dimenziója. Ha egykor ellentmondásban voltak a status quo-val, most ez az ellentmondás elsimul.

Az a körülmény, hogy a szépművészetek transzcendáló igazságai, az élet és gondolkodás esztétikuma csak a jómódú és művelt kevesek számára voltak hozzáférhetőek, egy represszív társadalom fogyatékossága volt. Ezt a fogyatékosságot azonban nem küszöböli ki a zsebkönyv, az általános tankötelezettség, a hanglemez, sem az ünneplőruha eltűnése a színházból. A kulturális kiváltságok biztosítottak ugyanakkor egy védett területet, ahol a tabu alá helyezett igazságok elvont épségben fönnmaradhattak — távol a társadalomtól, amely elfojtotta őket.

Ezt a távolságtartást most eltávolították. A művészi elidegenülés éppúgy funkcionálissá vált, mint a színteréül szolgáló új színházak és hangversenytermek architektúrája. A kulturális központ a kereskedelmi vagy közigazgatási központ jól illeszkedő részévé válik. Az uralomnak megvan a maga esztétikája, és a demokratikus uralomnak az esztétikája is demokratikus. A klasszikusok ebben a demokratikus elterjedtségben egy olyan kulturális gépezet fogaskerekeivé válnak, amely átgyúrja tartalmaikat. A jelen technikája újradefiniálja az ember és természet lehetőségeit, s ezek fényénél a technika-előtti képek elveszítik erejüket.

A magaskultúra likvidálódik: a Don Juanokat, Rómeókat, Hamleteket, Faustokat csakúgy, mint az Oidipuszokat a pszichiáter veszi kezelésbe — és meggyógyítja őket. Kevés olyan titok és vágyódás lappang a lélekben, amelyet ne lehetne értelmesen megtárgyalni, kanalizálni, kérdőívvel fölmérni. Az egyedüllét, az a föltétel, amely az individuumnak tulajdonképpen erőt adott társadalmával szemben és azon túl, technikailag lehetetlenné vált. A logikai és nyelvi analízis kimutatja, hogy a régi metafizikai problémák látszatproblémák; a dolgok „jelentésének” kérdése átfogalmazható a szavak jelentésének kérdésévé, a beszéd és viselkedés fennálló univerzuma pedig tökéletesen adekvát kritériumokat nyújt a megválaszolásához.

A múltbeli magaskultúrának a mindennapi élet valóságához való viszonya sokféle volt: szembenállás és megszépítés, fölháborodás és rezignáció. De a szabadság birodalma is testet öltött benne: a „viselkedni” megtagadása. Ezt a megtagadást nem lehet olyan kompenzáció nélkül meggátolni, amely nagyobb kielégüléssel kecsegtet, mint maga a megtagadás. Az ellentétek leküzdése és egyesítése, amelynek a magaskultúra népi kultúrává való átalakulása nyújt ideológiai dicsfényt, a szükségletek fokozódó kielégítésének anyagi alapzatán megy végbe. Ez az alapzat teszi lehetővé a mélyreható deszublimálást is.

A művészi elidegenülés — szublimálás. Olyan állapotok képeit alkotja meg, amelyek összeegyeztethetetlenek a fennálló Valóságelvvel, amelyek azonban a kultúra képeiként elfogadhatóvá, sőt épületessé és hasznossá válnak. Ez a képvilág most érvényét veszti. A konyhába, az irodába és a boltba való bekebelezése, az üzlet és a szórakozás számára való áruba bocsátása bizonyos értelemben deszublimálás: a közvetett kielégülésnek közvetlennel való felváltása. Ezt a deszublimálást azonban „az erő pozíciójából” végzi egy olyan társadalom, amely többet engedhet meg magának, mint azelőtt, mivel érdekei immáron polgárai legbensőbb ösztöneivé váltak, s mivel az engedélyezett élvezetek is a társadalmi kohéziót és megelégedettséget mozdítják elő.

A Gyönyörelv elnyeli a Valóságelvet. A deszublimálás és a technikai társadalom összefüggésére mutassuk be azt a változást, amely az ösztönenergia társadalmi fölhasználásában következett be.

(…)

A szexualitás (és agresszivitás) e felszabadítása jórészt megszabadítja az ösztöntörekvéseket attól a boldogtalanságtól és rossz közérzettől, amely fényt deríthetne a kielégülések fennálló univerzumának represszív hatalmára. A boldogtalan egyén konfliktusai most sokkal inkább gyógyíthatóbbnak tűnnek, mint azok, amelyekből a freudi „rossz közérzet a kultúrában” fakadt.

(…)

Ez a társadalom mindent, amihez csak hozzányúl, haladás és kizsákmányolás, lélekölő munka és kielégülés, szabadság és elnyomás potenciális forrásává változtat. Nem kivétel a szexualitás sem.

Összefoglalás: Az intézményesített deszublimálás az egydimenziós társadalom nagy teljesítményének, „a transzcendencia leküzdésének” egyik oldala. Ez a társadalom az ösztönszférában ugyanúgy redukálni, sőt fölszívni igyekszik a szembenállást (a minőségi különbséget!), mint a politika és a magaskultúra szférájában. Ennek eredményeként elhalnak azok az értelmi szervek, amelyekkel az ellentmondások és alternatívák megragadhatók — s az egyetlen megmaradt dimenzióban, a technikai racionalitás dimenziójában győzedelmeskedik a „boldog tudat”.

Ezt a hitet tükrözi, hogy ami valóságos, az ésszerű, és hogy a javakat mindenek ellenére a fennálló rendszer szolgáltatja. A lelkiismeretet feloldozza az eldologiasodás, a dolgok általános szükségszerűsége. Ebben az általános szükségszerűségben a bűnnek nem jut hely.

Amikor az Egész forog kockán, akkor semmi sem bűn, csak az, ha elvetjük vagy nem védjük meg ezt az Egészt. A gonosztett, a bűn, a bűntudat magánüggyé válik. Freud az egyén pszichéjében az emberiség bűneit, az individuális kórtörténetben az Egész történetét fedezte föl. Ezt a végzetes köteléket sikeresen elfojtják. Akik önmagukat az Egésszel azonosítják, akik az Egész vezetői és védelmezői lettek, azok ugyan hibákat követhetnek el, de nem tehetnek rosszat — nem bűnösek.

 

4. A beszéd-univerzum bezárulása

A „boldog tudat” — a hit abban, hogy a valóság ésszerű, s hogy a javakat a rendszer szolgáltatja — azt az új konformizmust tükrözi, amely a társadalmi viselkedésre lefordított technológiai racionalitásnak a felszíne. Új, mivel olyan fokig racionális, amire eddig nem volt példa. Olyan társadalmat éltet, amely csökkentette az előző fázisok kezdetlegesebb irracionalitását, amely az eddiginél rendszeresebben hosszabbítja és javítja meg az életet.

(…)

Nyugaton az efféle analitikus állítmányok olyan kifejezésekben fogalmazódnak meg, mint: szabad vállalkozás, választás, individualitás; Keleten: munkásság és parasztság, a szocializmus építése, az osztályellenség szétzúzása stb. A nyilvános nyelvhasználat ezen univerzumában a beszéd szinonimákban és tautológiákban mozog; sohasem halad a minőségi eltérés irányába. Végül a ritualizált fogalom immunissá válik az ellentmondással szemben (azaz nem lehet ellentmondani neki, mert aki ezt teszi, ezáltal kilépve a nyelvi univerzumból „politikailag inkorrekt”-nek, ellenségnek, őrültnek stb. minősül.)

A megrövidítés mondattana az ellentétek kibékülését mondja ki azzal, hogy ismerős, stabil szerkezetbe forrasztja egybe őket. Ez a beszéd-univerzum lezárja magát minden más beszédmód irányában, amely nem az ő kifejezéseit használja. Ez a nyelv olyan konstrukciókban beszél, amelyek ráerőltetik a befogadóra a kicsorbított, megrövidített jelentést, a tartalom gátolt kifejtését, mindannak elfogadását, amit fölkínálnak, abban a formában, amelyben fölkínálják.

Ilyen represszív konstrukció az analitikus állítás. Az a tény, hogy egy bizonyos főnév mindig csak ugyanazoknak az „értelmező” jelzőknek, mellékneveknek a társaságában fordul elő, a mondatot hipnotikus formulává változtatja, amely vég nélkül ismételgetve megrögzíti a jelentést a befogadó tudatában, aki nem gondol a szóban forgó főnév lényegesen eltérő (és esetleg igaz) magyarázataira. Valamennyinek közös vonása a mondattan megrövidülése, összezsugorítása, ami azáltal vágja el az utat a jelentés kifejtése előtt, hogy rögzített image-okat teremt, amelyek ellenállhatatlan, dermesztő konkrétságukkal oktrojálják rá magukat az emberekre. A reklámipar közismert technikájáról van itt szó; ezt ott módszeresen arra használják, hogy „kidolgozzanak egy image-t”, amely megtapad a tudatban, hozzátapad a termékhez, és segít eladni. Ennek az olvasóban-hallgatóban az intézmények, magatartások, törekvések rögzült struktúrájának képzetét és egy rögzült, specifikus reakciót kell kiváltani — és ki is váltja. Ez a nyelv azáltal kontrollál, hogy redukálja az elvonatkoztatás, a kifejtés és ellentmondás nyelvi formáit; képekkel helyettesíti a fogalmakat.

(…)

Ez a nyelv, amely szakadatlanul képeket kényszerít rá az emberekre, szembeszegül a fogalmak kifejtésének és kifejezésének. Közvetítéseket nem ismerő, direkt jellegével gátolja a fogalmi gondolkodást; gátolja tehát a gondolkodást. A fogalom ugyanis nem azonosítja a dolgot és funkcióját.

(…)

A fogalom lerövidülése rögzített képekké, a meggátolt kifejtés az önmagukat igazoló hipnotikus formulákban, az ellentmondással szembeni immunitás, a dolog (és a személy) azonosítása a funkciójával — mindeme tendenciákban az egydimenziós tudat mutatkozik meg a nyelvben, amely beszél.

Az egységesített, funkcionális nyelv engesztelhetetlenül kritikaellenes és dialektikaellenes nyelv. Benne az operacionális és behaviorisztikus racionalitás magába nyeli az Ész transzcendens, negatív, opponáló elemeit. Ezzel szemben kitartó feszültség hatja át a kétdimenziós beszéd-univerzumot, amely a kritikai, elvont gondolkodás univerzuma. Fejlődése során a dialektikus gondolkodás eljutott oda, hogy megértette az ellentmondások történelmi jellegét s közvetítésük folyamatát mint történelmi folyamatot. Így a gondolkodás „másik” dimenziója történelmi dimenziónak, a potenciális történelmi lehetőségnek, megvalósulása történelmi eseményének bizonyult.

E dimenzió elfojtása az operacionális racionalitás társadalmi univerzumában a történelem elfojtását jelenti — a társadalom önnön múltjának elfojtása ez — és a jövőjéé is, amennyiben ez a jövő a jelen minőségi megváltoztatására, tagadására hív föl. A funkcionális nyelv gyökeresen történelemellenes nyelv: az operacionális ésszerűségben a történelmi Ész alig nyer teret és alkalmazást. Az egyén teljes beolvadása a jelen viszonyaiba gátolja az emlékezést, amely az adott tényektől való elszakadás egy módja, olyan módja a „közvetítésnek”, amely rövid pillanatokra megtöri az adott tények mindenütt érvényesülő hatalmát.

Ha a fejlett ipari társadalom fokozódó racionalitása „irracionális maradványként” igyekszik fölszámolni az idő s az emlékezés zavaró elemeit, ezzel egyszersmind az ezen irracionális maradványban foglalt zavaró racionalitást is fölszámolja. A múltnak mint jelenvalónak a fölismerése, a hozzá mint jelenvalóhoz való viszonyulás megakadályozza a gondolkodás funkcionalizálását a fennálló realitásban és e realitás által. Szembeszegül a beszéd és viselkedés univerzumának lezárásával; olyan fogalmak kifejtését teszi lehetővé, amelyek destabilizálják és transzcendálják a zárt univerzumot azáltal, hogy történelmi (azaz kontingens, átmeneti) univerzumként fogják föl. Amint reflexiója tárgyaként az adott társadalommal szembesül, a kritikai gondolkodás történelmi tudattá válik; mint ilyen lényegében ítélőképesség. Távol bármiféle közönyös relativizmustól, igazság és hamisság, haladás és visszaesés kritériumait kutatja az ember valóságos történelmében.

 

5. A negatív gondolkodás veresége: a tiltakozás érvénytelenített logikája

Ebben az univerzumban a technológia biztosítja az ember szabadság-nélküliségének nagy racionalizálását is, s bebizonyítja az emberi autonómia, az élet feletti önrendelkezés „technikai” lehetetlenségét. Ez a szabadság-nélküliség ugyanis nem irracionálisként és nem is politikaiként jelenik meg, hanem mint annak a technikai apparátusnak való alávetettség, amely növeli az élet kényelmét és emeli a munkatermelékenységet.

(…)

A technikai haladás páratlan dinamikája politikai tartalommal telítődött, s a technika Logosza a folyamatos szolgaság Logoszává alakult át. A technika felszabadító ereje — a dolgok instrumentalizálása — a felszabadulás béklyójává válik: az ember instrumentalizálásává.

A tudományos univerzum (vagyis nem az anyag szerkezetére, az energiára, ezek kölcsönhatására stb. vonatkozó specifikus tételek, hanem a természetnek kvantifikálható anyagként való felfogása, amely az objektivitás hipotetikus megközelítését és matematikai logikai kifejezését vezérli) nem más, mint annak a konkrét társadalmi praxisnak a látótere, amely a tudományos terv kibontakozásában jelen van.

 

7. A pozitív gondolkodás diadala: az egydimenziós filozófia

A gondolkodás akkor áll egy síkon a valósággal, ha kigyógyították abból, hogy túllépje azon fogalmak körét, amelyek vagy tisztán axiomatikusak (logika, matematika), vagy egybevágnak a nyelv és a viselkedés fennálló univerzumával. A nyelv-analízis iskolája arra törekszik, hogy kigyógyítsa a gondolkodást és a beszédet a zavaró metafizikus fogalmakból, ti. a kevésbé fejlett és kevésbé tudományos múltnak azokból a „kísérteteiből”, amelyek még mindig kísértik az elmét, noha nem jelölnek és nem is magyaráznak. A hangsúly a filozófiai analízis terapeutikus funkcióján van: korrigálni kell az abnormis viselkedést a gondolkodásban és a beszédben, ki kell küszöbölni vagy legalábbis félre kell tolni a homályosságokat, az illúziókat és a furcsaságokat.

(…)

Feltehetnénk a kérdést: mi marad így a filozófiából? Mi marad a gondolkodásból, mi marad a belátásból, ha eltűnik minden hipotetikus, minden magyarázat? Nem a filozófia definíciója vagy méltósága forog itt kockán; hanem inkább annak az esélye, hogy meg tudjuk tartani és védeni azt a jogot és szükségletet, hogy a mindennapi nyelvhasználattól eltérő kifejezésekben beszéljünk és gondolkodjunk, olyan kifejezésekben, amelyek éppen azért jelentéssel-bírók, racionálisak és érvényesek, mert más kifejezések. Egy olyan ideológia elterjedésének vagyunk tanúi, amely arra vállalkozik, hogy úgy írja le azt, ami történik (és amit elgondolnak), hogy kiküszöböli azokat a fogalmakat, amelyek segítségével meg lehetne érteni azt, ami történik (és amit elgondolnak).

(…)

A filozófiában tehát az egzaktság és világosság nem érhető el a köznyelv univerzumán belül. A filozófiai fogalmak a ténynek és a jelentésnek egy olyan dimenziója felé mutatnak, amely „kívülről” világítja meg a köznyelv atomizált mondatait vagy szavait, bebizonyítva, hogy ez a „kívül” lényeges a köznyelv megértéséhez. Más szavakkal: ha a köznyelv univerzuma maga válik filozófiai analízis tárgyává, akkor a filozófia nyelve „metanyelvvé” válik. A jelentés kialakult tapasztalati kontextusát feloldja valóságának kontextusában; elvonatkoztat a közvetlen konkrétságtól, hogy eljusson az igaz konkrétsághoz.

(…)

Heidegger: az ókori tudomány nem fejletlenebb mint az újkori, hanem a világ egy egészen más tapasztalatán alapul.

(…)

Kétségtelen, hogy a mitológia primitív és éretlen gondolkodás. A civilizáció folyamata megfosztja érvényétől a mítoszt (ez egyenesen a haladás egyik definíciója), de a mitológia státusába vetheti vissza a racionális gondolkodást is.

(…)

Ma a tegnap racionális és realista fogalmai újra mitologikusnak tűnnek, ha a tényleges viszonyokkal szembesítjük őket. A fejlett ipari társadalom dolgozó osztályainak valósága mitologikus fogalommá változtatja a marxi „proletariátus”-t; a mai szocializmus valósága álommá változtatja a marxi eszmét. Az irányváltás oka az elmélet és a tények közötti ellentmondás — habár ez az ellentmondás önmagában nem bizonyítja, hogy az elmélet hamis. (…) A fejlett ipari társadalomban áthelyeződött a misztifikáció területe: inkább a racionális, mint az irracionális válik a misztifikáció leghatékonyabb hordozójává.

(…)

Ma a misztifikáló elemeket igába fogják, s produktív reklámban, propagandában és politikában hasznosítják. A mágiát, varázslást és extatikus odaadást az otthon, a hivatal és az üzlet mindennapi rutinjában gyakorolják, miközben a racionális teljesítmények elfödik az Egész irracionalitását.

(…)

A technológiai valóságban a tárgyi világot (a szubjektumokat is beleértve) eszközök, instrumentumok világaként tapasztaljuk. A technológiai kontextus előre meghatározza azt a formát, amelyben a tárgyak megjelennek. A tudós számára a priori úgy jelennek meg, mint működésképes matematikai-logikai rendszerbe szervezhető, értékmentes elemek; a köznapi értelem számára pedig mint a munka vagy a szabadidő, a termelés vagy a fogyasztás anyaga.

[Alig húsz éve halt meg Paolo Santarcangeli, fuimei író, költő és irodalomtudós, aki többek között Petőfi, Ady és Babits verseit fordította olaszra. Az alábbi novellája egy tudományos-fantasztikus magazin, a Galaktika 1983-as számában jelent meg. Szoros értelemben vett cselekménye nincs, az öt oldalas szöveg egy elképzelt jelentés, amelyet egy idegen civilizáció kutatója nyújt be a Vének Tanácsának. A beszámoló tudományos alapon igyekszik megmagyarázni, hogy miért szűnt meg az élet a Földön (vagy ahogy ők nevezik: „72024/C sz. Tejútrendszer „Nap” al-szisztémája 3. számú bolygója”). „A jelek halála” nem egy hagyományos sci-fi, sokkal inkább egy szellemtörténeti áttekintés, amelynek fókuszában az a kérdés áll: használt vagy ártott gondolkodásunknak az írás feltalálása?]

 

Paolo Santarcangeli: A jelek halála (részletek)

Hogyan jelent még az emberek között a szabad és „artikulált” gondolat? Nos, tudunk válaszolni e kérdésre. Két különböző módon, melyek azonban összefüggenek egymás­sal: az emlékezettel, vagyis az emlékeknek és tapasztalatoknak a keletkezésével és megrögződésével, hasznosságuk, sőt szükséges voltuk felismerésével és az ebből következő erőfeszítésekkel, melyek arra irányultak, hogy - a maguk és a következő nemzedékek számára - megőrizzék ezeket az enyészettől és a torzításoktól, melyek a szájról szájra hagyományozódás folyamán jelentkeztek. A másik mód az invenció: új ötletek, technikai megoldások, hipotézisek, magyarázatok és bizonyítások születése.

A puszta emlékezet azonban - az előbb említett torzításokat leszámítva - a képeknek, formuláknak, rítusoknak, hangoknak, szavaknak egy még csak nem is pontos ismétlését nyújtotta. Olyannyira, hogy egy nagy bölcs az emberek között, azt vizsgálgatva, hogy hogyan lehet valaki képes arra, hogy megértsen a számára addig ismeretlen, tehát gon­dolkodásának szerkezetétől idegen dolgokat, azt gondolta s tételezte fel, hogy visszaidézés, visszaemlékezés útján történhetik ez, azaz olyan ideák és ismeretek felszínre ho­zásával, melyek már korábban benne voltak, a homályos múlt vagy egy megelőző létezés tudattalan lerakódásaképpen.

De mi is volt valójában az emlékezés? Ezt válaszolhatnánk: Olyan képesség, amely az elmúltnak felismert tudatállapotok megőrzésére és újraélésére irányul. Minden tevékeny­séget, melyet egy aktuális helyzet vált ki, a múlt sugalmaz: a már korábban elsajátított ismeretek határozzák meg. Így az emlékezet jelen volt minden gondolatban és minden tettben: azt mondhatjuk, hogy az emberi értelem az emlékezet tárolta adatok eredője volt: mindazonáltal - s ez a valóban fontos mozzanat - a tudat kritikai beavatkozása ezeket az adatokat egyfajta hierarchikus rendbe szervezte. Az emlékezet mechanizmusá­nak elnevezésére az emberek különböző jelentésű szavakat ötöltek ki: az „eszébe vés" az értelemmel, ésszel kapcsolatos kifejezés, a „szívébe zár”, „megszívlel” a „szív” szóból származik, a „felidéz” úgy állítja elénk az emlékezés aktusát, mint a múltban megszer­zett ismeretek előhívását a tudat mélyeiből a jelen napvilágára.

De mint már mondtam, az emlékezet önmagában nem volt elegendő az embernek ah­hoz, hogy gondolkodását teljesen kifejlessze. Hamar felismerte az ember a kettős szük­ségletet: a közleményeket részben a távol levő kortársak, részben az utókor számára kel­lett közvetíteni; az élőbeszédnek erre való alkalmazása azzal a veszéllyel járt, hogy az adatok csak hiányosan vagy eltorzítva érkeznek el ezekhez, ugyanakkor az átha­gyományozandó adatok mennyisége is gyorsan túlhaladta az egyéni elme felvevőképességét.

Ezért aztán olyan eszközöket találtak fel, melyek az emlékezet szolgálatában állva támogatták vagy konzerválták azt. A találmány maga az írás volt, eszközei pedig a szimbólumok és a jelek; az emberiség története így lényégében a felejtés elleni küzdelemmel lett azonossá.
Az írás nyilvánvalóvá tette a különbséget az élmények emléke és a jelek ismeretén alapuló emlékezet között; a jelek növekvő elvontsági fokú reprezentációknak a hordozói és felidézői voltak. S valóban, egy eseményt a maga teljességében csak az fog fel, aki átélte, sokkal kevésbé az, akinek csak elmesélték, s még kevésbé az, aki csak hallotta attól, akinek valaki elmesélte. S ha túl vagyunk ezen a szakaszon is, akkor a „tanú tanúja” sem található fel többé, és az esemény történelemmé lesz.

 

Nem állíthatjuk, hogy az emberek nem értékelték nagyra ezt a találmányt. Ellenkezőleg: minden elképzelhető módon dicséretét zengték, gyakran Istentől vagy valamely jóté­kony istenségtől eredeztetve. A Talmudban ez áll: „Mózes a Sínai-hegyen megismerte az összes betűk neveit. Ezek a nevek titkokat rejtenek magukban... Kérdezz a te Uradtól Istenedtől egy betűt, mert az Ég minden adománya a betűk titkába van foglalva.” Egy másik, szintén zsidó szentirat úgy tartja, hogy „egyetlen betű elhagyása vagy hozzátétele az egész világ pusztulását jelenthetné”. Az emberek jeleiket réz- vagy ólomlapokra, viasz- vagy agyagtáblákra, a barlangok falaira, állatbőrökre, pálmalevelekre, selyemre írták: acéltollal, nádvesszőkkel, madártollal, acél- és aranyhegyű írószerszámokkal. A betűk mindenféle sorsot osztályrészéül juttathattak az embernek: a felmagasztaltatást és a legmélységesebb nyomorúságot, a megítéltetést és a dicsőséget, a megbecsülést és a becstelenséget, a gazdagságot és a szegénységet.

Tudjuk, hogy hogyan tértek át a piktogrammokról, a hieroglifákról, az ideogrammokról az alfabetikus írásra. Meg kell azonban jegyezni, hogy az emberek nem voltak min­dig tisztában avval a sajátos és bizonyos szempontból a tudati működéseket korlátok közé szorító helyzettel, mely az alfabetikus vagy éppen az egyéb típusú jelek használatá­nak túlsúlya folytán állt elő. Olyan vélemények is voltak - s nem is minden alap nélkül -, hogy a fonetikus ábécé alkalmazásának technikája azzal, hogy bensővé mintegy szel­lemivé s mindenképpen szimbolikussá tette a nyelv külső hangalakját, az embert a hallás elsődleges, mágikus világából a látás hidegebb világába vitte át. Felmerült az a vélemény, hogy „a sajtó, azáltal hogy a nemzeti nyelveket a tömegkommunikáció eszközeivé, tehát zárt szisztémákká formálta át, megteremtette a modern nacionalizmus egységes és köz­pontosított formáit”, s hogy „a nyugati civilizáció története egymástól jól, mintegy tejútrendszerek módjára elkülönülő periódusokra osztható, aszerint, hogy az adott korban milyen kommunikációs eszközök álltak az ember rendelkezésére”. A kor egy másik művében ezt olvashatjuk: „A vizualitás túlsúlyának oka abban található meg, hogy a görögök bevezették az alfabetikus írást, de még inkább abban, hogy a reneszánsz Euró­pája feltalálta a könyvnyomtatást. Az új kommunikációs eszközök megváltoztatták az érzékszervek között fennálló kiegyensúlyozott és kreatív viszonyt, az összes többi felett a látásnak adva elsőbbséget. Amikor felbomlott az ősi egység, s az ember arra kénysze­rült, hogy minden érzékletet látási érzékiéire ’fordítson le’, gondolkodása sémákba merevült, tudata elhomályosult, a vizuális benyomásból származó előítéleteket termé­szetesnek és a tudatalattiban gyökerezőnek fogadta el; az embernek a Világegyetemről alkotott szemlélete töredékessé vált, élete részekké hullott széjjel, a társadalmi szervezet felbomlott, s széttartó fejlődésnek indult; az ősi törzsi egységet az agresszív és hatalom­éhes nemzeti szervezeti egység váltotta fel. Az ábécé rést hasított a szem és a fül, a jelen­tett hang és a jelentő jel között.”

Anélkül hogy bármiféle előítéletet táplálnék e kritikai állásfoglalások iránt, hozzá szeretném fűzni, hogy amikor az ember szinte elveszett már az írott közlések mind ku­szább szövevényében, ugyanakkor - s úgy tűnik, önként - a zene, a különféle hangok, zajok és zörejek egyre duzzadó áradatának tette ki magát; ezek az effektusok (szinte meghazudtolva a látásnak a hallás feletti túlsúlyáról tudósító megállapításokat) a leg­különfélébb eszközök által rögzítve és árasztva nehezen elviselhető makacssággal és erőszakossággal támadtak rá. Világa, az emberi világ ezért s mindenütt jelenlevő zaj civilizációjának nevére is méltó volt.

Akárhogy is, a jeleknek az a burjánzása, melyet joggal nevezhetünk kórosnak, abba az állapotba torkollott, amelyben az ember az írás urából annak rabszolgájává vált: a dokumentumokban foglalt emlékezet rabszolgájává. Az adatok összegyűjtésével és megőrzésével, kezelésével, jegyzetelésével és osztályozásával kapcsolatos teendők egy adott pillanatban olyan arányokat öltöttek, hogy az ember nem volt többé képes átte­kinteni ezeket.

[Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak című ötkötetes regénytrilógiája messze kiemelkedik a sci-fi világából abszurd humorával és mélyen filozofikus világképével. A mű kezdetén egy értelmetlen bürokratikus döntés következtében a pusztításra szakosodott vogon csillagflotta felrobbantja a Földet. A tragédia egyetlen túlélője Arthur Dent, egy hetvenes évekbeli jelentéktelen angol kisember, akit talpraesett barátja, Ford Prefect menekít ki pár perccel a katasztrófa előtt. Mint kiderül, Ford egy távoli bolygóról származik, és szabadidejében a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című útikönyv számára ír szócikkeket. A regény lényegében kettejük galaktikus "stoppolásának" története. A Vendéglő a Világ Végén című részben kalandos módon jutnak fel a Golgrafrincham bolygóról útnak indított „B” bárkára, amelynek népéről az alábbi fejezetekben Candide és Gulliver szintű kritikus társadalomrajzot olvashatunk.]

 

Douglas Adams: Vendéglő a Világ Végén, 24. fejezet

- Ööö... kapitány...

- Igen, első tiszt?

- Épp most kaptam egy jelentésfélét a másodtiszttől.

- Na, nem! Már megint?

Odafent, a hajó hídján, a kapitány enyhe bosszússággal kémlelte az űr végtelen távlatait. Kényelmesen hátradőlt a széles kupola buborékja alatt, ahonnan jól látta az előtte és fölötte húzódó hatalmas csillagfelhőt, amelyben mozogtak, s amely lényegesen ritkábbá vált az utazás folyamán. Ha megfordult, és hátrafelé nézett, a két mérföld hosszú hajótest irányában, sokkal sűrűbb csillagtömeget pillanthatott meg, amely csaknem tömör sávot alkotott mögöttük. A Galaxis közepe volt ez a sáv, ahonnan jöttek.

Az utazás immár évek óta tartott, akkora sebességgel, hogy hirtelenjében meg sem tudta volna mondani, mekkorával. Csak azt tudta, hogy borzasztó gyorsan repülnek. Csaknem akkora volt a sebességük, mint egy bizonyos nagyon sebesen mozgó dologé - hogy mié, az pillanatnyilag sehogy sem ugrott be neki -, de az is lehet, hogy háromszor olyan gyorsan mentek, mint valami más, ugyancsak nagyon gyors mozgású dolog. Akárhogy is, a lényeg az, hogy fenenagy sebességről volt szó.

