Hogyan keletkezett a világ? Hogy lett a kezdeti semmiből minden? Mi lesz velünk a halálunk után? Mi a lélek? Mi az álom? Ősidők óta próbálunk létezésünkre, tetteinkre magyarázatokat (ki)találni.
Az ősi, természeti népek tagjai – akiket lenézően primitív népeknek szoktunk nevezni – a jelenségek mögött élőlények tevékenységét feltételezik – így értelmezik magát az életet is.
A vallásos ember a belső én-jére a lélek, annál is inkább a Szentlélek kifejezést találja megfelelőnek. A nem vallásos ember nem ezeket a szavakat használja. Gyakran nem is gondol arra, hogy van valami belső iránytű, amely segíti őt a döntéshozatalban. A 19-20. században kialakult életfilozófia, az egzisztencializmus gondolatait követő ember a tetteit úgy tekinti, mintha egy tengely, egy egzisztenciális középpont vezetné. Leegyszerűsítve: e filozófia úgy tartja, életünket a döntéseink alakítják.
Miközben a civilizáció napról napra fejlődik, a kultúra elindult a lejtőn. Szakszavakkal és tudományos világnézettel igyekszünk a lejtőről guruló kultúra után kapkodni, miközben a régi idők világképeit, melyek a civilizációnkat elindították, kinevetjük.
Cikkemben a természeti népek világnézetét mutatom be példákkal, és igyekszem felvillantani, mennyi mindent őrzünk tudatunk mélyén ezekből az elképzelésekből.
Az ősi népek számára nem létezett a lélek kifejezés. Ők cselekedeteiket azzal magyarázták, hogy egy kis állat, vagy pici ember van bennük, aki irányítja mozdulataikat. Az állatokról szintén így vélekedtek. Úgy tartották, csak azért élhet és mozoghat, mert egy kis állat él benne, ez irányítja.
Az eszkimóknál ugyanolyannak képzelik a lelket, mint magát az embert, csak finomabbnak, légiesebbnek. Egy őslakos indiántörzsnél, a nutkáknál, a belső én egy pici ember a fejtetőn. Ha ez a pici ember egyenesen áll, akkor egészséges a test. Ha a fejtetőn megváltoztatja a testtartását, az ember elveszíti eszméletét.
A lélekről alkotott elképzelések mellett mindig megjelent a halál gondolata is. A kettő nagyon szoros kapcsolatban áll egymással: a halál ellen úgy lehet védekezni, ha megelőzik azt, hogy a lélek elhagyja a testet. Ha pedig elhagyta, akkor biztosítani kell a visszatérését. Álljon itt néhány példa arra, miként próbálták a lelket az emberben tartani: az indonéz szigetvilág egyik szigetén, Celebeszen, halhorgot erősítenek a beteg orrára, köldökére és lábára. Ezekkel a horgokkal ragadják meg, és tartják fogva a lelket.
A hinduk ásításkor ujjukkal csettintenek, ez megakadályozza, hogy távozzon a lélek a nyitott szájon. Továbbá lepecsételik a nyílásokat, a holttest fülébe faszenek tesznek, az orrot bedugaszolják, az állat felkötik.
Mindenki álmodik. Az álmok függetlenek a tudástól. Vizsgálhatják modern készülékekkel az agyunkat alvás közben, írhatunk álom-naplót, az álom mindig különleges lesz. Annyit már tudunk, hogy ismeretlen arccal nem találkozunk álmainkban, csak olyat látunk, akit valaha megpillantottunk már valahol. Tudjuk, hogy bármilyen hosszúnak is érezzük, néhány másodperc mindössze egy-egy álmunkban megjelenő történet.
Előfordul, hogy álmodunk valami olyat, amely egész napunkra hatással van, sőt: nem ritka, hogy úgy érezzük, megtörtént az álmunk a valóságban is. Például cipekedünk álmunkban, és ébredéskor fizikai kimerültséget érzünk. Azt álmodjuk, hogy összevesztünk a párunkkal, és reggel megmagyarázhatatlan rosszkedvvel indulunk a napnak. Írásom elején azt írtam, hogy lenéző a primitív szavunk, melyet a természeti népekre használunk. Hogyan is tekinthetnénk elmaradottnak a népeket, melyek minden számukra érthetetlen jelenséget igyekeznek megmagyarázni? A lélek állandó távollétét a halál jelének tekintik, míg az átmeneti távollétet révülésnek, alvásnak. Utóbbinak nagy jelentőséget tulajdonítanak: úgy tartják, hogy amikor az alvó ember lelke elhagyja a testét, amiről álmodik, tényleg megtörténik. Egyes népek azt mondják a fájó lábbal ébredésre, hogy a lélek verekedett valakivel álmában.
