„Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.” – mondja Woland Lévi Máténak A Mester és Margaritában. A fény és az árnyék, a jó és a gonosz, a fehér és fekete ellentéte örökös toposz az irodalomban. De ez a Woland – ő valahogy más. Noha ő lenne itt a gonosz, mégis bünteti a bűnöket, a bűnösöket. Pedig ebben a különleges regényben ő a sátán. A sátánt – akit gyakran neveznek Belzebubnak, Azazellnek, Lucifernek, Mefisztónak és egyéb démonnak – a világirodalomban nagyjából kétféleképpen ábrázolják: a középkorban főleg komikus megjelenítést kap, egy olyan lény, amely folyton csatát veszít Istennel folytatott harcában. Ez fontos volt, hozzá tartozott az egyházi propagandához. Később pedig, például a romantikában, a bibliai történet az alapja, az angyalok bukásával. Így aztán nagyon érdekes, hogy Bulgakov a forradalom utáni moszkvai emberek szélsőségesen zavart értékrendszerét éppenséggel a „rosszakkal” akarja helyrehozatni.
Az alábbiakban nem a mű értelmezésére teszek kísérletet, nem keresek és adok magyarázatokat tisztázatlan kérdésekre, nem elemzem a regényt – van már nagy szakirodalma –, csupán néhány gondolatomat osztom meg Moszkva váratlan látogatóiról, az ördögi kvartettről: a nevükről és szerepükről. Persze, a regényben vannak még más nagyon jól ismert nevek is, beszélő és bibliai, mitikus nevek – de ők nem tartoznak a látogatók közé, nekik más szerepük van, így nem ennek az írásnak a témái.
A démoni csapat vezetőjével már a regény elején megismerkedünk, megtudjuk, hogy drága, szürke öltönyt visel, külföldi cipőt, sőt, sétapálcája is van. Egyik szeme fekete, a másik zöld, ferde ajkak, simára borotvált orca, fekete, aszimmetrikus szemöldökök. Vagyis idegen. A neve sem véletlen: középkori német írásokban lehet rábukkanni a Faland névre, amely ott keresztény mitológiára vezethető vissza, a jelentése pedig csaló, becstelen. Vagy például Goethe a Faustban a boszorkányok éjszakája (Walpurgisnacht) jelenetben Mefisztót „ifjú Voland”-nak nevezteti.
Bulgakov Wolandot különböző helyzetekben, más-más formákban, kinézetben, viselkedésben mutatja az olvasónak, úgyhogy újra és újra másként látjuk. Moszkva lakóit figyeli ő, akik helyzettől függően vagy furcsa embernek látják, zavarodottnak, bolondnak – vagy pedig külföldi kémnek, akit azonnal be kell zárni. Persze, az is felmerül bennük, hogy gonosz, netán túlvilági erőket képvisel, melyekben ugyan ők egyáltalán nem hisznek.
Egyszerre mindegyik regényi térben és időben képes létezni Woland, el is mondja: „Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban…”; ott van a regényi jelenben is, mindent tud a múltról, a jelenről, az emberekről, a sorsról. Tudja, hogy Berlioz halálát mi okozza majd és mikor; hogy a rokona Kijevben él, és mik a tervei; hogy Szokov a büfében romlott halat árul; kitalálja mások rejtett gondolatait, vágyait – Woland tehát tényleg mindent tud. Ő nem hétköznapi ördög: nem azért jött, hogy tegye a gonoszságot, hanem hogy büntesse azt. Vagyis afféle bíróként jelenik meg, aki elítéli és megbünteti a vétkezőket, a képmutatókat – mindazokat, akik gyáván mást vallanak a világ előtt, mint amit valójában tesznek. A büntetés: halál. A legnagyobb bűn az árulás, így a regényben Júdásnak és Meigel bárónak hamar vége.
Woland arra igyekszik kényszeríteni az embereket, hogy maradjanak hűek önmagukhoz, segíteni akar nekik, ezáltal túlhaladta Mefisztót. Egyetlen büntetés sem ok nélküli – a rossz, a gonoszság nem kívülről jön, hanem belül van, az emberekben, akik egyfolytában szövögetik gonosz terveiket. A mindenhol jelenlévő gonoszság karmai közül kell kimentenie a Mestert, akit a huszadik század harmincas éveinek hazug, orosz irodalmi-művészeti élete ellehetetlenített; valamint Margaritát, aki által kiderül, hogy a szerelem mégsem mindenható, és egyedül a nő sem tudna segíteni a Mesteren.
Woland nem erkölcsi forradalmár. Nem akarja megváltoztatni a világot, csak tárgyilagosan fürkészi. Igazából csak felgyorsítja az amúgy is várható eseményeket. Azt az elméletet képviseli, hogy a történésekbe az ember nem tud beavatkozni, mert minden előre meghatározott; vagyis ebből a helyzetből csak a transzcendencián át vezet a kiút:
„– Nem kell ide semmiféle álláspont – mondta a különös professzor. – Jézus létezett, és punktum.
– Valamiféle bizonyítékra azért szükség volna... – kezdte Berlioz.
– Nem kell ide semmiféle bizonyíték…” – mondja már a regény elején Woland Berlióznak és Hontalannak, akik merészen mutatják ateista mivoltukat. Woland szerint viszont bőven van hely az életben Jézus és az ördög számára is. Az ember sorsáról tehát másvalaki dönt, nem pedig maga az ember, és Woland az egyik „másvalaki”.
Woland nem osztja Jesua véleményét, miszerint minden ember jó; ő felosztja az emberiséget jó és rossz emberekre, illetve egyszerűekre és nem egyszerűekre. Ez talán a mű ellentétekre épülő elemei közül a legfontosabb, mert ezzel domborodik ki a szerző félelme, vagy talán csak reményvesztettsége: nincs remény. Ugyanis Woland távozásával nem lesz katarzis, nem tisztul meg Moszkva, nem győz a jó a gonosz felett, a legtöbb bűnös vezetőt csupán áthelyezik egy másik, hasonló jellegű vezetői állásba…
Korovjov-Fagót a leghatásosabb tagja Woland csapatának. A kinézete: „Apró fején zsokésapka, kurta-furcsa kockás zakó rajta, ugyancsak levegőből szabott... Öles termet, de valószínűtlenül sovány, válla keskeny, s arckifejezése – hadd hívjam föl erre külön a figyelmet – csúfondáros.” A külsőjéről nyilván eszünkbe jut az Ivan Karamazovnak megjelenő ördögalak. És mit mond az ő neve? Melyik neve a fontosabb, beszélőbb? A Korovjov mintha nem is lenne lényeges, mintha csak akkor találta volna ki, amikor rákérdeztek: „ – De hát kicsoda ön? Mi a neve? – kérdezte egyre szigorúbban, és fenyegetően közelebb lépett az illetőhöz. A polgártárs azonban egy szikrát sem ijedt meg. – A nevem? Hát mondjuk... Korovjov.” A „Korovjov” töve, a „korov” engem a kóróra emlékeztet; utána is jártam, szláv nyelvekben valóban kórót jelent, sok mindenre rábukkantam keresgélés közben, még az is lehet, hogy mi vettük át mondjuk a szerbből ezt a szót. Azonban számomra ez inkább zsákutca a regénnyel kapcsolatosan, így a másik neve után eredtem, a Fagót után. Ez már érdekesebb, ugyanis ha figyelembe vesszük, hogy többször is karvezetőként, énektanárként mutatkozik be, a fagott pedig egy hangszer, akkor máris van kapcsolat, de még nem a rosszasággal. Azonban olaszul a fagottnak van egy másik jelentése is, mégpedig afféle tökfilkó, suta, ügyetlen figura. (Nyilván más, a latinra építő nyelvekben is hasonló a helyzet, egyik ismerősöm ugyanis, aki spanyol nyelvvizsgára készül, mesélte, hogy amikor Mexikóban élt egy évig, fagottónak nevezték, ha valamit ügyetlenkedett.)
