Azok, akik a múltból vett precedensekkel érvelnek, amikor elfogadják az ember jogait, abban hibáznak, hogy nem mennek vissza elég messzire a múltba. Nem járják végig az egész utat. Megállnak valamilyen száz vagy ezer évvel ezelőtti közbülső stádiumnál, s azt állítják törvényként a jelen elé, amit az emberek akkor tettek. Ez egyáltalán nem törvény. Ha még távolabbra megyünk vissza a múltba, találunk majd ezzel tökéletesen ellentétes véleményt és gyakorlatot is; és ha a múltnak kell törvénynek lennie, akkor ezer ilyen törvényt állíthatunk elő, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám ha tovább haladunk, végül jó helyen kötünk ki: eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor az ember kikerült Teremtője kezéből. Mi volt akkor? Ember. Ez volt legmagasabb és egyetlen rangja, és magasabbat nem is kaphatott volna.
Noha nem áll szándékomban semmilyen szektás vallási elvet érinteni itt, mégis érdemes megjegyezni, hogy Krisztus genealógiáját Ádámig vezetik vissza. Miért nem vezetik akkor vissza az ember jogait az ember teremtéséig? Azért, mert volt néhány fennhéjázó kormányzat, amely közbefurakodott, és önhitten azon munkálkodott, hogy elrontsa az embert.
Mózes elbeszélését a teremtésről, akár isteni, akár pusztán történelmi érvényt tulajdonítunk neki, áthatja ez az üzenet, az ember egységének vagy egyenlőségének üzenete. A megfogalmazás kizár minden vitát. „És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre. Isten képére teremté őt: férfivá és asszonnyá teremte őket.” (I. Móz. 26,27) A nemek közötti különbséget aláhúzza, de más különbségre még csak nem is utal. Ha ez nem isteni parancs lenne, akkor legalábbis történelmi parancs, és azt mutatja, hogy az ember egyenlősége távolról sem modern tan, hanem a legrégebbi, amit feljegyeztek.
Azt is el kell mondanunk, hogy a világ ismert vallásai, amennyiben az emberről szólnak, az ember egységén alapulnak, azon, hogy az emberek mind egyenrangúak. Akár a mennyben, akár a pokolban, de bármilyen más állapotban is, amelyben az ember a másvilágban feltehetőleg létezhet, a jó és a rossz az egyetlen különbség. Sőt még a kormányok törvényei is kénytelenek figyelembe venni ezt az elvet, amikor nem az embereket, hanem a bűncselekményeket rangsorolják.
A mai európai kormányzatok bűnei közt korántsem a legkisebbek közé tartozik az, hogy az emberként felfogott embert messze eltaszították Teremtőjétől, és a mesterséges szakadékban is sorompókat vagy akadályokat sorakoztattak fel, amelyeken át kell jutnia.
Az embernek nem az a kötelessége, hogy sorompók vadonán kelljen áthatolnia, mindegyiknél megváltva a belépőjegyét. Kötelessége világos és egyszerű, és mindössze két dologból áll. Isten iránti kötelességéből, amelyet minden embernek éreznie kell, ami pedig embertársát illeti, abból, hogy úgy cselekedjék, ahogy elvárná, hogy vele szemben cselekedjenek. Azokat, akik hatalmat kaptak, tisztelni fogják, ha helyesen cselekszenek, és megvetik, ha rosszat tesznek. Azokról pedig, akiket nem ruháztak fel hatalommal, de hatalmat bitorolnak, a racionális világ nem vehet tudomást.
Eddig csak az ember természetes jogairól beszéltünk (és azokról is csak részben). Most az ember polgári jogait kell szemügyre vennünk, és ki kell mutatnunk, hogy miképpen származnak ez utóbbiak az előbbiekből. Az ember nem azért lépett be a társadalomba, hogy rosszabbá váljon, mint annak előtte volt, nem is azért, hogy kevesebb joggal rendelkezzék, mint korábban, hanem azért, hogy már meglévő jogait nagyobb biztonságban tudja. Polgári jogai természetes jogain alapulnak. De ezt a megkülönböztetést csak akkor tudjuk pontosabban használni, ha megmondjuk, hogy miben térnek el egymástól a természetes és a polgári jogok.
