A busman ifjak beavatása (Zolnay Vilmos nyomán)
Jens Bjerre tapasztalta, hogy az avatás előtt álló fiúknak hosszú időn, esetleg éveken át éppen a legkívánatosabb ételeket nem szabad enniök, például oposszumhúst. Az étkezési tilalmak - jegyzi meg -a fiúk önfegyelmét hivatottak növelni. Szerinte ugyanez a cél vezeti egy hasonló tilalom fenntartásában a Kalahári busmanjait is. Leírása azonban más szempontból is érdekes, többek közt, mert jól bizonyítja a totemizmus és az avatási szertartások, főként a tetoválás összetartozását. Szó szerint idézzük:
„Végül a fiúknak (az újonnan felavatottaknak) be kell bizonyítaniok, hogy megérettek a vadászatra. Kapnak néhány mérgezett nyilat. Azelőtt csak felnőttek mellett vadásztak, de most egyedül kell elejteniük a nagyvadat. Napokon át üres kézzel, lógó orral térnek haza. Egy szép napon azonban sikerült végre leteríteniük egy őzbakot - igaz, nem valami díszpéldány, de mégiscsak az ő zsákmányuk -, ragyognak a büszkeségtől.
Az egyik varázsló kivág egy kis darabot a vad füléből, szemhéjából, szívéből, lábszárából meg homlokbőréből, és szénné égeti. A fiúk sorban leguggolnak eléje. A másik varázsló midegyikük homlokán, két szem között egy éles kővel sebet ejt. A vad hamuvá porladt húsát összekeverik egy bizonyos fa összezúzott ágából készült porral, ezt a keveréket aztán a varázsló beledörzsöli a sebbe.
Vérük és verítékük végigcsorog az arcukon, de meg se mukkannak. Tudják, hogy az állat éles látása, ébersége átszáll beléjük, ugyanolyan gyors lábúak és kitartóak lesznek, mint az elejtett vad volt.
Ezután egy órán át körtáncot járnak és énekelnek.
Naplemente tájt mindnyájan visszatérnek a településre, ahol harsány ujjongással fogadják őket. Szétosztják őzbakjuk húsát, s ünnepi lakoma keretében elfogyasztják, majd táncmulatságot rendeznek tiszteletükre.
A fiúk ezúttal nem részesülnek a húsból. Bebizonyították, hogy le tudnak teríteni egy vadat, most azt is meg kell mutatniuk, hogy többhetes éhezés után is képesek végignézni, hogy fogyasztják el a többiek az ő zsákmányukat.
Most még elég nagy megpróbáltatás számukra ennek az ünnepi lakmározásnak a látványa, de büszkén állják a sarat, mert tudják, hogy ezzel elismerést nyert férfiúi mivoltuk, és csoportjuk a vadászok közé léphet. Bátran viselkednek, fiatalabb pajtásaik igencsak irigylik és csodálják őket. Férfivá serdültek."
Beavatás az ausztráliai bennszülötteknél (A. F. Anyiszimov nyomán)
Az ausztráliai bennszülött fiúk 10-12 éves korukban elhagyták anyjuk házát, és a férfiak irányítása alá kerültek. További neveltetésük és taníttatásuk társadalmi ügy volt, és teljes mértékben alárendelődött annak a célnak, hogy leendő vadászokat képezzenek ki belőlük, akik a felnőtt férfiak csoportjának magvát alkották. A férfivá avatás a csoporttotemmel való egyesülés formájában megy végbe, és feltételezi, hogy bizonyos munkakészséggel rendelkeznek, és a viselkedés társadalmi normáit elsajátították. Hogy a férfi a többiekkel egyenlő helyet foglalhasson el a társadalomban, ahhoz egész viselkedésével be kell bizonyítania, hogy minden tekintetben a társadalom teljes értékű tagja tud lenni: szívós és ügyes vadász, minden helyzetben bátor és állhatatos, a társadalmi életben fegyelmezett, szükség esetén képes az önkorlátozásra. Ezek a követelmények szabályozzák az egyén viselkedését, s ezek rendelik alá az ifjúság nevelését a társadalom szükségleteinek. Ezekben a követelményekben, valamint a társadalmi együttélésre és a munkára való nevelésben az ősközösségi társadalom világnézetének minden racionális vonatkozása felhalmozódik: a tudás, a tapasztalat, a morál stb.