Korovjov – Fagót afféle végrehajtó a műben, Woland végrehajtója: leleplező. Behemóttal, a macskával együtt a szatirikus jelenetek irányítói. Ez pedig azért gonoszság, mert az ember nem szereti, ha lelepleződik. Az ő tréfáik nyomán jut el a cselekmény több helyszínen is a végső leszámoláshoz. Kettejük alakja a középkori démonábrázolás modern változata.
Behemót – arra mondjuk, aki nagytestű, esetlen. A regényben ez a macska neve. A macskákról pedig köztudott, hogy ősidők óta nagy szerepük van a mágiában, a természetfelettiben, a démoniban – hol gonoszként tűntetik fel őket (pl. boszorkány-macska, fekete macska), hol pedig segítőként (pl. szerencse-macska). Woland missziójában neki is fontos szerepe van: el kell lopnia például Berlióz fejét. De nem ő dönt életről és halálról, noha könyörtelen azokkal szemben, akik megérdemlik. Ő is végrehajtó, de legfőképp provokátor és félelmet keltő. És, mint afféle macska, megenged magának olyan szabadságot is, hogy olykor magát Wolandot is provokálja…
Azazello – a természetfeletti team negyedik tagja később jelenik meg. Első pillantásra ördögi: „– Azazello! – Hívására kicsi, sánta, vörös emberke szaladt ki az előszobába, fekete trikó simult feszesen testéhez, bőrövébe kés volt szúrva, sárga agyar a szájában, bal szemén hályog.” Ijesztő figura. Mi más is lehetne ezzel a névvel? Hiszen nem más ez a lény, mint az ószövetségi Azazel, a gyilkos démon. A regényben brutális leszámolásokat hajt végre, nem írom le, mi mindent, hogy aki még nem olvasta, ne innen tudja meg. J A lényeg, hogy igazi ördögi arcát mutatja, hisz viselkedésével dörgölőzik azokhoz, akiket végül is kinyír. Ugyanakkor kimondja a lényeget, amikor a Mesterhez szól; összefoglalja Woland filozófiáját, ezzel együtt a regényét, elmondja azokat a gondolatokat, amelyek az alkotó egyént foglalkoztathatják: „– Jaj, hogy mondhat ilyet értelmes ember létére! – korholta Azazello. – Nézze: barátnője Mesternek szólítja, mind a ketten éreznek, gondolkoznak, hogy lehetnének halottak? Talán bizony ahhoz, hogy az ember élőnek érezze magát, okvetlenül kórházi ingben, gatyában kell kuksolni a pinceodúban? Nevetséges!...”
Előfordult már nyilván mindenkivel, hogy egy regényben, filmben úgy alakítják a körülményeket, hogy épp a bűnözőnek szurkolunk. Van, hogy mindenek ellenére ő a szimpatikus, a nyilvánvaló bűn ellenére is. Bulgakov Wolandja és kísérői is ilyenek, legalábbis számomra. Valahogy szurkoltam nekik, pedig sok-sok otrombaságot követtek el. De akik ellen vétettek, azok mind-mind álszent, képmutató, buta emberek voltak – és a butaság is egyfajta bűn. Wolandék eltérnek a hagyományos rossztól. Nem napjaink gonoszai, bűnözői, nem is csupán természetfeletti, mitologikus démonok: ők meg szeretnék oldani az álságos helyzetet, jó útra szeretnék téríteni az embereket. Semmi sem mindennapi, annak ellenére, hogy a hazug szereplők éppen hogy mindennaposnak akarják hinni azt, ami nem az, még akkor is, ha saját szemükkel látják a csodákat. Mert erősen hiszik, hogy nem hiszik. Ahogy Istenben sem, úgy a gonoszban sem hisznek. Ezért választhatott Bulgakov ilyen szócsöveket gondolatai közlésére, mert általuk bemutathatta, hogy a hétköznapi élet – nem élet.
Vannak, akik azt vallják, hogy a nyelvnek csupán az egymás megértését szolgáló szerepe a fontos, de az már lényegtelen, hogy helyesen használjuk-e vagy sem, szép-e vagy sem, hagyományos-e vagy modern. Nos, a nyelv legfontosabb szerepe kétségkívül a megértés és a megértetés. Azonban mind több olyan zavar keletkezik a kommunikáció során, amely nehezíti, bizonytalanná, esetleg lehetetlenné teszi azt. Ha tehát a kölcsönös megértés elakad, a nyelv elveszíti szerepét. Számos tényező befolyásolja mindezt, többek között az idegen nyelvekről fordított sok-sok szöveg is. Alapvető követelménynek kellene lennie, hogy a fordítók ne csak az általuk kitűnően ismert idegen nyelvvel, hanem az anyanyelvükkel is a lehető legmagasabb szinten bánjanak.
A minap a Beatles együttesről néztem egy visszatekintő filmet, s abban elhangzott, hogy a ’80-as években még senki sem tudott itt angolul… Na, hát nem éppen senki, de hogy lényegesen kevesebben, az is biztos! Akkoriban a német nyelv dukált az orosz kötelezettség utáni nagy felsóhajtásban – de bármelyik is volt a két nagy germán közül, az biztos, hogy a konyhanyelvnél csak a hivatásosak jutottak tovább. Így aztán aligha tűnt fel a tömegeknek, hogy például egy-egy film szinkronja olykor bizony nem híven tükrözi az eredeti nyelven meglévő tartalmat. Általában sok dicséretet kapott a magyar szinkron, mind a szövegeket, mind a színészeket illetően, azt emelve ki többek között, hogy a fordítók milyen bravúros nyelvi leleménnyel oldják meg a nehéz helyzeteket, mint például a szójátékok, az idiómák, vagy a kifejezetten kultúrspecifikus jelentések fordítását. Persze, ez mind igaz – de amennyit így adtak, annyit el is vettek azáltal, hogy az eredeti szöveg esetenként más jelentéstartalmat, más asszociációs lehetőséget, másfajta megértést kínált. Ma már sokan rájöttek arra, hogy az eredményes idegennyelv-tanulás a tanulandó nyelv valós környezetében a legjobb, de ezt nem mindenki teheti meg. Így azután mind többen nézik a filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal. Ez tanulásra és szinten tartásra egyaránt nagyszerű – és arra, hogy az igényesek igenis észrevegyék a különbségeket!