A magyar nép eredettörténete is egy álomból bontakozik ki: nemzetségünk ősanyjának, Emesének, álmában egy turulmadár megjövendölte, hogy dicső uralkodók származnak majd tőle. Az álom-jelenet miatt az elsőszülött gyermek neve Álmos lett, aki népének vezetőjévé vált.
Nemcsak az álom, maga az alvás is változásokat okozhat a test és lélek harmóniájában: az alvót nem szabad felébreszteni, mert esetleg a léleknek nincs ideje visszatérni; megmozdítani és kifesteni sem szabad, mert a lelke nem ismeri fel, és így nem tér vissza. A lélek távolléte alvás közben veszélyes. Vannak népek, akik azt mondják a kisgyerekeiknek, hogy ne aludjanak nyitott szájjal, mert egér alakjában kisurran a lelkük, és ha nem tér vissza, a gyerek meghal.
A születés is veszélyes. A celebeszi bennszülöttek, az alfurok, mikor közeleg a szülés órája, minden rést betömnek a házban. Az állatok száját bekötik, az anya csukott szájjal szül. Mégpedig azért, hogy a gyermek lelke ki ne szökjön; az orr is csak a levegővétel miatt lehet szabadon.
Az elmebajos, vagy a beteg emberre is van magyarázat, úgy tartják, ébrenlét közben távozott a lelke.
Borneó egyik körzetében (Sinstagban), ha valaki leesik egy háztetőről, vagy fáról, a nőrokon, vagy feleség a baleset helyszínére rohan, ott sárgára festett rizst szór szét: „Koty, koty, lélek! XY ismét a házában van. Koty, koty, lélek!” felkiáltással kosárba szedi a rizst, hazaviszi, és az áldozat fejére hullajtja a kezéből: „Koty, koty, lélek!” Ezzel a rituáléval a madárlelket próbálja visszacsalogatni. Ehhez hasonló rituálék miatt a lélek gyakran madár-metaforaként él tovább a költészetben.
Némely kongói törzs is azt hiszi, ha valaki beteg, akkor a lelke elhagyja a testét. Különleges rituáléjuk során a lelket a varázsló megfogja, faághoz hajtja, a törzs követi a varázslót, a legerősebb férfiak letörik azt az ágat, a faluba viszik, azt színlelik, hogy nehéz, a beteg kunyhójába viszik a letört ágat, és a varázsló bájolásai közepette a beteg mellett felállítják. Úgy tartják, így lesz a lélek visszaszolgáltatva a tulajdonosának.
A lélek azonban nem mindig távozik önként: démonok, szellemek és varázslók is kiszakíthatják a testből. Az indiánok ráhúzzák a cipőt a beteg lábára, ezzel az elveszett lelket elfogják.
Egy kortárs brit író, Philip Pullman, Északi fény című könyvében felettébb izgalmas világot teremt. Az Úr sötét anyagai címen sorozat is készült belőle. Ebben a világban a szereplők lelke állatként jelenítődik meg, az író a daimón nevet adta nekik. A kisgyerekek állata még változó fajtájú, egyik pillanatban veréb, a következőben akár oroszlán is lehet. Kamaszkortól azonban végleges alakot ölt. Ha néhány méternél távolabbra kerül tőlük a daimónjuk, az őket összekötő vékony ezüstszál szétszakad. Az állat megsemmisül, az ember pedig kiüresedett testté, élettelen anyaggá minősül át.
Nem ez az egyetlen történet, mely ősi népek lélek-elképzeléseit használja fel saját világa megteremtéséhez. A filmekben gyakran látunk tükröket. De vajon miért a horror az a műfaj, ahol inkább eltakarjuk a szemünket, ha észreveszünk egy tükröt? Azért, mert tudjuk, átjáróként működnek: összekötik ezt a világot egy borzalmas, démonokkal, kísértetettekkel teli világgal. A tükörtől való félelem sem újkeletű: a basutók szerint a krokodilok képesek megölni egy embert azzal, hogy a tükörképét a víz alá húzzák. Amikor valaki ok nélkül meghal, ezzel magyarázzák. Ezért volt tilos a régi Indiában és az ókori Görögországban valakinek a víz felületén tükröződő arcára néznie, és ezért tartották a halál előjelének a görögök, ha az ember azt álmodta, hogy látta a tükörképét.