A kapitány belebámult a hajó mögött ragyogó messzeségbe. Keresett valamit. Néhány perces időközönként újra meg újra kikémlelt, de sohasem találta, amit keresett. Igaz, nem izgatta magát különösebben emiatt. A tudós fiúk határozottan megmondták, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, feltéve, ha senki sem esik pánikba, és mindenki rendesen elvégzi a rábízott feladatot.

Nem esett tehát pánikba. Amennyire tőle függött, minden ragyogóan haladt. Egy nagy; habos szivaccsal megpacskolta a vállát. Ismét visszalopódzott agyába a gondolat, hogy valami bosszantja. De mi lehet az? Egy diszkrét köhögés ráébresztette arra, hogy az első tiszt még mindig ott áll mellette.

Helyes srác ez az első tiszt gondolta. Nem az a géniusz - időnként nehézséget jelent számára, hogy masnit kössön a cipőfűzőjére -, de mindamellett kiváló tiszti matéria. A kapitány nem az a fajta ember, aki szeret hátulról belerúgni valakibe, amikor az illető előrehajol, hogy bekösse a cipőjét, bármily sokáig tartson is a művelet. Nem úgy, mint ez a lehetetlen alak, a másodtiszt, aki összevissza parádézik, a gombjait fényesíti, és óránként tesz jelentéseket, mint például: "A hajó még mindig úton van, kapitány." "Még mindig pályán vagyunk, kapitány!" "Az oxigénszint még mindig kielégítő, kapitány!" "Oda se neki!" - volt erre a kapitány szokásos válasza. Na, igen, jutott eszébe, ez volt az a bosszantó dolog. Az első tisztre nézett.

- Igen, kapitány, valami olyasmit mondott, hogy ejtett néhány foglyot.

A kapitány elgondolkodott a hallottakon. Elég valószínűtlennek tűnt neki az egész, de nem az az ember volt, aki útjában áll a tisztjeinek.

- Nos, remélem, hogy ettől boldogabb lesz egy kicsit - mondta. - Mindig ilyesmire vágyott.

(...)
[Az első tiszt a kapitány elé hurcolja a foglyokat: Fordot és Arthurt. A potyautasok rákérdeznek arra az iszonyatra, amit a raktérben láttak. Ott ugyanis hatalmas termekben koporsószerű tárolókban őriznek sokmillió emberi testet.]

- Úgy értem - kortyolt egyet Ford is a poharából -, hogy nem lehetett nem észrevenni odalenn a hullákat.

- A hullákat? ! - csodálkozott a kapitány.

Ford elgondolkodott. Lehet, hogy a látszat csal, gondolta, és a kapitány nem is tudja, hogy tizenötmillió holttest van a hajóján?

A kapitány kedélyesen bólogatva játszadozni kezdett a gumikacsájával.

Ford körülnézett. A másodtiszt rámeredt a tükörből, de csak egy pillanatig, mert folyton másfelé lődözte a tekintetét. Az első tiszt csak állt, kezében az italos tálcával, és jóindulatúan mosolygott.

- A hullákat? - ismételte meg a kapitány.

Ford megnyalta a szája szélét (mármint a sajátját).

- Igen - mondta. - Azokról a halott telefonmosókról és könyvelőkről beszélek, ott lenn a tárolókban.

A kapitány értetlenül nézett egy darabig, majd hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett.

- Ja, hát azok nem hullák! - mondta. - Te jó ég, dehogyis azok! Csak le vannak fagyasztva, de fel fogják éleszteni őket.

Ford most olyasmit tett, amit csak nagyon ritkán. Pislogott.

Arthur mintha transzból ébredt volna.

- Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? - csodálkozott.

- Hát persze - mondta a kapitány. - Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonőrök, szóvivők, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.

Ford kissé megszédült.

- Szenzációs vállalkozás - tette hozzá a kapitány.

- Ezzel a népséggel? - kérdezte Arthur.

- Félreérti a dolgot - mondta a kapitány. - A miénk csak egyike a Bárkaflotta hajóinak: Ez itt a B bárka. Elnézést, nem engedne még egy kis meleg vizet a kádba?

Arthur kinyitotta a csapot, mire rózsaszínű, habzó vízzuhatag nyaldosta körül a kád belsejét. A kapitány elégedetten felsóhajtott.

- Köszönöm, drága barátom. De miért nem isznak még? Kérem, szolgálják ki magukat.

Ford letette a poharát, elvette az üveget az első tiszt tálcájáról, és színültig töltött magának.

- Mi az a B bárka? - kérdezte.

- Hát ez - mondta a kapitány, és körbeúsztatta a kacsát a habos vízben.

- Igen - mondta Ford -, de...

- Tudja, az történt - mondta a kapitány -, hogy a bolygónk, az a világ, ahonnan jövünk, hogy úgy mondjam, el volt veszve.

- El volt veszve?

- De el ám. Így aztán mindenki azt mondta, legjobb, ha az egész lakosságot bepakoljuk egypár óriási űrhajóba, és áttelepítjük őket egy másik bolygóra.

Mondandója végére érve elégedett nyögéssel dőlt hátra a kádban.

- Úgy érti, hogy egy olyanra, amelyik kevésbé van elveszve? - kérdezte Arthur.

- Mit mondott, kedves barátom?

- Egy kevésbé elveszett bolygóra? Mármint, hogy oda akarnak-e áttelepülni.

- Áttelepülni, igen. Így aztán elhatározták, hogy építenek három hajót, tudja, három űrbárkát, és... De nem untatom magukat?

- Nem, nem, dehogy - mondta Ford határozottan - Nagyon lebilincselő, amit mond.

- Tudja, nagy öröm ez számomra - merengett a kapitány. - Mármint, hogy egyszer végre valaki mással is beszélgethetek a változatosság kedvéért.

A másodtiszt pillantásai lázasan lövelltek összevissza a teremben, majd végül visszatelepedtek a tükörre, mint egy pár légy, amit rövid időre felriasztottak a kedvenc ürülékéről.

- Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal - folytatta a kapitány -, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb.

- Csak ötven százalékában? - lepődött meg Arthur.

A kapitány egy pillanatig töprengett ezen.

- Igen, körülbelül az esetek felében, azt hiszem. Erről jut eszembe: hol van a szappan? - Addig halászott rá, míg megtalálta.

- Na mindegy - folytatta. - Szóval, az a lényeg, hogy az első hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetők, a tudósok, a nagy művészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg.

A kapitány boldogan elmosolyodott.

- És minket küldtek ki először - fejezte be, egy kis fürdőrigmust hümmögve.

A kis fürdőrigmus, amelyet direkt az ő számára komponált világának egyik legtermékenyebb rímfaragója (aki pillanatnyilag a harminchatos tárolóban szunyókált vagy kilencszáz méterre tőlük), egy olyan pillanatot hidalt át, amelyet máskülönben kínos csend töltött volna ki. Ford és Arthur zavartan topogott, és kétségbeesve kerülte egymás tekintetét.

- Ööö... - kérdezte Arthur egy pillanat múlva. - Tulajdonképpen mi volt a baj a bolygójukkal?

- Hát, amint már mondtam, kárhozatra volt ítélve - felelte a kapitány. - Valami olyasmi volt, hogy össze fog ütközni a nappal vagy mi.

Vagy a hold fog nekünk jönni. Valami efféle. Akármi volt is, abszolúte borzasztó kilátással kecsegtetett.

- Jé! - szólt közbe az első tiszt. - Én meg úgy tudtam, hogy háromméteres piranhaméhek raja támadt a bolygóra. Ezek szerint mégsem ez volt a baj?

A másodtiszt hátraperdült, a szemében az a fajta hideg és kemény tűz lángolt, amit csak rengeteg áldozatos gyakorlás árán lehet elsajátítani.

- Nekem nem ezt mondták! - sziszegte. - A parancsnokom szerint a bolygót az a sors fenyegette, hogy fel fogja legelni egy hatalmas mutáns csillagkecske!

- Nahát, tényleg...? - mondta Ford Prefect.

- Igen! Egy iszonyatos fenevad a pokol fenekéről, tízezer mérföld hosszú, kaszaéles fogakkal, óceánforraló lehelettel, olyan karmokkal, amik kontinenseket képesek felszaggatni gyökerestül, nap módjára égető ezernyi szemmel, millió mérföldre tátható, nyáladzó állkapoccsal, egyszóval olyan szörnyűség, amilyent még soha, de soha...

- És biztos, ami biztos, magukat engedték előre, igaz? - érdeklődött Arthur.

- Úgy van - mondta a kapitány. - Mert mindenki úgy volt vele - és szerintem igazuk is volt -, hogy a közhangulat miatt nagyon fontos, hogy a többiek érezzék: olyan bolygóra mennek, ahol tiszták a telefonok, és számíthatnak egy jó hajvágásra.

- Na, igen - helyeselt Ford. - Méltányolandó szempont, elismerem. Na és a többi hajó, ööö... követte magukat?

A kapitány nem felelt rögtön. Hátratekerte felsőtestét, és elnézett a hatalmas hajótest felett, a Galaxis ragyogó középpontja felé. Hunyorítva fürkészte a hihetetlen messzeséget.

- Nos, ha már így rákérdez - eresztett el egy enyhén rosszalló pillantást Ford Prefect felé -, meg kell mondanom, hogy különös módon egy nyikkanást sem hallottunk felőlük öt éve, amióta elindultunk... De bizonyára mögöttünk járnak valahol.

A kapitány pillantása ismét a messzeségbe révedt.

Ford tekintete követte a kapitányét, majd elgondolkodva összevonta a szemöldökét.

- Hacsak - mondta halkan - meg nem ette őket a kecske...

- Na igen... - mondta a kapitány, akinek némi kétkedés lopódzott a hangjába. - A kecske... - A kapitány tekintete átsiklott a hidat határoló készülékek és komputerek halmazára. A műszerlámpák ártatlan pislogással állták a nézését. A csillagok felé fordult, de ezek sem árultak el semmit. Tisztjeire pillantott, akik szemlátomást a maguk gondolataival voltak elfoglalva.

Ford Prefectre vándorolt a tekintete, aki válaszként felvonta a szemöldökét.

- Tudja, fura egy dolog - szólalt meg végül a kapitány -, de most, így elmesélve... Úgy értem, első tiszt, nem találja különösnek ezt az egészet?

- Öööööööö... - felelte az első tiszt:

- Nos - mondta Ford -, úgy látom, rengeteg megbeszélniválójuk lesz egymással, úgyhogy kösz az italokért, és ha ki tudnának tenni minket a legközelebbi bolygón, hát...

- Na igen, ez egy kicsit problémás, tudja - mondta a kapitány -, mert azt a trajektóriás bigyót még azelőtt beállították, hogy elhagytuk volna Golgafrinchamet. Gondolom, részben azért, mert nem vagyok valami jó számtanból, és...

- Úgy érti, hogy nem tudja irányítani a hajót? ! - kiáltott fel Ford, akinek egyszerre elment a kedve ettől a kérdezve rávezetéses játéktól.

- No és mikorra számítják elérni azt a gyarmatosítandó bolygót?

- Ó, hát már majdnem ott vagyunk, azt hiszem - mondta a kapitány. - Bármelyik másodpercben megérkezhetünk. Talán ideje is volna befejeznem ezt a kis fürdést. Csak nem tudom rászánni magam, olyan jólesik.

- Tehát lényegében egy percen belül landolni fogunk? - kérdezte Arthur.

- Nos, nem annyira landolni, mint... ööö... mint inkább...

- Mint inkább mit? - kérdezte Ford élesen.

- Hát - válogatott a kapitány óvatosan a szavak között -, úgy rémlik, hogy a lezuhanás jobban...

- Lezuhanás? ! - kiáltott fel egyszerre Ford és Arthur.

- Ööö... igen - mondta a kapitány. - Igen, azt hiszem, ez része a tervnek: Volt rá valami borzasztó nyomós ok, ami pillanatnyilag nem akar beugrani. Valami, ami azzal volt... ööö...

Ford felcsattant:

- Az egész bagázs egy rakás szerencsétlenség! - ordította.

- Ja, igen - csillant fel a kapitány szeme -, most már emlékszem. Ez volt az. az ok!

A GALAXIS Útikalauz stopposoknak ezt írja a Golgafrincham bolygóról:

ősi és titokzatos történetét legendák övezik: A bolygó földje azoknak a harcosoknak kiontott vérétől vörös, ill. helyenként zöld, akik meghódítására törtek. Napszítta, kopár vidék ez, ahol a tikkasztó levegő parfümös források illatától terhes, amelyek nedve forró és száraz sziklákon csordogál, táplálva a sötét és mósuszillatú zuzmók tömegét. A lázas szenvedélyek földje ez, és a mámoros képzeleté, különösen, ami a zuzmókkal élőket illeti, de egyszersmind a hűvös és borús gondolatoké is, főleg azok körében, akik a zuzmófogyasztást megtagadják, s árnyas fát találtak maguknak a hűsölésre. Az acél, a vér és a hősiesség földje ez, ahol a test és a lélek törekvése egyaránt érvényesül.

Ennyit röviden a bolygó történetéről.

És ebben az ősi és rejtélyes történelemben az Arium nagy Kerengő Költői voltak a legrejtélyesebb alakok. Ezek a Kerengő Költők a távoli hegyek hágóiban éltek, ahol is heverészve várták a gyanútlan utazók csoportjait, hogy köröttük kerengve kövekkel hajigálják meg őket.

Amikor pedig az utazók kiabálni kezdtek, hogy mért nem takarodnak inkább verset írni ahelyett, hogy másokat molesztálnak az örökös kőhajigálással, hirtelen abbahagyták a dobálást, és belefogtak a hétszázkilencvennégy Vassilliani dalciklus valamelyikébe. Ezek a dalok mind rendkívül gyönyörűek voltak, amit rendkívüliség tekintetében talán csak a hosszuk múlt felül, és valamennyien egy kaptafára készültek.

A dalok első része arról szólt, hogyan ment világgá egykoron öt bölcs herceg négy lóval Vassillian városából. A nemes hercegek, akik természetesen nemcsak bölcsek, de bátrak és daliásak is voltak, távoli földekre vetődtek, emberevő óriásokkal vívnak élethalálharcot, egzotikus filozófiák elsajátításán fáradoznak, különös istenekkel teázgatnak, és gyönyörű szörnyeket szabadítanak ki vérszomjas hercegnők karmai közül míg végül kijelentik, hogy a megvilágosodás állapotába jutottak, s ennélfogva vándorlásuk célja immáron elérettetett.

A második és egyben sokkal hosszabb rész arról a huzakodásukról szól, hogy akkor most ki legyen az ötük közül, aki gyalog megy haza.

Mindez a bolygó távoli múltjában történt. Mégis, eme különc poéták egyikének kései leszármazottja volt az, aki kitalálta a fenyegető romlásról szóló dajkameséket, amelyek lehetővé tették a golgafrinchamieknek, hogy népességük haszontalan egyharmadától megszabaduljanak.

A maradék kétharmad szilárdan kitartott eredeti lakhelyén, és sikerekben gazdag, örömteli életet élt addig, amíg az egész civilizációt ki nem irtotta egy virulens kór, amelyet egy piszkos telefonkagyló indított útjára.

 

26. fejezet

Azon az éjszakán a hajó zuhanva ért földet egy kimondottan jelentéktelen, kékeszöld bolygón, amely egy szintúgy jelentéktelen, sárga nap körül keringett a Galaxis nyugati karjának egyik fel nem térképezett szögletében, amelyet messze elkerült az előkelő társaság.

A becsapódást megelőző órákat Ford Prefect ádáz s egyben hiábavaló küzdelemmel töltötte, hogy átállítsa a hajó irányítószerveit az előre elrendelt úti célról. Hamarosan világossá vált számára a programozók szándéka. Az volt a céljuk, hogy a rakományt biztonságban, ha nem is zökkenőmentesen, juttassák el rendeltetési helyére, ám eközben a hajót magát annyira meg akarták nyomorítani, hogy még csak gondolni se lehessen a rendbe hozatalára.

A süvítő, izzó ereszkedés az atmoszférán át lehántotta a hajófelépítmény és a védőburok legnagyobb részét. A végső, dicstelen hasas a zavaros mocsárban mindössze néhány sötétségben eltöltött órát hagyott a legénység számára, hogy felélessze és kirakodja a mélyhűtött rakományt, amelyre senki sem tartott igényt odahaza. A hajó csaknem azonnal süllyedni kezdett, lassacskán átadva gigantikus tömegét a nyálkás ingoványnak. Az égen fel-felbukkanó meteorok - a leszállás izzó maradványai - világosra festették az éjszakai eget, élesen kirajzolva a hajó sötét sziluettjét.

A hajó obszcén és gurgulázó nyögést hallatott a szürke, hajnal előtti derengésben, majd örökre elmerült a bűzös mélységben.

Másnap reggel a felkelő nap híg fénye hatalmas térségre vetült, tele jajongó fodrászokkal, szóvivőkkel, közvélemény-kutatókkal és társaikkal, akik foggal-körömmel azon igyekeztek, hogy kijussanak a szárazra.

Egy kevésbé eltökélt nap valószínűleg nyomban újra lebukott volna a látványtól, ám ez továbbkúszott égi útján, mígnem egy idő után a melegítő sugarak hatása érezhetővé vált a kimerülten vergődő lények számára.

Aznap éjjel, korántsem meglepő módon, számtalan menekülő fulladt a mocsárba, s további milliókra becsülhetők azok, akiket a süllyedő hajó szippantott magával. Mindazonáltal a túlélők száma így is százezrekre rúgott. Ezek kikecmeregtek a környező szárazulatra, ahol néhány tenyérnyi szilárd talajt kerestek maguknak, hogy legyen hol leroskadni és pihenni egy kicsit az átélt rémálom után.

Ketten a túlélők közül kissé távolabb kerestek helyet maguknak.

Ford Prefect és Arthur Dent a közeli domboldalról figyelte a borzalmas fejleményeket. Valahogy nem sikerült igazán átérezniük ezt az egészet.

- Piszkos egy húzás - morogta Arthur.

Ford egy bottal piszkálta maga előtt a földet.

- Én inkább - vont vállat - egy probléma leleményes megoldásának nevezném.

- Mért nem képesek az emberek békében és harmóniában élni egymással?! - sopánkodott Arthur.

Ford hangos és rendkívül öblös nevetésre fakadt.

- Negyvenkettő! - mondta sunyi vigyorral. - Hiába, nem megy! Na, nem baj.

Arthur úgy nézett Fordra, mintha az megőrült volna, s minthogy semmi sem utalt az ellenkezőjére, úgy érezte, tökéletesen helyénvaló a feltételezés, miszerint csakugyan így áll a helyzet.

- Mit gondolsz, mi lesz velük? - kérdezte egy idő után.

- Egy végtelen univerzumban bármi megtörténhet - mondta Ford. - Még az is lehet, hogy túlélik a dolgot. Különös, de ez az igazság.

Ford szemében furcsa fény villant, amint tekintetével végigpásztázta a vidéket, majd ismét megállapodott a nyomorúság alattuk elterülő látványán.

- Azt hiszem, ki fogják húzni egy darabig - mondta.

Arthur élesen Fordra nézett:

- Mért mondod ezt? - kérdezte.

Ford vállat vont.

- Csak egy megérzés - felelte, de nem volt hajlandó további felvilágosítást adni.

- Oda nézz! - mondta hirtelen.

Arthur követte Ford mutatóujját. Odalent, a szétszóródott sokaságban egy alak mozgott - de lehet, hogy a "támolygás" szó pontosabb képet adna arról, amit csinált. Úgy tűnt, hogy valamit cipel a vállán. Miközben egyik fekvő alaktól a másikig dülöngélt, részeg módjára hadonászott feléjük a nála lévő tárggyal. Egy idő után feladta és összeesett.

Arthur nem tudta mire vélni a dolgot.

- Filmezés - mondta Ford. - A történelmi pillanatok megörökítése.

- Nem tudom, te hogy vagy vele - tette hozzá egy pillanat múlva -, de részemről lelécelek.

(...)

 

32. fejezet

[Arthur és Ford felfedező útra indul, és hosszas bolyongás során megbizonyosodnak arról, hogy a kozmikus véletlen a történelem előtti Földre vitte őket. Találkoznak az őslakókkal is, akik bizalmatlanul, de nem ellenségesen fogadják őket. Majd visszaindulnak, hogy tájékoztassák a golgafrinchamieket a fejleményekről.]

Vékony nyüszítés töltötte meg a levegőt. Vinnyogva kavargott a fák között, felriasztva a mókusokat. A madarak egy része viszolyogva hagyta el a környéket. A zaj a tisztás körül táncolt viháncolva. Huhogott, sipítozott, csikorgott, és általában véve fülsértően hatott.

A kapitány mindazonáltal elnéző volt a magányos dudással szemben. Semmi sem tudta kizökkenteni a lelki egyensúlyából. Ami azt illeti, mihelyt túl jutott pompás fürdőkádjának elvesztésén, ami hónapokkal ezelőtt következett be a mocsárbéli kellemetlenség alkalmával, kezdte egész elfogadhatónak érezni ezt az új életet. A tisztás közepén álló nagy sziklát kivájták, s a keletkezett mélyedésben ülve naponta dagonyázhatott kedvére, miközben az alkalmazottak vízzel locsolták a hátát. Meg kell jegyezni azonban, hogy a víz nem volt különösebben langyos, mert még nem sikerült kimódolniuk a melegítését. Oda se neki, gondolta, ez is megoldódik egyszer! Addig is felderítők járták be közel s távol a vidéket meleg vizű forrást keresve, lehetőleg valami szép árnyas tisztáson, s ha netán egy szappanbánya is akadt volna a közelben, hát az maga lett volna a tökély. Voltak, akik erre azzal hozakodtak elő, hogy tudomásuk szerint a szappant nem bányászni szokták odahaza. Ilyenkor a kapitány megkockáztatta azt a feltevést, hogy talán azért, mert ez a lehetőség elkerülte a hazaiak figyelmét, amit a többiek vonakodva bár, de kénytelenek voltak elfogadni.

Nem, az élet nagyon is kellemesen telt, és a jövő még szebbnek ígérkezett. Egyszer minden bizonnyal megtalálják majd azt a meleg vizű forrást az árnyas tisztáson, és ha aztán egyszer végigvisszhangzik majd a kiáltás a dombokon, hogy megvan a szappanbánya, és napi ötszáz darab a kitermelés, hát akkor igazán élvezet lesz fürödni. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen mit várnia a jövőtől.

Húúú, húúú; nyüi, húúú, uüi, üi, szólt a duda, egyre fokozva a kapitány amúgy is kellemes várakozását, hogy most már biztos, hogy bármelyik pillanatban abba fogja hagyni. Ez megint csak egyike volt a jövő által tartogatott apró örömöknek.

Mi van még, ami kellemesnek mondható? - kérdezte magától. Nos, egy csomó dolog: a lomb vörös-arany színe, most, hogy az ősz beköszöntött, az ollók békés csettegése néhány lépésnyire a dagonyától, ahol két fodrász egy szunyókáló művészeti igazgatón és asszisztensén gyakorolta a maga művészetét; a sziklába vájt fürdő szélén sorakozó hat fényes telefonon megcsillanó ősz eleji napsugár. Mert mi az, ami jobban melengeti az ember szívét, mint egy telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (vagy-egyáltalán), ha nem hat telefon, amelyik nem csörög egyfolytában (sőt egyáltalán).

De mindennél kellemesebben hatott a kapitány közérzetére annak a több száz embernek a boldog zsongása, akik lassan köréje gyűltek a tisztáson, hogy tanúi lehessenek a délutáni bizottsági ülésnek.

A kapitány játékosan megpöckölte gumikacsája csőrét. Ezek a dél utáni bizottsági ülések voltak a kedvencei.

A gyülekező tömeget idegen szemek tartották megfigyelés alatt.

Ford Prefect volt az, aki nemrég tért vissza az északi utazásról, s most a tisztás szélén álló egyik fa ágai között kucorgott. A hathónapos utazás alatt lefogyott ugyan, de egészséges volt, és a szemei élénken ragyogtak. Rénszarvasprém kabátot viselt, a szakálla olyan sűrű volt, és az arca annyira lebarnult, mint egy countryénekesé.

ő és Arthur Dent immár egy hete figyelte észrevétlen a golgafrinchamieket, s Ford úgy találta, ideje végre megkavarni egy kissé a dolgokat.

A tisztás lassacskán megtelt. Férfiak és nők százai lebzseltek mindenütt. Cseverésztek, gyümölcsöt ettek, kártyáztak, és általában véve jól szórakoztak. A futószerelések immár teljesen elpiszkolódtak, sőt elrongyolódtak, de a frizurája makulátlan volt mindegyiküknek. Fordnak feltűnt, hogy sokan falevelekkel tömték tele a futószerelésüket, s azon tűnődött, hogy vajon a közelgő tél elleni védekezés egy fajtájáról van-e szó. Ford szeme összeszűkült. Lehet, hogy a botanika érdekli őket? - morfondírozott.

E spekulációkból a kapitány szava zökkentette ki, amely túlharsogta az általános zsibongást.

- Akkor hát - mondta a kapitány - egy kis rendet szeretnék ezen a gyűlésen, ha lehetséges. Mindenki egyetért velem? - Barátságosan elmosolyodott. - Várjunk talán egy percet, amíg mindannyian felkészülünk.

A beszélgetés lassacskán elenyészett. A tisztáson beállt a csend, az egy dudástól eltekintve, aki képtelen volt kiszabadulni a maga vad és lakhatatlan zenés világából. A mellette állók levelekkel kezdték dobálni a muzsikust. Ha volt valami megmagyarázható oka ennek a viselkedésnek, úgy az elkerülte Ford Prefect figyelmét ebben a pillanatban.

Egy kisebb csoport a kapitány körül gyülekezett. Egyikük láthatóan beszédre készülődött. Ezt abból lehetett tudni, hogy felállt, megköszörülte a torkát, majd a messzeségbe révedt, mintegy jelezve a tömeg felé, hogy rögvest az övék lesz.

A tömeg természetesen valamennyi szemét a leendő szónok felé fordította.

Pillanatnyi csend állt be, amit Ford kedvező időpontnak ítélt meg, hogy drámai fellépését megejtse.

A férfi szólásra készen fordult a tömeg felé.

Ford lehuppant a fáról.

- Helló, emberek - mondta.

A tömeg feléje fordult.

- Ah, kedves barátom - szólalt meg a kapitány -, nincs véletlenül gyufája? Vagy öngyújtója. Vagy ilyesmi.

- Nincs - mondta Ford némileg lehűtve. Nem erre számított. Elhatározta, hogy kissé erélyesebben lép fel.

- Nem, nincsen - folytatta. - Gyufám az nincs, ellenben van egy újságom a maguk számára...

- Kár - mondta a kapitány. - Az a helyzet, tudja, hogy kifogytunk belőle. Hetek óta nem tudtam egy meleg fürdőt venni.

Ford nem hagyta eltéríteni magát.

- Egy felfedezésről hozok hírt - mondta -, ami esetleg érdekelni fogja magukat.

- Szerepel a napirendi pontok között? - vágott közbe a férfi, akit Ford félbeszakított.

Ford megeresztett egy széles, countryénekes-mosolyt.

- Viccel? - kérdezte.

- Már megbocsásson - méltatlankodott a férfi -, de mint sokéves megbecsülésre visszatekintő igazgatósági tanácsadónak, kötelességem felhívni a figyelmét a bizottsági munka szabályainak tiszteletben tartására!

Ford a tömegre nézett:

- Ez az ember megőrült! - szögezte le. - Ez itt egy történelem előtti bolygó...

- Intézze a szavait az ülnökséghez! - utasította rendre az igazgatósági tanácsadó.

- De hisz nem is ül senki - mondta Ford. - Mindenki áll!

Az igazgatósági tanácsadó úgy ítélte meg, hogy a helyzet felháborodott hangot tesz szükségessé.

- Akkor is ülnökségnek kell hívni! - mondta felháborodott hangon.

- Mért nem mindjárt álnokságnak? - kérdezte Ford. - Különben sincs mire leülni, csak ez a szikla...

- Nyilvánvaló - mondta az igazgatósági tanácsadó, félretéve a felháborodott hangot a jól bevált fennhéjázás kedvéért-, hogy magának fogalma sincs a modern üzleti módszerekről.

- Magának meg arról nincs fogalma, hogy hol vagyunk - mondta Ford.

Egy sipító hangú lány talpra ugrott, hogy sipító hangját a tömeghez intézze.

- Fogják be a szájukat! - sipította. - Be kívánok terjeszteni...

- Talán inkább terpeszteni!... - vágott közbe egy fodrász vihogva.

- Rendet! Rendet! - csattant fel az igazgatósági tanácsadó.

- Oké - mondta Ford -, lássuk, mi lesz ebből! - Lehuppant a földre, s megpróbált tippelni, hogy vajon meddig fogja győzni cérnával.

A kapitány amolyan csillapító krákogásba fogott.

- Rendet, ha szabad kérnem - mondta barátságosan. - Most, a Fintlewoodlewix Gyarmatosítási Bizottságának ötszázhetvenharmadik ülésén...

Tíz másodperc, állapította meg Ford, és talpra ugrott.

- Ez őrület! - kiáltotta. - Ötszázhetvenhárom bizottsági ülés, és még a tüzet sem fedezték fel!

- Ha volna olyan kedves - mondta. a sipító hangú lány -, és vetne egy pillantást a napirendre...

- Napirendetlenségre! - fuvolázta boldogan a fodrász.

- ... akkor láthatná - folytatta a lány határozottan -, hogy éppen a fodrászok Tűzkifejlesztési Albizottságának a beszámolója következik. .

- Ööö... eee... - mondta a fodrász azzal a fajta zavart arckifejezéssel, amelyet Galaxis-szerte úgy értelmeznek, hogy: "Nem-e lehetne-e inkább a jövő héten, valamelyik szerdán?"

- Rendben - támadt Ford a hajvágási specialistára. - Akkor halljuk, mit csináltak eddig? Mik a terveik? Milyen elgondolásaik ,vannak a tűzkifejlesztésről?

- Hát én... izé... - mondta a fodrász. - Nekem csak néhány fapálcikát adtak...

- Na és mihez kezdett velük?...