A hibás filmszinkronoknál azonban van rosszabb is: a „guglifordító”. Bizonyára már sokan gyűjtögetik serényen a viccesnél viccesebb, vagy éppen szörnyűbbnél szörnyűbb fordítóprogram-szövegeket. Amikor az idegen nyelvű szöveget magyarra fordítjuk, akkor nem szavakra bontva fordítunk, hanem azt fogalmazzuk meg magyarul, amit a lefordítandó szöveg közöl az olvasóval, vagyis amit tartalmaz. Nem az egyes szavak jelentése a fontos, hanem az értelem, amelyet szöveggé kovácsolva hordoznak. A nyelvek – s így a kultúrák – különbözőképpen tagolják a valóságot. Akkor tudunk jól fordítani, ha érezzük s tudjuk ezt a „másként tagolást”. Először tehát a közlés tartalmát kell a fordítónak egyértelműen megértenie, majd azután azt magyarul megfogalmaznia. Ha hiányzik ez az előfeltétel, akkor megtörténhet, hogy érthetetlen, hamis vagy anyanyelvi szempontból hibás lesz a fordítás. A fordító célja mindig az kellene, hogy legyen, hogy a magyar olvasó is ugyanazt az információt értse a fordításból, mint amit az idegen nyelvű ért az ő szövegéből.
Sokan azt látják jó megoldásnak, ha létrejönne egy tökéletes gépi fordítási lehetőség. Vagy legalábbis egy jól használható. A számítástechnika világában semmi sem lehetetlen. Számos előnye lehet egy ilyen fordítói szoftvernek. A huszadik század második felében a tudományos kutatások új területeként került a nyelvészek figyelmének középpontjába a gépi fordítás lehetősége. Úgy vélték, hogy a gépi munka forradalmasítja majd a fordítói munkát. Ha a tudományos, a politikai, a szakmai információk fordítása összehasonlíthatatlanul felgyorsulna, az hozzájárulna a különböző kultúrák egységesüléséhez. Legalábbis így vélték akkoriban. „…az európai kultúra a nyelvi szakadékokat áthidaló közvetítőnyelv iránti sürgető igénnyel találja magát szemben. A feladat ma még sürgetőbb, mint tegnap. Európának azonban számot kell vetnie történelmi küldetésével is, hiszen földrészünk nyelvek sokaságának bölcsője, melyek mindegyike, még a legtávolabbi is egy népcsoport ’szellemét’ fejezi ki, és ezeréves hagyományt hordoz. Összeegyeztethető-e vajon a közös közvetítőnyelv szükségessége a nyelvi hagyományok megőrzésének igényével?” – teszi fel a kérdést Umberto Eco, majd később így folytatja: „Az európai kultúra jövője semmiképpen sem a soknyelvűség totális győzelme…, hanem olyan emberek közössége, akik képesek megragadni egy más nyelv szellemiségét, aromáját, légkörét.”[1] Vagyis értik a „kulturális univerzumot”.
Érdekes folyamat, ahogyan a gép matematikai kódokká alakít egy nyelvet, majd azt vissza egy másik nyelvvé, de csak az olyan szövegek fordítását bízhatjuk gépekre, amelyeket az eredetiség, az egyéni stílus igénye nélkül írtak meg, ezek tehát a már említett tudományos, szakmai, politikai szövegek.
Mindegy, hány szót tápláltak be a gépbe, nem biztos, hogy az mindig a jót választja ki a megfelelő szövegben, minthogy minden nyelvben léteznek szinonimák, az alapjelentés sajátságos árnyalataival. Ezért a programok úgy készültek, hogy kiválasztáskor a valószínűség elvét követik. Statisztikai módszerekkel osztályozzák a szavakat, használatuk gyakorisága alapján felosztják szokásos, kevésbé szokásos és ritka szavakra, s előnyt kap a kiválasztásnál a szokásos kifejezés, mert a legnagyobb valószínűséggel tartalmazza azt a szemantikai árnyalatot, amelyre szükség van. Ez az eljárás módszertanilag valóban igazolt esetenként, de az adekvát fordítás lehetőségét nem nyújtja. Persze, van egy másik lehetőség is: egymás mellé állítja a gép az összes lehetséges fordítási variációt – megfelelő jellel, hogy tudjuk, párhuzamokról van szó –, és rábízza az olvasóra, hogy saját értelmezése szerint válasszon. El tudunk képzelni egy olyan szöveget, ahol például a magyar ’megy’ ige minden szinonimája ott sorakozik az adott mondatban? Az előbbi szerint, vagyis a gyakoriság szerinti kiválasztásnál viszont helyenként unalmas lenne a szöveg, ha mindig ugyanazt a szót választaná ki a gép egy-egy megfelelő szinonima helyett.
Különös nehézségeket okoznak még az állandósult szókapcsolatok, szólások, közmondások. Elképzelhető, hogy meg lehet „tanítani” egy gépet minden létező közmondásra, de addig törnünk kell a fejünket, vajon mit jelent az, hogy „A reggeli órának arany van a szájában”, (Morgenstunde hat Gold im Munde.), vagy a „Korai madár elcsípi a kukacot”, (The early bird catches the worm.), esetleg a „Ki korán kel, két szerencsét kaparint” (Ko rano rani, dve sreće grabi.)? Ezek, ugye, közmondásoknak tűnő szókapcsolatok. Persze, könnyen rájövünk, hogy mindegyikük a „Ki korán kel, aranyat lel” közmondásunk más-más nyelvű megfelelője, de egy lefordított szövegnek nem az a feladata, hogy olvasóját soronként találgatásokra buzdítsa, hacsak nem rejtvényről van szó.