Manapság, amikor a csecsemő szinte korábban születik meg a közösségi médiában, mint a valóságban, születése után másodpercekkel már posztként jelenik meg, furcsa arról hallani, hogy a fényképet nem egy kultúrában a lélek elrablásának tekintik. Napjainkban is vannak még kultúrák, ahol nem készítenek fényképet a gyermekről három éves koráig, mert úgy hiszik, a gyerek lelke elvész a kép elkészültekor. Az ősi népek épp így voltak a rajzokkal is: vezetőjük ábrázolásakor a barlang falára törzsük totemállatát rajzolták fel a vezető arca helyett, nehogy az elveszítse lelkét.
A tükörkép, a fénykép és a rajz ugyanolyan veszélyes, mint az árnyék.
Wetar szigetén vannak varázslók, akik beteggé tudnak tenni egy embert azzal, hogy árnyékát dárdával átszúrják, vagy karddal szétvágják.
Kínában (a legközelebbi rokonok kivételével) hátrébb lépnek a temetéskor a koporsó fedelének feltételekor, nehogy bezárják az árnyékukat a koporsóba, vagy beleessen az árnyék a sírba. Azonban nemcsak az emberek, hanem az állatok árnyéka is megsérülhet: például a peraki mészkőhegyek vidékén élő kis csiga árnyékán keresztül kiszívja a marha vérét, ettől az állat lesoványodik, és olykor meg is hal a vérveszteségtől. Megfordítva: ha az árnyék lényeges része az embernek vagy állatnak, bizonyos körülmények között ugyanolyan veszélyes lehet megérinteni, mint kapcsolatba kerülni magával az emberrel/ állattal.
Te mersz horrorfilm után tükörbe nézni?
Örülnél, ha kiderülne, hogy egy babakori fürdős képed fent van az interneten?
Vesztél már össze a pároddal, mert azt álmodtad, megcsal?
Biztos, hogy van olyan nép, akire nyugodtan mondhatjuk, hogy primitív? Nem arról van szó inkább, hogy az őseinknek teljesebb volt a világképük?
Miért olyan nehéz verset elemezni?
Első éves egyetemista voltam, amikor Kovács Árpád professzor úr egy József Attiláról szóló óra után feltette nekünk a kérdést: „Értik?” Természetesen mindenki hevesen bólogatott. Tanár úr válasza a következő volt: „Nagyszerű. Nekem szívem csücske József Attila, negyven éve olvasom, lassan kezdem érteni.”
Egy verset többféle mélységben is megérthetünk. Megérhetjük úgy, hogy önmagunk érzelmeit vetítjük bele. Ezért szerettem régen verset mondani: úgy éreztem, a szerzők az én fájdalmaimat öntik versbe. A megértés másik módja az, amelyről – úgy hiszem – Kovács Árpád tanár úr beszélt: megérteni a költő önértelmezését, amely elvezet a lét értelmezésééig.
Kosztolányi Dezső szavai azonban azt mutatták meg nekem, hogy bármennyire is „Vajon igaz-e az a hiedelem, mely a költő őszinteségéről terjedt el? Azt hiszem, vaskos félreértésről van szó. A költő őszintesége sem közkeletű szókimondás, hanem gyakran ennek megkerülése. Egy milliárdnyi részét mondja ki annak, ami benne él, s szavai épp azért olyan varázsosak, mert mögöttük egy egész világ áll, mint aranyfedezet. Árnyalatok rémlenek föl versében, révület, sejtelem, harag, szeretet, de sohase gondolatok. A gondolat egyszerűen nem oldódik fel a költészet anyagában, ott marad nyersen, mint egy darab kő.”
Ezért olyan nehéz verset elemezni. Nem objektív tudományról beszélünk. A rímképletet és a verselést leszámítva minden szó minden értelmezőnél más jelentésrétegeket hív elő; minden meglátás és elemzés szubjektív, az olvasótól függ.
A költészet személyessége a 20. században fordulatot vett. A késő modern kor létrehozta az önteremtő én-t, az önreflexív személyt, a selfet. Gyakran érezzük azt egy-egy késő modern líránál, hogy olyan, mintha egy belső monológot olvasnánk.