Az ősközösségi társadalom számára tehát természeti szükségszerűség volt, hogy megállapítsanak bizonyos szabályokat, amelyek alapján az ifjú átkerülhetett a felnőttek csoportjába. E szabályok betartása mintegy az egyén felkészültségének próbája volt, maga az átmenet pedig valamiféle egyesülést jelentett a csoporttotemmel. A totemisztikus világnézet keretei között ez az eggyé válás csak a totem közvetítésével történhetett meg. A jelöltet megismertetik a csoporttotem vérrokonságának mitológiai értelmezéséből adódó követelményrendszerrel, s ezzel mindent megtud annak az életnek az intézményeiről, amelyben a felszentelést követően aktívan részt kell vennie. A mitológia a legrégibb ősök korába vetíti vissza a valóságos életviszonyokat, de a szertartás mintegy visszahozza őket a való életbe, miközben megmagyarázza és megerősíti a fennálló társadalmi rendet
A totemisztikus mitológia elbeszélése és a mítoszok tartalmát illusztráló pantomimok bemutatása jó néhány napig eltart, miközben egy sereg más rituális cselekményre is sor kerül. Az ének, a tánc és a szertartásrend egy sor más eleme fokról fokra közelíti a jelöltet a ceremónia döntő állomásához: a körülmetélés szertartásához. Tvanirika, a Nagy szellem „elviszi” a jelöltet, és végrehajtja rajta az operációt. Elsőként felhangzik a közelgő Tvanirika hangja - fatülkök üvöltése s minden nő és beavatatlan férfi elrejtőzik a kunyhóban. A tülkök egyre erősebben üvöltenek, ahogy az éj sötétjéből a jelölt felé közelednek. A felszentelés helyén fényes lánggal égnek a meggyújtott kerítések. A jelölt sztoikus nyugalommal várja a rettenetes szellemet, aki rémületes hanggal és az égő kerítések lángjával jelzi közeledtét.
Ha a fülsiketítő ricsaj, a teljes sötétség és a lobogó lángok közepette a jelölt mozdulatlanul áll, amint azt az öregek megparancsolják neki, s a felnőtt férfiak látják, hogy a beavatás utolsó pillanatáig semmi sem ingatta meg bátorságát és kitartását, akkor úgy döntenek, hogy az ifjú méltó arra, hogy belépjen a felnőttek sorába. Eviszik a műtét végrehajtójához, aki kis kovakéssel körülmetéli.
Mivel a beavatás időszakában a jelöltet hosszú, éber őrködésre kényszerítik, és más testi-lelki megpróbáltatásoknak is alávetik, ezért végül is olyan kimerültség lesz rajta úrrá, hogy amikor visszatér a mindennapi életbe, úgy érzi, mintha holtából támadt volna föl. A felszentelés totemisztikus értelmezése így szól: a jelölt korábbi lénye meghal, a felszentelés utáni feltámadása pedig egyet jelent azzal, hogy csoporttotemje belészáll.
Nyugat és kelet temetési rítusai (Utazás Darjeelingbe)
Harmincezer évvel ezelőtt, a vadásztársadalmak korában harmincfős csoportokban éltek az emberek, s a törzs/család vezére az állatvilágból örökölt erőszakos módon vívta ki pozícióját. Tulajdona volt az összes nő, ellensége volt az összes ifjú, rettegve imádta és gyűlölte a törzs. Halálfelettinek, öröklétűnek gondolták, ugyanakkor folyamatosan az életére törtek. Csak halványan sejthetjük, mekkora megrázkódtatás lehetett a közösségnek, amikor a halhatatlannak hitt vezér a szemük láttára pusztult el (akár vadászbaleset, akár gyilkosság következtében). Ez az iszonyú élmény szülte a művészetet, ez volt a kultúrtörténet ősrobbanása. Egy barlangfestmény rendkívüli drámaisággal és kristálytiszta szimbólumokkal jeleníti meg az őseseményt: a megdőlt test a halált, a parancsnoki bot és a meredő fallosz pedig a rangot jelképezi.
Ma a pszichológia tudománya foglalkozik a traumák feldolgozásának módszerivel, az őskorban ezt a természet intézte: a törzs első reakciója az volt, hogy rárontottak a haldoklóra, ízekre tépték és felfalták. Később kialakultak az első rítusok, melyek során a férfiak időnként visszajártak az ősesemény színhelyére, hogy újra átéljék a szent megrázkódtatást. Véres jelképekben ismételték meg a történteket: embert áldoztak, húsát megették, majd a bőrét a vezér magára húzta, ezzel elevenítve meg a halott Őst.
Feltűnhet, hogy a képen látható varázslónak (az előző barlangfestményhez hasonlóan) nem emberi az ábrázata. Az ősember sosem formálta meg élő ember arcát, mert az egyenlő lett volna a lelke elrablásával. (Egyes törzsek ugyanezen okból máig nem engedik fényképezni kisgyermeküket.) Az legősibb szobrok arcai mind maszkok, többnyire állatokat utánzó vonásokkal. A halott Ős így válik idővel totemmé, vagy ahogy a magyar nyelv gyönyörűen őrzi: Ős-tenné.
