A jelenések könyve

1. fejezet

Jézus Krisztus kijelentése, amelyet Isten adott neki, hogy megmutassa szolgáinak, minek kell hamarosan megtörténnie, ő pedig angyala által elküldte azt, és megjelentette szolgájának, Jánosnak, aki bizonyságot tett Isten beszédéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, amit látott.

Íme, eljön a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. Én vagyok az Alfa és az Ómega (a kezdet és a vég), ezt mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható. Én, János, testvéretek és társatok a Jézusban való szenvedésben, a királyságban és a béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten beszédéért és Jézus bizonyságtételéért. Lélekben voltam ott az Úr napján, és a hátam mögött erős hangot hallottam, mint egy trombitáét, amely ezt mondta: Amit látsz, írd meg egy könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek.

Megfordultam azért, hogy lássam a hangot, amely velem beszélt, és amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót, aki bokáig érő ruhában volt, mellénél aranyövvel körülövezve. A feje és a haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűzláng, lába pedig hasonló a kemencében izzó aranyfényű érchez, hangja pedig olyan volt, mint sok vizek zúgása. Jobb kezében hét csillagot tartott, a szájából kétélű éles kard jött ki, és az arca olyan volt, mint mikor a nap teljes erejében fénylik. Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő pedig rám tette jobb kezét, és így szólt: Ne félj, én vagyok az első és az utolsó és az élő, pedig halott voltam, és íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és pokol kulcsai.

4. fejezet

És ezek után láttam, íme, egy nyitott ajtó volt a mennyben, és az előbbi hang, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallottam, ezt mondta: Jöjj fel ide, és megmutatom neked, amiknek meg kell történniük. Azonnal elragadtattam lélekben, és íme, egy trón állt a mennyben, és a trónon ült valaki.
Az ott ülő tekintete hasonló volt a jáspishoz és a karneolhoz, és a trón körül szivárvány volt, látszatra olyan, mint a smaragd. A trón körül huszonnégy trón volt, és a trónokon huszonnégy, fehér ruhába öltözött vén ült, a fejükön aranykoronával. A trónból pedig villámlások, hangok és mennydörgések jöttek ki, és hét tüzes fáklya égett a trón előtt, amely az Isten hét lelke. A trón előtt kristályhoz hasonló üvegtenger volt, és a trónnál középen és a trón körül négy élőlény, elöl és hátul tele szemekkel. Az első élőlény hasonló volt az oroszlánhoz, a második élőlény hasonló volt a bikához, a harmadik élőlénynek olyan arca volt, mint egy embernek, és a negyedik élőlény hasonló volt a repülő sashoz. A négy élőlény, melyek mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül tele volt szemekkel, éjjel-nappal szünet nélkül ezt mondta: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van, és aki eljövendő! És amikor az élőlények dicsőséget, tisztességet és hálát adnak annak, aki a trónon ül, annak, aki örökkön-örökké él, leborul a huszonnégy vén a trónon ülő előtt, és imádja azt, aki örökkön-örökké él, és koronáikat a trón elé teszik, és azt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség, a tisztesség és erő, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratod által lett és teremtetett.

 

5. fejezet

És láttam a trónon ülő jobb kezében egy belül és hátul teleírt könyvet, lepecsételve hét pecséttel, és láttam egy erős angyalt, aki hangosan kiáltott: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit? És senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt, nem tudta a könyvet felnyitni, sem abba betekinteni. Én nagyon sírtam, hogy senkit sem találtak méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet, és beletekintsen. De egy a vének közül azt mondta nekem: Ne sírj! Íme, győzött a Júda törzséből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és hét pecsétjét. És láttam a trón és a négy élőlény között és a vének között egy Bárányt állni, mint egy megöletettet, hét szarva és hét szeme volt: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. Eljött, és átvette a könyvet a trónon ülő jobb kezéből, és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt, mindegyiknél hárfa és füstölőszerrel teli aranycsésze volt, amelyek a szentek imádságai. És új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd pecsétjeit, mert megöltek, és véred által megvásároltál Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és uralkodnak a földön. És láttam és hallottam sok angyal hangját a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és hangosan ezt mondták: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő, a gazdagság, a bölcsesség, a hatalom, tisztesség, dicsőség és áldás! És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom örökkön-örökké. A négy élőlény pedig ezt mondta: Ámen. És a vének leborultak, és imádták őt.

 

6. fejezet

Láttam, amikor a Bárány felnyitotta a pecsétek közül az elsőt, és hallottam, amikor a négy élőlény közül az első azt mondta, mintegy mennydörgésnek szavával: Jöjj! Láttam, íme, egy fehér ló, és a rajta ülőnél íj volt, és korona adatott neki, és kivonult győztesen, hogy győzzön. Amikor a második pecsétet felnyitotta, hallottam, hogy a második élőlény ezt mondta: Jöjj! És előjött egy másik, vörös ló, és annak, aki azon ült, megadatott, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék, és adatott annak egy nagy kard. Amikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fekete ló, és a rajta ülőnek egy mérleg volt a kezében. És a négy élőlény között egy hangot hallottam, amely ezt mondta: Egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár, de az olajat és a bort ne bántsd. Amikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény szavát, amely ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fakó ló, és a rajta ülőnek neve halál, és a pokol követte őt, és hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel, éhséggel, halállal és a föld fenevadai által. Amikor felnyitotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkeit, akik megölettek az Isten beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hangosan kiáltottak: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin? Akkor mindegyiküknek fehér ruhát adtak, és azt mondták nekik, hogy még egy rövid ideig nyugodjanak, amíg teljes nem lesz szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket. Azután láttam, amikor a hatodik pecsétet felnyitotta, íme, nagy földrengés támadt, és a nap fekete lett, mint a fekete posztó, és az egész hold olyan lett, mint a vér. Az ég csillagai a földre hullottak, mint mikor a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, ha nagy szél rázza. Az ég pedig eltűnt, mint amikor a papírtekercset összegöngyölítik, és minden hegy és sziget kimozdult a helyéből. És a föld királyai, a fejedelmek, a vezérek, a gazdagok, a hatalmasak, minden szolga és minden szabad barlangokba és a hegyek kőszikláiba rejtőzött, és így szóltak a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek ránk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a trónon ül, és a Bárány haragja elől! Mert eljött haragjuk nagy napja, és ki állhat meg?

 

7. fejezet

Ezek után láttam négy angyalt állni a föld négy sarkán, akik visszatartották a föld négy szelét, hogy ne fújjon szél a földre, se a tengerre, se a fákra. Láttam egy másik angyalt is feljönni napkelet felől, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hangosan kiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, és ezt mondta: Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg meg nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit a homlokukon. És hallottam a megpecsételtek számát: száznegyvennégyezer megpecsételt az Izráel fiainak minden nemzetségéből.

8. fejezet

Amikor felnyitotta a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben mintegy fél óráig. És láttam azt a hét angyalt, akik Isten előtt álltak, és adtak nekik hét trombitát. És a hét angyal, akinél a hét trombita volt, trombitáláshoz készült. Az első angyal trombitált, és jégeső és tűz támadt vérrel keverve, és a földre záporozott, és a föld harmada megégett, és a fák harmada is megégett, és minden zöldellő fű megégett. A második angyal is trombitált, és mintha egy nagy, tüzes, égő hegy vettetett volna a tengerbe, és a tenger harmada vérré vált, és elpusztult a tenger élőlényeinek harmada, amiben csak élet volt; és a hajók egyharmada is odaveszett. A harmadik angyal is trombitált, és leesett az égről egy nagy csillag, amely úgy égett, mint egy fáklya, és a folyók egyharmadára esett, és a vizek forrásaira. A csillag neve üröm volt, és a folyók harmada ürömmé változott, és sok ember meghalt a vizektől, mert azok keserűvé váltak.

 

9. fejezet

Eloldották azért a négy angyalt, akik készen álltak az órára, a napra, a hónapra és az esztendőre, hogy megöljék az emberek egyharmadát. És a lovas seregek száma húszezerszer tízezer volt, hallottam a számukat. A látomásban ilyennek láttam a lovakat és a rajta ülőket: tűzpiros, jácintkék és kénsárga páncéljuk volt, és a lovak feje olyan volt, mint az oroszlánok feje, és szájukból tűz, füst és kén jött ki. E három csapástól halt meg az emberek harmadrésze: a tűztől, a füsttől és a kéntől, amely azok szájából jött ki. Mert a lovak ereje a szájukban és a farkukban van, mert fejjel végződő kígyóhoz hasonló farkuk van, és azzal ártanak.

12. fejezet

Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy napba öltözött asszony, és lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona. Várandós volt, és vajúdásában és szülési fájdalmában kiáltozott. Egy másik jel is feltűnt az égen: Íme, egy nagy vörös sárkány, akinek hét feje és tíz szarva volt, és a fejein hét korona; és a farka lesöpörte az ég csillagainak harmadrészét, és a földre vetette azokat; és odaállt a sárkány a szülő asszony elé, hogy amikor szül, megegye a gyerekét. És fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel legeltet minden nemzetet, és a gyermek elragadtatott Istenhez és az ő trónjához. Az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt, hogy ott táplálják ezerkétszázhatvan napig.
Amikor azért látta a sárkány, hogy levettetett a földre, üldözni kezdte az asszonyt, aki a fiúgyermeket szülte. De adatott az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig és az időnek feléig. A kígyó pedig folyónyi vizet lövellt a szájából az asszony után, hogy elsodortassa az árral, de a föld a segítségére sietett az asszonynak, és megnyitotta a száját, és elnyelte a folyóvizet, amelyet a sárkány a szájából kibocsátott. Megharagudott a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadakozzék a többi utódjával, akik megőrzik az Isten parancsolatait, és akiknél megvan Jézus bizonyságtétele, és a tenger homokpartjára állt.

 

 

15. fejezet

És láttam egy másik nagy és csodálatos jelet a mennyben: hét angyalt, akiknél a hét utolsó csapás volt, mert ezekkel teljesedett be Isten haragja. És láttam valami üvegtengert tűzzel elegyítve és azokat, akik győztek a fenevadon és képmásán és nevének számán, amint az üvegtenger mellett álltak, kezükben Isten hárfáival. Ezek után láttam, hogy megnyílt a bizonyságtétel sátrának temploma a mennyben, és kijött a templomból a hét angyal, akinél a hét csapás volt; tiszta és fénylő gyolcsba voltak öltözve, mellüknél aranyövekkel körülövezve. És a négy élőlény közül az egyik a hét angyalnak hét aranypoharat adott, amely az örökkön-örökké élő Isten haragjával volt tele. És a templom megtelt füsttel Isten dicsőségétől és hatalmától, és senki sem mehetett be a templomba, míg be nem teljesedett a hét angyal hét csapása.

16. fejezet

És egy erős hangot hallottam a templomból, amely azt mondta a hét angyalnak: Menjetek el, és öntsétek ki a földre Isten haragjának hét poharát! Elment azért az első, és kiöntötte poharát a földre; és gonosz és ártalmas fekély támadt azokon az embereken, akiken a fenevad bélyege volt, és akik képmását imádták. A második is kiöntötte poharát a tengerbe, és az olyanná lett, mint a halott vére, és minden élőlény elpusztult a tengerben. A harmadik is kiöntötte poharát a folyóvizekbe és a vizek forrásaiba, és azok vérré váltak. És hallottam, hogy a vizek angyala ezt mondta: Igazságos vagy, Uram, aki vagy, és aki voltál, te Szent, hogy így ítéltél: mivel szentek és próféták vérét ontották, te is vért adtál nekik inni. Megérdemelték. És hallottam, hogy az oltár ezt mondta: Igen, Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid. A negyedik is kiöntötte poharát a napra, és megadatott annak, hogy az embereket tűzzel tikkassza. Az emberek szenvedtek a nagy hőségtől, és Isten nevét káromolták, akinek hatalma volt e csapásokon, de nem tértek meg, hogy neki dicsőséget adjanak. Az ötödik is kiöntötte poharát a fenevad trónjára, és országa elsötétült, és nyelvüket rágták kínjukban, és káromolták a menny Istenét kínjaik és fekélyeik miatt, és nem tértek meg cselekedeteikből. A hatodik is kiöntötte poharát a nagy folyóvízre, az Eufráteszre, és kiszáradt annak vize, hogy út készüljön a napkelet felől jövő királyoknak. És láttam a sárkány szájából, a fenevad szájából és a hamis próféta szájából három, békához hasonló, tisztátalan lelket kijönni, mert ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek, és elmennek az egész földkerekség királyaihoz, hogy összegyűjtsék őket a mindenható Isten nagy napjának harcára. Íme, eljövök, mint a tolvaj. Boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháit, hogy mezítelenül ne járjon, és meg ne lássák szégyenét. Összegyűjtötték őket arra a helyre, amelyet héberül Harmagedónnak neveznek. A hetedik is kiöntötte poharát a levegőbe, és nagy hang hallatszott a templomból a tróntól, amely ezt mondta: Meglett! Ekkor villámlás, égzenés, mennydörgés és nagy földrengés támadt. Olyan nagy volt a földrengés, mint amilyen nem volt, amióta ember van a földön. A nagy város három részre szakadt, és a pogányok városai összedőltek, és Isten megemlékezett a nagy Babilonról, hogy inni adjon neki bosszúálló haragja borának poharából. És eltűnt minden sziget, és a hegyek sem látszottak többé.

19. fejezet

És láttam a megnyílt eget, és íme, egy fehér ló, és aki azon ült, annak neve Hű és Igaz, aki igazságosan ítél és harcol, és a szeme olyan, mint a tűzláng, és a fején sok korona volt, és a neve volt rá felírva, amelyet senki sem tud, csak ő maga, és vérbe mártott ruhába volt öltöztetve, és így hívták őt: Isten Igéje. Mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a pogányokat, vasvesszővel fogja legeltetni őket. A mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját fogja taposni. Ruhájára és derekára oda volt írva a neve: királyok Királya és uraknak Ura. És láttam egy angyalt állni a napban, aki hatalmas hangon kiáltott minden madárnak, amely az ég közepén repdesett: Jöjjetek, gyülekezzetek a nagy Isten vacsorájára, hogy egyétek a királyok, vezérek és hatalmasok húsát, a lovaknak és a rajtuk ülőknek és mindenkinek a húsát: szabadokét és szolgákét, kicsinyekét és nagyokét!

20. fejezet

És láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél az alvilági mélység kulcsa volt és egy nagy lánc a kezében. Megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, és levetette a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy többé meg ne tévessze a népeket, míg el nem telik az ezer esztendő, azután el kell oldoztatnia egy rövid időre. És láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és nem volt hely számukra. Láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket a trón előtt állni, és könyvek nyittattak ki, majd egy másik könyv nyittatott ki, amely az élet könyve; és a halottak a könyvekbe írottak alapján ítéltettek meg, cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, és a halál és a pokol is kiadta a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki a cselekedetei szerint. A halál és a pokol pedig a tűz tavába vettetett. Ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, a tűz tavába vettetett.

21. fejezet

És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.
És hozzám jött a hét angyal közül egy, akinél a hét utolsó csapással telt hét pohár volt, és így szólt hozzám: Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből, Istentől szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, és fénye hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspiskőhöz.
Templomot nem láttam abban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma. És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány. A népek annak világosságában járnak, és a föld királyai abba viszik dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig ott nem lesz, és a pogányok oda viszik dicsőségüket és tisztességüket, és nem megy be abba semmi tisztátalan, sem aki utálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak azok, akik beírattak az élet könyvébe, amely a Bárányé.

 

22. fejezet

És megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered. A város utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl van az élet fája, amely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozva gyümölcsét, és a fa levelei a népek gyógyítására valók. Semmi elátkozott nem lesz többé, és az Isten és a Bárány trónja benne lesz, és szolgái szolgálnak neki, és látják az ő arcát, és a neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úristen lesz a világosságuk, és uralkodnak örökkön-örökké. És azt mondta nekem: E beszédek megbízhatóak és igazak, és az Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak őket; ennek hamarosan meg kell történnie. Íme, hamar eljövök. Boldog, aki megtartja e könyv prófétai beszédeit. Én, János vagyok az, aki ezeket hallottam és láttam. És amikor hallottam és láttam, leborultam az angyal lába előtt, hogy imádjam őt, aki nekem ezeket megmutatta. Ő pedig azt mondta nekem: Vigyázz, ne tedd, mert szolgatársad vagyok neked és a te testvéreidnek, a prófétáknak és azoknak, akik megtartják e könyv beszédeit. Az Istent imádd! Azután azt mondta nekem: Ne pecsételd le e könyv prófétai beszédeit, mert az idő közel van. Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is, és aki mocskos, legyen mocskos ezután is, és aki igaz, igazságot cselekedjék ezután is, és aki szent, legyen szent ezután is. Íme, hamar eljövök, a jutalmam velem van, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint. Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég. Boldogok, akik megmossák ruhájukat, hogy joguk legyen az élet fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. De kinn maradnak az ebek és a varázslók, a paráznák és a gyilkosok, a bálványimádók és mindaz, aki szereti és cselekszi a hazugságot. Én, Jézus küldtem az angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávid gyökere és sarja, a fényes hajnalcsillag. És a Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! És aki hallja, ezt mondja: Jöjj! És aki szomjúhozik, jöjjön, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen. Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétai beszédeit hallja: Ha valaki ezekhez hozzátesz, azt Isten e könyvben megírt csapásokkal sújtja; és ha valaki elvesz e prófétai könyv beszédeiből, annak Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak. Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, jöjj, Uram, Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

 

(További képek: https://index.hu/nagykep/2012/12/21/az_apokalipszis_ezer_arca/)

[Blanchefleur, az özvegy királynő Trisztánnak nevezi fiát (triste: szomorúság), akit az anya halála után egy Rohalt nevű lovag nevel.]

 

Mikor a fiúcska elmúlt hét esztendős, s el­jött az ideje, hogy ne asszonynép nevelje to­vább, Rohalt egy bölcs mesternek, a jó Gorvenal csatlósnak gondjaira bízta. Néhány esztendő fordultán megtanítá Trisztánt Gorvenal mindama mesterségre, mit nemes if­júnak ismernie kell. Tanította lándzsát vetni, kardot forgatni, pajzzsal, nyíllal bánni, kő­korongot hajítani, egy szökelléssel átugrani a legszélesebb árkon is; megvetni a hazugsá­got és hitszegést, gyámolítani a gyengét, állni az adott szót; megismertette az éneklésnek sokféle módjával, oktatta lantpengetésre, be­vezette a vadászi tudományba. S lám, a csat­lós ifjak közt nyargalván, mintha csak nye­regbe nőtt volna a gyermek, s mintha csak kezéből nőne ki a fegyver.

 

[Trisztán Kornwall tartományba, Tintagel várába kerül. Márk király hallja a fiú lantjátékát, és arra kéri, hogy álljon az ő szolgálatába.]

 

- Fiam - szóla végül a király - áldja meg az Is­ten tanítómestered, s áldjon meg téged is. A jó dalnokokat szereti az Isten. Szavuk és a lant hangja áthatja az emberek szívét, ked­ves emlékeket ébreszt, feledtet fájdalmat, kárpótol a kárért. Örömünkre jöttél e haj­lékba. Maradj itt mellettem sokáig, barátom!

- Szíves örömest szolgálom felségedet - felelte Trisztán - lantosod, vadászod, hűbé­resed leszek.

 

[Kornwall nehéz időket élt meg akkoriban.]

 

Mikor Trisztán megérkezett, Márkot és mind ő báróit nagy gyászban találá. Mert Írországnak királya felkészíté hajóhadát, hogy feldúlja Kornwallt, ha, mint már tizen­öt éve, ismét megtagadná Márk az adót, me­lyet egykor ősei fizettek. Tudnotok kell, hogy az írek ősi egyezség szerint minden első esztendőben háromszáz font rézzel, minden má­sod esztendőben háromszáz font színezüsttel, minden harmad esztendőben háromszáz font arannyal adóztatták a kornwalliakat. De mi­kor eljött a negyedik esztendő, háromszáz fiút és háromszáz leányt vittek magukkal, kiket sorsvetéssel választottak a kornwalli családoknak tizenöt éves gyermeki közül. Ez esztendőben a király hírvivőül Tintagelbe ama Morholtot küldte, az óriás lovagot. En­nek húgát vette vala feleségül. Morholtot párharcban senki le nem győzte még. Márk király pediglen pecsétes levéllel udvarába hívta országának minden báróit, hogy taná­csukat kérje.

A hirdetett napon, mikor a bárók egybe­gyűltek a palota boltíves termében, és Márk felült a trónusára, ama Morholt így szólt:

- Márk király, halljad ím utolszor uramnak, az ír királynak parancsát. Figyelmeztet, hogy fizesd meg végre a váltságot, amellyel tartozol. Mivel pedig hosszú időn által megmakacsoltad magad, azt rendeli a király, hogy e mai napon adj át nekem háromszáz ifjút és háromszáz leányt, a kornwalli családoknak tizenöt éves gyermeki közül, sorsvetés szerint. Tintageli kikötőben vesztegel a gályám, azon viszem őket jobbágynak. Ha azonban - és csak veled magaddal teszek kivételt, Márk király, tisztesség szerént - ha egy te báróid közül párviadalban akarja bizonyítani, hogy az ír király jogtalanul szedi ez adót, állok elébe. Kornwalli nagyurak, kicsoda akar megvíni közületek azért, hogy ne kelljen országtoknak adót fizetnie?

A bárók lopva egymásra pillantottak és lehorgasztották fejüket. Egyik így szólt magában: „Nézd, ó, szerencsétlen, milyen termetes az írországi Morholt: négy tagbaszakadt férfinál erősebb. Tekints a kardjára: avagy nem tudod-é, hogy mióta Írország királya hűbéres földjeire ez óriást küldi kihívó üzenetével, Morholt a legbátrabb bajnokok fejét is leröpíté varázslattal oly sok éven át? Nyomorult, a halált keresnéd? Mit használ ez istenkísértés?” A másik így tűnődött: „Szerelmetes fiaim, avagy jobbágyi robotra neveltelek-é benneteket, s titeket, szerelmetes leányim, az örömlányok sorsára-é? De halálom sem válthana meg.” És mindnyájan hallga­tának.

Ama Morholt pedig így folytatta:

- Kornwalli nagyurak, melyőtök áll ki velem? Annak pompás párviadalt ajánlok: mert három nap múlva elvitorlázunk Tintagel mellett Szent Sámson-szigetére, ott a közületek való lovag meg én magunk vívunk meg, s egész nemzetségére visszaszáll majd az a dicsőség, hogy velem ki mert állni.

Ők még mindig hallgatának, s ama Mor­holt hasonlatos vala a vadászsólyomhoz, kit gyenge madárkák kalitkájába zártak: mind elnémul előtte.

Ama Morholt harmadszor is szóla, ekkép­pen:

- Jól van, jól, szép kornwalli nagyurak, ha néktek nemesbnek tetszik e választás, ám vessetek sorsot gyermekeitekre, s én magam­mal viszem őket. Bizony, nem hittem volna hogy ez országban csak szolgalelkek teremnek.

Ekkor Trisztán Márk király lába elé tér­delt és így szólt:

- Uram királyom, ha megengeded, meg­vívok én!

Márk király hiában akarta szándékától el­téríteni. Oly ifjú lovag még: mit használna e vakmerőség? Trisztán azonban kesztyűt do­bott az óriásnak, s az fölvevé a kesztyűt.

A jelzett napon Trisztán fellépett a piros selyemszőnyegre, hogy felfegyverezzék lo­vagi viadalra. Páncélinget és csiszolt acélsisakot öltött. A bárók sírtak, mert szánták a vitézt és szégyen mardosta őket. „Ó, Trisz­tán - mondották magukban - vitéz báró, deli ifjú, bárcsak inkább én vállaltam volna helyetted a viadalt! Az én halálom kisebb gyászba vonná e vidéket!...” Megkondulnak a harangok, főurak és köznép, aggok, gyer­mekek és fehércselédek nagy sírással és fo­hászkodással kísérik Trisztánt a partra. Reménykedtenek még, hiszen a reménység könnyedén kisarjad az emberi szívben.

Trisztán egyedül szállt csónakba és átvitor­lázott Szent Sámson szigetére. Ama Morholt pedig gazdag bíborvitorlát vont vala az ár­bocra és elsőnek lépett a szigetre. Csónakját kikötötte a parton, mikor Trisztán, maga is földet érvén, visszarúgta ladikját a tengerbe.

- Szolga, mit téssz? - kérdé ama Mor­holt. - Mért nem kötötted ki csónakodat, mint én?

- Szolga, ugyan mivégre? - feleié Trisz­tán. - Innét csak egyikünk tér meg élve: nem elég annak egy csónak?

És a két bajnok gyalázkodó szavakkal tü­zelve egymást harcra, nekivágott a sziget belsejének.

Senki sem látta a vad viadalt; hanem három ízben olybá tűnt, mintha a tengeri szellő dühös üvöltést hozott volna a partra. Akkor az asszonynép gyásza jeléül tapsolni kezdett, odább pedig, ama Morholt társai, sátraik előtt gyülekezvén, vígan valának. Végül mikor el­jött a délutáni zsolozsma ideje, a távolban megfeszült a bíborvitorla; az ír csónakja el­indult a szigetről, s felzúgott a jajkiáltás: „A Morholt! A Morholt!” Amint azonban nőttön-nőtt a csónak, a hullám taraján feltűnt rajt egy lovag. Szálegyenesen állt a csónak orrán, kivont kard villogott mind a két kezében. Trisztán volt. Egyszeriben húsz csónak sik­lott felé, s az ifjak vízbe vetették magukat, hogy úszva siessenek elébe. Partra ugrott a vitéz, és miközben térdre borult anyák soka­sága csókolgatta láb vértjét, ő odakiáltá Mor­holt kísérőinek:

- Írországi nagyurak! Ama Morholt derekasan harcolt. Lássátok: kicsorbult a kardom s a pengének egy darabja a koponyájában maradt. Vigyétek, nagyurak, amaz acéldara­bot: az lesz Kornwall adója!

Akkor felment Tintagelbe. Útján ujjongva lengettek zöld ágakat a megszabadított gyer­mekek, s gazdag szőtteseket terítének ki az ablakokba. Örömujjongás, harangzúgás, kürt­ös trombitaharsogás közepette, melyeknek hangjától Isten mennydörgését sem lehetett volna meghallani, felérvén a várba Trisztán, Márk király karja közt elalélt. Sebeiből patakzott a vér.

Morholt gyászvitézei kókadt kedvvel tértek meg Írországba. Bezzeg egykor, ha Mor­holt megérkezett Weisefort kikötőjébe, öröm­mel látta viszont ünneplő híveinek köréje sereglett sokaságát, testvérét, a királynét meg kishúgát, aranyhajú Szőke Izoldát, aki­nek szépsége úgy ragyogott máris, mint a kelő hajnal. Gyöngéden fogadák, és ha sebesedett a csatában, meggyógyíták; hiszen ismerték a balzsamokat és a varázsitalokat, melyek ha­lál révéről is életre hozzák a sebesülteket. De most mit használnának a bájoló balzsa­mok, jó órában szedett füvek, a varázsitalok? Holtan feküdt a hős, szarvasbőrbe varrva, s koponyájában ott volt még az ellenséges kard vasa. Szőke Izolda húzta ki a pengét, s elefántcsontládikába tette, mely drága mívű volt, mint egy ereklyetartó. És az óriás te­temre borulva anya és lánya vég nekül magasztalták a halottat, szüntelen egyazon átkot szórván a gyilkosra, miközben váltakozva vezették a veszékelő asszonyok sirámait. Ez naptól fogva Szőke Izolda meggyűlölte a leonnoisi Trisztán nevét.

Trisztán ezalatt Tintagelben senyvedett: mérgezett vér folyott sebeiből. A doktorok megismerték, hogy ama Morholt mérges gerelyt döfött a húsába, s mivel sem írral, sem flastrommal meggyógyítani nem tudták, Is­tennek oltalmába ajánlák. Oly utálatos bűzt árasztottak sebei, hogy legkedvesebb baráti is kerülték, mind, mind, csak éppen Márk ki­rály, Gorvenal és Lidáni Dinas nem. Csak ők tudtak megmaradni a beteg ágyánál, mert szeretetük legyőzte irtózásukat. Végre Trisz­tán tenger partján elhagyatott kunyhóba vi­tette magát és míg ott feküdött szemben a habokkal, várta a halált. Gondolá magában: „Magamra hagytál hát, Márk király, éngem, ki megmentém hazádnak becsületit? Nem, jól tudom, szép bátyám, életedet adnád az enyémért; de mit érne minden te gyöngéd­séged? halnom kell. Be kedves pedig látni a napot, és bizony bátor még az én szívem. Megkísértem a szerencsét a szeszélyes tengeren… Hadd sodorjon messze, egyedül. Hová? nem tudom, de talán oly földre, holott gyó­gyító kézre találok. Szép bátyám, szolgállak én még talán mint lantosod, vadászod, hűbé­resed.”

Addig-addig könyörgött, mígnem Márk király ráhagyta, legyen, amint szeretné. Sajkába ültette, melynek se evezője, se vitorlája. Trisztán azt akarta, hogy csak lantját te­gyék mellé. Mire ott a vitorla, hol erőtlen a kar, mely kifeszítené? Mire az evező? Mire a kard is? Mint hajós, ki hosszú tengeri úton elhalt társának tetemét a habokba hajítja, reszkető kézzel lökte vízre Gorvenal a saj­kát, melyben a szerelmetes fiú feküdt, és a tenger tovasodorta a csolnakot.

Hét nap és hét éjjel ringatta szelíden. Né­ha-néha lankadt testét Trisztán lanttal altatgatta. Végre, észrevétlen, valami part felé sodorta a tenger. S azon az éjszakán halászok eveztek a mélyre, hogy ott vessék ki a hálót, s meghallottak egy édes, bátran szárnyaló dallamot, mely tova hullámzott a habok fö­lött. Mozdulatlanul figyeltek, evezőiket a ví­zen nyugtatták; a hajnal első sugaránál ész­revették az imbolygó sajkát. Mondták pedig egymásnak: „Nem így zengte-e körül földön­túli muzsika Szent Brandánus hajóját, mi­kor a Szerencsés Szigetek felé tartott, tejfe­hér tengeren?” Odaeveztek a sajka közelébe: azt a habok hányták, s nem volt rajta semmi jele az életnek, csak a lant pengése; de ahogy közeledtek, elhalkult, majd elhalt a dallam, s mikor melléje értek, Trisztán keze erőtle­nül hanyatlott a még rezgő húrokra. Hajó­jukra vették s megtértek a kikötőbe, hogy a sebzett ifjút elvigyék irgalmas asszonyuk­hoz, ki úgy lehet, talál bajára balzsamot. Haj! Weisefort volt ez a kikötő, ahol ama Morholt nyugodott, a halászok asszonya pedig Szőke Izolda. Csak ő, a varázsitalok vajákosa, ment­hette meg Trisztánt; de minden asszonyok kö­zött csupán ő kívánta halálát. Mikor Trisztánt életre keltette bájoló mesterségével, az ifjú magához térvén, megérté, hogy a hullámok veszélyes vidékre vetették. De bátor vala még védeni életét, s fondorlatos szavak ötlöttek eszébe. Elmondta, hogy vándorénekes; kal­márhajón vitorlázott Spanyolhon felé, hogy megtanulja a csillaglátók tudományát; hajó­jára kalózok törtek, és ő sebzetten a sajkán menekült el. Hittek a szavának: Morholt vi­tézei közül egy sem ismeré meg Szent Sám­son szigetének délceg lovagját, oly otrombán elcsúfítá vonásit a méreg. De negyven nap elteltével, mikor az aranyhajú Izolda már-már teljesen visszaadta egészségét, és éledő tagjaiba visszatért az ifjúság kelleme, meg­érté, hogy menekülnie kell. Megszökött, és számtalan veszéllyel dacolva újra megjelent egy napon Márk király színe előtt.

 

[Négy gonosz báró támadta folyton a királyt Trisztán miatt. Márk ugyanis nőtlen volt, nem volt gyermeke sem, és a trónt Trisztánra akarta hagyni. A bárók követelték, hogy házasodjon meg a király, és a hagyományos úton adja tovább birodalmát. Márk nagy nehezen engedett a nyomásnak, és negyven napot kért, hogy dönthessen.]

 

A jelölt napon szobája magányában várta bárói jöttét és szomorún gondolá szívében: ,,Merre találhatnék olyan távoli királylányt, oly elérhetetlent, kiről azt mondhatnám, de csupán mondanám, hogy feleségül szeret­ném?”

Ebben a szempillantásban a tengerre tárt ablakon át fészket rakó fecskepár röppent be civódva, majd hirtelen rémülettel tovatűntek. Csakhogy kiejtettek csőrükből egy hosszú női hajszálat, finomabbat a selyemfonálnál, ragyogóbbat a nap sugaránál.

Márk kezébe vette, báróit és Trisztánt bebocsátá színe elé s így szólt:

- Kedvetekben akarván járni, nagyurak, frigyre lépek, ha felkutatjátok azt, kit vá­lasztottam magamnak.

- Bizony, felkutatjuk, szép királyunk; kit választottál?

- Azt, akinek fejét ez aranyhaj ékesítő, és tudván tudjátok, hogy hallani sem akarok másról.

- És urunk királyunk, honnét való ez az aranyhajszál? ki hozta neked? és mely föld­ről?

- Az Aranyhajú Kedvestől való, nagy­urak; egy fecskepár hozta; ők tudják, mi táj­ról.

A bárók megértették, hogy a király csúffá tette őket. Haraggal tekintének Trisztánra, mert azt alíták, ő tanácsolta a fondorlatot. Trisztán azonban az aranyhajszál láttán rá­emlékezett Szőke Izoldára. Elmosolyodott és szólott:

- Márk király, fölöttébb helytelen dol­gokat cselekszel; avagy nem látod-é, hogy a nagyurak gyanúja szégyenemre van? De hasztalan akartál csúffá tenni minket: elme­gyek, megkeresem az Aranyhajú Kedvest. Tudd, veszélyes a vállalkozás, s az ő földjé­ről bajosabb leszen visszatérnem, mint a szi­getről, hol ama Morholtot öltem meg. De, szép bátyám, teéretted ismét kockára akarom tenni testem és éltemet. Annak okáért, hogy báróid megismerjék, hahogy igaz szeretettel szeretlek, esküvéssel fogadom: vagy megha­lok a vitézi vállalkozásban, vagy elhozom Tintagel várába az aranyszőke királylányt.

Felkészített egy pompás hajót, megrakta búzával, borral, mézzel s minden földi jóval. Gorvenalon kívül még száz előkelő nemzet­ségi! lovagifjút is fölvett a hajóra. A legbát­rabbak közöl válogatta ki őket, darócingbe és durva teveszőr-köpönyegbe öltöztette, hogy kalmárokhoz legyenek hasonlatosak, de a gálya fedélzete alá gazdag skofiummal ékes skárlát selyemruhákat rejtenek, méltót egy hatalmas király követihez.

Midőn kifutott a tengerre a hajó, kérdé a kormányos:

- Szép nagyuram, merre hajózunk?

- Barátom, tarts Írország felé, egyenest a weiseforti kikötőnek.

A kormányos megborzongott. Avagy nem tudja-é Trisztán, hogy ama Morholt meg­gyilkolása óta Írország királya üldözi a kornwalli hajókat? Aki hajóst elfog, bitófára küldi. Mindazonáltal engedett a kormányos és partot ért a veszélyes földön.

Eleintén Trisztán könnyen elhitette a weisefortiakkal, hogy úti társai ánglus kalmá­rok és békésen kereskedni jöttek. Mivel azon­ban e különös kalmárok nemes ostábla meg sakk játékkal múlatták a napot s szemláto­mást ügyesebben vetettek a kockát, mint mérték a búzát, Trisztán félt, hogy felfedik őket s nem tudta, hogyan fogjon hozzá a leánykéréshez.

Egy reggel aztán, napkeltekor, oly szörnyű hangra riadt, mintha csak valami ördög üvöl­tött volna. Sohasem hallott még ily borzasztó, ilyen csudálatos csaholást. Megszólíta egy asszonyt a kikötőben:

- Mondd meg nekem, asszony, honnan jött e hang az imént? Ne titkold előlem!

- Bizony, uram, megmondom én hazug­ság nekül. Fene állat üvöltése volt ez, a leg­undokabb dögé a világon. Minden nap alászáll barlangjából és kiáll az egyik városka­puba. Aztán ottan se ki, se be, mindaddig, míg nem adnak a sárkánynak egy ifjú szüzet; s a dög, ahogy karmába kaparintotta, fel­falja egy miatyánknyi idő alatt.

- Asszony - szóla Trisztán - ne űzz gúnyt belőlem, hanem mondd meg igaz tel­kedre, megölhetné-e anyától lett ember pár­viadalban.

Bizony, édes szép uram, nem tudom én azt; annyi szent, hogy húsz kipróbált lovag nekiveselkedett már; mert Írországnak ki­rálya hírré tette ország szerént, hogy lányát, Szőke Izoldát, annak adja, ki a fenevadat megölendi; de a sárkány egytől egyig széjjel­tépte őket.