A létösszegző versek olvasásakor azt érezzük, hogy mindannyian ugyanúgy és ugyanazt értjük: a szerző megnyílt nekünk, elárulta titkait, megmutatta életének jelentős állomásait. A költő itt áll előttünk fedetlenül, nem választanak már el bennünket a szavak és a könyvborító. „Egész életműve [ti. Kosztolányié] – írta Babits Mihály – mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megjelenik és kiteljesedik: a halál gondolata… Utolsó versei, amelyek a magyar költészet legszebbjeihez sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek.”
Gintli Tibor József Attiláról írott gondolatai a fent említett személyességet cáfolják: „Az élőbeszéd imitálására meghatározó szerep hárul a beszélő és a befogadó újszerű viszonyának megteremtésében. Bár minden lírai megszólalás szükségszerűen valamely költői szerepet feltételez, József Attila kései versei a »szerepnélküliség« képzetét keltik az olvasóban. A lírai hang és az olvasó közötti viszony természetesen soha nem feleltethető meg két egymással bensőséges viszonyban lévő életrajzi személy kapcsolatának.”
Vitatkozom Gintli Tibor „szerepnélküliség” fogalmával, ugyanis nem tudom szerepnélküliségben értelmezni József Attila Kész a leltár és Kosztolányi Dezső Számadás című verseit. Ezekben a versekben épp arról van szó, amiről Németh G. Béla beszél az önmegszólító verstípus kapcsán: abban az esetben, amikor a szerző megszólítja önmagát, az aposztrophé hivatott jelezni a szerepválságban összegződött krízist, a költő célja tudatni velünk, hogy le akarja győzni szerepválságát. Tehát épp a szerepnélküliség ellentétéről beszélhetünk. Ez a téma a 20. század közepére központi mozzanattá emelkedett.
Mindkét vers több mint számadás, vagy leltár, több a belső én válságának leírásánál. Mindkét szerző az egzisztencializmus közösségvállalásának és a sztoicizmus mély rezignáltságának hangján szólal meg. Rilke nagy halálnak nevezi azt a (tudat)állapotot, amikor az ember szembesül saját halálával, azaz tudatában van annak, hogy meg fog halni. Heidegger azt mondja, az egész életünk halálra szánt, és épp ez teszi létünket létté. E két költemény nagyságát épp abban látom, hogy a két szerző kérlelhetetlen tudatossággal ad számot életéről.
„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallhatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. (…) Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.” – Írja Kosztolányi Dezső.
Ezekben a sorokban fedeztem fel az egzisztencialista felfogást. Sartre Exisztencializmus című könyvében ezt írja: „Az exisztencialisták (…) a »saját halál« problémáját akarják vizsgálni, vagyis a nem-létet akarják a tudattal korrelációba vonni, ami – amellett, hogy legfeljebb művészi úton érzékeltethető, de tudományosan megvalósíthatatlan feladat – nyíltan elárulja, hogy a tudatot minden létreláció nélkül kényelmesen el tudják képzelni.” Amikor már azt hittem, felfedeztem egy új kutatási irányt, rátaláltam Hima Gabriella írására: Az egzisztencializmus és Kosztolányi.
A Számadás Kosztolányi 1935-ös kötetének címadó verse, melyet 1933-ban írt. (Fontos a dátum, ugyanis ebben az évben vette észre magán a rák első tüneteit. A Számadás tehát nem csak a fentebb említett szerepválság megfogalmazása, hanem egyfajta végső számadás is.) A vers hét számozott szonettből áll. Mindegyik szakasz a lét alapvető boldogtalanságáról számol be, és ezt a létállapotot teszi közös sorssá. „Nem vagy magad (…), de ha ezekkel a testvéreiddel / élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.” Akárcsak József Attila, aki az életre ítéltetettségnek eszméjét emeli közös emberi sorssá: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”
„Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”
Kosztolányi Dezső verseiben a semmi szó két értelemben is megjelenik: van egy hétköznapi olvasata, és van egy transzcendens, a mindennel egyenértékűvé váló semmi. Ez utóbbit használja József Attila is, amikor azt írja, a semmi ágán ül szíve.