Zolnay Vilmos A művészetek eredete című könyve alapján így foglalható össze az ősmese: a Világügyelő Férfi leküldi fiát, hogy megváltsa bűneiből az embereket, akik egy ideig ünneplik őt, aztán feláldozzák, majd a Fiú feltámad és visszamegy Atyjához.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől,
(értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből)
született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül,
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján,
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
(a rövid zárójeles kiegészítés a 381-es konstantinápolyi változatból való)
A szertartások öt eleme:
- feldíszítés
- rituális meggyilkolás
- a test szétosztása
- a lélek égbe küldése
- tombolás (káoszba merülés)
1. feldíszítés
A harmincéves Krisztus pálmaágakat lengető, lelkes tömeg kíséretében vonul be Jeruzsálembe. Valójában már ez az ünneplés is az emberáldozati szertartás része, hiszen elsődleges funkciója az, hogy kifejezze az isten és az áldozandó személy egylényegűségét. Voltak törzsek, amelyek hónapokon át istenítették az áldozatukat: etették, itatták, hódoltak neki. (És hogy közben véletlenül se szökjön meg, egy tucat kísérőt adtak mellé. Lásd: Krisztus tanítványai.)
A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse című filmben egyetlen drámai pillanatban összegződnek az imént leírtak. Jack Sparrow a törzsi trónról nézi, ahogy a férfiak énekes-táncos rituálé kíséretében tüzet gyújtanak. Akkor döbben rá, hogy őt akarják leölni, amikor a nyakába akasztják a levágott ujjakkal díszített szent nyakláncot. A törzs ezzel jeleníti meg az ős(ten) és az áldozat egységét. (A filmrészletet Gyömörei Gergely Mihály 10.A-s diák ajánlotta, ezúton is köszönet érte.)
2. rituális meggyilkolás
Nyelvismeret nélkül is jól látható, hogy mennyire szigorú rendet követ a szertartás: mindenkinek megvan a helye, mindennek megvan a jelentése. A közép-amerikaiak nem istenítették egyesével az áldozatokat, ők inkább a mennyisége mentek (az aztékok például százakat öltek le reggelente - hálából, hogy újra felkelt a nap). Az őrjöngő, extatikus tömeghisztéria csúcspontja az áldozat kivágott szívének felmutatása majd elégetése. Éppen úgy, mint az Indiana Jones és a végzet temploma című filmben. Sok közös motívum fedezhető fel a két jelenetben, még ha nem is azonos formában. Itt például nem a templom lépcsője, hanem egy mély szakadék választja el az áldozatot bemutató vezetőket a néptől.
3. a test szétosztása
Rendkívüli erejű szétosztás/szétszaggatás jelenet zárja a Mad Max Fury Road című filmet. A poszt-apokaliptikus történetben a már említett Immortan Joe zsarnokoskodik a sivatagban vegetáló törzsön. A köré épített kultusz miatt az őskorihoz hasonló légkör alakul ki körülötte: izzó gyűlölet és rettegő imádat övezi. Így végül a halhatatlannak tartott vezér holttestének látványa épp olyan reakciót vált ki a törzsből, mint őskőkori elődeinkből: rárontanak és széttépik.
Az áldozati szertartásokban gyakran vizuálisan is megjelenik a pokoljárás motívuma: az Apocalypto filmben a fej és test lépcsőn való legurítása, az Indiana Jones barlangi jelenetében pedig a még élő áldozat mélybe engedése.
A feszületen kiszenvedett Krisztus három napig feküdt holtan. (A misztikus szám talán szintén a téli napforduló idejéhez köthető, ugyanis ez csillagunk égi pályájának háromnapos mélypontja.) Jézus feltámadása isteni csodaként jelenik meg a keresztény mítoszban, ugyanakkor maga a kifejezés is arról árulkodik, hogy egykor ez egy mesterséges művelet volt: "feltámasztás". Szó szerint értendő: bottal támasztották ki a halottat.