A fodrász idegesen kotorászni kezdett a futószerelés fölső részében, majd igyekezete gyümölcsét átadta Fordnak.

Ford a magasba emelte a tárgyat, hogy mindenki jól lássa.

- Hajcsavaró - állapította meg.

A tömeg éljenezni kezdett.

- Üsse kova! - mondta Ford. - Róma sem égett le egy nap alatt!

A tömegnek halvány gőze sem volt, hogy miről beszél, de ettől függetlenül tetszett nekik a szöveg. Meg is éljenezték.

- Nos - mondta a lány -, maga nyilvánvalóan teljesen járatlan az ilyen ügyekben. Ha olyan régóta benne volna a marketing szakmában, mint én, tudná, hogy mielőtt bármilyen új termék kifejlesztésre kerülne, először megfelelő felméréseket kell eszközölni. Utána kell járni, mi az, amit az emberek a tűztől elvárnak, hogyan viszonyulnak hozzá, milyen a dolog imázsa a szemükben...

A tömeg feszülten figyelt. Arra vártak, hogy Ford valami csodálatosat mondjon.

- Beteheti a fülébe! - mondta Ford.

- Pontosan az efféle dolgok érdekelnek minket - helyeselt a lány. - Lehet, hogy az emberek olyan tüzet akarnak, amit a fülükben tudnak viselni.

- Olyat akartok? - kérdezte Ford a tömegtől.

- Igen! - kiáltották néhányan.

- Nem! - kiabáltak mások boldogan.

Fogalmuk sem volt az egészről, de jól érezték magukat.

- És itt van az a kerékügy - mondta a kapitány. - Mi van a kerékbigyóval? Borzasztó érdekes projektnek látszik.

- Na igen - mondta a marketinges lány -, azzal van egy kis nehézség.

- Nehézség?! - kiáltott fel Ford. - Miféle nehézség? Hisz nincs még egy ilyen egyszerű gép az Univerzumban!

A marketinges lány rosszallóan nézett Fordra.

- Oké, Mr. Okostojás! - mondta. - Ha annyi esze van, akkor árulja már el nekünk, hogy milyen színűnek kell lenni annak a keréknek!

A tömeg megvadult. Egyedül a védelem ellen, gondolták. Ford vállat vont, és ismét leült a földre.

- Te szentséges Zarqnon! - sóhajtotta. - Hát ezek nem csináltak az égvilágon semmit?

Mintegy a kérdésre adott válaszként hirtelen kiabálás hangzott fel a tisztás bejáratánál. A tömeg alig akarta elhinni, hogy még több szórakozásban lehet része ezen a délutánon. Egy férfiakból álló különítmény masírozott be a tisztásra a Golgafrincham 3. ezredének díszegyenruhájában. A fele társaságnak megvolt még a Durr-O-Dum puskája. A többiek lándzsákat hordoztak, s menetelés közben összeütögették őket. Mind a tizenkét fő napbarnított volt, egészséges, de teljesen kimerült és sáros. Az osztag csörömpölve megállt, és döngve vigyázzba merevedett. Egyikük felbukott, és úgy maradt.

- Kapitány úr! - kiáltotta a másodtiszt (mert ő volt a parancsnokuk). - Engedélyt kérek jelentéstételre!

- Helyes, másodtiszt, üdvözlöm újra itthon s a többi. Találtak meleg vizű forrást? - kérdezte a kapitány lemondóan.

- Nem, uram!

- Mindjárt gondoltam.

A másodtiszt átcsörtetett a tömegen, hogy tisztelegjen a fürdő előtt.

- Felfedeztünk egy új kontinenst!

- Hol?

- A tengeren túl. .. - mondta a másodtiszt, jelentőségteljesen összehúzva a szemét - kelet felé.

- Óh!

A másodtiszt arccal a tömeg felé fordult, és feje fölé emelte a puskáját. Nagyszerű ez a mai show, gondolta a tömeg.

- Hadat üzentünk nekik!

Vad és önfeledt ujjongás tört ki a tisztás minden zugában. Ez a hír felülmúlta minden várakozásukat.

- Álljon meg a menet! - kiáltotta Ford Prefect. - Várjunk csak egy kicsit!

Talpra ugrott, és csendet parancsolt. Egy idő után teljesült a kívánsága, legalábbis amennyire a körülmények lehetővé tették, tudniillik a dudás épp a nemzeti himnuszt komponálta.

- Muszáj szólni ennek a dudának? - érdeklődött Ford.

- Ó, igen - mondta a kapitány. - Elnyert rá egy pályázatot.

Ford azt fontolgatta, hogy vitára kéne bocsátani a dolgot, de gyorsan belátta, hogy ez őrültség volna. Ehelyett egy jól irányzott szikladarabot indított útjára a dudás felé, majd a másodtiszthez fordult.

- Hadat üzentek? - kérdezte.

- Úgy van! - nézett végig megvetően a másodtiszt Ford Prefecten.

- A szomszédos kontinensnek?

- Igen! Totális háborút akarunk. Ez a harc lesz a végső!

- De hát nem is él ott senki!

Ah, ez érdekes szempont, gondolta a tömeg.

A másodtiszt Ford arcát fürkészte kitartóan. Olyan volt a pillantása, mint egy pár moszkitó, amelyik rendületlenül köröz tíz centire az ember orra előtt, nem hagyván eltéríteni magát kézlegyintésektől, légycsapóktól s holmi összetekert újságoktól.

- Tudom - mondta -, de egyszer majd élni fognak. Ezért határidő nélküli ultimátumot hagytunk nekik.

- Mit?!

- És fölrobbantottuk néhány katonai létesítményüket.

A kapitány kihajolt a kádból.

- Katonai létesítményüket? - csodálkozott.

A másodtiszt pillantása nyugtalanul cikázni kezdett.

- Igen, uram, úgy éretem: potenciális katonai létesítményeket... Na jó... fákat.

A bizonytalanság pillanata elmúlt. A másodtiszt tekintete korbácsként vágott végig a hallgatóságon.

- És ezenkívül - bömbölte - kihallgattunk egy gazellát!

Katonásan a hóna alá penderítette Durr-O-Dumját, és a tömeg eksztatikus ovációja közepette távozott. Mindössze néhány lépést sikerült megtennie, mert a lelkes sokaság a vállára kapta, és tiszteletkörre indult vele a tisztás szélén.

Ford csak ült tétlenül, és néhány követ ütögetett egymáshoz szórakozottan.

- Na és mi mást csináltak még? - érdeklődött, miután az ünneplés alábbhagyott.

- Új kultúrát hoztunk létre - mondta a marketinges lány.

- Csakugyan? - kérdezte Ford.

- Igen. Az egyik producerünk roppant érdekes dokumentumfilmet forgat a helybeli barlanglakókról.

- Nem is barlanglakók!

- Úgy néznek ki, mintha barlanglakók volnának.

- Mért, barlangban laknak talán?

- Hát...

- Kunyhóban laknak, nem?

- Biztos festik a barlangjukat! - kurjantotta egy tréfamester a tömegből.

Ford dühösen fordult a közbeszólóhoz.

- Nagyon vicces ! - mondta. - Hát nem veszik észre, hogy kihalófélben vannak?!

Útban visszafelé Ford és Arthur két elhagyott falut is, talált. A falvak körüli erdőben meglelték lakóik tetemeit is, akik oda húzódtak félre meghalni. Az a kevés bennszülött, aki még élt, levertnek és egykedvűnek látszott, mintha nem annyira testi, mint inkább lelki nyavalyában szenvedtek volna. Lomhák voltak, tele végtelen szomorúsággal. Nem csoda: a jövőjüket ragadták el tőlük.

- Kihalófélben vannak! - ismételte meg Ford Prefect. - Fel tudja fogni, hogy ez mit jelent?

- Ööö... hogy nem tanácsos velük életbiztosítást kötni? - találgatta az iménti tréfamester.

Ford nem vett tudomást a közbeszólóról, ehelyett az egész tömeghez intézte szavait.

- Próbálják felfogni végre - mondta -, hogy a kihalásuk kezdete egybeesik a megérkezésünkkel.

- Pontosan - mondta a marketinges lány. - Ez a filmben is remekül érzékelhető. Épp ez adja azt a szívbe markoló hatást, ami az igazi nagy dokumentumfilmek sajátja. A producer szívvel-lélekkel elkötelezte magát az ügy mellett.

- Hogyne - mondta Ford.

- Úgy vettem ki a producer szavaiból - fordult a lány a kapitányhoz, aki épp bóbiskolni készült -, hogy a következő filmet önről akarja forgatni, kapitány.

- Csakugyan? - riadt fel a kapitány. - Hát ez borzasztó rendes tőle!

- Roppant izgalmas szemszögből járja körül a témát. Tudja, a felelősség terhe, a parancsnok magányossága...

A kapitány egy ideig csak hümmögött és aházott.

- Nos, ami engem illet - mondta végül -, én nem hangsúlyoznám túl ezt a szemszöget. Az ember sosincs igazán egyedül, ha vele van a gumikacsája.

Magasba tartotta a kacsát, amit a tömeg elégedett tapssal jutalmazott.

Mind ez ideig az igazgatósági tanácsadó megkövült nyugalommal ült magában. Ujjhegyeit a halántékához szorítva igyekezett kifejezésre juttatni, hogy vár, ha kell, akár egész nap.

Ebben a pillanatban úgy határozott, hogy mégsem vár egész nap, hanem úgy tesz inkább, mintha az elmúlt félóra meg sem történt volna.

Szólásra emelkedett.

- Azt hiszem - mondta kimérten -, áttérhetnénk végre a pénzügyekre.

- A pénzügyekre?! - dohogott Ford Prefect. - Miféle pénzügyekre?

- Igen - ismételte meg az igazgatósági tanácsadó -, a pénzügyekre!

- Na és honnan lesz pénzünk - mondta Ford -, ha egyszer senki se termel semmit? A pénz, mint tudja, nem a fán terem!

- Ha volna szabad talán folytatnom...

Ford csüggedten bólintott.

- Köszönöm. Nos, minthogy néhány hete elhatároztuk, hogy a falevelet ezentúl törvényes fizetőeszköznek fogadjuk el, természetesen valamennyien borzasztó gazdagok lettünk.

Ford hitetlenkedve nézte a tömeget, amint erre helyeselve felmordul, és kapzsin babrálni kezdi a futószerelésekben rejlő levélkötegeket.

- Ugyanakkor - folytatta az igazgatósági tanácsadó - fellépett egy kisebb probléma is az inflációval, ami épp a levelek könnyű beszerezhetőségével függ össze. Ennek az lett a következménye, hogy a jelenlegi árszínvonalon, tudomásom szerint, nagyjából háromhektárnyi lombos erdő reprezentál egy vagon bikkmakknak megfelelő értéket.

A tömeg nyugtalanul felmorajlott. Az igazgatósági tanácsadó csendre intette őket.

- A problémát megkerülendő - folytatta -, oda kívánunk hatni, hogy a levelek jelentősen felértékelésre kerüljenek. Ezért széles körű lombtalanítási akciót foganatosítunk, melynek során... ööö... az összes erdőt elégetjük. Feltételezem, hogy a körülményeket is figyelembe véve valamennyien belátják a lépés szükségszerűségét.

A tömeg egy pillanatig bizonytalannak látszott a kérdésben, míg valaki rá nem mutatott, hogy ez a húzás mennyire megnövelné a zsebükben lévő falevelek értékét. Erre örömujjongásban törtek ki, és állva éljenezték az igazgatósági tanácsadót. A tömegben jelen lévő könyvelők kellemes várakozással tekintettek a sikeresnek ígérkező ősz elébe.

- Maguk megbolondultak - állapította meg Ford Prefect.

- Teljesen meghibbantak - próbálkozott más oldalról.

- Megkergült birkák gyülekezete az egész társaság - világított rá újabb szemszögből.

A vélemények szele kezdett Ford ellen fordulni. Ami eleinte remek szórakozásnak ígérkezett, az mindinkább puszta sértegetésnek hatott a tömeg szemében, s minthogy a sértegetés ellenük irányult, hamar elegük lett belőle.

Megérezve a szélirányváltozást, a marketinges lány egyenest Fordra támadt.

- Ideje volna - mondta - számot adnia arról, mivel töltötte az elmúlt hónapokat, azóta, hogy eltűnt azzal a másik betolakodóval együtt, mindjárt a megérkezésünk után.

- Utazgattunk - mondta Ford. - Megpróbáltunk kideríteni egyet s mást erről a bolygóról.

- Hát - mondta a lány kaján mosollyal -, ez sem tűnik valami produktív tevékenységnek!

- Nem? Márpedig van egy érdekes újságom a számotokra, szivi! Megfejtettük a bolygó jövőjét!

Ford várt, hogy a bejelentés célba találjon, de semmiféle hatást nem ért el vele. A golgafrinchamieknek fogalmuk sem volt róla, hogy miről beszél.

Ford tehát folytatta:

- Dingógumit se számít, hogy mostantól fogva mit csináltok! Tökmindegy, hogy felégetitek-e az erdeiteket vagy sem. A jövőbeli történelmetek elintézett ügy. Kétmillió évetek van, és ezzel kész! Finita! Konyec! A kétmillió év végén a fajotoknak annyi: kinyiffan, kaput! Ne feledjétek: még kétmillió év!

A tömeg kezdte dühbe lovalni magát. Muszáj ezt a zagyvaságot végighallgatnunk? - gondolták. Ki kéne fizetni a pasast egy marék falevéllel, hogy egyszer s mindenkorra békét hagyjon nekünk!

Nem volt szükség fizetségre. Ford már távozóban volt a tisztásról, s csak egy fejcsóválás erejéig időzött, látva, hogy a másodtiszt máris tűz alá veszi a környező fákat Durr-O-Dumjával.

Aztán már csak egyszer fordult vissza.

- Kétmillió év! - emlékeztette őket nevetve.

- Nos - mondta a kapitány békítő mosollyal -, akkor van még egy kis idő a fürdésre. Nem adná ide valaki a szivacsomat? Kiejtettem a kádból.

Dosztojevszkij: Aranykor a mellényzsebben (cikk)

Számomra különben elég unalmas volt, azazhogy nem is unalmas, hanem inkább bosszantó egy kicsit. Véget ért a gyermekbál, és kezdetét vette az atyák bálja, de uramfia, mennyi antitalentum! Mindenki vadonatúj jel­mezben, de senki sem tudja viselni; mindenki vigad, de senki sem vidám; mindenki duzzad a becsvágytól, de senki sem tud megnyilatkozni; mindenki irigy a másik­ra, mindenki hallgat, húzódozik. Még táncolni sem tud­nak. Nézzék ezt az aprócska keringőző tisztet (a középosztály minden bálján látni egy ilyen aprócska, kerge­kórba szilajult tisztet). Egész tánctudománya és fortélya abban áll, hogy szinte eszeveszett rúgtatással pörgeti hölgyét, akár harminc-negyven hölgyet is megpörget egymás után, és büszkélkedik vele; de hol itt a szépség! Hiszen a tánc szinte már-már szerelmi vallomás (gon­doljanak a menüettre), ő meg valósággal hadakozik. És átvillant rajtam egy fantasztikus, a képtelenségig vak­merő gondolat: „Mi lenne - gondoltam -, ha ezek a kedves, tiszteletre méltó vendégek, ha csak egy pillanat­ra is, nyíltak, őszinték lennének, mivé változna egy csapásra ez a fülledt terem? Mi lenne, ha hirtelen min­denki megtudná mindenki titkát? Mi lenne, ha minden­ki megtudná, mennyi egyeneslelkűség, tisztesség, igazi, szívbéli vidámság rejlik őbenne magában, mennyi tisz­taság, nemes érzés, jóakarat, elme - mit! - elmesziporka, a legfinomabb és legelbájolóbb, ez pedig mindnyájuk­ban, egészen biztos, mindnyájukban megvan. Bizony, uraim, mindannyiukban benne rejlik mindez, és egyi­kük, egyetlenegyük sem tud róla semmit! Ó, kedves urak és hölgyek, tisztelt vendégek, esküszöm, hogy az önök társaságában mindenki elmésebb, mint Voltaire, érzőbb, mint Rousseau, hódítóbb, mint Alkibiadész, Don Juan, Lucretia, Júlia és Beatrice! Nem hiszik, hogy ilyen kiválóak? Nos, szavamra mondom, Shakespeare, Schiller, Homérosz, sőt mind együttvéve nem szereztek annyi gyönyörűséget, mint amennyit most, ebben a percben találhatnánk az önök körében, itt e bálteremben. Mit Shakespeare! Olyasmi pattanna ki, amiről nem is álmodtak bölcseink. Lám, éppen ez az önök tragédiá­ja, hogy nem tudják, milyen nagyszerűek! Tudják-e, hogy önök közül bárki, ha úgy akarná, egy szempillantás alatt boldoggá tehetne mindenkit ebben a teremben, és mindenkit elbűvölhetne? S ez a hatalom mindnyájuk­ban megvan, csak oly mélyen rejlik, hogy már régen hihetetlennek tetszik. De vajon az aranykor csak a por­celáncsészéken létezik? Ne ráncolja homlokát, méltóságos uram, az aranykor hallatára: szavamat adom, senki sem kényszeríti, hogy aranykori jelmezben járjon, szeméremlevéllel - az ön tábornoki jelmezét nem bántja senki. Mi több, biztosí­tom, hogy az aranykorba még igazi tábornoki sarzsival is be lehet jutni. Próbálja csak meg méltóságod, akár most rögtön - hiszen ön itt a rangidős, öné a kezdemé­nyezés -, meglátja, milyen, úgynevezett Pironhoz illő elmésséget produkálna hirtelenében, saját maga számá­ra is váratlanul! Ön nevet, nem hisz nekem? Örülök, hogy megnevettettem, csakhogy amit én itt ellelkendez­tem, nem paradoxon, hanem a való igazság... S az ön tragédiája az, hogy nem hiszi.

 

Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álma (részlet)

Ám útitársam már magamra hagyott. És annyira váratlanul, hogy magam se vettem észre, máris ott álltam azon a földön, egy paradicsomian gyönyörű, derűs nap éles fényében. Azt hiszem, azoknak a szigeteknek egyikén álltam, amelyek a mi földünkön a görög szigetvilágot alkotják, vagy valahol a szigettenger közelében fekvő kontinens partvidékén. Ó, minden pontosan ugyanúgy volt, mint nálunk, de úgy tetszett, hogy mindenütt valami ünnep, egy végre-valahára elért nagy és szent diadal fénye ragyog. A nyájas smaragdzöld tenger vize halkan csapkodta a partot, és látható, kézzel fogható, csaknem tudatos szeretettel csókolgatta. A gyönyörű magas fák virágjuk teljes pompájában álltak, tömérdek levelük pedig - ebben biztos vagyok - halk, szelíd zizegéssel üdvözölt, és mintegy szerető szavakat suttogott nekem. A pázsit szinte lángolt az élénk színű, illatos virágoktól. A madarak seregestül röpködtek a levegőben, vagy a vállamra, karomra szálltak - egy cseppet se féltek tőlem -, és boldogan legyeztek kedvesen repeső szárnyacskájukkal. És végül megláttam és megismertem e boldog föld embereit is. Maguktól odajöttek hozzám, körülvettek, és csókkal üdvözöltek. Ó, milyen gyönyörűek voltak a napnak, a saját napjuknak e fiai! A mi földünkön sohase láttam ilyen emberi szépséget. Legfeljebb gyermekeinkben, életük legelső éveiben találhatjuk meg ennek a szépségnek távoli, halvány visszfényét. E boldog emberek szeme derűs fénnyel csillogott. Arcukról értelem, immár teljes nyugalommá tökéletesedett tudat sugárzott, ám ezek az arcok vidámak voltak; ezeknek az embereknek szavaiban és hangjában gyermeki öröm csengett. Ó, én mindjárt megértettem mindent, mindent, mihelyt az arcukra tekintettem! Ez olyan föld volt, amelyet nem mocskolt be a bűnbeesés, olyan emberek éltek rajta, akik még nem követtek el bűnt, és ugyanolyan paradicsomban laktak, amilyenben az egész emberiség hagyományai szerint a mi ős-szüleink a bűnbeesés előtt, azzal a különbséggel, hogy itt az egész föld mindenütt egyetlen nagy édenkert volt. Ezek az emberek boldogan nevetve sereglettek körém, és megcirógattak; elvittek magukhoz, és mindegyikük szeretett volna megnyugtatni. Nem kérdezősködtek semmiről, mintha már tudtak volna mindent - nekem legalábbis így tetszett -, és szerették volna mielőbb elűzni arcomról a szenvedést. Hát nézzék, megint azt mondhatom: mit számít, hogy ez csak álom volt?! E gyönyörű, ártatlan emberek szeretetének érzékelése örökre megmaradt bennem, és érzem, hogy szeretetük még most is rám sugárzik onnan. Én láttam, megismertem őket, meggyőződtem létükről, szerettem őket, és később szenvedtem is értük. O, én mindjárt, már akkor rádöbbentem, hogy sok tekintetben egyáltalán nem fogom megérteni őket. Nekem, mai, haladó szellemű orosznak és gyarló pétervárinak rejtély volt például az: miképp lehet, hogy náluk, akik olyan sok mindent tudnak, nyoma sincs a mi hagyományunknak. De nemsokára ráeszméltem, hogy az ő tudásuk más ihletettségből táplálkozik és tökéletesedik, mint a mienk a földön, és hogy törekvéseik is egészen mások. Ők nem vágyódtak semmire, nyugodtak voltak, nem törekedtek az élet megismerésére - úgy, ahogy mi törekszünk belehatolni -, mert az ő életük tökéletes volt. De az ő tudásuk mélyebb is, magasabb is volt, mint amit a mi tudományunk ad, mert a mi tudományunk megmagyarázni igyekszik az életet, előbb maga akar belehatolni, hogy aztán megtanítsa az embereket, hogyan éljenek; ők pedig tudomány nélkül is tudták, hogyan éljenek; erre rájöttem, de a tudásukat nem tudtam megérteni. Rámutattak fáikra, és én nem tudtam megérteni azt a határtalan szeretetet, amellyel rájuk néztek: mintha magukhoz hasonló lényekkel társalogtak volna. Mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy valóban társalogtak velük! Igen, megtanulták a nyelvüket, és szentül hiszem, hogy azok meg is értették őket. És ilyen szemmel nézték az egész természetet: az állatokra, amelyek békességben éltek velük, nem támadtak rá, hanem szeretetüktől lenyűgözve, maguk is szerették őket. Rámutattak a csillagokra, és mondtak róluk valamit, amit nem tudtam felfogni, de biztos vagyok abban, hogy valamiképp érintkeztek a mennybolt csillagaival, nem csupán gondolkodás útján, hanem más, közvetlenebb formában is. Ő, ezek az emberek nem is iparkodtak azon, hogy megértsem őket, anélkül is szerettek, viszont én tudtam, hogy ők se fognak megérteni engem soha, így hát jóformán nem is beszéltem nekik a mi földünkről. Csak megcsókoltam előttük azt a földet, amelyen éltek, és szavak nélkül is imádtam őket; ők látták ezt, és engedték imádni magukat, nem restellték, hogy imádom őket, mert ők maguk is tele voltak szeretettel. Nem szenvedtek miattam, amikor néha sírva csókolgattam a lábukat azért, mert szívemmel boldogan éreztem, milyen erős szeretettel fogják viszonozni. Olykor ámulva azt kérdeztem magamtól: hogyan lehet, hogy egész idő alatt egyszer sem sértettek meg egy olyat, mint én, és egyszer sem keltettek se féltékenységet, sem irigységet egy olyanban, mint én vagyok? Sokszor megkérdeztem magamtól: hogyan állhattam meg én, hencegő, hazudozó ember, hogy ne beszéljek az ismereteimről, amelyekről nekik természetesen fogalmuk se volt, hogyhogy nem kívántam csodálatba ejteni őket, akár csupán irántuk való szerétéiből is? Olyan elevenek és vidámak voltak, mint a gyermekek. Szüntelenül kószáltak gyönyörű ligeteikben és erdeikben, énekelték gyönyörű dalaikat; könnyű eledellel: fák gyümölcsével, erdeik mézével és az őket szerető állatok tejével táplálkoztak. Eleségükért, ruhájukért csak kevés, könnyű munkát végeztek. Ismerték a szerelmet, születtek is gyermekeik, de sohasem vettem észre bennük a könyörtelen kéjhajhászásnak azt a szenvedélyét, amely a mi földünkön csaknem mindenkit utolér, és a mi emberiségünk csaknem valamennyi bűnének egyetlen forrásául szolgál. Ok úgy örültek a világra jött gyermekeknek, mint boldogságuk újabb részeseinek. Nem volt köztük vita, nem volt féltékenység, sőt nem is értették, hogy az mit jelent. Az ő gyermekeik mindenki gyermekei voltak, mert mindnyájan egy családot alkottak. Jóformán egyáltalán nem ismerték a betegséget, bár ott is volt halál; de az öregek csendesen haltak meg, mintha csak elaludnának, miután mosolyogva megáldották a köréjük gyűlt búcsúzó embereket, és maguk is derűs mosolyt kaptak útravalóul. Szomorúságot, könnyeket ilyenkor sose láttam, csak szinte rajongásig - de higgadttá tökéletesedett, szemlélődő rajongásig - fokozódó szeretetet. Azt hihette az ember, hogy még a halottaikkal is érintkeznek, és hogy az őket összekötő földi kapcsot a halál sem tépi szét. Jóformán nem értettek meg, amikor az örök életről kérdezősködtem, de láthatólag annyira ösztönösen meg voltak győződve arról, hogy ez számukra nem is lehetett kérdés. Templomaik nem voltak, de volt valami lényeges, élő és állandó kapcsolatuk a világmindenség Egészével; nem volt vallásuk, de biztosan tudták, hogy ha evilági boldogságuk egyre tökéletesedve eléri a földi lét határait, akkor beköszönt számukra - élők és holtak számára egyaránt — a világmindenség Egészével való még kiterjedtebb érintkezés. Örömmel, de nem türelmetlenül, nem sóváran várták ezt a pillanatot, mintha már benne élt volna szívüknek sejtéseiben, amelyekről beszélgettek is egymással. Esténként, mielőtt aludni tértek, szerettek összehangzó, dallamos kardalokat énekelni. Ezekbe a dalokba öntötték mindazokat az érzéseket, amelyeket a már-már elmúló nap szerzett nekik: magasztaló énekekkel búcsúztak tőle. Áldották a természetet, a földet, a tengert, az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról, és úgy dicsérték egymást, mint a gyermekek; ezek a lehető legegyszerűbb dalok voltak, de szívből jöttek és szívhez szóltak. De nemcsak akkor gyönyörködtek egymásban, ha daloltak, hanem úgy tetszett, hogy egész életüket csakis ezzel töltik. Ez amolyan általános, kölcsönös szerelem volt. De némelyik ünnepélyes, ujjongó éneküket jóformán egyáltalán nem értettem. A szavakat ugyan értettem, de sohase tudtam lényegük mélyére hatolni - az szinte hozzáférhetetlen volt az én értelmemnek, jóllehet a szívemet egyre jobban és jobban átjárta. Gyakran mondtam nekik, hogy én mindezt már régen előre éreztem; hogy ez a boldogság és dicső élet már a mi földünkön föl-fölsejlett bennem, csalogató, néha elviselhetetlen szomorúságba csapó, sóvár vágy alakjában; hogy előre megnéztem mind őket magukat, mind a dicsőségüket szívem álmaiban, értelmem ábrándjaiban; hogy ott, a mi földünkön sokszor nem tudtam könnyek nélkül ránézni a lenyugvó napra... Hogy a mi földünk lakói iránti gyűlöletembe mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem őket, miért nem tudom megtagadni tőlük a bocsánatot; és hogy a szeretetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeretni, hogy ne gyűlöljem őket? Ahogy figyeltek, láttam rajtuk: nem tudják elképzelni, amit mondok, de nem bántam, hogy beszéltem nekik erről: tudtam, hogy megértik, milyen nagyon vágyódom azok után, akiket elhagytam. Igen: ha rám néztek szeretetet sugárzó, kedves tekintetükkel; ha éreztem, hogy közöttük az én szívem is ugyanolyan igaz és ártatlan lesz, mint az övék, akkor én sem sajnáltam, hogy nem értem őket. Az élet teljességének érzésétől el-elakadt a lélegzetem, és szótlanul imádtam őket.

