Nem létezik abszolut Jó és Rossz. Hiszen minden ezen a világon csak vélemény, nézőpont, amely lehet hogy nem jó a másiknak. Jó – Rossz nem léteznek külön-külön sem, csakis együtt. Ezt úgy érthetjük meg, hogy mindig valamihez képest jó vagy rossz egy dolog. Továbbá ami az egyik embernek jó, egy másiknak lehet hogy rossz. Tehát el kell fogadnunk, hogy minden ember egyedi, egyéni nézőponttal és igazsággal továbbá erősségekkel és gyengeségekkel, ennélfogva senki sem tökéletes és ezért hibázhatunk, és a gyermekeink is hibázhatnak.

Miért kiemelkedően fontos erről beszélnünk?

A büntetés miatt. A büntetés célja az engedelmesség, továbbá egy általunk helyesnek tartott irány megszabása a gyermek számára, de biztos hogy ez a jó a gyermekemnek is? Ami biztos az az hogy a büntetés aláássa egy gyermek vagy személy önbecsülését és önállóságát. És talán megakadályoz egy gyermeket vagy felnőtt személyt abban, hogy kibontakoztassa a benne rejlő képességeket és tehetségét, mivel a büntetés negatív érzelmeket generál: tehát a gyermek félni kezd, nem bízik önmagában és ennélfogva gátolttá válik.

Azonban a gyermeknevelésben a cél az önállóságra nevelés és az önbecsülés kialakítása. A büntetés ezzel szemben aláássa az önbecsülést, mivel a gyermek úgy gondol magára, mint egy rossz személyre, tehát negatív érzelemmel érez önmaga iránt, szégyenli magát, vádolja és nem szereti magát.

Ezért nagyon fontos a szülői feedback, vélemény, értékítélet, mivel a gyermek önbizalmát erősítjük ezzel vagy éppen ellenkező esetben az önbizalmát vesszük el.

A szülő a gyermekének a „tükre“ és ily módon képes és kell is, hogy gyermekének a tulajdonságait a visszatükrözze, és ezáltal segítse őt egy reális önkép kialakításában. Az a gyermek, aki reálisan megtapasztalja pozitív és negatív tulajdonságait, képes kialakítani egy egészséges érzelmi önszabályozást és önértékelést, önbizalmat.

Azonban akit mindig büntetnek, annak a gyermeknek felfokozódik a szégyenérzete (és büszkeségérzete, ha valami sikerül neki), és emiatt a felfokozott érzelmi állapot miatt lehet, hogy később nem bírja elviselni a stesszhelyzetet, mivel nem tanul meg rugalmasan alkalmazkodni a konfliktushelyzetekhez. Tehát nem alakul ki egy egészséges önértékelés, önbizalom és önbecsülés, amely pedig az alapját képezi a sikereinek és segít megbírkózni a kudarcokkal.

Az önbizalom és önértékelés pedig kulcsfontosságú. Azok a gyerekek, akiket kritizálnak és büntetnek, általában könnyen feladják, amikor kihívásokkal kerülnek szembe, és szégyenlik magukat és elbátortalanodnak a bukás után.

Fontos, hogy a szülő reális elvárásokkal legyen gyermeke felé, mivel ez a hibás megítélés is rombolhatja a gyermek önbizalmát.

Nagyon fontos, hogy a gyermek képes legyen beszélni vagy rajzolni az érzelmeiről, a szülőnek meg kell kérdeznie hogyan érzi magát a gyermeke. Tehát mindez feltételez egy kölcsönös, feltétlen bizalmat a szülő és a gyermek között. Amikor egy gyermek megtapasztalja, hogy őszinte megértésre talál és bármiről beszélhet, és őt olyannak szeretik, amilyen, se nem jobbnak és se nem rosszabbnak, megtanulja elfogadni önmagát és kialakítani egy egészséges önképet.