Minden nyelvnek sajátos szerkezete van. Nem lehet gépi fordításról beszélni a nyelvi rendszerek precíz adatai nélkül. Minthogy nincs meg a világ minden nyelvének pontos leírása, így a leíratlanok nem is kerülhetnek bele egy gépi fordításkombinációba. Vagyis, ha működik is a gépi fordítás, az nem azt jelenti, hogy bármilyen nyelvről bármilyen nyelvre azonnal „kidobja” számítógépünk az új szöveget. A nyelvi struktúrákat először össze kell vetni, hogy megállapíthassuk kongruenciájuk mértékét, rokonságukat vagy különbözőségüket. Ez a nyelvészek dolga: lexikológiai, morfológiai, szintaktikai tényezőket vizsgálnak és mérnek, azaz: leírják a nyelvet. Éppen erre a minél pontosabb és minél több nyelvnek a leírására ösztönzi a nyelvészeket a gépi fordítás létrehozatalának ügye. Könnyebb a dolgunk, ha azonos nyelvcsaládbéli nyelveket hasonlítunk össze. Az indoeurópai nyelveknek például csak alany-állítmány kongruenciájuk van, míg anyanyelvünknek van állítmány-tárgyi megegyezése is, minthogy igeragozásunk kétféle: alanyi és tárgyas. Tehát, hiába a nyelvészek próbálkozása, hogy olyan nyelvleírást találjanak, kutassanak ki, amely minden nyelvtanra alkalmazható, ez még eddig nem sikerült. Pedig a Tesnière-féle valencia-dependenciaelmélet, az austini, searli stb. beszédaktusmodellek azzal a céllal készültek, hogy minden nyelvre alkalmazhatóak legyenek. De mindig adódik egy nyelvi rendszer, melyre valamilyen szinten egy-egy modell, leírás nem alkalmazható. Az általános kifejezhetőség elve az, hogy minden nyelv képes minden tartalmat propozíciós szinten (körülírással, metakommunikációval) kifejezni; de nem minden nyelv képes minden illokúció (maga az elmagyarázás) megvalósítására. Egyes törzsi nyelvekben, mint például a szubanuni indiánok nyelvében, nincs illokúciós nyelvi eszköz arra, hogy vizet kérjenek, mert ez náluk nem nyelv-, hanem kultúrspecifikus tény, azaz, akinek vízre van szüksége, az odamegy a patakhoz, és kiszolgálja magát. Tehát ezt a beszédaktust az ő nyelvükben nem analizálhatjuk, mert akként nem is létezik; amit nem analizálhatunk, az nem írható le, ami pedig nem írható le, az nem alakítható át matematikai kóddá. Vagyis géppel nem fordítható le.
Valószínűleg nem egyedülálló a japán nyelv abban a különlegességében, miszerint nem mindegy, hogy ugyanazt a mondatot nő vagy férfi mondja-e. Nem a nyelvtani nemekre gondolok, nem a közlendő tartalma itt a lényeg. Például az „ott jön egy autó” mondatot, amennyiben egy férfi közli japánul valakivel, a mondat végén hozzáteszi a „jo” szócskát, ha nő a beszélő, a „va” kerül a mondat végére – e szócskák külön-külön jelölik a beszélő nemét, nem úgy, mint pl. a szláv, vagy latin nyelvek bizonyos igeragozásainak végződései. Utóbbit el tudom képzelni gépbe táplálva, a nyelvek nyelvtani jellegzetességeiként. De nem tudom elképzelni, hogy amennyiben a gép nem „hallja”, nem „látja” a beszélőt, akkor hogyan tesz ki annak nemére vonatkozó külön jelet a japánban, ha az a célnyelv, viszont a forrásnyelvben nincs semmiféle jelölés a beszélő nemére vonatkozóan?
Nem tudom továbbá, hogyan boldogulna egy gép a szabatosság terén? Itt vannak például a partikulák. Valószínű, hogy Ulrich Engelnek nem volt igaza, amikor magyar-német viszonylatban vizsgálódva azt állította, hogy a magyar partikulaszegény nyelv! A magyar nyelv modalitásával foglalkozott többek között Keszler Borbála, Kiefer Ferenc és John R. Searl is. Mint kiderült, az illokutív partikulák (pl. az –e kérdőszó) magyar sajátosságok! Hogyan lehet a modális alapértékeket programnyelvre írni? Ha partikulákban gazdag nyelvekről fordítunk partikulaszegény nyelvre, komoly félreértések is előfordulhatnak. Ha egy nyelvben nincsenek például árnyaló partikulák, az illető mondatot, amelyben a partikulának fontos szerepe van a beszélő álláspontjából, úgy kell erre a nyelvre fordítani, hogy ezt az álláspontot, árnyalást, vagyis a modalitást valahogy meg kell magyarázni. Hozzá kell tehát valahogy fűzni, hogy: „… mondta udvariasan/mérgesen/kétkedőn…” stb. Valószínűleg a bibliafordításokkal is többek között ez a baj, hiszen ide-oda fordítgatták hol partikulásról partikulátlan nyelvre, hol vissza, miközben akár szöges ellentét alakulhatott ki a szövegekben. De erről az is eszembe jutott, hogy nem minden nyelv számára természetes európai nyelvi gondolkodásunk, ahogyan mi az eseményeket a múltból a jövő felé történő folyamatként osztályozzuk, s megkülönböztetünk igeidőket. A partikulák – legalábbis a németben – éppen így alakultak ki, például a „dann”-ból lett a „denn”. Ugyanakkor olyan nyelvek is vannak, Európán kívül, melyekben nyelvtani kategória nem utal az igeidőre. Tehát azok az emberek másfajta rendben beszélnek az eseményekről, számukra más a fontos, másként tagolják a valóságot, például az idő helyett a cselekvés tárgyának formája és anyaga dönti el az igető változatát. Ezt nehéz megérteni a mi gondolkodásunkkal, márpedig a gépiesítéshez először meg kell ismerni, majd megérteni, leírni, kódolni. Talán érdemes lenne próbálkozni azzal, hogy ne a nyelvek egyetemes jegyeiből induljunk ki akkor, amikor a géppel akarjuk megtaníttatni a nyelveket, hanem azok különbözőségeiből. A modern nyelvészeti és pszichológiai kutatásoknak számos érdekes megállapításaik vannak ezen a területen.