4. a lélek égbe küldése
A Pulykaland (Free Birds) című animációs film letisztult formában mutatja meg a lélek "égbe segítésének" gyönyörű szertartását
A szélen álló két idegen pulyka abban a megtiszteltetésben részesül, hogy szemtanúja lehet a csatában elesett törzsfőnök búcsúztatásának. (Fontos, hogy csak szemtanúk lehetnek, mert a cselekvő rituálé joga kizárólag a beavatottaké.) Az új vezér az oltárra teszi a halott fejdíszét/koronáját, amely elindítja az őst a totemmé válás felé, aztán kitépi egyik tollát, és a földre dobja. (Az öncsonkítás a gyász legősibb jele, gondoljunk a természeti törzsek hegtetoválásaira.) Aztán halk mormolás kíséretében szárnyaikkal szelet támasztanak a madarak, és ez a közösen keltett energia repíti az égbe az őst. (1:07:35-től)
link: https://youtu.be/G0B5K_iHLPc
5. tombolás (káoszba merülés)
A szertartások záró motívuma az orgiába átcsapó féktelen tombolás, amelyben megszűnik minden korlát és szabály. Az egész közösség egy emberként merül vissza az őskáoszba, a halálba, hogy utána majd feltámadhasson, és isteni erő teljében kezdhesse újra az életét. A Matrix Reloaded című filmből idézzük ezt a tomboló szertartást:
link: https://youtu.be/Ndvfj1K-jBU
A primitívek mentalitása (részletek)
Az archaikus népek nem ismerik a valóság és annak nyelvi jelzése közötti tudatos megkülönböztetést. A szójelek, a „nevek” összeolvadnak magukkal a személyekkel, a dolgokkal vagy a jelenségekkel. Az apapu-cuva-guarani indiánokról írják, hogy „a név az ő szemükben azonos viselőjével, és elválaszthatatlan a személytől. A guaranit nem így és így »nevezik«, hanem ő maga ez és ez.” A primitíveknél a szó egyenlő a gondolattal. A cora indiánoknál egyenesen a gondolat szinonimájaként használatos. A szónak léte van, mert ha elhangzik, megjelenik a szó által jelölt képzet, észrevehetővé válik - mintegy érzékfeletti módon - az általa fedett valóság. Éppen ez a bizonyítéka a szó mágikus valóságának, ami végső soron a névnek és a dolognak összeolvadásán alapszik. És ami a szóra és az általa jelentett dolog egységére vonatkozik, érvényes a dolog és az ábrázolat egységére is. A primitívek számára a kép nem az eredeti ábrázolata, megjelenítése, amelyet az eredetitől meg kell különböztetni, hanem maga az eredeti. Nos, ugyanez a pszichikus sajátosság található meg a mi gyermekeinknél is. Az iskoláskor előtti gyerekek még nem különböztetik meg világosan a beszédet a tárgyától. Az élmény meghatározta jelentéstartalom és annak beszédbeli megjelölései a gyermek számára még szorosan egybetartoznak. A gyermek hatéves koráig még nem rendelkezik a nyelvi adottságokkal szemben szükséges megkülönböztető magatartással.
(...)
A "természetfeletti" szót használjuk, amikor a bennszülött hiedelmekről beszélünk, mert ezt jelentik számunkra. Ezzel a szóhasználattal valószínűleg félreértjük ezeket a hiedelmeket. Mi természeti törvényeket ismerünk, a "természetfeletti" szó pedig valami olyant jelent számunkra, ami kívül áll az ok és okozat összefüggésén, de a "természetfeletti" semmi esetre sem jelenti ezt a primitív embereknek.” Azt, amit mi „természetfelettinek” nevezünk, és szembeállítjuk a mi „tudományos” világképünkkel, ezt a szembeállítást az archaikus emberek nem tehetik meg. Számukra külviláguk és belviláguk jelenségei sem nem érzékiek, sem érzékfelettiek, hanem egyszerűen vannak, léteznek. A mi európai fogalmunk a természetfelettiről teljesen idegen a primitív népek számára. Ahhoz, hogy a tudatban elkülönüljenek egymástól érzéki és érzékfeletti jelenségek, a külső és belső realitás megismerésének arra a történelmi folyamatára volt szükség, amelynek folyamán az emberek szakadatlanul bővülő tapasztalataik alapján a valóságos összefüggéseknek egész sorát ismerték meg.
(...)