Kizárt dolog, hogy az olyan kormányzatok, amilyenek eddig léteztek a világban, mással kezdődhettek volna, mint az összes szent és erkölcsös elv teljes megsértésével. A jelenlegi régi kormányzatok eredetét burkoló homály jelzi azt a romlottságot és szégyenletességet, amellyel kezdődtek. Amerika és Franciaország jelenlegi kormányzatának eredetére mindig emlékezni fognak, mert emlékének megőrzése tiszteletre méltó, ami viszont a többit illeti, még a hízelgés is jeltelenül temeti őket az idő sírjába.
Egy útonállóbandának a világ korai és elhagyatott korszakaiban, amikor az emberek fő foglalatossága nyájak és gulyák őrzése volt, nem lehetett nehéz lerohanni és adakozásra kényszeríteni egy országot. Miután így megalapozták hatalmukat, a banda vezére kitalálta, hogy a rabló elnevezést összekeverje az uralkodóéval. Innen erednek a monarchia és a királyok.
Miután ezek a rablóbandák felparcellázták és domíniumokra osztották a világot, elkezdtek - mi sem természetesebb - egymással harcolni. Amit először erőszakkal szereztek meg, azt mások törvényesen elvehetőnek tartották, így aztán második rabló követte az elsőt. Váltakozva rohanták le azokat a domíniumokat, amelyeket mindegyik a magáénak tartott. A monarchia eredeti jellegét az a brutalitás magyarázza, amellyel egymást kezelték. Olyan volt, mint a rablót sanyargató rabló. A hódító nem foglyának, hanem tulajdonának tekintette a meghódítottat. Csörgő láncokra verve hurcolta diadalmenetében, és élvezettel ítélte rabszolgaságra vagy halálra. Ahogy az idő elhomályosította eredetük történetét, utódaik új álruhákat öltöttek, hogy eltüntessék szégyenük nyomát, de elveik és céljaik nem változtak. Ami először rablás volt, azt elnevezték jövedelemnek, az eredetileg bitorolt hatalmat pedig örököltnek mímelték.
Mi más várható az ilyen eredetű kormányzatoktól folyamatos háborúzáson és zsaroláson kívül? A háború és a zsarolás rendszere foglalkozássá szilárdult. A bűn nem jellemzi jobban az egyiket, mint a másikat, mindegyiknek ez a közös alapja. Az ilyen kormányzatokban nincs elég életerő ahhoz, hogy reformokat lehetne beléjük oltani, a leggyorsabb, a legkönnyebb és a leghatékonyabb gyógymód újra kezdeni mindent nyilvános vita alapján.
Micsoda borzalmas képek, micsoda romlottság tárul elénk, amikor e kormányok természetéről és történetéről elmélkedünk! Ha olyan aljas szívvel és olyan képmutató arckifejezéssel akarnánk ábrázolni az emberi természetet, hogy a kép elborzasszon, és az emberek megtagadják, akkor modellként királyokat, udvarokat és kormányokat kellene használni a portréhoz. Természetes állapotában összes hibájával együtt sem ilyen az ember.
Fel lehet-e tételezni, hogy ha a kormányzatok helyes elvből származnának, és nem lenne érdekük a rossz elv követése, akkor a világ olyan nyomorúságos és ellenségeskedő állapotban volna, mint amilyenben látjuk? Mi készteti arra a földművest, miközben ekéje után ballag, hogy félretegye békés elfoglaltságát, és háborúzni menjen egy másik ország földművese ellen? Vagy mi készteti erre a kézművest? Mi a hatalom nekik vagy egy nemzet bármelyik embercsoportjának? Hozzátesz akár egy acre-t is bárki birtokához, vagy növeli annak értékét? Nem kerül-e ugyanannyiba a hódítás, mint a vereség, és nem adóztatás-e a kikerülhetetlen következmény? Lehet ugyan, hogy ez az érvelés jó egy nemzetnek, de egy kormányzatnak nem az. A háború a kormányzatok sakktáblája, és a nemzetek a játszmák gyalogjai.