Trisztán otthagyja az asszonyt s visszatér a hajóra. Titokban fegyvert ölt. De szép is lett vón a szemnek látni, a kalmárhajóról hogyan száll ki ilyen díszes hadimén, ilyen délceg dalia. De néptelen volt a kikötő, hiszen alig hasadt még a hajnal, és senki sem látta a vitézt, mikor odavágtatott a városkapuhoz, melyet mutatott vala neki az asszony. Egy­szerre öt férfiú nyargalt végig az úton. Lo­vukat sarkantyúzták s nekieresztett kantár­szárral menekültek a város felé. Trisztán fut­tában elkapta egyiküket a vörös csimbókjánál fogva, oly erősen, hogy hátra döntötte a lova farára és megállította:

- Isten tartson meg, szép uram! Melyik úton jön a sárkány?

És mikor a menekülő megmutatta az utat, Trisztán elengedte.   

Közelgetett a fenevad. Feje, mint sárkány­kígyóé, vérben forgó szeme, akár az izzó szén, két szarv a homlokán, ormótlan szőrös fül, oroszlánkarmok, kígyófark, s a teste pikkelyes, mint a griffmadáré.

Trisztán szemberúgtatott vele, akkora erővel, hogy a paripa, bár rémületében felborzolódott a szőre, csak nekirontott a szörnye­tegnek. Trisztán lándzsája odaütődött a pik­kelyekhez s darabokra tört. A vitéz tüstént kardot ránt, meglóbálja és csapást mér a sár­kány fejére, de még csak a bőrét sem kar­colja meg. A szörnyeteg azonban érezte a kardcsapást; karmaival ront Trisztán paj­zsára, belémélyeszti karmait és széttépi a fo­góját... Trisztánnak védtelen a melle, de még egyszer odasújt kardjával s akkorát csap a sárkány oldalára, hogy a levegő is remeg belé. Hasztalan: a sárkány sebezhetlen.

Akkor a szörnyeteg kettős mérges lángnyel­veket okád az orra likából: Trisztán vértje elfeketül tőle, mint a korom, lova élettele­nül rogy össze. De Trisztán tüstént talpra ugrik, jó kardját belemártja a szörnyeteg torkába: mélyre hatol a penge, kettéhasítja a szívet. Utoljára hallatja a sárkány szörnyű üvöltését és holtan nyúlik el.

Trisztán kivágta a fenevad nyelvét és pán­céljába rejtette. Aztán fojtó füsttől kóválygó fejjel eltámolygott, hogy igyék, egy morotva felé, amely kissé odább csillogott. De a sár­kány nyelvéről csöpögő méreg égette a tes­tét, s a hős eszméletlenül roskadt le a víz­parti magas fűbe.

Tudjátok meg, hogy a vöröscsimbókos menekvő Rőt Agwin volt, az ír király főembere, aki szemet vetett Szőke Izoldára. Gyáva volt az istenadta, de nagy ám a szerelem hatalma: minden reggel fegyveresen lesbe állt, hogy rárontson a sárkányra; hanem mikor már messzünnen hallá üvöltését, nagyvitézül megfutott. Eznap, négy társával együtt vissza mert fordulni az úton. Ott találta a levá­gott sárkányt, az elhullott lovat meg a szét­tört pajzsot s úgy gondolta, valahol már vég­sőt vonaglik a sárkányölő vitéz. Fejét vette a sárkánynak, király elé vitte s követelte szép jutalmát, ígéret szerént.

Hitte is, nem is a király Rőt Agwin lovagi tettét; de hogy elégtételt adjon, hűbéresit harmadnapra udvarába rendelé, hadd igazolja győzelmét Agwin udvarmester az egybesereglett bárók előtt.

Mikor Szőke Izolda megtudta, hogy ehhez a gyászvitézhez akarják adni, először csak nevetett, de aztán megkeseredett a kedve. Hanem másnap, csalást alítván, magához vette hűséges apródját, a szőke Permist; meg Brangient, fiatal szolgálóját és kísérőjét, s hármasban lopva ellovagoltak a fenevad bar­langja felé, míg csak Izolda különös nyo­mokra nem lett figyelmes az úton: semmi kétség, azt a lovat, amely erre haladt át, nem ez országban patkolták. Aztán rátalált a fe­jetlen szörnyetegre meg az elhullott paripára; a ló nem írországi szokás szerint volt felszerszámozva. Bizonnyal valaki idegen ölte meg a sárkányt; de vajon él-e még?

Izolda, Perinis és Brangien tűvé tettek érte mindent; végre a parti sásban Brangien megpillantotta a vitéz csillogó sisakját. Még pihegett a hős. Perinis lovára emelte és be­csempészte az asszonyok szobáiba. Ott Izolda elmondá édesanyjának, hogy-mint történt a dolog és rábízta az idegent. Ahogy a királyné leoldotta Trisztán fegyverzetét, a fenevad mérges nyelve kiesett páncéljából. Ekkor Írországnak királynéja életre keltette a sebzett lovagot varázsfüvek erejével és így szóla hozzá:

- Tudom, idegen, hogy te vagy az igazi sárkányölő. De a mi udvarmesterünk, álnok gyászvitéz, fejét vette a szörnyetegnek és lá­nyomat, Szőke Izoldát követeli jutalmul. Kiállasz-e vele harmadnap párviadalra, hogy rábizonyítsad csalárdságát?

- Királyné asszonyom - mondá Trisztán - közeli az idő, de te bizonnyal meggyógyít­hatsz engem harmadnapiglan. Sárkánytól elhódítám Izoldát; talán elhódítom udvarmes­tertől is.

Akkor a királyné gazdagon megvendégelte Trisztánt s főzött neki bizton ható írt. Más­nap Szőke Izolda fürdőt készített és szelíden megkené testét az anyja főzte balzsammal. Tekintete megpihent a sebesültnek arcán, látta, hogy szép a vitéz, és arra gondolt: „Bi­zony, ha bátorsága felér szépségével, kemény harcot vív értem a bajnok!” Trisztán azon­ban, mikor feléledt a meleg víztől és a fű­szerszámok erejétől, reá tekinte és meggon­dolván, hogy megszerzé az Aranyhajú Ki­rálykisasszonyt, el is elmosolyodék. Izolda ész­revette, és mondá magában: „Miért mosolyodott el az idegen? Avagy olyat tettem-é, mi nem való? Megfeledkeztem-é bármiről, mivel lány a vendégnek tartozik? Ej, talán azért nevetett, mert feledém megtisztítani a mé­regtől elhomályosult fegyvereit.”

Odalépett, ahol Trisztán fegyverei álltak: „Jó acélsisak ez - gondolta - hahogy szük­séges lesz, nem hagyja majd cserben. S a vért erős, könnyű, méltó, hogy vitéz öltse ma­gára.” Megfogta a kardnak markolatát: „Bi­zony szép szablya ez, bátor báróhoz illő.” Kihúzza a véres pengét a díszes hüvely­ből, hogy megtörölje. De látja ám, hogy nagy darabon kicsorbult. Rápillant a kard csorba élére: csak nem ez a penge tört bele Morholtnak fejébe? Tétováz, újra ránéz, el kell oszlatni a kétséget. Beszalad abba a szobába, hol a Morholt fejéből kihúzott acéldarabot őrizte. Hozzáilleszti a darabot a csonkhoz; nem volt annak egy repedés híja se.

Akkor Trisztánhoz rohant, megforgatta a nagy kardot a sebzett vitéz feje fölött és rá­kiáltott:

- Te vagy a leonnoisi Trisztán, Morholtnak, az én kedves bátyámnak gyilkosa. Most hát halj meg te is!

Trisztán összeszedte erejét, hogy megállítsa a ráemelt kart; hasztalan; ereje elernyedt, hanem az esze fürge maradt. Ügyesen így szólott:

- Haljak meg hát; de hogy ne mardosson késő bánat, hallgass rám. Tudd, királykisasszony, hogy nemcsak hatalmad, de jogod is van megölni engem. Bizony jogod van az életemre, hiszen kétszer is megőrizted és visszaadtad. Először még régen: én voltam a sebzett lantos, akit megmentettél, mikoron testéből kiűzted a mérget, mellyel Morholt gerelye rontott meg. Ne pirulj el, leány, hogy meggyógyítád a sebeimet: avagy nem becsü­letes harcban szereztem-é? Avagy álnokul öltem-é meg Morholtot? Nem ő hívott-é pár­viadalra? Nem kellett-é megvédenem teste­met? Másodszor akkor mentél meg, mikoron megkerestél a lápnál. Ó, leányzó, éretted vív­tam meg a sárkánnyal… De most ne szól­junk erről: csak arról akartam előtted bi­zonyságot tenni, hogy jogod van életemre, hiszen két halál veszedelméből szabadítál meg. Ölj hát meg, ha dicséretet és dicsőséget remélsz tőle. Ha majdan a vitéz udvarmester karja közt pihensz, bizonyára édes lesz ne­ked a sebzett vendég emléke, ki életét koc­káztatá, hogy megszerezzen, aki meg is szer­zett, s akit te védtelen ölsz meg a fürdőben.

Izolda felkiáltott:

- Csuda dolgokat hallok! Miért akart megszerezni engem Morholtnak gyilkosa? Ó, bizonyára, mivel Morholt hajdan el akarta rabolni hajóján a kornwalli szüzeket, te is, hogy eldicsekedhessél, szép bosszúképpen szolgálódul akarod elragadni, kit Morholt legjobban szeretett a lányok közül…

- Nem, királykisasszony - mondá Trisz­tán. - Hanem egy napon fecskepár repült Tintagelbe egy aranyhajszáladdal. Béke és szeretet követinek hittem őket. Ezért jöttem el teérted a tengeren át. Ezért szálltam szem­be a sárkánnyal és mérgének rontásával. Lásd meg e hajszálat ruhám aranyszálai közé szőve; az aranyszálak színe meghalványult, a te hajad aranya nem fakult meg.

Izolda elhajítá a nagy kardot s kezébe vette Trisztán ruháját. Látá az aranyhaj­szálat és hosszan hallgatott; aztán a béke jeléül megcsókolta vendégének ajkát és gazdag ruhába öltözteté.

A bárók gyűlésének napján Trisztán ti­tokban hajójára küldte Permist, Izolda apródját. Megüzente társainak, jöjjenek az ud­varba oly ékes öltözetben, mint az egy hatal­mas király követihez illik: mert remény­lette, hogy vitézi vállalkozása még aznapon véget ér. Gorvenal és a száz lovagok négy nap óta keserülték már Trisztán elvesztét; megörültek hát a hírnek. Egyenként szállin­góztak a terembe, hol már számtalan ír báró gyűlt egybe, sorba ültek, s a drágakövek ra­gyogtak hosszú, díszes skarlát- és bíborselyem ruháikon. Az írek pedig mondák egy­másnak: - Kik ezek a hatalmas nagyurak? Ki ismeri őket? Nézzétek fényes köntöseiken a cobolyprémet meg az aranypaszományt! Nézzétek, kardjuk gombján, bekecsük boglár­ján hogy csillognak a rubintok és berilek, a smaragdok, s különb-különb drágalátos kö­vek, melyeknek nevét sem ismerjük! Ki látott már ekkora ragyogást? Honnan jönnek e nagyurak? Ki népe ők? - De a száz lovagok hallgatának és senki fia érkeztére nem moz­dultak ültőhelyükből.

Mikor az ír király fölült trónusára, Rőt Agwin udvarmester felajánlá, hogy tanúk­kal igazolja és bajvívással bizonyítja: ő ölte meg a sárkányt, s Izoldához neki van jussa. Ekkor Izolda meghajolt atyja előtt és így szólt:

- Király, íme egy férfiú, ki azt állítja, hogy rábizonyítja udvarmesteredre a hazugágot s az álnokságot. Ha ez a férfiú bizony­ságát adja, hogy a csapástól ő mentette meg országodat és hogy lányod kezére nem méltó e gyászvitéz, megígéred-e, hogy föloldozod régi bűnei alól, ha még oly nagyok is, és békédben, bocsánatodban részelteted?

A király megfontolá a dolgot és nem sie­tett a válasszal. De a bárók sokasága így kiál­tott:

- Tedd meg, uram, tedd meg!

Mondta a király:

- Meg is tészem!

Izolda azonban lába elé borult:

- Atyám, csókolj meg előbb a bocsánat és béke csókjával, jeléül annak, hogy hasonlóképpen megadod azt ama férfiúnak is!

Mikor megkapta a csókot, elment Trisz­tánért és kézen fogva a gyűlésbe vezette. Láttára mind fölemelkedtek a száz lovagok, mellükön keresztbe font karral köszöntötték és köréje sereglettek. Ekkor az írek megláták, hogy Trisztán a lovagok feje. De többen felismerték és felzúgott a kiáltás: - Ez leonnoisi Trisztán, Morholtnak gyilkosa! Meg­villantak a csupasz kardok s dühödt hangok ismételték újra meg újra: - Hálál reá!

Izolda azonban felsikoltott:

- Király, csókold ajkon e férfiút, miként megígérted!

A király ajkon csókolta, s a zendülés elcsi­tult.

Akkor Trisztán megmutatta a sárkány nyelvét és bajvívásra hívta az udvarmestert, de az nem mert vele kiállni s megvallotta álnokságát. Trisztán pedig ekként szólott:

- Nagyurak, Morholtot megöltem, de azért keltem át a tengeren, hogy szép váltságot kínáljak. Hogy tettemet megváltsam, halál kockázatát vállalta a testem. Megszaba­dítottalak benneteket a szörnyetegtől, s ímé megnyertem a szépséges Szőke Izoldát. És mivel elnyertem őt, el is viszem a hajómon. De, hogy Írország és Kornwall között többé ne gyűlölség, hanem szeretet uralkodjék, tudjátok meg, hogy Márk király, én édes uram, frigyre lép vele. Íme, száz lovag, mind nagy nemzetségből való, kész megesküdni a szentek ereklyéire, hogy Márk király üzenete békesség és szeretet, s hogy Izoldát hites fe­leségeként akarja tisztelni, a kornwalliak pe­dig királyné asszonyukként szolgálnak majd néki.

Előhozák az ereklyéket nagy örömben, s a száz lovagok esküvéssel erősíték, hogy iga­zat mondott.

A király kézen fogta Izoldát s megkérdé Trisztántól, elkísérné-e urához becsülettel. A száz lovag és Írország bárói előtt Trisztán megesküdött. Szőke Izolda megborzongott a szégyentől s az aggódástól. Úgy - hát Trisz­tán megszerezte, de meg is veti őt; az arany­hajszál csak mese volt, és a megszerzett ki­rálylányt másnak veti martalékul… De a király Izoldának jobbját Trisztán jobbjába tevé, és Trisztán megszorítá a kezet, jelül, hogy birtokba veszi a kornwalli királynak nevében.

Így tölté be Trisztán leánykérő tisztét az aranyhajú királykisasszonynál, Márk király iránt való szeretetből, ésszel és erővel.

 

Mikor pedig közeledett az ideje, hogy Izol­dát átadják a kornwalli lovagoknak, király­asszony anyja fűszerszámokat, virágokat és gyökereket szedett s borba főzve bűbájos italt készített belőle. Vajákos tudománnyal összeszűrte, palackba töltötte s titkon így szólt Brangienhez:

- Leányzó, neked követned kell Izoldát Márk király földjére, hiszen hűséges szeretettel szereted. Fogd hát e palack bort, és jól jegyezd meg, mit mondok. Rejtsd el, hogy szem ne lássa, ajak ne érintse. De majd nász­nak éjszakáján, ha eljő az idő, amikor a há­zastársak magukra maradnak, töltsd kupába e fűszeres bort és kínáld meg vele Márk királyt meg Izolda királynét, hogy együtt igyák ki. Vigyázz, leányom, hogy csupán ők ízlelhessék ez italt. Mert olyan a hatalma, hogy kik együtt isznak belőle, örökre szeretni fogják egymást, minden érzésükkel és minden gon­dolatukkal, mind éltükben, mind holtukban.

Brangien erősen fogadá királyné asszonyának, hogy úgy lesz, amint parancsolta.

Vitte Izoldát a gálya, mély hullámokat szántva a tengeren. De minél messzebb távo­lodott Izolda Írország földjétől, annál bánato­sabban kesergett. Bezárkózott sátrába szolgá­lójával, Brangiennel, és siratta hazáját. Hová viszik ez idegenek? Kihez? Milyen sorsra szánják? Ha Trisztán hozzá lépett és szelíd szavakkal akarta nyugtatgatni, a lány felpat­tant, elkergette, és szívét gyűlölet töltötte el. Mivégre jött ez a leányrabló, Morholt meg­ölője; fondorlattal elragadni őt az édesanyjá­tól s az édes anyaföldtől; s aztán annyira sem méltatta, hogy magának tartsa meg, hanem zsákmányként viszi a habokon által ellenséges földre!

- Én nyomorult - siránkozott - átko­zott legyen a tenger, amely hullámain hor­doz. Inkább a halál szülőföldemen, mint az élet odaát!...

Egy napon elültek a szelek s a vitorlák lankadtan csüngtek az árbocon. Trisztán parancsot adott, hogy kössenek ki egy szige­ten, és a kornwalli száz lovag meg a hajósok, akik megcsömörlöttek már a hosszú tengeri úttól, kiszálltak a partra. A gályán csupán Izolda maradt meg egy kis zsenge szolgáló. Trisztán odament a királykisasszonyhoz, sze­rette volna megnyugtatni szívét. De mert tű­zött a nap, megszomjaztak és inni kértek. A gyermek addig keresgélt valami innivalót, míg felfedezte a palackot, melyet Izolda anyja Brangienre bízott. - Bort leltem! - tapsolt örömében. Nem, nem bor volt az, hanem szenvedély, gyötrelmes gyönyör, szün­telen szorongás és halál. A gyermek megtöl­tötte a kupát, kínálta kisasszonyát. Az nagyo­kat kortyolt belőle, majd átnyújtotta Trisz­tánnak, és Trisztán kiitta.

Ebben a szempillantásban Brangien belé­pett, meglátá őket, amint csak nézték egy­mást, elragadtatással, szinte kábulatban. Meglátá előttük a csaknem fenékig ürített pa­lackot és a kupát. Fogta az edényt, a hajó orrára szaladt, s a hullámokba hajítván, így sóhajtott:

- Ó, én szerencsétlen! Átkozott legyen a nap, amikor születtem, és átkozott az óra, amikor erre a hajóra szálltam. Lelkem, Izol­dám, és te, Trisztán, halált ittatok!

Tovább hajóztak Tintagelbe. Trisztánnak úgy tetszett, mintha szívének véréből makacs szeder inda nőne, rajta hegyes tüskék, illatos virágok, s mintha egész testét, minden gon­dolatát, minden vágyát erős szállal szorítaná Izolda szépséges testéhez. Ekként tűnődött: „Andret, Denoalen, Genelon és Godwin, ti álnokul azzal vádoltatok, hogy Márk király országára vágyom, ó, annál is ocsmányabb vagyok, mert nem is az országát kívánom! Szép bátyám, aki szerettél engem, az árvát, mikor még fel sem ismerted vala bennem hú­godnak, Blanchefleurnek vérét, te, ki gyön­géden megsirattál, míg karodban vittél az evező és vitorla nélkül tengerre szálló saj­kához, szép bátyám, mért is nem űzted el az első napon a kóbor gyermeket, ki azért jött, hogy eláruljon téged? Ó, mit is gondoltam? Izolda a te feleséged, én pedig fiad vagyok. Izolda a te feleséged: nem szerethet engem.” De Izolda szerette. Be gyűlölte volna pe­dig, hiszen Trisztán ocsmányul megvetette őt. Be gyűlölte volna pedig, de nem tudta, és szíivében lázadozott gyűlöletnél fájdalmasabb gyöngédsége ellen.

Brangien szívszorongva figyelte őket, még kegyetlenebb kínok között, hiszen ő tudta csak, mekkora bajt okozott. Két napig lesel­kedett utánuk, látta, hogy nem kell nékik étel, sem ital, sem testnek nyugalma, hogy egymást úgy keresik, mint az egymás felé tapogatózó vakok; külön-kölön boldogtalanul senyvednek, de még boldogtalanabbak együtt, ha reszketnek a rettentő első vallomástól.

Harmadnapon, amikor Trisztán a fedélze­ten felvont sátor felé tartott, amelyben Izolda ült, Izolda észrevette jöttét, és alázatosan megszólította:

- Jer be, Uram.

- Királyném - mondotta Trisztán - mért hívsz uradnak? Hát nem hűbéresed va­gyok-e inkább, alattvalód, aki tisztel, szolgál és szeret, mint királyné asszonyát?

Felelé Izolda:

- Nem, tudod, hogy uram és parancsolóm vagy! Tudod, hogy erőd uralkodik rajtam, és én szolgálód vagyok! Ó, miért nem téptem fel inkább a sebzett dalnok sebeit? Mért is nem hagytam veszni a sárkányölőt a vízparti sásban? Mért is nem sújtott le ráemelt kar­dom, mikor a fürdőben feküdt? Jaj, nem tud­tam akkor, amit ma már tudok!

- Izolda, mi az, amit ma már tudsz? Mi gyötör?

- Ó, minden gyötör, amit csak tudok, amit csak látok. Gyötör az ég és gyötör a ten­ger, gyötör a testem és gyötör az élet!

Karját Trisztánnak vállára tette; a szeme sugarát könnyek fátyolozták, reszketett az ajka. Trisztán újra megkérdezte:

- Mi gyötör hát, kedves?

Felelé Izolda:

- A te szerelmed.

Akkor Trisztán ajkával illette Izoldának ajkát.

De, mikor így először ízlelték kettesben a szerelem örömét, Brangien, ki szemmel tartá őket, felsikoltott és széttárt karokkal, könny­áztatta arccal lábuk elé vetette magát:

- Boldogtalanok! Álljatok meg s fordul­jatok vissza, ha még lehet! De nem, vissza nincsen út, szerelem hatalma sodor titeket, és sohasem lesz örömtök üröm nélkül. A fű­szeres bornak hatalma van rajtatok, ama sze­relemitalé, kit, Izolda, anyádasszony bízott vala reám. Márk királynak volt az szánva és tenéked, senki másnak; de az ellen mindhár­munkkal játékot űzött, és ti ittátok ki a ku­pát. Lelkem, Trisztán, Izolda lelkem, hanyag­ságom büntetéséül testem és életem legyen a tiétek, hiszen bűnöm által amaz átkozott kupából halálhozó szerelmet ittatok!

A szeretők átölelték egymást, szép testük­ben borzolódott a vágy és az élet. Szóla Trisz­tán:

- Jöjjön hát a halál!

S amint rájuk esteledett, és a gálya szinte szökellve siklott Márk király országa felé, örökre összeforrtan szerelemben oldódtak el.

 

Szőke Izoldát Márk király fogadta a par­ton. Trisztán kézen fogta a királykisasszonyt, s a király elébe vezette; Márk ugyancsak kézen fogta, ekként jelezvén, hogy birtokába veszi. Nagy tisztességgel vitte fel Tintagel várába, s a teremben egybegyűlt hűbéresek között úgy csillant meg Izolda szépsége, hogy a falak felragyogtak, akár a kelő nap fényé­től. Dicsérte pedig Márk a fecskéket, hogy szíves szolgálattal elhozták hozzá az arany­hajszálat; dicsérte Trisztánt és a száz lova­got, mert hajóra szálltak a jó hírért-névért, hogy megszerezzék szemének-szívének gyö­nyörűségét. Bizony, nemes király, neked is gyötrő gyászt, szertelen szenvedést hozott az a hajó.

Eltelt két hét meg egy fél, s akkor egybegyűjtvén mind ő báróit, nőül vette Márk a Szőke Izoldát. Éjszakának évadján azonban, hogy rejtse a királyné szégyenét és haláltól megváltsa, Izolda helyét Brangien foglalta el a nászágyon. Gondviseletlen voltának bün­tetéséül s lelke Izoldája iránt érzett szerété­ből, híven feláldozta érte teste tisztaságát; éj sötétje elrejté a király elől Brangiennek csa­lását és szégyenét.

Királyné lett Izolda és mintha csak öröm­ben élne. Királyné lett Izolda és szomorúság­ban él. Kényezteti Márk király, becsülik a bárók, szereti a szolganép. Díszesen kárpito­zott, virággal behintett szobáiban tölti a na­pot Izolda. Izoldának nemes ékszerei vannak, bíbor kelméi, tesszáliai szőnyegei, Izoldának lantosok dalolnak, és hímzett függönyein leopárd, sas, papagáj meg mindenfajta tengeri és erdei állat pompázik. Izolda szíve csordul­tig van szerelemmel, és Trisztán mellette le­het, nappal is, éjjel is; mert nagyurak szokása szerint a király ágyasházában hál, Márk bi­zalmasai és hívei között. Izolda mégis reszket. Ugyan mitől reszket? Nem tartja-e titokban szerelmét? Ki gyanakodnék Trisztánra? 

 

[A bájital hatása alatt képtelen távol maradni egymástól Trisztán lovag és Izolda királynő. A gonosz bárók pletykái miatt gyanakodni kezd Márk király. Kihallgatja beszélgetésüket, de a szerelmesek ügyesen játsszák el, hogy nincs közöttük semmi. Később, ahogy telik az idő, egyre türelmetlenebb a király, egyre féltékenyebb. Végül már majdnem máglyára veti Trisztánt, aki egy kápolna ablakából leugorva menekül meg, és bújik el. A király, hogy vallomásra bírja Izoldát, bélpoklos betegek elé dobja, akik a sűrű erdőbe cipelik. Trisztán menti meg, és együtt élnek a vadonban. Sokáig senki nem mer utánuk menni, de egy erdőkerülő végül mégis megtalálja őket, és nyomban jelent a királynak.]

 

- Láttam a királynét meg Trisztánt, ők aludtak s én megfélemlettem.

- Merre?

- A moroisi erdőben egy lombsátorban. Egymás karjában alusznak. Jöjj hamar, ha bosszút akarsz állni rajtuk!

- Várj meg az erdő szélén a vörös kereszt­nél, ne szólj senkinek arról, amit láttál, meg­fizetek érte arannyal, ezüsttel kívánságod szerint.

Elsiet az erdőkerülő s leül a vörös kereszt tövében. Átkozott áruló! Bizony el is éri gya­lázatos halál, miképp mindjárt megtudjátok a históriából.

Felnyergeltetett a király, kardot kötött és egyszál magában kiosont a városból. Amint magányosan lovagolt, visszaemlékezett amaz éjszakára, mikor tetten érte öccsét; mily gyöngédséget mutatott akkor Trisztán iránt a hamvas arcú, szépséges Izolda! Ha most rajtakapja őket, meglakolnak nagy bűnükért; bizony bosszút áll azokon, akik gyalázatba hozták...

Ott találta az erdőkerülőt a vörös kereszt­nél, Menj előre; vezess oda egyenest és szaporán!

Rájuk borul a nagy szálfák fekete árnyéka.

A király nyomon követi az árulót. Bízik jó kardjához, kit vitézül forgatott egykoron. Hej, ha Trisztán felébredne, kettő közül egyik - Isten tudja, melyik - holtan marad ottan. Végül megszólal halkan az erdőkerülő:

- Közeledünk, király.

Tartotta a kengyelt s odakötötte a gyeplőt egy zöld almafához. Tovább közeledtek s ak­kor egy napos tisztáson meglátták a virágos sátrat.

A király kikapcsolja a sárarany kösöntyű­ket, ledobja palástját s előtűnik szép termete. Kardját kivonja hüvelyéből és szívében erősítgeti, hogy haljon meg inkább, ha meg nem öli őket. Idáig követte az erdőkerülő: most a király egy intésével elküldi.

Kivont kardját megforgatva, egyedül lép a lombsátor alá… Jaj, micsoda végzet, ha oda sújt! Észrevette azonban, hogy ajkuk nem ér össze s hogy kivont kard választja el testü­ket.

- Nagy Isten! - mondta magában - mit látok? Szabad-e megölnöm őket? Régen élnek már ők itt a rengetegben; vajon kardot tet­tek volna-e maguk közé, ha tilos szerelemmel szeretnék egymást? Nem tudják-e mindenek, hogy a kivont penge, mely két testet elválaszt, szüzességnek tanúsága s őre? Hahogy tilos szerelemmel szeretnék ők egymást, ilyen tisztán nyugodnának-é? Bizony, nem ölöm meg őket; nagy bűn lenne lesújtanom; s ha az alvót fölkelteném, s ha egyikünk meg­halna, soká beszélnének erről, s bizony szé­gyenünkre. De gondoskodom arról, hogy fel­serkenvén megtudják, alva találtam őket, nem akartam halálukat, és Isten irgalommal volt hozzájuk.

 

[Nem ébreszti fel őket a király, de jeleket hagy, hogy felkelvén lássák, hogy ott járt, és megbocsát feleségének. Trisztán és Izolda megértik a szándékát, és egy szerzetessel üzennek a királynak: ha úgy akarja, akkor Izolda visszatér hozzá, Trisztán pedig örökre elkerüli a kornwalli udvart. A király elfogadja az ajánlatot, és örömmel veszi vissza feleségét. Azonban a bárók addig nyaggatják, hogy végül teljes bizonyosságot akar szerezni az asszony hűségéről: istenítéletet kér. Ennek módja a tüzesvas-próba.]

 

- Király, hallgass meg bennünket! Kárhoztatád a királynét ítélet nélkül: bizony bot­lás volt ez. Most pediglen feloldozod ítélet nélkül: nemde nem botolsz-é újra? Soha nem tisztázta magát Izolda, s bizony, országod bá­rói mindkettőtöket megszólnak. Inkább taná­csold néki: kérjen istenítéletet maga jószántá­ból. Bűntelen bízvást esküdhet a szentek ereklyéire, hogy sohasem vétett, bűntelen bízvást markolhat vörösen izzó vasat. Így kí­vánja a szokás, s így könnyű próbatétel által gyökerestül kigyomlálhatod a gyanút.

 

[Az istenítéletben nem szabad hazudni, mert a vádlott kezébe adott tüzes vas ronggyá égeti a markát. Ha viszont igazat mond a királynő, akkor nyomban megöleti majd a király. Izolda kitalál egy merész tervet, s egy megbízható ifjúval üzen az erdőben bujdosó Trisztánnak.]

 

- Uram, Trisztán, azt üzeni asszonyom, hogy ama kitűzött napon a Fenyérre fegy­vertelen jöjj el. Magad személyét ügyesen rejtsd zarándok gúnya alá, hogy ingyen se vélekezzék valódi voltodra senki. Istenítélet helyére bárka viszi át a vízen Izoldát. Folyam túlsó partján várj rá Arthur király vitézivel. Bizonnyal ott segítségére lehetsz. Igen retteg asszonyom az istenítélet napjától; bízván bí­zik mindazáltal oltalmában az Istennek, ki őt poklosok kéziből ki tudta ragadni.

- Menj vissza a királynéhoz, édes szép barátom. Mondd meg neki, mint akarja, úgy teszek.

 

Amaz ítéletre rendelt napon Márk király, Izolda meg a kornwalli bárók szép rendben ellovagolván a Fenyérig, juttak vala a folyóhoz. A víz túlsó partja mentén sorban álltak Arthur daliái s fényes lobogókkal kö­szöntötték őket.

Előttük a parton szegény zarándok ült, csuháján kagylók fityegtek, nyújtott kezében fatálka, szívettépő kántálással koldult ala­mizsnát.

Nagy evezőcsapásokkal közeledtek a kornwalli bárkák. Kikötéskor kérdé a körülte álló lovagoktól Izolda:

- Iszamos a part iszapja, nagyurak! Hosszú ruhám hogyan óvjam tőle? Vigyen ki va­lami révész a partra.

Odaintette egyikük a zarándokot:

- Nosza, jámbor, tűrd föl azt a csuhát, lépj a vízbe és fogd a királynét, hacsak nem félsz, hogy leroskadsz félúton, mert ugyan törődöttnek látszol!

Az karjába emelte a királynét. Halkan szólítá Izolda: - Kedves! - Aztán még halkabbul: - Roskadjál le a homokra!

Partot érvén a zarándok, megbotlott és elesett; karja között a királynét szorosan ölelve A lovászok meg a hajósnépek csáklyát csóváltak feléje s evezőkkel kergették a szegény ördögöt.

- Hagyjátok - mondotta a királyné. - Tán hosszú zarándokúitól erőtlenedett el.

És leoldván egy sárarany-boglárt, odave­tette a zarándoknak.

Arthur sátra előtt niceai pompás selyemszőnyeg volt a gyepre kiterítve, s rajta már kirakva rendre sok-sok régi szent ereklye, kit eddigien drága urnák, szentelt szelencék rejtettek. Gauvain nagyúr, Girflet meg Ké udvarmester voltak őrizői.

A királyné elsőbb Istenhez könyörögvén nyakáról, kezéről levett minden gyöngyöt, éket és veté a koldusoknak; bíborköntösét kioldá, gyönge kendőjét odaadta, odaadta ingvállát is, bokáig érő ruháját, drágaköves ci­pellőjét. Csak könnyű gyolcs fedte testét, karját bontatlan hagyván, s mezítláb a két királyok eleiben indula. Karéjban álltak a bárók és könnyezve nézték. Parázs izzott az ereklyék előtt. Izolda reszketeg kinyújtotta karját a szent csontok felé, és ekképpen szó­lott:

- Longresnek királya és te, Kornwallnak királya, Gauvain, Ké és Girflet nagy urak, s mindnyájan, kik az ítéletben igazlátók lesz­tek, esküszöm ez ereklyékre minden szent ereklyékre az ég alatt, anyától született féri soha engem karja között nem tartott, csupán az uram, Márk király, meg az a szegény za­rándok, ki szemetek láttára itt leroskadt az imént. Érőt ér-e így az eskü, Márk király?

- Így igen, királyné. Most az Isten mutassa meg igaz ítéletét!

- Ámen! - rebegte Izolda.

Odalépett a parázshoz, sápadtan, tétován. Mindnyájan elhallgatának: vörösen izzott a vas. Akkor mezítelen karral a parázsba nyúl­ván, két marokra megragadta Izolda a vasrudat. Kilenc lépésnyire vitte, azután a vasat hátra vetvén, két karját keresztbe tette, ki­nyitotta tenyerét. Húsa szemlátomást ép és hamvas maradt, akár a szedetlen szilva.

Hozsánna szállt akkor minden szívből Is­tenhez.

 

[Ezután Márk király megnyugodott, Trisztán pedig elbujdosott, bejárta fél Európát, majd Bretagne-ban kötött ki. Itt bemutatták neki Fehérkezű Izoldát (aki nevét a szövésben való jártassága miatt kapta). Trisztán, hogy Aranyhajú Izoldát elfelejtse, feleségül vette Fehérkezű Izoldát, aki legalább a neve miatt emlékeztette igazi szerelmére. Azonban Trisztán sem a nászéjszakán, sem utána nem nyúlt a feleségéhez. Fehérkezű Izolda csendben szenvedett férje mellett, mígnem egy családi vadászaton…]

 

Kevés nap múltával Trisztán, Fehérkezű Izolda és Kaherdin együtt indultak a várból erdei vadászatra. Egy keskeny úton Trisztán Kaherdin balján ügetett, míg az jobbjával kantáron fogta Fe­hérkezű Izolda paripáját. Hanem a paripa po­csolyába lépett. Patája oly magasan csapta fel a lucskot Izolda ruhája alá, hogy csurom víz lett tőle, s térdén fölül érzé a nyirkos hi­deget. Felsikoltott s olyan hangos, pajkos ne­vetés közt sarkallta tovább a lovát, hogy Ka­herdin utána kapott és melléje érvén meg­kérdé:

- Min kacagsz, szép húgom?

- Egy gondolatom támadt, szép bátyám. Mikor felszökött rám a víz, azt mondottam neki: „Víz, te merészebb vagy, mint a me­rész Trisztán valaha is volt!” Ezen kacagtam. Hanem máris sokat mondtam, bátyám, bánom is.

Kaherdin elképedt és addig-addig nógatta, míg Izolda el nem mondá násza igaz történe­tét.

Akkor Trisztán melléjük rúgtatott és hár­masban szótlan lovagoltak mind a vadász­házig. Ott Kaherdin hívá Trisztánt, hogy be­széde volna vele, s mondá:

- Uram, Trisztán, húgom megvallotta ne­kem násza igaz történetét. Én tégedet egyen­lőnek, társnak tartottalak. De te hamis hitet tettél, atyafiságomra gyalázatot hoztál. Azért, ha elégtételt nem adsz, tudd, párbajra hív­lak.

 

[Trisztán elmondja eddig titkolt szomorú történetét, amelyen Kaherdin megrendül, és mégsem párbajozik húga becsületéért. Még szorosabb lesz a barátságuk, több csatában harcolnak együtt, míg Trisztán megsebesül egy mérgezett lándzsától. Érzi, hogy közel a vég, ha csak nem jön el hozzá a „gyógyír”. Titokban arra kéri Kaherdint, hogy hozza el neki Kornwallból Aranyhajú Izoldát. A lelkére köti: ha Izolda vele jön, húzzon a hajó fehér vitorlát, ha azonban nem sikerül elhozni, húzzon feketét. (Sem Trisztán, sem Kaherdin nem tudja, hogy titkos beszélgetésüket kihallgatta Fehérkezű Izolda.) Kaherdin Kornwallba hajózik, ahol Aranyhajú Izolda rögtön igent mond, és rohan szerelméhez. Ám mielőtt partot érnének, akadályok sorába ütköznek.]

