A busman ifjak beavatása (Zolnay Vilmos nyomán)

Jens Bjerre tapasztalta, hogy az avatás előtt álló fiúknak hosszú időn, esetleg éveken át éppen a legkívánatosabb ételeket nem szabad enniök, például oposszumhúst. Az étkezési tilalmak - jegyzi meg -a fiúk önfegyelmét hivatottak növelni. Szerinte ugyanez a cél vezeti egy hasonló tilalom fenntartásában a Kalahári busmanjait is. Leírása azonban más szempontból is érdekes, többek közt, mert jól bizonyítja a totemizmus és az avatási szertartások, főként a tetoválás összetartozását. Szó szerint idézzük:

„Végül a fiúknak (az újonnan felavatottaknak) be kell bizonyítaniok, hogy megérettek a vadászatra. Kapnak néhány mérgezett nyilat. Azelőtt csak felnőttek mellett vadásztak, de most egyedül kell elejteniük a nagyvadat. Napokon át üres kézzel, lógó orral térnek haza. Egy szép napon azonban sikerült végre leteríteniük egy őzbakot - igaz, nem valami díszpéldány, de mégiscsak az ő zsákmányuk -, ragyognak a büszkeségtől.
Az egyik varázsló kivág egy kis darabot a vad füléből, szemhéjából, szívéből, lábszárából meg homlokbőréből, és szénné égeti. A fiúk sorban leguggolnak eléje. A másik varázsló midegyikük homlokán, két szem között egy éles kővel sebet ejt. A vad hamuvá porladt húsát összekeverik egy bizonyos fa összezúzott ágából készült porral, ezt a keveréket aztán a varázsló beledörzsöli a sebbe.
Vérük és verítékük végigcsorog az arcukon, de meg se mukkannak. Tudják, hogy az állat éles látása, ébersége átszáll beléjük, ugyanolyan gyors lábúak és kitartóak lesznek, mint az elejtett vad volt.
Ezután egy órán át körtáncot járnak és énekelnek.
Naplemente tájt mindnyájan visszatérnek a településre, ahol harsány ujjongással fogadják őket. Szétosztják őzbakjuk húsát, s ünnepi lakoma keretében elfogyasztják, majd táncmulatságot rendeznek tiszteletükre.
A fiúk ezúttal nem részesülnek a húsból. Bebizonyították, hogy le tudnak teríteni egy vadat, most azt is meg kell mutatniuk, hogy többhetes éhezés után is képesek végignézni, hogy fogyasztják el a többiek az ő zsákmányukat.
Most még elég nagy megpróbáltatás számukra ennek az ünnepi lakmározásnak a látványa, de büszkén állják a sarat, mert tudják, hogy ezzel elismerést nyert férfiúi mivoltuk, és csoportjuk a vadászok közé léphet. Bátran viselkednek, fiatalabb pajtásaik igencsak irigylik és csodálják őket. Férfivá serdültek."

Beavatás az ausztráliai bennszülötteknél (A. F. Anyiszimov nyomán)

Az ausztráliai bennszülött fiúk 10-12 éves korukban elhagyták anyjuk házát, és a férfiak irányítása alá kerültek. További neveltetésük és taníttatásuk társadalmi ügy volt, és teljes mértékben alárendelődött annak a célnak, hogy leendő vadászokat képezzenek ki belőlük, akik a felnőtt férfiak csoportjának magvát alkották. A férfivá avatás a csoporttotemmel való egyesülés formájában megy végbe, és feltételezi, hogy bizonyos munkakészséggel rendelkeznek, és a viselkedés társadalmi normáit elsajátították. Hogy a férfi a többiekkel egyenlő helyet foglalhasson el a társadalomban, ahhoz egész viselkedésével be kell bizonyítania, hogy minden tekintetben a társadalom teljes értékű tagja tud lenni: szívós és ügyes vadász, minden helyzetben bátor és állhatatos, a társadalmi életben fegyelmezett, szükség esetén képes az önkorlátozásra. Ezek a követelmények szabályozzák az egyén viselkedését, s ezek rendelik alá az ifjúság nevelését a társadalom szükségleteinek. Ezekben a követelményekben, valamint a társadalmi együttélésre és a munkára való nevelésben az ősközösségi társadalom világnézetének minden racionális vonatkozása felhalmozódik: a tudás, a tapasztalat, a morál stb.

Az ősközösségi társadalom számára tehát természeti szükségszerűség volt, hogy megállapítsanak bizonyos szabályokat, amelyek alapján az ifjú átkerülhetett a felnőttek csoportjába. E szabályok betartása mintegy az egyén felkészültségének próbája volt, maga az átmenet pedig valamiféle egyesülést jelentett a csoporttotemmel. A totemisztikus világnézet keretei között ez az eggyé válás csak a totem közvetítésével történhetett meg. A jelöltet megismertetik a csoporttotem vérrokonságának mitológiai értelmezéséből adódó követelményrendszerrel, s ezzel mindent megtud annak az életnek az intézményeiről, amelyben a felszentelést követően aktívan részt kell vennie. A mitológia a legrégibb ősök korába vetíti vissza a valóságos életviszonyokat, de a szertartás mintegy visszahozza őket a való életbe, miközben megmagyarázza és megerősíti a fennálló társadalmi rendet

A totemisztikus mitológia elbeszélése és a mítoszok tartalmát illusztráló pantomimok bemutatása jó néhány napig eltart, miközben egy sereg más rituális cselekményre is sor kerül. Az ének, a tánc és a szertartásrend egy sor más eleme fokról fokra közelíti a jelöltet a ceremónia döntő állomásához: a körülmetélés szertartásához. Tvanirika, a Nagy szellem „elviszi” a jelöltet, és végrehajtja rajta az operációt. Elsőként felhangzik a közelgő Tvanirika hangja - fatülkök üvöltése s minden nő és beavatatlan férfi elrejtőzik a kunyhóban. A tülkök egyre erősebben üvöltenek, ahogy az éj sötétjéből a jelölt felé közelednek. A felszentelés helyén fényes lánggal égnek a meggyújtott kerítések. A jelölt sztoikus nyugalommal várja a rettenetes szellemet, aki rémületes hanggal és az égő kerítések lángjával jelzi közeledtét.

Ha a fülsiketítő ricsaj, a teljes sötétség és a lobogó lángok közepette a jelölt mozdulatlanul áll, amint azt az öregek megparancsolják neki, s a felnőtt férfiak látják, hogy a beavatás utolsó pillanatáig semmi sem ingatta meg bátorságát és kitartását, akkor úgy döntenek, hogy az ifjú méltó arra, hogy belépjen a felnőttek sorába. Eviszik a műtét végrehajtójához, aki kis kovakéssel körülmetéli.

Mivel a beavatás időszakában a jelöltet hosszú, éber őrködésre kényszerítik, és más testi-lelki megpróbáltatásoknak is alávetik, ezért végül is olyan kimerültség lesz rajta úrrá, hogy amikor visszatér a mindennapi életbe, úgy érzi, mintha holtából támadt volna föl. A felszentelés totemisztikus értelmezése így szól: a jelölt korábbi lénye meghal, a felszentelés utáni feltámadása pedig egyet jelent azzal, hogy csoporttotemje belészáll.

Nyugat és kelet temetési rítusai (Utazás Darjeelingbe)

Az ősesemény

Harmincezer évvel ezelőtt, a vadásztársadalmak korában harmincfős csoportokban éltek az emberek, s a törzs/család vezére az állatvilágból örökölt erőszakos módon vívta ki pozícióját. Tulajdona volt az összes nő, ellensége volt az összes ifjú, rettegve imádta és gyűlölte a törzs. Halálfelettinek, öröklétűnek gondolták, ugyanakkor folyamatosan az életére törtek. Csak halványan sejthetjük, mekkora megrázkódtatás lehetett a közösségnek, amikor a halhatatlannak hitt vezér a szemük láttára pusztult el (akár vadászbaleset, akár gyilkosság következtében). Ez az iszonyú élmény szülte a művészetet, ez volt a kultúrtörténet ősrobbanása. Egy barlangfestmény rendkívüli drámaisággal és kristálytiszta szimbólumokkal jeleníti meg az őseseményt: a megdőlt test a halált, a parancsnoki bot és a meredő fallosz pedig a rangot jelképezi.

Ma a pszichológia tudománya foglalkozik a traumák feldolgozásának módszerivel, az őskorban ezt a természet intézte: a törzs első reakciója az volt, hogy rárontottak a haldoklóra, ízekre tépték és felfalták. Később kialakultak az első rítusok, melyek során a férfiak időnként visszajártak az ősesemény színhelyére, hogy újra átéljék a szent megrázkódtatást. Véres jelképekben ismételték meg a történteket: embert áldoztak, húsát megették, majd a bőrét a vezér magára húzta, ezzel elevenítve meg a halott Őst.

Feltűnhet, hogy a képen látható varázslónak (az előző barlangfestményhez hasonlóan) nem emberi az ábrázata. Az ősember sosem formálta meg élő ember arcát, mert az egyenlő lett volna a lelke elrablásával. (Egyes törzsek ugyanezen okból máig nem engedik fényképezni kisgyermeküket.) Az legősibb szobrok arcai mind maszkok, többnyire állatokat utánzó vonásokkal. A halott Ős így válik idővel totemmé, vagy ahogy a magyar nyelv gyönyörűen őrzi: Ős-tenné. 

Az istenfiú útja

Zolnay Vilmos A művészetek eredete című könyve alapján így foglalható össze az ősmese: a Világügyelő Férfi leküldi fiát, hogy megváltsa bűneiből az embereket, akik egy ideig ünneplik őt, aztán feláldozzák, majd a Fiú feltámad és visszamegy Atyjához.

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől,
(értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből)
született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül,
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján,
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.

(a rövid zárójeles kiegészítés a 381-es konstantinápolyi változatból való)

A szertartások öt eleme:
- feldíszítés
- rituális meggyilkolás
- a test szétosztása
- a lélek égbe küldése
- tombolás (káoszba merülés)

1. feldíszítés

A harmincéves Krisztus pálmaágakat lengető, lelkes tömeg kíséretében vonul be Jeruzsálembe. Valójában már ez az ünneplés is az emberáldozati szertartás része, hiszen elsődleges funkciója az, hogy kifejezze az isten és az áldozandó személy egylényegűségét. Voltak törzsek, amelyek hónapokon át istenítették az áldozatukat: etették, itatták, hódoltak neki. (És hogy közben véletlenül se szökjön meg, egy tucat kísérőt adtak mellé. Lásd: Krisztus tanítványai.)
A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse című filmben egyetlen drámai pillanatban összegződnek az imént leírtak. Jack Sparrow a törzsi trónról nézi, ahogy a férfiak énekes-táncos rituálé kíséretében tüzet gyújtanak. Akkor döbben rá, hogy őt akarják leölni, amikor a nyakába akasztják a levágott ujjakkal díszített szent nyakláncot. A törzs ezzel jeleníti meg az ős(ten) és az áldozat egységét. (A filmrészletet Gyömörei Gergely Mihály 10.A-s diák ajánlotta, ezúton is köszönet érte.)

2. rituális meggyilkolás

Nyelvismeret nélkül is jól látható, hogy mennyire szigorú rendet követ a szertartás: mindenkinek megvan a helye, mindennek megvan a jelentése. A közép-amerikaiak nem istenítették egyesével az áldozatokat, ők inkább a mennyisége mentek (az aztékok például százakat öltek le reggelente - hálából, hogy újra felkelt a nap). Az őrjöngő, extatikus tömeghisztéria csúcspontja az áldozat kivágott szívének felmutatása majd elégetése. Éppen úgy, mint az Indiana Jones és a végzet temploma című filmben. Sok közös motívum fedezhető fel a két jelenetben, még ha nem is azonos formában. Itt például nem a templom lépcsője, hanem egy mély szakadék választja el az áldozatot bemutató vezetőket a néptől.

3. a test szétosztása

Rendkívüli erejű szétosztás/szétszaggatás jelenet zárja a Mad Max Fury Road című filmet. A poszt-apokaliptikus történetben a már említett Immortan Joe zsarnokoskodik a sivatagban vegetáló törzsön. A köré épített kultusz miatt az őskorihoz hasonló légkör alakul ki körülötte: izzó gyűlölet és rettegő imádat övezi. Így végül a halhatatlannak tartott vezér holttestének látványa épp olyan reakciót vált ki a törzsből, mint őskőkori elődeinkből: rárontanak és széttépik.

Az áldozati szertartásokban gyakran vizuálisan is megjelenik a pokoljárás motívuma: az Apocalypto filmben a fej és test lépcsőn való legurítása, az Indiana Jones barlangi jelenetében pedig a még élő áldozat mélybe engedése.