Babona és hatalom – a két mozgatóerő
Amikor néhány ravasz ember úgy tett, mintha az orákulumok közegén keresztül olyan familiáris kapcsolatot tartana fenn az istenséggel, mint ahogy manapság járkálnak az európai királyi udvarok hátsó lépcsőin, akkor a világot teljesen a babona kormányozta. Megkérdezték az orákulumokat, és mindaz, amit mondattak velük, törvénnyé vált, és ez a fajta kormányzás mindaddig fennmaradt, ameddig fennmaradt ez a fajta babona.
Ezután keletkezett a hódítók fajtája, akiknek kormányzása, mint Hódító Vilmosé, hatalmon alapult, és a kard bitorolta a jogar szerepét. Az így alapított kormányzatok addig tartottak, ameddig az őket támogató hatalom, de hogy minden eszközből hasznot húzhassanak, füvesítették a fondorlatot az erővel, és felállítottak egy bálványt, amelyet isteni jognak neveztek, és amely a magát egyházinak és világinak színlelő pápa nyomán, és a keresztény vallás alapítójának ellentmondva, a későbbiekben más formájú bálvánnyá torzult, amelynek egyház és állam a neve. Szent Péter kulcsát a Kincstárban, a Kincstár kulcsát Szent Péternél őrizték, a csodálkozó, becsapott tömeg pedig imádta a találmányt.
Az emberiség nagy részét két ellentétes dolog, az értelem és a tudatlanság befolyásolja. Ha bármelyik elég hatalmassá válhat egy országban, a kormányzat gépezete könnyedén működik. Az értelem önmagának engedelmeskedik, a tudatlanság pedig mindennek aláveti magát, amit parancsolnak neki.
Vegyes kormányzatok
A vegyes kormányzatokban nincs felelősség; a részek védelmezik egymást, mígnem elvész a felelősség, és a korrupció, amely mozgatja a gépezetet, egyidejűleg a maga kibúvóját is megtalálja. Amikor elvként lefektetik, hogy amit egy király tesz, az nem lehet rossz, akkor olyan biztonságba helyezik, amely az idióták és az elmebetegek sajátja, s rá nézve fel sem merül a felelősség kérdése. A felelősség a miniszterelnökre hárul, aki a parlamenti többség mögé bújik, melyet állásokkal, járadékokkal, korrupcióval mindig irányítani tud, a parlament pedig ugyanazzal a hatalommal igazolja magát, amellyel a miniszterelnököt védi. Ebben a körmozgásban a felelősségtől megszabadulnak a részek, és megszabadul az egész is.
A francia IV. Henrik, e nagy és nemes szívű ember javasolt egy tervet 1610 körül a háború megszüntetésére Európában. A terv egy Európai Parlament, vagy ahogy a francia szerzők mondják, egy Pacifista Köztársaság létrehozásában állt. Ebbe a különböző nemzetek jelöltek volna képviselőket, akik bíróságként működtek volna a nemzetek között felmerülő vitás kérdésekben.
Ha egy ilyen tervet elfogadtak volna előterjesztésének idején, Anglia és Franciaország - mint résztvevők - adói legalább tízmillió font sterlinggel kisebbek lettek volna mindkét országban, mint voltak a francia forradalom kezdetén.
Ahhoz, hogy megérthessük, hogy miért nem fogadtak el egy ilyen tervet (és ahelyett, hogy a háború megelőzésére állítottak volna fel parlamentet, azért hívták csak össze, hogy sokéves meddő áldozat után befejezzenek egy háborút), meg kell különböztetnünk a kormányzatok érdekét a nemzetek érdekétől.