Mindig adódik egy újabb vélemény, egy újabb felfedezés, mindig feltevődik egy újabb kérdés, amelyre az eddigiek alapján nem lehet válaszolni. Érvek és ellenérvek sorakoznak az eredendő, ősnyelv mellett és ellene; a nyelvek különböznek, s ez nehezíti a kommunikációt. Tehát minden törekvés, amely a megértés könnyítésére irányul, fontos, így az is, hogy megpróbálkozzunk a gépi fordítással. Az ezzel kapcsolatos kutatások az USA-ban kezdődtek. Valószínűleg nemcsak a műszaki fejlettség miatt éppen itt, hanem azért is, mert egy, az amerikai deskriptív iskola kutatási módszere, a disztribúciós elemzés gazdag anyaga szolgált a gépi fordítás bázisául. Mégis, a nyelvészek legtöbbje már a hatvanas évek végére rájött, hogy mennyire más az ember az ő nyelvi kreativitásával, mint egy gép. Elvetették abbéli illúziójukat, hogy az emberi agy gépre cserélhető a bonyolult szövegek fordításakor. Noha a szovjet kutatók is világhírű fejlesztéseket tudhattak magukénak, a lelkesedés mindenütt csökkent. Igen, de talán csak nyelvészeti oldalról. Mert a fordítás üzlet is! A számítástechnika meg végképp az! Mára már igen nagy versengés folyik a piacon a fordítási memóriát hasznosító programok, vagy inkább a programozók között. A röviden TM-nek (translation memory) nevezett programok szöveges adatbázisok, melyekben hatalmas kétnyelvű szövegtárakat tároltak. Ezek továbbfejleszthetők. Úgy működnek, hogy a tárolt, kész szövegekből a gép fordítás közben kikeresi a már azelőtt lefordított és betáplált részeket, majd beilleszti őket az új szövegbe. Ez tehát csak a két szöveg megegyező részeivel tehető, azaz, ha a lefordítandó szövegben fellelhetők a korábbiakkal egyforma részek, amelyekre a számítógép találhat mintát. Ha nincs minta, nincs fordítás. A kész szövegeknek pedig előzetesen valahogy az adatbázisba kellett kerülniük. Valószínűleg sokévnyi, fáradságos emberi munkával. Azonban nem hiszem, hogy véglegessé tehető, éppen azért, mert a nyelv egy élő, mozgó, emberfüggő dolog, tehát állandóan változik, alakul, s ezt az alakulást a programnak/szoftvernek követnie kell. Hacsak nem készül el egy olyan változat, amely képes „ellesni” az ember gondolkodását; a nyelvhez, mint nagyon is érzékeny lényhez fűződő érzéseit, elvárásait; szavakhoz, kifejezésekhez való viszonyulását; ezt a sok összetevőjű személyes világot, mely egyedül még az emberé. Ha a kimondott szavak mögül hiányzik az őket tápláló emberi gondolkodás és érzésvilág, úgy azok igazságtartalma is sorvad. Nem tudom, felbontható-e matematikai kódokra, algoritmusokra például az emberi érzelem. Hogyan táplálhatók be az árnyalatok, mi alapján döntse el a gép a szöveg hangulatát; hogyan tud egyéni döntéseket hozni az ízlelgetett lehetőségek alapján? Minden nyelvnek egyéni kulturális történelme, háttere van, amely meghatározza a nyelvi asszociációk jellemző mivoltát. A gépi fordítás csak a szövegek „csontvázát” adhatja meg, ott, ahol a nyelvek között koefficiensek vannak az adekvát mondatjellemzők szempontjából, vagyis ha ezek jelen vannak mind a fordítandó, mind a célnyelvben, a nyelvtani szerkezetbeli különbségtől eltekintve.
Foglalkozni kell az internacionalizmusokkal is. Az internacionalizmus szónak itt egy újabb jelentéséről van szó, nem a nemzetköziség elvéről, hanem olyan szavakat és kifejezéseket nevezünk röviden így, amelyeket sok nyelven hasonlóan mondunk, írunk, s amelyek ezeken a nyelveken ugyanazt jelentik. Ehhez ma már a legkisebb követelmény a legalább négy, de inkább öt-hat nemzeti, világ- illetve kultúrnyelvben való hasonlóság. Az internacionalizmus szakkifejezés alatt tehát egy egyidejű, multilingvális jelenséget kell értenünk, mely része a „rendszerközinek” az interszisztémának, s megjeleníti, képviseli az egyes nyelveket; a nyelvhasználat szempontjából pedig úgy határozhatjuk meg, mint a többnyelvű megérthetőségnek egy elemét. A nyelvészeti kutatások arra irányulnak, hogy az említett szavak java része talán nem is nevezhető internacionalizmusnak, csupán „európaizmusnak”, hiszen a legtöbb esetben latin, görög, vagy görög-latin elemekből alkotott szavakról van szó, ezek pedig kimondottan az európai kultúrtörténet tanúi. Íme, egy példa a sok közül, ahol csupán némi eltérés van a szavak írásmódjában és kiejtésében: magyarul kultúra, angolul culture, németül die Kultur, szerbül, oroszul (és valamennyi szláv nyelven, ha nem vesszük figyelembe a cirill betűket) kultura, olaszul cultura stb.
És akkor itt vannak még az ún. „hamis barátok” (faux amis, false friends, falsos amigos, falsche Freunde) és a pszeudointernacionalizmusok is, hiszen őket is leginkább egyszerűen az idegen szavak közé, esetleg az internacionalizmusok közé szokás sorolni. A „hamis barátok” olyan szavak, amelyek benne vannak ugyan a nemzetközi nyelvkörforgásban, ugyanolyan vagy nagyon hasonló alakban, de az egyes nyelvekben mégis más-más a jelentésük, tehát csak látszólagos megfelelések. Ezeknek a szavaknak a használatakor lexikai átfedések alakulnak ki, ennek oka a hangi hasonlóság, ugyanis a hasonló hangalakok mintegy sugallják a hasonló jelentéstartalmakat, és ez hibához vezet. Például az angol és a német cold és kalt hideget jelent, ezért a legtöbben az olasz caldo-t is hideg-nek vélik, holott olaszul ez a szó éppen meleget jelent. Vagy például magyarul, szerbül, horvátul a szolid szót többnyire szerény, nem hivalkodó jelentésében használjuk, míg a németben ez erős, szilárd, tartós. A németek az akadémikus kifejezés alatt azt értik, hogy valakinek diplomája van, mi magyarok pedig azt, hogy az akadémia tagja. Ezeket a hamis barátnak nevezett szavakat, szópárokat az internacionalizmusok alcsoportjaként kell kezelnünk, s különös figyelemmel kell követniük őket a nyelvtanároknak, fordítóknak.