 

Közelgett már Izolda; Penmark szirtje már fel is tűnt távol, s vidámabban siklott a vitorlás. Hirte­len szélvihar támad, szembekapja a vitorlát, félrebillenti a hajót. Széloldalra futnak a ha­jósok és akarva-akaratlan visszafelé kormá­nyoznak. Tombol a szél, morajlik a hullám, sötét éjbe vonja őket a vihar, feketül a ten­ger és zúdul a zápor. Elszakadnak a kötelek, a hajósok leeresztik a vitorlát s kerülnek- fordulnak a szél és a hullám játéka szerint. Vesztükre, elfeledték a fedélzetre húzni a ha­jófarhoz kötött csónakot, mely a hajó sodrá­ban haladt. Széttöri egy hullám és tovara­gadja.

Izolda felkiált:

- Jaj, én nyomorult! Isten nem hagyja megérnem; hogy meglássam kedvesemet, Trisztánt, csak egyszer még, csak egyetlen­egyszer; azt rendelte, fúljak a tengerbe. Trisztán, ha még egyszer beszélhetnék ve­led, mit bánnám, ha mindjárt meghalok is. Kedvesem, ha nem jutok el hozzád, Isten akarja így, nékem nagy-nagy fájdalmamra. Mit nekem halálom: elfogadom, ha Isten akarja; de kedves, ha te meghallod, jól tu­dom, hogy belehalsz. Olyan a mi szerel­münk, hogy nem halhatsz te nálam nélkül, én sem nálad nélkül. Látom, mi csak együtt halhatunk. Jaj, kedvesem, vágyam bé nem telhet: karodban vágytam meghalni, kopor­sódba bezáratni; hanem az már nem lehet. Egyedül halok meg, nálad nélkül tűnök el a tengerben. Halálomról talán hírt se hallasz, te élni fogsz s egyre várod jöttömet. Ha Is­ten akarja, talán meg is gyógyulsz… Ó, ta­lán utánam más asszonyt szeretsz majd, Fe­hérkezű Izoldát! Nem tudom, hogyan lesz so­rod: de én nem élném túl, kedves, halálodnak hírét. Adja meg az Isten, vagy téged meggyó­gyítanom, kedves, vagy együtt ízlelnünk a halálnak kínját.

Így kesergett a királyné, míg a vihar tar­tott. Hanem hatodnapra elcsitult a förgeteg. Kaherdin vidáman vonta magasra a hófehér vitorlát, hogy Trisztán messziről lássa színét. Kaherdin már látja Bretagne-t Haj, a vi­hart hamar szélcsend követte, szelíd lett a tenger, tükörsima, szél nem dagasztotta a vi­torlát, s a hajósok mindhiába kormányoztak jobbra-balra, vagy elölre vagy hátulra. Messze látták már a partot, de a vihar elra­gadta vala a csónakot, nem érhettek földet. Harmadik éjjelen álmodá Izolda, hogy ölében óriási vadkan fejét tartja, ki ruháját vérrel fertezi, s erről megismeré, hogy nem látja többé élve kedvesét.

Trisztán már úgyannyira elgyengült, hogy nem kémlelheté tovább a távolt a penmarki szírtről. Hosszú napok óta messze a parttól, szobájába zárva siratta Izoldát, hogy nem jő. Sajog a seb, Trisztán fáradt, kesereg, sóhajt, hánykódik; majd hogy el nem eped.

Végre híves szél támadott, föltűnt a fehér vitorla. Fehérkezű Izolda most megbosszulta magát.

Odamegy Trisztán ágyához s mondja:

- Kedvesem, jön már Kaherdin. Láttam hajóját a tengeren: nagy nehezen közelget csak, de én ráismertem. Vajha tenéked gyó­gyulást hozna!

Trisztán megremeg:

- Szép kedvesem, bizonyos vagy-é felőle, hogy az ő hajója az? Szólj hát, milyen a vi­torla rajta?

- Jól láttam, mert kibontották és magasra vonták, hiszen gyönge szél fú. Tudd, korom­fekete.

Trisztán a fal felé fordult s mondá:

- Semmi sem tarthatja már bennem a lel­ket.

Háromszor szólítá:

- Izolda, kedvesem!

Ahogy negyedszerre szólna, kilehelé lel­két.

Legott a lovagok, fegyveres társai, palota-szerte siratták Trisztánt. Ágyából kivonván, kiteríték egy pompás szőnyegre s szemfedő­vel boríták le testét.

A tengeren föltámadt a szél, csakúgy verte, paskolta a vitorlát. Partra hajtotta a hajót. Szőke Izolda kiszállott. Hallá az utcákon a nagy sírást-rívást, kolostorban, kápolnában harang kondulását. Kérdi a helybéliektől, ki­nek szól a lélekharang, miért sírnak, kit si­ratnak.

Mondá neki egy aggastyán:

- Nagyasszony, nagy mi fájdalmunk. Megholt Trisztán, a nemes vitéz. Bőkezű volt az ínségesekhez, segített a szenvedőkön. Soha nagyobb csapás nem érte országunk.

Hallja Izolda, de szó nem jön ki ajkán. Megy a palotába. Kendője kibontva, úgy siet az utcán. Láttára mind ámul a nép, soha ily szép asszonyszemélyt nem láttak még breto­nok. Vaj ki ő és honnét való?

A maga-szerzette bajtól eszelősen Fehér­kezű Izolda veszékelt Trisztán teteménél. Béjöve a más Izolda s mondá:

- Asszony, kelj föl innét, hagyj hozzája mennem. Higgyed, náladnál több jogom van őt elsiratni. Én jobban szerettem.

Keletre fordult s imádá Istent. Aztán föllibbente a szemfedőt, kedvesének teste mellé feküvék, megcsókolta Trisztán száját és or­cáját, szorosan átölelte: testet a testhez, aj­kat az ajakhoz, így lehelé ki lelkét. Trisztán mellett holt meg, kedvesét keserülvén.

Mikoron Márk király meghallá a szeretők halálát, átkelt a tengeren s Bretagne-ba ér­vén, két koporsót készíttete, egyet kalcedonból Izoldának, másat bérűből Trisztánnak. Holttestüket kegyelettel elvitte hajóján Tintagelbe. Kápolna falánál az apszistól jobbra-balra két sírba temette őket. De éjnek évad­ján Trisztánnak sírjából ágas-bogas, zöld leveles virágú inda sarjadt, ki átfonván felül a kápolnát, Izolda sírjába mélye­det! A városbeliek elvágták az indát, de másnap újra sarjadt, éppoly zölden, buján, virágosan, ismét leszállt Szőke Izoldának nyu­govóhelyére. Háromszor akarták kiirtani; mindhiába. Végre Márk királynak hírül vit­ték a csodát; a király megtiltá, hogy többé kivágják.

 

Utazók és utópiák

 

Robinson

 

 

Mivel Péntek már értette és beszélte azt a nyelvet, amit én, elérkezettnek láttam az időt, hogy Istennel kapcsolatos tudnivalókat oltsak bele. Felmutattam az égre és közöltem vele, hogy ott él minden dolgok teremtője, aki mindenható, bármit megtehet értünk, bármit megadhat nekünk és bármit elvehet tőlünk. Lassanként felnyitottam a szemét a hit előtt. Nagy odaadással hallgatta, hogyan jött el Jézus megváltani bennünket bűnösöket, és hogyan kell imádkoznunk Istenhez, aki még olyan távolról, a mennyekből is képes meghallani a szavunkat. Egy nap azt mondta nekem, ha Isten a napon túlról is képes meghallani bennünket, akkor nagyobb hatalma van, mint Benamukinak, aki a nagy hegyek között él, nekik mégis fel kellett kapaszkodniuk oda, hogy a beszédüket meghallja.

 

A gyakori Istenről szóló beszélgetések és a Szentírás tanulmányozása olyan hű keresztényt faragott Péntekből, amilyenhez hasonlót keveset ismertem.

 

Gulliver

 

 

Felebaráti szeretet és őszinte jóakarat; ez a két fő erény, melyet a nyihahák gyakorolnak, és nem csupán kivételes kedvenceikkel, hanem a fajta minden tagjával, kivétel nélkül. Az ország legtávolabbi részeiből közéjük keveredett idegenekkel pontosan úgy bánnak, mint a legrégibb szom­széddal; bárhová menjen is az újonnan érkezett, mindenütt otthon fogja érezni magát. Az illendőség szép formáit és az udvariasságot a végletekig gyakorolják — az etikett viszont teljesen ismeretlen az országban. Csikaikhoz, rokonaikhoz nem fűzi őket semmiféle majomszeretet, azt a gondosságot, melyet nevelésükre fordítanak, kizárólag az értelem diktálja nekik. Hamarosan észrevettem, hogy gazdám például ugyanolyan gyöngéden bánik szomszédja családjával, mint a magáéval. Legszentebb meggyőződésük, hogy az egész faj szeretete természeti törvény — csak az értelem tesz szemé­lyek között is különbséget, persze ott is csak akkor, ha az erények különlegesek.

 

Mivel e nemes nyihahákat a természet csakis oly ösztönökkel és hajlamokkal ruházta fel, melyek kizárólag az erények állandó gyakorlására késztetik őket, és még fantáziájukban sem fordul elő, hogy egy racionális lényben „rossz" is található legyen; ennélfogva nem ismerik az életnek egyéb posztulátumát, mint hogy az értelem mindenekelőtt. Az értelem tisztaságát sohasem homályosítják el holmi bölcseleti kételyekkel, mint hazai filozófusaink szokták, akik egyformán elfogadhatónak állítják be a legellentétesebb véleményeket; a nyihahák villámfényes egyértelműséggel mondják ki ítéleteiket; de ez nem is meglepő olyan országban, ahol az igazságot egyéni érdekek és szenvedélyek nem ködösítik, zavarják és hamisítják.

 

Candide

 

Végre egy végtelen nagy síkság terült el szemük előtt, áthághatatlan hegyektől szegélyezve; a föld az emberek gyönyörűségére és szükségleteinek kielégítésére volt megművelve; a hasznos mindenütt a kellemessel társult: az utakat gyönyörű formájú, ragyogó kocsik lepték el, melyeken feltűnő szépségű férfiak és asszonyok ültek; nagy vörös kosok húzták a kocsikat és gyorsaságban még az andalúziai, tetuani és mequinezi paripákon is túltettek.  (…)

 

Néhány falubeli gyermek golyózott a várkapu előtt, eltépett, arannyal átszőtt selyemruha volt rajtok; a mi, másvilágból ideszakadt utasaink gyönyörködve nézték őket: golyóik nagy, kerek, sárga, piros vagy zöld, különös ragyogású anyagból voltak: embereinknek kedvük kerekedett néhányat kézbe venni: látták, hogy aranyból, smaragdból, rubinból vannak s közülük a legkisebb is nagy ékességére szolgált volna Mogul trónjának. „Ezek a gyermekek, mondá Cacambo, akik itt golyóznak, kétségkívül az ország királyának a fiai.” Ekkor ott termett a község tanítója s behívta a gyermekeket az iskolába.

 

„Biztosan a királyi család nevelője,” gondolta Candide. A kis nebulók rögtön ott hagyták a játékot, golyóikat és minden játékszerüket. Candide felkapja őket, a tanitóhoz fut és illedelmesen átadja neki azokat, jelekkel adván tudtára, hogy a fenséges királyi gyermekek ott felejtették aranyaikat és drága köveiket; a község tanítója mosolyogva dobta el azokat, csodálkozva nézett végig Candide-on és tovább ment.

 

Utasaink természetesen sietve szedték fel az aranyat, rubintot és a smaragdokat. „Hol vagyunk hát? kiáltott fel Candide; ugy látom, hogy jól vannak nevelve ezek a királyi gyermekek, mert arra tanítják őket, hogy semmire se becsüljék az aranyat és drága köveket.”

 

(…) Mikor az ebédnek vége volt, Cacambo és Candide ugy gondolták, hogy eléggé meg lesz fizetve étkezésük, ha az asztalra dobnak két nagy darabot a földről felszedett aranyakból; a vendéglős és felesége elkezdtek kacagni s az oldalukat fogták nevettükben; majd, mikor lecsillapodtak, így szólt a vendéglős: „Uraim, jól látjuk, hogy idegenek vagytok; igaz, hogy nem vagyunk idegenekhez szokva: ne vegyétek rossz néven, hogy elnevettük magunkat, mikor az utcáinkon bőven heverő kavicsokkal akartok fizetni: nektek biztosan nincs olyan pénzetek, melyet itt használunk; de nincs is arra szükségetek azért, hogy itt ebédelhessetek: az összes vendéglőket, melyek a kereskedelem kényelmessé tételére vannak felállítva, maga a kormányzat fizeti.”

 

(…) Az az ország, melyben mi vagyunk, az inkák ősi hazája, kik elég balgán itt hagyták ezt, hogy a világ egyrészét hatalmukba kerítsék s kiket végül a spanyolok igáztak le. A család ama fejedelmei, kik megmaradtak az ősi földön, okosabbak voltak; a nemzet többségének helyeslése mellett elrendelték, hogy kis országunkat egyetlen egy lakosnak sem szabad elhagynia: igy tudtuk megőrizni ártatlanságunkat és boldogságunkat. A spanyolok homályosan ismerték ezt az országot és Eldorádónak nevezték és egy Raleigh nevű angol lovag körülbelül száz évvel ezelőtt megközelítette; ámde mivel megközelíthetetlen kőszirtek és meredek sziklák vesznek körül, eddig meg tudtunk menekülni Európa népeinek ragadozó hajlamaitól, kik megfoghatatlan szenvedéllyel ragaszkodnak földünk kavicsaihoz és sarához és akik ezekért mind egy szálig leöldösnének bennünket.

 

Hosszúra nyúlt a beszélgetés, szóba kerültek: a kormányforma, az erkölcsök, az asszonyok, a nyilvános mulatságok, művészetek, végül Candide, kinek mindig nagy hajlama volt a metafizikai kérdések iránt, megkérdeztette Cacambo által, vajon van-e vallás ebben az országban?

 

Az aggastyán kissé elpirulva igy szólt: „Hogyan kételkedhettek ebben? Azt hiszitek, hogy mi hálátlanok vagyunk?” Cacambo tiszteletteljesen megkérdezte, milyen vallás van Eldorádóban. Az aggastyán újra elpirult és igy szólt: „Hát talán kétféle vallás is lehet? Én azt hiszem, hogy a mi vallásunk az egész világ vallása; estétől reggelig imádjuk az Istent.” - Csak egy Istent imádtok? kérdé Cacambo, ki Candide kételyeit tolmácsolta. – „Természetes, mondá az aggastyán, hogy nincs két Isten, sem három, sem négy: mondhatom, hogy mint más világból ideszakadt emberek, nagyon különös kérdéseket tesztek.”

 

Ám Candide fáradhatatlanul tovább kérdezte az öreget; kíváncsi volt rá, hogyan imádják az Istent Eldorádóban? »Sehogysem imádjuk, mondá a jóságos és tiszteletre méltó bölcs, nincs mit kérni tőle, mindennel elárasztott, amire szükségünk van; folytonosan köszönetet mondunk neki.”

 

Candide égett a kíváncsiságtól, hogy papokat lásson; megkérdezte, hol találhatók? A jó öreg mosolyogva felelte: »Barátaim, mi valamennyien papok vagyunk; a király és az összes családfők minden reggel ünnepi zsolozsmákat énekelnek, öt-hatezer zenész játékától kisérve.”

- Hogyan, nektek nincsenek barátaitok [papok], kik tanítanak, vitatkoznak, kormányoznak, bűvészkednek és akik megégetik az embereket, ha más véleményen vannak?

- Azt hiszed, hogy bolondok vagyunk - mondá az aggastyán - mi valamennyien egy véleményen vagyunk és egyáltalában nem értjük, mit akartok a ti „barátaitokkal”.

 

Candide egészen extázisba jött e beszélgetés alatt és ezt mondogatta magában: »Ez az állapot ugyancsak különbözik a westphaliai és a báró úr kastélyában uralkodó állapotoktól; ha Pangloss barátunk látta volna Eldoradót, bezzeg nem mondta volna, hogy a Thunder-ten-tronckh kastély a legszebb a világon; bizony jó, ha utazgat az ember.

 

 

Faust

 

FAUST

Ó jaj, a filozófiát,

a jog- s az orvostudományt

és - haj - a teológiát:

mind buzgón búvároltam át.

S most mégis így állok, tudatlan,

mint amikor munkába fogtam.

Címem magiszter, sőt több: doktor úr,

s tíz éve már, hogy álnokul,

orránál fogva vezetgetem

egész tanítványseregem -

s látom, semmit sem tudhatunk mi!

Ettől fog szívem elhamuhodni.

Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,

orvos-, professzor-, írók-, papoknál.

Szorongás, kétely engem nem gyötörget,

s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög

minden örömtől-fosztottságom innét:

nem hiszem, tudnék valamit is még,

s azt sem, hogy tanítani tudnám

az embert, térítvén s megjavítván.

Aztán meg se pénz, se vagyon,

se hír, se földi hatalom.

Így élni már eb sem kívánna,

ezért adtam fejem a mágiára,

hogy szellem-száj, szellem-erő

nem egy titkát tárná elő,

s ne kelljen izzadván beszélnem

arról, amit nem értek én sem;

s miktől együtt van a világ,

megismerjek minden csodát,

s mint már titkos erőkre látó,

ne legyek többé betűrágó.

 

(…)

 

Ím, Tűzszekér közelg halk lebbenéssel

felém, felém! Mennék készségesen,

hogy új pályámat az éterbe véssem

és új szférákban új létem legyen.

Istenek öröme, magasztos élet!

Előbbi féreg, megérdemled-e?

Bízvást, csak már az áldott földi létet

hagynád faképnél mindörökre te!

Szánd el magad, szakítsd fel már az ajtót,

mely mellett elsurrannak mindenek.

Itt az idő tettekkel megmutatnod:

megáll az Úr előtt a férfibecsület.

És ama vaksi barlangtól se reszkess,

ahol magamagát gyötri a képzelet,

az átjárást bátran keresd meg,

melynek szűk oduján a pokol sistereg.

Szánd el magad vígan a mozdulatra,

ha még utána tán a semmi is fogadna.

 

(…)

 

FAUST

Csak hegyibe, s ne pipogyásan!

Hallhattad már: én nem örömre vágyom!

A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,

szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.

Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,

ne zárkózzék el többé semmi jajtól,

s mit az emberiség még várhat e világon,

bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,

értelmem járjon mélyben és magasban,

javát, baját keblembe átitassam

s így az emberiség énjét énemmel élve,

hulljak végül vele a semmiségbe.

 

MEFISZTÓ

Szép, szép, barátom!

Ebben csak egy a keserű:

a lét rövid, hosszú a mű.

Ezért fogadd meg egy tanácsom:

szegődtess társul egy poétát,

ki gondoktól csupa verejték:

mint öntsön annyi jót beléd át,

amennyit csak elbír fejecskéd.

Tigris szivét,

szarvas gyors iramát,

egy talján vérinek tüzét,

északiak szívós agyát.

Bízd rá, ő lelje meg a titkát,

hogy fér meg nagylélek s hamisság,

s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,

mint lehet tervszerűn szerelmes.

Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,

Mikrokozmosz úrnak nevezném.

 

 

Filozófusok és forradalmak

 

Rousseau

 

A természeti állapotban az emberek nem ismertek sem morális viszonyokat, sem kötelességeket, így hát első pillantásra úgy tetszik, nem lehettek sem jók, sem rosszak, nem voltak sem bűneik, sem erényeik, hacsak nem vesszük e szavakat valamiféle testi értelemben, s nem nevezzük bűnnek az egyén olyan tulajdonságait, amelyek az önfenntartásra ártalmasak lehetnek, erénynek pedig az olyan tulajdonságokat, amelyek elősegítik a fennmaradást; ez esetben azt az embert kellene a legerényesebbnek neveznünk, aki a legkevésbé áll ellent a természet egyszerű késztetéseinek. De ha nem akarunk eltávolodni a szó megszokott értelmétől, helyénvaló lesz felfüggeszteni ítéletünket erre a helyzetre vonatkozóan, és dacolni előítéleteinkkel, amíg mérleggel a kézben meg nem vizsgáltuk, vajon a civilizált emberek között több-e az erény, mint a bűn, vagy erényeik hasznosabbak-e, mint amennyire ártalmasak a bűneik, vagy hogy a tudás terén tett haladásuk, amennyiben megismerik a jót, amit cselekedniök kellene, elegendő kárpótlást ad-e a sok rosszért, mit egymásnak okoznak, vagy, mindent egybevéve, nem volnának-e szerencsésebb helyzetben, ha senki részéről nem kellene rossztól tartaniok vagy jót remélniök, mint ha általános függésbe kerülnek egymástól s mindent olyan emberektől kénytelenek várni, akik semmit sem kényszerülnek adni nekik.

 

Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztetek, ha megfeledkeztek róla, hogy a termés mindenkié, a föld pedig senkié! 

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve (részlet)

Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

 

Charles Fourier 

 

Minden nagy létszámú társulásban a résztvevőket hajlamaik, és képességeik szerint egyszerű csoportokra kell fölbontani… abból a célból, hogy a legteljesebben kifejlődjenek az egyes tagok képességei… Ha valaki tagnak lép be a falangába, fölbecsülik földjeit, gépeit, az anyagokat, bútorait és berendezéseit, amiket ténylegesen magával hoz be. A vezetőség minden tagnak részvényeket, vagy részvény-kuponokat ad ki a tag által bevitt vagyonnal egyenlő értékben.

 

- A falansztervilág alapelve: a szervezettség.

- Célja: a munkamegosztáson alapuló kollektív termelés és ellátás.

- Ebben a rendszerben a család hagyományos szerepe háttérbe szorul. A házasság intézménye

elveszíti jelentőségét. A gyerekeket a közösség neveli.

- Elvben mindenki a képességeinek megfelelő munkát végzi, és szükségleteinek megfelelően

részesedik a közös javakból.

- Vagyoni és jogi értelemben a közösség minden tagja egyenlő. Nincs pénzrendszer és

magántulajdon.

- A gyermekek 18 éves korukig nem dolgoznak, csak tanulnak.

- 50 év fölött a közösség tartja el az időseket.

 

Thomas Paine

 

Az amerikai kormányzat: demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

Tartalom

• Babits Mihály: Az angyal
• Babits Mihály: Karácsonyi Madonna
• Karinthy Frigyes: Hasműtét
• Karinthy Frigyes: Barabbás
• Kabos Ede: Mária látogatói

Babits Mihály: Az angyal

A föld puszta volt még és üres, az évek számlálatlanul gurultak tova a nagy mindenségben. Azáziel egy barna földgyüremlés tetején állott. Növények alig látszottak itt közel, csak iszap, mindenütt iszap. Azáziel haja is iszapos volt, és a szárnya mintha a sárban hentergett volna. És csakugyan, egy erdőn bukdácsolt keresztül, mielőtt kijött erre a pusztára; valami ág beleakadt a szárnyába, és amikor kirántotta magát, elesett. Visszafejlődött, megcsonkolt szárnyaival, járáshoz nem szokott lábaival az óriás angyal még sokkal ügyetlenebb volt a földön, mint az emberek.

Most csúnya, piszkos csöppekben csorgott hajáról a homlokára a sár, és szárnyáról fehér ruhájára, ebben az esőben. A homloka a nagy, széles, emelt angyalhomlok volt még, de istenem, redős, és nem ragyogott már. A ruhája is csak névleg volt fehér: piszkos volt és gyűrött, alul meg is hasadt. Térdig meztelen, ázott, nagy inas a lábszára: gyötört, bütykös ujjakat osztottak el a saru szíjai.

Nézte az eget. Ó, ha még egyszer fölszállhatna, mint hajdan, túl a felhőkön, a tiszta és végtelen űrbe! Ó, ha még egyszer puszta lélekké lehetne, és szabadon elömölhetne a mindenségben! Gyűlölte ezt az ügyetlen, mocskos testet, melyet magára vett, amelytől most már nem szabadulhatott. Mert nem arra teremtette öt az Úr, hogy itt a sártengerben bukdácsoljon.

Eszébe jutott, micsoda kéjjel öltözött egykor ebbe a rossz testbe. Minden mozdulat, az izmoknak ezer apró és ellenőrizhetetlen érzése, minden érintés, a ruha folytonos érintése és súrlódása a bőrön, a föld nyomása a talpak alatt, a fény súlya a szemen, levegő ha legyintette arcát, a lélegzés titkos boldogsága: mind új gyönyör volt neki, új kaland, felfedezés. Ide-oda jártatta a kezét, csakhogy érezze a levegő verését pórusain, a nyelvével kutatott a szájában, és minden fogát külön tapogatta, mulatott rajta, hogy a fény elé tartva ujját, duplán látja. Mindene friss lévén, olyan volt, mint a gyermek; és éppúgy élvezte ezt a testi létet. Mennyire megváltozott azóta! Mindez az apró érzés ma unt és terhes neki, mint megannyi bilincs.

Ilyen gondolatok közt állt ott a testben szenvedő Azáziel angyal. És mintha már örökkévalóság óta állt volna egy helyben: így érzett most rövid perceket, ő, aki egyszerre teremtetett az örök Idővel, s évezredeken könnyen szállt át hajdan élete. Mi volt akkor egy ezred? Érezte most már: a test kínja a várakozás kínja, melytől végtelenbe nyúlik az idő, mint egy kígyó; mindig cél, mindig akarat, minden perc csak ideiglenes, minden perc a következőre vár; sehol egy nyugodt, igazi pillanat, ahol a lélek megvethetné magát, hogy szabadon szökhessen föl otthonos magasságaiba…

Az angyal leindult a sáros folyóhoz, azon az úton, amelyen járt bús meleg estéken az ember leányával; s később már egyedül, szabadságot keresve a magányban (de akkor is jaj, egy rezgő szúnyogoszlop tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel tapadt rá, ment vele, ezer mérges csípéssel bosszantotta testét, zavarta gondolatait… akkor szúnyogok, most az esőcseppek…). Ment, ment, le a partra, a fiaira gondolt, akikhez igyekezett.

Szinte látta már a mérhetetlen repülő sárkányokat, a lusta nagy ormányosokat, ormótlan agyart, lötyögő bőrt: akik majd meg fognak itten telepedni; akikkel az ő fiainak kell majd megküzdenie. Büszkén képzelte el a harcban fiait, az óriásokat…

A zápor csak pettyezte a vizeket, vigasztalanul nyúlt a nagy szürke tenger, de Azázielnek nem volt kedve visszamenni. Az asszonyára gondolt, az ember leányára… kicsinyes szemrehányásaira, szeszélyeire, amikkel várja otthon, a nagy szürkeségben. Visszamenjen? Ó, micsoda silány ez az élet! Szépek az ember leányai, szemeik szelídek, mint egy planéta alkonya, ajkukon az élet vöröse hívogat.

De a lelkük törpe és önző. Nem a lélek nagy bennük, csak az élet… egy rész az Isten életéből, amelyet Évába lehelt a hatodik napon… egy szikra az örök, meleg, tenyésző életből… Ez az élet csábította az angyalokat, amikor az Isten fiai látták az emberek leányait, hogy szépek volnának, és vettek maguknak feleségeket mindazok közül, kiket kedvelnek vala… Ez az élet csábította öt is – mivelhogy az angyaloknak nincsen életük, mert ők tiszta lelkek; és megkívánták a meleg, testi életet. És vettek maguknak testet és feleségeket…

Azáziel elfeledte útját, a záport, az eltűnt révészeket… Abolibah szépségére gondolt, amint várta öt, mennyei szeretőjét, ragyogva és sejtelmes vágyakban lihegve a part magas fokán. Önmagára gondolt, arra az időre, amikor először erre a földre szállt, tele szerelemmel és szeretettel az emberek fiai és leányai iránt, kész bebörtönözni magát értük e kicsi csillagon, kész elszenvedni a keserű halált, ajándékokat hozva és áldozatot az egész világnak, angyalésszel még, angyalérzelemmel! Dédelgető reményt hozott e különös fajba, mely földből és istenből született. Ó, ha a mély és meleg élettel, mely az embernek adatott, angyali Erő és Okosság szövetkezik – mi nem lehet még az ember fiából!

És most visszaemlékezett Abolibahra, aki útjába állott terveinek – nem gonoszságból, csak kislelkűségből. Aki visszatartotta könyörülő kezét, melyet az emberek felé nyújtott, aki lenyírta okosságának szárnyait… Mert minden perc, melyben szelleme tovaszállt, hűtlenség volt a Test és Asszony iránt; minden adomány, amit másnak adott, őt rövidítette meg, őt és gyermekeit. És – szép volt Abolilah, olyan szép, hogy mikor elébe állt, semmit sem látott tőle a világból. Még most is szép volt, mert annak az ősidőnek asszonyain nehezen tudott győzni az Idő. Mégis hervadt lassan, mint a rózsa.

Ennek a hervadásnak az illata betöltötte a házat, betöltötte Azáziel szívét. Az elpazarolt esztendők gúnyosan búcsúztak sorba az angyaltól, aki emberré lett. Mennyi mindent remélt csinálni angyalerővel, egy emberéletben! S mit tett? Asszonyi perpatvarokat simított el otthon jósága szavaival, juhait számlálta esténként, és ellenőrizte juhászait és számadóit, határait védte a szomszédok ellen, fölvigyázott nappal a mezei munkára, vagy szilaj fiait dorgálta. Ezzel telt el az egész élete; mindig cél, mindig eszköz, és mindig holnapra maradt az, amiért mindez érdemes volt…

És fiai – a szilaj fiúk – nagyra nőttek…

Nákhor és Hárán… Már tudta Azáziel, hogy ők azok, ők a nagy Holnap, akikre minden maradt, akiktől mindent várni lehet. Már tudta, hogy maga csak eszköz volt, egész élete, embersége eszköz; az angyal embersége, emberi szerelme, hogy mennyi erőt adjon ennek a földi fajtának: – amiből kisudárzott ez a két óriásfiú. Mert nem közönséges emberi gyermekek ezek; hanem mennyi erő lázong és tüzeskedik bennük… És ők viszik az angyal ajándékát az ember fiainak…

– Ah, Nákhor és Hárán!… Ti most nyugodtan ültök erdei házaitokban, az esőtől kopogó cédrusdeszkák alatt; pihen erőtök, és nő a záporban, mint a buja vetés… A házatok bizonyosan kész már, szép cédrusdeszkákból; két nagy szarva van, napkelet és napnyugat felé, és két nagy udvara; az egyik szarvában lakik Nákhor, asszonyával és harminc rabnőjével, a másik szarvában lakik Hárán, az asszonyával, és az udvarban vannak a tevék s öszvérek. Körös-körül nagy, tüskés kerítést csinált Hárán, hegyes lécekből a vadállatok ellen, míg Nákhor a vastag fatörzseket vágta és faragta óriás kezével. Mert óriások ők, és elméjük több, mint emberi: kieszelik ők a hasznos dolgokat, és megismertetik az ember fiaival…

Így tűnődött Azáziel angyal az erdőben, és lelke megnyugodott. Eszébe jutottak a szegény révészek, akiknek házát elsodorta a haragos folyó, s gondolata merésszé melegedett. Mért ne tudnának az ő óriás fiai nagy gátakat építeni a folyó partjára, és visszatartani angyali erejükkel pusztító útjában? Legyőzni a folyót, s megmenteni az embert, s ami az emberé?

Az angyal gyorsabban ment, s nemsokára világosodni kezdett előtte az erdő. Ott van a tisztás, a fiai háza… De ekkor csodálatos sistergés vegyült bele az eső kábító csapkodásába: mintha millió kígyó sziszegne az irtásban, vagy ezer óriás színá a fogait. Egyre közelebb szólt, s már olyan volt, mint egy nagy boszorkánykonyha: fövő üstökkel, tűzre csöppenő, eleven zsírokkal. Az angyal széthajtotta egy utolsó bokornak ágait… S egyszerre meglátta a sistergés okát. Micsoda látvány volt! Égett, párolgó gerendák sisteregtek az esőben.

Az angyal közelebb ment.

Nákhor épségben megmaradt házrészén dúlás nyomai látszottak. A kerítés kitört, a házhomlok vastag gerendáin fejszecsapások fehér helye maradt. Azázielnek elszorult a szíve. Micsoda iszonyatos ellenség lehetett, aki az ő óriás fiait meg merte támadni?

Nákhor azonban vidáman állt a tárt ajtó mögött. Egy erős vesszőt tartott a kezében, melyhez állatbélből készült ruganyos húrokat kötözgetett.

– Mi történt? S hol vagyon Hárán, a te atyádfia? – kérdezte Azáziel.

– Ah, atyám, örvendj fiad diadalának – felelte Nákhor szemeit fölvetve. – Hárán messze befutott az erdőbe; házát felégette, s szolgáit leöltem. Hetekig kovácsoltam a tervet ellene, mert sok emberrel kellett megküzdenem; s a tűznek engedtem ennen házamat, hogy égni lássa az övét. ő is készült ám énellenem; de nem tudott meggyőzni. Most én ölelem az ő asszonyát, ki az enyémet akarta elvenni; fut ő most, s íme, én íjat gyártottam angyali eszemmel, hogy öt üldözhessem.

És aggódva nézett az ég felé:

– Ez az eső megpötyögösíti az íjamnak húrját. Mondd meg énnekem, atyám hogyha tudod, mi lehet a szándéka az Égnek?

Azaziel nem felelt. Szemei a párolgó romokra tapadtak, melynek tetején egy csomó emberi hullát fedezett fel. Az eső vize folyt szét a hullákon, és nagy, csúnya, kutyaféle állatok ólálkodtak körülöttük. A házból hallatszott, amint Nákhor szolgái nehéz kőbaltákat köszörültek, és az ajtóban állott az óriás, az Angyalnak Fia, s angyaleszével s óriás kezével íját mesterkélte: – Ah, atyám! – kiáltott. – Tetőled kaptam ezt az ügyességet. Olyan fegyverem lesz, amilyen még nem volt halandónak.

Ezalatt a menekült Harán is készült az erdőben. Az eső pedig zuhogott, lassan, egyformán, végtelen; patakokban csorgott ki a sistergő gerendák közül, tavakat csinált a tisztáson, leverte a fáknak lombozatát. Azáziel az égre tekintett; Ó ha egyszer felszállhatna, mint hajdan, szabad és tiszta lélek lehetne! Az égre tekintett, az esőző égre.

És most már értette, mi az úr szándéka.

(1907)

 

Babits Mihály: Karácsonyi Madonna

Regényes legenda, 1907

 

1.

 

Hármat fordult a nagy kulcs visszafelé, s a fakó fájú vasas kapu a kőapostolok alatt meg se rengett; a kecskearcú sekrestyés elbicegett a téren. Gyönyörű éjszaka volt; a csillagok azzal a hideg tisztasággal lobogtak, mellyel csak télen tudnak. A nagy, gót torony kíváncsian nyújtotta nyakát, mintha tekintetével követné a belőle távozó kucsmás alakokat a szűk mellékutcába.

A levegő üvegből volt, és minden átlátszó, s az óraütés hangja mint a kristály csengett.

 Karácsony éjjele volt.

 

2.

 

Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott, döngött a hordó, céda lányok sikolya, duzzadt potrohok nevető rengése. Ezüstserlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét.

 De a szent percek egyházi illata bejárta a részeg lelkeket, és a lármás csarnokban teológiai vita folyt.

- Mi történhetik most a zárt egyházban, és mi érheti, ha ki azt meglesné?

- No, ott most öregapád táncolhat halottas gúnyában, ha ugyan felnyomhatja levéznult karjával az ormótlan követ, amire Gerhardus mester olyan hülyének véste rá az arcát.

- Addig igyál hát, míg téged is a kő alá nem dugnak - ordít egy kicsattanó hatorrú levente.

- Bizonyosan tudom - mondta Páter Lucentius, a házi pap, és megtágította cingulusát -, bizonyosan tudom, hogy ilyenkor asszonyunk, Mária jár egyedül a dómban, és a kisfiát viszi fényes karján, és mennyei világosság tölti be a hajót. Párizsban, ahol az isteni tudományt hallgattam, a halhatatlan Abelardus mester a legmélyebb titokba is beavatott.

Szűz Mária jár a templomban, ilyenkor, egyedül.

 

3.

 

Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.

- Én - mondta Artúr lovag -, én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.

- Az pedig, aki látja - mondta Páter Lucentius -, azt pedig, aki látja, élve nem marad.

- Majd jön öregapád - szólt egy másik vitéz -, majd jön öregapád, és magával hív.

- Most azért is elmegyek - felelte Artúr lovag -, elmegyek, s megnézem. Mert csüggednek a gyertyák, és homály szövi be pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok, és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.

- Részeg vagy, öcsém - szólt egy nagy bajuszú.