Bármilyen okból szednek adókat egy néptől, az a kormányzat bevételének eszközévé válik. Minden háború további adókkal, következésképpen további bevételekkel ér véget, és ahogy ma a háborúkat kezdik, illetve folytatják, a kormányzatok hatalma és érdekeltsége minden háborús eseményben nő. A háború tehát, mivel igen hatékony ürügyeket szolgáltat az adók, valamint a kinevezések és hivatalok szükségességének alátámasztására, alapvető részévé vált a régi kormányzati rendszereknek, és bárminek a létrehozása a háborúk megszüntetésére - akármilyen előnyös lenne is ez a nemzeteknek - elvenné az ilyen kormánytól legnagyobb hasznot hajtó üzletágát. Azok a komolytalan ügyek, amelyek miatt háborúznak, rámutatnak, hogy milyen kedvvel és mohósággal tartják fenn a kormányzatok a háború rendszerét, és elárulják, hogy milyen indítékok alapján cselekszenek.
A háború minden országban azok közös aratása, akik részt vesznek a közpénz felosztásában és elköltésében. Ez az otthoni hódítás művészete: célja az állami bevétel növelése, és mivel az állami bevétel nem növelhető adók nélkül, valamilyen ürügyet kell találni a kiadásokra. Egy kívülálló, akit nem vakított el az előítélet, és nem tett elfogulttá az érdek, az angol kormányzás történetét, a háborúkat és az adókat áttekintve azt mondaná, hogy nem azért növelték az adókat, hogy háborúzzanak, hanem azért háborúztak, hogy növeljék az adókat.
Örökletes kormányzatok
Nem bizonyítható, hogy milyen jog révén kezdődhet az örökletes kormányzat, és a halandó hatalom körén belül nem is létezik olyan jog, amely megalapozhatná. Az embernek nincs hatalma az utókor felett az egyéni jog körébe tartozó ügyekben, ennélfogva egyetlen embernek vagy testületnek sem volt vagy lehet joga arra, hogy örökletes kormányzatot állítson fel. Még ha mi magunk születnénk meg újra, és nem utódaink követnének bennünket, akkor sem lenne jogunk magunktól átvenni azokat a jogokat, amelyek azután a mieink lennének. Milyen alapon tarthatnánk hát igényt arra, hogy másoktól vegyük át őket?
Minden örökletes kormányzat természeténél fogva zsarnokság. Egy örökletes korona, egy örökletes trón, vagy legyen a dolognak bármilyen képzelet szülte neve, csak azzal magyarázható értelmesen, hogy az emberek tulajdonként örökölhetők. Egy kormányzatot örökölni annyi, mint nyájként vagy csordaként örökölni a népet.
Az örökletesség bohózattá teszi a monarchiát. A lehető legnevetségesebb megvilágításba helyezi, olyan hivatalként mutatva be, amelyet bármelyik gyermek vagy félkegyelmű betölthet. Ahhoz, hogy valaki közönséges mesterember legyen, kell valami tehetség, ahhoz, hogy király legyen, nem kell más, csak az ember állati alakja - a király egyfajta lélegző automata. Ez a babona fennmaradhat még néhány évig, hosszú ideig azonban nem állhat ellent az ember megelevenedett értelmének és érdekének.
Képviseleti kormányzatok
Az, amit republikának, köztársaságnak neveznek, nem a kormányzat meghatározott formája. Teljes egészében azt a célt, anyagot vagy tárgyat - a RÉS PUBLICÁt, a közügyeket vagy a közjót, vagy szó szerinti fordításban a köz-dolgot - jellemzi, amiért kormányzatot kell létrehozni, és amire a kormányzatot alkalmazni kell. A szónak jó az eredetije, arra utal, hogy milyennek kell lennie a kormányzat jellegének és tevékenységének, és ebben az értelemben természetes ellentéte a monarchia szónak, amelynek alantas az eredeti jelentése. Egy személy önkényes hatalmát jelenti, a hatalom gyakorlásának célja pedig maga a személy, és nem a res-publica.
Egyetlen kormányzat sem jó, amelyik nem republikánus elv szerint működik, vagy más szavakkal, amelyik nem a res-publicát teszi meg átfogó és egyetlen céljává. A republikánus kormányzat nem más, mint a köz érdekében (egyénenkénti és kollektív érdekében) létrehozott és működtetett kormányzat. Nem kapcsolódik össze szükségszerűen semmilyen meghatározott formával, de a képviseleti formával társul a legtermészetesebben, mert ez a legjobban kitalált forma annak a célnak az elérésére, amelyért egy nemzet viseli fenntartásának költségeit.
