Kaptam egy baráti felkérést egy filmelőzetes lefordítására. A jelenet mindössze 1 perc 12 másodperc, egyetlen szereplő beszél benne – úgy gondoltam, semmi gond, ez csupán egy félórányi munka: tíz perc alatt megértem, másik tíz perc alatt legépelem, a harmadik tíz percben pedig ellenőrzöm – majd huss!, nyomom a „Küldés” gombot. Egyébként is imádok fordítani, szövegeket alkotni, javítgatni, formálgatni – egyszóval tényleg megörültem. De a végére ez a szó csaknem hosszú „ő”-t kapott! Első meghallgatásra kissé megnyúlt az arcom, tágra nyílt a szemem és a fülem is, alig értettem valamit!
Gondoltam, majd keresek jobb hallgatási lehetőséget, biztosan csak az a baj. Akkor éppen nem volt időm folytatni, eltelt egy nap is, mire ráértem. Közben folyvást ott bizsergett bennem a rossz érzés, hogy netán nem tudok megfelelni a feladatnak, mint Kis János, amikor attól tartott, hogy nem tudja kienni a gazdáját a vagyonából. Aztán ismét ott ültem a képernyő előtt, immár tökéletes hangminőségű lejátszón hallgatva Chantalt, amint német kamaszlányként elhadarja a Werther zanzásított tartalmát. Mert ennyi egyből lejött – de a részletek nem. Mindig hiányzott vagy egy hang, vagy egy szótag, vagy az alany, vagy az állítmány, elharapott szóvégek, túlságosan torokból perdített h-k és r-ek – egyszóval kezdtem tényleg megijedni. Pedig a száját is néztem, egyfolytában, vajon milyen hangot képez – hiába. Elkalandoztak a gondolataim, mi is vezethetett idáig, hogy nem tudom kihallani a szavakat. Hogy milyen régen beszélgettem német anyanyelvűekkel. Hogy pusztán a tanítás nem tartja szinten a nyelvtudást. Hogy ideje felfrissíteni a német baráti kapcsolatokat… Ez az! Kapcsolatok. Hiszen vannak nekem kollégáim is, itt is, ott is – segítséget kérek tőlük. Ebbe a gondolatba kapaszkodva meg is nyugodtam valamennyire. Így két következő napon további némettanárok hegyezték a fülüket az egy perc tizenkét másodpercre, vagyis jobbára csak azokra a részekre, amelyeket én nem tudtam dekódolni. A fülelés eredménytelenül végződött. Egyikük sem tudott segíteni, és ők is rosszul érezték magukat. Nem is igen érdekelt ezen kívül semmi azokban a napokban, csak az, hogy mindenáron megcsináljam. És ha lehet, én, ne valaki más. De ha egyszer nem megy! Eszembe jutott egyik tanítványom, aki olyan Chantal-korú, és évekig Ausztriában élt. Megörültem, na, ha valaki, ő biztosan érteni fogja ezt az egészet – hű, de mit gondol majd a tanáráról, aki német grammatikával, szövegértéssel, autentikus szövegekkel traktálja, most meg nem tud megérteni egy rövid szöveget? Na, mindegy, nem számít, csak derüljön ki végre a tartalom! Másnap azzal állítottam be az órára, hogy itt van egy nagyon aktuális német filmnek a beharangozója, ki érti? A vége az lett, hogy D. nagyon szomorú lett, velem együtt… Már csak a fiamban reménykedtem, ő biztosan megoldja, az ő hegedűművész füle nem fogja cserbenhagyni. És szereti az ilyenfajta kihívásokat, meg a német nyelv a mindene. Majdnem teljesen megoldotta – lelassította a felvételt, így már az általam nem értett részek kb. 90%-ával boldogult. De még mindig nem állt teljesen össze. Utolsó esélyként kiküldte egy németországi, volt növendékének. A srác hamar válaszolt: leírta, hogy harmadszori meghallgatás után rájött, mit hall. Ezt le is írta nekünk németül. Aztán már az írott szöveget lefordítani semmiség volt!
Most kezdhetnék bölcselkedni, hogy a nyelvek így meg úgy, hogy nem szabad lebecsülni semmiféle feladatot, hogy nem véletlen, miért drágák a fordítások, tolmácsolások, stb., de ez a történet csupán ennyi. :)