„Irányítsa életedet a foma*, mert általa leszel bátor és szelíd és egészséges és boldog.”
Bokonon Könyve I:5 (*ártalmatlan hazugság)
Még a történet első fejezete előtti lapon olvasható ez a rövid tan, melyet Bokonon, e könyvben szereplő fiktív vallásalapító fogalmazott meg. De ki pontosan ez a Bokonon? És hogy vált egyszerre egy fatalista és mégis kishitű vallás alapítójává?
Kurt Vonnegut, amerikai regényíró és esszéista könyvének - a Macskabölcsőnek - egyik fontos figurája.
Eredeti nevén Lionel Boyd Johnson (született 1891-ben, Tobago szigetén) egy fekete bőrű brit alattvaló család sarja, majd később gazdag família gyermeke (a nagyapja kalózok kincsére bukkant).
A meggazdagodást követően Johnson élete hosszas vándorlásba csap át:
"Lionel Boyd Johnsonban kellő mennyiségű intellektuális becsvágy lévén, 1911-ben egy szál magában átvitorlázott Tobagóról Londonba egy Selyempapucs nevezetű egyárbocoson. Útjának célja az volt, hogy felsőfokú oktatásban részesüljön.
Londonban beiratkozott a Gazdasági és Politikai Főiskolára.
Tanulmányait félbeszakította az első világháború. A gyalogsághoz vonult be, több kitüntetést kapott, a harctéren tiszti rangot nyert, napiparancsban négy ízben dicsérték meg. A második ypres-i csatában gáztámadás érte, két évig kórházban kezelték, majd elbocsátották.
Ő pedig hazaindult Tobagóra, megint egyedül, a Selyempapucs fedélzetén.
Alig tizenöt kilométerre szülőföldjétől hajóját feltartóztatta és átkutatta az U-99-es német tengeralattjáró. Johnson hadifogságba esett, kis hajóját a fritzek célpontnak használták. A tengeralattjáró még a felszínen volt, amikor megtámadta és foglyul ejtette a Holló nevű brit torpedóromboló.
A torpedóromboló a fedélzetére vette Johnsont és a németeket, az U-99-est pedig elsüllyesztette.
A Holló a Földközi-tenger felé tartott de nem érte el célját.
A hajó kormányozhatatlanná vált, tehetetlenül hányódott, vagy az óramutató irányában tett hatalmas köröket. Végül a Zöldfoki-szigetekre vetődött.
Johnson nyolc hónapot töltött a szigeteken, várta, hogy bármiféle szállítóeszközzel átkerülhessen a nyugati féltekére.
Végül elszegődött matróznak egy halászhajóra, amely illegális bevándorlókat szállított a Massachusetts állambeli New Bedfordba. A hajót a szél Newportban, Rhode Islanden partra sodorta.
Addigra Johnsonban megérett az a meggyőződés hogy valaki valamiféle okból valahova el akarja juttatni. Egy darabig tehát Newportban maradt, hogy megtudja, nem az volt-e a rendeltetése. Kertész-és ácsmunkát végzett a híres Rumfoord-birtokon.
Eközben Rumfoordék számos híres vendégét látta; köztük volt J. P Morgan, John J. Pershing tábornok, Franklin Delano Roosevelt, Enrico Caruso, Warren Gamaliel Harding és Harry Houdini.
És eközben fejeződött be az első világháború, melynek során tízmillió ember elpusztult, húszmillió pedig, közöttük Johnson, megsebesült.
Amikor a háború véget ért, IV. Remington Rum a Rumfoord család fenegyereke elhatározta, hogy Seherezádé nevű gőzjachtján Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Görögország, Egyiptom, India, Kína és Japán érintésével megkerüli a világot. Johnsonnak felajánlotta az első tiszti posztot, és Johnson elfogadta az ajánlatot.
A világnak sok csodáját meglátta Johnson ezen a hajóúton.
A Seherezádé Bombay kikötőjében a ködben összeütközés áldozata lett, csak Johnson maradt életben. Két évig élt Indiában, ahol Mahátma Gandhi hívéül szegődött. Amikor az ő vezetésével indiaiak csoportosan a vasúti sínekre feküdtek a brit uralom elleni tiltakozásul, letartóztatták.
Börtönbüntetése leteltével államköltségen hazatoloncolták.