- De nem fog bejutni - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.

- A rossz lélek száll bele - jegyezte meg Páter Lucentius.

Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artúr nyomában, kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.

Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót, s a falnál befogózott egy üres fegyverzetbe; azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábu nem bírt a részeg ember súlyát, s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta, s a homlokát hűtötte a hűs vason, s berondította rondaságaival, s fetrengtek, mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávokban táncolt ez idilli képen.

A nagy feszület elborult a falon.

 

4.

 

- Hé, sánta ördög, pokol sekrestyése, szakadna rád az öreg pillér, tudom, felébrednél.

- Nem, nem tehetem, uraim, nem tehetem, elkárhoznék. Az uraknak mindegy; szegény ember legalább a másvilágon üdvözöljön.

- Ne bántsátok, nem vesszük el tőle a kulcsokat, bűn lenne. Az éj gyönyörű, a tél csodálatos. Nézzétek azt a sok fene párkányt, árkádot, rozettát. Van ám itt mibe kapaszkodni. Az Isten is mászásra teremtette a frankusok templomait.

- Az emberek nem mernek kinézni odúikból, mert hallanak, hahaha! Ki mulathat karácsony éjjelén? Gonosz rémek lehetnek! Hahaha. Pedig most pompás ám idekint, és jobb a levegő a bornál: hűvös, csillapító.

- Vaj, alszik-e a pap?

- A gonosz lélek szállt meg benneteket - ismételgeté Páter Lucentius.

- Részeg vagy, öcsém, és magasan vannak az ablakok. Az első párkányról levisz az ördög, és kitöröd a nyakadat.

- De nemigen ivott.

- Nem volna nála jobb tornász a vajda udvarában. Zára várát megmászta egy ostromon.

- Látni akarom Máriát. Milyen lehet? Olyan-e, mint festik?

- Hogy jutsz fel? Hogy jutsz be? Hogy jutsz le?

- Istentelenség. Ne kísértse kegyelmed az Istent.

- Quintus Curius - vagy Curtius - vagy Sestercius - fránya verje a nevét - megleste az asszonyok sacrificiumát, és belecsapott a mennykő. Olvastam a románusok históriájában.

 - A diákok religióját az ördög találta ki. De én nem félek az ördögtől sem. A Jézuska megszentelte Antoniust, aki színről színre akarta őt látni. Én nem riadok semmitől, hogy a szent Szüzet lássam.

- Mindig ilyen volt. Bolond - szólt a nagybajuszú.

- De Antoniusról igazat mond - morogta Lucentius. - Asszonyunk, kegyelmezz! Belé szállt a Szentlélek Úristen.

    A lányok vastag keszkenőket terítettek a sekrestyés háza előtti padra, és ráültek. „Cseppet sincs hideg - mondogatták. - Nagyszerű a fekete karácsony.” Egy részeg ember az utca mellé dőlt.

- Ez a templom olyan, mint a bábeli torony. Ne mászd meg, ne kísértsd az Istent!

- Az Isten velem van. Milyen tiszta az ég!

 

5.

 

A keze egészen áthűlt, amint a márványtűkbe és kőrózsákba kapaszkodott. Végre fenn volt az első párkányon.

- Bim! Bam! - az óriási óra ütött a feje fölött. Állt már nagyobb magasságokon, de most szédült. Nem csoda. Nem baj.

Szétnézett. Az ablakok már mind sötétek voltak. A messze dombon látta várát. Lenn a téren az emberek... Istenem! Az emberek!

Mindehhez semmi köze. Benn, a kövek mögött más világot sejtett.

A hold élesen sütött, és besárgította a köveket.

A kövek egész jó lépcsőt csináltak. A párkányok egymást érték. Az árkádokba megkapaszkodhatott. A rozetták réseibe bedughatta a csizmája hegyét. A kis kőobeliszkekbe meg lehetett támaszkodni.

A félpillérek fejére rá-ráült. A lapos ormokon végigsétált. Ágaskodva fogózott párkánytól párkányig. Nem félt semmit. A meredek támaszkövön nyugodtan imádkozott.

A hold bevonta őt. Messziről tán egy mozgó dísznek látszott, mint egy fali gyík. Mint a dóm zergéje, nem félt semmit.

Egyre azon bámult, mily nagy itt, ami alul nézve kicsi. A filigrán cifraságok közelről ormótlan kolosszusoknak tetszettek.

Még egy lökés, és az ablakot éri. Ó, itt vigyázni kell. A párkány oly keskeny, hogy alig lehet megfogódzni. Az ablak vastag, festett üveg. Egyetlen kis táblája volt tárva, szellőztetés végett. De azon nem fért be. Az ablak vastag, festett üveg.

Szent Erzsébet volt ráfestve a rózsákkal. Így visszafelé haloványan látszottak az éles, színes vonalak. Artúr alig tudott megkapaszkodni.

Harci csákánya mindig az övén volt. Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal kivette a csákányt. A keze didergett, meredt. Ingott. Visszakapaszkodott csákányos kezével. A csákány leejtette.

A csákány nagyot koppant. Zengett, visszazengett.

Lemászott a csákányért. Nem nézett a mélységbe. Vigyázva mászott. Teljesen józan volt és számító.

Jól megkapaszkodott, hátravetette a csákányt, és számítva, nagy lendülettel ütött. Szent Erzsébet zuhanva, csörömpölve széthullott.

Rá is hullott fejére; behunyta a szemét. Mit tesz az?

Bedugta a fejét: sötét volt. Csak a hold szűrődött át a színes ablakon kísértetiesen.

Semmi.

Szédítő mélység és magasság. Belép a belső párkányra. Járt-e itt már ember? S ilyenkor? A finoman szőtt félhomály elfogja a lelkét. A fenyőforma kőívek egymásra borulnak. A fekete pillérek dús lába ködbe vész. Rejtelem, rejtelem. Az oszlopok árnyai új oszlopok, elfeküdt oszlopok. A kőerdő nesztelen. Mily kicsiny az ember. Íme, egy befalazott végtelenség. A legszebb, amit földi kéz alkotott...

Ah, szűz Mária, segíts! Nem volt ő már így egyszer? Ült ő már egyszer ezen a párkányon, nézett a homályba. Álmában. Ült ő már itt. Borzasztó, borzasztó.

Ha innen lebukna!

Most feláll, lassan jár, támaszkodik a falhoz. Ott csillár: a párkányszögletről át lehet lépni a csillárra. Onnan majd látni a hajót, egészen.

Szűz Mária, ne hagy el! Szent Erzsébet, bocsáss meg!

Milyen por mindenütt.

Miért is jött ide? Valamit látni akart.

A távolban, lent rezgőn izzik az örökmécs.

Most... egy nagy lépés... A nagy csillár meging... hintáz... Ráül a csillárra, szétveti a combját, mint a paripán. Lelógatja a lábát a homályba. Az aranyzsinórba kapaszkodik; az aranyzsinór nem szakad le. Hintáz.

 

6.

 

Halk zene, finom fény.

Mária, aranyvirág, megindul az óriás hajóban. Ki tudja, honnan jött, s hova megy? Ki meri kérdeni? Amint közelebb, közelebb jön, a középre árad a fény. Nem éles fény, csak gyönge és édes, s az Ő isteni alakjából árad. A sarkok, a szögletek homályban maradnak. Halk, távoli zene hallatszik, gyermekhangok, s a homályból apró angyalfejek ütik ki magukat, alig észrevehetően, szárnyas gyermekfejek.

Artúr szíve dobog, s a nagy csillár hintáz.

Az angyalok királynéja jön, jön. Nem a lábával lép, csak leng, tova, leng a holdsarlón. Ez egy fényes fénysarló, fényből a lába alatt. Halkan, halkan leng az isteni alak. Magas és karcsú és szép, olyan, mint egy elefántcsonttorony. Halkan, halkan suhan az isteni alak. A ruhája sötét és mégis fénylő és hosszú és lengő, eloszló. Sötét haja lágyan elomlik. Enyhe dicsfény köríti fehér homlokát.

A hodsugár keresztül-kasul szövi a belső teret; de ki látja? Az izmos pillérek árnyai eltűnnek.

Mária, tenger csillaga, libeg a lapuló sötétség tengerén. Halkan libeg a pillérerdőn, a színes, íves ablakok között. Felhőbe borult fent az óriási bolt. A padsorok titkos angyalkákkal telnek. A magas kóruson, az orgona sípjai között angyalfejek röpködve játszanak bújósdit. Az orgona fehér billentyűin Szent Cecília átkátszó ujjai suhannak.

Dalol az angyalnép.

 Mária, mennyországnak kapuja, méltóságosan száll. Nagy, fényes keszkenő simán födi Asszonyunk vállait. Áldó szemei ragyogó ablakok, melyeken a mennyországba látni. Hét tőr döfi szívét. Mária, Magyarország védasszonya szeretettel mosolyog.

Ah, a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája, a kőszentek hódolni jönnek Máriának.

Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog. Mária halkan, halkan előbbre száll.

 

7.

 

Artúr lovagot másnap a kecskearcú, sánta sekrestyés összezúzva találta a kövön, a nagy csillár alatt.

 

Karinthy Frigyes: Hasműtét

– Fene egye meg – tört ki Vajda főorvos, első asszisztens, pulykavörösen, mint egy iskolás gyerek, akit lehordtak. Vadul tépte le a gumikesztyűt. – Fene egye meg, velem ne ordítson, nem vagyok iskolás gyerek.

Telekes főorvos úr, második asszisztens, a csap alá tartotta kezét, amiről lassan és nyugodtan már lehúzta a kesztyűt. Mosolygott.

– Ugyan ne marháskodj – csitította –, most jut eszedbe hajszálat találni a … Hat éve ordít így, veled is, meg velem is, még sohase evett meg egyikünket se. Téged meg, nagyon jól tudod, még külön is szeret…

– Fütyülök rá, szeresse az öreganyját…

– Nonono, csigavér! s tudod mit, még igaza is volt, véletlenül… Ne haragudj, de ma csakugyan szórakozott voltál… Már én is szólni akartam, hogy folyton az orra alá tartod a lámpát, ahelyett, hogy a hasba világítanál…

– Hát aztán, nem lehet akkor szólni vagy csak inteni – muszáj rám ordítani, mint egy cselédre, az összes tyúk előtt, méghozzá lokálba operált betegnél, aki minden szót hall… Így legyen aztán tekintélye az embernek… Á, nekem elég volt, torkig vagyok… Ha nektek ez kéjmámor, csináljátok vele akár ezer évig – én nem vagyok megesküdve ezzel a klinikával! Régen szanatóriumom lehetne – fütyülök a nagy megtiszteltetésre, az ünnepelt sebész asszisztense… Majd megmondtam, ezzel az ünnepeltséggel! Könnyű neki… Velem ugyan nem ordít többet, mert…

Hirtelen elhallgatott, ahogy Telekes oldalba bökte. Még percekig nem tudott szóhoz jutni, kínos töprengésében, vajon hallotta-e az öreg utolsó szavait. A tanár egész nesztelenül jött be. Lopva pislantott a jól ismert, kedvesen darabos, durva bicskával faragott arcra, amint a vízvezeték fölé görnyed. Kicsit mogorva volt a tanár, de egyébként nem látszott rajta semmi. Azért összerezdült, mikor észrevette, hogy megszólal…

– Nna, éppen elég volt, gyerekek…

Vajdát rögtön megnyugtatta a nyers, recsegő hang – a biztonságnak és hetykeségnek furcsa, jóleső keveréke élénkítette fel. Szóval, hál’ istennek, nem hallott semmit… Annál jobb… Vele ugyan ne ordítson, mert…

– Már örülök ennek a hat napnak – folytatta a tanár –, nem is a kongresszus miatt… a nagy pofákat, amiket nézni kell, majd csak lenyelem valahogy… De legalább dögölhetek reggel pár napig… és olvashat az ember egy tisztességes könyvet…

Lehajolt, hogy megmossa az arcát, amire vér freccsent. És ugyanakkor élesen felszisszent. Mindketten odafordultak.

– Hogy a keserves isten… – káromkodott a tanár. – Nem lesz nekem ettől nyugtom, már látom… Meg kell ezt csinálni.

Kérdően néztek rá. De az öreg dühösen förmedt rájuk.

– Mit bámultok? Mintha nem tudnátok nagyon jól, hogy sérvem van… Azt hiszitek, nem veszem észre, mikor összeröhögtök, ha munka közben a fogamat csikorgatom?…

Egészen el voltak képedve. De a tanár nem ügyelt rájuk, úgy folytatta…

– Nem fogtok többet röhögni, galambocskáim. Elég volt.

Pillanatig eltűnődött, aztán, mintha éppen most határozná el magát:

– Ni csak, éppen jól jön ez a hat nap… A méltóságos kongresszus meglesz nélkülem is… legalább nem lopom hiába az időt. Egész nap olvashatok az ágyban, még pihenésnek is ideális… Ötödik nap, ragtapasszal, tangót táncolok…

Egészen felélénkült.

– Méghozzá itt helyben fekszem le, valamelyik privátban. Ha nagy baj van, Nagypofa professzor úr jöhet tanácsot adni… Tyő, a kutyafáját, gyerekek… remek lesz! A hetest készítsétek elő!

Élénksége az asszisztensre is átragadt. Telekesnek ragyogott az arca.

– És kire gondol, tanár úr? Horkay őméltóságára? Horkay lenne a legjobb… Mindjárt lehetne telefonálni… ilyenkor otthon van…

A tanár felkapta a fejét. Vad grimaszt vágott, mintha csakugyan be akarná kapni valamelyiket. És már mennydörgött:

– Megvesztél… Hogy én?!… Hogy engem?!… egy másik professzor?… No még csak az kéne!… Az én hasamba be nem teszi méltóságos kolléga a patáját… Még csak az kéne!… Ezt a ziccert nem adom nekik… Meg vagy őrülve, gyermekem!

Telekesnek nyitva maradt a szája.

– De hát akkor…

– Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Már megint kapkodod a fejed, mint kacsa a hátulját?… Ilyen alakokkal vagyok körülvéve, az isten verje meg, mindjárt kapkodnak… meg vagyok áldva veletek, mondhatom… Elhiheted, legszívesebben magam csinálnám, csak hát hogy álljak hozzá, ahogy az egyszeri paraszt mondta… Meg kell elégednem ilyen szerencsétlen tyúkszemvágókkal, amilyenek ti vagytok! De hiszen majd a körmötökre nézek, ne féljetek semmit.

Egy kukkot se tudtak szólni, úgy bámultak. És a tanár már rendelkezett.

– Egy-kettő!… A nagy műtőt készítsétek elő!… Lafettás asztal középre!… Injekcióra Hildát hívjátok…

– De kérem, tanár úr… most rögtön?… és mi ketten?

– Hát mikor, a teremtésit – majd vacsora után talán, mikor tele van a hasam? Véletlenül úgyse reggeliztem… még keserűvíz se kell… Ide figyelni, böllértanoncok! Félóra alatt átöltözöm, leborotválkozom, aztán pizsamában átsétálok a kékbe… addig bemosakodtok, kifőzitek a teljes sérvgarnitúrát… Hilda friss novokaint kever, lokálra… Meg vagyok értve?! Azaz hopp csak! hogy el ne felejtsem… ilyen könnyen meg nem ússzátok… egy tükröt kérek, egy nagy tükröt, meg vagyok értve? azt fölakasztjátok nekem, a lámpa fölé, srégen, párhuzamosan az ágyfejjel, ahová a pofám kerül… onnan akarom nézni a színházat!… Nekem nem fogtok lazsálni, hentesek, arról tegyetek le… Most megmutathatjátok, mit tudtok… Na egy-kettő, volt szerencsém, viszontlátásra a vágóhídon!

És ment minden, mint egy furcsa álomban.

Félóra múlva, mikor a tanár, lila pizsamában megjelent a terem küszöbén, az asztal középen állt, fölötte, zsinórokra függesztve, a tükör. A doktorkisasszony vidáman töltögette a pravazt, a két főorvos, sápadtan a fehér csuklya alatt, szótlanul és szepegve rakosgatta a műszereket. Szinte haptákba vágták magukat, mikor a tanár bejött.

Telekes mondani akart valamit, de az öreg máris lehurrogta.

– Mi az, ez nektek világítás? Lejjebb azt a hármast, a teremtésit! A szemembe akartok vakítani, hogy ne lássak?

Mindhárman ugrálni kezdtek, mint a katonák. A tanár ledobta köpenyét.

– Följebb azzal a fejtartóval! Úgy ni! Lejjebb a lábat, hová tegyem így a fenekem, nem látsz? Hozzám ne nyúlj, mert megharaplak!

Ez a doktorkisasszonynak szólt, aki segíteni akart, ahogy felkászálódott a pompás műtőasztalra. Egy kicsit fészkelődött, főként a fejtartásra vigyázva. Aztán rögtön rákezdte megint.

– Most jó. Gyerünk a kendőkkel. Két tenyérnyi helyet hagytok, a köldök alatt. Ott, ott, melák… mit bámulsz, hát persze hogy előrajzoltam… Majd rátok bízom! előrajzoltam a fürdőszobában, nekem nem fogtok fölösleges heget csinálni… Pontosan ott vágsz be, ahol a vonal kezdődik… végigszaladsz, és rávágsz a scrotumig. Na gyerünk, gyerünk azzal a jóddal… Nem, nem, csak a Hilda…

A doktorkisasszony kezében reszket a pravaz. Bömbölés téríti magához.

– Lejjebb, az isten áldjon meg! Ez egy szúrás? Mélyebbre, szerencsétlen! Egyenest tartsd a tűt, hányszor megmondtam! A kvadliba szúrj, ne mellé – azt akarod, hogy ordítsak, mint az a tegnapi vénasszony? Látom nagyon jól, hogy mellé tartod!

A két asszisztens vacogva kuncog.

– Ti meg ne röhögjetek! Majd mindjárt meglátom, olyan nagy legények vagytok-e… Úgy, Hilda fiam, elég lesz… ezt a negyediket már nem éreztem… Jöhet a jód meg a skalp… Izé… várjatok csak… jódozni Vajda fog… vagy mégis inkább… nem, a Feri jódozzon… a bicskázást majd Vajda úr fogja csinálni.

Vajda főorvos megrezzen az úr szó gúnyos megnyomására. De valami furcsa büszkeség árad el benne, ugyanakkor az arca kipirosodik.

– Igen, igen, Vajda úr… éppen, hogy magácskára vagyok kíváncsi… mert olyan foghegyről szokta venni ezeket a kisebb herniákat… hát most szeretném a tulajdon hasamon érezni, csakugyan olyan biztos-e a keze… Jól van, Feri fiam, elég a jódból meg a jóból… nézze, a főorvos úr türelmetlen, alig várja, hogy felmetélje a belemet… régen feni már a fogát, igaz?

És a tanár szeme, oldalt, rávillan az elképedt orvosra. Az orvos kezében megáll a borszeszből kiemelt kés, ahogy elfoglalja helyét az asztalnál.

– Hát most egy darabig nem koptatom a szám, a tükröt akarom figyelni… Tehát figyelem. Matizol, kendő, tizenkét cserebogár… Második kvadli, harmadik jód… Bicska… Ferde ingvinális… Érlekötés előtt tupfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mint ahogy szoktad… A funiculust mutatóval emeled, meg vagyok értve?!… A többit majd meglátom… Vigyázz, kész, mehet!…

A kés végigszalad a hasfalon. Telekes már törli a vért, Hilda készíti a csíptető ollókat. Két percig halálos csönd. Zsír alig van a barna, katonás bőr alatt, a lebeny ezüstös csillogással buggyan elő a széttárt seben. Csak furcsa, hogy az ernyedt bőrnye nem tolul utána, mint ahogy… ki kell emelni, mielőtt lekötné… Hm… furcsa ezzel a tömlővel, hogy nem buggyan elő…

– Aha! – szólal meg gúnyosan az operált. – Aha!…

A sebész keze megrándul.

– Na, mégis rájön a főorvos úr?!… Vagy nem?… Kíváncsi voltam!… Egy kis meglepetés, persze, és rögtön elájulunk… Hát talán tovább kéne keresgélni… Az bizonyos, hogy valahol van… Na, mégis. Csakhogy!… Most majd egy kicsit mócsingolunk, igaz?… a resectió ráér… Közben kicsúszik a csík, akkora haematomát kapok, mint egy dinnye…

A sebész elvörösödik.

– Nna?!… Nná?… Most mit kell tenni, vajon mit, Úristen! Mi?!! Jó lenne, ha megmondanám… mi?!… Csak hát ha valaki olyan kényes a sebészbecsületére… annak tudni kell… És ha nem szólok?!… Mi?!… Én most egy szegény beteg vagyok… nem súghatok… segítsen magán a főorvos úr, ha tud!

Vajda homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Megfeszíti magát… Hirtelen eszébe jut… Negyedik ujj! A kipreparált, lekötött csonkot megragadja a makkfogóval, átszúrja és leköti. Az izmot vastag fonállal felvarrja… Utolsó öltés!

– Csakhogy végre! – bólint az operált, megvetéssel.

Telekes átveszi Hildától a befűzött fonalakat, három darabot, átadja Vajdának. Vajda kettőt letesz a kendőre, a harmadikkal belenyúl a sebbe.

– Jobb oldal! – ordít a tanár. Vajda nem érti, kapkod, kirántja a tűt.

– Jézus Mária! Most meg kirántja! Nem arra mondtam, boldogtalan! A két másikra! Ezerszer mondtam már, hogy jobb kéz felől teszem le, ha a ballal könnyen el akarom érni… Mért nem teszi mindjárt a feje tetejére? Mért nem préseli be az imakönyvébe, azt a keserves… Na, meg vagyok én áldva magukkal!

Szerencsére, a két varrat már megvan, a kapcsokat Telekes adogatja. Mindjárt vége a vesszőfutásnak, még egy utolsó kitörést kell elviselni.

– Lazán! az isten… lazábban! Hogy markolsz bele, édes fiam, a szeretődbe markolj így bele, nem egy frissen vágott hasfalba… na, meg vagyok én veletek… Megvan végre? Köszönöm szépen! Ez nektek tizenöt perc? Persze, azt hittétek, nem érek rá órát nézni közben… Hát vegyétek tudomásul, tizennyolc és fél percig tartott, szégyen, gyalázat! Lemosni, lemosni és gyerünk! Hol a János?! A tolóágynak rég ott kellene lenni! Meddig emeljem a lábam?!… Kollódium, semmi más…

Vajda kipirult arccal sürgölődik, mialatt a beteget átrakják a tolókocsira. Széttolja az ajtót, előrefut.

Vesztére.

– Maga csak maradjon, főorvos úr – inti le az állig betakart professzor. – Majd a Hilda lekísér a szobámba. Magukból egyelőre elég. Vizit előtt lesznek szívesek benézni hozzám.

De ahogy a kocsi elgördül a sóbálvánnyá meredt első asszisztens előtt, az ajtóban, a tanár oldalt fordítja fejét, jobb keze kinyúlik a takaró alól. És lehalkított hangjában valami dörmögő, lágy kis mosoly bujkál, önelégült békéjével egy jól sikerült leckéztetésnek.

– Nna… Praclit… Egy pillanatig se hittem, hogy holmi Horkayra jobban rábízhatom… Már csak inkább olyanra, aki legalább tőlem tanulta… Egész jó volt, és a tizennyolc perc se baj… Nna… És nem kell mellre szívni, ha néha ordítok egyet… a tüdőt is foglalkoztatni kell, nem igaz? Még soha olyan ember nem hallott ordítani, akit nem szerettem! Viszontlátásra!

A főorvos úr még ott érzi tenyerén az öreg, csontos kéz melegét, mikor a kocsi eltűnik a folyosó sarkán.

Mintegy álomban fordul vissza, Telekes vidáman rángatja a kesztyűt. Teli torokból nevet, már messziről kiabál.

– Hát mit szólsz ehhez? Óriási mi? Fényes alak, barátom, mondom neked – ilyen nincs több a világon! Becsületemre, az utolsó szigorlaton nem drukkoltam így!

Vajda merengve áll a műszerek előtt, a csipeszek közt babrál. Telekes izgatottan hadar tovább.

– No és te… amit veled véghezvitt… Láttam rajtad, egy zabszem nem sok… Amellett legszívesebben a képére borítottad volna a mócsingosvödröt – éppen jókedvedbe talált! És ami a legszebb – azt, remélem, tudod, hogy a műtét egyáltalán nem volt indikálva – ezt a sérvet tíz évig lehetett volna még hordani kötés nélkül, igaz? Te tudtad, hogy van neki? Én bizony isten nem tudtam! Hirtelen rájött az öregre – mondom neked, nincs ki mind a négy kereke! Fantasztikus! Mindent összevéve, azért büszkék lehetünk – azt hiszem, egyedüli eset… Mi az, megkukultál? Már megint szórakozott vagy?

Vajda áll a szoba közepén, az üres tenyerét nézi, mintha sohase látta volna még.

– Te – szólal meg egyszerre különös, idegen hangon, és tovább mered a tenyerébe –, nem Kapernaumnak hívták azt a várost?…

– Miféle várost? Megőrültél?

– Ahol… ahol a Mester… megjelent… a tanítványok előtt… és Tamást… a hitetlent… rákényszerítette… hogy az ujjával nyúljon be… a sebbe… amit az oldalán ütöttek… dárdával… büntetésül… amiért nem hitte el… hogy a lángésznek… külön törvénye van…

 

Karinthy Frigyes: Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

– Itt vagyok!

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

– Rabbi, rabbi! – zokogott.

És a mester szelíden folytatta.

– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”

Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.

És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:

– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”

Az pedig felzokogott és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.

Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:

– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”

Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod…”

Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

(1917)

 

Kabos Ede: Mária látogatói

Rőt porfelhők alatt fulladoztak a názáreti házak. A két öreg asszony, aki reggel óta gyalogolt Kapernaumból, már szédült a portól és az érő fügék émelyítően édes szagától. Az egyik sózott halakat szedett ki a tarisznyájából s adott belőlük a másiknak is, hogy szagolja, mert kellett az édes füge ellen a sózott hal szaga, mint a római asszonyoknak a szagos olaj, ha vásárra mennek. A sózott haltól kissé magukhoz tértek s körülnéztek, hogy kitől tudhatnák meg, merre van a názáreti ács háza.

Az árok mentén meztelen gyerekek játszadoztak. Két fadarabot kopácsoltak össze, aztán beszúrták a gyepes talajba s énekelve ugrándozták körül. A vékony gyerekhangokból kivált egy csúfondáros szó: "melech!... melech". Néha egy-egy nagyobb fiú kiugrott a sorból, leköpte a földre szúrt fadarabokat s akkor a többi gyerek hangosan, kacagva, gúnyolva énekelte:

- Zsidók királya... zsidók királya...

A kapernaumi öreg asszonyok összenéztek s azt morogták: - Máriával is csúfolódnak. Názáret is olyan, mint Kapernaum. Mária se mehet az utcára a gyerekektől, mint mi.

A játszó gyermekektől nem is mertek az ács hajléka felől kérdezősködni. Lejjebb bandukoltak az országúton s a kútnál találtak egy szolgálóleányt. A leány sírt. Ennek közelébe merészkedtek. Aki sír, az nem bánt másokat.

- Merre van a József ács háza? - kérdezték a szolgálóleánytól.

A leány megemelte a korsóját s azzal mutatott egy kis fehér ház felé, melynek tornácán egy fehérhajú ember foglalatoskodott a gyalupad körül. A kapernaumi asszonyok megindultak a fehér ház felé s útközben megtörülték köntösük szélével poros arcukat, mialatt egyszer-egyszer gyanakodva néztek visszafelé, ahonnan elhangzott hozzájuk a gyermekek csúfondáros éneklése:

- Melech! Melech!

A fehér háznál nem kellett tovább kérdezősködniük. A gyalupad mellől a fehérhajú ember rossz szemmel nézte ugyan őket, de a kapuból a kapernaumi asszonyok már meglátták Máriát, aki maga alá húzott lábakkal ült a belső tornácon, fekete köntösben, kócos, szürke haján fekete kendővel. Mária is megismerte a kapernaumi asszonyokat; együtt sírtak a koponyahegyen - akkor, három szerencsétlen anya. Csak a kezével intett nekik, hogy üljenek melléje a tornácra.

A felső kendőjüket kiteregették és lekuporodtak Mária látogatói.

Sóhajtott az egyik, hogy még ne kelljen szólnia.

- Meglátogattuk a fiainkat - mondta a másik. - Megnéztük a te fiad sírját is, azt hittük, ott fogunk találni.

- Beteg vagyok, járni se tudok - hangzott a fekete kendő alól Mária szava.

Mire megint csak sóhajtott az első asszony.

- Bajra neveljük a fiainkat, Mária. Bajra. Az ember töri magát, öntözi, mint a virágot, könnyeinek sós vizével a gyermeket, aztán - Máriának mellére esett a feje. A gyalupad mögül a fehérhajú ember haragosan nézett a látogatókra, hogy megint azokra a fiúkra viszik a beszédet s nagy kőkalapáccsal kezdte dolgozni a fát, hogy azok ne értsék egymás szavát.

Ült a három asszony csöndesen és kivárta, míg az ács kifárad a kalapálásban. Akkor kibuggyant az egyik látogatóból a vén keserűség.

- Nem volt az gonosz fiú, ha meg is feszítették. Engem szeretett s aki az édes anyját szereti, az nem lehet gonoszlelkű. Büszke volt, annyi volt az egész hibája. Ha meg nem üti akkor szombaton a római katona, most is követ fejt az én lelkem fiam a kapernaumi bányában. Hát mért ütötte meg az a katona? A katona emberebb ember, mint a kőfejtő? Neki mindent szabad, mert dárda van a kezében? Nem bántotta az én fiam egy nézéssel sem. A lányokkal beszélgetett s arra se gondolt, hogy katona is van a világon. De az ilyen római dárdás azt hiszi, hogy megrúgja a tyúk, ha szombatonkint meg nem szégyenít egy legényt a lányok előtt. Mindig arrafelé sétálgatnak, aztán kinézik a legkülönb fiút és megütik. S a fiúk tűrik. Hát az én fiam nem tűrte. Felkapott egy követ, hiszen kőfejtő volt a fiam és főbe vágta a katonát. Főbe vágta. Ennyi volt az egész. És ezért megfeszítik, megcsúfolják az anyját, a testvéreit... Ó én szép, jó fiam, fiam - fúlt keserű sírásba Mária látogatójának szava.

Az ács haragosan, dühösen kalapált s a három asszony versenyt sírt.

- Sírnak, mindig sírnak - morgott szakállába az ács és letette a kalapácsot, kiment az országútra, csak messziről nézte rossz szemmel az asszonyokat.

Mária fölnézett a fekete kendő alól s szemeinek nedves dúcából felröppent, mint szelíd galamb, egy szomorú pillantás az ég felé.

- És ha gonosz lett volna, szabad-e az életét venniük? Egy ártatlan macskát, akit véletlenül elgázol a lábuk, feltámasztani nem tudnak. Egy fogat, melyet véletlenül kiütöttek egy öreg ember szájából, visszaadni nem tudnak. És ezek mernek embert ölni, mert bűnös! Hát fel tudják támasztani, ha ártatlan? Az Istennek szabad ölnie, mert ő életet is tud adni.

A sóhajos asszony megint nem szólt, erre is csak sóhajtott. A másik kapta fel helyette a szót:

- De a Mirjám fia se volt gonosz.

A sóhajos asszony azt sóhajtotta, hogy úgy van.

- Nem volt gonosz, csak vörös. Nagyon vörös volt szegény és görbe hátú. Én hiába mondtam neki, hogy szép, hogy az ég is akkor a legszebb, mikor vörös és hogy fiatal lányok ott szeretnek játszani a hegy hátán, pedig az is görbe, az én szegény fiam még rám is úgy nézett ilyenkor, mintha csúfolódnám véle, mint a gyerekek, mint mások, mint mindenki. Mert csúfolták én szegény fiamat, azért futott az emberektől s mikor futott tőlük, még jó volt, hiszen azért futott, hogy a keserűség követ ne szorítson a kezébe s bosszút ne álljon a csúfolódókon. Bár jók lettek volna az emberek és hagyták volna futni! De nem hagyták. Utána mentek, tovább csúfolták. Úgy menekült az éjszakába s akkor lett tolvaj, hogy ne csúfolják, mikor a táplálékát keresi. Tolvaj lett, tolvaj. De ha szép lett volna, mint a te fiad, Mária, sosem kerül a bitófára.

Mária maga elé nézett. Tompa hangok törtek ki a fogai közül:

- Mindenkit megölnek, mindenkit.

Fölkelt a tornácról, lassan a kapuig ment és átszólt a haragos ácshoz:

- Én uram, csúf fekete madár ül szemeid fehér eresze alatt. Mért haragszol?

- Még ezek is idehozzák a könnyeiket - dörmögött az ács, de már nem volt olyan haragos.

- Mért ne hoznák? - szólt Mária szelíden. - Ha minden anya velem sírna, csak a könny volna több, nem a fájdalom nagyobb. És az ő fiok az ő fiok. Nekik olyan édes, mint nekem volt az enyém. Mióta itt vannak, úgy érzem, mintha az én fiam nem ment volna egyedül a hosszú útra s együtt várjuk a fiúkat vissza, ahogy együtt mentek el.

Karonfogta a kapernaumi asszonyokat és úgy járt velük fel-alá az országúton. Az olajfákról lassan permetélt rájuk a finom fehér por, mintha felhő volna. Messziről odahangzott a gyermekek játszó csoportjából: "melech... melech!" Mária hátrább tolta szürke hajáról a fekete kendőt.

- Milyen félénk volt az én fiam!

Az egyik látogató halkan vetette közbe:

- Csak ne ingerelte volna az öregeket. A zsidók királya!

- Nem ő mondta - mentegette a fiát szelíden Mária. - A barátai. Ah - sóhajtott hosszan.

Az ács hangosan dörmögött:

- Sosem akart jóravaló emberek közt lenni. A gonoszok, a rossz szájúak, az istenkáromlók, azok kellettek neki.

- Nem jól mondod, nem, én uram. Az én fiam kellett a gonoszoknak, a pogányoknak, az istenkáromlóknak, nem azok kellettek neki. Mondtam én neki sokszor: "én fiam, milyen fekete az erdő és ha a nap süt rá, mégis tündöklik, mint az arany és milyen ragyogó tiszta az ég s ha jön az éjszaka, mégis fekete, mint a szurok! Ne járj te gonosz emberekkel, mert amilyen a környezeted, olyannak látszol magad is!" De az én fiam rám mosolygott az ő gyerekes szemeivel s csak azt felelte nekem: "az egészséges emberek nem szűkölködnek orvos nélkül, hanem a betegek s nekem a betegek mellett vagyon helyem". Azt hitte, hogy meg fogja őket gyógyítani.

Az ács keserűen dörmögött:

- A betegek meggyógyultak s az orvos meghalt.

Megint kérdezősködött a beszédesebb kapernaumi asszony:

- Mért nem küldted a fiadat messzire, hogy elszakadjon a barátaitól?

- Nem kellett azt küldeni. Ment magától. Bujdosott a hegyeken, kelt viharos tengerekre, járta az erdőket, de mentek utána a barátai, mint minket követ az árnyék. Elkerülte a gazdagok házát és italt kért a szegények viskójában. De ha szép szóval fizetett a szegénynek és mondta, mint százan mondják, hogy a szegények jósága gazdagság lesz a túlvilágon: már felfújták a barátai, hogy nincs a szinhedrionban pap, aki úgy prédikálna, mint az én fiam. Ha kileste a füvek titkát és meggyógyította a szenvedőket: tettek annak cégért sípolással, hogy nincs Jeruzsálemben orvos, aki olyan csodákat művelne, mint az én fiam. Ha megesett a szíve a fajtáján, koldusokon és nyomorékokon és próbálta egyenesíteni a lelküket, hogy elégedettek és bízók legyenek, mint ő: hirdették a piacon és templomban, hogy nincs a császár olyan atyja a szegényeknek, mint az én fiam. És ha néha megjött hozzám, félt az én fiam, hogy még bajba viszik csupa hűségből az ő meggyógyított barátai.

Az ács hevesen bólongott:

- Vitték is. Vitték bizony. Csak a barátai. Ők mondták, hogy fiad el fogja kergetni a nagy papokat, hogy fiad a zsidók királya, hogy -

- Haj, az Isten mentse gyermekeinket a rossz barátoktól! - vetette közbe a sóhajos asszony.

Mária szorosabban fogta látogatóit. Elnézett az országúton, melynek végében asszonyok ültek a házak előtt, gyerekek játszottak a gyepes árokparton és férfiak raktak vásáros holmikat az öszvérek hátára. Hallotta a morajlást, a vidámságot, az életet. És csöndesen szólt.

- Megfeszítették a fiainkat és egy-két verebecske sem esett le az ágról, melyen himbálózott, egy kacaj el nem halt, mellyel egy gyermek édesítette a lelkét, egy csillag le nem hullt az égről, melyre vádolva vetettük szemünket. A mi fiunk nekünk halt meg, csak nekünk. Úgy kell lenni, hogy a világnak kicsi dolog az, ami nekünk olyan nagyon fáj. És talán még nekünk se fáj olyan nagyon, ahogy hisszük. Hiszen azt is túléltük.