A feszületen kiszenvedett Krisztus három napig feküdt holtan. (A misztikus szám talán szintén a téli napforduló idejéhez köthető, ugyanis ez csillagunk égi pályájának háromnapos mélypontja.) Jézus feltámadása isteni csodaként jelenik meg a keresztény mítoszban, ugyanakkor maga a kifejezés is arról árulkodik, hogy egykor ez egy mesterséges művelet volt: "feltámasztás". Szó szerint értendő: bottal támasztották ki a halottat.

4. a lélek égbe küldése

A Pulykaland (Free Birds) című animációs film letisztult formában mutatja meg a lélek "égbe segítésének" gyönyörű szertartását

A szélen álló két idegen pulyka abban a megtiszteltetésben részesül, hogy szemtanúja lehet a csatában elesett törzsfőnök búcsúztatásának. (Fontos, hogy csak szemtanúk lehetnek, mert a cselekvő rituálé joga kizárólag a beavatottaké.) Az új vezér az oltárra teszi a halott fejdíszét/koronáját, amely elindítja az őst a totemmé válás felé, aztán kitépi egyik tollát, és a földre dobja. (Az öncsonkítás a gyász legősibb jele, gondoljunk a természeti törzsek hegtetoválásaira.) Aztán halk mormolás kíséretében szárnyaikkal szelet támasztanak a madarak, és ez a közösen keltett energia repíti az égbe az őst. (1:07:35-től)

link: https://youtu.be/G0B5K_iHLPc

5. tombolás (káoszba merülés)

A szertartások záró motívuma az orgiába átcsapó féktelen tombolás, amelyben megszűnik minden korlát és szabály. Az egész közösség egy emberként merül vissza az őskáoszba, a halálba, hogy utána majd feltámadhasson, és isteni erő teljében kezdhesse újra az életét. A Matrix Reloaded című filmből idézzük ezt a tomboló szertartást:

link: https://youtu.be/Ndvfj1K-jBU

Nász Tamás

Réges-régen mikor még sötétség volt a világban Avianna úgy csinált a semmiségből birodalmat, hogy: megölte a nagy kígyót, amely a nagy vízben élt. A kígyó neve Meaxxana volt. Avianna úgy ölte meg Meaxxanat, hogy lement a nagy víz mélységébe és felcsalogatta  a felszínre, majd három napos csata elé néztek. A kígyónak hatalmas fogai voltak. Avianna legyőzte Meaxxanat, így a sötétségből megteremtette a birodalmat. Az égből egy hosszú botot engedett le Avianna a  a mélységbe, majd rajta egy csirkét. Amikor a bot leért, a csirke elkezdett kapargálni, így lett a törzsünk szent helye ezen a ponton. Régen olyan gyorsan kelt fel a Nap és ment le, hogy az emberek nem bírták elvégezni a munkájukat így a törzsből egy négy fős testvér pár: Scuba, Shuba, Siba és Skuga megkeresték a nagy pókot, amely szőtt egy nagy pókhálót, amivel lelassították a Napot. A Nap és a Hold ikrek voltak, addig amíg össze nem vesztek. Egy időben fent volt az égen mind a kettő, amíg Avianna ketté nem választotta őket. Így lettek a nappalok és éjszakák. A törzsünkben nagyon sok vadász volt. Elmentek vadászni, de nem volt min megsütni a nyers húst. Elhatároztuk, hogy felmegyünk Aviannaékhoz, és lopunk egy kevés tüzet. A vadászok fellőtték a nyilakat az égbe, majd felmásztak rajtuk és elhozták a tüzet. Ezután pár napig állatokat végeztek ki, hogy meg bocsásson nekünk Avianna, hogy loptunk tőle. A  törzsnek volt egy szent állata a kos, aminek a neve: Malfurion volt. A testéből lettek az átjárók, szeméből a Nap és a Hold. Lábaiból a magas fák, szőréből a tengerek.

Komláti Róbert

Igor, az ős, éppen a nagy tengeren hajózott, amikor egy óriási nagy tengeri kígyó szörny jelent meg előtte, akinek hatalmas méregfoga volt. Igor megküzdött vele. Hosszú harc volt. Nem is lehet pontosan tudni, mikor ért végett, körülbelül 2-3 hónapig tarthatott. Végül Igor legyőzte a kígyót és szétdarabolta és a kígyó részeiből lettek a földrészek.

Az ég úgy keletkezett, hogy Igor két testvére Bedo és Ilona összefeküdtek, ami Igornak nem tetszett, így Ilonát feltette az égre és belőle keletkezett az ég. Tüzünk azóta van, hogy Igor egy csapásával meggyújtott egy fenyőt, majd a fenyő helyén megmaradt a tűz, amit azóta is táplálunk. A nap valamikor a nagy kígyó legyőzése előtt keletkezett. A nap nagyon messze volt, ezért hideg volt a vízen és Igor nagyon fázott, ezért közelebb húzta.

Minden évben, mikor a nap a közelben van, akkor áldozunk Igor előtt, magával visz egy hőst, mert legyőzte a kígyót.

A folyó, ami mellett letelepedtünk, azért ilyen kanyargós, mert egy tehén a helyén úgy ette ki a füvet. Ezt a tehenet Igor telepítette ide, hogy legyen mit ennünk. Minden évben, mikor áldozunk Igor előtt akkor tehénhúst eszünk és tejjel leöntjük az újszülötteket, hogy túléljék a gyerekkort.

Tóth Sándor Máté

Réges-régen a Föld csak vízből és jégből állt. Élt a Földön egy óriási kígyó akit Tetrixnek hívtak.

Ez a kígyó nagyon hosszú, tekergő volt, minden hal, cápa félt tőle. Ezért Herkules leküldött egy nagyon erős katonát, hogy harcoljon Tetrixel. 12 nappalon és 12 éjszakán át küzdöttek, amikor a katonának sikerült megölnie. A kígyó a testéből keletkezett a szárazföld és lelkéből az ég. Ekkor Herkules leküldött 12 embert a földre. Az a 12 ember és a katona nem érzete jól magát, mivel sötét volt, az egész szárazföldön csak síkság és csak víz volt. Ezért Herkules mondta az 12 embernek, hogy öljék meg a katonát és ezt meg is tették. Ezután nem tudták mit kezdjenek vele, ezért megkérdezték Herkulest, de ő nem válaszolt. Turán a legbölcsebb tag kitalálta, hogy darabolják föl a katonát. Neki is álltak, miután feldarabolták eltűntek a katona darabjai. Egyszer csak kivilágosodott, megjelentek a fák, bokrok, a sziklák. A szeméből lett a Nap és a Hold meg a többi csillag. A véréből a folyók a patakok, a hajából a fű, karjából a fák ágai. Most már az emberek boldogok voltak.  Ezért Herkules leküldött a Földre állatokat, hogy tudjanak húst szerezni. Amikor nagy vihar volt, akkor az egyik fa kigyulladt, és odamentek a tűzhöz, Nimród a legügyesebb kitalálta azt, hogy tartsák a tűzhöz a húst. Mikor egy idő után elvették onnan a húst megették és nagyon ízlett nekik. Ezután azon kezdtek el gondolkozni hogyan szerezhetnének még tüzet. Azt találták ki, hogy Felmennek a Naphoz és onnan hoznak tüzet, mert az nagyon világít. Csináltak egy hosszú létrát és felmásztak rajta. Amikor már visszaértek a földre, észre vette Ré, hogy loptak tüzet. Ezért Ré tüzes golyókat lövet a földre, hogy ezzel büntesse meg őket a lopásért. Mindenhol tűz ütött ki, és néhol besüppedt a föld. Így jöttek létre a hegyek.  

Bajkai Máté István

A világ előtt két testvér volt a Nap és a Hold. A Hold bajt csinált, míg a Nap alkotott. Egyszer a Nap magához hívta testvérét Holdat és megteremtette a világot, hogy megmutassa: pusztítani felesleges. Hold irigy lett Nap művére, ezért megteremtette az eget, és esővel elmosta azt. Nap világa egy tenger lett és Hold tudta, hogy Nap ezt nem fogja hagyni. Hold ezét egy kígyót rakott a vízbe, hogy megóvja azt Naptól. Nap mit sem tudva Hold tervéről földet dobott a tengerbe, de nem tudta egyenletesen eloszlatni azt a kígyó miatt. Valahova több föld, valahova kevesebb jutott, így lettek szigetek, partok és hegyek. Nap nagy kontinense feldarabolódott. Nap megnézte az eredményt és tetszett neki. Ismét elhívta Holdat és azt mondta neki: - A te pusztításod teremtett világot és rendet. - Hold ráismert erre és ketten uralkodtak a világ felett. Ám a napforduló idején Nap többet uralkodott mint Hold. Ez Holdnak nem tetszett, ezért téllel söpört végig a világon. Az emberek nem tudtak megélni ebben a világban, ezért nap egy darabot kitépett magából, hogy tűzzel óvja meg őket a fagytól. A két testvér nem tudott megegyezni, ezért váltakoznak a nappalok és az esték, a telek és a nyarak.

Horváth Csaba Adrián

Úgy keletkezett a világ, hogy volt egy macska család: az apa, az anya és a két testvér. Tanata a fiú és Natana a lány. A két testvér egy égitestektől gyönyörűen tündöklő éjjelen összefeküdtek. Ez hamar ki is derült. A kígyó úgy büntette őket, hogy Tanatát felemelte az égbe az egész hátralévő életére, Natanát pedig a földhöz szorította. Tanatát nappá változtatta. Natana minden nap a napfényt, Tanata fényeit bámulta. Bánkódtak mind ketten, hogy miért kellett ezt tenniük. Natana végül világra hozta utódjukat, ami kicsit másképp nézett ki mint ők, két lábon járt, okosabb volt, elnevezték Embernek. Ember nem értette, hogy mégis miért különbözhet annyira másoktól. Natana elmesélte neki, hogy hová került az apja, aki az ő testvére, Natanáé és hogy a kígyó büntette így őket, Tanatát nappá változtatta. Az égitestek sokat veszekedtek, szinte semmiben nem értettek egyet, ekkor a veszekedésben összecsaptak ebből villámlás lett.

Kovács Gergő

Az földön kezdetben a tengerek helyei és egyetlen földrész volt. Egy óriási kígyó uralta a földet. Az égen sem volt semmi, csak kopár, kék semmiség. Egyszer azonban egy bátor Perselus nevű különleges ember érkezett a földre és találkozott az óriáskígyóval. Véres és évekig tartó harc volt. Perselus azonban egyszer nagy harci előnyre tett szert, ugyanis gyorsabb volt, mint a kígyó. Az állat szívébe dobta a szekercét. A kígyó kétségbeesetten próbált menekülni, de túl sok vért vesztett és meghalt. Ekkor a kígyó vére kifröccsent az égre, megteremtve ezzel a csillagokat. A szíve az égbe emelkedett és kettészakadt egy kisebb és egy nagyobb részre. Ezek lettek a nap és a hold. A kígyó szerteszét szakadt darabjai kialakították a tavakat, folyókat, hegyeket, miközben a földre értek. A kígyó vére kifolyt, feltöltve ezzel a tavakat, folyókat és a tengert. A kígyó évek alatt kék színűvé változott. A kígyó utolsó leheleteiből felhők keletkeztek, melyekbe a kígyó lelke szállt. A kígyó nagyobb darabjai megteremtették a kontinenseket, széttördelték az egyetlen nagyot. És végül a kígyó foga is a földre hullt, amelyből a kifolyó méreg megteremtette az életet.

Urbán Sándor Zsolt

A nap és a tűz istenünk ajándéka. Tüzet csak ő tud adni nekünk az égből, és egy csattanással jelzi ezt.

Rácz Alex

Kum-hum testvér egy rontást tett rájuk, lerajzolta egy sziklafalra a démonokat, és már azóta sem kísértenek senkit.

Palatinus Patrik Attila

Az eget a föld négy sarkán négy törzsnek az ősei tartják. Minél több az ős, annál magasabbra és magasabbra emelkedik az ég.

Márkus Martin Patrik

A nap az mindig fent van, még éjszaka is, csak akkor csillagok formájában, mert a nap este szétesik apró darabkákra, és reggelre újra összeáll.

Unger Krisztián

A tüzet az isten felvitte magával, és mi nagyon meg akartuk szerezni, úgyhogy egy hosszú rúddal felmentünk az égbe és elloptuk. Az isten ezért bosszút állt, és ránk hozta az esőt.

Mári Szabolcs

Az óriás két szeme lett a nap és a hold, a bügykeiből lettek a hegyek, nyálából a tenger, véréből a folyók.