Odahaza szkúnert épített, és Selyempapucs II.-nek nevezte el.
Céltalanul hajózott a Karib-tengeren, várta, hogy egy vihar majdcsak szárnyára kapja, és valódi rendeltetési helyén partra sodorja.
1922-ben a haiti Port-au-Prince-ben keresett menedéket a hurrikán elől; az országot akkor az Egyesült Államok haditengerészete tartotta megszállva.
Johnsont megkörnyékezte egy zseniális, idealista, autodidakta szökevény tengerészgyalogos, Earl McCabe. MeCabe tizedes volt. Épp akkor lopta el százada üdülési alapját. Ötszáz dollárt ajánlott fel Johnsonnak, ha átviszi Miamibe.
Vitorlát bontottak hát kettesben; irány: Miami.
Ám egy szélvihar a szkúnert San Lorenzo szikláira vetette.
A hajó elsüllyedt. Johnson és McCabe anyaszült pucéron kievickélt a partra.
Mint Bokonon maga számol be kalandjáról:
Partra vetett hal
a vad tenger peremén,
ziháltam a földön,
így lett belőlem Én.
Elbűvölte a misztérium, hogy pucéron partra vetődött egy ismeretlen szigeten. Úgy határozott, nem áll a kaland útjába; úgy határozott, kitapasztalja, meddig jut el egy ember, akit pucéron vet partra a sós víz.
Ez volt az újjászületése:
Legyetek mint a kisdedek
a Biblia mondja,
nahát én az leszek
e naptól fogva.
Igen egyszerűen jutott a Bokonon névhez. A sziget angol nyelvjárásában így ejtették a Johnson nevet.”
San Lorenzo fiktív szigetének nem szánt épp kellemesnek mondható sorsot a szerző.
"Semmiféle értelemben nem volt csoda, hogy McCabe tizedes és Johnson magához ragadta a hatalmat San Lorenzón. Sokan magukhoz ragadták már a hatalmat San Lorenzón - ennél ugyanis mi sem volt könnyebb. Azon egyszerű okból mégpedig, hogy Isten, az Ő végtelen bölcsességében, abszolút értéktelennek alkotta a szigetet.
A meddő San Lorenzó-i hatalom első birtokosaként Hernando Cortez nevét jegyzi fel a krónika. Cortez és emberei 1519-ben ivóvízért szálltak partra, elkeresztelték a szigetet, birtokba vették V. Károly császár nevében, aztán soha vissza nem tértek. Ez után egymást követték az expedíciók: kutattak aranyat, gyémántot, rubint, fűszert, nem találtak semmit, szórakozás végett és eretnekség miatt elégettek egypár bennszülöttet, aztán felszedték a horgonyt.
„Amikor 1682-ben Franciaország magának követelte San Lorenzót - írja Castle -, egyetlen spanyolnak sem volt ellenvetése. Amikor 1699-ben Dánia bejelentette igényét San Lorenzóra, egyetlen franciának sem volt egy tiltakozó szava sem. Amikor a hollandok 1704-ben igényt formáltak San Lorenzóra, a dánok egy árva szót se szóltak. Amikor 1706-ban Anglia magának követelte San Lorenzót, a hollandok szó nélkül tűrték. Amikor 1720-ban Spanyolország visszakövetelte San Lorenzót, az angolok némán elviselték. Amikor pedig 1786-ban afrikai négerek megkaparintottak egy brit rabszolgahajót, kikötöttek San Lorenzón, kikiáltották a sziget függetlenségét, és megalapították a császár nélküli birodalmat, a spanyolok egy sóhajtásnyit sem panaszkodtak.
Az uralkodó Tum-bumva volt, az egyetlen ember, aki valaha is érdemesnek tartotta a szigetet a védelemre. A fanatikus Tum-bumva emeltette a San Lorenzó-i katedrálist, valamint a sziget északi partján a fantasztikus védműrendszert, amely ma a köztársaság úgynevezett elnökének magánrezidenciája.
A védműrendszert soha senki meg nem támadta, mert soha senkinek semmiféle elfogadható ok nem jutott eszébe, hogy miért is kellene megtámadnia. Következésképpen a védműrendszer nem is védelmezett semmit. A néphit szerint ezernégyszáz emberéletet követelt az építése; felét nyilvánosan végezték ki, mert nem teljesítették a normát."