Az emberi gondolkodás fejlődéstörténetének abban a szakaszában, amelyben a „megszemélyesítéseket” tartalmazó elbeszélések kialakultak, az emberek semmiféle tulajdonságukat nem különítették még el, nem absztrahálták önmaguktól. Az archaikus népek nyelvében minden cselekvésnek konkrét tartalma van, s ezeket a konkrét tartalmakat különböző szavakkal fejezik ki. A cselekvés és a mozgás minden formája külön fogalom volt, s ezeknek a fogalmaknak közös elemeit, a konkrét tartalomtól absztrahált „cselekvést" és „mozgást” még nem ismerték fel. Az algonkin indiánok nyelvében például külön szóval jelölték a vágásnak azt a konkrét formáját, amikor a tollat a toll száráról vágták le (abaka), amikor valamit szeletekre vágtak (bamda), amikor a hajat rövidre vágták (yusku), amikor a fáról egy ágat késsel levágtak (baksa), amikor valamit késsel hirtelen mozdulattal vágtak le (bapsag), és így tovább. Nincsen azonban olyan szavuk, amely a vágás cselekményét a tárgytól, eszközétől és módjától függetlenül fejezi ki. Vagyis nincsen olyan szavuk, amely megfelel a kulturnyelvek „vágni” szavának. Ugyanez a helyzet a „törni” szóval is. A bamdeca szó azt jelenti, hogy diót (és hasonló magvakat) ütéssel széttörni; kavegi jelentése „ütéssel széttörni”. További szavaik vannak a törés különböző formáinak jelölésére, de nincsen olyan szavuk, amely megfelel a mi „törni” általános értelmű szavunknak. Az ausztráliai aranda törzs nyelvében tjilaraka annyit jelent, hogy „körülnézett”, és ennek a szónak semmi nyelvi kapcsolata nincsen a katarama szóval, aminek jelentése „lefelé nézni”. Annak a cselekvésnek, hogy „kinyújtja a karját”, a megjelölésére az ultjeraka szót használják, inanyana viszont „kart” jelent. A kar meghatározott mozdulatát és magát a kart (a testrészt) jelentő szavak tehát egészen különbözőek. A melanéz jabim nyelvben a „tenni”, „csinálni” és „dolgozni” igéket a kum szóval fejezik ki. Ugyanez a szó azonban a „kert”-et, az „ültetvény ”-t, s az ezzel kapcsolatos tevékenységeket is jelzi. Olyan szavuk tehát, amely a tárgytól elvonatkoztatva tevést, cselekvést, csinálást, dolgozást jelent, nincsen. Minden cselekedet konkrét formáját külön szavakkal fejezik ki. A kim szó a jabim nyelvben „lándzsát” jelent. A lándzsával való tevékenységet, a lándzsázást, a vadnak lándzsával való megdobását azonban a lándzsával való dobás különleges mozgásformájára utaló külön szóval, a gun szóval fejezik ki. Az indiai korku-törzsnek nyolc különböző szava van a test mosására: „arcot mosni”, "kezeket mosni”, „lábakat mosni” és még további öt szó a különböző testrészek mosására, de nincsen olyan szavuk, amely a mosakodást általában jelenti.
Ha el is fogadjuk tehát a „megszemélyesítés” elméletét, akkor sem állíthatjuk, hogy a primitívek nem emberi élőlényeknek, élettelen dolgoknak és természeti jelenségeknek emberi tevékenységet tulajdonítottak. A primitívek nem tulajdoníthattak emberi tevékenységet a természet alkotásainak, mert az emberi tevékenységet még nem választották el magától az embertől.
(...)
Az archaikus népek nyelvének tanulsága szerint a primitívek ugyanazzal a szóval jelölték a fehér színt, mint a mészkövet, a zöld színt ugyanazzal a szóval, mint bizonyos fajta zöld papagájt. Gondolatvilágukban még nem létezett külön fehér vagy zöld szín. Csak dolgok léteztek, amelyeknek a fehér vagy a zöld szín a tulajdonságuk, tőlük elválaszthatatlan tulajdonságuk volt. A tudat fejlődésének már egy igen magas fokán állott, amikor a szín-tulajdonságokat elválasztotta maguktól a színes dolgoktól. Ezzel azonban még mindig nem jutott el az absztrakció végső határáig. Már ismerte önmagában, a tárgyától megfosztott „fehér” és „zöld” szint, de ezek az absztrakt fogalmak még specifikus érzéki tartalommal bírtak, a fehér vagy a zöld szín érzékelésével voltak közvetlen kapcsolatban. A tudat fejlődésének következő foka az volt, hogy valamennyi szín közös tulajdonságát emelte ki, s most már egy másodlagosan absztrahált fogalomhoz, a „szín” fogalmához jutott. A dél-amerikai kayapo indiánoknak nincsen külön szavuk a „hinni”, a „hit” kifejezésére, hanem csupán azt tudják mondani, hogy „hallom”. A „tudni” és a „tudás" fogalmakat pedig a pumu szóval fejezik ki, aminek jelentése „látni”.
(...)
Az archaikus népek nemcsak az „emberi faj” fogalmát, de még az „ember” fogalmát sem ismerték. Néhány bizonyító tényt példaképpen ismertetek.
Az Új-Guinea középső részének hegyeiben élő népeknél nincsen elnevezés, amely az egész itt lakó népet jelentené. Csupán a közeli szomszédságban vagy az egy völgyben élők tartoznak össze, míg a következő völgy, vagy egy távolabbi település lakóit boknak, vagyis „idegennek” nevezik. A bakongo négerek nyelvében a ngo szó leopárdot jelent, azt az állatot, amely totemként az összes kongói bantuk között el van terjedve. A bakongo szó tehát azokat jelenti, akik a leopárd totemhez tartoznak. Aki viszont nem bakongo, az „idegen”. A sotó népnél a sotho szó magának a népnek a neve. „Embernek” tehát csak azokat nevezik, akik hozzájuk tartoznak, aki pedig nem sotho, az idegen.