Bob Dylan: Chronicles volume one (részletek)

1941 tavaszán születtem. Európában már dúlt a második világháború, és az Egyesült Államok is hamarosan hadba lépett. A világ darabokra szakadt, az újonnan érkezőket a káosz fogadta az arcukra mért ökölcsapással. Aki akkoriban született, vagy akkor már életben volt, az mind érezte, hogy a régi világ elmúlik, és elkezdődik az új. Olyan volt, mintha visszacsavartuk volna az órát abba az időbe, amikor a Kr. e. helyét átvette a Kr. u. Mindenki, aki akkoriban született, amikor én, részese volt mindkét korszaknak. Hitler, Churchill, Mussolini, Sztálin, Roosevelti kimagasló alakok, amilyeneket többé nem lát a világ: férfiak, akik saját meggyőződésükre támaszkodtak, lett légyen jó vagy rossz, mindegyikük elszánta magát, hogy egyedül cselekedjék, nem törődve az elismeréssel, nem törődve vagyonnal, szeretettel - az emberiség sorsának alakulását irányították, és romba döntötték a világot. Elődeik hosszú sorához, a Nagy Sándorokhoz, Julius Caesarokhoz, Dzsingisz kánokhoz, Nagy Károlyokhoz és Napóleonokhoz hasonlóan ők is úgy szeletelték a világot, mint valami ínyenc vacsorát. Akár vikingsisakot hordtak, akár középen választották el a hajukat, nem lehetett nemet mondani nekik, és lehetetlen volt kiszámítani őket - durva barbárok, akik végigcsörtettek a föld hátán, és pörölycsapásokkal valósították meg saját elképzeléseiket a földrajzról.
Apámat gyermekbénulás sújtotta, így nem vett részt a háborúban, de az összes nagybátyám elment, és mindegyik élve tért haza. Paul bácsi, Maurice bácsi, Jack, Max, Louis, Vernon meg a többiek megjárták a Fülöp-szigeteket, Anziót, Szicíliát, Észak- Afrikát, Franciaországot és Belgiumot. Emlékeket és emléktárgyakat hoztak magukkal - szalmából font japán cigarettatárca, német kenyérzsák, brit zománcbögre, német motorosszemüveg, egy német Luger pisztoly - mindenféle kacat. Visszatértek a civil életbe, mintha mi sem történt volna, és soha egy szót sem meséltek arról, hogy mit tettek, mit láttak.
1951-ben kerültem az iskola felső tagozatába. Ott begyakoroltatták velünk, hogy bújjunk a pad alá, ha meghalljuk a légvédelmi szirénákat, mert az oroszok megtámadhatnak bennünket a bombáikkal. Azt is a tudomásunkra hozták, hogy bármelyik percben orosz ejtőernyősök zúdulhatnak a városunkra. Ezek ugyanazok az oroszok voltak, akikkel néhány évvel azelőtt a nagybátyáim együtt harcoltak. Most egyszerre szörnyetegekké váltak, akik arra törekszenek, hogy elnyisszantsák a torkunkat, és fölégessenek mindent. Ez nagyon furcsának tűnt. Ha a félelem felhője alatt kell élni, az elrabolja a gyermektől a szellemét. Ha azért fél az ember, mert puskát fognak rá, az más dolog, mint olyasmitől félni, ami nem is teljesen valóságos. Rengetegen voltak a környezetemben, akik komolyan vették ezt a fenyegetést, és igyekeztek belesulykolni az emberbe. Könnyű volt különös fantáziájuk áldozatául esni. Az iskolában ugyanazok tanítottak, akik annak idején az anyámat. Annak idején fiatalok voltak, az én időmben már idősek. A történelemórán azt tanultuk, hogy a komcsik csak fegyverekkel, csak bombákkal nem pusztíthatják el Amerikát, ahhoz az alkotmányt is el kell pusztítaniuk - azt az okmányt, amelyre egész országunk alapul. Persze úgysem ez számított. Ha megszólalt a gyakorlat szirénája, be kellett vágódnunk a pad alá, arccal lefelé, moccanás nélkül, nesztelenül. Mintha ez megvédett volna a lezuhanó bombáktól. A megsemmisülés ijesztő elképzelés volt. Nem tudtuk, mit követtünk el, hogy ennyire megharagudtak ránk. Azt hallottuk, hogy a vörösök mindenütt ott vannak, és rém vérszomjasak. De mit csináltak ezalatt a nagybátyáim, az ország védelmezői? Dolgoztak a megélhetésért, igyekeztek megszerezni, amit csak tudtak, és megtartani, ameddig csak tudták. Honnan tudták volna, mi folyik az iskolákban, miféle félelmeket plántálnak belénk?

Számomra a dalok többet jelentettek könnyed szórakoztatásnál. A tanítóim voltak, elkalauzoltak valami más tudatállapotba, egy másik köztársaságba, egy szabad köztársaságba. Greil Marcus, a zenetörténész vagy harminc évvel később így nevezte ezt: „láthatatlan köztársaság”. Akárhogy is, nem arról volt szó, hogy én valamiképpen popkultúra-ellenes lettem volna, és az sem állt szándékomban, hogy felkavarjam a dolgokat. Csak éppen bénának, átejtésnek tartottam a kultúra főirányát. Olyan volt, mintha egy befagyott tenger terült volna el az ablak alatt, és csak mindenféle különleges lábbelivel lehetett volna járni rajta. Nem tudtam, melyik történelmi korban élek, és azt sem, hogy ennek a kornak melyek az igazságai. Ezzel senki sem foglalkozott. Ha az ember kimondja az igazat, az nagyon rendben van, és ha kimondja a nem igazat, hát az is nagyon rendben van. Ezt a folkdalokból tanultam meg. Arra nézve pedig, hogy mennyi az idő, mintha mindig éppen hajnalodott volna; én meg tudtam egy keveset a történelemből - ismertem néhány nép és ország történelmét -, és tudtam, hogy ez mindig ugyanúgy játszódik le. Van egy archaikus időszak, amikor a társadalom növekszik, fejlődik, virágzik, aztán egy ideig eltart a klasszikus szakasz, amikor a társadalom eléri érettségének tetőfokát, aztán jön a hanyatlás korszaka, amikor szétesik az egész. Fogalmam sem volt, hogy Amerika éppen melyik szakaszban tart. Senkivel sem tudtam ezt megbeszélni. Valami durva, kezdetleges ritmusra hullámzott az egész. Semmi értelme sem volt ezen töprengeni. Akármit gondol erről az ember, lehet, hogy nagyot téved.
Kikapcsoltam a rádiót, járkáltam a szobában, majd egy pillanatra megálltam, hogy bekapcsoljam a fekete-fehér televíziót. A Wagon Train című vadnyugati sorozat ment éppen. Mintha egy távoli országból sugározták volna. Kikapcsoltam azt is, aztán átmentem egy másik szobába - ez festett ajtajú, ablaktalan helyiség volt, egy sötét üreg, a padlótól a mennyezetig teli könyvespolcokkal. Lámpát gyújtottam. A szobában lenyűgöző erővel volt jelen az irodalom, az ember kénytelen volt engedni a butaság iránti szenvedélyes vonzalmából. Egészen idáig olyan kulturális közegben éltem, hogy az agyam fekete lett a koromtól. Brando. James Dean. Milton Berle. Marilyn Monroe. Lucy. Earl Warren és Hruscsov. Castro. Little Rock és a Peyton Place. Tennessee Williams és Joe DiMaggio. J. Edgar Hoover és a Westinghouse. A Nelsonok. Holiday Innek és feltuningolt Chevrolet-k. Mickey Spillane és Joe McCarthy. Levittown.
Ebben a szobában állva ez az egész puszta viccnek hatott.

Mindenféle könyvek voltak itt: tipográfiai és epigráfiai szakmunkák, filozófiai, politikai, ideológiai művek. Az embernek kiguvadt a szeme. Olyan kötetek sorakoztak ott, mint Foxtól a Mártírok könyve, A Caesarok élete, Tacitus tanításai és Brutus- hoz írt levelei, Periklész az eszményi demokráciáról, Thuküdidésztől Az athéni hadvezér - attól a történettől az embernek a hideg futkosott a hátán. Krisztus előtt négyszáz évvel íródott, és azt mondja el, hogy az emberi természet mindig is ellene volt mindennek, ami felsőbbrendű. Thuküdidész leírja, hogy változott meg az ő korában a szavak jelentése - hogyan lehet tetteket, elveket egy szempillantás alatt megváltoztatni. Mintha az ő korától az enyémig nem változott volna semmi a világon.
Regények is voltak: Gogol és Balzac, Maupassant, Hugó és Dickens. Általában azt csináltam, hogy valahol középtájon nyitottam ki a könyveket, elolvastam néhány oldalt, és ha tetszett, akkor visszalapoztam, és elkezdtem az elejétől. A Matéria Medica (a betegségek okai és gyógymódjai) nagyon kedvemre való volt. Néha, amikor kinyitottam egy könyvet, a belső címlapon kézírásos feljegyzést találtam, például Machiavelli A fejedelem című művébe az volt írva: „A gazember szellemisége.” „A nagyvárosi ember” - írta be valaki Dante Poklának címlapjára. A könyvek elrendezésében semmiféle rendszer vagy tematika nem érvényesült. Rousseau Társadalmi szerződése Szent Antal meg- kísértése mellett állt, Ovidius Átváltozások című ijesztő rémtörténete Davy Crockett önéletrajza mellett. Könyvek végeláthatatlan sora - Szophoklész könyve az istenekről és szerepükről - miért csak két nem van a világon. Nagy Sándor nagy perzsiai hadjárata. Amikor leigázta Perzsiát, hatalma megszilárdítása érdekében elrendelte, hogy minden katonája helybeli nőt vegyen feleségül. Attól kezdve nem volt gond a néppel, nem voltak felkelések, semmi ilyesmi. Sándor tudta, hogyan tehet szert abszolút hatalomra. Megvolt Simon Bolivár életrajza is. Az összes könyvet el akartam olvasni, de ahhoz be kellett volna költöznöm valami szeretetotthonba. Olvastam A hang és a tébolyból is; nem teljesen értettem, de megéreztem Faulkner erejét. Beleolvastam Albertus Magnus könyvébe is... Ő az a tag, aki a tudományos elméleteket összeötvözte a teológiával. Thuküdidészhez képest könnyű olvasmány volt. Magnust olyannak képzeltem, mint aki álmatlanságban szenved, késő éjszaka írja a dolgait, és nyirkos, izzadt testére rátapad a ruha. Egy csomó könyv egyszerűen túl nagy volt nekem, mintha óriások lábára méretezett cipők lettek volna. Leginkább a versesköteteket olvastam. Byront és Shelleyt és Longfellow-t és Poe-t. Poe A harangok című versét megtanultam könyv nélkül, és a gitáromon zenét pengettem hozzá. Aztán volt egy könyv Joseph Smithről, az amerikai prófétáról, aki a bibliai Énokh prófétával azonosította magát, és azt állította, hogy Ádám volt az első emberisten. Thuküdidész mellett ez is elhalványul. A könyvektől erőteljes, gyomorforgató vibrálás volt ebben a szobában. Leopardi műve, a La Vita Solitaria mintha egy fa törzséből nőtt volna ki: reménytelen, elfojthatatlan érzés volt.
Volt egy könyv Sigmund Freudtól, a tudatalatti királyától: Túl az örömelven. Épp azt lapozgattam egyszer, amikor Ray bejött, meglátta nálam a könyvet, és azt mondta: - Annak a szakmának a legjobbjai ma reklámcégeknél hajtanak. Levegővel kereskednek. - Visszatettem a könyvet, és soha többé nem vettem kézbe. Elolvastam viszont Robert E. Lee életrajzát, ebből tudtam meg, hogy az apját utcai zavargásokban támadás érte, lúgot öntöttek az arcába, amitől eltorzult, ezután elhagyta családját, és kivándorolt a nyugat-indiai szigetvilágba. Róbert E. Lee apa nélkül nőtt fel. Ennek ellenére vitte valamire. Sőt az ő szaván, és egyedül az ő szaván múlott, hogy Amerika nem zuhant bele egy gerillaháborúba, amely akár a mai napig is dúlhatna. Az a könyvtár tényleg volt valami. Azokban a könyvekben tényleg volt valami.
Sokszor hangosan olvastam, mert szerettem a szavak, a nyelv zenéjét. Például Milton tiltakozó költeménye, A piemonti vérengzésre. Politikai vers, arról szól, hogy Itáliában a savoyai herceg ártatlanokat mészároltatott le. Olyan volt, mint egy folkdal szövege, csak elegánsabb.
A polcokon különös sötétséggel voltak jelen az oroszok. Ott voltak Puskin politikai versei - őt forradalmárnak tekintették, párbajban ölték meg 1837-ben. Volt egy könyv gróf Lev Tolsztojtól, akinek egykori birtokára több mint húsz évvel később el is jutottam - ez volt a családi birtok, ahol taníttatta a parasztokat. Moszkvától nem messze fekszik; ide vonult vissza öreg korában, amikor megtagadta minden korábbi írását, és a háború minden formáját elutasította. Nyolcvankét éves korában egy napon üzenetet hagyott a családjának, hogy ne keressék. Kiment a behavazott erdőbe, és pár nap múlva holtan találtak rá, tüdőgyulladás vitte el. Dosztojevszkijnek-is szörnyű, kegyetlen élete volt. A cár 1849-ben szibériai fogolytáborba vitette. Dosztojevszkijt azzal vádolták, hogy szocialista propagandát folytat. Végül kegyelmet kapott; regényeit azért írta, hogy kielégítse a hitelezőit. Akárcsak én a hetvenes évek elején - én is a hitelezők ellen írtam a lemezeimet.
Azelőtt nem sokat foglalkoztam könyvekkel, írókkal, de a sztorikat szerettem. Bírtam például Edgár Rice Burroughs sztorijait, aki a legendás Afrikáról írt... Szerettem Luke Shortot, a westernlegendákat... Szerettem Jules Vernét és H. G. Wellst. Ok voltak a kedvenceim, de akkor még nem fedeztem föl a folkénekeseket. A folkénekesek egész könyveket tudtak elénekelni egyetlen dalban, néhány strófában. Nem könnyű megállapítani, mitől lesz egy ember vagy egy esemény méltó arra, hogy dal legyen belőle. Talán azzal van összefüggésben, hogy az illető tisztességes, nyílt és becsületes. Derék ember, a szó elvont értelmében. Al Capone sikeres gengszter volt, uralkodott az egész chicagói alvilág fölött, de dalt soha senki nem írt róla. Semmi módon nem érdekes vagy hősies figura. Frigid, akár egy pióca. Olyan ember lehetett, aki egész életében egyetlen percet sem töltött el magányosan a természetben. Erőszakosan törtető figurának látom, ahogy a dal mondja: „akitől az egész város retteg, aki mindig árt az embereknek”. Annyira sem becsülik, hogy a nevét megemlítsék a dalban - afféle falurossza, szívtelen vámpír.
(…)
A Greenwich Village-ben, a Tizenkettedik utcában volt egy művészmozi, ahol külföldi filmeket adtak - francia, olasz, német filmesek alkotásait. Ennek sok értelme volt; még maga Alan Lomax, a nagy népdalgyűjtő is azt mondta valahol, hogy aki el akarja hagyni Amerikát, az menjen a Greenwich Village-be. Ott láttam Fellini két olasz filmjét - az egyiknek az volt a címe: La Strada, ami azt jelenti: Az út, meg egy másikat, annak La Dolce Vita volt a címe. A főszereplője eladja a lelkét, és pletykavadász lesz belőle. Olyan volt, mintha görbe tükörben mutatná az életet, csak éppen nem torz szörnyetegeket látott benne az ember, hanem normális embereket, torz módon ábrázolva. Feszült figyelemmel néztem, mert arra gondoltam, talán soha többé nem láthatom. Játszott benne egy színész, Evan Jones, aki drámaíró is volt, néhány év múlva találkoztam is vele, amikor Londonba mentem, hogy eljátsszak egy szerepet az egyik darabjában. Azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan, amint megláttam. Az arcokat sohasem felejtem el.
Rengeteg változás ment végbe Amerikában. A szociológusok azt mondták, hogy a televízió halálosan ártalmas, elpusztítja a fiatalok tudatát, kizsigereli a fantáziájukat, figyelemösszpontosító képességük zsugorodik. Lehet, hogy ez így igaz, de a háromperces dalok ugyanezt csinálták. A szimfóniák, az operák hihetetlenül hosszúak, a közönség mégsem veszíti el a fonalat. A háromperces dalok esetében a hallgatónak nem kell emlékeznie arra, hogy mi volt húsz, vagy akár csak tíz perccel ezelőtt. Semmihez sem kell kötődni. Semmire sem kell emlékezni. Én viszont hosszú dalokat énekeltem, talán nem annyira hosszúakat, mint egy opera vagy egy szimfónia, de akkor is hosszúakat - legalábbis szövegileg. A Tom Joad legalább tizenhat versszakból állt, a Barbara Allen körülbelül húszból. A Fair Ellender, a Lord Lovell, a Little Mattie Groves meg a többi szintén jó sok strófát tartalmazott, de nekem sosem okozott nehézséget észben tartani vagy előadni a teljes történetet.
Leszoktattam magam arról, hogy rövid dalokban gondolkodjam, és egyre hosszabb verseket kezdtem olvasni, már csak azért is, hogy megtudjam, képes vagyok-e emlékezni, mit olvastam az elején. Edzettem magam erre, ennek érdekében félretettem rossz szokásokat, és tanultam megállapodni. Végigolvastam Lord Byrontól a Don Juant, és elejétől végig erősen koncentráltam rá. Ugyanígy Coleridge-tól a Kubla Kánt. Teletömtem az agyamat mindenféle mély költeménnyel. Mintha sokáig üres vagonokat vontattam volna, és most kezdenének megtelni, egyre több erő kellett a vontatáshoz. Úgy éreztem, mintha a tarlóról a legelőre jutottam volna. Másféleképpen is változtam. Olyasmi, ami azelőtt hatott rám, elvesztette a hatását. Kevésbé érdekeltek az emberek, a szándékaik. Már nem éreztem azt, hogy meg kell vizsgálnom minden szembejövő idegent.

[A Magyar Katolikus Lexikon szócikke szerint a sztarec: "(az or. sztarij, 'öreg' szóból): idősebb, példás életű, tekintélyes szerzetes az orosz ortodox egyházban, fiatal szerzetesjelölt lelki atyja. A sztarecek tevékenysége, mint a szerzetesség sajátos, aszketikus, remeteélethez kötött formája, eredetileg a 4-7. században Egyiptomban és a Sínai-félszigeten alakult ki. Oroszországban először valószínűleg  a 14. században jelentek meg a volgántúli erdőségekben, s a 15-16. században fontos szerephez jutottak az egyház, sőt az állam életében is."]

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

I. rész, első könyv, 5. fejezet: A sztarecek

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten.
(...)
Zoszima sztarecről sokan azt mondták: mivel hosszú éveken át magához engedett mindenkit, aki felkereste és kiöntötte előtte a szívét, aki tanácsra, gyógyító szóra szomjúhozott - olyan sok feltárt titkot, bánatot és vallomást fogadott lelkébe, hogy végül már olyan kifinomult éleslátásra tett szert, hogy ha csak rápillantott egy-egy hozzá zarándokló idegen arcára, rögtön kita­lálta, miért jött, mit akar, sőt: mi gyötri, mi furdalja lelkiismeretét, így aztán meghökkentette, zavarba ejtette, néha valósággal meg­ijesztette a jövevényt azzal, hogy megfejtette a titkát, mielőtt még egy szót is szólt volna. Emellett Aljosa szinte mindig azt vette észre, hogy azok közül, akik először keresték fel a sztarecet bizal­mas beszélgetés végett, sokan, sőt csaknem mindnyájan félve, nyugtalanul léptek be hozzá, de majd mindig derűs örömmel tá­voztak, és a legkomorabb arc is boldogra vált. Aljosát rendkívül meglepte az is, hogy a sztarec egyáltalán nem volt szigorú; ellenke­zőleg, mindig csaknem vidám volt az emberekkel való érintkezés­ben. A szerzetesek azt mondták róla, hogy minél bűnösebb valaki, annál inkább ahhoz vonzódik lelkével, és a legbűnösebbet szokta megszeretni a legjobban.

 

I. rész, második könyv, 4. fejezet: A kishitű hölgy

A messziről jött földbirtokos hölgy, mialatt az egyszerű asszo­nyokkal való beszélgetés és az áldásosztás egész jelenetét nézte, zsebkendőjével törölgette csendesen hulló könnyeit. Sok tekintet­ben őszintén jóindulatú, érzékeny nagyvilági hölgy volt. Amikor a sztarec végül őhozzá is odament, elragadtatással fogadta. (...)

- Ma szokatlanul jól érzem magam, de én már tudom, hogy ez csak percekig tart - mondta a sztarec. - Én most már egészen pontosan ismerem a betegségemet. Ha pedig ön olyan vidámnak talál, hát soha sem­mivel sem szerezhetett volna nekem ily nagy örömet, mint ezzel a megjegyzéssel. Mert az ember boldogságra teremtődött, és az, aki teljesen boldog, valóban méltán elmondhatja magában: „Telje­sítettem Isten rendelését e földön.” Minden igaz férfiú, minden vértanú és minden szent mindig boldog volt.

- Ó, milyen bátor és magasztos szavakat mond! - kiáltott fel a mama. - Ahogy beszél, szinte szíven találja az embert. De hát hol a boldogság, hol van ? Ki mondhatja el magáról, hogy boldog? Ó, ha már volt olyan jó, és megengedte, hogy ma ismét lássuk, hát hallgassa meg mindazt, amit a múltkor magamban tartottam, mert nem mertem elmondani; mindazt, ami miatt annyira szenve­dek, és már régóta, olyan régóta! Én szenvedek, bocsásson meg, én szenvedek... - Heves érzelmi rohamában összetette előtte a kezét.
- Mitől tulajdonképpen?

- Én... a hitetlenségtől szenvedek...

- Nem hisz Istenben?

Ó, dehogynem! Erre még gondolni se merek, de a jövendő élet - az nagy talány. És senki se tudja megfejteni! Hallgasson meg, gyógyítónk, aki oly jól ismeri az emberi lelket; én természete­sen nem várhatom el, hogy mindent elhiggyen nekem, de akár meg is esküdhetek rá: nem könnyelműségből beszélek most, és a jövendőbeli, a túlvilági élet gondolata annyira izgat, hogy gyötrő­döm, félek és rettegek... És nem tudom, kihez forduljak, nem is mertem soha életemben... De most elszántam magam, hogy önhöz fordulok... Ó, istenem, milyennek tart most engem?! - Összecsapta a kezét.

- Az én véleményem ne nyugtalanítsa - felelte a sztarec. - Én teljes mértékben hiszek bánatának őszinteségében.

- Ó, milyen hálás vagyok érte. Tudja, becsukom a szememet, és azt gondolom: ha mindenki hisz, hát honnan ered ez? Némelyek azt állítják, hogy ez hajdanában a természet fenyegető jelenségeitől való félelemből eredt, és hogy emögött nincsen semmi. Hát hogy? - gondoltam. - Én egész életemben hittem, aztán ha meghalok, sehol semmi, és „csak lapu nő az ember sírján”, ahogy egy írónál olvastam. Ez iszonyú! Mivel, hogyan szerezhetném vissza a hitet? Egyébként csak kisgyermek koromban, minden gondolkozás nél­kül, gépiesen hittem... Hát mivel, hogyan kaphatnék bizonyíté­kot? Azért jöttem most ide, hogy leboruljak ön előtt, és megkérjem erre. Mert ha most elmulasztom ezt az alkalmat, akkor soha éle­temben senkitől se kapok választ. Hogy kaphatnék bizonyítékot, hogyan győződhetnék meg? Ó, milyen szerencsétlen vagyok én! Ahogy itt állok, látom magam körül, hogy mindenkinek vagy majdnem mindenkinek közömbös, ezzel most senki se törődik, csak én nem tudom elviselni. Ez irtózatos, irtózatos!

- Kétségtelenül irtózatos. De bizonyítani itt semmit se tudunk, itt csak meggyőződni lehet.

- Hogyan? Mi által?

- A cselekvő szeretet gyakorlása által. Igyekezzék cselekvően és fáradhatatlanul szeretni felebarátait. Minél nagyobb előrehala­dást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról. Ha pedig a felebaráti szere­tetben eljut a teljes önfeláldozásig, akkor kétségtelenül szilárdan hinni fog, és semmilyen kétely nem férkőzhet többé a lelkébe. Ez bevált, ez biztos.

- Cselekvő szeretet? Megint egy újabb kérdés, mégpedig micso­da kérdés, micsoda kérdés! Nézze, én annyira szeretem az emberi­séget, hogy - higgye el - néha arról ábrándozom: itthagyom min­denemet, még Lise-t is magára hagyom, és elmegyek ápolónőnek. Behunyom a szememet, úgy gondolkozom, ábrándozom, és ilyen­kor ellenállhatatlan erőt érzek magamban. Semmilyen seb, semmi­lyen gennyes fekély nem tudna visszariasztani. Ápolnám azokat a szenvedőket, a tulajdon kezemmel mosnám ki, kötözném be, sőt akár meg is csókolnám a sebeiket. ..

- Már az is elég, az is szép, hogy ez jár az eszében, és nem valami más. Egyszer még, akarva-akaratlan, csakugyan tesz is valami jót.

- Igen, de vajon meddig bírnám azt az életet? - folytatta szenve­délyesen, szinte megszállottan a hölgy. - Ez a legfőbb kérdés! Ez nekem a legkínzóbb kérdés. Behunyom a szememet, és azt kérdezem magamtól: meddig tudnál kitartani ezen az úton? Hátha az a beteg, akinek a fekélyeit mosogatod, nem viszonozza ezt mindjárt hálával, ellenkezőleg: gyötörni fog szeszélyeivel, nem törődik a te emberbaráti szolgálatoddal, nem becsüli semmire, rád kiabál, gorombán követelőzik, sőt bepanaszol majd valame­lyik feljebbvalójának (ahogy gyakran meg is esik a súlyos betegek­kel) - akkor mi lesz? Tart-e tovább a szereteted vagy sem? És képzelje, elborzadva ugyan, de már meg is állapítottam: ha van valami, ami rögtön le tudná lohasztani az emberiség iránt érzett „cselekvő” szeretetemet, az csakis a hálátlanság. Egyszóval én bérmunkás vagyok, azonnal követelem a béremet, vagyis a dicsére­tet, és azt, hogy a szeretetemért szeretettel fizessenek. Másképpen senkit se tudok szeretni!

A legőszintébb önostorozás rohamában beszélt, és amikor befe­jezte, kihívó elszántsággal tekintett a sztarecre.

- Szóról szóra ezt mondta nekem egy orvos, egyébként már régen - jegyezte meg a sztarec. - Már korosabb, de kétségtelenül okos ember volt. Ugyanolyan őszintén beszélt, mint ön, csak tré­fálkozva, igaz, szomorúan tréfálkozva; azt mondja: én szeretem az emberiséget, de csodálkozom magamon - minél jobban szere­tem az emberiséget általában, annál kevésbé szeretem az embere­ket külön-külön önmagukban mint egyéneket. Ábrándjaimban gyakran eljutottam ahhoz a szenvedélyes szándékhoz, hogy az emberiséget fogom szolgálni, és talán valóban keresztre is feszíttetem magamat az emberekért, ha valami okból erre egyszeriben szükség van; ennek ellenére két napig se tudok egy szobában lakni senkivel, ezt tapasztalatból tudom. Mihelyt a közelemben van valaki, már puszta személyisége is rögtön bántja az önérzete­met, és korlátozza szabadságomat. Egyetlen nap alatt képes va­gyok meggyűlölni akár a legderekabb embereket is; az egyiket azért, mert sokáig ebédel, a másikat azért, mert náthás, és szüntele­nül fújja az orrát. Ellensége leszek az embereknek, mihelyt hozzám érnek. Viszont mindig úgy történt, hogy minél jobban gyűlöltem az embereket külön-külön, annál lángolóbban szerettem az embe­riséget általában.

- Mit tegyek hát? Mit kell tenni ilyen esetben? Hisz így kétségbe kell esni!

- Nem, mert az is elég, hogy bánkódik emiatt. Tegyen meg mindent, amit tud, és ezt érdemül fogják betudni. Ön már eddig is sokat tett, mert képes volt ilyen mélyen és őszintén megismerni saját magát! De ha velem is csak azért volt most őszinte, hogy dicséretet kapjon egyenességéért, akkor persze semmire se jut a cselekvő szeretet követelte nagy tettekben; akkor minden csak ábránd marad, és egész élete tovatűnik, mint az árnyék. Akkor természetesen a túlvilági életről is megfeledkezik, és végül valahogy meg is nyugszik.

- Ön valósággal összetört engem! Csak most, ebben a pillanat­ban, ahogy beszélt, most értettem meg, hogy valóban csak dicsére­tet vártam öntől az őszinteségemért, amikor elmondtam, hogy nem bírom a hálátlanságot. Ön megvilágított, leleplezett engem magam előtt, ön megmagyarázott engem saját magamnak!

- Igazán mondja? Akkor most már, e beismerés után, hiszem, hogy ön őszinte és jószívű. Ha nem is éri el a boldogságot, azért  sose felejtse el, hogy jó úton halad, és igyekezzék meg is maradni rajta. Főként pedig kerülje a hazugságot, mindenféle hazugságot, az önmagának való hazudozást különösen. Figyelje a saját hazug­ságát, vegye szemügyre minden órában, minden percben. Az utál- kozást szintén kerülje mind másokkal, mind magával szemben: az, amit a bensejében rútnak vél, megtisztul már pusztán azáltal, hogy észrevette magában. A félelmet is kerülje, noha a félelem csupán a különféle hazugságok következménye. Sohase ijedjen meg, ha kicsinyhitűnek bizonyul a szeretet elérésében, sőt az eköz­ben elkövetett rossz cselekedeteitől se ijedjen meg túlságosan. Saj­nálom, hogy nem mondhatok semmi vigasztalóbbat, mert a cselek­vő szeretet az ábrándozó szeretethez viszonyítva szigorú és ijesztő dolog. Az ábrándozó szeretet mielőbbi, gyorsan végrehajtható hőstettre és arra áhítozik, hogy azt mindenki nézze. Ilyen esetben az emberek valóban odáig jutnak, hogy akár az életüket is feláldoz­zák, csak ne tartson sokáig, hanem minél előbb leperegjen a vállal­kozásuk, akár egy színjáték, és mindenki nézze, dicsérje. A cselek­vő szeretet pedig - kitartó munka, sőt némelyek számára valóság­gal tudomány. De megjósolhatom: abban a pillanatban, amikor rémülten azt tapasztalja, hogy minden erőfeszítése ellenére sem jutott közelebb a célhoz, sőt mintegy eltávolodott tőle abban a pillanatban, megjósolhatom, egyszeriben eléri a célt, és világosan meglátja maga előtt az Úr csodatévő erejét, az Istenét, aki mindig szerette, és titokban mindig vezérelte önt. Ne haragudjék, hogy nem maradhatok tovább önökkel, várnak. A viszontlátásra.

(Az alábbi képek az Orthodoxy and Animals oldalról valók.)

Pilinszky János: A szentírás margójára

(Megjelent az Új Ember című lapban,  1969. július 6-án)

Jézus azért jött, hogy megkeresse és igaz útra vezesse a bűnösöket. De kik is ezek a bűnösök?

Egyik csoportjuk félreérthetetlen. Magukon hordják vétkük bélyegét; a szégyen és kirekesztettség jegyét. Ők azok, akik miatt Jézust a farizeusok megszólták: „Ez szóba áll a bűnösökkel, sőt egy asztalhoz ül velük!"

De amilyen könnyű a „nyilvános bűnösöket" felismerni, olyan nehéz azokat, akik rosszul szeretnek és rosszul hisznek, vagyis a farizeusokat. Pedig Jézus ezekhez is szólt épp eleget (a farizeusokhoz és a mindannyiunkban ott élő farizeushoz): „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak.