A Castle Cukor Rt. 1916-ban vetette meg a lábát San Lorenzón, az első világháborús cukorkonjunktúra idején. Semmiféle kormányzat nem volt. A társaság a magas cukorárak ismeretében azt hitte, hogy még a San Lorenzó-i agyag- és kavicsmezőket is haszonnal művelhetik meg. Senkinek nem volt egy szó ellenvetése sem.
Amikor McCabe és Johnson 1922-ben megérkezett, és bejelentették, hogy átveszik az uralmat, a Castle Cukor Rt. ernyedten átadta a terepet, mint aki lidércnyomástól szabadul.”
Miután átvették a hatalmat, McCabe és Johnson felosztották egymás között a munkát. McCabe lett San Lorenzo új vezetője, Johnson pedig új vallást tervezett, ekkor vált Bokononná.
"- Amikor sok-sok évvel ezelőtt Bokonon és McCabe átvette a hatalmat ebben az istenverte országban - mesélte Julian Castle- kihajították a papokat. Aztán pedig Bokonon cinikusan és játszi módon új vallást talált ki.
- Tudom-mondtam.
- És amikor nyilvánvaló lett, hogy semmiféle kormányreform vagy gazdasági reform nemigen enyhíthet a nép nyomorán, a vallás lett a remény egyetlen valóságos eszköze. Mivel az igazság annyira borzasztó, az igazság ellensége volt a népnek. Bokonon tehát minden igyekezetével azon volt, hogy jobbnál jobb hazugságokkal traktálja őket.
- És hogyhogy kiátkozták?
- Ez az ő ötlete volt. Megkérte McCabe-et, hogy helyezze törvényen kívül, vallásostul-mindenestül, hogy ezáltal több legyen a sava-borsa a nép hitéletének. Történetesen írt is erről egy versikét.
Castle elmondta a verset, amely nem szerepel Bokonon Könyvében:
Otthagytam a kormányt,
az okom nem volt más,
mint az, hogy az igazi vallás
jóformán árulás.
- A kampó is Bokonon ötlete volt mint a bokononisták méltó büntetése - folytatta Castle. - Madame Tussaud panoptikumából merítette az ötletet, ott latta a Borzalmak Termében. - Gonoszul kacsintott. - Hogy legyen sava-borsa, persze.
- Sokan haltak meg a kampón?
- Eleinte nem, eleinte nem. Kezdetben csak hitegették a népet. Ravasz rémhíreket röppentettek föl kivégzésekről, de senki sem tudott olyan emberről, akit valóban így végeztek volna ki. McCabe nagy élvezettel halmozta a vérszomjas fenyegetéseket a bokononistákra, vagyis hát mindenkire.
- Bokonon elrejtőzött az őserdőben - folytatta Castle -, ott aztán egész álló nap irt meg prédikált, és ette a sok finomságot, amit a tanítványai odahordtak.
McCabe meg a munkanélküliekből, vagyis gyakorlatilag mindenkiből, hadsereget szervezett Bokonon üldözésére.
Úgy félévenként McCabe diadalmasan bejelenti, hogy Bokonont acélgyűrű veszi körül, s a gyűrű könyörtelenül összébb és összébb zárul.
Aztán a könyörtelen gyűrű vezérei kezüket- lábukat tördelve és gutaütéstől kerülgetve jelentik McCabe-nek, hogy Bokonon megcselekedte a lehetetlent.
- Megszökött, elpárolgott, és megint prédikál. Csoda!
- McCabe és Bokonon egyesült erővel sem tudta az úgynevezett életszínvonalat emelni. - mondta Castle. - Mi tagadás, az élet maradt pont olyan rövid, kegyetlen és aljas, mint azelőtt. Csakhogy emberek már nem törődtek annyit a szörnyű igazsággal. Ahogy terebélyesedett a városbéli kegyetlen zsarnok meg az őserdőbéli szelíd, szent ember legendája, úgy nőtt-növekedett a nép boldogsága. Mindenki teljes munkaidőben dolgozott: színészei lettek egy drámának, amit megértettek, amit bárki emberfia bárhol megért és megtapsol.
- Az élet tehát műalkotás lett - álmélkodtam.
- Az. Csak egy volt a bökkenő.
- Mégpedig?