Halkan sóhajtott:

- Túléltük.

Bevezette látogatóit a kis fehér házba, egy kis kalácsot és gyümölcsbort tett elébük, maga is velük tartott s mintha biztatni akarná látogatóit, majdnem mosolyogva mondta Mária:

- Azért mégis édes, jó fiúk voltak a mi fiaink. Nekünk édesek voltak.

A két kapernaumi asszony ivott és rábólongott, hogy bizony, bizony...

(1908)

 

Tartalom

• Heltai Jenő: A tündérlaki lányok (1957)
• Zsolt Béla: Világ vége (1936)
• Bródy Sándor: Egy pénzkirály és egy cipő (1902)
• Szép Ernő: Emlék (1922)
• Thury Zoltán: Szivárvány (1906)

Heltai Jenő: A tündérlaki lányok

 

1

A Tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülök tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta.

Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniok a lakásért, a selyemharisnyáért, a tollas kalapért meg a lakkcipőért.

Mariskának azon kívül külön oka is volt arra, hogy büszkélkedjen. Tanítónőnek készült, oklevele a zsebében volt már, éppen csak a kinevezést várta. De az késett, noha a báró - a Putyi bárója - maga is leereszkedett néhány fővárosi bizottsági taghoz, tanácsnokhoz, sőt a polgármesterhez is.

Ezzel szemben Jolán álmodozó lány volt, férjhez akart menni. Tisztességesen, becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány, háromszobás lakásban, saját kezűleg főzni és a mindenessel veszekedni. Ah, ah és harmadszor is ah, ezért rajongott, ennek az álomnak élt. Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a megváltó férjet.

És vártak. Együtt vártak mind a hárman.

Mariska kinevezést, Jolán férjet, Putyi pedig azt, hogy két húgának az álma teljesedjen.

 

2

Egy szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza.

- Barátom - mondta Putyinak azt hiszem, most mégiscsak kineveznek. Az az úr, akitől a kinevezésem függ, megüzente nekem, hogy ma délután látogassam meg.

- No, valahára! - mondta Putyi.

- A te szerencséd legalább úton van már - mondta Jolán. És sóhajtva tette hozzá:

- De hol késik az enyém ?

Ezen egy kicsit elméláztak.

- Már látom - szólt Putyi -, hogy nekem kell a dolog­ba beleavatkoznom. Magadtól sohasem mégy férjhez. Sokkal gyámoltalanabb vagy. Én adlak férjhez.

- Ha te akarnád... neked minden sikerül - mondta Jolán boldogan.

Putyi meghatottan nézett rá.

- Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény leány hiába vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem mernek hozzád közeledni, mert azt hiszik, hogy egy garasod sincs. De a leventék tévednek. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy húszezer korona hozományt adok neked.

Jolán a boldogságtól nem bírt megszólalni.

- Húszezer korona... - mondta nagy sokára.

Mariska elérzékenyedett:

- Te vagy a legjobb testvér I

- Igen mondta Putyi, maga is meghatottan -, akármit mondtok, jó lány vagyok. Ez a húszezer korona minden pénzem. Odaadom neked.

 

3

Marika még az előadás kezdete előtt visszajött attól a bizonyos úrtól, akitől a kinevezése függött. Az arca sötét volt.

- Baj van? - kérdezte Putyi aggódón.

- Körülbelül - mondta Mariska.

- Mi történt?

- Csekélység... A dolog rendben volna, nyomban kineveznének, de a bácsi erősen hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen.

- Pénzt akar?

- Ugyan! Hanem úgy látszik, megtetszettem neki, és…

- Úgy?

Putyi elgondolkozott. Jolán is. Mariska hallgatott.

- Mit mondtál neki? - kérdezte egy kis szünet után Putyi.

- Hát mit mondtam volna neki? - pattant föl sértődötten Mariska. - Nem képzeled, hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered elveimet, és...

Putyi megijedt:

 Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy.. . De hát mégis... hogyan végződött a dolog ?

- Elmentem. A faképnél hagytam. Megmondtam neki, hogy akár sose nevezzen ki. Inkább meghalok, semhogy a becsület útjáról letérjek.

Jolán helyeselte:

- Jól mondtad!

- Kitűnően - hagyta helyben Putyi is. - És ő... ő ? Mit szólt?

- Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is jövőmről van szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el holnap újra.,. Azt feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a szobájába, és sírva fakadtam. Útközben azonban meggondoltam a dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat elszalad tani... Igaz?

- Hogyne! - mondta Jolán.

- Persze! mondta Putyi.

- Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás...

- Miféle megoldás? - kérdezte Putyi.

- Az, hogy valaki elmegy ehhez az emberhez, és megmagyarázza neki, hogy ilyesmit tőlem nem lehet követelni. Ha valaki a szívéhez beszélne, hogy viselkedjen egyszer gavallérosan, és ne zsaroljon...

- Jó, jó, de ki menjen el? - kérdezte Jolán.

- Putyi... Neki neve is van, tud beszélni is, imponálni is... - mondta Mariska egy kicsit bizonytalanul.

Putyi elsápadt:

- Én menjek el?

Mariska nekibátorodott:

- Miért ne? Nem olyan nagy áldozat... Meghozhatod a testvéredért. Fogadni mernék, egy szavadba kerül csak, és a kinevezésem megvan.

Putyi Jolánra nézett, mintha tőle várná a tiltakozó szót. De Jolán azt mondta:

- Te olyan jó lány vagy, Putyi... Rólam gondoskod­tál már. Szegény Mariskáért is kell tenned valamit.

- És... és... ha az az úr nekem sem teszi meg… ingyen... ? - mondta Pütyi keservesen.

A két lány összemosolygott, azután egyszerre mondta:

- Ugyan Putyi!

 

4

Mariska kinevezése meghozta Jolán szerencséjét is. Egy fővárosi tanító, Mariska egyik kollégája kezdett hozzájuk járni. Beleszeretett Jolánba. Jolán nem idegenkedett az ifjútól, akinek szerelme rohamosan fokozódott, amikor megtudta, hogy húszezer koronával áll szemközt. Mariska biztatta.

- Kérje meg a húgom kezét Putyitól,

- Hogyan?... Tőle kell?...

- Igen. ő a család feje. Tőle kapja Jolán a húszezer korona hozományt.

A tanító egy kissé elzöldült:

- Igen?

- Igen. Miért?

- Mert... mert ez egy kicsit kellemetlen. Ne értsen félre, én nagyra becsülöm az ön tisztelt nénjét, Putyi kisasszonyt... de... de... én roppant érzékeny lélek vagyok...

Mariska hűvösen végigmérte:

- Badar beszéd!... Jolán jóravaló lány, maga jóravaló ember, ketten együtt boldogok lesznek. Másról nem lehet szó, kár minden pillanatéit, amellyel boldogságukat elodázza...

A tanító dadogott valamit. Azután belátta, hogy józanság a boldogulás talpköve. Fölvette dicsőségesen ural­kodó királyunkról, I. Ferenc Józsefről elnevezett kabátját, és megkérte Jolán kezét.

Putyi csaknem sírt a boldogságtól. Az édesanya szeretetével adta rájuk áldását.

A jegyesek nagyon boldogok voltak. A tanító mindennap kitűnő uzsonnát kapott, és utána a báró szivarjait és cigarettáit szívta. Azonban - ahogy maga is mondta - roppant érzékeny lélek volt.

- Nem szeretem ezeket a dolgokat - mondta akárhányszor Jolánnak. - Ha volna mód arra, hogy visszautasítsam a hozományt, megtenném.

Jolán fölháborodott:

- Őrültség! Ennyi pénzt visszautasítani!...

- De mégis... mégis... Tudod, a nénéd nagyon kitűnő lány, de mégis, első a tisztesség.

- Az kétségtelen - mondta Jolán erős meggyőződéssel.

- És ha egyszer férj és feleség leszünk…

- Akkor?

-  Ne vedd rossz néven, szívecském, de nem fogunk vele érintkezni...

- Ahogy parancsolod, drágám - mondta Jolán engedelmesen. Boldogan nézett vőlegényére.

5

A Tündérlaki lányok - ahogy mondottam már - hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem.

(1957)

Zsolt Béla: Világ vége

Először csak az anyja vette észre, lehetetlen volt észre nem venni. A lány ezüstretikült hozott haza, tüntetve ledobta az ebédlőasztal plüssterítőjére, a nagy égési folt és az aranyszálakkal áthímzett posztórózsa közé, mintha minél hamarább túl akart volna esni a dolgon. Vagy kérdeznek, és ő mindent őszintén és kegyetlenül megmagyaráz, vagy pedig hallgatólagosan tudomásul veszik. Az anyja sápadtan állt az asztal előtt, idegenül nézte: már mozgott a szája, aztán mégsem szólt: továbbment, rakosgatott a zongorán, és hátat fordítva kérdezett tőle valami közönyöset. Mikor visszafordult, a lány szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Harmadnap új cipőben jött haza, ötödik nap üzent, hogy dolga van az irodában, csak tíz óra után szabadul. Az apja morgott, az asszony félénken csöndesítette. Két hét alatt jóformán kicserélődött a toalettje, és az anyja még mindig nem kérdezett semmit: igaz, hogy egyébként is alig beszéltek az utolsó napokban. Az asszony csak abban reménykedett, hogy a férje nem veszi észre. Fogalma sincs a női ruháról, az egyik olyan neki, mint a másik. Különben is, az öreg most nem ember: decemberben szélnek eresztik a hivatal felét A szenior főnök hat hete meghalt, és a fiatalnak semmi kötelezettsége a huszonnyolc éve gürcölő segédkönyvelővel. Az öreg főnök temetése óta nem alusznak,, éhhalált, szegényházat, utcasarki koldulást vizionálnak, s az asszony duplán boldogtalan, mióta tehetetlenül nézi, hogy a lány gardrobja napról napra miként gazdagodik - de voltaképpen még mindig nem hisz semmiféle jóvátehetetlenben. Minden éjjel elhatározza, hogy közbe lép, mielőtt nem késő, de ha sor kerül rá, nem tudja elkezdeni - fél a lánytól, aki van olyan arcátlan, hogy kimondja: minden megtörtént, fojtsák meg, ha jólesik!

Végül igyekszik elhitetni magával, hogy nem történt semmi. A lány sokkal okosabb, sokkal számítóbb. Lehet, hogy van valakije, és ugratja, kihasználja, de a végső esetben...nem, sokkal rafináltabb, hidegebb, semhogy...És sokkal inkább fél az apjától, aki kegyetlen tud lenni, ha ilyesmiről van szó. Amikor három hónapja megtudta, hogy a lány a főpénztárossal kettesben ment színházba - azt hazudta, hogy egy barátnője is velük megy - majd összetörte, ő könyörögte ki a kezéből. De most az öreg is bágyadtabb. A lány már negyedszer marad ki vacsora után, az öreg morog kicsit, s a végén szinte örül, hogy az anyja elfogadható magyarázatot rág a szájába: karácsony előtt vannak, sok a dolog. Legfeljebb, ha üresfenyegetően azt mondja még, hogy holnap majd érdeklődik a lány irodájában. De az asszony tudja, hogy nem érdeklődik, sokkal inkább rázza a hideglelés: mi lesz elsején, maradhat-e az álló íróasztal mellett, vagy pedig jön a világ vége? Hiszen megkérdezhetné a főnöktől, egyenesen megmondhatná neki: kötelessége a családjával szemben, hogy tisztán lásson, előkészülhessen, esetleg valami más után nézhessen...De nem mer kérdezni, csak lesi a főnök tekintetét, amely hűvös és titokzatos, mint a sors.

Végül megkapaszkodik a feltevésben, hogy huszonnyolc évi tisztességét, szorgalmát, a cég iránt tanusított hűségét mégsem ereszthetik csak úgy szélnek.

Elsején kidobják.

 

Karácsony előtt a lány bundában jött haza. Az anyja úgy félt a prémtől, mint az eleven vadállattól. A férfi naphosszat nem volt otthon, állás után járt, s ha reménytelenül jött haza, hallgatott, gyáván és bűntudatosan, mint akit legyőztek. Valamikor haragosan dirigált és kritizált. Felületesen, inkább hatalmi öröme élvezéséből szüntelenül nevelte a lányt, aki már régen nem figyelt oda, de legalább közönyös komolysággal végighallgatta. De mióta kitették, semmit sem kérdez, és semmihez sem szól hozzá. Már megszokták, hogy a lánynak minden este dolga akad házon kívül, s ha az asszony makacsul megmarad a magyarázat mellett, hogy a hivatalba túldolgoztatják: vállvonogatva sóhajt. Februárban nem tudják kifizetni a házbért: a háziúr naponta tízszer felüzen, az asszony kétségbeesetten szaladgál évek óta elkallódott rokonaihoz: nincs, senkinek nincs! Ötödikén délben a lány meghozza a házbért: az anyja irtózva dugja köténye zsebébe, és osonva, mint a tolvaj, mint a gyilkos, rohan a házgondnokhoz. Az öreg sejt valamit, mert a házmesterjárás megszűnik, és hosszú idő után az öregasszonyt hajnal felé elnyomja az álom. Valami közbejöhetett - gondolja az öreg, de nem mer kérdezni semmit. Naphosszat lót-fut a városban, mert úgy érzi, minél több kilométert gyalogol, annál inkább teljesíti kötelességét a családja iránt. Február végén, egy este, középkorú elegáns urat talál az ebédlőlámpa alatt. Bemutatkozik, valami Küsztner, Bertalan, a textiles Küsztner fia. A sportkocsi a kapu alatt az övé. Ha nem haragszik meg érte, feljött, hogy bemutatkozzék: az irodából ismeri Lilit, cége összeköttetésben van velük. Néhányszor hazahozta a kocsiján, de úgy érzi, illendőbb, hogy a család is...Ó, kérem, nagyon kedves - mondja az asszony. Az öreg kényszeredetten bólogat. Aztán Küsztner a pokoli viszonyokról lamentál, erről már az öreg is tud beszélni, hosszan és szürkén, hogy Küsztner már unatkozik, s az öregasszony szégyenkezve közbevág, és valamilyen ürüggyel kihívja a szobából.

Küsztner ezentúl gyakran feljár. Később már egyenesen bevonulnak az udvari szobába, ahol a lány alszik: vedlett gyerekszoba. Az apa már csak akkor találkozik Küsztnerrel, ha tizenegy óra tájban, elmenőben keresztülmegy az ebédlőn, ahol a nagy asztal körül csüggedten ülnek ketten a mamával.

- Mondd, mama, miből élünk mink?

Az asszony zavartan, hápogva próbálja megmagyarázni:

- Hát, elsősorban, a Lili hoz haza százhuszat, és a különórák...És aztán spórolunk, öregem...minden krajcárra vigyáz az ember.

Az öreg el akarja hinni a magyarázatot, mert különben...mert mit kellene tennie, ha nem hinné el?

 

Így élnek, egyenletesen, tisztes polgári szükségben. Küsztner gyakran feljár, és ilyenkor bevonulnak a lánnyal az udvariba. Ha nem jön fel, a lány későn érkezik, olyan későn, hogy nem győzik kivárni. Különben is jobb aludni, jobb nem hallani, amikor csörren az előszobakulcs. Ha ébren vannak, akkor is alvónak, halottnak tettetik magukat.

Már május van, s az öreg még mindig lázasan rohan a lépcsőkön fel-alá, apróhírdetések és állásközvetítő irodák kimérái után. Egy szivacskereskedő könyvelőt keres, jelentkezés fél nyolc és fél kilenc között. Korán kel, hatkor, összeszedte okmányait, és már indul is, sorba állni a folyosón: hátha éppen ma? Lábujjhegyen lopódzik ki a szobából, hogy fel ne keltse az öregasszonyt, aki megint hajnalig nyöszörgött, és álmában sírt. Az előszoba homályában nyúl a nyeszlett überciher után. Hirtelen megrettenve kiált fel:

- Ki jár itt?

- Ne tessék megijedni, én vagyok, a Küsztner! - hangzik a zavart felelet.

Most...most mit csináljon? Ez az ember most megy el a lányától - ezt tudomásul kell vennie, hacsak...hacsak nem ad valami magyarázatot, ami legalább valószínű, amivel megelégedhet, anélkül hogy most mindjárt el ne kelljen kapnia a torkát.

Szédülten várja, mit fog mondani a fiú.

- Ilyen korán? - kérdi tompán.

- Igen...- hebegte Küsztner. - Megbeszéltük, hogy szellőzünk egyet a kocsin...Megbeszéltük, hogy felébresztem Lilit...

- De a hivatal? - kérdi fürkészve, mert lelkiismeretes, mert nem engedi, hogy csak úgy, az első kifogással leszereljék.

- Tízre benn lesz, csak autózunk egyet Gödöllő felé...

Na, hiszen ez hihető...Lehetséges. Nahát, akkor isten velük, jó mulatást.

De ha a szivacskereskedő felvenné könyvelőnek, ha estére ő hozna haza egy darab kenyeret...akkor..jönne az utolsó ítélet...

(1936)

 

Bródy Sándor: Egy pénzkirály és egy cipő

Az eladósodott és alpári költőt - tavalyelőtt, régen - meghívták a nagyurak báljába, hogy legyen bohóc és vessen egy pár bukfencet, mielőtt kezdődnék a tánc.

A kopott ember anyja benzinnel kitisztította a fia angol frakkját, bepirosította halvány arcát, befeketítette őszülő üstökét és a boldogság érzése áradt szét arca ráncain: - Eriggy! - mondá. - Erre, éppen erre szültelek!

A bohóc pedig ment és kezdé a bukfencet vetni, szerencsére csak szóval, így:

Leprás apostolokról beszéljek-e, avagy a szamaritánus asszonyról, aki maga kínálta vizeskorsóját az idegen héber fiúnak, aki vala Jézus?! Félek, hogy szemérmetlen beszédem a ti finom szemérmetekkel találkozva elpirít benneteket nemcsak arcotokon, hanem azon a helyen is, ahol ültök. Maradjunk tehát a bélpoklos evangélistánál, mert van-e valami pikánsabb, mint a test szépségének, pompázó virágzásának helyén beszélni a nagyszerű lélekről, mely a bűz közt, sárban fetreng! Egy francia király, - kinek stílusa szerint épül most háló- és vendégszobátok - egy bizonyos Lajos kikocsizott a kedvesével a temetőbe. Ottan leszálltak. És frissen hantolt sírok zöld füvén szeretkezve, a roppant kéjtől ott nyomban lefogytak. Mert kövérek voltak mind a ketten és a mámort nemcsak önmagáért, de higiénikus és szépészeti okokból is szerették. A nyál összefolyt őfelségeék szájában, hogy a halál közvetlen közelében keresték az élet titkát, mert meggyalázhatták az elmúlás szentségét és képen csúfolhatták az örökkévalóságot... Fuj, de jó lehetett nekik!

Mondják és én hiszem. Azonban itt leányok is vannak. És valóban, csakugyan vannak még leányok? Dugjátok be füleiteket és kebleiteket dekoltáljátok még jobban. Szűz havát hadd látom rózsaszínűre gyúlni, amint a nőcskéről beszélek, aki bement az éhező Szent Jeromos börtönébe és megszoptatta. Ti is melletek mutatjátok, derekatokat nyújtjátok, hogy az örök éhezőknek kenyér legyen az asztalán egy vasárnapon. A könny vörös barázdákat von arcomra és szédülök a meghatottságtól, a dühtől, hogy a jólét már ily szemérmetlen, az éhezők címén fal, a nyomor örvén pukkad, a kenyér jegyében tobzódik és orgiáinak mesterséges haut gout-t ad azzal a tudattal, hogy ebben a pillanatban is vannak olyanok, akik boldogok lennének, ha a leánygyermeküknek adhatnának egy darab krumplis kenyeret.

Pszt! A bukfencet már-már félrevetettem. Mit bánom én, fúljatok meg a gyönyörtől, - cukorkákkal dobáljatok agyon engem - csak egyszer végre nyilvánvaló legyen, hogy a magas uraságok, nemesek és nemesítettek, az összes lovaglóiskolák, valamennyi jómódú polgárnépség: csak játszik a szegénységgel, csupán kacérkodik a nyomorral, komolyan nem veszi, segíteni rajta erősen és őszintén nem akar és kihívó kedvének hangos indulatszavába fojtja a nyomornak nyöszörgő hangjait.

Ezek után pedig beszéljünk a bankárról, aki szerelmes, volt - egy cipőbe.

 

Bál után, bankárok, hazafelé mentek négyen. Gyalog mentek. Az éjszaka nagy hó esett, puha fehér szőnyeg; mind azt hitte, az Isten csupán nekik szőtte. Jó volt rajta menni. Négy pár fekete ló, kinek-kinek az équipageja, mellettük lépkedett, tüzesen és büszkén. A bakon a kocsisok peckesen, álmosan, a düh belsőleg agyonette őket, valamennyi vágyott a felesége mellé, mivel mind a négynek volt már felesége, a bankároknak még nem.

Az egyik bankár, aki oly húsos és erős volt, mint amilyen a lator, kit Rubens festett Jézus keresztfája mellé, a legvidámabb gazember, szólott:

- Nézzétek a kocsisomat! Helyre egy legény, mi? Ezen bizonyítom én be, hogy egy embert okos ökonómiával hogy lehet változatosan kihasználni. Ez reggel komornyik, délben inas, fölveszi az inasruhát, délután pénzbeszedő, estve kerítő, éjjel kocsis, vagy megfordítva - a sorrendhez nem ragaszkodom. Kezdetben egyik hivatala érdekében vétett a másik ellen, de a rendszeres levonások, szerződésileg megállapított büntetések megtanították. Ez az ötruhájú ember.

- És nem félsz, hogy a kocsiddal, veled, magával egyszer nekimegy a villamosnak?

- Nem. Szereti a lovakat. Aztán az ilyen véletlen nem történik gyors elhatározásból, az ilyesmire sokáig készülnek, sőt másnak is elmondják a tervet előre. A szeretőnek, a feleségnek. Jó előre gondoskodtam, hogy a kocsisom felesége a kedvesem legyen. Az egyik. Hétköznapra jó.

Mind nevettek. Egy kékszemű, szelíd, szőke haspók szólott:

- De jó így gyalog járni. Boldogok, akik gyalog járhatnak. A szegény emberek nem is tudják, hogy milyen boldogok. Ha még egyszer napokat ehetném...

Nem gombolta be a télikabátját, hogy a frakkján fityegő rendjeleket az éjszaka is lássa. Tüntetett az eredetével, zsidózott, ha így maguk voltak. Eldicsekedett azzal, hogyan csapta be a szegény rossz asszonyokat, akiknek háromemeletes házakat ígért és végül egy blúzt vett. Máskülönben keserű, szomorú, sőt szigorú volt.

- Megutáltam ezt a mi világunkat. Ki nem állhatom a prezencmárkás embereket.

Nem nevettek a szemébe, pedig ő volt a legprezencmárkásabb. A hosszú, vékony, beteges és emiatt rendkívül puritán bankár szólt csak:

- Én most hazamegyek, lefekszem és eredetiben olvasom Terentiust; az nekem többet ér, mint egy jó üzlet. De a sárga fene egye meg a gazembereket, akik elrontják a becsületes üzletet!

Mindhárman elhatározták, hogy otthagyják a vagyont és a tisztességre adják magukat. De nem végleg, csak egy kicsinyég. Hadd dühöngje ki magát a gaz tisztesség, majd visszatér a jobb kor hamarosan. Nagyon jó italokat ittak, a levegő friss, volt, ingyen volt. Megszállta mindannyiukat a poétikus hangulat, amely olyan, mint a nap, beférkőzik - ha kedve tartja - a legsötétebb repedésekbe is.

Volt azonban a bankárok között egy, a becsületességre igen hajlamos férfiú, aki az egész út alatt alig szólt egy szót. Kipallérozott, fölrendjelezett, kinemesített, megkeresztelt, nagy karrierjének folyamán át meg átalakított mivoltának mélyén csaknem változatlan, épen élt a kereskedősegédi lélek. Udvarias, édes, szolgálatkész és szeretetteljes volt, különösen a fehércselédekhez és a gyermekekhez. Szeretett ajándékozni, tudta, hogy ajándékkal meg lehet venni a világot. Szűk társaságában sokszor mondta is: Magyarország alkotmányának alapja - őfelsége esküjén kívül - az ajándék. És ezen nyugszik a fő- és alrangú társaság is.

Ez a bankár, talán a gyalogjárás hatása alatt is, a szerelemről és holmi egymásról gondolkozott. Meg is szólalt:

- Miért nem házasodom én meg? - kérdé hangosan magamagától.

- Miért kérded, hogy miért nem házasodol meg? - vetette ellen az a bankár, aki régi budai és keresztény családból származott, de eltanulta a keleties szórendet.

- Azért nem, - felelte a bankár mintegy magának - csak azért nem, mert hol találok egy szép, gazdag és előkelő leányt, aki nem a pénzemért és az állásomért jön hozzám! Nem akarok csalódni, nem tudok csalódni!

A szegény szerelemszomjas ember fejét szügyébe vágta, úgy sóhajtott, de hamarosan nekividámodott, sőt föl is nevetett. Az út szélén, fiatal fa vasrácsához támaszkodva, egy szerelmespár állott. Kicsinyek voltak, de éppen nem fiatalok. A nő - foghíjas szájával - zavartan mosolygott. A toprongyos kis férfi szintén nem volt nyugodt, fogta, szorongatta a nő kezét és bambán, zavartan nézett a havas világba. Nem búcsúzkodtak ezek, inkább nemrégen találkozhattak és valahova akartak menni. Valahol leülni. De hol? - kérdezték néma együgyűséggel. Az idő bár szép, nekik ellenséges, alkalmatlan, beeste a promenádok lócáit, aztán hidegebb is a kelleténél. A teljes hold, a hó igen megvilágítá a tépelődő szerelmeseket, akik nyilván helynélküli cselédek lehettek. De szerették, igen gyöngéden és erősen szerették egymást e pillanatban, a facér kis kocsis - biztos, hogy az volt - csaknem belebúsult.

- Nem kedvesek ezek? - kérdé a jólelkű bankár. - Irigylem ezeket! Egy forintot kellene nekik adni!

- Fuj, utálatosak! - mondá a puritán.

- Nincs ennél a Pestnél erkölcstelenebb város! - szólt a Rubens embere.

Valamelyiknek eszébe jutott, hogy szólni kellene egy rendőrnek, mert a bálból hazatérő leányok nemsokára Isten tudja mit, mit nem fognak látni! A költői hangulat és a pénzemberek amaz újabb elve, hogy a néppel jól kell bánni, ellágyította szíveiket, hagyták a szerelmespárt és befordultak egy közönséges belvárosi utcába, ahol rendszerint sohse szoktak járni. A szűk járdáról leszorulva, az út közepéig mentek. Hát amint így mennek, mendegélnek, a jólelkű és aránylag fiatal bankár megbotlik. Lehajol, hogy megnézné, mi okon?

Egy fölöttébb kicsiny, új, de nem drága fehér báli cipő feküdt előtte a havon. Lenyúlt utána, fölemelte, hát még szinte meleg volt a női lábtól, amelyről leesett.

A négy bankár megállt; tanácskoztak.

A kis atlaszcipő még jobban elérzékenyítette az urakat. Kézről-kézre adták, »né, hercig, helyes, no igen« és több hasonló, rövid szavakkal jelezvén meghatottságukat, sőt elragadtatásukat. Csak a gyomorbajos puritán csúfondároskodott:

- No, az a lány szép kis náthát kap.

Az ideális gondolkozású financier elvágta a felkerekedő viccek sorát, mert egy kérdést intézett az urakhoz:

- És hogy ment az a leányka tovább, félcipőben? Itt kocsiállomás nincs a közelben, a Gizella-téren állanak. De vajon hoztak-e, mentek-e hozni neki fiákert? Bizonyos, hogy még jobb családbeli polgárnők is rettegnek a fiákertől; azt hiszik, hogy ezzel mindjárt rosszak lettek. És ez a szép nő bizonyára gyalog ment haza valamely bálból, atlasz és kivágott cipőben, gyalog!

A bankár, aki Terentiust eredetiben olvasta, utálta azt, ami az életben nem logikus, hanem ugrós, következetlen, regényes.

- Ez magának való regény! - mondá gúnyosan.

- Így él a nép! És ne keseredjék el a főrangúak ellen! - szólott a szőke.

- Egy kétforintos cipő - ennyi az egész. Csak azt nem értem, hogy lehet láb, amelynek még ez is nagy és menésközben leesik róla.

- És hogy miért nem találták meg?! - szólott a kifejlett idomú pénzember.

Ott topogott mind a négy egy helyben, fölfáztak, prüszköltek. A kocsisok tiszteletteljes, de tolvajszemmel nézték, hogy mi bajuk? Amíg a szerelemről gondolkodó bankár kiválott közülük és szólt:

- Szeretném megtalálni azt a csinos nőt, aki e cipőcskét elvesztette. Kutatni fogom! Jó éjszakát, urak!

Beült a kupéjába, mert alig várta, hogy vastag és égő ajkaival egy csókot ne nyomjon a hideg atlaszra.

És a bankár csakugyan kereste a lábacskát, amely e cipőbe beleillik. Némely nőnek passzolt is, több hazudta is, hogy ő vesztette el, de az igazi nem jelentkezett. Volt egy-két újságja, - annyira az övé, akár a hálóinge - azokban karcolatokat, tárcákat, újdonságokat, nyílttereket és kishirdetéseket íratott, mindezt a félcipőről. Hiába, az igazi nem jelentkezett.

Ideje volt bőven, gondja semmi, egészen befurakodott ebbe a gondba, úgy érdeklődött a félcipő egykori tulajdonosnője iránt, hogy szükségesnek tartotta megkérdezni egy bécsi orvosprofesszort: nem baj-e ez? Az megnyugtatta, ő is megnyugodott: a dolog nem került semmibe, kellemesen ingerelte és a talált tárgy szemlélése valami fizikai gyönyörűséget is szerzett neki. Ha rendetlenül, a kelleténél bővebben élt, csak akkor okozott neki kínt a gondolat, hogy hiába, a pénz sem minden, és ha egyik millióját odaadná, akkor sem találhatná meg a lányt, akit keresett.

- Vajon elvenném-e feleségül, ha megtalálnám, ha csakugyan szép, fiatal, tiszta és nemes volna? - kérdezte magától az elalvás előtti percekben, amikor - harmincéves programja szerint - elvből csak kellemetes dolgokról gondolkodott. Azelőtt, csaknem tíz évig, az volt az álomelőtti rendszeres gondolata, ha valóságos belső titkos tanácsos lenne... A király megszólítaná, ő felelne: Felség, így és úgy!... Az eshetőségeket, a kérdéseket és válaszokat könnyű kéjérzettel állapította meg, ezerféle formában, igen változatosan és színesen, mert ez nem volt taplószívű lény, valaha német verseket is írt, volt benne valami a költőből.

Ahogy így élt, éldegélt fantáziájának és a politikának, - az üzletet inkább csak nézte, mint tette - egyszer fölment hozzá, a magánlakásába belopta magát a rendetlen Simon. Valaha együtt voltak praktikánsok, sőt egy időben lakótársak is voltak. Simon igen megöregedett, a két fehér pofaszakálla két nagy hópamacs. Felvidámodott, hogy látta, mert észre kellett vennie, hogy milyen fiatal ő egykorú pajtása mellett.

- Ülj le. Simon, - mondá szívesen - itt egy könnyű szivar, én nem szívok havannát. Mi hozott? Emlékezel-e, amikor túrós lepényeket ettünk à három krajcár?

Simon mindenre emlékezett, még többre, mint amennyinek a vezérelnök örvendett. El is vágta a visszaemlékezések folyamát:

- Hát mondd meg, mit akarsz, nálunk vagy-e még? Hová tetted elől a fogaidat, miért nem tétetsz be legalább hármat, az ma olcsó. Az egészségért meg kell tenni. Hogy érintkezhetsz a felekkel?

- Épp az, épp abba jöttem. Nem tudok érintkezni a felekkel. Azaz, hogy tudok, de még mindig nincs meg a hozzávaló simaságom, pedig a fogaim is kihullottak. Valakinek - ép tegnap - kiadtam a betéti könyvét az ablakon. Azt hittem, nincs közvetlen a rács előtt, egy kicsinyt hajítottam, a képén találtam.

A bankár nevetett.

- Miért nem áll ott, jól tetted.

- De Pankuch volt!

- Pankuch, haj, ez nem jó.

- Maga Pankuch.

- Személyesen.

- Éppen Pankuchnak kellett lenni. Nem ismerted?

- Nem. No de megismertem. Iszonyú lármát csinált, a rácsablakon keresztül benyújtotta a kampósbotját és az orrom előtt piszkált. Ma az aligazgató nyugdíjba küldött.

- Mindig rendetlen ember volt maga, Simon! - mondá a financier levert hangon. Egy banknál elvek vannak, program van, vaskövetkezetesség és rend. Egy pénzintézeti intézmény az szent és sérthetetlen. Éppen Pankuchnak kellett lennie! Ilyen a maga szerencséje. Ezen én nem segíthetek. Tudnék végre, de nem teszem. Mindenbe belemegyek, csak erkölcstelen dolgokba nem! Önnek persze gyermekei vannak, jogászfiai és felnőtt leányai...

- Az egyiknek, a Juliskának, éppen itt van a cipője ebben az üveg étagère-ben! - mondá szárazon, de elvörösödve a rendetlen Simon. Fölállott:

- Hogy kerül ezen cipő ide? - kérdé kelletlen hangon.

A bankár itten felugrott, megragadta az alkalmazott mindkét vállát és kiáltá:

- Édes öregem, hát a te leányod volt... A hóban elvesztette, én megtaláltam, azóta kerestem. Barátocskám, öregkém, vezess engem a kisasszonyhoz!

Nem mentek mindjárt, másnap este úgyis Szilveszter volt és rendetlen Simon megkérte magas barátját, hogy ha másért nem, tréfából, náluk várja be az új esztendő elkövetkezését. Úgy is lőn. A legislegfelsőbb főnök egy igen alantas hivatalnokához ment vacsorára, még pedig e szent és nevezetes estvén. Egy kissé elfogódva, a haját kisütve, a bajszát gyengéden megfestve, nehéz édes borokat előreküldvén jelent meg a félcipős lány hajlékában. A szülők az előszobában fogadták, ámde ez a helyiség a konyha céljait is szolgálta. És bevezették az ebédlőbe, amely egyszersmind a hálószoba kötelességeinek is megfelelt. A házaspár meggügyülve a házbérkérdés huszonöt éves keserves és szabálytalan oldogatásában: nagy tisztelettel látta magánál a férfit, aki nyolc háznak legalább négyszáz lakója fölött rendelkezett. Szédültek, össze-vissza beszéltek, a nő mindjárt meg akarta tömni a vendégét, annyira elvesztette háziasszonyi nyugodalmát, hogy levert két-három papírlegyezőt és egy gyékény fénykép-tartót, amilyenekkel a leányok kis lakásukat földíszítették.

A három leány közül kettő szintén igen lázas viselkedést tanúsított. Egyszerűen bele akartak bújni a főemberbe. Párnát tettek alája, hogy arra üljön és az egyik, a kicsi, csaknem az ölébe ült. Ezek feketék és kövérkések voltak. A harmadik, a szőke bent ült egy kis benyílóban, amely a lányok szobája, a nappali, azaz vizit-szoba, de kamra is volt egyben. Ez a középső leány, amikor a zsivajt meghallotta, szintén fölemelkedett, kijött a többi közé és kövér kezét a bankár felé nyújtván, szólott:

- Én vagyok a Juliska, adja vissza a cipőmet! A bankár gyengén elvörösödött, amire megnémult, mert nem tudta, hogy ez a különös melegség mit jelent, nem a hírneves és félelmes guta rövid staatsvizitje-e? A zavar azonban elmúlt egy pillanat alatt: a nőcske valóban megfelelt álmodozásának, sőt szebb volt, mint amilyennek képzelte. Csupa gömbölyűség, még sem kövér. A szeme olyan nagy, mint a hamvas kerek kék szilva, a szája, mint egy piros olasz mogyoró. Csupa szabályos, lágy és amellett kemény kör, még a ruhájának a ráncai is körre feszülnek meg rajta. Még a hangjában is volt valami turbékoló gömbölyűség, ha ugyan lehet ilyen bolondot mondani.

- A cipőt meg fogja kapni, de el kell érte jönni! - mondá a bankár hízelegve.

- Persze! - erősítette meg a háziasszony.

- Hogyne! - mondá az apa.

- Ám az nem illik! - szólt a leány és hátra mosolygott, mert a háta mögött egy kis, feketebarkós, vastagnyakú fiatalember állott. Szmokingot és violaszínű nyakravalót viselt. Kollégája és szobatársa volt a házigazdának, itt kosztolt pénzért - tegezte a lányokat, rokonszámba ment egészen. A bankár, ahogy reája tekintett, az undortól csaknem rosszul lett; ez a fiatalember csaknem olyan volt, mint ő huszonkét éves korában. Két balkeze, két ballába és mind a négy tagja olyan kifejlődött, mint egy mészárosé.