Az Evangélium döntő, isteni - valóban isteni - újdonsága épp az, hogy a nyilvánvaló bűnösök mellett megmutatta az erénybe burkolózó bűn mindennél súlyosabb voltát. Mert hogyan térjen meg az, aki úgy véli, hogy hisz, hogy bűntelen és Isten törvényei szerint igazságos? Az Evangélium nem csinál titkot belőle: az ilyen bűnösök megtérése sokkalta nehezebb.

S ezt valahogy sose látjuk be egészen, pedig Jézus minden külde­tése lényegében erről szól. A szeretet új törvényéről, a szeretet bot­rányáról a betű ítélkező kedvével szemben. Senki sem szereti Istent és senki sem hisz Istenben, aki mások megítélésében él. Mi több, tévhite örökre megakadályozhatja őt abban, hogy valaha is megtér­jen. Mivel alázat nélkül minden erény véges és elégtelen, s inkább csak elválaszt Istentől.

Gyűlölni a bűnt és szeretni a bűnöst: ezzel lehetne definiálni az evangéliumi szeretet gyakorlatát. Amiből nyilvánvaló, hogy a fari­zeusi magatartás ott vét, hogy a bűnöst bűnével azonosítja.

Pedig a bűnös sosem volt azonos bűnével. S ha mégis, az legfel­jebb a farizeus lehet, mivel szeretetlenségét igazságosságnak vélve abban a súlyos veszélyben él, hogy tévedését sose lesz módjában felismernie és belátnia. Úgy vélem, „igazat mond másokról", ami­kor valójában arról van szó, hogy nem tud szeretni.

 

Pilinszky János: Viszonyunk a farizeushoz

(Megjelent az Új Ember című lapban, 1969. július 27-én)

A címhez kiegészítésként rögtön hozzátehetném: a másokban és a saját magunkban lakó farizeushoz.

De mielőtt egyenes választ adhatnánk, jó volna legalább körvo­nalazni (ha nem is meghatározni), ki is hát a farizeus? És mik a jellemzői?

A farizeus a jó látszatát akaratlanul és árulkodó módon előnyben részesíti a valóságos jóval szemben. „Védelmezi az igazságot", de mivel ebben az ítélkezés vezeti és nem a szeretet szelleme, működé­sét mindenkor békétlenség kíséri.

A farizeus bizonyos értelemben mindenütt elszigetelt. Hiányzik belőle a nyitottság, s ezért képtelen a barátságra. Környezetének csak terhét érzi, s áldozatnak vél minden kapcsolatot. Olyan zsar­nok, aki tehernek tünteti föl azt, hogy másokat elnyom.

Mikor a tekintélytiszteletről beszél, lényegében a mindannyiunkban ott lappangó zsarnoki rosszra sandít. Barátok helyett így keres szövetsé­geseket. A „rend" a szeretet és a barátság szerepét pótolja nála. Rend címén kívánja magához fűzni környezetét, miután öntudatlanul nagyon is érzi, hogy valódi nyitottság, valódi belső egyenlőség, valódi barátság híján aligha számíthat emberi melegségre, emberi „környezetre".

A farizeus nem ismeri a bűntudatot. Ha „gyengeségéről" beszél, ez kizárólag formális. Valójában mások megítélése, bírálata igazi lételeme.

Innét, hogy a farizeus szükségszerűen indiszkrét lélek. Nem vá­logatós abban, honnét is szerzi információit. Ha kell, kihallgatja mások legtitkosabb beszélgetését, beleolvas mások levelébe, és - a farizeizmus csodája! - erényt kovácsol vétkéből, sőt „megtudva" ezt vagy azt, „nemes fölháborodással" jogot formál az ítélkezésre.

A farizeus legsúlyosabb vétkét is valamiféle erény nevében, lát­szatában követi el. És ez a farizeus legfőbb, ha ugyan nem egyetlen vétke. De ez épp elég. Mert ez az a bűn, ami a legsúlyosabb vétkek közül a legkeményebb, a legmegközelíthetetlenebb.

Innét, hogy az Evangéliumban nem a paráznák, s még csak nem is a latrok számítanak a „legnehezebb eseteknek". A „megoldhatat­lan eset" a farizeus. Az, aki képtelen szembesülni képmutatásával, s ezen belül szíve zsarnoki, ítélkező és indiszkrét világával. Igen, minden bűnös közül a farizeus az egyetlen, ki „lényege szerint" képtelen az önmagával való szembenézésre.

Ő az egyetlen, akiért semmit sem tehetünk, egyedül imádkozha­tunk érte, nyitva hagyva számára a szeretet és barátság mindenkor és mindenkire tárva-nyitva álló isteni kapuit.

 

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata (1969, részlet)

Rosewater készségesen válaszolt. Kilgore Trout könyvét olvasta: Evangélium a távoli világűrből. A távoli világűrből érkezett látogatóról szólt, aki egyébként nagyon is hasonló alak volt, mint a tralfamadoriak. A távoli világűrből érkezett látogató nagyon komolyan tanulmányozta a kereszténységet, hogy megértse, ha ugyan egyáltalán képes rá, miért tudnak a keresztények olyan könnyűszerrel kegyetlenekké válni. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a bajoknak legalábbis egy része az Újtestamentum pongyola megszövegezéséből ered. Feltételezte, hogy az evangéliumok szándéka, egyebek közt az is, hogy az ember irgalmas legyen, még a nyomorultak legnyomorúságosabbjaihoz is.
Az evangéliumok azonban gyakorlatilag azt tanítják:
Mielőtt valakit megölsz, győződj meg teljes biztonsággal, hogy nincsenek-e az illetőnek jó összeköttetései. Így megy ez.
Ott van a hézag a Krisztus-történetekben, mondta a távoli világűrből érkezett látogató, hogy Krisztus, akin ugyan ez nem nagyon látszott, valójában a Világegyetem Leghatalmasabb Lényének a Fia volt. Az olvasók ezt tudomásul veszik, ezért, amikor e történetben a keresztre feszítéshez érnek, természetesen azt gondolják - és ezt Rosewater megint hangosan felolvasta:
- Nahát, hiszen ezek ez alkalommal tévesen szemelték ki a meglincselendő pasast!
Ám ennek a gondolatnak megvan az ikerpárja is: „Vannak tehát olyan emberek is, akiket meg lehet lincselni” És kiket? Azokat, akiknek nincsenek jó összeköttetéseik. Így megy ez.
A távoli világűrből érkezett látogató egy új Evangéliumot ajándékozott a Földnek. Ebben Jézus valójában csak egy senki, csak egy púp egy csomó ember hátán, akiknek sokkal jobb összeköttetéseik vannak, mint őneki. De azért így is el kell mondania mindazokat a szeretetet sugalló és zavarba ejtő dolgokat, amelyeket a többi Evangéliumban is elmondott.
Így aztán egy szép napon az emberek azt a szórakozást eszelték ki maguknak, hogy egy keresztre szögezték, s a kereszt alsó végét a földbe ásták. A lincselők úgy vélték, hogy számukra ennek az égvilágon semmi kellemetlen következménye nem lehet. Az olvasónak is ugyanezt kellene hinnie, hiszen az új Evangélium újra és újra leszögezte, hogy ez a Jézus egy nagy senki.
És akkor, csak egy pillanattal azelőtt, hogy az a senki meghalt, megnyíltak az egek és dörgött, és villámlott. És harsogva szállt alá az Isten hangja. Közölte az emberekkel, hogy fiává fogadja azt a senkiházit, és felruházza a Világegyetem Teremtője Fiának minden hatalmával és kiváltságával, most és mindörökké. Ezt mondja Isten: „És ő ettől a pillanattól kezdve rettenetes bosszút fog állni mindazokon, akik megkínoznak egy senkiházit, akinek nincsenek jó kapcsolatai!”

 

 

…Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:

“Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.”

Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

“Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még.”
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
“Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen.”

Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
“Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik.”

Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
“Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra.”

zólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;
társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,
mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban
asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:
mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.
S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:
nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.
És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,
akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:
“Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:
mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még
attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét
gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,
udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.
Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes
bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem.”

Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,
vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,
s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.
S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:
“Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan
egyik akháj vezető – mert mindig jönnek, a tervet
tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,
bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,
ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,
és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,
addig hogy magam és népem fékezzem a harctól.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,
ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.
Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát
távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.
Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,
és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.
Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,
és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja.”

Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:
“Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:
mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot.”

Államalapító királyunk így rendelkezett a szeretet vallásának terjesztéséről:
"Azok, akik misehallgatásra a templomba menve, ott a misék szertartása idején egymás között sugdolóznak, és másokat zavarnak, pletykákat fecsegve és nem figyelve a szent olvasmányokra, [s így nem élnek] az egyház által nyújtott táplálékkal, ha idősebbek, akkor megdorgálva, szégyenszemre küldjék ki a templomból, ha viszont ifjabbak és közrendűek, akkor meggondolatlanságukért a templom előcsarnokában mindenki jelenlétében meg kell kötözni és szíjjal, valamint megnyírással kell büntetni őket"
Ez a groteszk kép (nyilvános megszégyenítés - isten házában) hűen tükrözi a keresztény meggyőzés módszertanát. De nem csak a térítés erőszakossága miatt idegenkedett a középkori parasztember az "egyház által nyújtott tápláléktól". Egyszerűen: nem volt rá szüksége, hiszen volt saját vallása, saját világképe. Minek Biblia, ha a népnek megvan a maga Nagy Elbeszélése?

Hála Istvánnak s később a bölcs Anonymusnak, mára szinte semmi nem maradt ebből a Nagy Elbeszéléséből, a magyar őstörténetből. Hogy milyen szemlélettel írta "mesternek mondott P" a Gesta Hungarorum című történeti munkáját, jól mutatja a nagyképű előszó: "Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát."
Ám nem nyugtatott meg senkit az "iratok biztos előadásával", műve inkább csak tovább erősítette a nagy magyar identitásválságot, tápot adva a máig tartó gyötrődésnek: honnan a fenéből jöttünk?

Pedig milyen butaság azon vitatkozni, hogy hol volt az őshaza földrajzilag! Azt nem a térképen, hanem a kollektív emlékezetben kell megkeresni:

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam.

Így kezdi Arany János honfoglalás kori lélektani eposzát, a Buda halálát. A befejezetlenül maradt trilógia mélyebb összefüggéseire Szerb Antal mutat rá: "Ennek a költői történelem-víziónak a tárgya maga a sors. A nép végzete kifejeződik a nagy történelmi mondákban mélységes szimbólumnyelven, mint ahogy a metafizikai megismerés kifejeződik a mítoszokban. Itt is mélyebb, nem racionalizálható összefüggések felismeréséről van szó: a költő a nemzet ősmúltjában és önalkotta mondájában felismeri a végzetvonalat, a nemzeti történet belső ritmusát, amely a nép sorsát belülről örökre determinálja. (...) Ez a történelmi felismerés kísértette félig tudatosan Aranyt, mikor a hun trilógiával viaskodott."

Parasztbiblia

Akármennyire is odavágott a kereszténység népünk kollektív emlékezetének, az avarban keresgélve találhatunk még néhány levelet az "idő vén fájáról", az ősi magyar mítoszból.
Az 1985-ben kiadott Parasztbiblia szerkesztői a népi emlékezetben élő bibliai történeteket gyűjtöttek össze, azzal a céllal, hogy megörökítsék a szentírás "néphagyománybeli tükröződését, továbbélését, elburjánzását." Ezekben a (sokszor vaskosan tréfás) sztorikban a keresztény felszín alól időnként felbukkan az ősi mélység, a magyarság Nagy Elbeszélésének halk visszhangja.

Meglepődne Anonymus, ha elmagyaráznánk neki, mennyi értékes kultúrtörténeti információ rejlik a "parasztok hamis meséiben". A gyűjtemény szerkesztői úgy fogalmaznak, hogy a "Szegények Bibliája bemutatja a népi kereszténység bibliatudását, sok-sok szálból összefonódott bibliavalóságát, majd a magyar nép gondolkodás- és szemléletmódját, erkölcsi rendjét és különös, saját képére formált, saját hétköznapjait is kivetítő bibliaélményét." Az alábbiakban idézett történetekben jól látszik majd, hogy "a vallásosság a nép számára érzelmi kérdés, nem gondolati rendszer. A nép a vallást annak gyakorlásán keresztül, a mindennapi élet eseményeinek tükrében éli meg".

"S milyen világ ez, ahol az Isten és az ördög mozog, ahol Dávid és Góliát viaskodik, Noé szőlőt ültet? Egy falu széle, mező, erdő, a szereplők egyszerű emberi tulajdonságokkal megáldott lények. Ebben a világban vándorolnak a biblikus hősök. Szüntelenül jönnek, mennek, közlekednek az ég és föld, Názáret és a Paradicsom között, egyik faluból a másikba, menekülnek és visszatérnek szülőföldjükre. Az idő relatívvá válík, s csak a szimbólumokon keresztül értelmezhető egy sajátos rend bennük.
S miért jönnek-mennek oly sokat, miért segítenek vagy gonoszkodnak ezek a hősök? Egyszerűen azért, mert csak az epikus történeteken keresztül, jelképes cselekvéseik révén nyerhetnek megfogalmazást a világról alkotott elképzelések, S juthatnak kifejezésre azok az elvek, melyek a jót és a rosszat elhatárolják, s a világ kialakult rendjét "isteninek", "szentnek" hirdetik."

 

Parasztbiblia (részletek)

[teremtés]

Még az Úristen a fődön vót, az angyalok nagyon elkevélyködtek. Az Úristen osztán mikó főmönt, lehajította űket: akkó Lucifer belekapott a hódba, most is ott van, möglátszik benne.

A tejút úgy keletkezett, hogy az angyalok háborúztak, és a vesztes csapat menekült. Felverték futtában a port, a por felszállt az égre, és ebből lett a tejút.

A Napot Szent Péter hordja a hátán. Mindig másik csapáson megy, mindig az előző mellett, és mikor a leghosszabbat eléri, akkor visszafelé kezd menni. Azér hosszabbak és rövidebbek a napok. És ahogy megyen a csapáson, tizenkét órakor egy asztal van a csapásra téve, azon egy tányér leves, és azt Szent Péter megeszi, és aztán megyen tovább. Amíg ő áll, addig a Nap is megáll. Azér mondják az emberek, hogy délbe a Nap is megáll.

A Nagy Döncöl szekér a Szent Pétöré vót. Szent Pétör elmönt szalmát lopni, oszt a csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Pétör osztán sebössen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azúta látszik az égön az Országútja.

Mikor Isten mindent mögteremtött, vissza akart mönni az égbe. De semmi se akart utána mönni, csak a főd. Mikor visszanézött, látta, hogy a főd mögy utána. A kezivel intötte le, hogy maradjon. De ami má akkor utána mönt, úgy maradt.
Azúta vannak högyek.

 

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál.
- Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? - mondja az Úristen.
- Csak bízd rám, atyám - mondja a Jézus Krisztus -, majd eligazítom én!
Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, elibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Azután nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomába. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon, szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzá kapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

Az Isten megteremtette az állatokat, a lovat, tehenet meg mindent. A sátán azt mondta, hogy neki is van annyi hatalma, ő is tud teremteni állatot. Az is megcsinálta sárból, teljesen úgy, mint az embört az Isten.
No, osztán ez se ló nem lött, se tehén. Ez lött a bival. Mög is látszik a bival szarván az ördög ujjának a három nyoma.

 

Az Isten őszentsége és az ördög ketten dolgoztak. Akkor az ördögöt leküldte az Isten őszentsége a tenger fenekire, hogy hozzon fel fődet. Hát fődet markolt ő lent a tenger fenekin, de amíg felért a víz színire, addig kimosta a víz a markából.
Hát nem tudott hozni.
Akkor megint leküldte, megint leszállott a víz fenekire és markolt fődet, de nem tudott akkor se hozni. Hát harmadszor mikor feljött, akkor se tudott hozni.
Akkor es kérdezte az Isten őszentsége az Ördögöt:
- Hát hoztál-e fődet?
Azt mondja:
- Nem tudtam hozni, mert kimosta a víz a markomból.
- Jól van - azt mondja -, méges hoztál, piszkáld ki a körmeidet, mer ott a főd.
Akkor kipiszkálta a körmeit szépen, valamennyi főd a körmei közi beragadott, akkor azt szépen kipiszkálta. Hát addig gyúrták, Isten őszentsége addig csinálta, amíg hat nap alatt akkorát csinált, hogy egyik lábával rálépett. Hát akkor, mikor rálépett egyik lábával, akkor azt mondta, hogy megpihennek.
Lepihentek. S amikor lepihentek, újból hat nap alatt az a főd nőtt, megnőtt akkorára, hogy ők le tudtak mind a ketten feküdni. S amikor lefeküdtek este, hát akkor az ördög elkezdte lökdösni az Isten őszentségit, hogy essék bé a vízbe, hogy merítse el a víz. Akkor ő nem tudta lelökni a földről, hanem amennyit lökte Isten őszentségit, annyit nőtt a főd arrafelé. Nagyon nagyot nőtt azon az éjen a főd. Reggel mondta az Isten őszentsége:
- Hát mit csináltál - azt mondja -, egész éjjel lökdöstél - azt mondja.
- Hát - azt mondja - nem bírtam pihenni, hát olyan rosszul feküdtem, nem bírtam pihenni.
- Na jól van, lád-e, most már nagy a főd.
Nagy vót a főd, hát most kell valamit teremteni erre a fődre. Azt mondja:
- Teremtsünk.
- Hát teremtsél - mondta az ördögnek Isten őszentsége.
Hát akkor megrúgott az ördög egy gallyat, lett belőle egy béka. Hát a béka elkezdett ugrálni.
- Na látod, hogy én tudok teremteni.
- Jól van - azt mondja -, de embert es kell teremteni.
Hát akkor az Isten őszentsége megrúgott egy gallyat, akkor lett egy ember belőle. Az az ember elkezdett beszélni, és így lett ember a fődre.
Így mondták a régiek.

 

Ahogy hallottam a régi öregektől, az Isten csinált a markába egy gömböt, de hát főddé vált. S abból a fődből került ez a nagy főd, amelyik máma van és laknak népek rajta.
A csillagok es gömbök, mint a főd. Díszítette az Isten az eget, dísznek mutatja a csillagokat meg a holdat meg a napot. S így látunk es, éjjel es van világosság, mikor hold van, nappal süt a nap. A föd mikor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tartják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk. Aztán, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom, de így mesélték az öregek. Ez a négy hal, mikor cserélkeztek, hogy megváltották a helyet, hogy egy a másik sarkára ment, a másik az egyik sarkára ment, akkor mozdult meg a föd. Azt mondták, födingás van, nállunk.
S tovább még mondták azt es, hogy Ádám volt az első ember, s abból származott a nép.
Aztán tovább mondták, hogy az állatok es emberekből vannak. Csak nem tudnak beszélni az állatok de mindent értnek, mint mikor az ember beszél egy másik embervel, úgy értnek ők es, az állatok, egymással. Úgy beszélgetnek, úgy értik. Még azt es tudják, hogy elkészítik, hogy levágják a jószágot. A jószág tudja azt, mert akkor szomorkodik a jószág.

[Ember]

Mér hideg az asszonyok segge, mindegyiknek? Mer Évát lenyomta a jégre Ádám, ott hűlt ki. Ezér az asszony segge örökké hideg.
Mér hideg a férinak a térgye? Mer Ádám térgyelt a jégen, hogy mögköréfálja Evát,

Megteremtette Isten Ádámot, kivette az oldalcsontját, és egy kutya elszaladt vele. Akkor Isten megfogta a kutyát és annak Vette ki az egyik csonját, aztán abból teremtette Évát. Azóta olyan rosszak a nők, mint a kutyák, meg összekuporodva alszanak, mint a kutyák.

 

Hogy meg legyen különböztetve az asszony az embertől, az Isten csinált rajta egy vágást, oszt belevetett egy szilvamagot, hogy:
- Legyél asszony!
Így lett oszt az asszony, Éva.
Az ember meg úgy lett, hogy emberalakot csinált és odacsapott egy csomó sarat, hogy:
- Te legyél ember, Ádám!

Mikor az Isten teremtötte az asszonyt meg az embert, valahogyan úgy vót, hogy kiterített formán vótak: osztán össze kellett őket varrni. Amikor elkezdte, még volt cérnája bőven, élt is vele, pedig egyformán kellett vona Adamra is, Évara is. Mikor Ádámot varrta, a hasánál egy nagy bunkós gombot kötött, jutott a cérnából ölég. Amikor pedig a nőt varrta, rövid lett a cérna, megmaradt a nyílás.

Az első pár embör a szájával nem Övött. A hasikon vót egy ajtó, azon rakták be az ételt. De látták, hogy az állatok a szájikkal ösznek. Istenhő möntek, oszt kérték, hogy űk is öhessenek úgy. Azt mondta nekijek az Isten:
- Keressetök jó hajlós gyökeret, avval vargyátok be az ajtót, osztán Öhettök a szátokkal!
Elindútak az erdőbe. Találtak jó hajlós gyökeret. Ketté szakították, egyik-egyik végére csomót köttek, oszt az ajtót bevarrták. A csomó a köldökön most is látszik. Ádámnál egy darab alul kimaradt. Évánál Adám varrta be az ajtót, de ű az egész gyökeret bevarrta.

Itt a mende-monda úgy tudta, hogy régen, amikor még az emberek a szükségüket úgy végezték, hogy kifordították a gyomrukat, oszt kimosták a patakba, s mikor a szükségüket elvégezték, visszarakták, de ez nekik nagyon fáradságos és kellemetlen volt, hát hozzáfordultak a jóistenhez, hogy segítsen rajtuk. Adott Ádámnak is hat krajcárt, Évának is. Rájuk parancsolt, hogy menjenek el egy szatócsüzletbe, vegyenek spárgát, varrják be a gyomrukat és a hasukat, majd ő gondoskodik róla, hogy hogy végezzék ezentúl a szükségüket.
El is mentek, de közbe, ahogy mentek, egy korcsma mellett vezetett el az útjuk. Éva azt mondta Ádámnak:
- Gyere, igyunk meg háromé egy kis pálinkát, nem tudja meg azt az Isten, hogy háromé vettünk-e spárgát, vagy haté!
De Ádám nem ment be. Eva bement, háromé megivott egy kis pálinkát. Elmentek egy szatócsüzletbe. Éva háromé vett spárgát, Ádám pedig haté. Elkezdték a gyomrukat meg a hasukat bevarrni. Ádám tökéletesen be is varrta, még egy hosszú ki is csüngött. Görcsöt vetett a végire, ami még ma is megvan. Évát még be se érte, megmaradt rajta a hasadás.
Ezé van az ember és az asszony között a különbség, mer Éva csak háromé vett spárgát, Ádám pedig haté.
És még ma is megvan a hasadás is, meg a kicsüngő dísz, meg a görcs is rajta.

Valamikor még a Paradicsomkertbe Valami ruhaszárogatás vót. A ruhát ki akarták teregetni, de nem vót mire. Akkor Ádám meg Éva kitalálták, hogy Adám a rudat kinyomja, Éva meg az ágast kitartotta. Akkor, hogy a vége le ne essék, egy kicsit nekinyomta.
Ahogy sütött a nap, egy darázs megcsípte az Ádámnak a fenekit. S persze ahogy megcsípte, megmozdult, kellett mozdítson a fenekin. Ahogy megmozdult, a rúd kellett, hogy beljebb menjen az ágasba. Osztán, hogy Évának ez jólesett, megkérdezte: a
- Vajon nem jár-e több darázs errefelé? Hogy taszítson többet!
Ebből következően elszaporodtunk, Adámtól meg Évától, az emberiség.

Hát ott szomorkodott Adám és Éva a Paradicsomban. Sétálgattak, sétálgattak. Hát aztan nézett egy nagyot Éva, azt mondja:
- Te Ádám, mi ez neked itt?
- Nem tudom!
- Hát ez micsoda már megint.
- Te - azt mondja -, nem együvé tartozik ez a két micsoda?
Hát megmondom, hogy így fódözték föl. Együvé tartozott a két szerszám, és egyesült. És kérem szépen, ez lett belőle. Hát hogy mondjam, szóval, Éva födözte föl.

[Krisztus]

Vót Szigetbe egy javasasszony, az azt mondta, hogy a szél az Úr Jézusnak a térgyibül mög a könyökibül ered. Az egyik fajta szél a térgyibül, másik fajta a könyökibül folyik. Kettő innen északrul es delrűl, kettő onnan keletről és nyugatrúl.

A cigánynak azért nem kell dolgozni, mert az Úristen megáldotta. Mert amikor a keresztre feszítették, ellopott egy szöget. Az Úr Jézus lába azért van keresztbe egy szöggel megszögelve, mert a cigánygyerek ellopta az egyik szöget. És akkor megáldotta, hogy sose dolgozzon, csalk lopjon, úgy is megél. Azóta úgy is van.

Mikó Krisztus Urunkat fölfeszítötték, mikó mögszúrták, a vére kifröccsent, a vére egy rác asszonynak az üngire ráfröccsent, azt ott elásták, oszt harmadnapra három tőke szőlő nyőtt. Azér mondják, hogy a bor Krisztus Urunk vére.

[menny, pokol, végítélet]

Az ördög az tulajdonképpen Lucifer főangyal. A Paradicsomban nemcsak az emberek, hanem az angyalok is föllázadtak. Az angyalok egyik karát Lucifer fölszólította:
- Ne engedelmeskedjünk az Istennek!
Akkor Isten megteremtette a poklot, és ledobta őket oda. Az ördögnek is szabad utat nyitott, hogy tevékenykedjék a világban. Hogyha olyan ember akad, aki hisz neki, akkor elviheti. Ezért kísért meg olyan sok embert az Ördög most is.

Mesélték, hogy közel van a mennyország kapuja meg a pokol kapuja. Közel vannak. És a mennyország kapuja mindig csukva van, s ott, ahol mennek a bűnösek, ott elágazik két felé az út: a pokol kapuja meg a mennyország kapuja.
S ott választja meg az Isten, hogy melyik úton menjenek: melyik megy pokolba, s melyik mennyországba. S a pokol kapuja mindig nyitva van. Az mindig nyitva van.

A pokolban Lucifer az úr, az dirigál ott. Vannak akik a pokolban vannak, szevednek a tűzben. Ott égnek, ki kell égjenek, mint az üveg, hogy későn kristály legyen belőle. A léleknek is úgy meg kell tisztulni a bűntől. S ott szenvednek, abba a setétbe, olyan, mint egy pince. Ott kell szenvedniük, a tűz égeti őket. S hogy várják, hogy valaki imádkozzék értük.

Mikor az Úristen a kevély angyalokat lehányatta az égbű, mikor mán mind  lehányatta, akkó mondta:
- Ámen!
Akkó ki a levegő égbe, ki a fődbe, ki a fődbű kint vót. Mikor az Úristen azt mondta: Ámen!, ki hol volt, ott maradt.
Oszt azokbú vannak a kísértetök: osztán mikó zörög a levegőég, mint a nyárfalevél - az úgy zörög mindön esztendőbe - akkó űk szabadosan rázkónnak, mögjátszik magukat.

Az Utolsó Ítéletkor kezdődik az, hogy nem messze van a világvége, amikor azt hirdetik majd, hogy egy akol és egy pásztor lesz, tehát egy vallás lesz, és egy emberként fog mindenki azután a vallás után menni. Akkor a nap, az ég és a hold elsötétednek, és pár napig nem lesz semmi, minden tönkremegy abban a sötétségben. Az egek megnyíllanak, nagy harsonazúgás lesz, villámlások, és azok közepette jön el Isten, leül a trónjára, és azt mondja:
- Jobbról álljanak a jók, és balról a rosszak!
Akkor középút nem lesz, csak az lesz, hogy a jók cs a rosszak. Akik akkor ezt megérik, azoknak meghalni nem kell, azok testestül lelkestül felkerülnek oda, ahova az Isten állítja őket.

Tizenkét nap van a világ vége előtt. Egyik nap vér foly a fákról, másodszor meg tűz üt ki, úgy hogy hát minden ég. Harmadszor a tengerből kijönnek azok a rút állatok, s nekimennek az eleven népnek, akik még élnek, megtámadják azokat. Akik megérik, azok ezáltal pusztulnak el. S akik meg vannak halva, azok feltámadnak, s akkor az Isten ítélkezik felettük. Mindenkinek fel van írva a neve.

 

Mán mikor eccer volt egy világ, akkor özönvízzel veszett el, és most pedig tűzzel fog elveszni. Olyan feltítel alatt, hogy adatik egy kúcs egy angyalnak. Az angyal pediglen egy kutat megnyit, és azontúl nyit egy kutat; mikor kinyitja azt a kutat, füst jő. A füstből pedig a sáskák teremnek. Azonban egy másik kúcs adatik egy sárkánnak, tizenkétfejű sárkánnak. Az pediglen, az a tizenkétfejű sárkán éhen az oroszlányokkal viaskodik, és azok a rossz embert szíjjeltípik. Itt osztán megkezdődik a láng. Az ég úgy hajlik ossze, mint a papiros. Itt pusztul el a világ. Keletnek van mennyorszag kapuja, az a szent kapu, minden kapun három angyal van. De ez a fő, a keleti.
Akkor osztán, mikor elpusztul a világ, akkor újra mindenki feltámad, és mindenki harminckét éves lesz Öreg, kicsi, nagy. Azonban olyan világ lesz, hogy nő férfit nem ösmér. Férfi szinte nem ösmér nőt. Azonban akkor lesz jó világ. Akkor senki sem hal meg, és olyan világ lesz: minden egyes ember, mindenki szent fog lenni. A szín méznél édesebb lesz az életünk. Úgy magamat odafogom, másokat, bajok nem lesznek. Bánatok nem lesznek. Öröm lesz az élet, és nem hal meg senki, minden egyes ember él. Csak ellenesetbe, ha valaki önmagát elpusztítja, az nem támad föl többé soha. Minden temetőbe egy angyal kimegyen, egy angyal megfújja a trombitáját, mindenki felkél, ahogy mondtam, hogy mindenki harminckét éves lesz.