A primitív szó a közhasználatban gyakran a „fejletlen”, a „szegényes” szinonimája. Ezért terjedt el talán a tévhit, hogy a primitív népek szókészlete szegény, vagy hogy egyáltalában alig lehet primitív nyelvnél szókészletről beszélni. Ez a felfogás alaptalan. Egy primitív nép szókészlete felmérhetetlenül gazdag, mint az európai nyelveké, csak másszerű. Megesik, hogy egyik-másik primitív nyelvben nincs a fára szó. Ugyanezekben a nyelvekben viszont kétségtelenül több fanév van forgalomban, mint pl. a magyar köznyelvben. Még kevesebb primitív nyelvben találunk a növényre szót, annak ellenére, hogy a különböző növényeknek se szeri, se száma. Több primitív nyelvnek nincsen számsora, de külön szóval jelölik az „egy” fogalmát, ha egy házról és ha egy fiúról van szó. Az „egy”, a „növény”, de még a „fa” sem látható; úgynevezett absztrakt szó, fogalom mindegyik. Az absztrakció természeténél fogva színtelenít, hiszen elvon az élménytől. A növény szó nem vizuális, nincs képhez kötve. Bizonyos sajátságok összességét jelöli, megfigyelések és elmélet alapján szerkesztett verbális egység. A szabadesés, az ellenállás, az erőkar stb. mind láthatatlan, érzékelhetetlen. Tudjuk mindegyikről, hogy van. Tőlünk független, objektív valóságoknak ismerjük őket. Büszkék vagyunk, hogy megismertük, megneveztük mindegyiket, mert úgy hisszük, hogy ezeken a fogalmakon keresztül jutunk el a külvilág megértéséhez. Így alakul át kozmosszá a káosz, az érthetetlen jelenségek világa.
A primitív nyelveken általában bajos lenne tudományos prózát írni. Ezzel szemben az az előnyük a konkrétabb nyelveknek, hogy szemléletesebbek, közelebb állnak az élményhez. Az ewében például a „hozni” szót minimális absztrakcióval, drámaibb összetétellel fejezik ki: etso yi „megfogta, jön”. A közhasználatban az „élet” szó olyan sápadt, halvány, hogy már alig venni észre. Szinte ott sincs már az ilyen mondatban, mint: Ez az élet. Milyen más, milyen telített a kora indián „ruri” szó: nedvest és életet jelent egyszerre.,,Na rurin titutavatéme hetsén wachuje. (Nedves) életek állnak az útjukon.” Hogy megtelik tartalommal, színnel, hangulattal az élet szó ebben a kora mondatban! Mindenre van szó a primitív nyelvben, ami szín, mozdulat, élmény. Az arandában (Ausztrália) külön szó van erre: „Az ellenség zsírját enni”, tjunkankuru. Ngalakatuku a hullámvonalban felfelé szálló madarakat jelenti, „intolovintolerama” a minden oldalról felharsanó zaj (például madárzaj). „Ngalbangalbangalu” egyetlen szó, annyit tesz, hogy valaki nem tudja a vállát megmozdítani.
A primitív gondolkodás szerint nemcsak a cselekményeknek, tárgyaknak, hanem a megfelelő időben, módon és megfelelő személy által kimondott szavaknak is lehet varázsos hatóerejük. Hittek abban, hogy a kimondott áldásnak és átoknak hatása lesz. (E hit nemcsak a néphitben, hanem a keresztény vallásban is eleven volt, megtaláljuk a Bibliában is. A magyarországi protestáns egyházak évszázadokon keresztül harcoltak a káromkodás ellen, különösen tiltották Isten nevének említését az átkozódásban.)
A varázsigék használatában megkülönböztethetjük a közösségi és egyéni varázsszövegeket. A közösségi varázsszövegek előadása nyilvánosan történt, gyakran valamely ünnep alkalmából. Ilyenek voltak például a szentiváni ének, a regölés, az újévi varázsmondókák és -énekek, melyek a termékenységet kívánják előmozdítani vagy a fiatalokat összepárosítani. Előadóik lehettek nemek vagy korok szerint elkülönülő csoportok. Az egyéni varázsigéket általában titokban mondták el, néha személyek féltve őrzött tulajdonai voltak.
A szómágia egyik ismert formája az óvónevek, vagyis tabunevek használata. Az újszülöttet, aki megkeresztelése előtt a gonosz rontásnak különösen ki volt téve, csúnyácskának, pogánynak nevezték, vagy más, értéktelenségére utaló névvel illették, hogy ilyen módon félrevezessék az ártó hatalmakat. Ha a gyermek beteges volt, akkor gyakran új nevet adtak neki, hogy a betegséget okozó gonoszt félrevezessék, és ezután új néven hívta mindenki.
Tabunevet kaptak a gonosz hatalmak is. Az ártó női démonokat például országszerte szépasszonyoknak nevezték. A veszélyes vagy a táplálkozás szempontjából különösen fontos állatok tabunevet kaptak, olyannyira, hogy régi magyar nevük néha teljesen feledésbe is ment. A medve magyar neve helyett például egy szláv jövevényszó honosodott meg nálunk, mely már maga is tabunév volt a szlávoknál. Óvóneve van a farkasnak is; e két állatnév különben más európai népeknél is általában tabunév.
Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.
Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: „Tűz van”, nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.
Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem érzékelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.
Ha egy férfi egy lánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: „szeretem”, a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi sem történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztulást okoz majd benne, mint egy tűzvész.