- A dráma nagyon igénybe vette a két főszereplőtt, McCabe-et és Bokonont. Fiatalkorukban még úgyszólván egyformák voltak, fele angyal, fele kalóz.
Hanem a dráma idővel elsorvasztotta Bokonon kalózfelét és McCabe angyalfelét. És McCabe meg Bokonon gyötrelmes árat fizetett a nép boldogságáért: McCabe megismerte a zsarnok gyötrődését Bokonon pedig a szent gyötrődését. Gyakorlati mind a kettő megtébolyodott.
Castle begörbítette bal keze mutatóujáat.
- Aztán már csakugyan sorra haltak meg az emberek a ko-am-pó-óón.
- És Bokonont mégsem fogták el? – kérdeztem.
- Annyira McCabe se tébolyodott meg. Meg sem próbálta amúgy istenigazában elkapni Bokonont.
- Akkor hát miért nem kapta el?
- Annyi józan esze maradt McCabe-nek, hogy jól tudja: ha nincs a hadviselés a szent ember ellen, neki megszűnik a létjogosultsága. És ezt „Papa" Monzano is tudja.
- Most is meghalnak az emberek a kampón?
- Muszáj; ott nem lehet életben maradni.
- Úgy értem, „Papa" csakugyan így végeztet ki embereket?
- Kétévenként egyet, csupán azért, hogy be ne rozsdálljon a verkli. - Castle sóhajtott, és felnézett az alkonyi égre. - Buzgó, buzgó, buzgó.
- Tessék?!
- Így mondjuk mi, bokononisták, amikor úgy érezzük, hogy sok minden rejtelmes dolog megy végbe.
- Maga? - Csak bámultam. - Maga is bokononista?
Egykedvű pillantást vetett rám.
- Maga is. Csak még nem jött rá.”
Láthatjuk tehát, hogy Vonnegut kiélezett gondolkodásával alaposan odavág a mindenkori hatalom és a vallás kapcsolatának. Erre a fajta kapcsolatra jócskán találunk példát az emberiség történelmében.
Foma
A bokononizmus alapja a már említett foma, ami ártalmatlan hazugságokat jelent, amelyekkel elfedhetjük az élet nyomorúságos voltát.
Teremtéstörténet
A bokononizmus is rendelkezik saját genezistörténettel. Melyben az áll, hogy a nap (Borasisi) kezében tartotta a holdat (Pabu), kitől azt remélte, hogy tüzes gyermekeket szül neki. Borasisi reményei azonban nem teljesültek, Pabu minduntalan hideg gyermekeket (bolygókat) szült neki. Ezeket a gyermekeket Borasisi undorral elhajította, később pedig utánuk vágta Pabut is. Pabu végül kedvenc gyermekéhez költözött, ez volt a Föld. Azért volt a kedvence, mert emberek népesítették be, azok pedig felnéztek rá, szerették és szánták.
Za-ma-ki-bo
A bokononizmus lényege, a sors, elkerülhetetlen végzet.
A bokononisták szokása, hogy nem azt mondják: „Úgy történt, hogy…”. hanem: „Úgy kellet történnie, hogy…”. Ez abból fakad, hogy a bokononisták fatalisták, tehát az isteni rendeltetésben hisznek. Azonban hiába vetik hitüket a sorsba, túl sokat nem remélnek tőle:
„Mit remélhet a földön az emberiség számára a gondolkodó ember elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján? Semmit.”
Karasz
„A mi bokononista hitünk szerint az emberiség brigádokba szerveződik, és ezek a brigádok Isten akaratát cselekszik, anélkül hogy erre valaha is rájönnének. Bokonon szerint az efféle brigád neve karasz…”
A karasz nem ismer kötöttségeket, különbségeket:
„Ó, a Central Parkban
horkoló piás,
dzsungel mélyén járó
oroszlánvadász,
kínai fogorvos,
angol királynő –
a nagy masinában
egy srófra jár ő.
Klassz, klassz, csuda klassz,
klassz, klassz, csuda klassz –
sokféle a népség,
a gép ugyanaz.”
Duprasz
A duprasz kétszemélyes karasz, melybe nem furakodhat be másik ember, még a duprasz tagok gyermekei sem. Ezt a karaszt az egymás iránti szerelem tartja össze.
Nagybömb
Vagy hamis karasz: Isten akaratát egyáltalán nem szolgáló, útjainak szempontjából céltalan csoportosulás. Ennek a karasznak a tagjai valamely közös tulajdonság, közösen meghatározott cél érdekében gyűlnek egybe.