Akik azt mondják, hogy a köztársaság mint kormányzati forma nem való nagy kiterjedésű és nagy lélekszámú országoknak, először is összetévesztik a kormányzat dolgát a kormányzat formájával, hiszen a res-publica bármekkora kiterjedésre és népességre is vonatkozik. Másodszor pedig, ha egyáltalán gondolnak valamire, amikor formáról beszélnek, akkor az egyszerű demokratikus formára gondolnak, az ókori demokráciák kormányzati rendszerére, amelyben nem létezett képviselet. A helyzet tehát nem az, hogy egy köztársaság nem lehet kiterjedt, hanem az, hogy nem lehet kiterjedt egyszerű demokratikus formában, és a kérdés ekkor természetesen úgy merül fel, hogy mi a legjobb kormányzati forma egy nemzet res-publicájának vagy KÖZÜGYEINEK intézésére, miután túlságosan nagy vagy népes lett az egyszerű demokratikus formához.
Az eredeti, egyszerű demokrácia kínálja tehát azokat a helyes ismereteket, amelyekből a nagy méretekhez szükséges kormányzat kiindulhat. Az egyszerű demokrácia képtelen a növekedésre, de nem elveinek, hanem formájának alkalmatlansága miatt, a monarchia és az arisztokrácia viszont tehetetlenségük miatt. Ha alapként megtartjuk a demokráciát, és elvetjük a romlott monarchikus, illetve arisztokratikus rendszert, akkor mintegy magától előáll a képviseleti rendszer, amely egyszerre orvosolja az egyszerű demokrácia hibáit, amelyek a formájából adódnak, és a másik kettő tehetetlenségét a tudás vonatkozásában.
Az egyszerű demokrácia másodlagos eszközök segítsége nélkül kormányozta önmagát. Ha a demokráciát beoltjuk képviselettel, olyan kormányzati rendszerhez jutunk, amely képes átfogni és egyesíteni az összes eltérő érdeket, minden méretű területet, illetve népességet, és előnyei jóval magasabb rendűek az örökletes kormányzatnál.
Az amerikai kormányzat ilyen rendszeren alapul. Demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.
Az, amit kormányzatnak neveznek, vagy inkább az, aminek a kormányzatot el kell gondolnunk, valamilyen közös centrum, amelyben egyesül a társadalom összes része. Ennek az egyesülésnek a közösség különböző érdekei szempontjából nincs kedvezőbb módszere a képviseleti rendszernél. Ez összpontosítja azt a tudást, amelyre szükség van a részek és az egész érdekeinek érvényesüléséhez. Mindig felnőtt állapotban tartja a kormányzatot.
A képviseleti rendszerben nyilvánosan meg kell hogy jelenjen mindennek az oka. A kormányzatnak minden ember tulajdonosa, és mindenki saját ügye elengedhetetlen részének tartja, hogy megértse. Az érdekéről van szó, mert hat a tulajdonára. Megvizsgálja a költséget, és összeveti az előnyökkel, legfőképp pedig nem teszi magáévá azt a szolgai szokást, hogy olyanokat kövessen, akiket más kormányzatokban VEZÉREKNEK neveznek.
Csak akkor lehet ésszerűtlen jövedelmekre szert tenni, ha elvakítják az ember értelmét, és elérik, hogy a kormányzatot valamilyen csodálatosan titokzatos dolognak higgye. A monarchia jól van kitalálva e cél elérésére. Ez a kormányzat pápasága: azért tartják fenn, hogy szórakoztassák a tudatlanokat, és azok belenyugodjanak az adókba.
Egy szabad ország kormányzata nem a személyekben, hanem a törvényekben van. A törvények meghozatalához nincs szükség nagy kiadásokra, amikor pedig végrehajtják őket, a polgári kormányzás egésze megvalósul - ami ezen felül van, az mind udvari találmány.
Az alkotmány
Mit értünk alkotmányon? Nem elég elfogadnunk a szót, alapvető jelentését is meg kell állapítanunk.