Tabányi Ádám János

A nap ünnepén mindenki kivétel nélkül piros tollas ruhába öltözik, és délben körbeálljuk a tüzet, és tizenkét antilopot áldozunk, a tizenkettő nagyon fontos, mert ha kevesebbet áldozunk, akkor nagyon rossz évünk lesz, tele szerencsétlenséggel.

Lakatos Bence

Egy napon a Föld elment fürdeni, Ég pedig vadászni. Ég vadászat közben megszomjazott, és elment egy folyóhoz, csakhogy azt ő nem tudta, hogy Föld meg ott fürdik meztelen. Ég megkívánta, és a Teremtő közéjük csapott, és így keletkezett az ég és a föld. (...)
Egy kígyót megmártóztatot vízben, majd homokkal leszórta és felfújta - így keletkezett a hold.

Karmanovszki Norbert

Ignos bőréből lett az égbolt. A nap volt az egyik szeme, a hold a másik. Mivel azt hitték, hogy nappal és este is figyeli a törzset, nem mertek rosszat csinálni, nehogy visszatérjen a káosz. Egy nap nagy vihar tört a táborra, villámlott, dörgött, azt hitték, Ignos átkot üt rájuk.

Az őskori ábrázolásokkal "A teremtő megtestesülése" fejezetben (lásd: I./1. Az ötödik dimenzió - ősi világképek) kezdtünk el foglalkozni. A legősibb, 250 ezer éves "istenszobrokat" utánoztuk, amikor a diákok által behozott köveket megvágtuk, megsebeztük - jelezvén ezzel az egykori véres áldozatot.

A következő lépésben gyurmából készítettünk totemállatokat. A fantasztikusan izgalmas alkotások az alábbi képre kattintva galériában is végiglapozhatók.

Az őszi szünet után elindultunk a nyelvi ábrázolások felé. A diákok által októberben írott őstörténetek (Káoszból kozmosz - teremtéstörténet fogalmazás) még tele vannak olyan fogalmakkal, amelyeket az ősnyelvek nem ismertek, ezért most még mélyebbre mentünk: egészen a zene és a beszéd határáig. Egy egyszerű dallamot játszottam zongorán, amelyre a diákoknak halandzsa-varázsigét kellett írniuk. A dallam csak a szótagszámot kötötte meg:
3/3
4/3

Az alábbiakban a varázsigéket rövid magyarázatok követik, amelyből megtudhatjuk, hogy mire szolgálnak a rigmusok, és milyen szertartás keretében kell előadni őket.

Palatinus Patrik Attila

decámi-yordleba
sunitalap-akirtap

Vadászat után, miután elejtették a vadat, az egyiket feláldozzák, a sámánok és a papok ölik meg az állatot, és a nép közé dobják a darabjait, csak a fejét és a bőrét tartják meg a papok. Ez a varázslat arra jó, hogy ne kísértse a népet az állat szelleme.

Serfőző Roland Kristóf

kédeba-nanóla
zeldabago-lakabla

A falu lakói egy sérült madarat tanítanak repülni. Egy fáról madzagokkal engedik le.

Vajon Gergely

dimili-timili
kabilimi-tomali
nojava-nojava
vajanova-nojava

Az egész törzs egy nagy erdőben, tollal a fejükön sorban állnak, aztán körbesétálnak, és éneklik, azért, hogy minden nap felébredjenek.

Nász Tamás

dadaba-dabada
dabadadas-dabadu
dubadum-dudumba
dubadasdu-dubadus

Az Eső Asszonyának éneklik, hogy jó termőföld legyen, hogy essen az eső. Reggel a falu lakói a tó mellett a sárban táncoltak, ugráltak, integettek. A végén két antilopot vagy birkát áldoztak fel.

Márkus Martin Patrik

kawaka-kawaka
abdulubu-kuluba

Száműzetés. Reggel kilenc óra tájban a nép tüzet gyújtott, majd táncolva körbejárták a tüzet, majd elmondták a szent szöveget, majd a száműzött embert hajóra tették, és elvitték minél messzebb.

Serfőző Bence Dávid

amukta-pamukta
kamutai-amukta

Arra való, hogy a nő megtermékenyüljön. Tüzet kellett rakni, aztán körültáncolni, és fel kellett áldozni egy őzet, és az őz vérével a nőnek a hasára kellett rajzolni egy babát.

Tóth Sándor Máté

abulu-abulu
csabuluhu-lalaha

A gonosztól véd meg. Fejre állva egy gazos erdőben, előttük egy nagy máglya, amin két fiatal fiút és egy fiatal lányt áldoznak.

Mári Szabolcs

huyamu-huyamu
hubajobi-huyamu

Egy szent területen egy férfi és egy nő szeretkezik, és a szent területet körbeveszik a törzs tagjai, és a törzsfőnök énekli a törzs tagjaival, hogy a férfinak és a nőnek fiúgyermeke szülessen.

Urbán Sándor Zsolt

áruhá-máruhá
áruhári-hámura

Ez egy olyan varázslat, amely az ősi törzset védte meg a szellemektől, melyet a törzs tagjai adtak elő napnyugta előtt a tűz körül napnyugtáig.

Tabányi Ádám János

seofo-seofo
seoefo-seofo

A Nap felkeltésének dala. Minden nap kimentek öt percre a pusztába antilopnak öltözve, és egy antilop bőrét kifeszítették két méter magasra, és a közepén volt egy kör vágva, ahol besütött a nap, és azt táncolták körbe, és ezt a dallamot énekelték öt percig, ezt úgy számolták, hogy ez a dallam.

Horváth Csaba Adrián

natoto-natoto
rotonana-totona

Teleholdkor a törzs a szabad ég alatt nézi az eget, és hullócsillagokat keresnek. Arra szolgál, hogy a boszorkányokat űzzék.

Fehér Bálint Béla

migiri-migiri
mumuguru-muguré

Ez a varázsige a vadászat bőségéről szól, a totemállatot tűzbe vetik, majd elmondják a varázsigét, aztán eloltják a tüzet. Ha a totem sértetlen marad, sikeres lesz a vadászat, ha nem marad sértetlen, kevés zsákmánnyal térnek haza.

Kovács Gergő

firovu-marovu
fovumayi-terovu

Az ázsiai törzsnek egy kilencfarkú róka a szent állata, az öreget szokták bűvölni a varázsigével, ami arra szolgál, hogy megölik, kiveszik a máját és odateszik a totem elé. Célja, hogy egy kilencfarkú róka testében szülessen újra.

Botos László

tiriri-tiriri
tiririti-tiriri

Időjárással kapcsolatos varázsige. Úgy kezdődik, hogy mindenki fehér ruhába öltözik, tüzet gyújtanak, ismételgetik a varázsigét, egy ideig őrzik a tüzet, aztán feláldoznak egy halat, aztán tíz perc múlva néma csend.

Kurucz Péter Tamás

szituve-szituve
szituvate-szituve

Totemoszlop felavatása. A legmagasabb hegynek a legmélyebb barlangjában a törzs összes tagja meztelenül eltáncolják a varázsigét, azért, hogy jobb legyen a termékenység a földön.

Haris Ádám

hindzsándzsu-hindzsándzsu
hindzsándzsumo-hindzsándzsu

Este a hegy tetején a tűz körül állva a sámán a totemállatot a kezében tartva felemeli a magasba, a többiek ünnepi ruhában egy betanult táncot járnak körbe, a sámán énekli a varázsigét, és utána ismétli a törzs többi tagja, van alatta egy kis zene, egy kis dob, és a szertartás végén egyszerre ütnek rá a dobosok, és az emberek abban a pillanatban elesnek, mintha kikapcsolnák őket, fél percet fekszenek, majd letérdelnek és lehajolnak a földre és mehetnek a dolgukra.

Karmanovszki Norbert

básomu-básomi
zsolátizu-dálosu

A törzs ezt a varázsszöveget a legfontosabb szertartásokon énekli egy tábortűz mellett, ahol a törzs összes tagja hangosan, szinte ordítva éneklik, hogy elűzzék a gonoszt, a káoszt, és végre rend, béke legyen a világon és könnyen élelemhez jussanak.

A 2-es csoport az elkészült szobrokkal:

Láng János: A mitológia kezdetei

A primitívek mentalitása (részletek)

Az archaikus népek nem ismerik a valóság és annak nyelvi jelzése közötti tudatos megkülönböztetést. A szójelek, a „nevek” összeolvadnak magukkal a személyekkel, a dolgokkal vagy a jelenségekkel. Az apapu-cuva-guarani indiánokról írják, hogy „a név az ő szemükben azonos viselőjével, és elválaszthatatlan a személytől. A guaranit nem így és így »nevezik«, hanem ő maga ez és ez.” A primitíveknél a szó egyenlő a gondolattal. A cora indiánoknál egyenesen a gondolat szinonimájaként használatos. A szónak léte van, mert ha elhangzik, megjelenik a szó által jelölt képzet, észrevehetővé válik - mintegy érzékfeletti módon - az általa fedett valóság. Éppen ez a bizonyítéka a szó mágikus valóságának, ami végső soron a névnek és a dolognak összeolvadásán alapszik. És ami a szóra és az általa jelentett dolog egységére vonatkozik, érvényes a dolog és az ábrázolat egységére is. A primitívek számára a kép nem az eredeti ábrázolata, megjelenítése, amelyet az eredetitől meg kell különböztetni, hanem maga az eredeti. Nos, ugyanez a pszichikus sajátosság található meg a mi gyermekeinknél is. Az iskoláskor előtti gyerekek még nem különböztetik meg világosan a beszédet a tárgyától. Az élmény meghatározta jelentéstartalom és annak beszédbeli megjelölései a gyermek számára még szorosan egybetartoznak. A gyermek hatéves koráig még nem rendelkezik a nyelvi adottságokkal szemben szükséges megkülönböztető magatartással.

(...)

A "természetfeletti" szót használjuk, amikor a bennszülött hiedelmekről beszélünk, mert ezt jelentik számunkra. Ezzel a szóhasználattal valószínűleg félreértjük ezeket a hiedelmeket. Mi természeti törvényeket ismerünk, a "természetfeletti" szó pedig valami olyant jelent számunkra, ami kívül áll az ok és okozat összefüggésén, de a "természetfeletti" semmi esetre sem jelenti ezt a primitív embereknek.” Azt, amit mi „természetfelettinek” nevezünk, és szembeállítjuk a mi „tudományos” világképünkkel, ezt a szembeállítást az archaikus emberek nem tehetik meg. Számukra külviláguk és belviláguk jelenségei sem nem érzékiek, sem érzékfelettiek, hanem egyszerűen vannak, léteznek. A mi európai fogalmunk a természetfelettiről teljesen idegen a primitív népek számára. Ahhoz, hogy a tudatban elkülönüljenek egymástól érzéki és érzékfeletti jelenségek, a külső és belső realitás megismerésének arra a történelmi folyamatára volt szükség, amelynek folyamán az emberek szakadatlanul bővülő tapasztalataik alapján a valóságos összefüggéseknek egész sorát ismerték meg.

(...)

Az emberi gondolkodás fejlődéstörténetének abban a szakaszában, amelyben a „megszemélyesítéseket” tartalmazó elbeszélések kialakultak, az emberek semmiféle tulajdonságukat nem különítették még el, nem absztrahálták önmaguktól. Az archaikus népek nyelvében minden cselekvésnek konkrét tartalma van, s ezeket a konkrét tartalmakat különböző szavakkal fejezik ki. A cselekvés és a mozgás minden formája külön fogalom volt, s ezeknek a fogalmaknak közös elemeit, a konkrét tartalomtól absztrahált „cselekvést" és „mozgást” még nem ismerték fel. Az algonkin indiánok nyelvében például külön szóval jelölték a vágásnak azt a konkrét formáját, amikor a tollat a toll száráról vágták le (abaka), amikor valamit szeletekre vágtak (bamda), amikor a hajat rövidre vágták (yusku), amikor a fáról egy ágat késsel levágtak (baksa), amikor valamit késsel hirtelen mozdulattal vágtak le (bapsag), és így tovább. Nincsen azonban olyan szavuk, amely a vágás cselekményét a tárgytól, eszközétől és módjától függetlenül fejezi ki. Vagyis nincsen olyan szavuk, amely megfelel a kulturnyelvek „vágni” szavának. Ugyanez a helyzet a „törni” szóval is. A bamdeca szó azt jelenti, hogy diót (és hasonló magvakat) ütéssel széttörni; kavegi jelentése „ütéssel széttörni”. További szavaik vannak a törés különböző formáinak jelölésére, de nincsen olyan szavuk, amely megfelel a mi „törni” általános értelmű szavunknak. Az ausztráliai aranda törzs nyelvében tjilaraka annyit jelent, hogy „körülnézett”, és ennek a szónak semmi nyelvi kapcsolata nincsen a katarama szóval, aminek jelentése „lefelé nézni”. Annak a cselekvésnek, hogy „kinyújtja a karját”, a megjelölésére az ultjeraka szót használják, inanyana viszont „kart” jelent. A kar meghatározott mozdulatát és magát a kart (a testrészt) jelentő szavak tehát egészen különbözőek. A melanéz jabim nyelvben a „tenni”, „csinálni” és „dolgozni” igéket a kum szóval fejezik ki. Ugyanez a szó azonban a „kert”-et, az „ültetvény ”-t, s az ezzel kapcsolatos tevékenységeket is jelzi. Olyan szavuk tehát, amely a tárgytól elvonatkoztatva tevést, cselekvést, csinálást, dolgozást jelent, nincsen. Minden cselekedet konkrét formáját külön szavakkal fejezik ki. A kim szó a jabim nyelvben „lándzsát” jelent. A lándzsával való tevékenységet, a lándzsázást, a vadnak lándzsával való megdobását azonban a lándzsával való dobás különleges mozgásformájára utaló külön szóval, a gun szóval fejezik ki. Az indiai korku-törzsnek nyolc különböző szava van a test mosására: „arcot mosni”, "kezeket mosni”, „lábakat mosni” és még további öt szó a különböző testrészek mosására, de nincsen olyan szavuk, amely a mosakodást általában jelenti.