„…nagybömb példák: az Amerikai Forradalom Leányai, a General Electric cég, az Agglegények Nemzetközi Rendje – valamint bármely nemzet, bármikor, bárhol.
Amint Bokonon dalra serkent, ekképp:
Ha érteni vágyod a nagybömböt,
hámozz meg egy léggömböt”
Vámpéter
Ahogy a keréknek, úgy a karasznak is van tengelye, amely körül az forog. A vámpéter a karaszok középpontját, lényegét képezik (ez lehet tárgy, személy, eszme, bármi).
Boko-maru
Bokononista szokás, lényege: mezítelen talpak, lábfejek összeérintése során két lélek, tudat összeolvadása.
Vin-dit
Egy hirtelen lökés, felismerés, amely az egyént a bokononizmus hite felé irányítja. Egy misztikus jelen keresztül az egyén felismeri, hogy Istennek terve van vele és az egész élettel.
Isten és az élet célja
„Kezdetben teremté Isten a földet, és rátekintett kozmikus magányában. És mondá az Úr: »Alkossunk élőlényt a sárból hadd lássa a sár, mit cselekedtünk.« És az Úr megalkotta valamennyi élőlényt, amely most mozog, és egyike volt ezeknek az ember. A sár csak ember formájában képes beszélni. Az Úr odahajolt, mikor a sár ember formájában felült, körülnézett és beszélt. Az ember pislogott.
»Mi a célja mindezeknek?« - kérdezte udvariasan.
»Mindennek célja kell hogy legyen? « - kérdé az Úr.
»Hát persze« - felelte az ember.
»Akkor reád bízom, találj ki valami célt ennek az egésznek« - mondá az Úr. És odébállt.”
Az utolsó kenet
Isten adá a sarat.
Isten magányossá vált.
Isten tehát így szólt egy maroknyi sárhoz: „Ülj fel!”
„Lásd kezem munkáját, a hegyeket, a tengert, az eget, a csillagokat.”
És én valék a maroknyi sár, amely felült és körültekintett.
Boldog én, boldog sár.
Én, a sár, felültem, és láttam Isten gyönyörű kezemunkáját.
Szép munka volt, Isten!
Csak tőled telhetett ez, Isten! Én meg nem tudtam volna tenni.
Mérhetetlenül jelentéktelen vagyok Hozzád képest.
Csak úgy érezhetem magam egy szemernyivel jelentékenyebbnek,
ha ama tengernyi sárra gondolok, amely még fel sem ült, és nem tekintett körül.
Én oly sokat kaptam, s a többi sár oly keveset.
Hálásan köszönöm a megtiszteltetést!
Most a sár megint lefekszik és elalszik.
Micsoda emlékei lesznek, holott csupán sár!
Milyen érdekes egyéb felült sarakkal találkoztam!
Amit csak láttam, mindent szerettem!
Jó éjszakát!
Most a mennybe megyek.
Már alig várom, hogy meggyőződjem felőle,
mi volt a vámpéterem, és hogy ki volt a karaszomban,
és megtudjam mindazt a jót, amit karaszunk cselekedett éretted.
Ámen.
Habár a könyvben sokszor esik szó Bokononról és a bokononizmusról, mégsem ő és az általa megalkotott vallás képezi a regény magját. Sokkal inkább átszövi a regény főbb szálait, amelyek egy mindent lezáró, rezignált, de mégis frappáns csomóban végződnek. Óramű pontossággal elkötött csomó ez, kiálló szál nincs.
A vallás és a hatalom kérdéskörén túl Vonnegut célkeresztjébe kerül még a tudomány, a technológia, a fegyverkezés és úgy általában az emberi hülyeség sava-borsa. Ebben a történetben megismerjük az atombomba atyjának azon napját, melyen lebombázták Hirosimát, megismerkedünk a bomba atyjának három elfuserált gyermekével, agyvérzést kapunk egy chicagói bicikligyár tulajdonosától, illetve megtanulhatjuk belőle, hogy a pokol nem csak tűztől izzó szörnyű mélység képében jöhet el az emberiségért. És talán a könyv végére érve, kicsit mindannyian bokononistákká válunk. Buzgó, buzgó, buzgó...