Egy alkotmány nemcsak névleges, hanem tényleges dolog. Nem ideálisan, hanem reálisan létezik, és ott, ahol nem mutatható fel látható formában, nincs is. Az alkotmány megelőzi a kormányzatot, a kormányzat az alkotmány teremtménye csupán. Egy ország alkotmánya nem az ország kormányzatának a törvénye, hanem a kormányzatot megalkotó embereké. Olyan elemek összessége, amelyekre hivatkozni lehet, amelyeket cikkelyről cikkelyre idézni lehet, tartalmazza azokat az elveket, amelyek alapján a kormányzatot létre fogják hozni, azt a módot, ahogyan majd megszervezik, azokat a jogosítványokat, amelyekkel majd rendelkezni fog, a választások módját, a parlament - vagy bárhogy nevezzék — felhatalmazásának időtartamát, azt, hogy milyen jogosítványokkal fog rendelkezni a kormányzat végrehajtó ága, végül pedig minden olyan dolgot, amely egy polgári kormányzat teljes szervezetével kapcsolatos, továbbá azokkal az elvekkel, amelyek alapján működni fog, és amelyek egyben korlátozni is fogják. Egy alkotmány tehát ugyanaz egy kormányzat számára, mint az általa később hozott törvények a bíróság számára. A bíróság nem alkotja és nem is változtatja meg a törvényeket; csupán a meglévő törvényekkel összhangban cselekszik, és ugyanilyen módon irányítja az alkotmány a kormányzatot.
Vallás
Ami pedig a vallási felekezeteket illeti: ha mindenkire ráhagyják, hogy megítélje saját vallását, akkor nincs rossz vallás, de ha egymás vallását kell az embereknek megítélniük, akkor nincs jó vallás, ennélfogva vagy jó az egész világ, vagy rossz az egész világ. De ha figyelmen kívül hagyjuk az elnevezéseket, és magát a vallást tekintjük, mint minden imádat isteni tárgya felé fordulását az emberiség egyetemes családjától, nem más az, mint a szívének gyümölcseit Teremtőjéhez vivő ember, s lehetnek ezek a gyümölcsök éppoly különbözők, mint a föld gyümölcsei, mindegyikük hálaadománya elfogadtatik.
Természete szerint minden vallás nemes és jótékony, és magába foglalja az erkölcsiség elveit. Gonosz, kegyetlen, emberüldöző vagy erkölcstelen hitvallással egyik sem tehetett volna szert kezdetben követőkre. Mint mindennek, a vallásoknak is megvan a maguk kezdete, azután pedig meggyőzéssel, buzdítással és példaadással folytatták. Hogy van az, hogy azután elveszítették eredeti szelídségüket, és mogorvává, türelmetlenné váltak?
Ez állam és egyház kapcsolatának folyománya. Az állam és az egyház nászából egyfajta öszvér állat születik, törvényesen bevett egyház a neve, amely szaporodni nem, csak pusztítani tud. Születésétől fogva idegen még szülőanyjának is, aki a világra hozta, és akit idővel megtipor és elpusztít.
A spanyolországi inkvizíció nem az eredetileg gyakorolt vallásból, hanem ebből az öszvér állatból, az állam és az egyház frigyének szülöttéből következett. Ugyanennek a kevercs teremtménynek köszönhetők a smithfieldi máglyák, és később Angliában ennek a bizarr állatnak a felelevenedése újította ki a gyűlölködést és a vallástalanságot a lakosságban, és ez hajszolta a kvékereknek és disszentereknek nevezett embereket Amerikába. Az üldözés eredetileg egyetlen vallásnak sem jellemzője, de mindig jellemzi a törvényes vagy törvényesen bevett vallásokat. Szüntessük meg a törvényes bevettséget, és minden vallás visszanyeri eredeti, jótékony természetét. Amerikában egy katolikus pap jó polgár, jó jellem és jó szomszéd; egy anglikán lelkipásztor szintén, és ez független az emberektől, abból következik, hogy Amerikában nincs törvényesen bevett vallás.