Ha el is fogadjuk tehát a „megszemélyesítés” elméletét, akkor sem állíthatjuk, hogy a primitívek nem emberi élőlényeknek, élettelen dolgoknak és természeti jelenségeknek emberi tevékenységet tulajdonítottak. A primitívek nem tulajdoníthattak emberi tevékenységet a természet alkotásainak, mert az emberi tevékenységet még nem választották el magától az embertől.

(...)

Az archaikus népek nyelvének tanulsága szerint a primitívek ugyanazzal a szóval jelölték a fehér színt, mint a mészkövet, a zöld színt ugyanazzal a szóval, mint bizonyos fajta zöld papagájt. Gondolatvilágukban még nem létezett külön fehér vagy zöld szín. Csak dolgok léteztek, amelyeknek a fehér vagy a zöld szín a tulajdonságuk, tőlük elválaszthatatlan tulajdonságuk volt. A tudat fejlődésének már egy igen magas fokán állott, amikor a szín-tulajdonságokat elválasztotta maguktól a színes dolgoktól. Ezzel azonban még mindig nem jutott el az absztrakció végső határáig. Már ismerte önmagában, a tárgyától megfosztott „fehér” és „zöld” szint, de ezek az absztrakt fogalmak még specifikus érzéki tartalommal bírtak, a fehér vagy a zöld szín érzékelésével voltak közvetlen kapcsolatban. A tudat fejlődésének következő foka az volt, hogy valamennyi szín közös tulajdonságát emelte ki, s most már egy másodlagosan absztrahált fogalomhoz, a „szín” fogalmához jutott. A dél-amerikai kayapo indiánoknak nincsen külön szavuk a „hinni”, a „hit” kifejezésére, hanem csupán azt tudják mondani, hogy „hallom”. A „tudni” és a „tudás" fogalmakat pedig a pumu szóval fejezik ki, aminek jelentése „látni”.

(...)

Az archaikus népek nemcsak az „emberi faj” fogalmát, de még az „ember” fogalmát sem ismerték. Néhány bizonyító tényt példaképpen ismertetek.
Az Új-Guinea középső részének hegyeiben élő népeknél nincsen elnevezés, amely az egész itt lakó népet jelentené. Csupán a közeli szomszédságban vagy az egy völgyben élők tartoznak össze, míg a következő völgy, vagy egy távolabbi település lakóit boknak, vagyis „idegennek” nevezik. A bakongo négerek nyelvében a ngo szó leopárdot jelent, azt az állatot, amely totemként az összes kongói bantuk között el van terjedve. A bakongo szó tehát azokat jelenti, akik a leopárd totemhez tartoznak. Aki viszont nem bakongo, az „idegen”. A sotó népnél a sotho szó magának a népnek a neve. „Embernek” tehát csak azokat nevezik, akik hozzájuk tartoznak, aki pedig nem sotho, az idegen.

Fónagy Iván: A "primitív" nyelvekről

A primitív szó a közhasználatban gyakran a „fejletlen”, a „szegényes” szinonimája. Ezért terjedt el talán a tévhit, hogy a primitív népek szókészlete szegény, vagy hogy egyáltalában alig lehet primitív nyelvnél szókészletről beszélni. Ez a felfogás alaptalan. Egy primitív nép szókészlete felmérhetetlenül gazdag, mint az európai nyelveké, csak másszerű. Megesik, hogy egyik-másik primitív nyelvben nincs a fára szó. Ugyanezekben a nyelvekben viszont kétségtelenül több fanév van forgalomban, mint pl. a magyar köznyelvben. Még kevesebb primitív nyelvben találunk a növényre szót, annak ellenére, hogy a különböző növényeknek se szeri, se száma. Több primitív nyelvnek nincsen számsora, de külön szóval jelölik az „egy” fogalmát, ha egy házról és ha egy fiúról van szó. Az „egy”, a „növény”, de még a „fa” sem látható; úgynevezett absztrakt szó, fogalom mindegyik. Az absztrakció természeténél fogva színtelenít, hiszen elvon az élménytől. A növény szó nem vizuális, nincs képhez kötve. Bizonyos sajátságok összességét jelöli, megfigyelések és elmélet alapján szerkesztett verbális egység. A szabadesés, az ellenállás, az erőkar stb. mind láthatatlan, érzékelhetetlen. Tudjuk mindegyikről, hogy van. Tőlünk független, objektív valóságoknak ismerjük őket. Büszkék vagyunk, hogy megismertük, megneveztük mindegyiket, mert úgy hisszük, hogy ezeken a fogalmakon keresztül jutunk el a külvilág megértéséhez. Így alakul át kozmosszá a káosz, az érthetetlen jelenségek világa.

A primitív nyelveken általában bajos lenne tudományos prózát írni. Ezzel szemben az az előnyük a konkrétabb nyelveknek, hogy szemléletesebbek, közelebb állnak az élményhez. Az ewében például a „hozni” szót minimális absztrakcióval, drámaibb összetétellel fejezik ki: etso yi „megfogta, jön”. A közhasználatban az „élet” szó olyan sápadt, halvány, hogy már alig venni észre. Szinte ott sincs már az ilyen mondatban, mint: Ez az élet. Milyen más, milyen telített a kora indián „ruri” szó: nedvest és életet jelent egyszerre.,,Na rurin titutavatéme hetsén wachuje. (Nedves) életek állnak az útjukon.” Hogy megtelik tartalommal, színnel, hangulattal az élet szó ebben a kora mondatban! Mindenre van szó a primitív nyelvben, ami szín, mozdulat, élmény. Az arandában (Ausztrália) külön szó van erre: „Az ellenség zsírját enni”, tjunkankuru. Ngalakatuku a hullámvonalban felfelé szálló madarakat jelenti, „intolovintolerama” a minden oldalról felharsanó zaj (például madárzaj). „Ngalbangalbangalu” egyetlen szó, annyit tesz, hogy valaki nem tudja a vállát megmozdítani.

Dömötör Tekla: A varázserejű szó

A primitív gondolkodás szerint nemcsak a cselekményeknek, tárgyaknak, hanem a megfelelő időben, módon és megfelelő személy által kimondott szavaknak is lehet varázsos hatóerejük. Hittek abban, hogy a kimondott áldásnak és átoknak hatása lesz. (E hit nemcsak a néphitben, hanem a keresztény vallásban is eleven volt, megtaláljuk a Bibliában is. A magyarországi protestáns egyházak évszázadokon keresztül harcoltak a káromkodás ellen, különösen tiltották Isten nevének említését az átkozódásban.)

A varázsigék használatában megkülönböztethetjük a közösségi és egyéni varázsszövegeket. A közösségi varázsszövegek előadása nyilvánosan történt, gyakran valamely ünnep alkalmából. Ilyenek voltak például a szentiváni ének, a regölés, az újévi varázsmondókák és -énekek, melyek a termékenységet kívánják előmozdítani vagy a fiatalokat összepárosítani. Előadóik lehettek nemek vagy korok szerint elkülönülő csoportok. Az egyéni varázsigéket általában titokban mondták el, néha személyek féltve őrzött tulajdonai voltak.

A szómágia egyik ismert formája az óvónevek, vagyis tabunevek használata. Az újszülöttet, aki megkeresztelése előtt a gonosz rontásnak különösen ki volt téve, csúnyácskának, pogánynak nevezték, vagy más, értéktelenségére utaló névvel illették, hogy ilyen módon félrevezessék az ártó hatalmakat. Ha a gyermek beteges volt, akkor gyakran új nevet adtak neki, hogy a betegséget okozó gonoszt félrevezessék, és ezután új néven hívta mindenki.

Tabunevet kaptak a gonosz hatalmak is. Az ártó női démonokat például országszerte szépasszonyoknak nevezték. A veszélyes vagy a táplálkozás szempontjából különösen fontos állatok tabunevet kaptak, olyannyira, hogy régi magyar nevük néha teljesen feledésbe is ment. A medve magyar neve helyett például egy szláv jövevényszó honosodott meg nálunk, mely már maga is tabunév volt a szlávoknál. Óvóneve van a farkasnak is; e két állatnév különben más európai népeknél is általában tabunév.

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: „Tűz van”, nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.

Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem érzékelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.

Ha egy férfi egy lánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: „szeretem”, a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi sem történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztulást okoz majd benne, mint egy tűzvész.

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak a veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a Bibliának ez a szózata: „Kezdetben vala az ige.”

Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azok nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.

Feladat: Fordítsd le Weöres Sándor versét úgy, mintha egy őskori rigmus lenne. A 9.A megoldásai:

Rácz Alex

Égj, kőris, ősöket emlegesd fel,
Ne fájjon a vérző seb kezeden,
Ne kísértsd a vezérünket,
Add ide nekünk a jó tüzet! Lélek!
 

Serfőző Bence Dávid

Az ősök szentek,
Ha megbántod, meghalsz,
és ha megbántottad, tűzben veszel,
ezért ki kell engesztelni őket! Tűz!

Nász Tamás

Megfogadjuk neked a csendet, ősünk,
Megfogadom a csendet az életben,
Megfogadom az ígéret tartását az életben
Adj nekünk termést, állatot, Baukui!

Tóth Sándor Máté

Adj ismét tüzet istenünk,
De ne bánts minket,
De ne haragudj meg ránk,
Mert mi áldozunk neked! Istenünk!

Márkus Martin Patrik

Segíts, Istenem
Állj meg, gonosz
Állj meg gonosz, meghalsz!
Áldj meg, Isten! Ámen!

Vajon Gergely

Elment a nap, eljött a sötétség,
Összegyűlt a törzs, ég a tűz,
Készül az étel, mindenki éhes
Feljön a hold, kezdődik a sötét élet.

Tabányi Ádám János

Mi most téged leidézünk
azt szeretnénk, hogy tegyél rendet
bár tudjuk, nehéz rendet tenni
de cserébe áldozunk neked! Úgy legyen!

Unger Krisztián

Amikor a nap felkel,
amikor a hold leszáll,
adj erőt, Isten,
hogy teremjen étel elénk

Fehér Bálint Béla

Induljatok vadászni, vadásszátok le a halhatatlant
Hozzátok haza, és együtt elfogyasztjuk az izmát
Hozzátok haza a halhatatlant, és együtt elfogyasztjuk az izmát.
Induljatok, bátor harcosok! Gyerünk!

Bajkai Máté István

Gulbe elment tüzet keresni.
Ám a tűz kialudt.
Miért aludtál ki, tűz?
Tűz, kérlek, éledj fel! Lángolj!

Komláti Róbert

Állj meg egy pillanatra
Nézz fel az égre
És kiáltsd fel, hogy
Jaman!

Kóré Norbert Sándor

Gyere és állj készen
Mindenkit vár az este
Vadászni fogunk ma
Életre, halálra állj készen.

Gál Patrik

Ez az ember áruló,
öljük meg itt helyben,
vagy akár dobjuk a tűzre,
a családja előtt, hogy szenvedjenek!
(Jaman)

Haris Ádám

Gyere, menjünk vadászni,
elejtjük a nagy vadat,
hazahozzuk, megsütjük,
majd megyünk imádkozni! Jaman!

Lakatos Bence

Elmegyek én fát gyűjteni,
Nem fogok fázni,
Nem fogok fázni, mert tüzet gyújtok én.
Itt is egy fa, ott is egy fa, ott pedig kaja!