Minden ember és ennélfogva minden gyermek is egy egyedi, egyszeri csoda, mivel nincs még egy olyan másik gyermek vagy ember, mint amilyen én vagyok. Így az egyediségét tiszteletben tartva kell kibontakoztatnunk a gyermek személyiségét. Ha érzékeny tiszteletben kell tartanunk az érzékenységét, hiszen ilyen a temperamentuma, tehát ez veleszületett ezért el kell fogadnunk. Ha elfogadjuk a gyermekünket olyannak amilyen, harmónia és szeretet költözik a családba.

Tehát ne feledkezzünk meg arról, hogy mekkora felelősség is szülőnek lenni. Mennyire fontos az, hogy mit érzünk és mondunk, mivel mindez hatással van gyermekünkre. Mennyire fontos a gyermeknek a szülői megítélés és vélemény. Ha csak úgy ítéljük meg a gyermeket, hogy jó vagy rossz, ebben az esetben a gyermek egyre sikeresebbnek érzi majd magát, ha jól teljesít azonban ne felejtsük el: egyre elkeseredettebbnek is, ha valami nem sikerül neki és megbukik, tehát félni kezd.

Ezért át kell helyeznünk a fókuszpontot a teljesítményének és viselkedésének fejlesztésére, azért, hogy egészséges, harmonikus érzelmi-szabályozás alakuljon ki, ne féljen a gyermek a kudarctól hiszen az az élet velejárója!

Arra neveljük a gyermeket, hogy hibázhatunk, de mindig meg kell próbálni hibáinkat korrigálni és soha ne adjuk fel! Tehát valahogy így:“ Tehát így csináltad és nem sikerült, nem baj, de most próbáld meg ilyen módon csinálni“. Nagyon fontos csökkenteni a gyermek büszkeség és szégyenérzetének intenzitását, hogy képes legyen alkalmazkodni a nehézségekhez, megtanuljon kitartó lenni és szeresse önmagát olyannak amilyen, tehát fogadja el gyengeségeit. Hogy soha ne adja fel, és hogy rugalmas legyen, ne törjön össze az első kudarc után.

Tehát a cél önálló, független, stressznek ellenálló gyermek nevelése, akit nem temetnek maguk alá negatív érzései úgy mint szégyenérzet és félelem.

„Az egyetlen dolog, amit az emberi természetről biztosan tudunk, az, hogy változik” (Oscar Wilde)

A film mélyre elásott emlékeket hívott elő bennem és a hozzájuk kapcsolódó felejteni akart érzéseket a gyermeki szomorúságról, magányról és tehetetlenségről. A filmbeli kislányhoz hasonlóan én is megtapasztaltam egy olyan változást az életemben, amely megváltoztatta azt a kislányt, aki addig voltam: ezek a középiskolás éveim voltak, amelyek természetesen egybeestek a pubertás korszak útkereső vagy épp „útvesztő” hatásaival.

A falu biztonságosnak megtapasztalt környezetéből a város személytelen és rideg valóságába kerülő kislány „én”, elvesztette a regényeken és meséken nyugvó, valóságról és emberekről alkotott illúzióit, és elvárásai és értékei, mint a filmben a személyiséget alkotó szigetek, visszavonhatatlanul megrendültek sőt némelyik alá is hullt a tudatalatti végtelen szakadékába, magával rántva és visszavonhatatlanul eltemetve azt az életszakaszt, amit gyermekkornak nevezünk.

Számomra ez a film, nagyszerűen kiaknázva az animációs tecknikában rejlő végtelen lehetőségeket, az emberi életet folytonosan végigkísérő változásról szól, és annak lélektani hatásairól. A változás görög szinonímája a metamorfózis, amely jelentése: átalakulás egyik formából a másikba, átváltozás, alakváltoztatás, formaváltoztatás. A metamorfózis, mint egyetemes emberi jellegzetesség, az irodalom és a művészetek ihlető múzsája, gondoljunk csak Ovidius: Átváltozások, Apuleius: Aranyszamár, vagy Kafka: Átváltozás című művére, vagy Strauss, Weber és Benjamin Britten zenei műveire, nem említve a költészet és képzőművészet széles palettáját.