Francois Villon: Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók,
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, kik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindnyájan, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.

AJÁNLÁS:

Verjétek nehéz vasbunkókkal
rántottává a képüket;
ruhátokról a nyári zápor
lemossa majd a vérüket.
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem.

 

Howard Fast: Tom Paine

(…) A földesúr, a maga százhat kilójával, viruló, pozsgás angol gentleman volt. Reggel falkavadászat, ebédre marhasült portóival, délután ismét a fal­ka, vacsorára ismét marhasült portóival, éjfélig vadászhis­tóriák whisky mellett.

(…) Te fűzőkészítő voltál világéletedben, én is az vagyok... – üvöltötte Tom Paine az apjának - ha koldus volnál, én is az lennék, ha tolvaj volnál, én is az lennék... a földesúr előtt térdre rogyni, szegény­ségben, piszokban élni, félreugrani az útból, ha a kutyák arra csörtetnek, földig hajolni, ha a méltóságos asszony kö­zeledik, templomba menni, imádkozni...
- Fogd be a szád! - ordított rá az apja.
- Ember vagyok! — kiáltotta a fiú rekedten. — Mondom: ember, ember, ember vagyok!
- Fogd be a szád! - üvöltött az apja. - Fogd be a szád, vagy betöröm azt a nyomorult kobakod.
- Te fűzős vagy, és én is fűzős vagyok - zokogta a fiú.
- Te! Te, bűnös ördög! Istentelenül gondolkozol, istentelenségeket beszélsz. Az Isten legyen irgalmas tehozzád!

[Paine az emberi jogokról]
- Mi a véleménye a jogokról, Paine úr?
- Azt hiszem, ilyesmi nem létezik. Azt hiszem, a születé­si jog alapján minden mindenkié. A jogokat el lehet venni, de senki nem tudja megadni azt, ami mindenkié.
- Semmiféle kivételt nem tesz, Paine úr? - kérdezte Randolph.
- Semmifélét!
- Tehát Angliát éppúgy megreformálná, mint Ameri­kát?
- Ha az emberek a magukét követelik, az nem reform.

[Isteni és emberi értelem]
- A néphez tartozom - mondta Robespierre -, mert érzem minden kívánságát, sérelmét, fájdalmát, szenvedését. Valamikor ön is a néphez tartozott, Paine polgártárs, nem igaz?
Ez volt a szokása. Mélyre lőtte a nyilat, ahol a legjobban fájt.
- Fűzős voltam - válaszolt Paine -, foltozóvarga, sepregettem takácsműhelyben, és turkáltam a szemétben heti két pennyért. Én nem beszélek arról, hogy a néphez tarto­zom ...

 

Thomas Paine: Az ember jogai

A francia alkotmány kimondja, hogy ne legyenek címek, követke­zésképp megszűnik az összes olyan bizonytalan eredetű osztály, melyeket egyes országokban „arisztokráciának”, másokban „nemesség­nek" neveznek, és a főrend EMBERRÉ magasztosul.

A címek csak becenevek, és minden becenév cím. A dolog önma­gban tökéletesen ártalmatlan, de olyan affektáltságra utal az emberi természetben, amely lealacsonyító. Kicsinyített férfiakká teszi a férfiakat a nagy dolgokban, nőutánzatokká a kicsikben. A becézett férfi úgy beszél a szép kék rendjelszalagjáról, mint egy lány, és úgy mutogatja a térdszalagrendjét, mint egy kisfiú. Egy bizonyos régi író azt mondta: „Amikor gyermek voltam, gyermeki módon gondolkod­tam, de amikor felnőtté váltam, félretettem a gyermekes dolgokat.”

Illik Franciaország emelkedett szelleméhez, hogy szakít az osto­ba címekkel. Kinőtte a grófi és hercegi babaruhát, és magára ölti a férfikor pantallóját. Nem egyenlősít, hanem felemel. Eltávolítja a törpét, hogy kiegyenesedhessék az ember. Senki sem leli már ked­vét az olyan értelmetlen szavak gyermetegségében, mint a gróf a herceg vagy az earl. Még e címek birtokosai is leszoktak a gügyögés­ről, és amint kinőtték a bölcsőt, eldobják csörgőiket. Az ember ter­mészetes lelke igazi otthonára, a társadalomra szomjúhozva kido­bálja azokat a csecsebecséket, amelyek elválasztják attól. A címek olyanok, mintha varázspálcával rajzolt körök lennének az ember boldogságának korlátozására. Birtokosuk egy szó Bastille-jába falaz­va él, és bizonyos távolságból szemléli az irigyelt emberi életet.

Csoda-e hát, hogy a címeknek meg kell szűnniük Franciaor­szágban? Nem nagyobb csoda-e, hogy másutt fenntartják őket? Mit érnek, és mit jelentenek? Ha egy bíróról vagy egy tábornokról beszélünk vagy gondolkodunk, akkor a hivatal és a jellem képzetével kapcsoljuk össze ezeket a szavakat; megfontoltságra gondolunk az egyik esetben, bátorságra a másikban, de amikor pusztán címként használunk egy szót, nem kapcsolódik hozzá semmilyen képzet. Ádám szókészletében, bárhogy keressük is, nem szerepel olyan ál­lat, hogy herceg vagy gróf, és e szavakhoz nem is tudunk semmiféle biztos képzetet kapcsolni. Kérdéses, hogy gyengeséget vagy erőt, bölcsességet vagy ostobaságot, gyermeket vagy férfit, lovast vagy lo­vat jelentenek-e. Hogyan lehetne tisztelni valamit, ami nem jelle­mez és nem jelent semmit? A képzelet alakkal és jellemmel ruházta fel a kentaurokat, a szatírokat és a tündértörzs egyéb tagjait, de a címek még a képzeletet is zavarba ejtik, illuzórikusak és megfoghatatlanok.

De ez nem minden. Ha egy egész ország hajlamos megvetni a cí­meket, akkor minden értékük megszűnik, és senki sem fogja meg­tartani a magáét. Ezeket csak a közvélekedés teszi valamivé, semmi­vé vagy a semminél is rosszabbá. Nincs mód megszüntetni őket, mert maguktól megszűnnek, ha a társadalom egységesen kineveti őket. A képzeletbeli megkülönböztetésnek ez a fajtája láthatólag kimúlóban van Európa minden részén, és az értelem világának hata­lomra jutásával felgyorsul elhalása. Valaha többet gondoltak a ne­mességnek nevezett osztály legközönségesebb tagjaira, mint ma a legelőkelőbbekre, és a keresztény világon átlovagló, kalandkereső fegyverest jobban megbámulták valaha, mint ma egy herceget. A vi­lág látta ennek az ostobaságnak az elmúlását, és azért múlt el, mert kinevették, és a címek komédiája is erre a sorsra fog jutni. Franciaországban a hazafiak idejében rájöttek, hogy a társadalomban új alapokra kell helyezni a rangot és a méltóságot. A régi alapok teljesen megrendültek. A jellemnek kell valódi alappá válnia a képtelen cí­mek helyett. Így aztán az oltárhoz vitték rangjaikat, hogy égőáldoza­tot mutassanak be belőlük az értelemnek.

Ha a címek ostobaságához nem társult volna semmiféle baj, akkor nem lett volna érdemes komolyan és formálisan megszüntetni őket, hogy a Nemzetgyűlés tette a rendeletével. Ezért kell tovább vizsgálnunk az arisztokrácia természetét és jellegét.

Az, amit egyes országokban arisztokráciának, másokban nemes­ségnek neveznek, a hódításon alapuló kormányzatokból nőtt ki. Eredetileg katonai rend volt, azzal a feladattal, hogy támogassa a ka­tonai kormányzatot (mert minden hódításon alapuló kormányzat ilyen volt), és hogy fenntartsák ennek a rendnek az örökletességét abból a célból, amelyre létrehozták, az ilyen családok minden fiatalabb ágát kizárták az örökösödésből: megalkották a primogenitúrát, az elsőszülöttségi jogot.

Ebben a törvényben mutatkozik meg az arisztokrácia természete és jellege. Ez a törvény ellentmond a természet minden törvényé­nek, és maga a természet szólít fel eltörlésére. Állítsuk helyre a csa­ládi igazságosságot, és az arisztokrácia összeomlik. Az arisztokrati­kus elsőszülöttségi jog következtében egy hatgyermekes családban öt gyermek ki van zárva az örökségből. Az arisztokratáknak soha sincs egynél több gyermekük. A többit nemzik és elpusztítják. Prédául vetik a kannibálnak, és a természetes szülő készíti elő a természetellenes lakomát.

Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erköl­csös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok erede­tét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek.

Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy or­szágot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalál­ta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.

Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osz­tották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az el­sőt. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álru­hákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és cél­jaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövede­lemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.

Az örökletesség bohózattá teszi a monarchiát. A lehető legnevet­ségesebb megvilágításba helyezi, olyan hivatalként mutatva be, amelyet bármelyik gyermek vagy félkegyelmű betölthet. Ahhoz, hogy valaki közönséges mesterember legyen, kell valami tehetség, ahhoz, hogy király legyen, nem kell más, csak az ember állati alakja - a király egyfajta lélegző automata.

 

Petőfi Sándor: Az apostol

„Isten, légy üdvöz, légy imádva!
Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
Előtted leboruljon,
S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
Kemény pályára útasítál,
De én nem zúgolódom,
Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
A föld lakói elfajultanak,
Eltértek tőled, rabszolgák levének...
Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek előtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az, isten, tégedet csufol!
Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
De ez örökké nem maradhat így,
Dicsőségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál énnekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legroszabb rabszolga is kész
Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
Én díjkivánat, díj reménye nélkül
Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz
Azt látni majd, hogy embertársaim
Rabokból ujra emberek levének,
Mert én őket, bár vétkesek,
Vétkökben is fölötte szeretem.
Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!”

„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tajtékot turva ekkép orditott:
„Szolgafaj! Lázadó gazember!”

És a fiú így válaszolt,
És hangja megvető volt:
„Hm, szolgafaj? ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen roszlelkü, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsűletes ember leszek.
És lázadó?… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Ugy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!”

Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
Több úr hivá meg őt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
„Szegődjél hozzám; szolga lész, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsőség, és azért, hogy
Előttem meghajolsz,
Előtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.”

Szilveszter megköszönté szépen
E könnyü munkát és így válaszolt:
„Azért, hogy énnekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy előttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tőlem más se, hogy
Előtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetőleg, az
Nekem talán ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!”
Ekkép szokott beszélni ő
Levett kalappal, de fölemelt fővel.

 

Balzac: Goriot apó

- Levetkőztetni! - rendelkezett megvetően a Sainte-Anne utcai ember.
- Minek? - kérdezte Collin. - Hölgyek is vannak itt. Semmit sem tagadok, megadom magam.
Szünetet tartott, és úgy nézett végig a gyülekezeten, mint egy szónok, aki meglepő kijelentésre készül.
- Írja, Lachapelle bácsi - szólt oda egy ősz hajú emberkének, aki már kivette irattáskájából a letartóztatási jegyzőkönyvet, és most leült az asztal végére. - Beismerem, hogy Jacques Collin vagyok, másképpen Vasfejű, akit húszévi kényszermunkára ítéltek. Az imént bebizonyítottam, hogy nem ok nélkül viselem ezt a nevet. Hacsak a kezemet emeltem volna fel, ez a három pribék odamázolta volna az agyam Vauquer mama lebujának a padlójára. Ezek a pofák értik a módját, hogy hidegre tegyék az embert!
Vauquer-né ájuldozott e szavak hallatára.
- Szent isten! Mindjárt rosszul leszek - mondta Sylvie-nek. - Tegnap még vele voltam a színházban.
- Legyen filozófus, mama - folytatta Collin. - Miért baj az, hogy tegnap az én páholyomban ült? Mivel jobbak maguk, mint mi vagyunk? A mi vállunkat kevesebb gyalázat nyomja, mint a maguk szívét, maguk csak egy rothadó társadalom petyhüdt figurái. Aki maguk közt a legkülönb, még az sem áll nekem ellen. - Szeme Rastignacon állapodott meg, neki szánt szelíd mosolya sajátságos ellentétben volt arcának durva kifejezésével. - Ugye, angyalom, a mi kis alkunk áll, no persze, csak ha ráharap. Érti, mi? - És énekelni kezdett:

Bájos lány az én Fanchette-em,
Szíve olyan egyszerű...

- Sose féltsen engem - folytatta -, behajtom én a kinnlevőségeimet. Sokkal jobban félnek tőlem, semhogy átverjenek.
A fegyház világa, a fegyház erkölcse és nyelve a maga hirtelen átváltásaival a tréfás hangnemből a rettentőbe, egész riasztó nagysága, bizalmatlansága és aljassága, egy csapásra megelevenedett ennek az embernek a beszédében, aki már nem is egyén volt, hanem egy egész elfajult tömeg, egy vad és logikus, erőszakos és simulékony népség tipikus képviselője. Collin egy pillanat alatt pokoli költeménnyé vált, amelyben minden emberi érzés tükröződött, csak egy nem, a megbánás. Tekintete a bukott arkangyalé volt, aki mindig a harcot áhítozza. Rastignac lesütötte szemét, és a bűnözővel való cimborálást olybá vette, mint bűnhődést rossz gondolataiért.
- Ki árult el? - kérdezte Collin, és rettentő pillantását végigjártatta a gyülekezeten. Majd Michonneau kisasszonyra meredve, így folytatta: - Te voltál az, vén szuka, te okoztál nekem hamis vértolulást, álnok! Két szavamba kerülne, hogy egy héten belül elfűrészeljék a nyakad. Megbocsátok neked, keresztény vagyok. Különben nem is te adtál fel. Hát ki? Aha! Odafenn kutatnak az urak! - kiáltott, meghallva, hogy a rendőrtisztek nyitogatják a szekrényeit, és összeszedik a holmiját. - Hát csak túrják fel a fészket, a madarak már tegnap kirepültek. Nem fognak megtudni semmit. Az én üzleti könyveim itt vannak - s a homlokára ütött. - Tudom már, ki volt az árulóm. Csak az a riherongy Cérna lehetett. Igaz-e, öreg fogdmeg? - mondta a rendőrfőnöknek. - Ez nagyon jól összevág azzal, hogy a bankói odafönn voltak. De most már nem találtok semmit, szimatjancsik. Ami meg Cérnát illeti, két héten belül tömhetitek a pofáját agyaggal, még ha az egész csendőrséggel vigyáztok is rá. Mit adtatok ennek a Michonneau-nak? - kérdezte a rendőrfőnöktől. - Rongyos egy-két ezer tallért! Annál többet érek, te redves Ninon, te koszladt Pompadour, te gödörből kikelt Vénusz. Ha figyelmeztetsz, hatezer frank ütötte volna a markod! Persze ezt nem sejtetted, vén emberhúskofa, különben inkább velem álltál volna szóba. Igen, megadtam volna a hatezret, hogy ne kelljen megtennem egy utat, amelyhez semmi kedvem, s méghozzá rengeteg pénzt is veszítek rajta - mondta, miközben megbilincselték. - Ezek az emberek abban lelik örömüket, hogy a végtelenségig sétáltatnak. Ha mindjárt visszaküldenének a nagyházba, ott csakhamar folytathatnám ügyleteimet, ha megpukkadnak is az Orfèvres rakpart szájtátói. A bélyeges barátok valamennyien szívvel-lélekkel elkövetnek majd mindent, hogy megszöktessék generálisukat, a jó Vasfejűt! Van-e egy is köztetek, aki, mint én, tízezer mindenre elszánt cimborával dicsekedhet? - kérdezte büszkén. - De ami itt van, az se utolsó! - mondta a szívére ütve. - Én még senkit be nem köptem. Nézz oda, te szuka - szólt a vénlányhoz. - Rám ők rémülettel néznek, de tőled hányhatnékjuk van. Ez a te béred.
Elhallgatott, és végignézett a lakókon.
- Mit bámultok, ostobák! Még sose láttatok fegyencet? Az itt jelenlevő Collin, a keménykötésű fegyenc, nem olyan gyáva, mint embertársai, és tiltakozik a társadalmi szerződés sötét gazságai ellen, hogy a dicső Jean-Jacques-kal szóljak, akit büszkén vallok mesteremnek. Szóval én egyedül állok szemben a kormánnyal, az egész törvényszéki, csendőrségi pereputtyal, és kibabrálok velük.
- Teringettét - szólt a festő -, pompás rajzot lehetne készíteni róla.

 

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg

Hogy pontosan milyen volt, s miben állt e tekintélyes személy tisztsége, az még a mai napig sem ismeretes. Tudni kell, hogy ez a tekintélyes személy csak nemrég lett jelentékeny személlyé, és azelőtt csupán jelentéktelen személy volt. Egyébként az ő állását most sem tekintették jelentékenynek más jelentékenyebbekéhez viszonyítva. De még mindig akadnak olyan körök, amelyek számára mégis jelentékeny az, ami mások szemében jelentéktelen. Egyébiránt ő sok más eszközzel igyekezett még tekintélyesebbé tenni magát, elrendelte, hogy alárendeltjei már a lépcsőnél fogadják, amikor hivatalába érkezik, parancsba adta, hogy senki se merészkedjék a színe elé csak úgy egyenest, hanem minden a legszigorúbb rendben haladjon: a törvényszéki iktató tegyen jelentést a kormányzói titkárnak, a kormányzói titkár a címzetes tanácsosnak vagy másnak, ahogy éppen adódik a dolog, és csak így kerüljön eléje az ügy. Szent Oroszországban annyira megfertőzött mindenkit az utánzási hóbort, hogy mindenki a feljebbvalóját majmolja és utánozza. Azt beszélik, hogy egy címzetes tanácsos, amikor megtették egy különálló kis iroda vezetőjévé, nyomban elkerített magának egy külön kis zugot, amelyet "kancelláriá"-nak nevezett ki, és holmi vörös galléros, paszományos szolgákat állított az ajtó mellé, akik ajtót nyitottak minden jövevénynek, bár a "kancelláriá"-ba egy közönséges íróasztalt is csak nagy üggyel-bajjal tudtak betenni. A tekintélyes modora és viselkedése komoly és méltóságteljes, de nem valami bonyolult volt. Rendszerének alapját a szigorúság alkotta. "Szigorúság, szigorúság és szigorúság" - szokta mondani, és az utolsó szónál rendszerint sokatmondóan nézett az arcába annak, akivel éppen beszélt. Erre egyébként semmi sem adott okot, mert hiszen az a tíz hivatalnok, aki irodájának egész kormányzó gépezetét alkotta, anélkül is kellőképpen be volt gyulladva. Ha messziről meglátták őt, abbahagyták a munkájukat, és vigyázzban állva várták meg, amíg a főnök végigmegy a szobán. Alárendeltjeivel való társalgásából csak úgy áradt a szigorúság, és jóformán csak három mondatból állt az egész: "Hogyan merészel ön? Tudja maga, kivel beszél? Tisztában van maga azzal, hogy ki áll maga előtt?" Egyébként jólelkű ember volt, barátai iránt kedves és előzékeny; de a tábornoki rang egészen kizökkentette a rendes kerékvágásból. Miután megkapta a tábornoki rangot, valahogy meggabalyodott, kiesett a szerepéből, és egyáltalán nem tudta, hogyan viselkedjék. Ha egyenrangúakkal hozta össze a véletlen, olyan rendes ember volt, hogy nem is kell különb, sőt, sok tekintetben még elég okosnak is bizonyult, de mihelyt olyan társaságba került, ahol akár csak egy fokkal alacsonyabb rangú emberek is voltak, akkor valósággal olyanná vált, mint valami fajankó: szavát sem lehetett venni, és állapota fölöttébb szánalomkeltő volt, kivált mert maga is érezte, hogy sokkal, de sokkal jobban el tudná tölteni az időt. Olykor lehetett látni a szemén, hogy nagyon szeretett volna bekapcsolódni valami érdekes beszélgetésbe, vagy belevegyülni valamelyik csoportba, de mindig megtorpant arra a gondolatra: nem lesz-e túlságosan sok az ő részéről, nem lesz-e ez nagyon bizalmas, és nem fogja-e csorbítani tekintélyét. E meggondolás következtében megmaradt örökké ebben a hallgatag állapotban, és csak néha bökött ki egy-két egy szótagos szót; ily módon abba a hírbe került, hogy a legunalmasabb ember a kerek világon.

 

Madách Imre: Az ember tragédiája

IX. szín: Párizs

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE
         Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM
Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE
Mi meg jerünk bajtársaink után,
Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -

A MÁRKI
Márki vagyok. -

ÁDÁM
         Megállj - vagy nem tudod,
Hogy ,,polgáron" kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI
Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
A címeket.

ÁDÁM
Szerencsétlen, ne folytasd,
E guillotine is szinte hallgatózik. -
Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI
Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM
Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI
Eggyel több leend
Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM
Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI
S azt véled-é, hogy e nemes előjog
Csak titeket illet, népemberek? -

ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!
Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

 

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről

Tatár, miután zsebkendőjével megtörölte csorgó bajuszát, visszatért erre a piskótaügyre, mely szöget ütött a fejébe. Moviszternek beszélt:
- Pedig, drága doktor úr, ezek mégiscsak más emberek, mint mi. A gyomruk is más, a lelkük is más. Cselédek. És azok is akarnak maradni. Egyenesen megkövetelik, hogy cselédeknek nézzük őket. Múltkor például fölszólítom egy barátom lakását. Valami idegen hang volt a telefonnál. "Az alkalmazott?" - kérdezem. "Nem" - válaszolt a hang, de egészen szemtelenül: - "a cseléd". Ezt hallani kellett volna. Annyira meghökkentem, hogy nem is tudtam, mire magyarázzam. Csak tartottam kezemben a hallgatót, melyben még ott recsegett ez a hang, dühösen, kihívó dölyffel. Szinte szeretik ezt, kérem, kimondani. Csak azért is, hogy izgassanak bennünket, hogy sértsenek.
Kicsit lippentett a topázsárga borból, s így folytatta:
- Hiszen sok mindent próbáltak már, kérem, szeretettel. Nekem is volt egy barátom, a megboldogult Zeléndy Karcsi, Isten nyugosztalja. Derék ember volt, csak kissé hóbortos. Fejébe szállt az a sok teória. Növényeket evett, bőrsaruban járt. Tolsztojt is fölkereste annak idején, Jasznaja-Poljánában. Amikor hazajött, elhatározta, hogy gyökeresen oldja meg a kérdést. Fölfogadott egy cselédet, valami ötvenéves özvegyasszonyt, s közölte vele, hogy teljesen egyenlők, nála nincs se úr, se cseléd, puszta véletlen, hogy ki szolgálja a másikat. És mindjárt az első ebédnél az asztalhoz ültette. Oda, a felesége és gyermekei közé, a családi asztalhoz. Maga mesélte nekem, hogy folyt le ez az ebéd. Hát bizony, siralmas volt. Az a szerencsétlen szolgáló borzasztó rosszul érezte magát a fenenagy tisztességben. Csak feszengett a loncsos, ételszagú szoknyájában, az asztal alá dugdosta kezét, tapogatta arcát, s egész ebéd alatt meg se mukkant. Hiszen fáradt is volt, az istenadta. Hajnaltól kezdve sütött-főzött. Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével - se szó, se beszéd - felöltözködött, kijelentette, hogy egy percig se marad ilyen helyen. El is ment azonnal.

Magával vitatkozván még mindig a doktorral vitatkozott, feléje szögezve kihegyezett érveit:

- Most már azt kérdem, miért ment el? - s mutatóujját húsos orrára nyomta, úgyhogy az egészen belappadt. - Mert bárhogy faggatták, nem mondta meg. Hát én megmondom. Azért ment el, mert több esze volt, mint gazdájának. Azért ment el, mert érezte, hogy ez természetellenes, hogy ez nem is volt őszinte. Az őszinte az lett volna, ha az én önfeláldozó, nagylelkű barátom stante pede fölajánlja neki házát, birtokát, az utolsó marháig, az utolsó szögig. Ezek az egyszerű emberek, akik a társadalom legalacsonyabb fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük. Nem érik be a féleredménnyel. Vagy urak akarnak lenni, de egészen urak, vagy cselédek akarnak lenni, de egészen cselédek. Vagy-vagy. A többi komédia. Mint a rómaiaknál. Azok is játszottak ilyenféle komédiákat. De - és itt megállt - évente csak egyetlenegyszer. Nem tudom, melyik ünnepükön, a patríciusok rabszolgáknak öltöztek, a rabszolgákat lefektették asztalaikhoz, és ők maguk hordták föl nekik a mézesbort meg a sült kappant. Azt mondták, az aranykor emlékére, mikor az emberek mind egyenlők voltak. De mikor volt ez? Mitológia. Már ők maguk se emlékeztek rá. Hát még mi? A kezünk se egyforma - és fölmutatta párnás, puha kezét, mely csakugyan nem hasonlított itt senkiéhez. - Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát - dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes vitatkozók módjára -, mindig voltak urak, és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.
Körülnézett. Nagy sikere volt. A társaság, melynek megvédelmezte igazát, hálásan fogta körül. Tatár már le is tette a pontot, de a doktor felé fordulva még levonta a végső következtetést:
- Más megoldás nincs.
- De van - mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
- Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? - kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.
- Az irgalom.
- Az irgalom? - ismételte Tatár, és örült, hogy a vita új tápot kapott.
- Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján.
- Melyik az az ország?
- Krisztus országa.
- Az fönn van, a felhőkben.
- A lélekben van.
- De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.
- Nem is kell megvalósítani - szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. - Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él.
- Bocsánat, ön, doktor úr, odaültetné asztalához a cselédjét?
- Nem.
- Miért nem?
- Talán azért - gondolkozott -, mert nem tart rá számot. És ez csakugyan komédia lenne. Legalább egyelőre. Itt a földön.
- Akkor egy malomban őrölünk.
- Nem egészen, tanácsnok úr. Mert lélekben mindig az én asztalomnál ül az én cselédem.
- Így igen - mondta Tatár ráncolva boltozatos homlokát. - Miért ne? Csakhogy mondok valamit. Önt, kedves doktor úr, a cselédje aligha ültetné az asztalához, ha megtollasodnék. Micsoda zsarnokok ezek, mihelyt egy kis vagyont kaparnak össze. Láttam ilyeneket. Tüstént cselédet tartanak, és milyen kegyetlenek hozzájuk, milyen szívtelenek. Isten mentsen a rablóból lett pandúrtól. Nincs rettenetesebb mint a cseléd cselédjének lenni. Bennük aztán igazán nincs irgalom.
- Ehhez semmi közöm.
- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.

[A történet 1327-ben egy olaszországi bencés rendi kolostorban játszódik, ahová Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és tanítványa, Melki Adso érkeznek a történet elején. Vilmosnak elsődleges feladata az, hogy a pápa és a ferencesek tárgyalásait készítse elő, de közben elkezd nyomozni egy gyilkosságsorozat ügyében is. A kihallgatások során kiderülnek a kolostor könyvtárának titkai. Az alábbi részletben a kódexek tréfás képekkel való illusztrálásából indul az elmélkedés:]

– Nos tehát – kezdte Vilmos –, miről is esett szó aznap, amikor Adelmus miniatúráiról vitatkoztatok?

– Hallhatta atyám tegnap. Jorge azt mondta, hogy nem szabad nevetséges képekkel díszíteni olyan könyveket, amelyekben az igazság van megírva. Venantius erre azt mondta, hogy az élcek és a szójátékok még Arisztotelész szerint is az igazság jobb megismeréséhez segítenek hozzá, minekokáért a nevetés nem lehet rossz dolog, hiszen, lám, az igazság eszközévé válhat. Mire Jorge azt mondta, hogy emlékezete szerint Arisztotelész az ő Poétiká-jában beszélt effélékről, éspedig a metaforákkal kapcsolatban. De Arisztotelész a poézisről beszél, márpedig az igen alantas doktrína, és koholmányokból él. Venantius erre azzal vágott vissza, hogy a zsoltárok is költői művek, és metaforákat használnak, mire Jorge méregbe gurult, s azt mondta, hogy a zsoltárok isteni ihletésű művek, és azért használnak metaforákat, hogy az igazságot terjesszék általuk, a pogány poéták ellenben a hazugság terjesztése és merő szórakoztatás céljából használnak metaforákat, ami engem fölöttébb sértett...

– Miért?

– Mert retorikával foglalkozom, és sok pogány poétát olvasok, és tudom... vagyis hiszem, hogy szavaik keresztény természetű igazságokat is közvetítenek... Elég az hozzá, hogy ekkor, ha jól emlékszem, Venantius további könyvekkel hozakodott elő, és Jorge nagyon mérges lett.

– Mely könyvekkel?

- Venantius, aki nagyon jól tud... tudott görögül, azt mondotta, hogy a Poétika második részét Arisztotelész kimondottan a nevetésnek szentelte, s hogy tehát ha egy hozzá foghatóan nagy filozófus egész könyvet írt a nevetésről, a nevetés bizonyára fontos dolog. Jorge erre azt mondta, hogy számos egyházatya a bűnnek is egész könyveket szentelt, mert a bűn is fontos, ámde rossz dolog, mire Venantius azt mondta, hogy az ő legjobb tudomása szerint Arisztotelész úgy beszél a nevetésről, mint jó dologról s az igazság eszközéről, mire Jorge gúnyosan megkérdezte tőle, hogy vajon olvasta-e is netán Arisztotelésznek eme könyvét, mire Venantius azt felelte, hogy olvasni mindeddig senki sem olvashatta, mert többé nem került elő, és talán el is veszett.

[Nem veszett el, van egy példány belőle a kolostorban. Ám ennek titkát a könyvtáros Jorge (akár mások élete árán is) megőrzi. Miután Vilmosban összeáll a kép a gyilkosságról, egy kihallgatásban próbálja vallomásra bírni a vak Jorgét:]

– Az utolsó kéziratot akarom látni – mondta Vilmos – abban a kötetben, amely egy arab meg egy szír nyelvű részt és egy Coena Cypriani-interpretációt vagy -másolatot foglal magában. Azt a könyvet akarom látni, amelyet te olvasás után megkaparintottál; onnan idehoztad, itt elrejtetted, s ravaszul védelmezted, de nem semmisítetted meg, mert könyvet egy magadfajta ember nem semmisít meg, csupán elzár, nehogy bárkinek is a kezébe kerüljön. Arisztotelész Poétiká-jának a második könyvét akarom látni, amelyről mindenki azt hiszi, elveszett, vagy meg sem íródott, s amelynek te talán a legutolsó példányát őrződ.