Kurucz Péter Tamás

Gyere ide, kis Gulbe,
Ne félj tőlem,
Ne félj tőlem, nem eszlek meg
Indulj el, ne hátrálj meg! Gyerünk!

Jónás Róbert

Gyertek le hozzánk, istenek
Mutassatok helyes utat törzsünknek
Hozzatok nekünk jó életet, vizet, vadakat
Űzzétek el tőlünk a rossz szellemeket! Jaman!

Kállai József Martin

Gyerünk, Gulbe vadászni
hozzunk a törzsnek kaját
hozzunk a törzsnek vizet
hogy ne haljunk éhen! Jaman!

A következő körben főneveket és névmásokat kerestünk az eredeti szövegben, immár mindhárom versszakban. Az emo névmást egyértelmű pozíciója miatt könnyű volt megtalálni, a többihez azonban már figyelembe kellett venni, hogy a Weöres által kitalált nyelv inkább izoláló* hajlamú.

*Az izoláló (elszigetelő) típusba tartozó nyelvek változatlan, izolált szótövek egymás mellé helyezésével alkotják meg mondataikat. A nyelvtani viszonyokat a segédszók, a hangsúly és a szórend segítségével fejezik ki. Ilyen a kínai, a maláj, az indonéz, a vietnami, de a tőlük rokonságban igen távol álló angol is ebbe az irányba fejlődött. (tudasbazis.sulinet.hu) 

Végül őskori szótárat állítottunk össze kitalált kifejezésekből. (Fontos kritérium volt, hogy ne egyszerű jelenségeket nevezzünk meg, hanem kifejezéseinkkel érzékeltessük a kezdeti nyelvek formai és tartalmi gazdagságát.)

badibiri: túl nagy csend
kumadulu: a tűz lassan leég
sturbanu: közeledik a hideg
sankulu: lehullottak a falevelek
bumutala: hozzatok fát
pongwhong: tüzet rak a szertartáshoz
alulu: áldozatot vinni az oltárra
tütiti: tüzet lopni
ketitata: szerszámot javítani
kutata: megsérült a felső teste
kutana: megsérült derékon alul
giugi: sikeresen megöltük az állatot
giugiu: nem sikerült megölni az állatot
aukde: fát vágni a kunyhóhoz
kedkuc: tüzet gyújtani
polpa: fáj a sarka
anip: világ gyökere
eneee: valaki ábrázolta egy ember arcát
rákencsa: kifordult könyök visszarakása
zsátuváj: engedte kialudni a tüzet
csucsipel: álomban történt nemzés

"Az avatás során az egyén az egyik státusból [állapot, rang] egy másikba kerül át: befogadja valamilyen zárt kör. (...) A beavatási szertartások jellegzetessége a hármas tagolás: az egyén kiszakad a társadalomból (mivel az avatásnak az ismert világ határain kívül kell végbemennie), a határvidéken tartózkodik (ottléte néhány naptól néhány évig terjedhet), majd visszatér, s beilleszkedik az új státusba. Maga az avatás a szertartásban a halállal és újjászületéssel egyenlő, ami azt a felfogást tükrözi, hogy az új állapotba kerülő egyén mintegy megsemmisül régi mivoltában." (Mitológiai Enciklopédia)

"Mindennemű emberi szellemi megnyilatkozás ősképe a beavatás ősélménye alapján történik, és csak így történhetik. Minden emberi alkotás az életet válságba viszi, válsággal megtisztítja, végül megnyugtatja. Minden irodalmi, művészi, filozófiai alkotás a beavatás halvány mása - még a leghitványabb is magában őrzi és tartja és kifejezi a megrázkódtatás és megtisztulás parancsát azzal, hogy olyan élményt közöl, amely az emberből hasonló fordulatot vált ki." (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

• küszöb (elszakítás a családtól, közösségtől)
• krízis (próbák, jelképes halál)
• újjászületés (új név)

Star Wars V. A birodalom visszavág (1980) 

elszakítás:
Miután a Birodalom felszámolja a felkelők bázisát, Luke nem a menekülő társaival tart, hanem Yoda mesterhez a Dagobah-rendszerbe. Azt reméli, hogy az öreg jedi befejezi majd a tanítását, amelyet még Ben Kenobi kezdett el.

jelképes halál:
Nagy csalódás a bolygó, amelyen Luke leszáll - pontosabban lezuhan. A mocsaras vidék rögtön elnyeli az űrhajóját, elvágva ezzel őt a világtól. Baljós jel az is, ahogyan a kis droidot elkapja majd kiköpi egy hatalmas mocsári kígyó.
Két mester tanítja Luke-ot: a Jó és a Gonosz.
Yoda kitartásból és türelemből vizsgáztatja: a fiú megbukik (otthagyja mesterét, hogy idő előtt szembekerüljön ellenfelével)
Darth Vader előbb a harci felkészültségét méri: ezen is megbukik (Vader levágja az egyik kezét),
majd erkölcsi próba elé állítja: itt mutatja meg Luke lelki erejét (inkább a halált választja, mint hogy átálljon a sötét oldalra)

újjászületés:
Zuhanása után egy vékony rúdon akad fenn a halált jelentő ködös mélység felett. Miután barátai megmentik, egy orvosi droid új kezet épít neki.

Másnaposok (2009)

elszakítás:
Két nappal az esküvője előtt Doug Billings és három barátja Las Vegasba indul legénybúcsúra.

jelképes halál:
Az Alan által szerzett drognak köszönhetően kiüti magát a társaság, és másnap apró jelekből kell visszafejtenie, hogy mi is történt az éjjel, amikor is az ünnepelt nyom nélkül eltűnt. Próbák során kell végigmenniük: Alan szembenéz gyermekkori önmagával - és egy ötvenezer voltos sokkolóval (2/1.), majd kap egy irtózatos jobbost Mike Tysontól (2/2.), akinek határidőre kell visszavinniük az éjjel ellopott tigrist (2/3.). Egy gyanús túszügyletbe is beleszaladnak (2/4.), majd kiderül, hogy a nyárspolgár Stu éjjel elvett egy sztriptíztáncosnőt (2/5.). A legnagyobb harcot neki kell megvívni a végén a "sárkánnyal", a házsártos Melissával (2/6.). A próbák (mint ahogy minden igazi beavatás) fájdalmas nyomokat hagynak a négy fickón: Stu kihúzza saját fogát, Phil a sürgősségire kerül, Alan előbb megvágja a kezét ("Vértesók leszünk!" felkiáltással), majd piercinget tetet a köldökébe.

újjászületés:
Doug megtalálása nyugtatja meg végül a kedélyeket (3/1.), és a társaság lóhalálában száguldva még épp odaér az esküvőre (3/2.). Új emberként rontanak be az unottan várakozó menyasszonyos házba.

Bár a történet egy csapat ("wolfpack" - farkasfalka) sorsát mutatja meg, a film valódi főhőse Stu. Ő éli át a legnagyobb megrázkódtatást, ő "semmisül meg régi mivoltában", hiszen (látszólag) rengeteget veszít: pénzt, fogat, nőt, szavahihetőséget, nyugalmat. Ám valójában nagyszerű dolog történik vele: ledőlnek azok a gátak, amelyek az önmegismerését akadályozták. Az őrült éjszaka kiszakítja őt a látszatboldogságából, és egy valódi, őszinte, egyenrangú kapcsolat felé mutat utat (Jade személyében).

Utazás Darjeelingbe

A trójai mondakör

(a képre kattintva galéria nyílik meg)

A trójai háborúhoz a hagyomány szerint Thétisz istennő és Péleusz király (Akhilleusz szülei) lakodalmán kitört viszály vezetett. Istenek és földi halandók voltak a meghívottak között, csak Eriszt, a viszály istennőjét nem hívták meg. Bosszúból Erisz egy aranyalmára ezt a felírást karcolta: „A legszebbnek”,és a lakodalmi vendégsereg közé gurította. Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité egyaránt igényt tartott az almára. Zeusz nem vállalta a döntőbíró szerepét. Az istennőket Parisz trójai királyfihoz küldte: döntse el ő mint a földi férfiak legszebbike, hogy melyikük a legszebb. Héra azt ígérte Parisznak, hogy az élők között a leggazdagabbá és Ázsia urává teszi, ha neki ítéli az almát. Pallasz Athéné biztosította afelől, hogy az emberek között a legokosabbá teszi, ha a döntés neki kedvez. Aphrodité a legszebb földi asszonyt, Helenét (Menelaosz spártai király feleségét) ígérte Parisznak, ha ő nyeri el az aranyalmát. Parisz Aphroditét választotta, majd Aphrodité segítségével elcsábította Helenét és elrabolta Spártából. Amikor Menelaosz hírül vette Parisz tettét, testvéréhez, Agamemnónhoz fordult segítségért, hogy a vezetésével hadba szálljanak a görög föld legvitézebb királyai – bosszút állva Pariszon és Tróján.

Tróját már tíz éve hiába ostromolják a görögök és ekkor Apollón még dögvészt is bocsát rájuk, mert megsértették egyik papját. Akhilleusz követeli a hadi gyűlésen, hogy Agamemnón adja vissza a papnak foglyul ejtett lányát, és fogadja el helyette a bőséges váltságdíjat. Agamemnón azonban ellenszegül Akhilleusz kérésének és erőszakkal elveszi tőle szeretett papnőjét, Briszéiszt. Akhilleusz erre megtagadja további részvételét a harcokban és rá akarja döbbenteni Agamemnónt, hogy nélküle nem nyerhet. Agamemnón belátja, hogy semmire nem megy Akhilleusz segítsége nélkül, de ő azért sem adja be a derekát. Nem hajlandó harcolni és kockáztatni az életét. Abba azonban beleegyezik, hogy Patroklosz az ő páncélját viselve megküzdjön az ellenséggel. Vissza is verik a trójaiakat egészen a város faláig, de Hektór legyőzi és megöli az ifjút, és elveszi a fegyvereit. Ez az eset már Akhilleuszt haragját is felkorbácsolja és bosszút fogad. Patroklosz a legjobb barátja volt, gyermekkoruk óta ismerték egymást. Thetisz kérésére maga Héphaisztosz, az istenek kovácsa készít számára isteni fegyvereket. Akhilleusz olyan vérszomjas gyilkolásba kezd, mely nem tetszik még az isteneknek sem. Hektórt is megöli, aki a legnagyobb hősnek számított a trójaiak között és holttestét meggyalázza. Kocsija után köti és úgy vonszolja a porban. Akhilleusz tudja, hogy tette nem marad következmények nélkül… Az ő választása volt, hogy inkább fiatalon meghal, de örök dicsőséggel társuljon a neve, minthogy öregen, de ismeretlenül teljen az élete. Az éj leple alatt Priamosz király Akhilleusz sátrába lép és fia testéért könyörög. Hektór temetése miatt 12 napos fegyverszünetet rendelnek el.

forrás: Sulinet

Segítségül a tanuláshoz:
- az Íliász legfontosabb alakjai
- a trójai mondakör (majdnem) teljes névtára

Péleusz: Akhilleusz apja
Thetisz: Péleusz felesége, istennő
Erisz: a viszály istennője
Parisz: trójai királyfi, Priamosz fia
Aphrodité: a szerelem istennője
Menelaosz: spártai király, Helené férje
Helené: a legszebb földi nő, Menelaosz felesége
Agamemnón: mükénéi király, Menelaosz testvére
Akhilleusz: a legnagyobb görög hős
Odüsszeusz: a legokosabb görög hős
Patroklosz: Akhilleusz unokatestvére
Hektór: a legnagyobb trójai hős, Priamosz fia
Priamosz: Trója királya
Briszéisz: Akhilleusz rabnője
Krüszéisz: Agamemnón rabnője
Apollón: a rend istene

…Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:

“Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.”

Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

“Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még.”
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
“Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen.”

Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
“Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik.”

Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
“Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra.”

zólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;
társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,
mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban
asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:
mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.
S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:
nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.
És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,
akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:
“Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:
mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még
attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét
gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,
udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.
Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes
bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem.”

Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,
vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,
s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.
S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:
“Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan
egyik akháj vezető – mert mindig jönnek, a tervet
tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,
bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,
ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,
és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,
addig hogy magam és népem fékezzem a harctól.”

Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
“Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,
ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.
Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát
távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.
Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,
és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.
Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,
és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja.”

Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:
“Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:
mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot.”