A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak a veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a Bibliának ez a szózata: „Kezdetben vala az ige.”
Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azok nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.
1561-ben járunk, szóbeliség és írásbeliség határán. Az első magyar nyelvű klasszikusunk (Balassi Bálint, szül.: 1554) még fakarddal szaladgál Zólyom várának udvarán, mikor egy ismeretlen katonaköltő lediktálja írástudó barátjának a gyulai vitézek portyázásáról szóló ötvennyolc versszakos költeményét. A Cantio de militibus pulchra (Szép ének a vitézekről) drámai erejével messze kiemelkedik a népszerű históriás énekek végtelen sorából. Kis túlzással mini-Íliásznak mondhatnánk, nem csak a 3-4. versszakban megjelenő seregszemle vagy a Hedegűs-Kerecsényi párharcban felismerhető Akhilleusz-Agamemnón haragtörténet miatt, hanem mert a műveket létrehozó költői módszer ugyanabban az ősi hagyományban gyökerezik. Homérosz írástudatlan, vak énekes volt, aki nem "felmondta" az Íliászt, hanem minden egyes előadásával újra és újra megteremtette azt. A Cantio de militibus pulchra szerzője is a szóbeli költészet eszközeivel élt: ismétlésekből, párhuzamokból, kész modulok variációiból állította össze rögtönzött szövegét.
Az alábbiakban az ének közlése mellett a Kuun-kódex megfelelő oldalainak fotómásolatát is mellékeljük. (Kattintással nagyobb méretben is megtekinthetők a képek.)
Emlékezzünk az király végházárul,
Körös mellett az Vég-Gyula várárul,
Vég-Gyulában gyulai vitézekrül.
Eszvegyűltek az gyulai vitézek,
Megszámlálok egynehány vitézeket:
Egyik vitéz az jó legény Beke Pál,
Az második vitéz Hedegűs János,
Az harmadik jó Balázsdeák Márton,
Pribék Mihály, Imre Márton, Nagy Mihály.
Tegzes Lőrinc, Varkucs Mihály, Nagy Fábián,
Cigány Mátyás, Ördög Mátyás, Nagy Gáspár,
Sokan vadnak többen sok jó vitézek.
Ez szót mondá vitéz Hedegűs János:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.
Hat holnapja hópénzünket nem láttuk,
Szolgáinkat csak hazugsággal tartjuk,
Lovainkat zabszalmával hizlaljuk.
Ha akarjátok, édes társim, vitézek,
Mind fejenként kapitánra mi menjünk,
Hópénzünket tűle szépen megkérjük.
Ha nem adja hópénzünket minékünk,
Mind fejenként kapitánra ökleljünk,
Mert lovastul az fát meg nem ehetjük.”
Javá hagyák az Hegedűs tanácsát,
Mind fejenként kapitánra menének,
Nagy sereggel előtte megállának.
Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Meghallgassad te gyulai kapitány,
Most minékünk hópénzünket megadjad.”
Hogy ezt hallá az gyulai kapitány,
Kinek neve az Kerecsényi László,
Nagy haraggal vitézeknek ezt mondá:
„Mire mostan, hogy reám támadtatok?
Uratok volnék, azt mindnyájan tudjátok,
Mégis mostan reám panaszolkodtok.
Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Sok idei hogy hejában eszitek
Vég-Gyulában az királynak cipóját.
Azt is bizony jó bizonnyal tudjátok,
Vég-Gyulában törököt nem hoztatok,
Az karóban egy fejet sem töttetek.”
Hogy ezt hallák, vitézek haragvának,
Kapitántúl gyorsan elfordulának,
Szörte szerint ők mind haza oszlának.
Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Hallgassátok, édes társim, vitézek,
Egy szép dolgot, ím, én is mondok néktek.
Ezmiatt mi éhhel is meghalhatnánk,
Ha csak az ő hópénzére bízunk,
Egyébkor is mi csak arra nem bíztunk.
Most azért egynéhányan felkészüljünk,
Széles mezőségre el-alámenjünk,
Törökökkel egy szerencsét próbáljunk.
Hiszem Istent, jó szerencsét ád nékünk,
Az rossz ebnek semmit benne ne adjunk,
Csak mi magunk szépen mind felosztozzunk.
Javá hagyák az Beke Pál tanácsát,
Gyorsan nyergelének sok fő lovakat,
Dobot ütének, trombitát fuatának.
Másfélszázan szép sereggel telének,
Lobogokot szépen megeresztének,
Vezeték lovakat mellettek vivének.
Vég-Gyulábul szépen kiindulának,
Kapitántul gyorsan kifordulának,
Szerencsére sohul nem találának.
Gondolák, hogy Tiszán általmennének,
Az Tiszának révére hogy érének,
Tömörkénnél Tiszán általmenének.
Kecskemétnek pusztájára menének,
Napló helyre homokvölgyben érének,
Az homokat híják Bogac homoknak.