A pszeudo- vagyis álinternacionalizmusok tipikusan „angolosan viselkedő” szavak, minthogy kitalálóik és terjesztőik angol mintára alkották meg őket, de az angol nyelvben valójában nem is léteznek. Leginkább jellemzik a reklámok nyelvezetét, de hallhatók a fiatalok zsargonjában, s terjednek a nemzetközi politikai, gazdasági és technikai köznyelvben is. Többnyire keverékképzések, téves fordítások, félrehallások vagy analóg képzések során jönnek létre. Minthogy analóg- és keverékképzések, félrehallások tulajdonképpen csak egyazon nyelvcsaládon belül történhetnek, ezért a magyarban ál-internacionalizmusok nem is nagyon fordulhatnak elő. (Itt csupán az idegen szóhoz kapcsolt magyar igekötő a hasonló jelenség, akkor, amikor az illető idegen szó már tartalmazza az igekötőt, pl. meginvitál – invitál, beinkasszál – inkasszál, kiexportál – exportál stb.) Ha azonban figyelmetlenül fordítunk, még képesek leszünk arra is, hogy „behozzunk” a nyelvünkbe például német keverékképzéseket, mint amilyet nemrég hallottam fiatalok körében: „Add már a hendidet, hadd nézzem meg!” A németek a rádiótelefont nevezik das Handy-nek. Ez a szó nem létezik az angolban, ők az említett tárgyat mobile-nak nevezik. Sok ilyen ál-angol kifejezés terjed a mai fiatal németek nyelvhasználatában, s ezek a szavak élik saját életüket, főnévként kapnak természetesen egy német névelőt, beépülnek a nyelv grammatikai és szemantikai szerkezetébe, igeként ragozhatók stb. Mit lehet ezekkel kezdeni gépi fordításkor? Remélem, nem lesz belőlük hendi(kep), a szó „hátrány”-os jelentésében!
A fordítást végzőket és a lefordított szövegeket szemlélve kétféle fordítás van: ösztönös és tudatos. Egyik sem elég azonban önmagában, amint azt a gyakorta megjelenő leiterjakabok, hamis barátok, nyelvi, stílusbeli, szó-, mondat- és szövegszerkesztési hibák is bizonyítják. Ha az ösztönös fordító a fordítástechnika tudományos részébe is legalább belelátna, ha a „tudományos” fordító többet hallgatna nyelvi ösztönére, akkor jobb célnyelvi szövegek jönnének létre egy-egy fordítás során.
Amíg szépirodalmi szövegeket régebben csakis íróink, költőink fordítottak, a lefordított művek éppúgy az ő alkotásaiknak is számítottak, mint ahogyan műalkotások maguk az eredetik. Hiszen a fordítás a fordító egyéni döntéseinek eredménye. De mindig van számos választási lehetőség: ahogyan egy alkotó dönt, az jellemző az ő szubjektív stílusára, így tehát az új mű fordítása egy újabb alkotás is. Klasszikus példa erre Edgar Allan Poe: A holló című versének három csodálatos magyar fordítása Babits Mihálytól, Kosztolányi Dezsőtől és Tóth Árpádtól. Nem hiszem, hogy a gép képes az egyéni stílus visszaadására. Legfeljebb arra, hogy a szubjektív műfordítói választások előtt – vagy közben, esetleg utánuk – felkínálja azokat az objektív elemeket, amelyek a fordítandó és a célnyelv rendszerében közös törvényszerűségeknek számítanak, a két nyelv valósághoz való viszonyában használhatóak. Így tehát a művészi szövegeket sosem lenne szabad „gépbe tenni”, mert olyan nyersfordítások alakulnának ki belőlük, mint amilyet éppen ebből a célból alkotott Weöres Sándor Schiller: Der Handschuh című költeményéből A kézcipő címmel. Sikerült megtalálnom Képes Géza munkáját is, amely egy remek műfordítás. További gondolatszövések helyett, zárásul, de nem feltétlenül befejezésként, íme, a két szöveg:
[1] Umberto Eco 1998. A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.
(A novella után az elemzés olvasható.)
Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz volt, az erdőben fákat fűrészeltek. Mikor a szekérke a tisztás vége felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők gallyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.
– Meghalok? – kérdezte az kíváncsian?
– Volt katona?
– Igen.
– Nohát, Péter barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt, és…
– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.
– Meghal-é? – vetette közbe az asszony, aki föltűrt köténnyel, földtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.
Az orvos körülnézett a lapos szobában.
– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.
– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt maradok egyedül, mint az ujjam, és mi lesz velem, meg a gyerekbül!
Az orvos rosszallólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány Péter azonban nem vette olyan zokon az esetet, nyugodtan feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.
A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan aszúecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a goromba káplánnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire a két kívül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.
– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit szeretne enni?
Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége pillantását, így szólt:
– Töltött káposztát!
Az orvos üzletszerűen mosolygott.
– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?
– Nem az.
– Hát isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Miért ne legyen meg a kívánsága?
Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyújtotta a betegnek.
– Lehet egy bőrszivart? –kérdezte Oroszlány Péter katonásan.
– lehet, lehet – felelte a doktor gyorsan, és óvatosan kotort ki a zsebéből egy kurtát.
Az asszony összecsapta a kezét:
– Szivart ebben a drága időben! – de a sebesült már agyarára kapta a kurtát, és sebesen kezdett pöfékelni.
Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kísértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal mosolygott.
– Ez megesett, szent atyám – szólt, és aztán érdeklődött, lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez úrias dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék ki az isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek, és a tornál sört kell inni.
Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment tehénnel kezdődő harcban végül mégiscsak ő maradt felül.
Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta a fejét, és össze-vissza beszélt.
– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát hordani a portámra, fogsz bizony!
– Vége annak – szólt oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez tette hozzá, majd öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a verejték.
Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő formában odébbállani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azonmód künt van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapírból, és megmutatta Oroszlány Péternek.
– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.
A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott. Odatették hát a vánkosára az órát, és az uraság megkönnyebbülten távozott.
Lámpagyújtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, víziemberekkel, nagy szemű gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsíkos párnákon, és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és jóakaratúlag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.
Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.
– Né, a – szólt nyugodtan –, ott guggant egy mókus.
A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.
Úgy emlékszem, Lukács György írta azt, hogy egy novella meglepetésre van építve, rendszerint kihegyezett helyzettel záródik, de ne legyen csattanó, mert az már anekdota. A novellának legyenek látens meglepetései. Fontos a szuggesztiója, és boncolgatás helyett tárja elénk a durva valóságot. Lovik novellájában ez mind megvan – de nem élénk színekkel: egy kicsit meglepetés, egy kicsit kihegyezett, egy kicsit poén, egy kicsit szuggesztív – és elénk tárja a durva valóságot.
Az „egy kicsit” nem jelenti azt, hogy ez egy „kicsi” novella – ellenkezőleg: akárhányszor olvasom is el, mindig elbűvöl: ez egy nagyszerű novella! Egy mindennapi történetből bravúros alakítással kanyarított nem mindennapi olvasmányélmény. Mert a halál bizony mindennapi történet – kivéve pont ebben a novellában, mert „huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban!” –, de az már nem mindennapi, hogy valaki ekkora kincset találjon saját halálában, mint Oroszlány Péter: büszkeséget, beteljesülést, fölülemelkedést. A főszereplőre munka közben rázuhan egy fa, megsérül, majd pár órával később, halálos ágyánál végigvonul a falu apraja-nagyja, szegények s uraságok.