Joseph Campbell (1904-1987) amerikai származású mitológia-kutató a mítoszok lélektani funkcióját hangsúlyozta. Jung nyomán azt vallotta, hogy a mítoszok olyan szimbólumokat nyújtanak számunkra, amelyek „előre viszik” az emberi lelket, eligazítanak az élet fontos dolgaiban, úgy, hogy eközben megvilágosodáshoz és mámorhoz juttatnak bennünket, így járulva hozzá a lelki egészséghez. Egy helyen így fogalmaz: „A mítosz kulcs az emberi élet spirituális potenciáljaihoz.” Másik neves mesetere, Heinrich Zimmer nyomán azt vallotta, hogy a mítosz személyes mentorként, útmutatóként, sőt útvonaltérképként szolgálhat annak, aki önmagát keresi a modern világ labirintusában. Ezt a térképet olyan emberek rajzolták, mondja Campbell, akik már megjárták az utat.
Campbell Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces, 1949) című művében sok száz, különböző kultúrákból származó mítosz összehasonlító tanulmányozásának eredményeképp arra mutatott rá arra, hogy a mítosz rendszerint egyetlen narratív sémát követ. Ezt a minden mítoszban közös struktúrát Campbell monomítosznak nevezte el. A monomítosz nem más, mint a hős útja a lélek mélyrétegeibe, illetve ennek az útnak az állomásai, ahonnan aztán a hős megerősödve, önmagára találva térhet vissza.
A monomítosz Campbell-féle rövid definíciója a következő: „A hős kalandra indul a hétköznapok világából a természetfeletti csodák birodalmába, ahol mesés erőkkel találkozik, és döntő győzelmet arat, majd egy olyan hatalommal tér haza ebből a misztikus kalandból, amelynek áldásait embertársai javára fordítja.”
A monomítosz-struktúra, hangsúlyozza Campbell, azért rendkívüli jelentőségű, mert a lélek mélyrétegeit mozgatja meg, a tudattalannal létesít kapcsolatot, és a spirituális jelentés megtalálásában nyújt segítséget - így garantálja a lélektani hitelességet. A hős győzelme a gonosz felett a bennünk rejlő vérszomjas vadállat feletti kontroll képességét jelképezi – mondja Campbell másutt.
Az utazás célja azonban nem kizárólag az egyén „megszabadítása” és egyfajta mámor megélése, hanem az, hogy szert tegyünk arra a „bölcsességre és hatalomra”, amellyel másokat szolgálhatunk. A celeb csak magáért él, a hős azonban a társadalom meggyógyításán fáradozik – teszi hozzá Campbell.

A monomítosz három fő részből áll: a történetben az indulás, a beavatás és a visszatérés szakaszai különíthetők el.

Christopher Voglert, a hollywoodi filmes világ egyik vezető teoretikusát elbűvölte Campbell munkássága, akiről úgy tartja, hogy „feltörte a történet titkos kódját”. Vogler eredetileg a történetmesélés autentikus alapelveit kereste, amikor Campbell könyve a kezébe került, a mítoszok révén azonban az élet alapelveire talált rá. „Arra döbbentem rá – mondja, – hogy a hős útja nem kevesebb, mint az élet kézikönyve, az emberi létezés művészetének mindenre kiterjedő használati utasítása.”
A nyolcvanas évek közepén írt legendás, mindössze hét oldalnyi pamfletje, a Practical Guide to The Hero with a Thousand Faces (Gyakorlati kalauz az Ezerarcú hőshöz) közérthető és élvezetes stílusban magyarázza el Campbell tanítását a hős útjáról a filmes szakemberek számára. Vogler hisz a „mítosz erejében”. Úgy véli, hogy a Campbell által azonosított monomítosz-struktúra révén a közönség „rezonál” a történetre, minden nehézség nélkül azonosul a hőssel, és számára fontos üzeneteket, az élet dolgaiban eligazító mitikus útmutatást kap.
A Gyakorlati Kalauz bővebb, részletes ebben kifejtett változatát Vogler az immár három, egyre bővülő kiadást megért The Writer's Journey: Mythic Structure For Writers (Az író utazása: mitikus struktúra írók számára) című művében tette közzé. Ebben az eredeti campbelli modellt némileg leegyszerűsítette, és a 17 lépést 12-re redukálta. Azt vallja azonban, hogy „A hős utazása csak egy csontvázszerű keret, amit az egyedi történet részletei és meglepetései töltenek fel hússal és vérrel. A szerkezetnek nem kell felhívnia magára a figyelmet, még csak nem is kell túl precízen követni. A lépések itt megadott sorrendje csak egy a sok lehetséges variáció közül. Ki is lehet hagyni, hozzá is lehet tenni lépéseket, akár még drasztikusan is össze lehet keverni őket anélkül, hogy elveszítenék az erejüket.”

A vogleri modell tehát a következőképpen néz ki:

indulás
1. hétköznapi világ
2. kalandra hívás
3. (visszautasítás)
4. segítség/mentor
5. a küszöb átlépése

beavatás
6. próbák, szövetségesek, ellenségek
7. szembenézés, krízis (halál)
8. döntő küzdelem
9. jutalom

visszatérés
10. feltámadás (új élet)
11. megoldás
12. hétköznapi világ

A filmes világban igen népszerű elméletet azóta a gyakorlatban is nagy sikerrel alkalmazzák; könyvének mellékletében Vogler mintegy kétszáz olyan filmet sorol fel, amelyben a készítők tudatosan építették fel a monomítosz-struktúrát. Ma már egy Power Structure nevű szoftver is segít a forgatókönyvíróknak abban, hogy a cselekményt a vogleri 12 lépés segítségével konstruálják meg.

Forrás: Virtualitás és fikció (tanulmányok) PTE BTK Neveléstudományi lntézet, Pécs, 2014

A hős útja az Odüsszeiában:

Odüsszeusz kalandjai Trójától Ithakáig:

A hős útja a Toldiban:

I. indulás

1. hétköznapi világ

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben. (I/1)
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. (I/3)

2. kalandra hívás

„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra (I/9)
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.” (I/13)

3. (visszautasítás)

Elvonúl a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag (I/14)

4. segítség/mentor

Bence volt az, régi hű cseléde,
Akit anyja küldött fölkeresésére,
Ki nagy zokogással nyakába borulva
Így szólott Miklóshoz egy kis idő mulva:
„Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
Hogy’ vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen?
Nem evett meg a vad ezen a vad réten?
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.” (IV/8-9)

5. a küszöb átlépése

Miklós pedig indult a szokatlan útra,
Magát jobban-jobban a nádasba fúrta (V/2)
(a küszöb lélektani átlépése
„Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!” (III/3)
Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!
Víz se mossa rólad le a gyilkos nevet! (III/6-7)

II. beavatás

6. próbák, szövetségesek, ellenségek

próba:
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája (IV/3)
próba:
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára (V/4)
barát (kalandra hívás):
„Jaj, fiam! ne kérdezd az én esetemet:
Ma temettem el két vitéz gyermekemet:
Duna szigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse.”
Toldi pedig monda: „Ne sírjon kegyelmed,
Csak nem támad már fel a két vitéz gyermek:
De ne legyen nekem az Isten Istenem,
Ha bosszút nem állok érettök a csehen.(VII/7, 10)
próba:
Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad:
Tűz van-é vagy árvíz, vagy víják a várat?
Nincsen tűz sem árvíz, nem is jő ellenség,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:
Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán,
Valahogyan vágóhidrul szabadulván.
Toldi nem futott el, csak felállott szépen,
S a bikát bevárta az utcaközépen.
...lábával elébe toppantott,
Rémitő szavával erősen kurjantott:
E fogással visszahökkenté a marhát,
S azon pillanatban megragadta szarvát
(IX/3, 8, 10)
barát:
Könyökig nyúlt Bence a nagy tarisznyába;
Kihúzott valamit, és így szóla: „Itt van;
Nesze, szolgám, madár-látta cipót hoztam.
Felvette a vasat lába mellől Bence:
Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence,
Könnyen felnyitotta, nem volt semmi zárja,
Bele nézett, hát csak elállt szeme szája:
Vert arany volt benne, nem kettő, sem három (X/8, 11)

7. szembenézés, krízis (halál)

...Negyedik nap, délben,
Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:
Bámult Miklós, mert ő olyat sosem látott,
A hegyet bámulta, nem a délibábot.
Sietett, sietett, ámbár vala fáradt;
Estenden meglátta a budai várat;
S még nem ment le a nap, midőn odaére
Híres nevezetes Rákos mezejére. (VII/4)
jelképes halál:
És mivelhogy szállást az élők nem adtak,
Elpihent tanyáján hideg halottaknak;
Nyirkos volt a sírdomb a harmattól, melyet
Hűvös éj sírt arra örökösök helyett.
Fölnézett az égre, az országútjára;
Keservesen gondolt bujdosó voltára;
S mint amely madár van elröppenő félben,
Úgy tett a reménység hervatag szivében. (IX/19)

8. döntő küzdelem

Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte,
Hajóját a Dunán hogy eleresztette?
„Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
„Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”
Monda Toldi, avval kezét összetette,
Buzgón fohászkodva Istent emlitette.
S amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Íziben elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.
Toldi felmutatja a fejet a kardon,
Nagy rivalgás támad kétfelől a parton:
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak. (XI/14, 20)

9. jutalom

A király most szemét Miklósra vetette.
Vállát kegyelmesen meg-megveregette;
És monda nyájasan: „Ifju vitéz, állj fel:
Eladott a bátyád, de többször nem ád el.
"Én neked a földön ím kegyelmet adok;
Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;
Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,
Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.
És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,
Íme bátyád önként neked adja részét."
Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:
Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,
Toldinak nyujtotta s monda: „Kösd fel, nesze!”(XII/10, 11, 14)

III: visszatérés

10. feltámadás (új élet)

Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda-dolgairól írtak krónikákat.
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Örömest tanyázott a víg cimborákkal. (XII/19, 20)

11. megoldás

Miklós pedig monda: „Nem megjövendőltem,
Hogy előbb vagy utóbb bajnok lesz belőlem?
De nem köszönöm azt magam erejének:
Köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.
Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk,
Ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk:
Valaha tán ő is hozzám édesedik;
Ha nem, irígykedjék, míg el nem temetik.” (XII/18)

12. hétköznapi világ

Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket:
De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre. (XII/19, 20)

I. Antigoné vs Iszméné

ANTIGONÉ
Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?

ISZMÉNÉ
Hozzám szeretteink felől, Antigoné,
Se jó, se rossz hír nem jutott azóta, hogy
Két testvér két testvérünket vesztettük el,
Kik egy napon s egymás kezétől estek el.
Ma éjjel Argosz harci népe elvonult,
S azóta semmit sem tudok, mi engemet
Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.

ANTIGONÉ
Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak
A ház elé, hogy meg ne hallja senki más.

ISZMÉNÉ
Kiről beszélsz? Sötét és nyugtalan szavad.

ANTIGONÉ
Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?

ISZMÉNÉ
Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?

ANTIGONÉ
A drága testet két kezeddel bírod-e?

ISZMÉNÉ
Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

ANTIGONÉ
Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz,
De senki áruláson engemet nem ér.

ISZMÉNÉ
Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!

ANTIGONÉ
Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk
Mily megvetetten pusztult el, mikor maga
Kutatta fel saját förtelmes tetteit,
S látván, kiszúrta két szemét saját keze.
A hitves és szülő – e két név egy személy –
Kötélen végzi szégyennel telt életét.
A harmadik csapás: két testvér egy napon
Öngyilkos indulattal pusztulásba ront,
S közös halált egymás kezén szenvednek el.
Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is.

ANTIGONÉ
Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítséged nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni, én ha ezt teszem, meghalni szép.
Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott
A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább,
Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem.
Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te
Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!

ISZMÉNÉ
Én semmit ellenükre nem teszek, hanem
A város ellen tenni sincs erőm elég.

ANTIGONÉ
Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek
És édes testvérem fölé sírt hantolok.

ISZMÉNÉ
Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!

ANTIGONÉ
Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!

ISZMÉNÉ
Csak el ne áruld tettedet majd senkinek,
Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.

ANTIGONÉ
Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én,
Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.

ISZMÉNÉ
Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.

ANTIGONÉ
De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.

ISZMÉNÉ
Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.

ANTIGONÉ
Ha nem birom, ráérek abbahagyni még.

ISZMÉNÉ
A lehetetlent célba venni sem való.

ANTIGONÉ
Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet,
S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog.
Hagyj engem, dőre elhatározásomért
Szenvedjem el, mi vár reám: nem szenvedek
Semmit, mi elcsufítsa szép halálomat.

ISZMÉNÉ
Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen,
Ha mégy, s mégis szeretnek hű szeretteid.

[Egy őr jelenti Kreónnak, hogy egy ismeretlen port hintett Polüneikész testére. Kreón megparancsolja, hogy takarják ki a tetemet, és őrködjenek jobban. Legközelebb el is fogják Antigonét, és a király elé viszik.]

II. Kreón vs Antigoné

KREÓN
De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd:
Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?

ANTIGONÉ
Tudtam, hiszen hirdették úton-útfelen.

KREÓN
S mégis törvényemet meg merted szegni te?