Az emberek közt uralkodó rend nagyrészt nem a kormányzat következménye. A társadalom elveiből és az ember természetes alkatából ered. Előbb létezik, mint a kormányzat, és akkor is léteznék, ha megszüntetnék a kormányzat formaságát. Az a kölcsönös függőség és közös érdek teremti meg az egészet összetartó kapcsolatláncot, amely ember és ember, és egy civilizált közösség minden része között fennáll. A földtulajdonos, a farmer, a kézműves, a kereskedő, a boltos és minden foglalkozás képviselője a másiktól és az egésztől kapott segítséggel boldogul. A közös érdek szabályozza ügyeiket és alakítja ki törvényüket, és azoknak a törvényeknek, amelyeket a közös használat szentesít, nagyobb a hatásuk, mint a kormányzat törvényeinek. Végezetül: a társadalom elvégez magának szinte mindent, amit a kormányzatnak tulajdonítanak.
Csak akkor érthetjük meg, hogy milyen és mennyi kormányzat való az embernek, ha megvizsgáljuk alkatát. Minthogy a természet társadalmi életre teremtette, alkalmassá is tette arra a hivatásra, amelyre szánta. Természetes szükségleteit minden esetben nagyobbra szabta, mint egyéni képességeit. Senki sem képes a társadalom segítsége nélkül kielégíteni saját szükségleteit, és a mindenkiben működő szükségletek olyan természetesen kényszerítették az embereket társadalomba, ahogy a gravitációs erő hat a tömegközéppont felé.
De a természet még tovább ment. Nemcsak társadalomba kényszerítette az embereket azoknak a szükségleteknek a sokaságával, amelyeket egymás segítségével elégíthetnek ki, de az emberbe beleplántált olyan társadalmi érzelmeket is, amelyek létezéséhez ugyan nem szükségesek, de boldogságához lényegesek. Nincs az életnek olyan szakasza, amelyben a társadalom iránti szeretet megszűnnék működni. Létezésünkkel kezdődik és végződik.
Ha figyelmesen megvizsgáljuk, hogy milyen az ember természete és alkata, hogy milyen sokféle szükséglete van, hogy az egymás szükségleteihez való kölcsönös alkalmazkodás érdekében milyen sokféle képességgel rendelkeznek a különböző emberek, hogy mennyire vonzódik az ember a társadalomhoz, s ezért mennyire hajlik a társadalomból származó előnyök megőrzésére, akkor könnyen rájövünk, hogy az, amit kormányzatnak neveznek, nagyrészt közönséges visszaélés.
Kormányzat csak arra kell, hogy rendezze azt a néhány ügyet, amelyben a társadalom és a civilizáció nem eléggé hatékony, és példák sokasága bizonyítja, hogy amit a kormányzat ehhez hasznosan hozzátehet, azt a társadalom közös megegyezése kormányzat nélkül is elvégzi.
Az amerikai forradalom egyik nagy előnye az, hogy elvezetett az elvek felfedezéséhez, és leleplezte a kormányzatok csalását. Addig az összes forradalom az udvari légkörön belül, és soha nem széles nemzeti alapon zajlott. A résztvevők mindig különböző udvaroncok voltak, és bármekkora volt is újító hevületük, gondosan megőrizték a hivatás csalárdságát.
Mindig gondoskodtak arról, hogy a kormányzatot titkokból szőtt valaminek tüntessék fel, melyet csak ők értenek, és a nemzet elől elrejtették az egyetlen dolgot, melyet hasznos tudni, nevezetesen, hogy a kormányzat semmi más, mint a társadalom elvei alapján működő nemzeti társulás.
Bármilyen is egy kormányzat formája vagy felépítése, más célja nem lehet, mint az általános boldogság. Ha ehelyett nyomorulttá teszi a társadalom bármely részét, vagy növeli bármely rész nyomorúságát, akkor rossz a rendszere, és meg kell reformálni.