Az alig három oldalon találkozunk egy sor ellentéttel: élet-halál; nyomor-jólét; önzés-szeretet; félelem-bátorság. Felmerül az élet örök nagy kérdése is, hogy mi a halál; szimbolikus jelentést kap egy ébresztőóra; végigvonul a lappangó irónia, de érezhető a megrendültség is.
Kifejezett expozíciója nincs a novellának, a bevezetés és a bonyodalom szinte egybeesik, mintegy in medias res; komplex kezdése van, hiszen a második mondatban megindul a cselekmény fő oka, mozzanata. Ezzel a sűrítéssel a főszereplő azonnal a határhelyzetben van, nincs előreutalás a változásra, hanem magával a változással indul. Így az elbeszélő nem is lehet más, mint objektív. Igaz, a cím mégis valamiféle előreutalás, és a novella terjedelméhez viszonyítva talán hosszú is, mintegy része lehetne a bevezetőnek, mert a fő eseményt és a főszereplőt is megnevezi.
A narráció egyensúlyban van a párbeszédekkel. Nem részletez, nincsenek felesleges magyarázatok, nincsenek túl hosszú, zavaróan alászerkesztett, többszörösen összetett mondatok. Minden érthető első olvasásra. A szereplők beszédstílusa kissé eltér az elbeszélőétől, követi az aktuális beszélő társadalmi rétegének stílusát. („Meghal-é?”; „…mi lesz velem, meg a gyerekbül!”; „Né a, … ott guggant egy mókus.”)
A központi esemény Oroszlány Péter halála. Ezt csak a balesete előzi meg, onnantól kezdve a történet vonalszerű, egymást követik az időrendi és oksági viszonyok. Érdekes, hogy noha a címből tudjuk: valaki meg fog halni, mégis csakhamar létrejön egy feszültség, amely felkelti az olvasó érdeklődését. Ezt a feszültséget az okozza, hogy kíváncsiak leszünk Oroszlány Péter jellemére, amely úgy alakul ki előttünk, hogy a szerző felvonultatja a látogatókat, valamint a főhőssel a múltban kapcsolatban álló alakokat. Ebből a viszonyrendszerből ismerjük meg Oroszlány Pétert, s a feszültséget az is kiemeli, amilyen tömörítéssel a falubelieket Lovik ábrázolja: az elhallgatás, a figyelemelterelés, kihagyás, a hiányos dialógusok. (Az orvos elhallgatja a valódi választ; eltereli a haldokló figyelmét; nincsenek végigmondva a gondolatok; olykor a kérdésre bólintás a válasz.)
A novella térszerkezete éppen olyan szűk, mint a főhős életkörülményei: a középpontban Oroszlány Péter betegágya áll a lapos szobában. Csak egyetlen pillanatra láttuk őt másutt, az erdőben, ahol rádőlt a fa.
A főszereplő jelleme reakcióiból rajzolódik elénk. Neve kezdetben azt sugallja, hogy bátor, nagy emberről fogunk olvasni, hiszen az oroszlán a bátorság, az erő szimbóluma. Esetleg beszélő név lehetne, mint Móricz Kis Jánosa, aki olyan kicsi volt, mint a neve –, de ebbe a képbe már belezavar a szóvégi „ny”, amitől tájszólásos lesz az „oroszlán”. Kifeszül egy ív a kezdeti és a végső Oroszlány Péter-jellem között: tragikomikus alakot látunk, aki nem esik kétségbe balesete miatt. Megmosolyogva sajnáljuk, hogy még büszke is arra, hogy most ő a világ közepe, végre valami rendkívüli történt vele. („Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkívüli dolog történik vele, s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből.”) Úgy érzi, most nagyobb ember ő, mint a valamikori felettesei, talán mindig is szeretett volna felülemelkedni. Ez abból is látható, hogy hirtelen végrendeletet akar íratni – nem is mérlegeli, hogy nincs miről, hiszen nincs vagyona. Nem érzi nagy, végzetes gondnak azt, hogy hamarosan meghal, hanem élvezi, hogy körülötte forog a világ. („Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmúlást.”) Úgy véli, az emberi élet rossz, a betegség – amelyben őt most megünnepelik –, a túlvilági lehetőség az, amire vágyakozik, mint jóval később Móricz „utolsó betyárja”. Oroszlány szegényes világában a felülemelkedési vágyra utal a két élvezeti forrás is, amelyeket mintegy utolsó kívánságként kér: a töltött káposzta és a szivar, valamint az is, hogy úri temetést „ír elő” magának. Az őt meglátogató uraságtól Péter egy vadonatúj ébresztőórát kap – groteszk elem, az életút végének motívuma, az uraságnak hétköznapi eszköz, a paraszt pedig azt mondta: „egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott.”. Amikor aztán este az ébresztőóra elketyegte a tízet, és csörögni – élni – kezdett, akkor állt meg Oroszlány Péter ketyegője. És itt visszaívelek a kezdeti bátorság-kérdéshez: a halála előtti pillanatban még viccelődött, volt bátorsága az ágya körül álldogáló sokaságnak azt mondani, hogy nézzenek a kemencére, mert ott egy mókus – és mire visszapillantottak, ő már meghalt. Még ha átszövi is a tragikomikum a jellemét, mégiscsak bátor is volt, ami hirtelen támadt, buta büszkeségéből fakadhatott. De az is lehet, hogy Lovik azért láttatott a haldoklóval egy mókust, mert a haldoklóknak „szokásuk” az utolsó pillanatokban rendkívüli dolgokat látni.
Oroszlány Péter „életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá.”. De míg Móricz Kis Jánosára sem vetett ügyet senki, sem életében, sem halálában, addig Lovik hősének „csodájára járnak” a rendkívüli esemény miatt. Talán rejtőzik itt némi üzenet: addig foglalkozzunk az élőkkel, amíg közöttünk vannak. A halált nem lehet visszatartani, nem lehet ráírni az ajtófélfára, hogy: „Holnap”, mint a népmesében, amikor a százéves vénasszony túljárt az eszén. A halállal kapcsolatban az ember tudatosítja, hogy az mindenkit legyőz, bárki is volt itt e földön: szegény, gazdag, okos vagy balga. „Néminemű bölcs, hogy az halált jonkább eszében tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván: Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb, jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni” – áll régi magyar nyelvemlékeink között a Példák könyvében (1510), ahol a Haláltánchoz, azaz sírba lépés előtt felsorakozik a király, a pápa, a püspök, a vitéz, a gazdag, a szegény. Kiderül számukra, hogy a földi vagyon s a rang semmit nem ér, ha itt a halál, mert előtte mindenki szegénnyé válik, s földi javaiból semmit sem vihet magával. Oroszlány Péternél fordítva van: számára a halál hozta meg a gazdagságot – igaz, ez sem a látható vagyon, hanem egy belső gazdagság, amely csak Oroszlány Péternek jelentett valamit, valójában azonban álságos értékek ezek: nagyobbnak lenni az uraságoknál, élvezni a rendkívülit, büszkének lenni – nem igazán hasznos elemek. Arra azonban mégis jó volt mindez, hogy Oroszlány Péter úgy távozzon a másik létsíkra, „mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.”