Mikoron az nap immár feljött volna,
Homok tetején őrállót hadtak vala,
Az őrálló Buda felé néz vala.
Az őrálló vitézeknek ezt mondá:
„Imhol látok egy szép veres zászlót,
Zászló alatt egy fekete sereget.
Vég-Gyulábúl azmiért kijöttetek,
Ingyen majdan azokot meglelitek,
Ezek, nyilván tudom, bizony törökek!”
Beke Pál azt mondá az vitézeknek:
„Ezek sokan vadnak, azmint mi látjuk,
Homokvölgyben mi magunkat bevonjuk.
Ezek vadnak ötszázan vagy hatszázan,
Mi peniglen vagyunk csak másfélszázan
Sok törökkel szemben menni hiában.”
Hedegűs János mihelyen ezt meghallá,
Beke Pálnak legottan ez szót mondá,
Az vitézek előtt így pirongatá:
„Mire mostan, Beke Pál, megijedtél,
Vég-Gyulábul minem azért kijöttél,
Hogy te mostan török előtt elbújnál?
Nám, te is jó vitéznek tartod magad,
Vég-Gyulában mikor iszod borodat,
Az vitézek előtt hányod magadat.
Itt megválik majd azki vitéz lészen,
Bátor szíve azkinek helyén lészen,
Ha törökkel szemben menése lészen!”
Beke Pál azt mondja az vitézeknek:
„Nékem sem több benne, mint egyiteknek,
Énfelőlem bár nékiek menjetek.
Hiszem, Istent innét is kiszabadít,
Sok helyekrül már fejemet elvittem,
Sokszor immár törökkel szemben mentem.
Hol nem nyertem, onnét elébb állottam,
Soha én az futást nem szégyellettem,
Szemérem volt, de hasznos volt az nékem.
Vakmerűek sokan azkik voltanak,
Kevesen is sokkal szemben mentenek,
Nagy bolondul magokot ott vesztették!”
Az két vitéz mindaddig versengének,
Török sereg ottan elközelgete,
Egymást láták, ottan meglassódának.
Két fél öszve erősen roppanának,
Az törökök mind „Allát” kiáltának,
Az magyarok mind „Jésust” kiáltának.
Két fél öszve erősen roppanának,
Reggeltül fogva mind estvéig vívának,
Szegény magyarokban sokan meghalának.
Törökök előtt magyarok futamának;
Magyarokat messze nem űzték vala.
Nap immáran hogy alámegyen vala,
Falka barmot távoly földen látának,
Magyar seregnek azt alítják vala,
Az törökök rajta rémültek vala.
Kevés magyar ismét nékiek tére,
Nagy erős viadalt vélek tartának,
Szegény magyarok sokan meghalának.
Magyarok előtt törökök futamának,
Törököket messze nem űzték vala,
Az Istennek hálákat adtak vala.
Hogy viadalhelyre űzhették vala,
Törököket messze nem űzték vala,
Nap immáran hogy alámégyen vala.
Hedegűs János immáran elkölt vala,
Hogy Beke Pál viadalhelyre szágódék,
Nagy felszóval ottan őtet kiáltá:
„Hol vagy mostan, vitéz Hedegűs János,
Hol vagy mostan, én édes atyámfia,
Élsz-é még ez világon, vagy megholtál?”
Testek közül ottan megszólalt vala:
„Imhol vagyok, én édes atyámfia,
Ím, még élek, de már csak alig vagyok.
Hála legyen az mennybéli Istennek,
Sok török közt hogy bennünket megtartott,
Noha minket csak kevesen marasztott.
Én azt tudtam, hogy egy sem marad bennünk,
Hetvenöten, ím, mégis megmaradtunk,
Mind elfutottanak az mi ellenségünk.”
Első szerencsével akkor az új bék
Nemigen jó szerencsével járt vala,
Mert csak egy rabot sem vihettek vala.
Szancos békek, kik elszaladtak vala,
Háromszázan mégis elmentek vala,
De az többi mind odaveszett vala.
Szekereket falukrul vittek vala,
Magyarok testét arra felrakták vala,
Török fejet sokat vittenek vala.
Sebben egy vajdát is vittenek vala,
Kapitánnak az vajdát adták vala,
Azt ő nékik igen köszöni vala.
Hedegűs János kapitánnak ezt mondá:
„Igen örülsz te az gazdag prédának,
De nem szánod sok jó vitéz halálát.
Mert te azzal egy szálat sem gondolnál,
Ha mindnyájan mi odavesztünk volna,
Csak tenéked kazdag prédát hozhatnánk!”
Magyar vitézeknek ő holttesteket
Magyar módon szépen temették vala,
Kópiákat fejekhez ástak vala.
Sok török fejeket kiket elvittek vala,
Az karókat vélek megrakták vala,
Akkor az vitézek így jártak vala.