A köznyelv kétféleképpen jellemzi az ember állapotát: az egyik a civilizált, a másik a civilizálatlan élet. Az egyikhez boldogságot és gazdagságot, a másikhoz szenvedést és nélkülözést társít. De bármennyire hasson is képzeletünkre ezeknek az állapotoknak a lefestése és összehasonlítása, mégiscsak az a helyzet, hogy a civilizáltnak nevezett országokban az emberek nagy része jóval szegényebb és elesettebb, mint egy indián. Nem egy országról beszélek, hanem mindegyikről. így van ez Angliában, így van ez egész Európában. Vizsgáljuk meg, hogy miért.
Az ok nem a civilizáció elveinek természetes hiányossága, hanem ezen elvek egyetemes működésének megakadályozása. A következmény állandó háborúzás és költekezés, ami kiszipolyozza az országot, és meghiúsítja azt az általános boldogságot, melynek előidézésére a civilizáció képes.
Az európai kormányzatok (Franciaországot most leszámítva) nem az egyetemes civilizáció elvére épülnek, hanem annak épp az ellenkezőjére. Ha e kormányzatok kölcsönös kapcsolatait nézzük, akkor olyan állapotban vannak, amilyennek a barbár, civilizálatlan életet tartjuk. Mind Isten és az ember törvénye fölé helyezik magukat, erkölcsileg és a kölcsönösség szempontjából olyanok, mint a természeti állapotban lévő egyének.
A lakosok minden országban könnyen civilizálják egymást a törvények civilizációjának uralma alatt, de mivel a kormányzatok még civilizálatlan állapotban vannak, és szinte folytonosan háborúznak, a civilizált élet által teremtett bőséget a civilizálatlan rész kiterjesztésére tékozolják. Az ország belső civilizációjába oltott kormányzati barbárság elvonja az országtól, kiváltképp a szegényektől azoknak a jövedelmeknek a jó részét, amelyeknek az ő megélhetésüket és kényelmüket kellene biztosítaniuk. Minden erkölcsi és filozófiai meggondolástól függetlenül is szomorú tény, hogy az emberek évi munkájának több mint egynegyedét ez a barbár rendszer éli fel.
Ez az erkölcstelenség azért marad fenn, mert az európai kormányzatok mind előnyösnek találják anyagilag e civilizálatlan állapot fenntartását. Olyan hatalomra és olyan jövedelemre kínál nekik ürügyeket, amelyekre sem esélyük, sem igazolásuk nem volna, ha teljes körűvé válna a civilizáció. A polgári kormányzat vagy a törvények uralma önmagában nem gyárt ürügyeket sok adóra. Belföldön, az ország határai között működik, és kizárja a súlyos terhek lehetőségét. De ha belehelyezzük a kormányzatok civilizálatlan küzdelmébe, kitágul az ürügyek tere, és az ország, minthogy már nem döntőbíró, ki van szolgáltatva minden sanyargatásnak, amihez csak kedvük támad a kormányzatoknak.
Angliában a begyűjtött adók harmincad- vagy negyvenedrészét sem a polgári kormányzat céljaira vetik ki vagy használják fel. Nem nehéz belátni, hogy a jelenlegi kormányzat e tekintetben nem tesz mást, mint hogy törvényeket hoz, és hogy az ország a befizetett adókon felül, a saját költségén hajtja végre ezeket a törvényeket az elöljáróságok, az esküdtszékek, a gyűlések és a bírósági tárgyalások révén.
E szerint a nézet szerint a kormányzatnak két formája van, az egyik a polgári kormányzat vagy a törvények uralma, amely az országon belül működik, a másik az udvari vagy kabinetkormányzat, amely külföldön ténykedik a civilizálatlan élet primitív rendje szerint. Az egyik kevés költséggel jár, a másik szertelenül tékozló, és annyira különböznek egymástól, hogy ha a másodikat elnyelné a föld, és nyoma sem maradna, nem támadna zavar az első működésében. Működne tovább, mert a nemzet közös érdeke, hogy működjék, és ehhez minden eszköz adott.
A forradalmaknak tehát az a céljuk, hogy megváltoztassák a kormányzatok erkölcsi állapotát. Ezzel a változással csökkenni fognak az adóterhek, és a civilizáció élvezheti majd azt a bőséget, amelytől jelenleg meg van fosztva.