A szó ebben a kitágított értelemében való használatát kibővíti Kosztolányi még a senki fogalmával is, mikor így szól: „Ki senkié sem, az mindenkié.” A mikrokozmoszt makrokozmosszá emelő transzcendencia gyakran fordul elő Kosztolányi és József Attila lírájában. „Az ember lényegéhez tartozó transzcendenciának – nem az isteni transzcendencia, hanem az önmagából való kilépés értelmében véve – és az ember önmagábazártságát cáfoló, de az emberi mindenségben való jelenlétét hangsúlyozó szubjektivitásnak a kapcsolatát nevezzük mi exisztencialista humanizmusnak.” (Sartre)
Legalább ennyire fontos mindkét költemény esetében az életbe való belenyugvás. Mindkét vers attól kiemelkedő, hogy a lírai én nem a halállal dacol, hanem az élettel, de végül rezignáltan veszi tudomásul: „… ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek.” (József Attila) / „… nincs semmi sem, amit elveszthetünk.” (Kosztolányi Dezső)
Jelentős létélmény a hiány és töredezettség érzete. Sokan sokféleképpen definiálják ezt az állapotot. Ady így fogalmaz: „Minden egész eltörött.”, Kosztolányi a Számadásban: „… s ne a törtet tekintsd és csonka részét, de az egész nem-osztható egészét…”
József Attila pedig világhiányról beszél, valamint úgy kezdi versét, hogy: „Magamban bíztam eleitől fogva.” Ez utóbbi gondolatot természetesen vehetjük a 90. zsoltár parafrazálásának is. De szerintem itt arról a – Nietzsche által már megfogalmazott – helyzetről van szó, amikor az ember rádöbben arra, hogy nincs már egység, nincs olyan, hogy minden. „Az ember minden támasz és segítség nélkül kénytelen percenként kigondolni az embert.” (Sartre)
A Számadás és a Kész a leltár az igeidőben is hasonlóságot mutat. Mindkét szerző múlt időben ír önmaga életéről: „Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van…” (Kosztolányi). „Születtem, elvegyültem, kiváltam.” (József Attila)
Kosztolányi a Számadásban felszámolja eddigi szerepét, és egy újat jelöl ki:
„No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid.”
Új pozíciójában azt mutatja meg, hogy a boldogság nem más, mint beolvadás, elfogadása a hétköznapi világnak. Ezzel szemben áll a boldogtalanság, amely minden emberben közös. Ennek a helyzetnek a felismerése a részvét és együttérzés helyzetéből fogalmazódik meg, a lírai én a kívülállás egzisztencialista pozícióját veszi fel. Esterházy Péter így ír Kosztolányiról: „…új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának. A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért.” Ezek a gondolatok József Attiláról szintúgy elmondhatók.
A Kész a leltárt 1936-ban írta József Attila. A lírai én szintén számot ad eddigi életéről, ám Kosztolányitól eltérően teszi ezt. A szerepválságot nem követi újabb szerepkijelölés, a lírai én a születéstől a halálig jut. („Születtem, elvegyültem, kiváltam.”) Ez a vers a Kései siratóval rokon. És nemcsak azért, mert a költő kései verseiről beszélünk. A szerző mindkét versben az életet betegségnek tartja, amelybe végül belehalunk. („Harminchat fokos lázban égek mindig…”) Felismerhetők a versben a Curriculum vitae-ben megismert jelentős életrajzi pontok.
Németh Andor így emlékezik József Attilára: „Szerette a világot, s meg volt róla győződve, hogy növekedvén, átlátunk majd a bűn és az erény emberközi korlátain, s hogy egyszer ez az egyelőre csupa csősz világ végül mégis olyanná lesz, amilyennel ennek a csupa szív költőnek jóvátehetetlenül adósa maradt. (Szép Szó, 1938. január-február)
(Egyetemi dolgozat rövidítése, amelynek eredeti címe: „Magányosan, az önmagadhoz vezető utat kell járnod.” avagy Kosztolányi Dezső Számadás és József Attila Kész a leltár című versének összehasonlítása az egzisztencializmus és sztoicizmus fókuszában)
Források:
• Kosztolányi Dezső: Életre-halálra, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978
• Németh Andor: A szélén behajtva, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1973
• József Attila Összes versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972
• Dr. Karádi Zsolt: Nagyjaink könyvsorozat – Kosztolányi Dezső, Tóth Könyvkereskedés Kft., Debrecen, 1996
• Gintli Tibor: Magyar irodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010
• http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200002/324_Halmai_Tamas.html
• http://csicsada-irodalom-birodalom.blogspot.hu/2013/01/immar-kesz-leltar-osszegzes-es.html
• http://gondolkodom.hu/pilinszky-janos-jozsef-attila-emlekkonyvebe/
• http://keseiversek.blog.hu/2011/07/18/az_oneletirasba_poetizalt_halalkep
• Bókay Antal: Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete (link)
• Szigeti Csaba: A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma (link)