A fiatalember olykor eminenciádnak címezte az elnök urat. Sőt vacsora közben megtisztelte azzal is, hogy a lábára lépett, de nyilvánvaló, hogy ezt célozta, a nagy úr felszisszent, a gyomra is émelygett a haragtól, de jobbnak vélte, ha mosolyog és végre rátér a tárgyra, tisztázza a cipőkérdést. Hogy történt, mint történt, nem fázott-e meg, mint ért haza?

- Ez vitt az ölében, aki nevetett, afelé rúgott! - mondá Juliska egyszerűen és meghúzta a fiatalember haját.

- Szabad kérdenem - még egyszer - az ön nevét? - kérdé a bankár haragtól szikrázó szemeivel a fiatalembert körösztülszegezve.

- Kiss Dávid.

- Kiss Dávid, ön nekem gyanús! - szólt a vendég gúnyos tréfálkozással. Elhallgattak, megnémultak, elszomorodtak. Csak Juliska nem és Dávid nem. Azok egymással locsogtak, veszekedtek, barátkoztak, mindenféle címen egymáshoz értek, sőt a bankárt illetőleg csúfondáros tekinteteket is váltottak. Ez embernek azonban szeme volt a feje búbján is, meglátta és azonnal elhatározta, hogy itt sürgősen tenni kell. Mint rendesen, ritka világossággal tette föl magában a kérdést:

»Nőmmé tegyem? Avagy csak szeretőmmé. Férjhez adjam előbb, vagy csak azután?«

Egész életét a gyors elhatározások tették naggyá, most is sietett tehát, hogy az egész ügyet lebonyolítsa. A datolyánál és narancsnál asztalt bontott és a szőke leányt behívta a vizitszobába. A két fekete - tüntetés nélkül - behúzta utánuk az ajtót, amelynél az egész család lélegzet-visszafojtva leskelődött és hallgatózott. Kiss Dávid ökölbe szorított marokkal járt föl s alá a szobában, amíg odabent sorsa eldől.

A család minden igyekezete dacára semmit sem hallott. A bankár ki-kimaradó lélegzettel, súgva szólt a leányhoz:

- Mit akar ön, hogy önért tegyek?

- Semmit.

- Akarja ön, hogy életéről dúsan gondoskodjak?

- De miért?

- Azt bízza rám. Akarja, hogy szorosabb viszonyba lépjünk?

- Majd adna nekem, de önnek is, Kiss úr!

- Mi az a Kiss úr, ki az a Kiss úr? A férje?

- Az lesz.

- És ha én akarnám nőmmé tenni?

- Az nem lehet.

- Mért, mért ne lehetne? Ha én akarom.

- Tőlem akarhatja.

- És ha parancsolom.

- Parancsol a kutyának.

- Hát maga engem nem szeret?

- Nem én.

- És nem ad egy csókot!

- A fenét!

Ezt az egy szót hallották. Rendetlen Simon köhögött a félelemtől. Volt is rá ok, halványan, ziláltan lépett ki a szobából a bankár. Utána vörösen, mosolyogva Juliska.

- A méltóságos úr már menni akar! - mondá keresetlen bájossággal. - Az ment is, leverten, hidegen, haragosan, kétség és ijedelem között hagyva hátra a kis családot, amelynek ily meglepően és szomorúan kezdődött az új év. De a gazdag úrnak se kezdődött valami vidáman, hazament, lefeküdt és a köteles, vidám és kedves gondolatok sehogy sem akartak szuperálni. A félcipőt most már ő vesztette el, a titkos tanácsosság nem izgatta. Próbált egy új kéjgondolatot termelni, azt, hogy Kiss Dávidot besoroztatta katonának. De ez eszmét nem tudta rögzíteni és akarva nem akarva, minduntalan az jutott az eszébe, hogy drága pénzen vett kriptája mégis komoly dolog. Eddig mindig flancnak nézte, úri kedvtelésnek, tréfának; de most érezte és látta, hogy abban fog feküdni, egymagában, a rücskös képű, szmokingos legény pedig a félcipőjű leány mellett, a melegen.

 

- Uraim és hölgyeim - szólt a költő - ez az én történetem, a bankárról és a cipőről. Talán jobb is lett volna, ha leprás apostolokról beszélek, minthogy azt bizonygatom, a pénz nem minden!

Fuj, a piszok pénz, a becstelen, a mindenható, a gyönyörű pénz! Ne hagyjátok magatokat félrevezettetni és szidjátok le a meggyőződésemet, fújjatok a hazug mesémre. Vigasztalódjatok, mert mese, mese, meskette:

A bankár a leányt az urától - később - megvette!

Most pedig vége a bukfencnek, kezdődjék a tánc. Hol a süvegem, dobjatok bele egy ezüst dénárt, mert kitől élek, ha tőletek nem? Köszönöm uraim, köszönöm hölgyeim, köszönöm, hogy olyan kereket, fényeset köptek a kalapomba!

(1902)

 

Szép Ernő: Emlék

Éppen nagykorú lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a „hegybe”, ahol a cséplés zúgott, Valentin ott lógott délig a masina körül, a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát. Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon búgó gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást, amivel a keresztek a rostába hajoltak. A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak szomorú hangokat kívántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végigharapdálva, míg émelyt nem kaptam a szalma ízétől. Délben úsztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az úgynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fiaszarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének á bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhúzta a szép kis állat, és lógatta, míg három lábán bánatosan sétált az udvar­ban, vagy néha futni próbált. Ügy hítták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. így élt Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.

Délutánonként az erdőre sétáltunk egy-egy angol puskával, őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztúton vagy fák közt átinalni, mint valami álmot Egyetlenegyszer kíséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen; nem találtam, de azt a pofont, akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két ulánus tiszt vendégünk volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiú mindig elhozta felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem, pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levelekhez jó hideg bort ittunk.

Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra múlva ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem, a vadszőlős árnyékban. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem, az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvanesztendős, testes némber volt, piros pamut botos volt a lábán, és hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a térdén. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kísérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást: - Hát mi van, Pepi ?

- Hát vóna, kézit csókolom, a suszterné, a Kunffy nagyságos úrék új szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába ígértem, vóna még, úrfi, kérem, a Csordás ügyvéd úrék nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.

- Hogy néz ki ?

- C, gyönyörű szép szőke. Olyan dereka van, akar a hegedűnek. Igaz. Az úristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak, úrfikám. Jaj, de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek, míg ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kívül. Micsoda szép piros szája van. Aranyfoga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az úrfi. Igaz.

- Hát más nincs ?

- Hát kit adjak, ha ez se jó az úrfinak? A Kunffy-féle szobalány nem kell? A szép kövér suszterné se jó már talán magának, tekintetes úrfikám? Olyan fehér az a szép suszterné, mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell, felköltöm, hozom.

- Hagyja csak aludni.

- Hát semmi más nincs? - azt mondja neki Valentin. - Hát szüzed nincs egy se ?

- Jaj, volna egy ártatlan, gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szívecskémet. Ott van az is a Kunffy konyhán.

- Ki az apja?

- Nincs annak, mert kis árva. Nincs annak senkije, csak a jó isten. Ó, be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, úrfikám, ó, mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van, ni.

Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van az a két kicsi szilva.

- Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajítalak benneteket.

- Meg, megfürösztöm az árvát. Hat forint lesz, úrfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj, nem adnám sehova, csak magának, aranyos úrfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak, kézit csókolom ?

Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágosított, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.

Este tíz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebúcsúzott Pepi, s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta, hogy csendbe legyünk, és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a múlt hónapban is befogták egyszer a csendőrök, és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.

Én, mikor a kisleányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék parasztrokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves forma. Se nem szép, se nem csúnya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezítláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára húzva öregesen, és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát, a hosszú pendelyt meggusztálva.

- Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi ?

A kislány lesütötte a fejét, különben úgyis le volt már az sütve. Elkezdett a síráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott, és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.

Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kislányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kislány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerű gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniük pendelyt cserélni.

Hát aztán Valentin elkezdte kínozni a kislányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hínak, gyere közelebb stb. A kisleányból egy szó se tudott kijönni, meg volt ijedve, s a sírás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam, hogy a válla fölött kétféléi a két szárnya is kibúvik, olyan színűek, mint a pendelye, s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke, s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.

Valentin leült a díványra:

- Gyere hát ide hozzám - azt mondja a kislánynak.

Akkor aztán robbant a kislány. Egy hosszú sóhajt szippantott, a sóhaj felhúzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De úgy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.

- Pszt. Pszt. Nem hallgatsz! Mit ordítol itt! Tee. Hogy hívnak? Hallgass hát, mi lelt? Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogod be a szádat rögtön! Nem hallottad?

Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csúnyán nyivákolt, húzta meg harapta a sírását, és közbe mindig: jahahaj ! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült néki.

Valentin felállott, odament érte, a kislány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte, s odahúzta a díványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kisleányt, lehúzta a kezét a síró szeméről, és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:

- Hát mi lelt, te taknyos. Megraklak, ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el ?

A kislány csak az orrán sírt.

- Hát mi kell? Mért jöttél ide? Nem tudod?

- Ne he he.

- Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!

Megint bőgni kezdett.

- Sss. Hát nem tudod, mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?

Nem tudott beszélni. Csak ríni tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát meg az orrát tudta színi. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.

- Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?

- E he h e.

Lehet, azt akarta beszélni, hogy: nem.

- Miféle szemtelenség, hogy el mertél jönni Pepivel.

Nem sül ki a szemed? Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.

Kacagott egyet Valentin a kislány feje fölött, és lehúzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett, mint égy nagy fejű, sárga szájú fiaveréb.

No, s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét, és aztán becsöngette a szolgálólegényt, és átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kísérje el a Kunffy portáig. Azután szomorúságba esett, és megmutatta annak a nőnek a fényképét, akibe szerelmes volt, és akibe most is szerelmes, és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát.

És elmesélte a történetét.

Igaz. Másnap Valentin a szegény kis Albertünket kihozta az udvarba, lefotografálta, s aztán, mert azt mondja, nem lehet rajta segíteni, a vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette, s meglőtte Albertet.

(1922)

 

Thury Zoltán: Szivárvány

I.

Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre megállott. Egy hosszú másodpercig, vagy bajos azt csak úgy találomra időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arca piros volt a hidegtől, meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem úgy visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az útonállás.

- Rendőrt hívjak? - mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.

- Hívjon - felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis lépéssel.

A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utca közepén ment tovább. Joó a gyalogúton maradt s úgy kísérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart. Szegény ember ennyi pénzért akár harmincszor nyitotta volna fel a kaput éjszakának idején, hogyne beszélt volna.

- A kisasszonyt Kerekes Rózának hívják és a varróba jár. Az apja Kerekes Dániel úr, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése, mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.

- Köszönöm.

- Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?

- Nem, jó éjt.

Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tízezer forintot költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.

- És aztán mit kíván tőlem Nagyságod?

- Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam leányát az utcán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.

- Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát nálunk.

Egy hét múlva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden, hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt így az egész, azt is elmondom.

Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta egészen komolyan udvarolt, túlságosan kipróbálta a mellette ülő férfi türelmét. Azt gondolta, hogy úgyis egészen rab ez már, nem szökik el akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan telhetetlen kedvében volt. Kacagott, tapsolt és számba se vette, hogy a férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy percre meghökkent.

- Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem, hogy szeret-e, vagy csak úgy az udvarhoz tartozom?

Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán így volt. Nagy bolondságokra képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.

A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és csak úgy odadobta:

- Majd megmondom holnap.

- Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.

- Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.

A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a percben már inkább gyűlölte a szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélegzett s majdnem elfulladt, a mint beszélt. Ötletszerűen szökött az agyában egy gondolat s rögtön kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.

- Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az első leányt, a kit az utcán találok.

- Csak tessék.

- Nem felel?

- Nem.

- Isten önnel!

Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kívül volt már az ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.

- Megteszi? - kérdezte gyorsan.

- Meg, szavamra mondom, ha így bocsát el.

- El tudna hagyni?

- El.

Hirtelen haragra gyúlt az asszony. Úgy nézte Ferenczet, mint egy lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre nem lehetett elkészülve s úgy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán csak legalább egy perce marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna. A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá - és az egyik lábát a küszöbre tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt mondta:

- Menjen hát.

 

II.

Két hét múlva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utolérte a Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre. Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles az út. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az úr és az asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár szót Joótól franciául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a lábait, hogy ne reszkessen.

- A szappant hazulról kapják majd, ugye?

- Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.

- A kisasszony nem tud lovagolni?

- Nem, majd kocsin jár utánam.

- Szép?

- Nagyon szép.

- Megyünk! - Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak s mikor már eltűnt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik úton hazahajtatott.

Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész úton, pedig szívesen csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se nyúlt s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.

Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna; elment, elment - és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött, hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahívta a szegény leányt s olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a mikor csak úgy minden ok nélkül rákiáltott.

Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne súgta. Nem maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kínosabb lett az élete.

Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja: tréfáltam kedves, itt vagyok, - hanem a mikor már mindinkább teltek a napok, már várni is félt. Néha úgy eltompult, mintha nagyon nyomta volna valami a fejelágyát s csak egy-egy percre vettek erőt rajta elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem bírja ki így sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.

- Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, - mondta egyszer, s gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.

- Hát hogyan? - kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.

Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek. Ettől megijedt. Mikor az első ember arcán észrevette ezt a vonást, fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.

- Most már nem várunk tovább.

- Ha nagyságod úgy kívánja...

- Ne szólítson kérem így, mondtam már.

- Nem tudom másként, mit csináljak?

- A mint tetszik, hát csak siessenek.

 

III.

Leghamarabb észre tért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott. Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ráncba szedett arcot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is úgy mondta, mintha akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.

- Hova gondol? - kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt kérdezte volna.

Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása. Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a kérdésre.

- Valami régi dolog jutott eszembe - mondta.

- Nem rám gondolt. - Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.

- Nem, kis leány, most nem.

- Máskor se!

Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem úgy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy: nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!

A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre. Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött leghamarabb az ajkaira:

- Van-e még magának babája?

Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette volna össze-vissza csókolni a kezeit, arcát, haját. A leány azonban meg volt sértve:

- Hogy gondolhat ilyet! - felelte és felpattant utána.

- Csak úgy kérdeztem. Vegyek egyet?

- Köszönöm, nem kell.

Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvű volt. Az öreg kerekesnek azt mondta egyszer:

- Várhatunk még.

- A mint parancsolja nagyságod.

A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra. Egy kicsit szomorú volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő igazán egy cseppet se oka semminek.

(1906)

Tartalom:

• Kóbor Tamás: Borbála kutyája (1908)
• Sárközi György: Szilveszter (1943)
• Nagy Lajos: Lecke (1928)
• Móra Ferenc: Földhözragadt János története (1927) 
• Barta Sándor: Pánik a városban (1927)

 

Kóbor Tamás: Borbála kutyája

1

A vén cseléd szomorúan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig foxterrier, különös vegyülete a kutyaszépségnek és alávalóságnak.

- Úgy, úgy, csak dörgölőddzél hozzám - motyogta hozzá Borbála -, tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal több bajt csinál, mint a kutya. Mármost mi lesz? De nem hagylak el, ne félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó krajcáromból.

A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gond­talanul virgonckodott az öregasszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan, mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.

Borbála fakó kendőjébe gyűrte piszkos szürke haját. Barázdás, háromszögletű arcán végigcsorgott a könny, és gyámoltalanul megállt a nagy bérház kapujában.

- Nem használ semmit - motyogta a kutyának -, akár visszamegyek a régi szerzőhöz, akár újhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek, s a vége mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.

Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védence kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amúgy is olyan szomorú az élet, s a mészároskutya nagyon módúnak látszott.

- Szegények vagyunk mi az ilyesmihez - korholj Borbála -, azt se tudod, lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy ilyen könnyelmű kutyával.

De midőn ez virgonc hízelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arcát, fölkapta a karjaiba, és sírva és nevetve szorította magához:

- Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörűségem, ne félj semmit, a jó Isten nem hagyja el, akik szeretik egymást.

És ormótlan nagy, hasadt férficipőjével elszántan csoszogott az utcákon végig, ölében a kutyával, aki lenyalta pergő könnyeit. Nincs a jó Istennek más teremtése, aki a Borbála ványadt, háromszögletű bagolyarcát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.

A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.

Most eredj le - szólt komoran a kutyához -, és ha kinevetnek, he törődj vele.

A kutyás Borbála! - sivalkodtak a lebzselő konyha­hölgyek, és körülfogták őket. - Bodri, psz, psz kell cukor, Bodri? Hát mi lesz, Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?

A nagyságák - véli egy kirizsporozott szobamacska - még látogatóba se tűrik az ismerőst, nemhogy a házukba fogadják.

Borbála tűrte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki a gúny jutott; de Bodrinak jó dolga volt, kapott cukrot, kenyeret, sőt még egy kis szalámihéjat is, melyre morogva vetette magát.

Legjobb lenne - szólt mérgesen a kifutó -, ha a pecér elvenné a dögöt, legalább helybe állhatna.

Jézus Mária! - sikoltott Borbála. - Nem hagyom én, inkább térden csúszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.

- Márpedig amíg a kutyához tart, addig nem kap helyet.

Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az Isten!

2

Hát jó is volt. Megint csak megkísértették, megint csak elvitte a kifutó egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt rajta, és az előszoba tele volt aggatva koszorúkkal, szalagokkal, mint halot­tak napján a virágosbolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni, főzni; a nagymosást végezni, a súrolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám úgy vasalni, mint a pucerájban. Hanem megremegett a szíve, mikor a nagysága mondta:

- Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?

Borbála elszontyolodott, a könny is végigpotyogott az arcán.

- De bizony van - motyogta, és már fordult az ajtónak.

- Nem szégyelli magát! - kiáltott a nagysága, de aztán elkacagta magát.

- Ó, kérem-- szólt közbe a kifutó -, félreérteni tetszik, egy kutyát szedett föl egyszer az utcán, és attól nem tud megválni. Pedig tessék elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten, s a kutyája sem csinál semmi bajt.

A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor megértette, hogy a szegény asszony inkább kóplal, semhogy pártfogoltját elhagyja, nagyon meg volt hatva.

- Hát jól van – szólt -, fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá tanítani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne ugasson, ha valaki jön.

Borbála, szegény, térdre esett, úgy csókolgatta a nagy­sága kezét és török ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az ember, nem fog az meg sem mukkanni, és aztán tiszta is, a nagysága tudni sem fogja, hogy kutya van a háznál.

 - Hát hol van az a csudakutya? Hadd lássam - kíván­csiskodott a nagysága, aki már igen jól mulatott az eseten.

- A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd ki lesz kefélve, szép állat is lesz.

Behozta a gangról, s Bodri fiatal kutya módjára, farkcsóválva, egyenesen a török ruhának tartott, s kezdett a szélével játszani.

- Milyen hercig! - sikongott a nagysága. - Hiszen ez nagyon kedves állat, jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz így elviszi a sintér? Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.

A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt, s megeredt a szeme boldogságos könnye.

- Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.

- Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?

- Tud - mondja mély meggyőződéssel Borbála. - Mi­kor rátaláltam, és éhesen, fázva nyöszörgött az utcán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát csak úgy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó Isten, mondtam neki, de a jó Isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem, s magammal vittem, s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát otthagytam a helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz, Bodri.

S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált, s a fejével bólogatott mindaddig, míg Borbála áment nem mondott.

- Egy kutyáért - csodálkozott a nagysága - otthagyta a helyét, és azóta sem kapott másikat, hisz ezt gyerekért se teszi meg más. Nagyon derék asszony maga, Borbála, ne féljen semmit, amíg jól viseli magát, a kutyájának iá jó dolga lesz.

3

Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt, és súrolt. Reggelikészítés után a piacra ment Bodrival, aki csak úgy feszített szájkosarában és márkájával, szinte szeretett volna kutyapecérrel találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan, és Bodrinak igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, ha­nem a nagysága, aki, ha a színháznál nem volt dolga, vendégei sem voltak, szeretett heverészni, órák hosszat a szalonjában tartogatta, és játszogatott vele. Nagyokat mulatott a kis állat virgoncságán, s mindenféle huncutságra tanította, hogy szegény Borbála csak úgy hízott, milyen okos az ő kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a belső szoba ajtaján kaparászott, szívesebben volt a szalonban, mint a cselédszobában.

- Azért ne hordd fenn az orrodat - korholta Borbála, mégiscsak szegény kutya vagy, és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a jó életnek, mehetünk megint ázni-fázni az utcára.

Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel, és azzal sem törődött, mikor Borbála a szemére vetette gőgjét.

- Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy, tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol, s én a te cseléded vagyok? Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan úri sorban.

Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem tetszett Borbálának.

- Megkövetem a nagyságát - szólt -, ne tessen ezt a kutyát úgy elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégiscsak szegény kutya az istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.

- Menjen a dolgára - szólt mérgesen a nagysága és ne törődjék a kutyával. Úgy tartom, ahogy nekem tetszik.

Borbála nem mert szólani, de este megint a szívére kötötte Bodrinak, hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás, és benne lesznek a nyomorba. A nagysága az utóbbi időben már nem is olyan, mint azelőtt volt.

Bodri az ifjúság könnyelműségével, a tisztelet minden megadásával végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen meghittséggel ugrott a nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyúrta finom kezével, és a paplanéba burkolta. Ettől még el is lustult a kutya, s sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuckóban való alvás.

A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta, kergette, korholta a szegény cselédet, aki akárhogy iparkodott, nem tudott a nagysága ízlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, amit már előre látott, a nagysága fölmondott neki.

- Ugye, megmondtam? - panaszkodott Bodrinak. - Van egy kis pénzecském, ne félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az úri módnak vége, és ha megint oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.

Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még jobban húzott a nagyságához, aki vele szemben úgy viselkedett, mintha nem is mondott volna föl neki.

Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmijait, és beállított a nagyságához:

- Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.

A nagysága ekkor fölpattant.

- Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem, hogy nem is tudok nélküle élni, s most elvinné.

Borbála magánkívül kiáltotta:

- A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom itt.

- Én váltottam neki márkát, az én nevemre van írva, s ha mindjárt nem takarodik, rendőrt hívatok.

Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Fél szemmel intett Bodrinak, aki megértette, mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen iramodással kint termett a folyosón.

- Bodri, Bodri! - kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála már kint volt szintén, és diadalmasan szaladt a kutyája után.

- Te édes, hűséges, drága fiacskám, te, nem hagytad el vén anyádat, mindig mondtam, hogy te hű, becsületes kutya vagy, odafönt tejbe-vajba fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.

S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, ahol szívesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt, és van pénze. Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet, s csak nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott, s mikor esteledett, kínosan szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz, és kaparászott rajta.

- Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám - magyarázta neki Borbála -, de azért ezentúl is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.

Másnap reggel az első ajtónyílásra Bodri kiiramodott, és nem jött többé vissza.

(1908)

 

Sárközi György: Szilveszter

Mihálovicséknál már karácsony óta béke volt. Karácsony estéjén az ő szívükben is föltámadt valami rejtett melegség s valami bús szeretet egymás iránt, egymás elrontott sorsa iránt. Mélyről jöttek, sötét udvari szobákból, ahová csak tévedésből süt be néha a nap, s csakhamar megfut a legyőzhetetlen, komor félhomály elől. Nem voltak derűs emlékeik: múltjukat átitatta a piszkos ágyneműk s kapualjba tett szemeteskosarak szaga s bús ebédek kozmaillata. Nehezen jött szájukra mosoly, de annál könnyebben a nyers szó, egymást bántották a bántalomért, amelyet az élettől kaptak. De azon az estén, amint ültek komor hallgatással a sötét szobában, egyedül, elhagyottan, sehova sem híva, senkit sem várva, karácsonyfa nélkül, gyermeki hangok nélkül, fény és öröm nélkül, egyszerre ráébredtek, hogy ezen a világon senki sincs, aki szerethetné őket, aki törődhetne velük, akinek egy csipetnyit is fontos volna az ő életük és sorsuk. Csak ők ketten... akiket egymás mellé sodort a véletlen, egy elmúlt perc... csak ők ketten simíthatják meg egymás kezét, kérdezhetik meg egymástól, ha nagyon mélyen fölbarázdálja a rosszkedv homlokukat, mi bajod fiam... csak ők ketten kíváncsiak egymásra, s vetnek néha egy-egy szánakozó pillantást egymás szerencsétlenségére... Mint két világtalan koldus támogatják egymást a rögös utakon, s ha az egyik gödörbe bukik, buknia kell a másiknak is.

Egymásrautaltságuk érzése annyira eltöltötte őket, hogy egyszerre erőt nyertek elnyelni az ingerült kifakadásokat, szúrós szavakat, végeérhetetlen perpatvarokat. Egyszerre szelídek és szinte gyengédek lettek egymás iránt, s nem látták mindazt elviselhetetlennek és csúfnak, amit a másik tesz.

A szilveszteri vacsorát is szelíd, majdnem kedélyes hangulatban fogyasztották a tiszta terítővel leterített, bicegő lábú asztalon.

Nagyszerű illatú malacpecsenyébe bökdösték villájukat, s egyiknek sem jutott eszébe ráripakodni a másikra, ha a kés éles csikorgással elcsúszott a tányéron, vagy egy csöpp bor kiloccsant a pohárból. Mert egy nagy üvegben bor is állott az asztalon és a savanykás borral mindketten szaporán öntözték a malac ropogós pirosbarna bőrét, vékony zsírját, gyengéd és lágy húsát a gyomrukban.

A sörtéshajú, zömök Mihálovics fekete fogaival hangosan és vidáman rágcsált s közben többször is rátette kezét a felesége kezére, mindannyiszor egy-egy kurta megjegyzéssel, amelynek végső értelme az volt, hogy együnk, igyunk, hátha holnap már fölfordulunk...

Henna szőkítette felesége meg, aki erre az estére alaposan bemázolta festék marta arcát, édesen mosolygott és finomkodva, röviden nevetett, lelkében talán valami pompás, zajos, zengő vendéglőben képzelve magát, ahol fehérkesztyűs, frakkos pincérek sürgölődnek körülötte s váltogatják a tányérokat, poharakat, evőeszközöket.

Még nem végeztek egészen a vacsorával, mikor a konyhaajtón halk kocogtatást hallottak. A koldusok jellegzetes szerény és előre is bocsánatért esdeklő koccantása volt.

- Csak nem koldus? - mordult föl Mihálovics. - A fene a pofájába, még ilyenkor sem tud békén maradni?

Mihálovicsné is kedvetlenül állt föl, hogy ajtót nyisson.

- Mit akar? - hallatszott az asszony éles hangja a konyhából, s nyomban utána egy siralmas, rekedtes hang lamentációja:

- Állásnélküli magánhivatalnok vagyok, kérem szépen, menekült, négy évig voltam a harctéren, az apám igazgató volt kérem szépen, érettségim van, kérem szépen...

- Mi is szegények vagyunk, - ordított ki a szobából Mihálovics, aki minden szót jól hallott, - menjen a burzsujokhoz, nekem nincs egy fityingem se...

- Mi is szegények vagyunk, - ismételte az asszony, mint egy sápadtabb, de engedelmes visszhang és be akarta csapni a jövevény előtt az ajtót.

De a kis emberke borostás arcával, különös, szomorú vigyorgásával, pirosra fagyott orrával úgy állt a küszöbön, mint a cölöp s makacs siránkozással folytatta a maga mondókáját:

- Érettségim van, kérem szépen, intelligens ember vagyok, kérem szépen, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen, ötször kíséreltem meg öngyilkosságot, de az Isten nem engedi, hogy elpusztuljak, segítsenek rajtam, kérem szépen, bármily csekélységet elfogadok...

Mihálovics megunta a makacs kunyerálást, s maga is kiment a konyhába, hogy rendet csináljon.

- Nem hallja, mit mondanak? - förmedt rá a furcsa emberkére, aki egy pillanatig sem szűnt meg szomorú grimaszával vigyorogni. - Még vacsorázni sem hagyja az embert? Tisztességes koldus délelőtt koldul! Mit tudom én ki maga, biztosan pálinkát venne a pénzemen a legközelebbi kocsmában...

A kéregetőnek, úgy látszik, nem volt több mondanivalója, mert szótlanul, de meg sem moccanva állt a küszöbön. Rongyos kalapján, kabátjának vállán nedves, fehér hópelyhek csillogtak.

- Süket maga? - mérgeskedett Mihálovics. - Jó lesz, ha odébb áll!

S kissé meglökte az embert, hogy az ajtót betehesse.

A lökésre az ember megingott, s foszladozó, térdén alul lógó kabátja zsebéből fojtott morgással egy kis tacskó dugta ki a fejét. Mihálovics szúrós szeme megenyhült, amint meglátta a kis kutyát s fölindult arcán egy árnyalatnyi mosoly suhant át. Az asszony kíváncsian hajolt előre.

- Kutya van a zsebében, - mondta az urának, bamba csodálkozással.

Mihálovics arca egy perc alatt megváltozott: barátságos mosollyal nézett az idegenre s a zsebéből kikukucskáló kutyusra.

- Ez jó! - mondta mosolyogva. - Kutyával jár kéregetni. Mutassa csak azt a dögöt...

A kéregető, még mindig változatlan, szomorú vigyorral az arcán, megfogta kutyája nyakán a bőrt és kiemelte az állatot a zsebéből. A kutya idegenkedve, fejét csóválva állt a konyhában. Megrázta a fülét és fölemelte egyik elülső lábát, mintha visszakérezkedne a jó meleg kabátzsebbe.

- Kedves dög! - mulatott a kutyán Mihálovics. - Hozza csak ki, maradt egy kis hús a tányéromon.

Az asszony, aki máskor már rég kihajította volna a konyhából a kutyát a gazdájával együtt, most engedelmesen kihozta a zsíros tányért, amelyen egy darabka malachús illatozott. A kutya vékony, rövid vakkantásokat küldött a tányér felé; kerek, barna szeme vágyakozva csillogott. S a sült hús illatára a vigyorgó ember is előretolta orrát, kidüllesztette szemét és valami különös, panaszos, gyermeki, vagy állati hangot hallatott, amely az asszony szívéig hatott.

- Érettségim van, kérem szépen, - dadogta elgyöngülten betanult mondókáját az ember, s a szájában összefutó nyál habot vert az ajkán, - intelligens ember vagyok, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen...

Mihálovicsné egy pillantást vetett az urára s a tányért félénken elindította a szerencsétlen felé. Az ura azonban durván kikapta kezéből a húsos tányért s a maradék húst két ujja közé fogva meglebegtette a kutya orra előtt. Az csaholva fölugrott, mire a hús még magasabbra repült, majd újra és újra aláereszkedett, de az utánakapó állat fogai elől az utolsó percben mindannyiszor elsiklott. Jó néhány percig tartott ez a tánc, végül is az izgatottan hörgő kutyának sikerült egy ügyes ugrással megkaparintani a rózsaszín húsdarabot. Mohón esett neki hegyes kis fogaival, s talpával leszorítva a húst a konyha kövére, félrehajtott fővel, szaporán harapdált belőle. Egy perc múlva a kövön nem maradt más, csak egy jókora zsíros folt.

Mihálovics hangos nevetéssel, látható gyönyörűséggel nézte végig a lakomát, s mikor a kutya nagy nyelvével körülnyalva orrát-száját, elégedetten és jóllakottan megállt, odafordult a lehajtott fővel, elkámpicsorodott ábrázattal ácsorgó idegenhez:

- Hát eladná-e a kutyát, sógor? Adok érte öt pengőt... hatot... no... hetet...

Az idegen bús szemével ránézett Mihálovicsra és megingatta a fejét.

- Nem...

- Tízet...

S kivett a zsebéből egy tízpengőst, s meglobogtatta a levegőben. Az asszony homlokot ráncolva ripakodott rá az urára.

- Elment a jó dolga?... Olyan sok pénze van, hogy kihajigálja az ablakon?

- Csönd... - mordult rá az ura és tovább lengette a bankót a koldus orra előtt. Az ugyanolyan szomorú vágyakozással, kidülledő szemmel, előrenyújtott orral szaglászott a pénz felé, mint ahogyan előbb a malacpecsenye után. De a kezét nem nyújtotta érte.

- Nem... dadogta sírósan, - nem lehet...

- Hiszen fölfordul éhen, maga szerencsétlen! Megdöglik a kutyájával együtt! Hát csak jobb, ha eladja... Itt úri dolga lesz, maga meg keres tíz pengőt... Vagy kevesli?

- Nem... - hebegett makacsul az ember - nem... nem...

S ismét megfogva kutyájának bőrét a nyakánál, visszaemelte a zsebébe.

Mihálovics olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna kapni, s szemében tehetetlen rémület csillant meg, mint mikor elveszítünk valaki nagyon kedveset. Az idegen egy pillanatig várakozó szemmel állt a konyhában, hogy talán kap valamit, s biztonságban érezvén a kutyuskát, ismét vigyorogni kezdett. De Mihálovics nyersen s eltorzult arccal rákiáltott:

- Akkor hát menjen a pokolba!... Mit akar itt?

S kituszkolva őt, a konyhaajtóra ráfordította a kulcsot.

Sokáig járkált nagy léptekkel föl-alá a szobában, gyászos arccal. Az asszony vigasztalni próbálta:

- Minek magának az a csúf kis dög? Más bajunk sincs, mint kutyát etetni!

- Hallgasson! - rivallt rá a férje, - ne beszéljen bele az én dolgomba!

De később, miután megivott még néhány pohár bort, hirtelen az ellenkező végletbe csapott, s odasimult, odadörgölőzött az asszonyhoz. Azután néhány tánclépést tett, maga után vonszolván a feleségét, s hamis hangon kurjogatva:

- Jajde - csuszikeza - banán-héj...

Az asszony nyűgösködött, mintha nem volna kedvére a huzakodás, s gyötörte az agyát, hogy az ura ködös lelkébe lásson. De az ő agya is ködös volt, - s a köd egyre mélyebb és sűrűbb lett körülöttük. Szinte megnőttek benne, mint félelmetes régi istenek, s megdermedtek, mint a reménytelen szenvedés kín torzította arcú szobrai.

(1943)

 

Nagy Lajos: Lecke

„Ha szépen letérdelsz, és összeteszed a kezed, és azt mondod: kedves, aranyos Nagy Lajos, nagyon szépen kérlek, adj nekem egy pengőt - akkor kapsz egy pengőt. Na! Térdelj csak le! Nem úgy, mélyebben. Le, mindkét térddel a földre. Úgy. Most könyörögj. Hangosabban. Mi-i-i? Azt mondod, hogy kesevarakos alakos bagom épen lépek? Nekem ne halandzsázz itt, ne sikkaszd el a könyörgő szöveget, hanem mondd ki tisztán: kedves, aranyos... úgy! nagyon szépen kérlek... Na, látod. Most, ha a cipőmet is megcsókolod, akkor kapsz még ötven fillért. Na, csókold meg szépen! Most mondd első személyben, önmagadról: hülye vagyok, féreg vagyok, gazember vagyok - akkor kapsz még egy pengőt, összesen tehát két pengő ötven fillért.” „Nem mondod? akkor nem kapsz semmit. Mondod vagy nem mondod? Ne nyöszörögj, mondd hangosan, csak mondd egészen bátran, hisz nem hazudsz, bármily rútat mondasz, igazat mondasz.”

„Úgy. Most állj föl, ülj le, ide a székre. Ne olyan közel hozzám, húzódj arrább, mert így nagyon közel vagy, márpedig szörnyen utállak.”

„Először is nem kapsz semmit. Csak akkor adnék, ha megérdemelnéd. Akkor pedig nem csináltattam volna végig veled ezt a komédiát.”

„Igen, becsaptalak. No és? Talán nem érdemelted meg? Hát lehet egy olyan embernek két pengő ötven fillért adni, aki két pengő ötven fillérért azt megteszi, amit te most megtettél? Hát lehet?”

„Nem szégyelled magad? Két pengő ötvenért így megalázni magad. Letérdelni, imádkozni, önmagadról becsmérlő kijelentéseket tenni, a cipőmet megcsókolni. Fuj, micsoda nyomorék vagy!”

„Csak hallgass, fogd be a szád. Ne szemtelenkedj, ne lázadj, ne fenyegetőzz. Fogd be a szád, hallgass, a leckének még nincs vége. Ne húzódj megint olyan közel hozzám, ülj arrább azzal a székkel, fáj, ha látlak, egész lényed facsarja az orromat. És ne csitíts! Igenis, hangosan beszélek, hadd hallják meg, hallja meg az egész kávéház, az Oktogon tér, az egész város, az ország, Európa, a világ! Ne csitíts, mert...”

„Szemtelenkedtél volna előbb. Máskor. Lázadtál volna akkor. Már régen. De nem, te ezt csinálod már évezredek óta. Te vagy, aki könyörögsz. Te vagy, aki cipőt, sarut, lábat csókoltál. Aki a melleden összefontad a két karod, és úgy hajlongtál, aki a homlokoddal a földet érintetted, aki hasra vágtad magad, és úgy csúsztál, te vagy, aki kezet csókoltál, aki palástok szegélyét nyaltad, te vagy, aki megsimogattad a vesszőt, amelyet végighúztak a  hátadon.”