– Nagyszerű könyvtáros lehetett volna belőled, Vilmos – mondta Jorge elismerőleg, egyszersmind szomorúan. – Tehát mindent tudsz. Gyere, azt hiszem, van ott egy zsámoly az asztal túloldalán. Ülj le, tessék, itt a jutalmad.

Vilmos leült, elkérte tőlem a mécsest, és maga elé tette, alulról világítva meg így Jorge arcát. Az öreg fölemelt egy előtte heverő kötetet, és átnyújtotta Vilmosnak. Ráismertem a kötésére: ezt a könyvet néztem én az ispotályban arab kódexnek.

– Akkor hát olvasd, lapozgasd csak, Vilmos – mondtaJorge. – Tiéd a győzelem.

Vilmos merően nézte a könyvet, de nem nyúlt hozzá. Kámzsájába kotort, egy pár kesztyűt vett ki belőle, és felhúzta, de nem a saját, lyukas ujjú kesztyűjét, hanem azt, amelyet Severinus viselt, amikor halva találtuk. Lassan felütötte a kötet kopott, töredezett fedelét.

S ekkor ez a bámulatos emlékezőtehetségű olvasó, aki immár negyven esztendeje ismételgetett magában mindent, amit még szerencsésebb, látó korában olvasott, fölemelte a fejét, és szavalta:

– „Amikor Isten elnevette magát, született hét istenség, világnak kormányzói; amikor felkacagott, fényesség lett, a második kacagásra megjelent a víz, kacagásának hetedik napján pedig megjelent a lélek...” Őrültség. Akárcsak az utána következő darab, a Coená-t kommentáló, sok-sok hatökör egyikének az írása... Hanem hát téged nem ezek érdekelnek.

„Az első könyvben a tragédiáról szóltunk s arról, hogy szánalmat és félelmet keltvén a tragédia miképp idézi elő ezeknek az érzelmeknek a megtisztulását, ígéretünkhöz híven most a komédiáról (valamint a szatíráról és a mimusról) fogunk szólni, s kifejtjük, hogy a komédia a nevettetés révén miként tisztítja meg a nevetségesség érzését. Már a lélekről szóló könyvben említettük, hogy ez mennyire figyelemre méltó érzés, kifejtvén, hogy minden állatok közül egyedül az ember képes nevetni. Először is tehát meghatározzuk, miféle cselekedeteknek utánzása a komédia, majd szemügyre vesszük, mely módokon ingerel nevetésre, és megállapíthatjuk, hogy ezt vagy a cselekvés, vagy a beszéd útján teszi. Kifejtjük, hogy ami a cselekvést illeti, a mulattató hatást a jobbnak a rosszabbhoz vagy a rosszabbnak a jobbhoz való hasonlítása, a csalás és ámítás, a képtelenség és a természeti törvények megsértése, a jelentéktelenség és a következetlenség, a szereplők lealacsonyítása, a bolondos és közönséges némajátékok alkalmazása, a diszharmónia, a minél méltatlanabb tárgy választás kelti. Kifejtjük továbbá, hogy a beszéddel való mulattatáshoz ellenben a különböző jelentésű, de hasonló és hasonló jelentésű, de különböző szavak összekeverése, a fecsegés és az ismétlés, a szójátékok, a kicsinyítések, a hibás kiejtés és a barbarizmusok szolgálnak eszközül...”

Vilmos nehezen fordított, keresgélte a megfelelő szavakat, meg-megakadt. S közben mosolygott, mint aki ezt várta, erre számított. Az első oldal után, mintha a többire már nem is volna kíváncsi, abbahagyta a felolvasást, és sietve tovább akart lapozni, ám egykettőre ellenállásba ütközött, mert a fölső széleken és a lapélek mentén az oldalak összetapadtak, mint rendesen, ha a nedvesség és a penész amolyan ragacsos csirizfélét izzaszt ki a papirost alkotó matériából. Jorge felfülelt rá, hogy a lapzizegés abbamarad.

– Rajta csak, olvasd, lapozgasd – biztatta Vilmost. – A tiéd, megszolgáltad.

Vilmos elnevette magát, szemlátomást jól mulatott:

– Eszerint mégsem tartod olyan sokra az eszemet, Jorge! Nem tudod, hogy kesztyűt húztam, így aztán ügyetlenek az ujjaim, nem tudom a lapokat széjjelválasztani egymástól. Csupasz kézzel kellene folytatnom, meg-megnyalva az ujjaim hegyét, amiképpen ma reggel is tettem, amikor a szkriptóriumban, olvasás közben egyszerre csak ez a rejtély is megoldódott előttem; s addig-addig lapozgatnék így, míg kellő mennyiségű méreg nem kerül a számba. Tévedek?

Azért bizonygatod magadnak, hogy ez az egész história isteni terv szerint alakult, mert így kendőzöd el önmagád előtt, hogy közönséges gyilkos vagy.

– Én nem öltem meg senkit. Mindenki a saját végzetét követve, a saját bűnei miatt bukott el. Én csupán eszköz voltam.

– Tegnap azt mondtad, hogy Júdás is eszköz volt. De azért csak elkárhozott.

– Nem félek a kárhozattól. Az Úr majd feloldoz, mert tudja, hogy amit tettem, az ő dicsőségéért tettem. Az volt a kötelességem, hogy megvédjem a könyvtárt. Mondd, hogyan találtad ki, hogy Arisztotelész második könyvéről van szó?

– Bizonyos, hogy a nevetésre szórt átkaid, vagy az a kevés, amit a másokkal folytatott vitádról hallottam, önmagában nem lett volna elegendő. Venantius néhány feljegyzése volt segítségemre. Első pillantásra nem fogtam fel az értelmüket. Olvastam már valami effélét: most, a napokban ellenőriztem. Arisztotelész hozza föl ezeket a példákat már a Poétika első könyvében és a Retoriká-ban is. Azután eszembe jutott, hogy Sevillai Izidor szerint a komédia tárgya a stupra virginum s az amores meretricum... Lassanként fölsejlett előttem, milyen is kell hogy legyen ez a második rész. Nagyjából el tudnám mondani neked az egészet, meg sem kell néznem hozzá, mi van a mérgezett lapjaira írva. A komédia a komai-ban, vagyis a falvakban születik, ahol is a parasztok egy-egy lakoma után vidám ünnepségeket csapnak. Nem hírességekről és hatalmasságokról, hanem alantas és nevetséges, de sohasem gonosz emberekről szól, és a szereplők a végén nem halnak meg. Azzal kelt nevetséges hatást, hogy megmutatja e közönséges emberek hibáit és bűneit. Arisztotelész itt a nevetésre való késztetést jótékony erőnek tartja, mely segíthet a megismerésben, amikor is találós kérdésekkel vagy váratlan metaforákkal keltve meglepetést, elferdíti ugyan a dolgokat, mintha csak hazudnék, ám valójában kényszerít bennünket, hogy figyeljünk csak oda jobban, és azt mondatja velünk: lám-lám, hát így álltak a dolgok, s én nem is tudtam. Az igazságra törekedvén rosszabbnak mutatni az embereket és a világ dolgait, rosszabbnak annál, amilyenek vagy amilyennek hisszük őket, és feltétlenül rosszabbnak, amilyennek a hősköltemények, a tragédiák és a szentek életéről szóló történetek ábrázolják tárgyukat. Jól mondom?

– Elég jól.

– Most pedig áruld el – fohászkodott neki Vilmos –: miért? Miért épp erre a könyvre vigyáztál olyan nagyon, és annyi sok másikra miért nem? Bűbájosságról szóló traktátusokat, akár még istenkáromlással teli írásokat is rejtegettél, de nem bármi áron, nem gyilkosság árán; e miatt a mű miatt azonban kárhozatba taszítottad szerzetestestvéreidet, és elkárhozol te magad is! Miért? Annyi más könyv is beszél a komédiáról, annyi sok írás magasztalja még a nevetést. Miért épp ettől rémültél meg úgy?

– Mert ezt a Filozófus írta. Annak az embernek mindegyik könyve lerombolt valamit a kereszténység évszázadok során felhalmozott bölcsességéből. Az egyházatyák elmondták, mit kell tudni az Ige hatalmáról, de Boethius csak kommentálta a Filozófust, s az Ige isteni misztériuma máris átváltozott a kategóriák és szillogizmusok emberi paródiájává. A Genezis könyve elmondja, mit való tudni a világegyetemről, de csak rá kellett bukkanni a Filozófus fizikai tárgyú könyveire, és a mindenséget ki-ki máris érzéketlen, iszamós matériának látta, az arab Averroës pedig úgyszólván meggyőzte az emberiséget, hogy a világ örökkévaló. Mindent tudtunk már az isteni nevekről, amikor az a Domonkos-rendi, akit Abbo temetett el, hagyta, hogy a Filozófus megszédítse, és a természetelv útját járva, nagy kevélyen új neveket adogatott. A kozmosz az Areopagita szerint megnyilatkozik annak, akinek van szeme, hogy lássa odafönn a példás ősök fényzuhatagát, de így e világi jelek készlete, megannyi utalás lett belőle, hogy meg tudjunk nevezni holmi elvont mozgatóerőt. Azelőtt az eget néztük, és a matéria iszapját haragos pillantásra méltattuk csupán, most ellenben a földet bámuljuk, és az égben a föld tanúsága alapján hiszünk. A Filozófus, akire ma már a szentek és a pápák is esküsznek, minden egyes szavával fejtetőre állította a világ képét. Odáig azonban nem jutott, hogy Isten képét is fejtetőre állítsa. Ha ez a könyv szabad értelmezés tárgyává válik... vált volna, ledőlt volna az utolsó korlát is.

– De hát mi rémített meg úgy abban, amit a nevetésről mond? Ezt a könyvet eltüntetheted, de a nevetést nem.

– Nem, azt nem. A nevetés a testünk gyengesége, romlottsága, otrombasága. Paraszti kedvtelés, ittas ember zabolátlansága; nagy bölcsen az egyház is megtűri az ünnepi, farsangi, vásári alkalmakat, mint megannyi nappali magömlést, csapolódjanak csak a kedvek, annál kevesebb tere lesz így a másfajta vágyaknak, másfajta óhajoknak... Csakhogy a nevetés így megmarad hitvány dolognak, együgyűek mentsvárának, pórok megszentségtelenült misztériumának. Megmondta az apostol is: jobb házasságban élni, mint égni. Jobb nevetnetek, a lakoma végén, minekutána kiürítettetek korsót és palackot, jobb a rendet kifigurázó, mocskos kis paródiáitokon röhögnötök, mintsem az Isten akaratából fönnálló rend ellen lázadoznotok. Válasszatok bolondok királyát, merüljetek nyakig a szamár- és disznóliturgiában, féktelenkedjetek fejen állva a szaturnáliáitokon... De itt, itt... – kopogtatta meg Jorge a Vilmos tenyerébe simuló könyv mellett az asztalt –, itt a nevetés gyökerestül más értelmet kap, művészetté magasztosul, megnyílnak előtte a tanult emberek világának kapui, bölcselet és csalárd teológia tárgya lesz... Tegnap magad is láttad, hogy az együgyűek miként agyalják ki és valósítják meg a legzavarosabb eretnekségeket is, fittyet hányva Isten és a természet törvényeire. Az együgyűek azonban maguk ítélik kárhozatra önmagukat, önnön tudatlanságuk áldozataivá lesznek, az ő eretnekségükkel az egyház remekül elbír. A Dolcino-félék pallérozatlan eszeveszettsége sohasem fogja kibillenteni helyéből az isteni rendet. Eztán is erőszakot hirdet, és erőszak végez vele, nem hagy nyomot, véget ér, amiképpen véget ér a farsang is, és mit számít, ha míg tart az ünnep, beköszönt a földön egy-egy rövid időre a fordított világ vízkeresztje! Az a fontos, hogy a tett ne váljék tervvé, hogy ne adódjék olyan latin, melyre ez a köznyelv lefordítható lenne. A nevetés a pórt felszabadítja az ördög iránti félelem alól, hiszen a bolondok ünnepén az ördög is szegény és együgyű, tehát ellenőrizhető. Ám ez a könyv azt taníthatná, hogy aki az ördög iránti félelem alól fel tud szabadulni, az tud valamit. Amikor nevet, mikor bor bugyog le a gégéjén, a pór úgy érzi, a maga ura, mert felforgatta úr és szolga viszonyát; ez a könyv azonban megtaníthatná a tanult embereknek, miféle agyafúrt és immár tiszteletre méltó fortélyokkal igazolhatják ezt a felfordulást. Az értelem művévé válnék az, ami a pór megfontolatlan tettében szerencsére még csupán bendőjének a műve. A nevetés az ember sajátja, és ez jól mutatja bűnös korlátoltságunkat. Ebből a könyvből azonban hány és hány magadfajta romlott elme vonná le azt a végső szillogizmust, hogy az ember célja a nevetés! A nevetés néhány pillanatra feledteti a pórral a rettegést. Csakhogy a törvény épp ez által a rettegés, azaz valódi nevén: istenfélelem által érvényesül. S ebből a könyvből luciferi szikra pattanhatna ki, új tűzözönbe borítva a világot; a nevetés pedig a félelem szertefoszlatásának új, még Prométheusz által sem sejtett tudományává lenne. A pór, amikor épp nevet, mit sem törődik a halállal; hanem utána, ha vége a mulatságnak, a liturgia az isteni terv szerint ismét ráparancsolja a halálfélelmet. Ez a könyv új, pusztító törekvést gerjeszthetne: váltsuk meg magunkat a félelem alól, így pusztítsuk el a halált. És mivé lennénk mi, bűnös teremtmények, a tán legbölcsebb, legszívmelengetőbb isteni adomány, a félelem nélkül? A mesterek és az atyák tanításaiból hosszú évszázadokon át párlódott le illatos esszenciaként a szent tudás, melynek célja, hogy magasztos gondolatokkal váltson meg az alantasság nyomorúságától és kísértéseitől. Ez a könyv meg, csodaszernek kiáltva ki a komédiát, a szatírát és némajátékot, azt állítva, hogy ezek a hiba, a bűn, a gyengeség ábrázolása révén megtisztítanak a szenvedélyektől, arra serkentené a hamis bölcseket, hogy (ördögi fordulattal) az alantas elfogadása révén próbálják megváltani azt, ami magasztos. Ebből a könyvből az a gondolat következnék, hogy az ember, ha tetszik (s mint a te Baconod a természeti mágia érvén sugallta is), paradicsomi bőséget is óhajthat magának itt, e földön. Ez az, aminek nem szabad, aminek nem lehet bekövetkeznie. Nézd a kis barátokat, akik szégyenszemre azzal a bolondos paródiával, a Coena Cypriani-val mulatják magukat. Micsoda ördögi kiforgatása az a szentírásnak! Mégis ők közben tudják, hogy rosszat cselekszenek. Ám attól a naptól fogva, hogy a Filozófus igazolná a zabolátlan képzelet szélsőséges játékait, jaj, bizony attól fogva középre lódulna, ami addig a szélen volt, a közép pedig nyomtalanul eltűnnék. Isten népe a terra incognita szakadékaiból előözönlött szörnyetegek gyülekezetévé válnék, az ismert föld pereme lenne a keresztény birodalom szíve közepévé, Péter trónusát arimaspusok, a monostorokat manók foglalnák el, s a könyvtárak nagy hasú és hatalmas fejű törpék őrizetére maradnának! Szolgák diktálnák a törvényt, mi pedig (de te is, úgy ám) engedelmeskedni tartoznánk a teljes törvénynélküliségnek. Azt mondta egy görög filozófus (s idézi is itt Arisztotelészed, mint cinkosát, mint alávaló auktoritást), hogy ellenfeleink komolyságát kacajjal zúzzuk szét, a kacajjal viszont komolyságot helyezzünk szembe. Atyáink meghozták a maguk bölcs döntését: ha a pórok mulatsága a nevetés, akkor a póri szabadosságot a szigor tartsa féken, a szigor törje és félemlítse meg. S a pórnak nincsenek meg rá az eszközei, hogy addig finomítsa a nevetését, míg fegyverként nem tudja használni a papi komolyság, az ő pásztorai ellen, akiknek dolguk, hogy az örök élet felé tereljék, és megóvják őt a has, az ágyék, az étel és mind a szennyes kívánságok csábításaitól. De ha valaki egy szép napon a Filozófus szavaira hivatkozva, következésképpen maga is filozófusként szólva, éles kardot kovácsolna a nevetés művészetéből, ha a meggyőzés retorikáját felváltaná a gúny retorikája, ha azt az érveléstant, mely a megváltás képeit rakosgatja össze türelmes és üdvösséges munkával, olyan érveléstan váltaná fel, mely a legszentebb és legmagasztosabb képzeteket sorra mind széjjelzilálná, ó, azon a napon neked is véged lenne, Vilmos, a tudományoddal együtt!

– Miért? Harcba szállnék, az eszemet helyezném szembe a mások eszével. Csak jobb világ lenne az, mint emez, ahol Dolcino tüzét és izzó vasát Bernard Gui tüze és izzó vasa győzi le!

– Addigra már téged is behálózna az ördög. Az ellenfélhez sodródnál Armageddon mezején, ahol a végső összecsapásra sor kerül. De azon a napon az egyháznak még egyszer, utoljára, fegyvert kell ragadnia. A káromlás nem ijeszt bennünket, mert az Istent átkozó szavakban is a lázadó angyalokat megátkozó Jehova haragjának eltorzított képére ismerünk. Nem ijeszt bennünket az erőszak sem, hiába öldös valaki papokat holmi megújulási hóbort igézetében, mert Izrael népét is ugyanez az erőszak igyekezett elpusztítani. Nem ijeszt bennünket a donatista zordsága, a circumcelliós öngyilkos őrülete, a bogumil bujasága, az albigens kevély tisztasága, a flagelláns vérszomja, a szabad lélek testvéreinek rosszba szédülése: ismerjük mindőjüket, és tudjuk, miféle az ő bűneik gyökere: ugyanaz, ami a mi istenességünké is. Nem félünk tőlük, mi több: tudjuk, miképpen kell őket elpusztítani, azaz hagyni, hadd pusztítsák csak el önmagukat, pimaszul a zenitig szökkentve a nadírjuk mélységes mélyén születő halálvágyat. Sőt, mondhatni, hasznos nekünk az ő létezésük, beleillik Isten tervébe, hiszen bűnük csak serkenti a mi erényességünket, istenkáromlásuk a mi dicshimnuszt zengő hangunkat acélozza, parttalan vezeklésvágyuk a mi áldozatkészségünk medrét egyengeti, ugyanúgy, amiképpen a sötétség fejedelmére, annak lázadására és elkeseredésére is szükség volt, hogy minden reménységek okának és céljának, Istennek a dicsősége még jobban fényeskedhessék. Ám ha egy napon, s már nem póri kivétel, hanem szigorú tudomány, cáfolhatatlan szentírás-magyarázat gyanánt is, elfogadhatóvá válnék, és rnár nem gépiesnek, hanem fennkölt és nagyszerű színben tűnnék fel a kinevetés művészete, ha egy napon valaki egyszer csak azt mondhatná (és ha lenne, aki meghallgatja): „Kacagok az Ige megtestesülésén...” akkor fegyvertelenek lennénk, nem tudnánk feltartóztatni az istenkáromlást, mert az sorakozót fúvatna a testi matéria sötét erőinek, a szellemesben meg a böfögésben megnyilatkozó erőknek, s a böfögés és a szellentés önhatalmúlag kisajátítaná akkor azt a jogot, mely egyedül a lelket illeti meg, tetszése szerint áramolván bárhova!

– Lükurgosz szobrot emeltetett a nevetésnek.

– Ezt Cloritiusnál olvastad, abban az irományában, amelyben a mimusokat igyekszik felmenteni az istentelenség vádja alól, és elmondja, miként gyógyította meg a betegét egy orvos azzal, hogy megkacagtatta. Mi szükség volt meggyógyítani, ha egyszer Isten úgy határozott, hogy véget vet földi idejének?

– Nem hinném, hogy kigyógyította a nyavalyából. Csak megtanította rá, hogy nevessen azon a nyavalyán.

– A nyavalyán nem fog az ördögűzés. El kell pusztítani.

– A beteg testével együtt.

– Azzal, ha kell.

– Te magad vagy az ördög – mondta akkor Vilmos.

Jorge ezt szemlátomást nem értette. Ha nem világtalan, most bizonyára döbbent tekintettel mered Vilmosra.

– Én? – kérdezte.

– Igen, becsaptak téged. Az ördög nem az anyag fejedelme, az ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság. Az ördög komor, mert tudja, hova tart, és mert mindig oda tart, ahonnan jött. Te vagy az ördög, és a sötétben élsz, úgy, mint az ördög. Ha meg akartál győzni, hát nem jártál sikerrel. Gyűlöllek téged, Jorge, és ha tehetném, pucérra vetkőztetnélek, a feneked lyukába madártollakat dugdosnék, az arcodat kipingálnám, hogy olyan legyél, mint a mutatványosok vagy a bohócok, és levinnélek, és végigzavarnálak az egész apátságon, hogy a szerzetesek kinevessenek és többé ne féljenek. Szeretnélek mézzel bekenni, s aztán tollba hempergetni, és pórázon vezetni, vásárokban mutogatni téged, kikiáltani országnak-világnak: ez itt az igazságról szónokolt, s azt mondta nektek, hogy az igazság halálízű, és ti a szavainak nem hittetek, de a komorságának igen. Hát én most meg azt mondom nektek, hogy a lehetőségek szédítő végtelenjében Isten engedelmével egy olyan világot is elképzelhettek, ahol az igazság állítólagos szószólója nem egyéb ostoba szajkónál, aki réges-rég tanult szavakat ismételget csupán.

– Te az ördögnél is rosszabb vagy, te ferences – mondta erre Jorge. – Pojáca vagy, akárcsak az a szent, aki világra hordott benneteket. Olyan vagy, mint a te Ferenced, aki de toto corpore fecerat linguam, aki a prédikálás érvén bohócmutatványokat csinált, aki aranypénzeket nyomott a fösvény markába, hogy felbosszantsa, aki szentbeszéd helyett rázendített a Misereré-re, hogy megalázza ájtatosságukban az apácákat, aki franciául koldult, s egy fadarabbal hegedűst utánzott, aki a torkos fráterek bosszantására csavargónak öltözött, aki meztelenül a hóba hevert, állatokkal és fűvel-fával beszélgetett, még Krisztus születésének misztériumából is falusi mutatványt csinált, birkabégetést utánozva idézte fel a betlehemi bárányt... Remek iskola volt... Nemde ferences volt az a Diotisalvi nevű firenzei barát is?

– Hogyne – mosolyodott el Vilmos. – Aki elment a prédikáló barátok kolostorába, s ott azt mondta, csak úgy fogad el ételt, ha előbb adnak neki egy darabkát János testvér ingéből, hogy ő azt ereklyének eltehesse; aztán amikor megkapta, fogta, s kitörölte vele az ülepét, majd a latrinába hajította, egy rúddal utánanyúlt, s a trágyában kotorászva azt kiabálta: „Jajjaj, testvérek, segítsetek, a szent ereklyét az árnyékszékbe pottyantottam!”

– Lám, mennyire tetszik neked ez a história! Csak nem akarod elmesélni annak a másik ferencesnek, Paolo Millemosche testvérnek az esetét is, aki egyszer elcsúszott a jégen, a körülállók csúfolni kezdték, és valaki azt kérdezte, nem kívánna-e maga alá valami finomabbat; mire ő így felelt: dehogyisnem, a feleségedet... Hát így kerestétek ti az igazságot.

– Így tanította Ferenc az embereket, hogy a dolgokat máshonnan nézzék.

– De megfegyelmeztünk benneteket. Láthattad tegnap a rendtársaidat. Visszatértek a mi sorainkba, már nem beszélnek úgy, mint az együgyüek. Az együgyűek ne beszéljenek. Ez a könyv igazolta volna azt az eszmét, hogy az együgyűek beszéde valamiféle bölcsességet hordozhat. Ezt kellett megakadályozni, ezt akadályoztam én meg. Azt mondod, én vagyok az ördög. Nem igaz. Én az Isten keze voltam.

– Isten keze nem takargat, hanem teremt.

– Vannak olyan határok, amelyeket nem szabad általlépni. Isten úgy akarta, hogy némely térképekre ráírassék: hic sunt leones.

– A szörnyetegeket is Isten teremtette. Téged is. És azt akarja, hogy mindenről szó essék.

Jorge előrenyúlt, és remegő kézzel magához húzta a könyvet. Fordítva tartotta, hogy Vilmos tovább olvashassa.

– Igen? – kérdezte Jorge. – Akkor miért hagyta, hogy ez az írás elkallódjék az évszázadok során, s csak egyetlen másolata maradjon meg; hogy annak a (ki tudja, hová lett) másolatnak a másolata hosszú esztendőkön át egy görögül nem is tudó hitetlennek a kezére jusson, s azután egy ódon könyvtár rejtekén heveredjen elfeledetten, míg engem, engem és nem téged, oda nem vezérelt a gondviselés, hogy megtaláljam, elhozzam, s még további esztendőkig rejtegessem? Tudom, úgy tudom, mintha gyémántbetűkből olvasnám ki, mert az én szemem sok mindent lát ám, amit te nem látsz, tudom, hogy ez volt az Úr akarata, s én ezt az akaratot követve tettem, amit tettem. Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.

Adná Isten, keresztyének, ne volnának most oly hívei az ördögnek, kik fiokat, leányokat néki áldoznak. Nincsenek bezzeg, kik gyermekek teste ölésével kedvét keressék a sátánnak, de jaj, ki sokan vannak, kik fiok, leányok lelkét veszedelmesben áldozzák, hogy-sem ha testét megölnék? Valaki rosz erkölcsökben neveli, isteni félelemre és aítatosságra nem szoktattya gyermekét, mit mivel egyebet, hanem azok lelkét ördögnek adgya?

Látom, hogy a fiak nevelésére vagyon az atyáknak valami gondgyok mert iskolákba és udvarokba küldik, lovagolni, vadászni, puskázni tanítgattyák őket; de a lányok nevelésében nagy gondviseletlenség va­gyon; mert csinnyosgatás, ruha-czifrázás, gangoson lépés, az-az kevélységre-való tanítás minden nevelések.

Erre-nézve merem mondani, hogy tellyes életünk tekélletes vagy feslett állapattya az asszony-emberek nevelésétűl árad, mivel első nyólcz esztendőnket, az-az leggyengéb és hajlandób üdőnket, aszszony-emberek gond-viselése-alat tölgyük.

Mihent a téjtűl elfogják és szóllani s járni kezd a leány: futosson és jádzék magához egyenlő-üdős leány-gyermekekkel; de úgy, hogy az annya vagy más megért aszszony reá vigyázzon. Játczodozni a férfi-gyermekekkel vagy akár-mely kicsiny korokban is azokat ölelgetni-csókolni ne engedgyék a szülék, mert a kik társalkodásához kicsiny korokban szoknak, azok emlékezeti és szeretése alig ha holtig nem tart. (Ama pogány Cáto kivete a tanácsból egy fő embert, csak azért, hogy leánykája jelenlétében feleségét megcsókolta.) Ne csak ne lásson, de ne hallyon illetlen szókat a leány, és oly távúl járjon a gonosztúl, hogy azt ne is tudgya. Ne ércse a fajtalan szókat; szerelmeskedő beszédeket senki előtte ne említésen: hanem isteni féle­lemre és szeretetre gerjesztő históriákat ólcsanak elméjébe; aítatosságot csepegessenek szívébe; estveli és reggeli imádkozásokra szoktassák akadozó nyelvét; a templomba-menésre édesítcsék akarattyát; a mennyei dolgok böcsüllésére vidámítcsák értelmét.

Tudom, a kösségnek nagy része azt itíli, hogy nem jó írnyia és ol­vasni tanulni a leánynek; mert félő, hogy az olvasásból gonoszt tanúllyon; és ollyakat ne írjon, a miket nem kellene. De én üdvösséges dolognak itílem, hogy a keresztyén leány mingyárt kisded-korában vagy értelmes öreg aszszonytúl, vagy élemetes, jámbor, isten-félő em­bertűi olvasni tanúllyon és a szép dolgok olvasásából tekélletes erkölcsö­ket vegyen.

Bolondság az aszszony-embernek hadakozó dolgokat olvasni, kár­hozat a szerelmes históriákat forgatni, mellyekből halálos méregnél, az-az veszedelmes gonoszságnál egyebet nem vehetni. Ah! mely nagy esztelenség az atyáktól vagy férjektűl, ha virág-énekeket, szerelmeskedésről irt könyveket adnak feleségek, leányok kezébe? Olajt öntenek ezek a tűzre, mellyel felgerjed a bujaság. Mérget osztogatnak, mellyel megöletik a lélek. És hogy nyilvábban szóllyak, a kik szerzik, a kik éneklik a virág-énekeket, országos kerítők, közönséges kutakat mérgesítők. És mivel nem elégedvén magok gonoszságával, egyebeknek tőrt vetnek, mindazokban a gonosz indulatok vétkeiben részek vagyon, mely az ilyen ének hallásból vagy olvasásból gyuladoznak, és nincs oly büntetés, melyet nem érdemlenek.

De mindenek-felet szüzessége tisztaságát szeme fényénél inkáb böcsüllye és oltalmazza a leány, mert annál nagyob kincse nincsen. Az pedig oly dolog, hogy ha egyszer elveszti, mászor fel nem talállya.