Miért fontos a változásról beszélnünk: mert a változás az emberi lélekben az érzelmek széles skáláját hívhatja életre: az örömöt, a szomorúságot, a dühöt, félelmet, csalódottságot. Ez történt a kislánnyal a filmben és velem is, amikor középiskolába kerültem. Azonban az érzelmek torzítják észlelésünket és világlátásunkat. Tehát a dolgokat nem olyan formán, észleljük, ahogyan léteznek,  hanem érzelmeink szemüvegén keresztül. Így amikor szomorúak vagyunk, akkor a világ is egy reménytelen hely, ha félünk, akkor mindenhol ellenséget látunk, vagy amikor boldogok vagyunk, a máskor szürke, fekete-fehér valóság a színek ezernyi variációjában pompázik.

Tehát a film két dologra hívja fel figyelmünket: az életünk allandósult kísérőjére a változásra, és a változás által kiváltott érzésekre. Miért fontos az érzésekről beszélnünk? Először is az érzéseink torzíthatják nemcsak világlátásunkat, hanem önértékelésünket is, és befolyásolva választásainkat szokszor negatív irányt mutatnak számunkra, veszélybe sodorva bennünket. Gondoljunk a filmbeli kislányra, aki el akart szökni a szüleitől. Mennyi meggondolatlanságot követünk el érzelmeinktől vezetve! Továbbá érzelmi egyensúlyunk elvesztése miatt sebezhetőekké válunk, úgy mint a kislány a filmben és én a középiskolában: zárkózottak leszünk, bizalmunk megrendül, amely természetesen hatással van és alakítja is emberi kapcsolatainkat. Ugyanis a többiek nem értenek bennünket, mivel nem beszélünk érzéseinkről, szégyellve azokat, hiszen nem akarjuk, hogy mások gyengének lássanak. Tökéletesek akarunk lenni. Mennyit szenvedtem a tökéletességem mítoszának kergetésétől! Nem akartam egyediségemet elfogadva felvállalni negatív érzéseimet, féltem megmutatni azt a személyt, aki valójában vagyok.

Pedig mindaddig, amíg elfojtottam és nem éltem meg őszintén az érzéseimet, meg akarván felelni az elfogadottnak vélt normáknak, nem kaphattam vissza érzelmi egyensúlyomat.

A film üzenete számomra: az érzéseinkkel összhangban kell élnünk, azokat elfogadva. Felvállalásuk javít emberi kapcsolatainkon, bátorságot ad, szorongásunkat csökkenti. Őszinte elfogadása önmagamnak, óriási energiát szabadíthat fel, hiszen ha elfogadom, önmagam olyannak, amilyen vagyok már nincs mit takargatnom. De az ilyen léthez bátorság kell. Azonban ne feledjük: ugyanúgy mint a filmben a valóságban is minden ember egyetemes jellemzője egy egyedi érzelemvilág, amely nemcsak léte mozgató rugója és emberségének mutatója, hanem lehetővé teszi számára a másokhoz való őszinte kapcsolódást is.

Tegnap este egy vitaműsorban elhangzó megjegyzés az iskolákban folyó irodalomtanításról vagy nem tanításról, az irodalomtanítás célját meghatározva,  elgondolkodtatott. „Az irodalomtanításnak nem arról kellene szólni, hogy megértsük egy író vagy költő érzés és gondolatvilágát, hanem arról, hogy mit jelent nekem egy alkotás, milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem egy bizonyos mű.“ Az olvasás ne kényszer legyen többé, hanem egy csatorna, amely arra szolgál, hogy megértsük önmagunkat és a világot, amelyben élünk, mivel akkor tetszik igazán egy műalkotás, ha valamilyen módon rólam szól: a problémáimról, az érzés és gondolatvilágomról mivel csak ezáltal élhetem át azt az érzést, hogy mit jelent embernek lenni.