„Te vagy, aki tolod a targoncát. Aki ütöd a lovat. Aki berregteted a gépet. Te vagy, aki zsámolyt teszel ki az utcára, kefékkel, fénymázakkal, és lelkedet leheled rá a cipőre, mielőtt az utolsót simítod rajta bársonyrongyaiddal. Te vagy, aki úgy megalázod magad, hogy verseket írsz, és felmagasztalod azt, aki ostorával végigsuhint rajtad, aki verseket írsz, és elnyöszörgöd, hogy milyen ostoba és tehetetlen és gyáva vagy, és hogy elepedsz a nőért, aki a másik nyakára simulva kacag rajtad vagy undorodik tőled, verseket írsz, és elsírod, hogy milyen gyenge és beteg vagy, és hogy szenvedsz, és - ó - még virtust csinálsz mindebből, mert hiszen dicsekszel vele, sírsz, panaszkodsz, nyögdicsélsz, dicsekszel, dicsérsz pénzért, egy kis pénzért, egy pengőért, kettőötvenért.”

„De te vagy, aki önmagadon kívül másokat is megalázol, aki rágalmazol, aki hazudsz, aki hamisan vádolsz. Aki letagadod a tényeket, aki hazudod a meséket, és rémhíreket gyártasz, aki csinálod a tudományt, és azt állítod, hogy a nap éjjel világít, és hogy 2x2=5, és hogy a folyók fölfelé folynak a völgyből a hegyekre, állítod, mondod, írod nekik pénzért, kettőötvenért, maximum! Te hazudsz, te csalsz, te kapálsz, kaszálsz, szántasz, vetsz, aratsz, terhet cipelsz, csépelsz, bányászol, te zihálsz, izzadsz, sóhajtasz, kérsz, morogsz, elbújva káromkodsz, hajlongsz, kalapot emelsz, dicsőítesz, dicshimnuszokat és  tavaszi dalokat énekelsz, te vicceket mondasz, röhögtetsz másokat, és te magad röhögsz, pénzért, maximum kettőötvenért, te beteg vagy pénzért, egészséges vagy pénzért, meghalsz pénzért, egy kis jó, nyugodt, biztos szolgaságért, pár falatért - pár ütlegért, pár szidalomért, egy kis becstelen és bűnös életért.”

„Ha meg nőstény vagy? Na hisz akkor! Te vagy, aki pislogsz az úrra. Bájmosolyokat eregetsz feléje, azt mondod a dupla tokájára, hogy milyen édes, azt mondod a tripla pocakjára, hogy milyen fess fiú maga, azt mondod a sárga agyarára, hogy milyen szép porcelán fogai vannak, angyal! Te átfogod karoddal a gallérból kiömlő, zsírdaganatos nyakát, suttogsz a fülébe, lihegsz, megjátszod a szenvedélyest, pénzért, ah, gyönyörűséget is érzel egy kis felülfizetés ellenében.”

„Ha hím vagy, úgynevezett férfi, jó vicc! szemtelen hazugság, mert eunuch vagy, herélt vagy, tudja az ördög, hogy tulajdonképpen mi is vagy, ó, nem is tudom már, hol kezdjem silányságod, bűneid elsorolásának egy új zuhatagát, mindegy, te lemászol a csatornába, te vájkálsz a sárban és piszokban. Mi is vagy te? Szörnyeteg vagy.”

„Te vállalod, hogy rútabb légy, hogy piszkosabb légy, hogy büdös légy, te elfogadod a kevesebbet, te megeszed a rosszabbat, te felszolgálod a jobbat, te felszolgá-á-álsz! Te fürdővizet készítesz, és magad nem fürödsz, te végeredményben átengeded a leányodat, te élsz együtt a feleségeddel, tudván, hogy az neked csak úgy maradt, mert nekik már nem kellett; te gyermeket nemzel, a magad sorsára, tudván a sorsát előre, te azt tanulod, amire tanítanak, és az igazságtól félsz, mindezt teszed végeredményben pénzért. Eh, hiszen te gyilkolsz is pénzért, te a magad fajtáját is megölöd kettőötvenért, te végignézel egy operaelőadást éneklő királyokkal és őrgrófokkal, és még tapsolsz is hozzá, te megnézel egy balettet, és tisztelettel gondolsz a nagyhercegre, akivel az a Preobrazenszkája együtt hál; te azt mondod a rheimsi dómra, hogy szép, téged áhítat fog el, ha harangoznak, te sírsz, ha temetnek, te elolvasod a könyveket, kettőötvenért, de lehetőleg még kevesebbért, te segítesz a tüzet oltani, te, te őrült gonosztevő, te merénylője önmagadnak, te megrontója minden ivadékodnak, évezredeken keresztül. Te pénzért szállsz fel a levegőbe, te pénzért zuhansz le, nem a magasságért szállsz, és nem a halálért zuhansz, hanem hogy szolgálj másokat. Te pénzért szeretsz, te pénzt adsz a szerelemért, a testért és lélekért, pénzt adsz a részvétteljes kérdésért, hogy „fáj-e még a fejed, dobog-e még riadtan a szíved?” Te sorban állsz, seregbe szállsz, ölni tudsz pénzért, még csak nem is a magad kedvére, ölni és elhullani indulsz pénzért, te, aki pénzért csakugyan dühre is lobbansz végül, aki gyűlölöd végül, pénzért, az „ellenfeledet”, és már őszinte szenvedéllyel döföd a mellébe a szuronyod, pénzért, szolgaságért, mindig másokért, aki komolyan bedőlsz, felülsz, aki lelkesedsz pénzért, egy pengőért, kettőötvenért, aki elbutulsz, butábbra, mint ami vagy, pénzért. Téged felakasztanak, pénzért, te felakasztasz mást, pénzért, mindig a magad fajtáját másokért, szolgaságért, te végignézed, ha mást akasztanak, te félsz, te kellemesen borzongsz, te olvasod az ítéleteket, te helyeselsz, te megnyugszol, te mindent megértesz pénzrét, te bevonulsz a börtönbe, és te örülsz, ha kivonulsz a börtönből, te élni akarsz, te örülsz a napfénynek, a napnak, mely gyalázatodra veti mindennap a sugarait, s ha este lebukik, arcán a szégyenpír ég. De jaj, ez a zuhatag bővebb lehetne, mint a Niagara, és ha meg nem változol, az idők végtelenéig zuhoghat eget ostromló robajjal.”

 „Pénzért. Kis aprópénzekért, egy pengőért, kettőötvenért, yenért, shillingért, dollárért, frankért, líráért, mindegy, pénzért, ami számodra az odú, a rossz kása, a rongy, a penészes kenyér, a girhes szerelem, a tuberkulotikus gyerek, arcán a robot és gonosztevés lombrozói stigmáival, pénzért, ami számodra a nyomorult élet. Ezért!”

„Csak nyugalom! Pénzt nem kapsz tőlem egy vasat sem. De a  leckének mindjárt vége. Első lecke csak annyi, amennyitől az eszed el nem fárad. Látom, megértettél, mert reszketsz, és szeretnél, látom, leütni.”

„De ne engem, tisztelt embertárs, vagy minek nevezzelek! Ne engem. És egy kissé mintha már késő lenne. Mindjárt az elején kellett volna, régen, az ősidők kezdetén. Már akkor kellett volna, hogy észrevedd, hogy elszégyelld magad. De te, hisz' te most is előbb letérdeltél. Haragra kellett volna lobbannod az idők kezdetén. Az ősállatnak meg kellett volna ölnie az ősállatot, de nem pénzért, apró kis javakért, hulladékért, szolgaságért, mint ahogy meg is ölte, hanem a maga emberségéért. Amikor az ősállat odanyújtotta szőrős mellét a másiknak, hogy vakarja meg, akkor kellett volna, akkor rögtön. Azt mondani, hogy: „nem!”, és a kőkést beledöfni markolatig. Ha pedig erősebb volt, úgyis nagyon egyszerű, haltál volna meg te. De te most is előbb letérdeltél egy pengőért. Haltál volna meg te, aki halál helyett megvakartad a szőrös mellet, s ezzel megmérgezted a mindenséget hatvanezer évre. Ne csókoltad volna meg a mancsát. Ne a lábát. Ne hajoltál volna meg földig, homlokoddal a port érintve. Ne cipelted volna a terhet. Ne őrizted volna a barmot. Sőt, nyitottad volna meg a karámot, hadd széledjenek el. Ne csiszoltad volna a követ, ne élesztetted volna a tüzet, hadd aludjon el, és legyen hideg és sötétség mindörökre, mert minek a világosság, ha te letérdelsz, könyörögsz és kezet csókolsz. Ne húztad volna a szekeret, ne vitted volna a fegyvert, ne irtottad volna a csalánt,ne nyaltad volna bíborpalástok szegélyét. Ne ettél volna. Ne vettél volna lélegzetet. Ültél volna le egy helybe, és ültél volna ott mozdulatlanul, étlen és szomjan és némán mindhalálig. Pusztultál volna inkább ki! Eh, hisz annyi mindent tehettél volna. Ütöttél volna egy nagyot a légycsapóval a Julius Caesar kopasz fejére; köptél volna bele Lucullus úr tányérjába; mérgezted volna meg testeddel a halakat, amikor Vedius Pollio beledobatott a halastavába, mert elejtettél egy kristályedényt, s az eltört; dugtál volna tűt a Fáraó trónszékébe, öntöttél volna petróleumot Rockefeller úr joghurtjába, bújtál volna el a kínai császár trónja mögé, és húztad volna meg a copfját, s kacagva mentél volna a kínpadra.”

„Már az idők legelején, de azóta is minden időpontban, minden másodpercben megvolt az alkalom, hogy elszégyelld magad, elszánd magad, és ezt kiáltsd: „Nem, nem, nem!” Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt. Gyávaság volt, semmi más. Nem, nem és nem. Rakjuk le mindnyájan egyformán zsámolyainkat az utcán, és pucoljuk az egymás cipőit. Igen! Különben haltál volna meg, hiszen így is meghaltál, hatvanezer éven keresztül mindig meghaltál nyomorban, szenvedésben, szégyenben és gyalázatban, rútul, dicstelenül, csak átkot és vereséget hagyva magad után.”

„Különben nem haragszom rád, nem utállak, térj észre, hisz a te bűnöd az én bűnöm is. A pénzzel, a kettőötvennel csak tréfáltam. Pénzt nem adhatok, mert magamnak sincs. Amim van, mindössze egy pengő, azt megfelezem veled. Elmondtam a leckét, megütöm a vállad! Add tovább! Minden másodpercben megvan rá a kellő alkalom.”

 (1928)

 

Móra Ferenc: Földhözragadt János története

Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon mint földigénylőt.

Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öreg-apjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz körül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy "sör-e, bor-e, pálinka-e?" és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

Ó, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót.

Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:

- Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy "hej, ha nekem ilyen volna!" Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.

- Hát aztán mennyi földet igényel kend? - kérdezték tőle.

Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek mozgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

- Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy "aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát". De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

- Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerek is el tudnak piszmogni. Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, még a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.

Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben nincs kivetnivaló.

- Kell-e a munkás, uram? - köszönt be János az első majorba.

Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

- Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

- Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.

- Sok baj van kendtekkel, János - tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet.

János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.

(1927)

 

Barta Sándor: Pánik a városban

Élt valahol egy lakatlan grundon, egy csámpás deszkabódéban, egy girbe-görbe kályhacső alatt, egy nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka. De a nagyon-nagyon öregnek látszó anyóka alapjában véve nem is volt olyan öreg, csupán csak becsapta a világot. Negyvenéves volt mindössze, megkopaszodott, őszülő fejét s gyökérsovány karjait alkalmasint csak megtévesztésül hordta törzsén.

S ennek a boszorkányosnak, volt egy fiatal, serdült leánya. Anyóka s leánya kora hajnaltól késő szürkületig, mély, hátukra csüngő zsákokkal a vállukon, utcáról utcára kóboroltak, és feltúrták a kapuk elé felpúposodott szemetesládák és bádogvödrök bűzös nyugalmát. S ha valami félig elparázslott széndarab akadt a görcsösen kaparászó ujjuk közé, azt mohón behajították a mély zsák garatába. Ha pedig valami félig elfogyasztott ételmaradék került a kezükbe, ezen testvériesen megosztoztak. S mivel ilyesmire leginkább a villanegyedekben akadtak, ezért rendszerint már kora reggel ide vették útjukat.

Történt egyszer egy nagy lándzsás-kerítéses palota előtt, hogy a fehérre festett szemetesládában a még olajjal teli szardíniás dobozok, a felharapott vajas zsömlék között valami furcsa, piros papírszelet futott a lány ujjai közé. A leány zsarátnok szemeiben boldogan nevettek a szembogarak.

Mert vajon mit gondoltak, mi volt ez a tarka papírszelet, amit ez a rongyokba bugyolált leány oly boldogan szorított szívéhez?

Egy páholyjegy! Egy még érvényes páholyjegy aznap estére az operába!!! Az operába! a vérvörös plüssel bevont operába! A habfehér márvánnyal feltámasztott operába! Az operába, ahol háromszáz tagú zenekar zokogott a legszebb lábú nők tánca alá, és a parkettre csak frakkban s derékig kivágott estélyi ruhában volt szabad belépni.

Ez a két együgyű teremtés, mint két fény felé sodródó, két kopott, gyöngyháztalan szárnyú lepke vágyódott álmai netovábbjába.

Alig fújták el a kürtök a delet, ők már otthon voltak kis viskójukban, és gyöngéden mosdatták egymást, s a szemétben összeszedett páratlan fülbevalóikat mind beleaggatták egymás fülébe. Előszedték legszebb rongyaikat, és kicsinosították arcukat.

S a leány, mint a sáros-földes hüvelyből kifejtett borsó, oly frissen és üdén gurult ki a piszok és szegénység lehányt burkából.

Ezután megfogták egymás kezét, s elindultak a roppant város soha nem járt útjain, a parkokkal s rendőrgyűrűvel körülvett hétkupolás opera felé.

Amikor szerencsésen a belváros határába értek, s az alacsony gumikerekeken futó lakkozott autók egyre jobban megszaporodtak körülöttük, hirtelen - mintha a tilosban járnának - vad félelem fogta el szívüket.

A rendőrgyűrű megsűrűsödött. Az útkereszteződéseknél fehér kesztyűs rendőrök állottak, akik egyetlen intésükkel feltartóztatták a legsebesebb autófolyamokat is.

Már alig egy hajításnyira voltak csak vágyaik netovábbjától; a hétkupolás palotától, amikor a fehér kesztyűs rendőr hirtelen fenyegetően magasba emelte kezét, s a mozgástenger, mint két part, kettészakadt.

De ők bizony ravaszul megbújtak egy hirdetőoszlop mögött, s megvárták amíg a fehér kesztyűs szörny hátat fordított nekik.

Aztán mint a gyíkok, egy autó mögött - az autó lakkozott tükre megmutatta púpos, lapuló félelmüket - átsurrantak a túlsó oldalra.

Ez már telve volt fel s alá sétálgató elegáns urakkal s hölgyekkel. Az urak szegfűket, az asszonyok mézesmázos dobozokat lóbáltak hanyagul kezükben.

Ők, mint valami oltalmazó szentséget, szorongatták kezükbe a páholyjegyet, és szinte egyszerre léptek be az egyik kapun, mely előtt egy ezüstbotos, aranygombos, kócsagtollas ember állott.

Ez az ember - kinek a frakkos urak s estélyi ruhás hölgyek láttán még csak a szakállának sem szabad megrendülnie, mert akkor menten kiadják útját - most a két együgyű lélek elé dobta aranygombos tamburbotját. Ámde ők felmutatták a szentséget, a szabadságos levelet a mennyországba. S a tamburos ember erre összecsapta a sarkát, s tamburbotját magasan maga elé emelte.

A két együgyű lélek belépett a fény országába.

Ez pedig egy kör alakú márványfolyosó volt, aranyat csurgató százkarú csillárokkal, melyek alatt vörös, sárga és kék kalitkákban kolibrik daloltak. A mélyedésekben pedig ametiszt zöld virágok nyújtóztak karcsú, hintázó testükkel a magasba, s bennük, mint apró rubintok szikráztak a lámpácskák. Azután volt itt még tizennégy ajtócska is s előttük tizennégy kis szerecsenfiú merő lángvörösben.

A két együgyű lélek egymás mellére szorította kezét, mely pihegett, hullámzott, mint a tág gyerekszem. Mivel már itt is, ott is összesúgtak mögöttük, egyenesen odaléptek az egyik szerecsen gyerekhez s elébe tartották a páholyjegyet. S ez bizony egyetlen hunyorítás nélkül beültette őket egy széles, bársonymeleg fülkébe, melyben két aranykeretes velencei tükör volt, s mennyezetéről egy nyolclábú aranypók függött alá; szájában izzó gyöngyökkel.

Egymás kezét fogva, szűkölve, mint a fénytől remegő állatok, húzódtak vissza a sarokba.

Az óriás, kupolás teremben felgyulladtak a madárrajokhoz hasonló csillárok, s lent a mélyben cincogni kezdtek a hegedűk.

A csillárok megolvadt arany folyondárai visszaragyogtak a kikeményített ingmelleken.

A szemközti páholykaréjból fehérre púderezett vállak gömbölyödtek, ízes, sárga narancsok szikráztak fel az ápolt kezekben. S ők, mint az elkábult fénylepkék, nem tudtak észhez térni. Levegő után lihegtek, friss, arcul maró szél után - egyetlen ismerős pontért, melyben megfogózkodhatnának.

Csak bújva, lopva, egymás kezét szorongatva mertek előjönni.

Lent a zenekar már készülődőn jajveszékelt, s a kék selyemfüggöny fölött méltóságosan emelkedni kezdett a súlyos vasrolló.

Ekkor - szinte megbűvölten - végre a vörösplüss korláthoz merészkedtek, s nyitott szájjal meredtek az egyre fogyó vasrollóra.

A legkiemelkedőbb, legszebb páholy volt az övék.

És most hirtelen meglátták, hogy a roppant fényességben, mint fakulnak le szemlátomást a rongyok testükről, s mint szegeződnek feléjük a távcsövek, mint lövésre kész fegyverek. Háromszáz látcső szegeződött feléjük a földszintről s a páholyok koszorújából. S ez a sok égető szem mind az ő testükön kószált: mind az ő páratlan fülbevalóikat és kifakult mosóruhájukat nézte. A vér hirtelen felsűrült arcukba. S itt is, ott is, megjegyzések röppentek el. Némelyek hangosan felkacagtak, mások a fogukon át sziszegtek valamit, valaki élesen pisszegett, s az egyre növő nyugtalanság kutyák elfojtott morgásához lett hasonló.

A zenekar idegesen cincogni kezdett. A hegedűvonók beledűltek a levegőbe, mint a viharvert vitorlások árbocai. A függöny mögött pedig, mint a reszkető lábú paripák, a táncosnők borzongtak az izgalomtól. Valami egyre fokozódó izgalom reszketett szét a hatalmas épületben.

De ők csak ültek mereven a vörös bársony szobácskában, s görcsösen szorongatták egymás kezét a gyilkos morajlásban.

Egyesek már veszedelmesen áthajoltak a plüsskorláton s így gukkereztek feléjük. Aztán lábdobogás hallatszott. A morgás pedig egyre félelmetesebben nőtt, belefúlt a pisszegésbe, aztán újra feltarajosodott.

Most a földszinten valami frakkos úr - hallatlan! - kiáltással felugrott az egyik székre, de a szék összecsapódott alatta. A zajra mindenki felugrott. Egy asszony felsikoltott, mire egy hisztérikus nő az egyik földszinti páholyban elájult. A komorna vízért kiáltott. A karzaton erre azt hitték, hogy tűz van, s valaki elordította:

- Tűz van!!!

Százan sikongták százféle rémülettel:

- Vészkijárathoz!!! Tűz van!!! Menekülni!!!

Mint elektromos hullámok száguldtak végig az idegeken a szavak, fel a meggyulladt fejekbe, s vérbe mártott sikolyokká görbülten hajoltak elő a szájakon:

- Tűz van!!! Segítség!!!

A következő pillanatban egymást tiporták az emberek a szűk kijárók előtt. Az asszonyok segítségért sikongtak, és a hajukat tépték.

S amikor egy rendőrtisztviselő, hogy csöndet teremthessen, s néhány szóval megnyugtassa közönséget, a levegőbe lőtt - a zenekarból felordították:

- Felrobbant...

A vasfüggöny őrült iramban lezúdult.

A zenészek a drága hangszerekkel vágtak utat maguknak az egymás tyúkszemeire tipró lakkcipős és frakkos urak tömegében, s voltak akik ökölre mentek az asszonyokkal. Az ajtókon senki sem tudott kijutni. A tömeg, mint valami sikátorba szorult forgószél keringett a kijárók előtt, felismerhetetlen húsronccsá tiporva magát.

Csákányokkal berontó tűzoltók a tömegbe vízsugarakat engedtek, mire vad, levegőt gyújtó sikoltás rázta meg az épületet, s a tömeg riadtan, kidagadt szemekkel visszaözönlött a kijáróktól abban a hitben, hogy már a folyosók is lángban állnak.

Valaki őrjöngve kúszott a legmagasabb csilláron, s onnan lóbálta magát gorillásan rikoltva.

- Hurrá! Ég a víziborjú nyelve!!!

Az emberek tízesével kúsztak, mint élő folyondárok az oszlopokon, lámpákon és falakon - élükön a rendőrtiszttel, aki most már maga is elhitte, hogy a tűz menthetetlenül berácsozta őket.

Ebben a pillanatban a csillárokon lóbálódzó, felkócozott, félig mezítelenre vetkőzött férfi éles sikoltással fejjel zuhant a kőkockákra, magával rántva a hatalmas csillárt is, mely mint valami kivilágított ejtőernyő, hullott alá irtózatos gipszstukatúra zivatarban.

Most már patakokban folyt a vér, s a frakkosok, mint a sikamlós hóban megcsuszamló lovak, rohantak fejvesztetten a vértócsákban. Bevérezték egymás mellét, leszaggatták egymás tükörsima frakkszárnyát.

Kint az utcákon ezalatt a rendőrség elzárta az egész negyedet, mivel híre futott, hogy az operát levegőbe röpítették a forradalmárok.

A hadvezetőség gépfegyveres osztagokat rendelt ki az utcasarkokra, mire az egész külváros, mint a népvándorlás - özönleni kezdett a belváros felé. A cirkáló kerékpáros s nem kerékpáros spiclik jelentették a főkapitányságon, hogy a munkások közelednek a centrumba. A hadtestparancsnokság értesítette a minisztertanácsot, hogy a felkelők a belső vonalnak tartanak. A minisztertanács elrendelte az ostromállapotot. A szatócsok és vénasszonyok között híre ment, hogy a császár visszaérkezett, s ennek örömére azonnal duplájára emelték az árakat. A külvárosokban két háziurat s három péket meglincseltek. A páncél automobilok gépfegyverezni kezdték a bámészkodó tömeget, s tizenhat apró gyerek, negyvenhárom asszony s kilenc férfi maradt a vérpatakos utcaköveken.

Futótűzként terjedt a hír a gyárnegyedekben. Este tíz órakor leállt minden. Az elektromos művek is.

A város fölé, s nemkülönben az opera nagy nézőtermében viaskodó utolsó húscafatokra karmolt frakkosokra, s a már nem viaskodó hullák dombjaira szuroksötétség borult.

A két együgyű teremtés, kik lélegzetfojtva még mindig ott ültek, egymás kezét s a páholyjegyet szorongatva a plüsskorlát mögött, megtörölték homlokuk verejtékét, s mivel úgy gondolták, hogy az előadás véget ért, megtapsolták a szereplőket, és az üres, sötét folyosókon s az éjsötét utcákon szépen hazabandukoltak.

Hazaérve mély csalódással hajtották álomra fejüket, s elhatározták, hogy többet sohasem mennek operába.

A két együgyű lélek s az egész város fölé, mint hatalmas zöld sárkány emelkedett a szél vitorlája és a hold.

(1927)

 

Szoba egy amerikai déli városban. Fehér falak, egy dívány. Jobbra ablak, balra ajtó a fürdőszobába. Hátul kis benyíló, mögötte a bejárati ajtó

 

ELSŐ KÉP

Mielőtt a függöny fölmegy, szélzúgás hallatszik. Lizzie egyedül van, ingben, porszívózik. Csöngetnek. Habozó pillantást vet a fürdőszoba ajtaja felé. Ismét csöngetnek. Leállítja a porszívót, és benyit a fürdőszobába

LIZZIE (halkan) Csöngettek, maradj nyugton. (Ajtót nyit)

Az ajtó keretében ott áll a néger. Nagydarab, fehér hajú, kövér. Mereven áll

Mi baj? Eltévesztette az ajtót?

Kis szünet

Mit akar itt? Beszéljen már.

NÉGER (könyörögve) Kérem, asszonyom, kérem.

LIZZIE Mit kérsz? (jobban megnézi) No, nézd csak! Te voltál az, a vonaton? Meg tudtál lógni előlük? Hogy tudtad meg a címemet?

NÉGER Kerestem, asszonyom. Mindenfelé kerestem. (Egy mozdulatot tesz, hogy szeretne belépni) Kérem.

LIZZIE Maradj csak kint. Valaki van nálam. Hát mit akarsz?

NÉGER Kérem szépen.

LIZZIE De mit akarsz? Pénzt?

NÉGER Nem, asszonyom.

Szünet

Kérem, tessék megmondani neki, hogy ártatlan vagyok.

LIZZIE Kinek?

NÉGER A bírónak. Mondja meg neki, kérem szépen, asszonyom.

LIZZIE Nem mondok semmit.

NÉGER De kérem szépen.

LIZZIE Semmit. Magamnak is van elég bajom, nemhogy a másét akarnám a nyakamba venni. Menj innét.

NÉGER De maga tudja, hogy éh ártatlan vagyok. Hát tettem én valamit ?

LIZZIE Semmit. De én nem megyek a bíróhoz. Utálok minden bírót és hekust. Mint a bűnömet.

NÉGER Otthagytam a feleségemet, gyerekeimet, egész éjszaka bolyongtam. Nem bírom tovább.

LIZZIE Hagyd el a várost.

NÉGER Lesnek rám a pályaudvaron.

LIZZIE Ki les rád?

NÉGER A fehérek.

LIZZIE Miféle fehérek?

NÉGER Az összes fehérek. Ma még nem volt kint?

LIZZIE Nem.

NÉGER Az utcán nyüzsögnek az emberek. Fiatalok és öregek beszélgetnek egymással. Ismeretlenek is.

LIZZIE Hát aztán?

NÉGER Hát aztán bolyonghatok, bujkálhatok, míg csak el nem kapnak. Ha fehérek ismeretlenül szóba állnak egymással, akkor hamarosan meghal egy néger.

Szünet

Mondja meg nekik, hogy ártatlan vagyok. A bírónak meg az újságíróknak. Hátha beteszik az újságba. Mondja meg, asszonyom, mondja meg, mondja meg!

LIZZIE Ne kiabálj. Van nálam valaki.

Szünet

Az újságokra ne számíts. Nem akarok most feltűnést.

Szünet

De azt megígérem, hogy ha behívnak tanúskodni, megmondom az igazat.

NÉGER Megmondja nekik, hogy ártatlan vagyok?

LIZZIE Megmondom.

NÉGER Esküszik, hogy megmondja?

LIZZIE Igen, igen.

NÉGER Megesküszik a Jóistenre? Aki mindent lát?

LIZZIE Eridj a pokolba. Megígérem, és kész.

Szünet

Eredj már! Menj már!

NÉGER (hirtelen) Kérem, rejtsen el.

LIZZIE Téged?

NÉGER Hát nem akar, asszonyom? Nem akar?

LIZZIE Téged? Én? Még mit nem? (Becsapja előtte az ajtót) Még csak az kéne. (A fürdőszoba felé fordul) Kijöhetsz.

FRED (kilép ingujjban, nyakkendő, gallér nélkül) Mi történt?

LIZZIE Semmi.

FRED Azt hittem, hogy a rendőrség.

LIZZIE Rendőrség? Valami bajod van velük?

FRED Nekem? Semmi. De azt hittem, hogy neked.

LIZZIE (sértődötten) Na, hallod! Nem vagyok én tolvaj!

FRED Nem is volt soha dolgod a rendőrséggel?

LIZZIE Legalábbis lopásért nem.

Megindítja a porszívót, nagy szélvágás

FRED (idegesíti a zaj) Ha!

LIZZIE (túlordítja a zajt) Mi a baj, édesem?

FRED (ordít) Megreped a dobhártyám!

LIZZIE (ordít) Mindjárt megvagyok!

Szünet

Én már ilyen vagyok.

FRED (ordít) Tessék?

LIZZIE (ordít) Azt mondom, hogy én már ilyen vagyok.

FRED (ordít) Milyen?

LIZZIE (ordít) Ilyen. Másnap reggel muszáj megfürödnöm és porszívóznom. (Abbahagyja a porszívózást)

FRED (az ágyra mutat) Ha már úgyis ott vagy, takard le.

LIZZIE Mit?

FRED Az ágyat. Mondom, takard le. Csak úgy bűzlik a bűntől.

LIZZIE A bűntől? Hát ezt meg honnan szeded? Pap vagy te?

FRED Nem. Miért?

LIZZIE Úgy beszélsz, mint a Szentírás. (Ránéz) Nem, nem vagy te pap, sokkal ápoltabb vagy annál. Mutasd csak a gyűrűidet. (Csodálkozva) Nahát, nahát! Gazdag vagy?

FRED Igen.

LIZZIE Nagyon gazdag?

FRED Nagyon.

LIZZIE Annál jobb. (Megöleli, csókra nyújtja a száját) Az jó, ha a férfi gazdag. Az olyan bizalomgerjesztő.

FRED (habozik, hogy megcsókolja-e, aztán elfordul) Takard le az ágyat.

LIZZIE Jó, jó, jó! Letakarom. (Letakarja, kuncog) „Bűzlik a bűntől!” Ezt sose találtam volna ki. Hallod? A te bűnödtől, drágám. (Fred egy mozdulatára) Igen, persze, az enyémtől is. De az én lelkemen már olyan sok minden szárad. . . (Leül az ágyra, és maga mellé húzza Fredet) Gyere. Ülj csak ide a közös bűnünkre. De jó bűn volt, mi? Édes kis bűn. (Nevet) Ne süsd le a szemed. Félsz tőlem?

Fred vadul magához szorítja

Ne! Fáj!

Fred elereszti

Micsoda figura vagy te! Nincs valami sok bizalmam hozzád.

Szünet

Mi a keresztneved? Nem mondod meg? Úgy zavar, hogy nem tudlak minek szólítani. Előszörre ez is elég. A vezetéknevet ritkán szokták elárulni, meg is értem. De a keresztnevet! Hogy különböztesselek meg benneteket egymástól, ha a keresztneveteket se tudom. Mondd meg, drágám, mondd meg!

FRED Nem.

LIZZIE  Akkor te leszel a Névtelen úr. (Fölkel) Várj, rögtön megvagyok. (Rakosgat) Ezt ide. Ezt ide. Kész. A székeket az asztal köré: így sokkal előkelőbb. Nem tudsz egy képkereskedést? Szeretnék egypár képet a falra. Egy van a kofferomban, egy édes. Az van aláírva: „Az eltört korsó.” Egy kislány van rajta, szegény, eltörte a korsóját. Francia kép.

FRED Miféle korsót?

LIZZIE Mit tudom én? A korsóját. Biztosan volt egy korsója. Szembe egy öreg nagyanyót szeretnék fölakasztani. Amint kötöget vagy mesél az unokáinak. Ó! Elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot. (Megteszi) Milyen szép idő van! Megint egy nap. (Nyújtózik) Ó! De jól érzem magam. Szép az idő, jó volt a fürdő, jólesett a szerelem, remek kondícióban vagyok, remekül érzem magam. Gyere, nézd csak ezt a kilátást! Nézd, de szép! Csak fák. Hát nem ragyogó? Ezt a mázlit, mi? Elsőre ilyen szobát találtam a város úrinegyedében. Nem jössz? Nem szereted a városodat?

FRED De szeretem. A magam ablakából.

LIZZIE (hirtelen) Ugye, nem jelent rosszat, ha reggel négert lát az ember?

FRED Miért?

LIZZIE Mert... Ott megy egy szemben a járdán.

FRED Négert látni mindig rosszat jelent. A néger: ördög.

Szünet

Csukd be az ablakot.

LIZZIE Nem akarod, hogy szellőztessek?

FRED Mondom, csukd be az ablakot. Jó. És húzd be a függönyt. Gyújtsd meg a villanyt.

LIZZIE Miért? A négerek miatt?

FRED Hülye.

LIZZIE De amikor olyan szépen süt a nap.

FRED Ide ne süssön. Azt akarom, hogy a szobád maradjon úgy, ahogy az éjjel volt. Mondom, csukd be az ablakot. A napsütést megkaphatom kint is. (Fölkel, felémegy, ránéz)

LIZZIE (bizonytalan nyugtalansággal) Mi bajod?

FRED Semmi. Add ide a nyakkendőmet.

LIZZIE A fürdőszobában van. (Kimegy)

FRED gyorsan kinyitja az asztal fiókját, kotorászik benne

LIZZIE (visszajön a nyakkendővel) Itt van. Várj csak. (Megköti neki)

Tudod, nem nagyon szeretem a futó vendégeket, a sok új arcot. Három-négy kedves, idősebb vendég, állandóra, ez az ideálom. Egy kedden, egy csütörtökön, egy víkendre. Azt mondom neked, te ugyan kicsit fiatal vagy még, de a komolyabbak közül. Ha kedved lenne.. . Jó, jó, nem szólok többet. Gondold meg. No csak, no csak. Olyan szép vagy, mint egy csillag. Csókolj meg, gyönyörűségem, ezért a pénzért meg is csókolhatsz. Hát meg se akarsz csókolni?

Fred hirtelen vadul megcsókolja és ellöki

LIZZIE Au!

FRED Te ördög.

LIZZIE Mi?

FRED Te vagy az ördög.

LIZZIE Megint bibliázol? Mi van veled?

FRED Semmi. Röhögnöm kell.

LIZZIE Elég furcsán szoktál röhögni.

Szünet

Meg vagy elégedve?

FRED Megelégedve? Mivel?

LIZZIE (nevetve utánozza) Megelégedve? Mivel? Kislányom, milyen buta vagy te.

FRED Ja, igen… Nagyon. Nagyon meg vagyok elégedve. Mennyi kell?

LIZZIE Ki beszélt erről? Azt kérdeztem, hogy meg vagy-e elégedve? Igazán szólhattál volna egypár kedves szót. Vagy mit? Talán nem vagy megelégedve? Csodálnám, igazán csodálnám.

FRED Fogd be a szád!

LIZZIE Úgy öleltél, úgy szorítottál. És azt súgtad a fülembe, hogy szeretsz.

FRED Részeg voltál.

LIZZIE Dehogy voltam.

FRED De igen.

LIZZIE Mondom, hogy nem.

FRED Mindenesetre én részeg voltam. Nem emlékszem semmire.

LIZZIE Kár. A fürdőszobában vetkőztem le, s mikor visszajöttem, egészen elvörösödtél. Nem emlékszel? Még azt mondtam neked: „Édes kis rákom!” Nem emlékszel, hogy eloltottad a lámpát, és hogy a sötétben szerettél? Ez nagyon kedves és figyelmes volt tőled. Nem emlékszel?

FRED Nem.

LIZZIE És amikor azt játszottuk, hogy két újszülött vagyunk egy bölcsőben? Erre sem emlékszel?

FRED Mondom, hogy fogd be a szád. Amit az ember éjszaka tesz, arról nem beszél nappal.

LIZZIE (kihívóan) És ha nekem mégis úgy tetszik? Mikor olyan jól mulattam!

FRED Ha! Jól mulattál! (Hozzálép, megcirógatja a vállát, és két keze a nő nyaka köré zárul) Mindig jól mulattok, ha azt hiszitek, behálóztatok egy férfit.

Szünet

Ezt a te éjszakádat elfelejtettem. Tökéletesen elfelejtettem. A lokálra emlékszem, semmi többre. A többire csak te emlékszel, csak te. (Megszorítja a nyakát)

LIZZIE Mit csinálsz?

FRED Szorítom a nyakadat.

LIZZIE Ez fáj.

FRED Csak te. Ha valamivel erősebben szorítanám, a világon senki se maradna, aki emlékeznék erre az éjszakára. (Elereszti) Mennyi kell?

LIZZIE Ha elfelejtetted, akkor úgy látszik, rosszul végeztem a dolgomat. Kontár munkáért nem jár fizetés.

FRED Ne dumálj. Mennyi?

LIZZIE Ide hallgass. Tegnapelőtt érkeztem, te vagy az első vendégem. Az elsőnek ingyen csinálom, szerencsét hoz.