ANTIGONÉ
Hiszen nem Zeusz volt az, ki így rendelkezett,
S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket.
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.
Az istenek ne mérjenek rám büntetést:
Embertől nem félek, bármily tervet kohol.
Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is,
Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt
Halok meg, én még avval is csak nyerhetek.
Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam,
Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?
Azért, hogy íly sors vár rám, nem panaszkodom,
De hogyha az, kit szült az én anyám, halott,
És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt,
Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj.
S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga érne balgaságon engemet.

KARVEZETŐ
Érdes beszédű apja érdes lánya ez,
Már látom én, a baj se hajlította meg.

KREÓN
Még megtudod, kiben kemény az indulat,
Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős,
S imént kohó tüzében izzott, láthatod,
Ridegségében legkönnyebben eltörik.
A zabla is kicsiny, s tudom, megfékezi
Szilaj lovak vadságát. Az nem is való,
Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak.
E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt.
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi, és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.
Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül
Minden rokon között legkedvesebb rokon,
A legrosszabb halált el nem kerülheti,
Hugával együtt, mert én ezt is vádolom,
A temetés tervéről biztosan tudott.
Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént,
S feltűnt zavart és réveteg tekintete.
A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért
Bűntársa, sötét tervek árulója lesz.
Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én,
Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.

ANTIGONÉ
Kezedre adtak, s meghalok – többet kivánsz?

KREÓN
Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.

ANTIGONÉ
Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad
Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz,
Mit én míg mondhatok, neked sem tetszik az.
Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.
Itt is dicsérnének szivük szerint ezek,
Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.
A zsarnokság viszont könnyebben boldogul,
Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.

KREÓN
Te látod, így Kadmosz népében senki más.

ANTIGONÉ
Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.

KREÓN
S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?

ANTIGONÉ
Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.

KREÓN
Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?

ANTIGONÉ
Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.

KREÓN
Iránta hát miért vagy kegyelettelen?

ANTIGONÉ
Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.

KREÓN
Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?

ANTIGONÉ
Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.

KREÓN
Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.

ANTIGONÉ
De mégis. Hádész egy törvény szerint itél.

KREÓN
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

ANTIGONÉ
Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?

KREÓN
Az ellenségből holtában se lesz barát.

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Iszméné kilép a palotából

KAR
Immár a testvérét szerető
Iszméné a kapun kilép.
Szemöldöke felhője borul piros
Arcára sötéten,
S könny gördül végig a kedves arcon.

KREÓN
(Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be,
S titkon szívtad vérem, s nem vettem észre sem,
Hogy trónom két megrontóját táplálom én,
Szólj hát, a temetésen részt vettél te is,
Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

ANTIGONÉ
Ki tette volt, tanú reá az Alvilág.
De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.

ISZMÉNÉ
Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled,
Halott testvérünket megengesztelve így.

ANTIGONÉ
Kezed nem osztozott a tettben most se kérj
Közös halált. Elég, ha meghalok magam.

ISZMÉNÉ
De nélküled maradva élnem is mit ér?

ANTIGONÉ
Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

ISZMÉNÉ
Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?

ANTIGONÉ
Mentsd meg magad! Nem nézem én irígyen ezt.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?

ANTIGONÉ
Én meghalok, s te azt választottad, hogy élj.

ISZMÉNÉ
Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.

ANTIGONÉ
Te itt ezekre, én azokra gondolok.

ISZMÉNÉ
No látod, bennem s benned egy a tévedés.

ANTIGONÉ
Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott
A szív: halottaimnak tartozom vele.

KREÓN
Eszét veszté e két leány szemlátomást,
Egyik csak most, a másik, már mióta él.

ISZMÉNÉ
Ne várd, király, hogy az, kit ennyi bánat ért,
A józan észt meg tudja mindig tartani.

KREÓN
Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.

ISZMÉNÉ
Magányos életem mit ér őnélküle?

KREÓN
Őróla már ne is beszélj: nem létezik.

ISZMÉNÉ
Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?

KREÓN
Kívüle is van föld, amely szántásra vár.

ISZMÉNÉ
De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.

ANTIGONÉ
Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.

KREÓN
Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese.
Érted s szerelmedért túl sok beszéd ez is.

ISZMÉNÉ
Hát mátkájától megfosztod saját fiad?

KREÓN
A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.

ISZMÉNÉ
Úgy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.

KREÓN
Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép?
Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt
Szorosra fogva kell őriznetek, mivel
A bátrak is megfutni készek, látva, hogy
Már életükhöz ér az üldöző halál.

III. Kreón vs Haimón

KREÓN
Fiam, csak nem haraggal jössz atyád elé,
Választottadra mért ítéletem miatt?
Ha bármit is kell tennem, hű fiam maradsz?

HAIMÓN
Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém,
S tanácsaid követni mindig kész vagyok.
Mert nincs szerelmi frigy, mit többre tartanék,
Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.

KREÓN
Így is kell mindig érezned, fiam, s apád
Szándékát minden másnál többre tartanod,
Azért imádkoznak méltán a férfiak,
Hogy engedelmes gyermeket neveljenek,
Ki szembenéz ellenfelükkel, s tiszteli
Atyjának jó barátait sajátjaként.
De az, ki engedetlen gyermeket nevel,
Csak bajt idéz saját fejére, s evvel is
Ellenfelének gúnykacajra nyújt okot.
Ó, gyermekem, ne add el józanságodat
Asszony szerelméért, de vésd eszedbe jól,
Hogy még az ölelése is fagyot lehel,
Ha rossz asszonnyal osztottad meg ágyadat.
A legnagyobb sebet gonosz barát üti.
Köpj hát utána, s küldd mint ellenségedet
Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott.
Kezem között bizonyság arra van, hogy ő
Ellenszegült, egész városban egymaga.
A nép hazugságon ne fogjon engemet,
Inkább haljon meg ő, Zeuszt, törzse istenét
Hívhatja már. Ha tűröm, azt, hogy egy rokon
A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll?
Ki helyt tud állni férfimódra otthon is,
Igazságosnak az s csak az mutatkozik
A város életében is. Megbízom én
Az oly parancsnokban, ki szót fogadni tud,
S ha kormány mellé rendelik, s körötte zúg
Dárdák esője bár, szilárdan áll helyén.
Törvényt ki sérti s méghozzá szándékosan,
Vagy azt gondolja, hogy parancsolhat nekünk,
Az én helyeslésemmel nem találkozik.
Akit királlyá tett a nép, követni kell
Minden szavát, legyen jogos, vagy jogtalan.
Mert fejetlenségnél nincs nagyobb veszély,
A városok pusztulnak, házak általa
Dőlnek romokba, és baráti fegyverek
Kicsorbulnak. De hogyha elvállalt a nép
Fegyelmező hatalmat, az megmentheti,
Ezért meg kell a város rendjét védeni,
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad,
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak,
De asszony rabjának ne mondjanak soha!

KARVEZETŐ
Nekünk, ha meg nem lopta értelmünk a kor,
Tetszett minden szavad, bölcsen beszélsz, király.

HAIMÓN
Atyám, az emberész az istentől való,
S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.
Hogy tán beszédedben hibát találok én,
Nem mondhatom, s nem is szeretném mondani.
De felmerülhet másban is jó gondolat.
S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom,
Mit is cselekszik és miket beszél a nép.
Mivel tekintetedtől fél a nép fia,
Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani.
De én homályban élek, és kihallgatom,
Hogyan siratja már a város ezt a lányt,
Ki bár a legjobb minden asszonyok között,
Dicső tettéért rútul kell meghalnia.
Hisz édes testvérét temette el, mikor
Véres csatában elbukott, s nem hagyta, hogy
Szétmarcangolja dögmadár s falánk ebek.
Ily tettéért arany jutalmat érdemel –
Mondják a némaságot meg-megtörve már.
Atyám, kisérje jó szerencse lépteid,
Ennél nincsen számomra semmi fontosabb.
Fiúnak atyja boldogságánál van-é
Nagyobb öröm, s ennek, ha boldogul fia?
Csak bár egyetlen elvedről tennél le már,
Hogy más okos beszédét meg se hallgatod,
Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs,
Üresfejűnek gyakran az mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.
Megláthatod, ha jő a téli áradás,
A hajlékony fa el nem veszti ágait,
A másik nem hajlik, s tövestül pusztul el.
Vagy nézz vihartól vert hajót, a túl erős
Deszkázat el nem enged, ez fordítja fel,
S úgy imbolyog a pusztulás felé.
Engedj a jó tanácsnak, és másíts a szón.
Ha véleményemet, habár ifjabb vagyok,
Elmondanom szabad: legjobbnak tartanám,
Ha már mindentudónak születne meg
Az ember, ám ha nincsen így, mert nincsen így,
Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.

KARVEZETŐ
Uram király, mindketten jól beszéltetek,
Hallgass reá, s ő is hallgatni fog reád.

KREÓN
Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen
Ifju legénykétől tanulni bármit is?

HAIMÓN
Semmit, mi helytelen. Ha ifjú is vagyok,
Korom ne nézd, inkább a szót, magát tekintsd.

KREÓN
A rendbontók ügyében mersz emelni szót?

HAIMÓN
Gonosztevők mellé evvel sem álltam én.

KREÓN
Gonosztevőnek nem mutatkozott e lány?

HAIMÓN
A nép a városban nem ezt rebesgeti.

KREÓN
Talán a nép határoz abban, mit tegyek?

HAIMÓN
Hogy ez mily éretlen beszéd, nem látod át?

KREÓN
E föld királya más, vagy én uralkodom?

HAIMÓN
Nem város az, mi egy ember tulajdona.

KREÓN
Kié a város? Nem királya birtoka?

HAIMÓN
Ám akkor légy király a puszta föld felett.

KREÓN
Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.

HAIMÓN
Akkor te nő vagy, mert én csak rád gondolok.

KREÓN
Gonosz fiú, atyáddal perbe szállni mersz?

HAIMÓN
Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.

KREÓN
Tekintélyem megóvni volna jogtalan?

HAIMÓN
Az istenek tekintélyét sérted vele!

KREÓN
Gyalázatos beszéd, a nő hálózta be!

HAIMÓN
De én gonosztett hálójába nem jutok.

KREÓN
Hiszen minden szavad csak őérette van.

HAIMÓN
Érted s értem s a síri istenek miatt.

KREÓN
Asszony bolondja, csak nekem ne hízelegj!

HAIMÓN
Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kívánsz?

KREÓN
Nem éred el, hogy éljen s hitvesed legyen.

HAIMÓN
Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.

KREÓN
Még fenyegetni mersz te engem, szemtelen?

HAIMÓN
Ennek nem szemtelenség ellentmondani?

KREÓN
Ebből is sírva fogsz kijózanodni még.

HAIMÓN
Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.

KREÓN
Igen? Hát esküszöm, te nem soká örülsz,
Hogy így gyalázhatsz engemet büntetlenül.

A szolgákhoz

Hozzátok hát a gyűlölt nőszemélyt ide,
Haljon meg itt mindjárt, a vőlegény előtt!

HAIMÓN
Nem, nem, ne képzeld, hogy szemem láttára fog
Meghalni ő! Hanem szemed se látja már
Az én arcom többé, keress barátokat
Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet. (El)

IV. Antigoné panaszdala

/A lenti részlet a film első két percében hallható. De érdemes meghallgatni a folytatást is: egy színházi és egy filmes rendező beszélget a darab modern feldolgozásáról. 3:10-7:55/

ANTIGONÉ
Barát se kisér, nászdal se kisér,
Nyomorultul hurcolnak el, vár ez az út,
És nekem, szegénynek már a nap szentséges fényét
Látnom sem szabad soha,
S nincs barátaim között, halálomon ki könnyet ejt.

Kreón visszajön

KREÓN
Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani
Halált a jajgatással, véget érne-e?
Még mindig nem vittétek el? Beboltozott
Sírbarlangjába téve, mint parancsolom,
Hagyjátok ott magára, s haljon meg, ha kell,
Vagy éljen bár, és ülje titkos lakziját.
Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek,
De nem tűröm, hogy egy nap süssön rám s reá.

V. Kreón vs Teiresziasz

KREÓN
No mondd ki csak, mi közhelyet tudsz már megint?

TEIRESZIASZ
Hogy legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás.

KREÓN
S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba.

TEIRESZIASZ
És tűröd mégis azt, hogy ellepett e kór.

KREÓN
A jósnak nem kivánok ellentmondani.

TEIRESZIASZ
Mi mást teszel, ha azt mondod: hazudtam én?

KREÓN
A pénzt szerette mindig mindenütt a jós.

TEIRESZIASZ
S a zsarnokok gyalázaton nyerészkedők.

KREÓN
Nem tudnád, hogy királyodat szidalmazod?

TEIRESZIASZ
Tudom, hisz jóslatom szerint lettél király.

KREÓN
Jósolni bölcs, de gazság kedvelője vagy.