Gadamer szerint bármely szöveg egy meghatározott kulturális és történelmi milliőben keletkezik és ennek a közegnek a megértése, elemzése szükséges ahhoz, hogy megértsük a szöveget, mivel az mindig szerves része annak a kulturális, történelmi közegnek, amelyben keletkezik. Azonban, Gadamer szerint nemcsak az író de az olvasó is tartozik egy közösséghez, mely hatással van értékrendjére, gondolkodására, így befolyásolja a szöveg megértését. Tehát nemcsak a szöveg hat az olvasóra, hanem az olvasó is a szövegre, azáltal ahogyan azt értelmezi és beilleszti saját kora hagyományába.

Mindezeket figyelembe véve, a következőkben arról szeretnék írni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem Kosztolányi Házi dolgozat című műve.

A novella elolvasása után tehetetlennek és dühösnek éreztem magam, megtapasztalván azt a idealizmust, amely úgy gondolom még jelenleg is meghatározza gondolkodásmódunkat. Ezt a gondolkodásmódot és szemléletet csak fekete-fehér gondolkodásmódnak nevezném, amely arra utal, hogy képtelenek vagyunk elfogadni és megbocsájtani magunknak azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Miért kellene a novellabeli apának hibátlannak lennie, hiszen csak egy ember ugyanolyan, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Miért ragaszkodunk a tökéletesség ideájához, mikor az nem is létezik és miért kell hazudnia a novella kamasz főszereplőjének az apjáról? Hiszen a hazugság vagyis az elfojtás az, amely megnyomorítja az egyén életét. Egy olyan érzelmi állapot, amikor félünk kimondani azt, amit érzünk, amely neurózishoz vezethet, vagyis negatív érzéseinkhez önmagunkról. Nietzsche szerint a neurózis a civilizáció, azaz a társadalmi együttélés következménye.

Továbbá az ilyen gondolkodásmód vezet nárcizmushoz, azaz az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulásához, amely esetben vagy megjelenik egyfajta önszeretet és túlzott fontosságtudat vagy éppen ennek ellenkezője, az az önmegtapasztalás, amikor az egyén teljesen rossznak, értéktelennek ítéli meg önmagát. A személyiség ezért a két véglet között ingadozva elveszítheti az arany középutat, vagyis az egészséges lelki élethez nélkülözhetetlen érzelmi egyensúlyt. Ugyanis ez az idealizmus megakadályozza a jó és rossz tulajdonságok integrációját az individuum személyiségstruktúrájában, amely egészséges személyiségfejlődést eredményezhetne.

Kisgyermekkorban ideális esetben az anya mint tükör funkcionál, visszatükrözve a gyermek jó és rossz tulajdonságait, mely tulajdonságok beépülésével az egyén erősségei és korlátai reálisan elfogadottá válnak, megakadályozva az egyoldalú pozitív vagy negatív önértékelés kialakulását.

Változott-e a felnőtté válás folyamata vagy a kamasz gondolkodásmódja 1936 óta vagy még mindig a tökéletesség mítoszát kergetjük? Vajon még mindig mély szégyenérzetet érzünk önmagunk negatív megtapasztalása miatt, és még mindig inkább hazudunk, minthogy kimondjuk azt, amit igazán érzünk?

Úgy gondolom, a novella egy olyan társadalmi elvárást állít középpontba, amely csak egy igazságot ismer el, vagyis azt, amely tökéletes megfelelést vár el, amely természetesen gyengeségeink tagadásához vezet, kifejlesztve és bekódolva a szégyenérzetet.

Idealizmusunkat, mint egy mázsás súlyt cipeljük magunkkal nemzedékeken át, átörökítve ezt utódainknak, és ezáltal azt a képességünket is, hogy összetörjünk, ahelyett, hogy rugalmasan alkalmazkodnánk, mivel elődeink “tökéletésség szindrómájától” képtelenek vagyunk szabadulni.

De csupán egy igazság létezik, hiszen nincs két egyforma ember sem?