Ha titkon maradna és soha ki nem tudódnék-is az eset, de lelki­ismeret oly kemény furdalásokkal fárasztja szívét az elesett leánynak vagy aszszony-embernek, hogy halált kellene inkáb szenvedni, hogy­sem ennek a házi-hóhérnak szűnetlen kínzásit viselni. Ha valaki szemét reá veti, mingyárt szívébe ütközik, hogy taláni ért az valamit gonoszságában. Ha láttya, hogy súgnak, ottan azt gondollya, hogy az ő vétkéről suttognak. Ha szó esik a feslett életrűl, azt álíttya, hogy ő-rólla példáznak. Egy zördűlés légyen a házban, azt tudgya, hogy kiterjedett dolga és ő-reá vigyáznak. Mindenekkel félbe beszél, a kirűl gya­nakodik, hogy megsajdította vétkét, retteg mindenkor tőlle, hogy szemére ne vesse feslettségét. Egy-szóval, halál az ő élete, mely min­denkor retteg, mindenkor kedvetlen és bátortalan. Ezek a belső kínzások, noha a gonosz férfiat-is sújtogyattyák, de sokkal inkább leányt és aszszonyt; eggyért azért, mert természet-szerént félelmes az aszszony. Másért azért, mert sokkal rútab a fajtalanság az aszszonyban, hogy-sem a férfiban. A férfiban sok jóságok lehetnek, úgy­mint vitézség, okosság, tudomány, mesterség, igazság, tiszta élet; ezek közzűl ha egybe megfogyatkozik-is, csak légyen a többiben tekintete tűrhető. Az aszszony-emberben pedig a tiszta szermérmetesség az szükséges, hogy bár se szép, se gazdag, se gond-viselő ne légyen, böcsületessé teszi őtet a tisztaság; de ha e nélkül találtatik, nincsen semmi bőcsülletes benne.

Első az: hogy rejtve és magán maradgyon, szem előt és férfiak közöt ne forogjon a leány. Oly hatalmat vett az ördög a világon, oly sokan fogják pártyát és segítik az gonosz szándékát, hogy mihelyt emberek-közzé lépünk, minden érzékenségünk ablakán halál mégyen lelkünkre, mert mindenüt példát látunk a gonoszra esztent a feslettségre.

Nem kívánkoznék bezzeg a leány-aszszony piaczra vagy lakodalom­ba menni, ha meggondolná, hogy itílő-mesterek eleibe mégyen, kik erkölcséről és tisztességérűl törvényt tesznek. És soha magát úgy nem viselheti, hogy kárhoztató sentencziát ne nyerjen. Ha keveset szól vagy halgat, parasztnak itílik, szaporáb szaváért csácsogó neve. Ha egy-ügyűn beszél, tudatlannak, értelmes szóllásáért álnak és csalárdnak mondatik. Ha nehezen felel, roszszúl nevelt: ha künnyen szónak adgya magát, szerelmeskedő; ha szemérmetesen halgat, kép­mutató; ha szépen öltözik, kevély: ha az öltözettel nem gondol, ocs­mány; ha valahová néz azt mongyák, hogy oda hajol szíve, a hová néz szeme. Egy-szóval, soha ollyat nem mívelhet a leány, hogy meg ne szóllyák, meg ne itíllyék, ne kárhoztassák. A mi pedig egy­szer reáragad, künnyen le nem mosatik; csak-nem holtig rajta-marad.

Othon üllyön, és ha a szükség kívánnya, hogy kimennven, annyával mennyen; és a férfiak közöt úgy légyen, mint-ha ellenségi közöt vol­na, kik legdrágáb kincsétűl meg akarnák fosztani.

Annak-okáért keresztyén leánynak tudni kell, hogy senkivel nem szabad néki szerelmeskedni, hanem csak férjével. Es mikor hízelkedő beszéddel hazudoz az ifiú legény, hogy halálra szereti őtet: bizonyoson hidgye hogy nem őtet szereti, hanem a maga gyönyörűségét, mellyet bé akar tölte­ni. Mint marad az-után a szegény leány tisztessége, és ha pokolba mégyen-e vagy Menyországba, semmi gongya arra; csak ő tölthessse ked­vét búja kívánságiban. Azért a keresztyén leány úgy hallya az ifiak dícsíretit, mint ördög incselkedésit, ajándékit úgy nézze, mint kígyó fúlákit.

Némellyek a leányok-közzűl elkerülik a szemtelen szerelmeskedést, de eszek, kedvek tánczra vész. Senki a tánczot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kéz-fogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú bezélgetések tetczenek melyekből ollyat tanúl az egy-ügyű leány, hogy tellyes életében megsirattya.

Azért az isten-félő keresztyén leány mint ördögi kísértetet, úgy tá­voztassa a tánczot.

Második szükséges dolog a szüzesség oltalmára az, hogy testének ne kedvezzen, a ki szereti a szüzességet, hanem az ifiuság tüzét szűnetlen bőjtöléssel vigyázassál, ostorozással és egyéb testi sanyargatásokkal. A testi öltözetet a mi illeti, arról törvényt szabott Isten, mikor Apostoli-által azt mondotta, hogy nem a hajok fodorgatása, aranyak fényeskedése, öltözetek czifrasága ékesíti a keresztyén asszonyt, hanem a szűnek Isten-előt-való tisztasága.

Ne kennye tehát a keresztyén leány orczáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítse verőfényre festett haját, de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hadgya fejét. Pésma-szagokkal ne füstölögjön, de dohosságot se szenvedgyen maga-körűi. Ér­téke-felet drágában ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát czifrázza, de, hogy fején vagy orczáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekíncse tükörében magát. És ha szép, eltekéllye, hogy meg nem rútíttya feslett élettel ékességét, ha rútacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölcsei szépegesse magát. Isten minket maga hasonlatosságára teremtett, Istenre támad és túdósbnak akarja mutatni magát a teremtőnél, valaki az Istentűl teremtetett ábrázatot idegen színekkel változtattya. Isten az itílet napján meg nem ismeri és magátúl elkergeti, a kiben nem a maga képét, hanem az ördög festékét láttya. Mert a czifra őltözet, a festett orcza; kurvák és bordélyok zászlója.

Hogy az emberi nemzet tisztán és szentül szaporodgyék, hogy az atyák éllyenek fiokban és az Isten népi világ végéig megtartassák, a házasságot rendelte Isten, és azt hirdette hogy a ki leányát férjnek adgya, nem vétkezik, csak Isten-szerént légyen a házasság. Tizenhét vagy tizennyólcz esztendős korokban tanácsollya Plátó és Aristóteles a leányok házasítását, mivel akkor a szülésre és gyermek tartásra elégséges erejek vagyon. A férfiak házasulására pedig Aristóteles harminczhat esztendőt kíván.

A keresztyén leánynak nem szabad férjet keresni vagy házaságrúl szorgalmatoskodni, hanem édes szüléire bízza magát, kik őtet szere­tik; kik a világ állapattyát tudván, meszszére néznek, és jobban gon­dolkodhatnak szerencséjéről, hogy-sem maga a leány, ki othon rekeszt­ve élvén, nem tugya erkölcsét és állapattyát a férfiaknak. Sokan a szűlék közzűl pénznek adgyák, nem ember­nek gyermekeket, mivel csak arra néznek, hogy kedvek szerént való vőt talállyanak, ki előkelő, gazdag, nemzetes légyen, arra pedig keveset vigyáznak, micsoda alkalmatos az ő leányoknak, kinek holtig eggyüt kel élni jegyesével.

De mindenek-felet vallásra nézzen a keresztyén leány: meglássa, hogy római Anyaszentegyház engedelmes fia és tagja légyen, a kihez mégyen.

 

“Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy…”

 

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (részlet)

A sztarec már észrevette a tömegben egy elcsigázott, nyilván tüdőbajos, bár még fiatal parasztasszony rászegezett, égő tekintetét.
– Mi bánt, kedvesem?
– Oldozd fel a lelkemet, drága atyánk – mondta halkan, tagoltan az asszony, aztán letérdelt, és a sztarec lába elé borult. – Vétkeztem, édes atyánk, félek a bűnömtől.
A sztarec leült az alsó lépcsőfokon, az asszony pedig, továbbra is térdelve, közelebb csúszott hozzá.
– Harmadik éve özvegy vagyok – kezdte suttogva és meg-megremegve. – Nehéz volt az életem az urammal: öreg volt, és ütött-vert. Egyszer betegen feküdt; ahogy néztem, azt gondoltam: mi lesz, ha felgyógyul és talpra áll? És akkor támadt az a gondolatom…
– Várj – mondta a sztarec, és közvetlenül az asszony szájához tartotta a fülét. A gyónó most már egészen halkan suttogva folytatta, úgyhogy jóformán semmit se lehetett elkapni belőle. Hamar befejezte.
– Három éve? – kérdezte a sztarec.
– Három éve. Eleinte nem gondoltam rá, de most megbetegedtem, és elővett a bánat.
– Messziről jöttél?
– Ötszáz versztáról.
– Meggyóntad már?
– Meggyóntam, kétszer is meggyóntam.
– És engedtek áldozni?
– Engedtek. Félek. Attól félek, hogy meghalok.
– Ne félj semmitől, és ne félj soha, és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled – akkor az Isten mindent megbocsát. Nincs és nem is lehet olyan bűn az egész világon, amelyet meg ne bocsátana az Úr, hogyha szívből megbánják. És emberfia nem is követhet el olyan bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét. Vagy lehetséges olyan bűn, amely túlhaladná az isteni szeretetet? Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el. Hidd el, hogy az Isten úgy szeret, ahogy el se tudod képzelni; hogy bűnöddel együtt és bűnödben is szeret. Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak. Menj hát, és ne félj. Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért. Az elhunytnak bocsásd meg szívedben mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén. Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni is tudsz. Ha pedig szeretsz, akkor már az Istené vagy… Szeretettel mindent meg lehet váltani, mindent meg lehet menteni. Ha egyszer én, egy ugyanolyan bűnös ember, mint te vagy, meghatódtam sorsodon, és megsajnáltalak, mennyivel inkább megszán az Isten. A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak a saját bűneidet válthatod meg vele, hanem másokét is. Eredj hát, és ne félj.

I. Antigoné vs Iszméné

ANTIGONÉ
Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?

ISZMÉNÉ
Hozzám szeretteink felől, Antigoné,
Se jó, se rossz hír nem jutott azóta, hogy
Két testvér két testvérünket vesztettük el,
Kik egy napon s egymás kezétől estek el.
Ma éjjel Argosz harci népe elvonult,
S azóta semmit sem tudok, mi engemet
Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.

ANTIGONÉ
Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak
A ház elé, hogy meg ne hallja senki más.

ISZMÉNÉ
Kiről beszélsz? Sötét és nyugtalan szavad.

ANTIGONÉ
Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?

ISZMÉNÉ
Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?

ANTIGONÉ
A drága testet két kezeddel bírod-e?

ISZMÉNÉ
Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

ANTIGONÉ
Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz,
De senki áruláson engemet nem ér.

ISZMÉNÉ
Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!

ANTIGONÉ
Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk
Mily megvetetten pusztult el, mikor maga
Kutatta fel saját förtelmes tetteit,
S látván, kiszúrta két szemét saját keze.
A hitves és szülő – e két név egy személy –
Kötélen végzi szégyennel telt életét.
A harmadik csapás: két testvér egy napon
Öngyilkos indulattal pusztulásba ront,
S közös halált egymás kezén szenvednek el.
Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is.

ANTIGONÉ
Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítséged nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni, én ha ezt teszem, meghalni szép.
Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott
A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább,
Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem.
Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te
Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!

ISZMÉNÉ
Én semmit ellenükre nem teszek, hanem
A város ellen tenni sincs erőm elég.

ANTIGONÉ
Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek
És édes testvérem fölé sírt hantolok.

ISZMÉNÉ
Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!

ANTIGONÉ
Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!

ISZMÉNÉ
Csak el ne áruld tettedet majd senkinek,
Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.

ANTIGONÉ
Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én,
Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.

ISZMÉNÉ
Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.

ANTIGONÉ
De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.

ISZMÉNÉ
Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.

ANTIGONÉ
Ha nem birom, ráérek abbahagyni még.

ISZMÉNÉ
A lehetetlent célba venni sem való.

ANTIGONÉ
Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet,
S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog.
Hagyj engem, dőre elhatározásomért
Szenvedjem el, mi vár reám: nem szenvedek
Semmit, mi elcsufítsa szép halálomat.

ISZMÉNÉ
Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen,
Ha mégy, s mégis szeretnek hű szeretteid.

[Egy őr jelenti Kreónnak, hogy egy ismeretlen port hintett Polüneikész testére. Kreón megparancsolja, hogy takarják ki a tetemet, és őrködjenek jobban. Legközelebb el is fogják Antigonét, és a király elé viszik.]

 

II. Kreón vs Antigoné

KREÓN
De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd:
Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?

ANTIGONÉ
Tudtam, hiszen hirdették úton-útfelen.

KREÓN
S mégis törvényemet meg merted szegni te?

ANTIGONÉ
Hiszen nem Zeusz volt az, ki így rendelkezett,
S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket.
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.
Az istenek ne mérjenek rám büntetést:
Embertől nem félek, bármily tervet kohol.
Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is,
Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt
Halok meg, én még avval is csak nyerhetek.
Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam,
Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?
Azért, hogy íly sors vár rám, nem panaszkodom,
De hogyha az, kit szült az én anyám, halott,
És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt,
Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj.
S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga érne balgaságon engemet.

KARVEZETŐ
Érdes beszédű apja érdes lánya ez,
Már látom én, a baj se hajlította meg.

KREÓN
Még megtudod, kiben kemény az indulat,
Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős,
S imént kohó tüzében izzott, láthatod,
Ridegségében legkönnyebben eltörik.
A zabla is kicsiny, s tudom, megfékezi
Szilaj lovak vadságát. Az nem is való,
Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak.
E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt.
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi, és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.
Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül
Minden rokon között legkedvesebb rokon,
A legrosszabb halált el nem kerülheti,
Hugával együtt, mert én ezt is vádolom,
A temetés tervéről biztosan tudott.
Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént,
S feltűnt zavart és réveteg tekintete.
A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért
Bűntársa, sötét tervek árulója lesz.
Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én,
Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.

ANTIGONÉ
Kezedre adtak, s meghalok – többet kivánsz?

KREÓN
Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.

ANTIGONÉ
Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad
Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz,
Mit én míg mondhatok, neked sem tetszik az.
Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.
Itt is dicsérnének szivük szerint ezek,
Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.
A zsarnokság viszont könnyebben boldogul,
Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.

KREÓN
Te látod, így Kadmosz népében senki más.

ANTIGONÉ
Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.

KREÓN
S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?

ANTIGONÉ
Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.

KREÓN
Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?

ANTIGONÉ
Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.

KREÓN
Iránta hát miért vagy kegyelettelen?

ANTIGONÉ
Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.

KREÓN
Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?

ANTIGONÉ
Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.

KREÓN
Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.

ANTIGONÉ
De mégis. Hádész egy törvény szerint itél.

KREÓN
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

ANTIGONÉ
Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?

KREÓN
Az ellenségből holtában se lesz barát.

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Iszméné kilép a palotából

KAR
Immár a testvérét szerető
Iszméné a kapun kilép.
Szemöldöke felhője borul piros
Arcára sötéten,
S könny gördül végig a kedves arcon.

KREÓN
(Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be,
S titkon szívtad vérem, s nem vettem észre sem,
Hogy trónom két megrontóját táplálom én,
Szólj hát, a temetésen részt vettél te is,
Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

ANTIGONÉ
Ki tette volt, tanú reá az Alvilág.
De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.

ISZMÉNÉ
Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled,
Halott testvérünket megengesztelve így.

ANTIGONÉ
Kezed nem osztozott a tettben most se kérj
Közös halált. Elég, ha meghalok magam.

ISZMÉNÉ
De nélküled maradva élnem is mit ér?

ANTIGONÉ
Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

ISZMÉNÉ
Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?

ANTIGONÉ
Mentsd meg magad! Nem nézem én irígyen ezt.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?

ANTIGONÉ
Én meghalok, s te azt választottad, hogy élj.

ISZMÉNÉ
Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.

ANTIGONÉ
Te itt ezekre, én azokra gondolok.

ISZMÉNÉ
No látod, bennem s benned egy a tévedés.

ANTIGONÉ
Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott
A szív: halottaimnak tartozom vele.

KREÓN
Eszét veszté e két leány szemlátomást,
Egyik csak most, a másik, már mióta él.

ISZMÉNÉ
Ne várd, király, hogy az, kit ennyi bánat ért,
A józan észt meg tudja mindig tartani.

KREÓN
Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.

ISZMÉNÉ
Magányos életem mit ér őnélküle?

KREÓN
Őróla már ne is beszélj: nem létezik.

ISZMÉNÉ
Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?

KREÓN
Kívüle is van föld, amely szántásra vár.

ISZMÉNÉ
De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.

ANTIGONÉ
Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.

KREÓN
Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese.
Érted s szerelmedért túl sok beszéd ez is.

ISZMÉNÉ
Hát mátkájától megfosztod saját fiad?

KREÓN
A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.

ISZMÉNÉ
Úgy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.

KREÓN
Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép?
Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt
Szorosra fogva kell őriznetek, mivel
A bátrak is megfutni készek, látva, hogy
Már életükhöz ér az üldöző halál.

III. Kreón vs Haimón

KREÓN
Fiam, csak nem haraggal jössz atyád elé,
Választottadra mért ítéletem miatt?
Ha bármit is kell tennem, hű fiam maradsz?

HAIMÓN
Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém,
S tanácsaid követni mindig kész vagyok.
Mert nincs szerelmi frigy, mit többre tartanék,
Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.

KREÓN
Így is kell mindig érezned, fiam, s apád
Szándékát minden másnál többre tartanod,
Azért imádkoznak méltán a férfiak,
Hogy engedelmes gyermeket neveljenek,
Ki szembenéz ellenfelükkel, s tiszteli
Atyjának jó barátait sajátjaként.
De az, ki engedetlen gyermeket nevel,
Csak bajt idéz saját fejére, s evvel is
Ellenfelének gúnykacajra nyújt okot.
Ó, gyermekem, ne add el józanságodat
Asszony szerelméért, de vésd eszedbe jól,
Hogy még az ölelése is fagyot lehel,
Ha rossz asszonnyal osztottad meg ágyadat.
A legnagyobb sebet gonosz barát üti.
Köpj hát utána, s küldd mint ellenségedet
Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott.
Kezem között bizonyság arra van, hogy ő
Ellenszegült, egész városban egymaga.
A nép hazugságon ne fogjon engemet,
Inkább haljon meg ő, Zeuszt, törzse istenét
Hívhatja már. Ha tűröm, azt, hogy egy rokon
A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll?
Ki helyt tud állni férfimódra otthon is,
Igazságosnak az s csak az mutatkozik
A város életében is. Megbízom én
Az oly parancsnokban, ki szót fogadni tud,
S ha kormány mellé rendelik, s körötte zúg
Dárdák esője bár, szilárdan áll helyén.
Törvényt ki sérti s méghozzá szándékosan,
Vagy azt gondolja, hogy parancsolhat nekünk,
Az én helyeslésemmel nem találkozik.
Akit királlyá tett a nép, követni kell
Minden szavát, legyen jogos, vagy jogtalan.
Mert fejetlenségnél nincs nagyobb veszély,
A városok pusztulnak, házak általa
Dőlnek romokba, és baráti fegyverek
Kicsorbulnak. De hogyha elvállalt a nép
Fegyelmező hatalmat, az megmentheti,
Ezért meg kell a város rendjét védeni,
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad,
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak,
De asszony rabjának ne mondjanak soha!

KARVEZETŐ
Nekünk, ha meg nem lopta értelmünk a kor,
Tetszett minden szavad, bölcsen beszélsz, király.

HAIMÓN
Atyám, az emberész az istentől való,
S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.
Hogy tán beszédedben hibát találok én,
Nem mondhatom, s nem is szeretném mondani.
De felmerülhet másban is jó gondolat.
S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom,
Mit is cselekszik és miket beszél a nép.
Mivel tekintetedtől fél a nép fia,
Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani.
De én homályban élek, és kihallgatom,
Hogyan siratja már a város ezt a lányt,
Ki bár a legjobb minden asszonyok között,
Dicső tettéért rútul kell meghalnia.
Hisz édes testvérét temette el, mikor
Véres csatában elbukott, s nem hagyta, hogy
Szétmarcangolja dögmadár s falánk ebek.
Ily tettéért arany jutalmat érdemel –
Mondják a némaságot meg-megtörve már.
Atyám, kisérje jó szerencse lépteid,
Ennél nincsen számomra semmi fontosabb.
Fiúnak atyja boldogságánál van-é
Nagyobb öröm, s ennek, ha boldogul fia?
Csak bár egyetlen elvedről tennél le már,
Hogy más okos beszédét meg se hallgatod,
Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs,
Üresfejűnek gyakran az mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.
Megláthatod, ha jő a téli áradás,
A hajlékony fa el nem veszti ágait,
A másik nem hajlik, s tövestül pusztul el.
Vagy nézz vihartól vert hajót, a túl erős
Deszkázat el nem enged, ez fordítja fel,
S úgy imbolyog a pusztulás felé.
Engedj a jó tanácsnak, és másíts a szón.
Ha véleményemet, habár ifjabb vagyok,
Elmondanom szabad: legjobbnak tartanám,
Ha már mindentudónak születne meg
Az ember, ám ha nincsen így, mert nincsen így,
Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.

KARVEZETŐ
Uram király, mindketten jól beszéltetek,
Hallgass reá, s ő is hallgatni fog reád.

KREÓN
Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen
Ifju legénykétől tanulni bármit is?

HAIMÓN
Semmit, mi helytelen. Ha ifjú is vagyok,
Korom ne nézd, inkább a szót, magát tekintsd.

KREÓN
A rendbontók ügyében mersz emelni szót?

HAIMÓN
Gonosztevők mellé evvel sem álltam én.

KREÓN
Gonosztevőnek nem mutatkozott e lány?

HAIMÓN
A nép a városban nem ezt rebesgeti.

KREÓN
Talán a nép határoz abban, mit tegyek?

HAIMÓN
Hogy ez mily éretlen beszéd, nem látod át?

KREÓN
E föld királya más, vagy én uralkodom?

HAIMÓN
Nem város az, mi egy ember tulajdona.

KREÓN
Kié a város? Nem királya birtoka?

HAIMÓN
Ám akkor légy király a puszta föld felett.

KREÓN
Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.

HAIMÓN
Akkor te nő vagy, mert én csak rád gondolok.

KREÓN
Gonosz fiú, atyáddal perbe szállni mersz?

HAIMÓN
Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.

KREÓN
Tekintélyem megóvni volna jogtalan?

HAIMÓN
Az istenek tekintélyét sérted vele!

KREÓN
Gyalázatos beszéd, a nő hálózta be!

HAIMÓN
De én gonosztett hálójába nem jutok.

KREÓN
Hiszen minden szavad csak őérette van.

HAIMÓN
Érted s értem s a síri istenek miatt.

KREÓN
Asszony bolondja, csak nekem ne hízelegj!

HAIMÓN
Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kívánsz?

KREÓN
Nem éred el, hogy éljen s hitvesed legyen.

HAIMÓN
Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.

KREÓN
Még fenyegetni mersz te engem, szemtelen?

HAIMÓN
Ennek nem szemtelenség ellentmondani?

KREÓN
Ebből is sírva fogsz kijózanodni még.

HAIMÓN
Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.

KREÓN
Igen? Hát esküszöm, te nem soká örülsz,
Hogy így gyalázhatsz engemet büntetlenül.

A szolgákhoz

Hozzátok hát a gyűlölt nőszemélyt ide,
Haljon meg itt mindjárt, a vőlegény előtt!

HAIMÓN
Nem, nem, ne képzeld, hogy szemem láttára fog
Meghalni ő! Hanem szemed se látja már
Az én arcom többé, keress barátokat
Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet. (El)

IV. Antigoné panaszdala

/A lenti részlet a film első két percében hallható. De érdemes meghallgatni a folytatást is: egy színházi és egy filmes rendező beszélget a darab modern feldolgozásáról. 3:10-7:55/

ANTIGONÉ
Barát se kisér, nászdal se kisér,
Nyomorultul hurcolnak el, vár ez az út,
És nekem, szegénynek már a nap szentséges fényét
Látnom sem szabad soha,
S nincs barátaim között, halálomon ki könnyet ejt.

Kreón visszajön

KREÓN
Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani
Halált a jajgatással, véget érne-e?
Még mindig nem vittétek el? Beboltozott
Sírbarlangjába téve, mint parancsolom,
Hagyjátok ott magára, s haljon meg, ha kell,
Vagy éljen bár, és ülje titkos lakziját.
Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek,
De nem tűröm, hogy egy nap süssön rám s reá.

V. Kreón vs Teiresziasz

KREÓN
No mondd ki csak, mi közhelyet tudsz már megint?

TEIRESZIASZ
Hogy legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás.

KREÓN
S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba.

TEIRESZIASZ
És tűröd mégis azt, hogy ellepett e kór.

KREÓN
A jósnak nem kivánok ellentmondani.

TEIRESZIASZ
Mi mást teszel, ha azt mondod: hazudtam én?

KREÓN
A pénzt szerette mindig mindenütt a jós.

TEIRESZIASZ
S a zsarnokok gyalázaton nyerészkedők.

KREÓN
Nem tudnád, hogy királyodat szidalmazod?

TEIRESZIASZ
Tudom, hisz jóslatom szerint lettél király.

KREÓN
Jósolni bölcs, de gazság kedvelője vagy.

TEIRESZIASZ
Te kényszerítesz titkomat kimondani!

KREÓN
No hát beszélj, éppen csak hogy hasznot ne várj.

TEIRESZIASZ
Hogy ebből tőled várhatnék, nem gondolom.

KREÓN
Mert engem meg nem vesztegethet semmi szó.

TEIRESZIASZ
Figyelj tehát minden szavamra: nem soká
Fog körbejárni pályáján a napszekér,
S te adni fogsz az ágyékodból származó
Fiakból egyet váltságul halottakért,
Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még,
Az élő lelket sírverembe zártad el,
S ki alvilági istenekhez tartozik,
A holtat eltemetni meg nem engeded.
Pedig nincs már hozzá jogod, s az égiek
Világához sem tartozik: te ellenük
Támadsz. Erinnüszek leselkednek reád,
Az istenek küldték ki őket ellened,
Saját bűnöd szerint mérnek rád büntetést.
Figyelj tehát szavamra, és ítélj magad,
Pénzért beszélek-é? Mert házad csakhamar
A férfiak s a nők sírása tölti be.
Mert minden városban bosszújuk kelt zavart,
Hol embert marcangolhat szét a vad s az eb,
S a szárnyas dögmadár hoz átkozott szagot
A rét felől a szent városfalak közé.
Te ingerelsz fel, és én mint jó céllövő
Szived felé irányítok nyilat, s tudom,
Bizton talál, s te elfutnál, de nincs hová.

Kísérőjéhez

Most gyermekem, vezess már engemet haza,
Ez meg dühét ifjabbakon próbálja ki,
S szoktassa csendesebb beszédhez ajkait,
És józanabb legyen, mint most mutatkozik.

Teiresziaszt a gyermek elvezeti

KARVEZETŐ
Elment, uram, s itt hagyta szörnyü jóslatát,
Pedig, habár sötét hajunk fehérre vált,
Nem emlékszünk egyetlenegy esetre sem,
Hogy jóslatával ő hazugságban maradt.

KREÓN
Én is tudom, s ez megzavarja lelkemet.
Engedni olyan nehéz, de mégis súlyosabb,
Ha ellenáll az ember, és romlásba jut.

KARVEZETŐ
Most légy okos, Kreón, Menoikeusz gyermeke.

KREÓN
Mit kell hát tenni? Szólj, és én rád hallgatok.

KARVEZETŐ
Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.

KREÓN
Engedjek ebben is, valóban azt hiszed?

KARVEZETŐ
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

KREÓN
Ó, jaj, nekem, szivemnek ellenére van,
De hát a végzet ellen nem harcolhatok.

KARVEZETŐ
Ne bízd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.

KREÓN
Ha így van, hát gyerünk.

Szolgáihoz

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

Kreón szolgáival együtt távozik

VI. Végkifejlet

 

A végkifejlet az Angol Nemzeti Opera előadásában.

HÍRNÖK
Királynőm, én ott voltam, és el is fogok
Beszélni mindent, úgy, ahogy van, szó szerint.
Hogy enyhíthetné sorsodat szép szó, utóbb
Hazugságban maradva? Jobb a nyílt beszéd.
Férjed kisérni voltam én a sík mezőn,
Ahol kutyáktól marcangolva ott hevert
A meggyalázott holttetem: Polüneikész.
Keresztutaknak istenasszonyát s Plutónt
Imával engesztelve, megmosdattuk őt
Jámbor szokás szerint, és frissen szaggatott
Olajfalombbal fedve hamvasztottuk el,
Sírhalmot is hantoltunk rá hazája szent
Földjéből, s már siettünk is tovább a lány
Kemény, halálos nászágyát keresni fel.
Már messziről hangos jajszót hall egyikünk
A fel nem szentelt, átkozott sírbolt körül,
Kreón királyhoz fut, hogy megjelentse ezt,
Már hallja ő is, hallja, ám nem érti még,
És vánszorogva lép közel, majd felkiált
Siralmasan: “Balsorsra szánt szegény fejem,
Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én?
Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat?
Fiam szavát hallom. Szolgák, siessetek,
A sírbarlangot álljátok hamar körül,
Nyílásáról a sziklát gördítsétek el,
S hatoljatok be, látni, hogy Haimón szavát
Hallom vagy gúnyt űznek velünk az istenek.”
Minden reményt vesztett urunk parancsait
Mi teljesítjük, és a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje csimpaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
“Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el:
Saját keblébe mártja fegyverét, s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.
Hörög, s a torkán habzó vére felbugyog,
S a hófehér arcon bíborcsepp gyöngyözik.
S most fekszenek, halott mellett halottja van,
Így ülte nászát Hádész házában szegény.
Példája is mutatja: emberek között
Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás.

[Az utolsó szavaknál Eurüdiké, szolgálóival együtt, hirtelen bemegy a palotába (majd ő is öngyilkos lesz)]

KREÓN
Vigyétek a céltalan életűt,
Akaratlan öltelek meg fiam,
És tégedet, ó te szegény asszony.
Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen
Minden, minden balul üt ki,
Énrám iszonyú sors méretett.

KAR
Bölcs belátás többet ér
Minden más adománynál.
Az isteneket tisztelni kell,
Gőggel teli ajkon a nagy szavak
Nagy romlásra vezetnek
S józanná nem tesz, csak a vénség.