Ajándékba kaptam a Stonert két kedves kollégámtól. Szerzőjét nem ismertem, nem tudtam, ki az a John Williams – csupán a filmzenék nagyhírű komponistáját ismertem e névvel; a borítóról azonban gyorsan kiderült, hogy csupán névazonosság. Nem jártam utána az interneten, mert szeretem, ha ilyenkor a saját benyomásaim alapján alakítom ki a véleményemet. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy akiktől kaptam, már komoly ajánlásnak számít… A könyv borítóján lévő kis szövegeket azért elolvastam. Köztük az egyikben az áll, hogy „… Drogokról nem szól, de minden másról igen.”. Ezt nem tudtam hová tenni, de egy másik kollégám-barátom, aki az angolban, a mai angol nyelv használatában rendkívül jártas, felvilágosított, hogy kemény drogost jelent a stoner.
Nehéz letenni ezt a könyvet. Amerikai. És Amerika úgy ellepte a világot, hogy én már egy ideje némi előítélettel veszek a kezembe mai amerikai alkotást. Az „amerikai álom” közhelyet hallván már senki nem gondolkodik el arról, mit jelent ez, csak simán tudni véljük, hogy ott van a végtelen lehetőségek országa, csillog-villog, gazdag, és ugyanakkor ijesztő, mert a ragyogás másik oldala is ott van. Sosem kívánkoztam e végletek közé – különösen, miután láttam a This is America című, számomra akkoriban (a nyolcvanas évek elején) sokkoló dokumentum-jellegű filmet.
De a Stoner nem ez. Nem ennek a folytatása, nem további leleplezés (nem is lehet, mert ötven éve íródott), hanem egy nagyon is „emberi” regény. Történet egy csendes létezésről, egy békés emberről, a mindennapok senki-hőséről, aki egy pillanatban felfedezi, hogy az élet nyomorúságos, ő pedig porszem. Társadalmi regény ez, mert szól barátságról, házasságról, szerelemről, munkáról, szakmai féltékenységről, türelemről, közönyről, erkölcsről, háborúról, gyűlöletről, életről, halálról… és Campus-regény. Ha van ilyen műfaj. De egyik említett fogalomról sem a megszokott módon. Ezért kell elolvasni.
Fiatalként farmer szülei elküldik Stonert egy közeli egyetemre, mert megtudták, hogy ott olyasmit tanulhat, ami megkönnyítené a földművelés mindennapi robotját. De ő váratlanul a költészet, az irodalom szerelmesévé válik, és titokban szakot vált, majd tanulmányai végeztével, miután bevallja, hogy nem mezőgazdász, hanem irodalmár vált belőle, nem hazamegy, hogy tovább farmerkodjon, hanem az egyetemen marad, tanulni és tanítani. Életében egyetlen könyvet sikerül kiadnia. Szomorú házasságban él egy elkényeztetett nővel, akibe első pillantásra beleszeret, és aki sosem lesz képes megtalálni saját élete értelmét. A férfi szerelmét nem viszonozza, lányukat az első években teljesen elhanyagolja, csak Stoner foglalkozik a gyermekkel. A tanár később rövid, de nagyon heves, érzelem-erős kapcsolatot folytat egy egyetemista lánnyal, akit ugyanúgy elvarázsol az irodalom, mint a férfit. Talán csak ekkor nem „sztóner” ő, vagyis nem szürke, mint egy kő. Tehetetlensége szokatlan; azzal az energiával, amelyet sikertelenségére fordít, lehetett volna éppúgy sikeres, karrierista is. Vagyis hiába várjuk, hogy most aztán tényleg meg fogja mondani a magáét, nem hagyja, hogy az intrikák kereszttüzébe kerüljön – de nem. Ő egyetlen egyszer vág vissza kollégájának, aki miatt (persze, saját maga miatt is) nem jutott feljebb az egyetemi tanári szamárlétrán: nem másként, mint saját természetes halálával. És ez a történet vége. De éppen e miatt a vég miatt nem voltam képes órákig másra gondolni, mint erre a mesteri leírásra, arra, ahogyan Stonernek saját könyve kicsúszik kezéből, és „belepuffan a szoba csöndjébe”.
Ebben a regényben semmi sem történhetett volna másként, mint ahogy történt, mert ha másként történik, akkor már nem különös. Paradox módon azért különös az egész történet, mert nem különös. Nem a varázslatba, az amerikai szuperhősök birodalmába vezet, ahogyan azt ma megszoktuk, ha valami amerikai, hanem ellenkezőleg: a szerénységről, csendességről, türelemről, beletörődésről szól. A szomorúság a regény fő rendezőelve. Stoner valószínűleg azért foglalkozik egyfolytában az irodalommal – ettől még nem lesz ugyan szupertanár, csak átlagos marad, egészen végig –, mert, azt hiszem, tudja, ha nem is mondja ki, hogy a líra megvéd minket bizonyos érzésektől, és egyúttal ad is, de másmilyeneket. Talán azért olvasunk verseket, mert addig is azon a másik parton vagyunk…
Szólnak még regények arról, hogy a nyomorban is boldognak, embernek lehet maradni, ilyen Joó György is Móricznál, vagy a másik Gyuri, a Köves a Sorstalanságban, Mika Waltari Szinuhéje – hirtelen ezek jutottak eszembe, és ha elkezdenék gondolkozni, keresgélni, nyilván vége-hossza nem lenne a felsorolásnak. De ők mégsem olyan hősök, mint Stoner. A szerző itt olyan életet tár az olvasó elé, amilyenről nem szoktak írni. Nyilván ezért van, hogy olvasmányaim közül egyetlen olyan mű sem jutott eszembe, amelyhez a Stonert hasonlíthatnám. Mert ő a nyomort sem nyomornak élte meg, és nem volt sem boldog, sem boldogtalan. Ő sztóner volt.
A mű helye méltán a klasszikusok között van. Nem szerelmesregény, de valahogy mégis: a költészet, az irodalom iránti szeretetről-szerelemről szól, mert minden más szeretet és szerelem, amely felbukkan a regényben, el is sikkad. Végül is azt mondja el: milyen embernek lenni.
A regényt nem angolul olvastam, hanem Gy. Horváth László fordításában. A magyar változat nyelvezete igazán művészi, sokszor csak azért olvastam újra egy-egy mondatot, bekezdést, mert magával ragadott a fogalmazás, a szóhasználat. Aki szereti a szépirodalmat, mindenképp olvassa el.