TEIRESZIASZ
Te kényszerítesz titkomat kimondani!

KREÓN
No hát beszélj, éppen csak hogy hasznot ne várj.

TEIRESZIASZ
Hogy ebből tőled várhatnék, nem gondolom.

KREÓN
Mert engem meg nem vesztegethet semmi szó.

TEIRESZIASZ
Figyelj tehát minden szavamra: nem soká
Fog körbejárni pályáján a napszekér,
S te adni fogsz az ágyékodból származó
Fiakból egyet váltságul halottakért,
Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még,
Az élő lelket sírverembe zártad el,
S ki alvilági istenekhez tartozik,
A holtat eltemetni meg nem engeded.
Pedig nincs már hozzá jogod, s az égiek
Világához sem tartozik: te ellenük
Támadsz. Erinnüszek leselkednek reád,
Az istenek küldték ki őket ellened,
Saját bűnöd szerint mérnek rád büntetést.
Figyelj tehát szavamra, és ítélj magad,
Pénzért beszélek-é? Mert házad csakhamar
A férfiak s a nők sírása tölti be.
Mert minden városban bosszújuk kelt zavart,
Hol embert marcangolhat szét a vad s az eb,
S a szárnyas dögmadár hoz átkozott szagot
A rét felől a szent városfalak közé.
Te ingerelsz fel, és én mint jó céllövő
Szived felé irányítok nyilat, s tudom,
Bizton talál, s te elfutnál, de nincs hová.

Kísérőjéhez

Most gyermekem, vezess már engemet haza,
Ez meg dühét ifjabbakon próbálja ki,
S szoktassa csendesebb beszédhez ajkait,
És józanabb legyen, mint most mutatkozik.

Teiresziaszt a gyermek elvezeti

KARVEZETŐ
Elment, uram, s itt hagyta szörnyü jóslatát,
Pedig, habár sötét hajunk fehérre vált,
Nem emlékszünk egyetlenegy esetre sem,
Hogy jóslatával ő hazugságban maradt.

KREÓN
Én is tudom, s ez megzavarja lelkemet.
Engedni olyan nehéz, de mégis súlyosabb,
Ha ellenáll az ember, és romlásba jut.

KARVEZETŐ
Most légy okos, Kreón, Menoikeusz gyermeke.

KREÓN
Mit kell hát tenni? Szólj, és én rád hallgatok.

KARVEZETŐ
Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.

KREÓN
Engedjek ebben is, valóban azt hiszed?

KARVEZETŐ
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

KREÓN
Ó, jaj, nekem, szivemnek ellenére van,
De hát a végzet ellen nem harcolhatok.

KARVEZETŐ
Ne bízd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.

KREÓN
Ha így van, hát gyerünk.

Szolgáihoz

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

Kreón szolgáival együtt távozik

VI. Végkifejlet

A végkifejlet az Angol Nemzeti Opera előadásában.

HÍRNÖK
Királynőm, én ott voltam, és el is fogok
Beszélni mindent, úgy, ahogy van, szó szerint.
Hogy enyhíthetné sorsodat szép szó, utóbb
Hazugságban maradva? Jobb a nyílt beszéd.
Férjed kisérni voltam én a sík mezőn,
Ahol kutyáktól marcangolva ott hevert
A meggyalázott holttetem: Polüneikész.
Keresztutaknak istenasszonyát s Plutónt
Imával engesztelve, megmosdattuk őt
Jámbor szokás szerint, és frissen szaggatott
Olajfalombbal fedve hamvasztottuk el,
Sírhalmot is hantoltunk rá hazája szent
Földjéből, s már siettünk is tovább a lány
Kemény, halálos nászágyát keresni fel.
Már messziről hangos jajszót hall egyikünk
A fel nem szentelt, átkozott sírbolt körül,
Kreón királyhoz fut, hogy megjelentse ezt,
Már hallja ő is, hallja, ám nem érti még,
És vánszorogva lép közel, majd felkiált
Siralmasan: “Balsorsra szánt szegény fejem,
Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én?
Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat?
Fiam szavát hallom. Szolgák, siessetek,
A sírbarlangot álljátok hamar körül,
Nyílásáról a sziklát gördítsétek el,
S hatoljatok be, látni, hogy Haimón szavát
Hallom vagy gúnyt űznek velünk az istenek.”
Minden reményt vesztett urunk parancsait
Mi teljesítjük, és a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje csimpaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
“Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!”
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el:
Saját keblébe mártja fegyverét, s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.
Hörög, s a torkán habzó vére felbugyog,
S a hófehér arcon bíborcsepp gyöngyözik.
S most fekszenek, halott mellett halottja van,
Így ülte nászát Hádész házában szegény.
Példája is mutatja: emberek között
Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás.

[Az utolsó szavaknál Eurüdiké, szolgálóival együtt, hirtelen bemegy a palotába (majd ő is öngyilkos lesz)]

KREÓN
Vigyétek a céltalan életűt,
Akaratlan öltelek meg fiam,
És tégedet, ó te szegény asszony.
Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen
Minden, minden balul üt ki,
Énrám iszonyú sors méretett.

KAR
Bölcs belátás többet ér
Minden más adománynál.
Az isteneket tisztelni kell,
Gőggel teli ajkon a nagy szavak
Nagy romlásra vezetnek
S józanná nem tesz, csak a vénség.

Letölthető diasorozatok:

Mitológia kérdéssor.pptx

Delphoi.pptx

(1.)
A tragikus sorsú Oidipusz király azért kapta a nevét (“Dagadtlábú”), mert csecsemő korában meg akarta öletni őt az apja. (Laiosz király ugyanis iszonyú jóslatot kapott: fia megöli majd, és saját anyja mellé ül a trónra.) Oidipusz később akaratán kívül beteljesíti a jóslatot, de erre már csak későn jön rá: Théba királyaként – és négy gyermek apjaként. Gyermekei közül egyedül Antigoné nem fordul el tőle, utálkozó fiai annyira felbosszantják, hogy átkot mond rájuk. Ez az átok is beteljesedik, mert a fiúk összevesznek a trónon: a kapzsi Eteoklész nem tartja magát a testvéri egyezséghez, így Polüneikész idegen hadsereget toboroz Théba ellen. A harcban mindketten elesnek, Théba további sorsa a legközelebbi rokon, Kreón kezébe kerül. Az új király határozottan mutatkozik be: az általa hősnek tekintett Eteoklész megkapja a végtisztességet, az áruló Polüneikészt azonban temetetlen kell hagyni. A drámát az indítja el, hogy Antigoné megszegni készül ezt a parancsot: hiszen egy magasabb és ősibb törvény (az isteneké) megköveteli a halottak méltó eltemetését.

(2.)
A halál kulcsszerepet játszik nemcsak a tragédia, de az egész művészet születésében is. Minden kőkori kultusz alapja a halállal való találkozás. Az ember legősibb közösségi élménye az, amikor a sebezhetetlennek (esetleg halhatatlannak) hitt vezér a törzs szeme láttára pusztul el. A közösség ezt később véres szertartásokon dolgozza fel, melynek során az áldozat és a megistenült törzsfő (ős-ten) azonosul. Az őskori emberáldozatokban a művészet még a legmélyebb egységben nyilvánult meg: nem vált szét zene, tánc, képzőművészet és irodalom.

(3.)
Az ókori görögök nagyszerűsége abban van, hogy emberi mértékkel mértek mindent. Az isteneik  emberszabásúak voltak, a filozófiájuk nyitott, és a költészetük is az életörömöt hirdette. Szertartásaikon már nem embert áldoztak – de a rituális részt még ugyanúgy orgia követte, mint az őskorban. Így volt ez a bor és mámor istenének, Dionüszosznak ünnepein is. A hagyomány szerint akkor keletkezett a színjátszás, amikor az egyik ilyen szertartáson a liturgikus karéneket éneklő kórusból kivált valaki, és megszemélyesítette az istent. A kar és a színész párbeszédével indult el a mai értelemben vett színház.

(4.)
Az i.e. 5. században Athén vezető szerephez jutott, és polgárai egyre inkább a jelen felé fordították figyelmüket. Nem ősi történeteket hallgattak, hanem koruk problémáival foglalkoztak – erre szolgált többek között a színház. Az “épület” (azért az idézőjel, mert nem a mai, zárt formát kell elképzelni) leginkább egy félbe vágott stadionhoz hasonlított. A nézőtér előtti részen állt a kar, mögöttük a színpadon a színészek. A görög drámában nem voltak felvonások, hanem párbeszédes részek, amelyeket a kar versei szakítottak meg. Patriarchális társadalom lévén minden szerepet férfiak játszottak.

(5.)
A darab gerincét öt jól felépített párbeszéd adja, amelyet Kreón előbb Antigonéval, majd Haimónnal, aztán Teiresziasszal, és végül a karral folytat.

1. Antigoné vs Iszméné
Iszméné nem vállalja a Polüneikész eltemetésével járó kockázatot, Antigoné az isteni törvényt követi az emberivel szemben. 

2. Kreón vs Antigoné
Miután az őrök (másodszori próbálkozásra) elfogják Antigonét, Kreón elé hurcolják, aki agresszívan kéri számon a lányt. Bátor kiállását látván hamar dühbe gurul, és egyre butább módon érvel:

Iránta /Eteoklész/ hát miért vagy kegyelettelen? (...)
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

A halott testvérekről való gondolkodása a mérleg-hasonlattal írható le. Számára ha az egyik serpenyő fent van, akkor a másiknak lent kell lennie. Antigoné ezt nem fogadja el, ő egyként szereti mindkét testvérét:

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Látható, hogy miután Kreón kifogyott az érveiből, előbb gúnyosan támad, majd (újabb érvek híján) férfi fensőségére hivatkozva zárja a vitát. A “legjobbkor” lép be Iszméné. Mindketten támadják őt: Kreón durván vonja kérdőre, Antigoné pedig sértegeti (mivel Iszméné közösséget vállal abban, amit meg sem tett). Antigoné egyik mondata azért elárulja, hogy neki sem öröm így bánni vele:

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

A jelenet végén Kreón sziklabörtönbe záratja Antigonét.

3. Kreón vs Haimón
“Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém” – így felel Haimón, amikor apja a fiú hűségéről érdeklődik. Kreón ezután hosszasan okoskodik arról, hogy milyen is egy bölcs uralkodó. Haimón szintén hosszan válaszol, és ebben egyre többször bukkan fel a gondolat, hogy: “Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.” Kreón sértve érzi magát, és visszatámad, ezzel végképp elmérgesíti a vitát.
Előbb Haimón korára hivatkozik: “Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen / Ifju legénykétől tanulni bármit is?”
Aztán megpróbálja Haimónra is ráerőltetni a szélsőséges gondolkodását: “A rendbontók ügyében mersz emelni szót?”
Majd szembefordul a néppel is: “Talán a nép határoz abban, mit tegyek?”
És zsarnoki elvakultságában elárulja, hogy neki csak a hatalom számít: “Kié a város? Nem királya birtoka?”
Végül ugyanolyan bután érvel, mint Antigonéval szemben: “Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.”
A vita életveszélyes fenyegetéssel zárul, és Haimón faképnél hagyja a tajtékzó Kreónt.

4. Kreón vs Teiresziasz
A királynak már csak a tekintélye számít, és a fiatalok mellet már az idős bölcset sem kíméli. A jós hátborzongató próféciáira csak annyit felel, hogy az öreg közhelyes és haszonleső.

5. Kreón és a kar
Teiresziasz sértődötten távozik, és az egyedül hagyott Kreón a kar tanácsát kéri. Mintha végre saját magába nézne. A karvezető nem kertel:

Eredj, s hamar bocsásd ki verméből a lányt.
S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.
Méghozzá tüstént, ó király, az istenek
Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

Erkölcsileg hatalmas fordulatot jelent az, hogy Kreón képes belátni a tévedését. Itt nyílna meg a lehetőség arra, hogy igazságos, bölcs, higgadt királlyá váljon. Az addig zsarnoki módon összekapart tekintélye helyett valódi tiszteletet és szeretetet kaphatna Thébától. De már késő: a sorsot rég kihívta maga ellen. Hiába mondja már, hogy:

Jertek, szolgák, elő,
Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.

A darab végkifejletében hírnök tudósít arról, hogy Polüneikész eltemetése után Antigoné kiszabadítására indult a király és kísérete. De ott már csak az öngyilkos lányt sirató Haimón várta őket. A fiú apjára támadt, s miután Kreón félreugrott, Haimón keserű dühében önmagával végzett. Az iszonyú tragédia hírére Kreón felesége (Eurüdiké) is öngyilkos lett.

Kreón tragédiája az, hogy makacs tekintélyféltése miatt szerettei halálának felelősségével kellett szembenéznie.