FRED Tőled nem kell ajándék. (Egy tízdollárost tesz az asztalra)

LIZZIE Nem kell a dohány, de kíváncsi vagyok, mennyire tartasz. Várj, kitalálom. (Fölveszi a pénzt, behunyja a szemét) Negyven dollár? Nem. Az sok, és különben is két darab volna. Húsz dollár? Csak? Nem, akkor ez több negyvennél. Ötven. Száz. (Fred egész idő alatt csöndesen, nevetve figyeli) Annyi baj legyen, megnézem. (Megnézi) Nem tévedtél?

FRED Nem hinném.

LIZZIE Tudod, mit adtál?

FRED Tudom.

LIZZIE Vedd vissza. Azonnal vedd vissza.

Fred egy mozdulattal visszalöki

Tíz dollár! Tíz dollár! Tíz dollárért kapsz te ilyen fiatal nőt, mint én? Láttad a combomat? (Mutatja) És a mellemet? Láttad? Hát ezek tízdolláros mellek? Vidd a pénzed, és pusztulj innét, mielőtt dühbe gurulok. Tíz dollár. És az úr összecsókolta mindenemet, az úr folyton újra akarta kezdeni, az úr elmeséltette a gyerekkoromat, reggel pedig az úr rosszkedvű, pofákat vág, mintha állandó alkalmazottja lennék, és mindez mennyiért? Nem negyvenért, nem harmincért, nem húszért: tíz dollárért.

FRED Nagyon is sok ilyen disznóságért.

LIZZIE Disznó vagy magad! Honnan jöttél, te paraszt? Nagy szajha lehet az anyád, ha nem tanított meg, hogy becsüld a nőket.

FRED Elhallgass!

LIZZIE Nagy szajha! Nagy szajha!

FRED (fojtott hangon) Adok egy jótanácsot, kicsikém. Ha nem akarod, hogy megfojtson valamelyik itteni fiú, ne nagyon emlegesd az anyjukat.

LIZZIE (hozzálép) Hát fojts meg! Fojts meg, hadd látom!

FRED (hátrál) Nyughass.

Lizzie fölvesz az asztalról egy kis vázát, szemmel láthatólag azzal a szándékkal, hogy a fejéhez vágja

Nesze, itt van még tíz dollár, de aztán maradj nyugton, vagy becsukatlak.

LIZZIE Te? Te fogsz engem becsukatni?

FRED Én.

LIZZIE Te?

FRED Én.

LIZZIE Azt szeretném látni!

FRED Az én apám Clarke!

LIZZIE Miféle Clarke?

FRED A szenátor.

LIZZIE Igazán? Az enyém meg Roosevelt.

FRED Láttad már Clarke fényképét az újságokban?

LIZZIE Igen... Na és?

FRED Itt van. (Fényképet mutat) Én meg itt vagyok mellette. A vállamra teszi a kezét.

LIZZIE (hirtelen elcsöndesedik) No nézd csak! Milyen szép ember az apád. Mutasd csak.

FRED (kitépi a kezéből a fényképet) Ennyi elég.

LIZZIE Milyen szép ember. Olyan igazságos, szigorú arca van. Igazán olyan a szava, mint a méz?

Fred nem felel

És a kert? A tietek?

FRED Igen.

LIZZIE Szép nagynak látszik. És a kislányok a széken, a húgaid?

Fred nem felel

Dombon van a ház?

FRED Igen.

LIZZIE Amikor leülsz a reggelihez, az ablakból látod az egész várost?

FRED Igen.

LIZZIE És a tálalást haranggal jelzik nálatok? Igazán felelhetnél.

FRED Gongütéssel.

LIZZIE (magánkívül) Gong! Most aztán nem értelek. Ha nekem ilyen családom lenne, ilyen házam, fizetni kéne, hogy máshova menjek éjszakára.

Szünet

Bocsáss meg, amit a mamádról mondtam, dühös voltam. Ő is rajta van a képen?

FRED Megtiltom, hogy róla beszélj.

LIZZIE Jó, jó.

Szünet

Kérdezhetek valamit?

Fred nem felel

Ha utálod a szerelmet, akkor miért jöttél ide?

Fred nem felel

(Lizzie sóhajt) Nna! Ha már itt vagyok, megpróbálom megtanulni az itteni szokásokat.

Szünet. Fred fésülködik a tükör előtt

FRED Északról jöttél?

LIZZIE Igen.

FRED New Yorkból?

LIZZIE Ez meg mit izgat?

FRED New Yorkról beszéltél az imént.

LIZZIE Mindenki beszélhet New Yorkról, nem jelent semmit.

FRED Miért nem maradtál ott?

LIZZIE Elegem volt belőle.

FRED Valami kellemetlenség?

LIZZIE Persze hogy az. Én úgy vonzom a kellemetlenségeket, mint a mágnes. Vannak ilyen emberek. Látod ezt a kígyót? (Mutatja a karkötőjét) Ez hozza a pechet.

FRED Akkor miért hordod?

LIZZIE Nem dobhatom el. Borzasztó lehet a kígyó bosszúja.

FRED Rajtad akart erőszakot elkövetni az a Néger?

LIZZIE Mi?

FRED Tegnapelőtt érkeztél a hatórás gyorssal?

LIZZIE Igen.

FRED Akkor te vagy az.

LIZZIE Senki sem akart erőszakot elkövetni rajtam. (Keserűen nevet) Erőszakot? Rajtam?

FRED Te vagy az. Webster mondta tegnap a lokálban.

LIZZIE Webster?

Szünet

Hát ezért?

FRED Mit ezért?

LIZZIE Ezért csillogott úgy a szemed. Ez izgatott, mi? Te piszok. Akinek ilyen derék apja van.

FRED Hülye.

Szünet

Ha arra gondolok, hogy egy négerrel háltál.

LIZZIE Akkor?

FRED Öt néger cselédem van. Ha telefonhoz hívnak, és egyikük fölveszi a kagylót, előbb megtörli, aztán adja ide.

LIZZIE (csodálattal füttyent) Ez igen.

FRED (lágyan) Mi itt nem nagyon szeretjük a négereket. Sőt, azokat a fehér nőket sem, akik velük szórakoznak.

LIZZIE Értem. Nekem ugyan semmi bajom velük, de nem szeretném, ha hozzám nyúlna valamelyik.

FRED Mit tudja azt az ember? Ördög vagy, a néger is ördög. (Hirtelen) Szóval meg akart erőszakolni?

LIZZIE Mi közöd hozzá?

FRED Két néger szállt be hozzád a fülkébe. Egyszer csak rád vetették magukat. Te segítségért kiáltottál, berontottak a fehérek. Az egyik néger borotvát rántott, az egyik fehér pedig egy jól irányzott golyóval leterítette, a másik néger elmenekült.

LIZZIE Ezt hallottad Webstertől?

FRED Ezt.

LIZZIE És ő honnét tudta?

FRED Erről beszél az egész város.

LIZZIE Az egész város? Ilyen az én szerencsém. Hát egyéb dolgotok nincs?

FRED Így történt minden, ahogy mondtam?

LIZZIE Szó sincs róla. A két néger nyugodtan beszélgetett, rám se nézett. Aztán beszállt négy fehér, kettő szorosan mellém ült. Megnyertek valami rugby-meccset, és be voltak rúgva. Azt mondták, hogy négerszag van, és ki akarták dobni őket az ajtón. A két fekete védekezett, ahogy tudott, s az egyik fehér kapott egy monoklit. Erre rántott revolvert és lőtt. Ez történt. A másik néger pedig, amint az állomásra értünk, leugrott a vonatról.

FRED Ismeri mindenki, megkapja ő is, ami jár neki.

Szünet

És majd a bíró előtt is ezt a történetet akarod elmondani?

LIZZIE Mi közöd hozzá?

FRED Felelj!

LIZZIE Nem megyek én a bíróhoz. Utálom én a cirkuszt, megmondtam.

FRED Pedig oda kell menned.

LIZZIE Nem megyek. Nem akarok én többé összekerülni a rendőrséggel.

FRED Majd eljönnek érted,

LIZZIE Akkor pedig elmondom, amit láttam.

Szünet

FRED Számot vetettél azzal, hogy mit akarsz tenni?

LIZZIE Mit akarok tenni?

FRED Tanúskodni egy fehér ellen, egy fekete érdekében.

LIZZIE Ha egyszer a fehér a bűnös.

FRED Nem bűnös.

LIZZIE Ölt, tehát bűnös.

FRED És mi a bűne?

LIZZIE Az, hogy ölt.

FRED De egy négert ölt meg.

LIZZIE Na és?

FRED Ha mindenki bűnös lenne, aki egy négert megölt…

LIZZIE De ehhez nem volt joga!

FRED Hogyhogy joga?

LIZZIE Nem volt joga hozzá,

FRED Jog, ez afféle északi beszéd.

Szünet

Akár bűnös, akár nem, nem büntethetsz meg valakit, aki a te fajodhoz tartozik.

LIZZIE Senkit se akarok megbüntetni. Megkérdik majd, hogy mit láttam, én meg elmondom.

Szünet

FRED (nekiront) Mi van közted és e közt a néger közt? Miért véded?

LIZZIE Nem is ismerem.

FRED Hát akkor?

LIZZIE Meg akarom mondani az igazat.

FRED Az igazat! Egy tízdolláros szajha akarja megmondani az igazat. Nincs igazság. Csak fehérek vannak és feketék. Tizenhétezer fehér, húszezer fekete. Itt nem vagyunk New Yorkban, itt nem szabad tréfálni.

Szünet

Thomas az unokabátyám.

LIZZIE Ki az?

FRED Az a fiú, aki ölt. Az unokabátyám.

LIZZIE (meghökken) Ó!

FRED Nagyon jóravaló fiú. Neked ugyan ez nem sokat jelent, de ő mégis nagyon jóravaló fiú.

LIZZIE Jóravaló fiú az, aki folyton hozzám dörgölőzik, és föl akarja húzni a szoknyámat? Köszönöm, nem kérek az ilyenből. Nem csodálom, hogy egy családba tartoztok.

FRED (felemeli a kezét) Te piszok! (Uralkodik magán) Te ördög vagy, s az ördöggel rosszat kell tenni. Fölhúzta a szoknyádat, lelőtt egy piszkos négert. Megtörtént. Az ilyesmit megteszi az ember úgy, hogy oda se figyel. Nem számít. De Thomas vezéregyéniség: ez számít.

LIZZIE Lehet. De a néger nem követett el semmit.

FRED Egy néger mindig elkövet valamit.

LIZZIE Ezért még nem fogok egy ártatlan embert bemártani.

FRED Ha őt nem, akkor Thomast. Egyiket mindenképpen bemártod. Rajtad áll a választás.

LIZZIE Na tessék. Eljöttem, és most megint bent vagyok a pácban. (A karkötőhöz) Te ronda vacak, hát megint ezt teszed velem? (Földhöz vágja)

FRED Mennyit akarsz?

LIZZIE Egy fillért sem.

FRED Ötszáz dollár.

LIZZIE Nem kell egy fitying sem.

FRED Sok éjszakádba kerül, amíg megkeresel ötszáz dollárt.

LIZZIE Főleg, ha a többi is ilyen fösvény lesz, mint te.

Szünet

Hát ezért intettél nekem tegnap este?

FRED Hát.. .

LIZZIE Szóval ezért. Mondod magadban: itt a nőéi, fölmegyek hozzá, megkötjük az üzletet. Hát ezért. Simogattál és közben jéghideg maradtál, mert folyton arra gondoltál, hogyan adjam be neki?

Szünet

Csak egyet, egyet árulj el, fiúkám ! Ha te csak ezt az ajánlatot akartad tenni nekem, nem kellett volna lefeküdnöd velem. Nem? Miért feküdtél le, te piszok? Miért feküdtél le?

FRED Az ördög vigyen el, ha tudom,

LIZZIE (könnyezve egy székbe rogy) Piszok! Piszok! Piszok!

FRED Ötszáz dollár! Ne bőgj, az Isten szerelmére! Ötszáz dollár! Ne bőgj! Ne bőgj! Na, Lizzie! Lizzie! Térj észhez! Ötszáz dollár !

LIZZIE (zokogva) Én nem akarok észhez térni, nekem nem kell az ötszáz dollárod, én nem leszek hamis tanú. Én visszamegyek New Yorkba, én el akarok menni innét. El akarok menni.

Csöngetnek, hirtelen abbahagyja. Ismét csöngetnek

(Halkan) Hát ez mi? Pszt.

Hosszú csöngetés

Nem nyitok ajtót. Maradj csöndben.

Dörömbölnek

EGY HANG Kinyitni! Rendőrség!

LIZZIE (halkan) A zsaruk. Tudtam, hogy így lesz. (A karkötőre mutat) Ez az oka. (Lehajol érte, a karjára húzza) Még mindig jobb, ha fönn tartom. Bújj el.

Dörömbölés

A HANG Rendőrség!

LIZZIE Bújj el már. Menj a fürdőszobába.

Fred nem mozdul, Lizzie teljes erőből lökdösi

Menj! Menj már!

A HANG Ott vagy, Fred? Fred? Ott vagy?

FRED Itt. (Eltaszítja Lizzie-t, a nő rémülten bámulja)

LIZZIE Hát ezért?

Fred ajtót nyit, belép John és James. Az ajtó nyitva marad

JOHN Rendőrség. Te vagy Lizzie MacKay?

LIZZIE (nem is hallja, Fred bámul) Hát ezért!

JOHN (megrázna a vállánál fogva) Felelj, ha kérdeznek.

LIZZIE Tessék? Igen, én vagyok.

JOHN Igazold magad.

LIZZIE (magához tér, nyersen) Hogy mertek engem faggatni? Mit kerestek itt?

John megmutatja a jelvényét

Ilyen csillagot akárki fölrakhat. Ennek, az úrnak a haverjai vagytok, összebeszéltetek, és meg akartok zsarolni.

JOHN (igazolványát az orra alá dugja) Most már elhiszed?

LIZZIE (Jamesre mutat) És ő?

JOHN (Jameshez) Mutasd az igazolványodat.

James is megmutatja az igazolványát. Lizzie megnézi, aztán szó nélkül az asztalhoz lép, előveszi iratait, odaadja

(John Fredre mutat) Őt tegnap este hoztad föl? Tudod, hogy a prostitúció büntetendő cselekmény?

LIZZIE Igazán joguk van így rátörni az emberre hivatalos engedély nélkül? Nem félnek, hogy bajuk lehet emiatt?

JOHN Miattunk ne aggódj.

Szünet

Azt kérdeztem, fölhoztad-e magadhoz?

LIZZIE (a rendőrök belépte után megváltozott: keményebb és közönségesebb lett) Ne törjék a fejüket. Persze hogy fölhoztam. Csakhogy ingyen. Azt tán szabad.

FRED Az asztalon két tízdolláros bankjegyet találtok. Mindkettő az enyém.

LIZZIE Bizonyítsd be.

FRED (rá se néz, a két rendőrhöz) Tegnap reggel vettem föl a bankból huszonnyolc másikkal együtt. Egy sorozat. Csak meg kell nézni a számokat.

LIZZIE (hevesen) De nekem nem kellett. Visszalöktem azt a mocsok pénzét. Odavágtam az arcába.

JOHN Ha visszalökted, miért van mégis az asztalon?

LIZZIE (hallgat, majd) Végem van (Szinte bámulva néz Fredre, szinte lágy hangon) Hát ezért volt? (A másik kettőhöz) Tessék. Mit akarnak tőlem?

JOHN Ülj le. (Fredhez) Elmondtad neki? (Fred bólint) Mondom, hogy ülj le. (Egy karosszékbe löki) A bíró hajlandó szabadlábra helyezni Thomast, ha megkapja írásbeli vallomásodat. A vallomás kész, csak alá kell írnod. Holnap aztán rendesen kihallgatnak. Tudsz olvasni?

Lizzie vállat von, John egy papírt tesz elé

Olvasd el és írd alá.

LIZZIE Egy árva szó sem igaz az egészből.

JOHN Lehet. Hát aztán?

LIZZIE Nem írom alá.

FRED Kísérjétek be. (Lizzie-hez) Másfél év.

LIZZIE Igen, másfél év. De letelik, és akkor kikészítelek.

FRED Én is ott leszek.

Egymásra néznek

Táviratozni kéne New Yorkba. Azt hiszem, ott is számon tartják őnagyságát.

LIZZIE (csodálattal) Olyan piszok vagy, amilyen csak egy nő tud lenni. Férfiról sohase hittem volna, hogy ilyen piszok lehet.

JOHN Gyerünk már! Aláírod, vagy viszlek a sittre.

LIZZIE Inkább a sittre. Nem akarok hazudni.

FRED Nem akarsz hazudni, ringyó! Hát egész éjszaka mit csináltál? Amikor édesemnek, szerelmemnek, drágámnak hívtál? Az nem volt hazugság? Amikor lihegtél, hogy elhitesd velem, hogy élvezel, az nem volt hazugság?

LIZZIE (kihívóan) Ugye szeretnéd? Nem, nem hazudtam.

Összenéznek, Fred elkapja a tekintetét

FRED Fejezzük be. Itt a töltőtollam, írd alá.

LIZZIE Csak rakd zsebre.

Csönd, a három férfi zavarban van

FRED Tessék! Hát ide jutottunk! Ő a legderekabb férfi a városban, és most egy ilyen kis nő szeszélyétől függ az élete. (Föl-alá jár, aztán hirtelen odalép Lizzie-hez) Nézd meg ezt. (Fényképet mutat) Te már láttál egypár férfit a büdös életedben. Ilyet láttál már? Nézd ezt a homlokot, ezt az állat, a kitüntetéseket a mellén. Nem, ne fordítsd el a szemed. Csak járd végig az utadat: ez az ember a te áldozatod, legalább nézz vele farkasszemet! Látod, milyen fiatal, milyen büszke, milyen szép! Nyugodt lehetsz, mikor kilép majd a börtön kapuján, tíz év múlva, össze lesz törve, mint egy aggastyán, kihull a haja meg a foga. Meg lehetsz majd elégedve magaddal: szép munkát végeztél. Eddig csak egy kis pénzt lopkodtál innen-onnan, most kiválasztottad a legkülönbet, és elveszed az életét. Egy szavad sincs? Hát rohadt vagy a csontod velejéig? (térdre kényszeríti) Térdre, kurva! Térdelj le annak a férfinak a képe előtt, akit meg akarsz becsteleníteni!

Clarke szenátor belép a nyitva maradt ajtón

SZENÁTOR Ereszd el! (Lizzie-hez) Álljon fel!

FRED Hello!

JOHN Hello!

SZENÁTOR Hello! Hello!

JOHN (Lizzie-hez) Clarke szenátor.

SZENÁTOR (Lizzie-hez) Hello!

LIZZIE Hello!

SZENÁTOR Nna. Most már kölcsönösen ismerjük egymást. (Lizzie-tnézi) Ez az a lány? Nagyon rokonszenvesnek látszik.

FRED Nem akarja aláírni.

SZENÁTOR Tökéletesen igaza van. Nem volt jogotok betörni hozzá. (John egy mozdulatára erélyesen) A legcsekélyebb jogotok sem. Bántalmazzátok és kényszeríteni akarjátok, hogy a meggyőződése ellen valljon. Ez az eljárás nem méltó Amerikához. Erőszakot követett el magán a néger, gyermekem?

LIZZIE Nem.

SZENÁTOR Rendben van. Hisz világos ez, mint a nap. Nézzen a szemembe. (Ránéz) Meg vagyok győződve, hogy nem hazudik.

Szünet

Szegény Mary! (A többiekhez) Nos, fiúk, gyerünk. Nincs itt már semmi dolgunk. Legföljebb az, hogy bocsánatot kérjünk a kisasszonytól.

LIZZIE Ki az a Mary?

SZENÁTOR Mary? A nővérem, ennek a szerencsétlen Thomasnak az édesanyja. Egy szegény, kedves öregasszony, aki ebbe bele fog pusztulni. Viszontlátásra, gyermekem.

LIZZIE (fojtott hangon) Szenátor úr!

SZENÁTOR Tessék, gyermekem.

LIZZIE Nagyon sajnálom.

SZENÁTOR Hát van itt helye sajnálkozásnak, ha egyszer megmondta az igazat?

LIZZIE Nagyon sajnálom… hogy ez az igazság.

SZENÁTOR Nem tehetünk róla, se maga, se mi, és senkinek sincs joga magától hamis tanúvallomást kívánni.

Szünet

Nem, ne is gondoljon többé szegénykére.

LIZZIE Kire?

SZENÁTOR A nővéremre. Hát nem őrá gondolt?

LIZZIE De igen.

SZENÁTOR Gyermekem, úgy olvasok a lelkében, mint egy nyitott könyvben. Megmondjam, mit olvastam ki? (Lizzie-t utánozza) „Ha aláírnám, a szenátor elmenne hozzá, és azt mondaná: ez a Lizzie MacKay derék lány, visszaadta a fiadat.” Mary könnyező arca pedig fölragyogna, s így felelne: „Lizzie MacKay? Sohasem felejtem el ezt a nevet.” - „Én meg, akinek családom sincs, aki a társadalom szélére szorultam, tudnám, hogy van egy egyszerű kis öregasszony, valahol, egy nagy házban, aki gondol rám, van egy amerikai édesanya, aki engem a szívébe zárt.” Szegény Lizzie, ne is gondoljon rá.

LIZZIE Fehér a haja?

SZENÁTOR Fehér, mint a hó. De az arca egészen fiatal. S ha a mosolyát látná… De nem fog mosolyogni soha többé. Isten vele. Holnap majd megmondja az igazat a bírónak.

LIZZIE Már megy is?

SZENÁTOR Hát igen: Őhozzá megyek. Be kell számolnom a beszélgetésünkről.

LIZZIE Ő tudja, hogy ön idejött?

SZENÁTOR Ő könyörgött, hogy jöjjek ide.

LIZZIE Szent Isten! És most várja? És most megmondja neki, hogy nem akartam aláírni? Hogy gyűlöl majd engem!

SZENÁTOR (vállára teszi kezét) Szegény gyermekem, nem szeretnék a maga helyében lenni.

LIZZIE Jaj, de szörnyű (A karkötőjéhez) Te szemét, te vagy az oka mindennek.

SZENÁTOR Tessék?

LIZZIE Semmi.

Szünet

Ezek szerint nagy baj, hogy az a néger nem követett el rajtam erőszakot.

SZENÁTOR (megrendültén) Gyermekem.

LIZZIE Maguknak oly jó lenne, nekem pedig oly keveset számítana.

SZENÁTOR Köszönöm!

Szünet

Úgy szeretnék segíteni magán.

Szünet

Sajnos, ami igaz, az igaz.

LIZZIE (szomorúan) Sajnos.

SZENÁTOR És az igazság az, hogy a néger nem követett el magán erőszakot.

LIZZIE (szomorúan) Sajnos.

SZENÁTOR Sajnos.

Szünet

Persze maga egy primitív igazságról beszél.

LIZZIE (nem érti) Primitív…

SZENÁTOR Igen, úgy értem, egy közönséges igazságról.

LIZZIE Közönséges? Hát nem az az igazság, hogy…?

SZENÁTOR De igen, az az igazság. Csakhogy... az igazságnak többféle fajtája van.

LIZZIE Azt képzeli, hogy a néger erőszakot követett el rajtam?

SZENÁTOR Nem, erőszakot nem követett el. Egy bizonyos nézőpontról nézve nem követett el erőszakot magán. Csakhogy, tudja én már öreg vagyok, sokat megéltem, gyakran tévedtem, és most már, néhány év óta valamivel ritkábban tévedek. És erről az egész dologról más a véleményem, mint magának.

LIZZIE Mi a véleménye?

SZENÁTOR Hogy is magyarázzam? Nézze csak. Képzelje el, hogy hirtelen megjelennék maga előtt az amerikai nemzet. Mit mondana magának?

LIZZIE (rémülten) Nem hinném, hogy volna valami mondanivalója számomra.

SZENÁTOR Maga kommunista?

LIZZIE Isten ments, dehogy!

SZENÁTOR Akkor pedig nagyon is sok mondanivalója lenne. így szólna: „Lizzie, választanod kell két fiam között. A kettő közül az egyiknek vesznie kell. Mit tehet ilyenkor az ember? Megtartja a jobbikat. Hát akkor válasszunk, melyik a jobbik. Jó?”

LIZZIE Jó. Ó, bocsánat! Azt hittem, hogy ön szól hozzám.

SZENÁTOR Én most a nemzet nevében beszélek. (Újra kezdi) „Lizzie, mire jó ez a néger, akit védelmezel? Véletlenül jött a világra, Isten tudja, hol. Én fölneveltem, s ő mivel hálálja meg ezt nekem? Semmivel. Tengődik, lop vagy kornyikál, hogy egypár színes rongyot vehessen magának, ő is az én fiam, s én éppúgy szeretem, mint a többit. De azt kérdem tőled: ember az ilyen? Ha meghalna, észre se venném.”

LIZZIE Milyen szépen beszél, szenátor úr!

SZENÁTOR (lenyűgözően) „A másik viszont, ez a Thomas, megölt egy feketét, nagyon rosszul tette. Csakhogy nekem szükségem van erre a fiúra. Százszázalékos amerikai, az egyik legősibb család leszármazottja, a Harvard-egyetemen végzett, most katonatiszt – és nekem szükségem van katonatisztekre -, kétezer munkás dolgozik a gyárában, s ha meghalna, kétezer ember válnék munkanélkülivé -, igazi vezéregyéniség, szilárd védőbástya a kommunizmus, a szakszervezetek és a zsidók ellen. Ennek a fiúnak élnie kell, neked pedig meg kell tartanod őt az élet számára. Erről van szó. És most válassz.”

LIZZIE Milyen szépen beszél.

SZENÁTOR Válassz!

LIZZIE (fölugrik) Tessék? Ja igen…

Szünet

Egészen összezavart, már azt sem tudom, hányadán állok.

SZENÁTOR Nézzen a szemembe, Lizzie. Megbízik bennem?

LIZZIE Meg, szenátor úr.

SZENÁTOR Feltételezi rólam, hogy rosszra akarom rábírni?

LIZZIE Nem, szenátor úr.

SZENÁTOR Akkor írja alá. Tessék, itt a tollam.

LIZZIE Gondolja, hogy meg lesz velem elégedve?

SZENÁTOR Ki?

LIZZIE A szenátor úr nővére.

SZENÁTOR Távolról úgy fogja szeretni magát, mintha lánya volna.

LIZZIE Talán még virágot is küld?

SZENÁTOR Az könnyen meglehet.

LIZZIE Vagy a fényképét, néhány sorral.

SZENÁTOR Az is meglehet.

LIZZIE Fölakasztanám a falra.

Szünet, izgatottan jár-kel

Micsoda história! (Visszalép a szenátorhoz) És ha aláírom, mi történik a négerrel?

SZENÁTOR Ugyan! A négerrel. (Vállára teszi a kezét) Ha aláírod, téged az egész város a szívébe zár. Az egész város. Valamennyi édesanya.

LIZZIE De…

SZENÁTOR Azt hiszed, hogy tévedhet egy egész város? Egy egész város, katolikus és református papjaival, orvosaival, ügyvédeivel, művészeivel, polgármesterével, tanácsnokaival, jótékonysági egyesületeivel? Azt hiszed?

LIZZIE Nem. Nem. Nem.

SZENÁTOR Add a kezed. (Vezeti a kezét) Kész. Köszönöm neked a nővérem és az unokaöcsém nevében, városunk tizenhétezer fehér embere nevében és az amerikai nemzet nevében, amelyet itt most képviselek. A homlokodat. (Homlokon csókolja) Gyerünk, fiúk. (Lizzie-hez) Este visszajövök, lesz még valami mondanivalóm. (Kimegy)

FRED (távozóban) Isten veled.

LIZZIE Isten veled.

A férfiak, kimennek, ő összehúzva marad ott, majd az ajtóhoz rohan

Szenátor úr ! Szenátor úr ! Nem akarom! Szakítsa el azt a papírt! Szenátor úr! (Visszajön a középre, gépiesen fölveszi a porszívót) Az amerikai nemzet! - (bekapcsolja) Az az érzésem, hogy átejtettek. (Dühösen porszívózik)

 

 

MÁSODIK KÉP

Szín: ugyanott, idő: tizenkét órával később. A lámpák égnek, az ablakok nyitva vannak, kint éjszaka. Kívülről növekvő zaj hallatszik. A néger megjelenik az ablakban, átveti magát a párkányon, és beugrik az üres szobába. Bemegy a színpad közepéig. Csöngetnek, akkor elrejtőzik egy függöny mögé. Lizzie kijön a fürdőszobából, ajtót nyit

LIZZIE Tessék.

Belép a szenátor

Nos?

SZENÁTOR Thomas az anyja karjaiban van. Mindkettőjük köszönetét hozom.

LIZZIE Boldog az édesanya?

SZENÁTOR Igen. Boldog.

LIZZIE Sírt?

SZENÁTOR Miért sírt volna? Erős asszony.

LIZZIE Maga azt mondta, hogy sírni fog.

SZENÁTOR Ezt így szokás mondani.

LIZZIE Ugye, ezt nem várta? Azt hitte a nővére, hogy gonosz nő vagyok, és a néger mellett fogok vallani.

SZENÁTOR Ő az Istenbe vetette bizalmát.

LIZZIE És mit gondol rólam?

SZENÁTOR Nagyon hálás magának.

LIZZIE Nem kérdezte, hogy milyen vagyok?

SZENÁTOR Nem.

LIZZIE Jóravaló lánynak tart engem?

SZENÁTOR Olyannak, aki megtette a kötelességét,

LIZZIE Vagy úgy…

SZENÁTOR És reméli, hogy ezután is meg fogja tenni.

LIZZIE Igen, igen...

SZENÁTOR Nézzen a szemembe, Lizzie. (Megfogja a vállát) Ugye, ezután is meg fogja tenni? Nem fog csalódást okozni neki?

LIZZIE Ne aggódjék. Amit mondtam, nem vonhatom vissza, mert Iesittelnek.

Szünet

Mi ez a kiabálás?

SZENÁTOR Semmi.

LIZZIE Elviselhetetlen. (Becsukja az ablakot) Szenátor úr!

SZENÁTOR Tessék, gyermekem.

LIZZIE Bizonyos abban, hogy nem tévedtünk? Hogy a kötelességemet teljesítettem?

SZENÁTOR Egészen bizonyos vagyok benne.

LIZZIE Én már nem tudok eligazodni, annyira összezavart. Magának túl gyorsan vált az esze, nem tudtam mindig követni. Hány óra lehet?

SZENÁTOR Tizenegy.

LIZZIE Nyolc óra még reggelig. Érzem, hogy a szememet sem fogom lehunyni.

Szünet

Az éjszakák éppoly melegek, mint a nappalok.

Szünet

És a néger?

SZENÁTOR Miféle néger? Ja az! Keresik.

LIZZIE Mit tesznek majd vele?

A szenátor vállat von, a kiabálás erősbödik. Lizzie az ablakhoz lép

Mi ez a kiabálás? Zseblámpás emberek járnak odalent, kutyákkal. Mi ez? Fáklyásmenet? Vagy… Mondja szenátor úr, mi ez? Mi ez?

SZENÁTOR (levelet vesz elő) Nővérem megbízott, hogy ezt adjam át magának.

LIZZIE (élénken) írt nekem? (Föltépi a borítékot, kivesz egy száz dollárost, tovább kutat levél után: nincs, összegyűri a borítékot, földhöz vágja. Megváltozott hangon) Száz dollár. A fia ötszázat ígért. Négyet megtakarítottak, meg lehetnek elégedve.

SZENÁTOR Gyermekem.

LIZZIE Fejezze ki köszönetemet nővére őnagyságának. Mondja meg, hogy jobban örültem volna egy kis vázának, harisnyának, bárminek, amit egy kis fáradsággal ő maga választott volna ki. De hát a szándék a fontos, nem igaz?

Szünet

Jól behúztak.

Egymásra néznek. A szenátor hozzálép

SZENÁTOR Köszönöm, gyermekem, kicsit elbeszélgettünk kettesben. Maga erkölcsi válságban van, és szüksége van az én segítségemre.

LIZZIE Főként dohányra van szükségem, de azt hiszem, maga meg én, mi meg tudnánk egyezni.

Szünet

Eddig jobban szerettem az öregeket, mert olyan tiszteletre méltó képük van, de most már kezdem belátni, hogy dörzsöltebb fickók a fiataloknál.

SZENÁTOR (vidáman) Dörzsölt fickó! Bár a szenátusban is hallanák ezt. Mily bájos közvetlenség! Van magában valami, amit a zűrzavaros életmódja sem tudott elrontani. (Cirógatja) Igen, igen. Van valami.

Lizzie megvetően tűri a simogatást

Ne kísérjen ki, még találkozunk. (Kimegy)

LIZZIE (dermedten ül a helyén. Fölveszi a pénzt, összegyűri, földhöz vágja, egy székbe hull, zokogásban tör ki. Kint közeledik az ordítozás, a távolból lövések. A néger előbújik, Lizzie elé áll. Ő fölemeli a fejét, fölsikolt) Ó! (Szünet, fölkel) Tudtam, hogy eljössz. Biztosan tudtam. Hol jöttél be?

NÉGER Az ablakon.

LIZZIE Mit akarsz?

NÉGER Rejtsen el.

LIZZIE Mondtam már, hogy nem.

NÉGER Asszonyom, hallja őket?

LIZZIE Igen.

NÉGER Megkezdődött a vadászat.

LIZZIE Miféle vadászat?

NÉGER Négervadászat.

LIZZIE Ha!

Hosszú szünet

Biztos, hogy nem láttak bejönni?

NÉGER Biztos.

LIZZIE Mit csinálnak veled, ha elkapnak?

NÉGER Benzin.

LIZZIE Mi?

NÉGER Benzin. (Magyarázó mozdulat) És meggyújtják.

LIZZIE Értem (Az ablakhoz lép, behúzza a függönyt) Ülj le.

A néger lerogyik egy székbe

Még csak ez kellett, hogy idegyere. Hát ennek sohasem lesz vége? (Csaknem fenyegetően közeledik hozzá) Utálom a bonyodalmakat, tudod? (Dobbant) Utálom! Utálom! Utálom!

NÉGER Ők azt hiszik, hogy bántalmaztam önt.

LIZZIE És?

NÉGER Itt nem fognak keresni.

LIZZIE Tudod, hogy miért vadásznak rád?

NÉGER Mert azt hiszik, hogy bántalmaztam önt.

LIZZIE Tudod, ki mondta ezt nekik?

NÉGER Nem.

LIZZIE Én.

Hosszú szünet, a néger ránéz

Hát ehhez mit szólsz?

NÉGER Miért mondta ezt, asszonyom? Ó, miért tette ezt velem?

LIZZIE Ha én azt tudnám.

NÉGER Nem ismernek majd irgalmat. Korbáccsal verik ki a szememet, és kannaszám locsolják rám a benzint. Ó, miért tette ezt? Hiszen én nem bántottam önt.

LIZZIE Dehogynem bántottál. Ha tudnád, mennyire megbántottál!

Szünet

Nem akarsz most megfojtani?

NÉGER Gyakran kényszerítik az embert, hogy az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol.

LIZZIE Igen. Gyakran. És ha nem sikerül erővel, akkor megkevernek, míg bedőlsz nekik.

Szünet

Nos? Mi lesz? Nem fojtasz meg? Derék fickó vagy.

Szünet

Holnap estig elrejtlek.

A néger egy mozdulatot tesz

Ne nyúlj hozzám, nem szeretem a négereket.

Kint kiáltozás, lövések

Jönnek. (Az ablakhoz lép, széthajtja a függönyt, kinéz az utcára) Most aztán jól nézünk ki!

NÉGER Mit csinálnak?

LIZZIE Az utca két sarkára őröket állítottak, és minden házat átfésülnek. Pont ide kellett jönnöd. Biztosan meglátott valaki, amikor befordultál az utcába. (Újra kinéz) Nna. Itt vannak. Jönnek föl.

NÉGER Hányan vannak?

LIZZIE Öten vagy hatan. A többi lent vár. (Visszamegy a négerhez)

Ne reszkess. Ne reszkess, a mindenit!

Szünet

(A karkötőhöz) Te rohadt kígyó! (Földhöz vágja, rátapos) Te mocsok! (A négerhez) Pont ide kellett jönnöd?

A néger föláll, elindul, mintha menne

Itt maradsz. Ha kilépsz, véged van.

NÉGER A háztető.

LIZZIE Ilyen holdfényben? Fölmászhatsz, ha éppen céltábla akarsz lenni.

Szünet

Várjunk csak. Alattunk még két emeletet kell átkutatniok. Mondom, hogy ne reszkess.

Hosszú szünet, föl-alá jár. A néger összetörten ül a széken

Van fegyvered?

NÉGER Ó! Nincs.

LIZZIE Jó. (Kotorászik a fiókban, kivesz egy revolvert) Ajtót nyitok nekik, és behívom őket. Huszonöt év óta maszlagolnak ősz hajú édesanyákkal, háborús hősökkel, amerikai nemzettel. De most átlátok rajtuk. Többször nem húznak be. Ajtót nyitok, és azt mondom: „Itt a néger. Itt van, de ártatlan. Hamis vallomást csikartak ki tőlem. Esküszöm a Mindenhatóra, hogy ártatlan.”

NÉGER Nem fogják elhinni.

LIZZIE Az lehet. Lehet, hogy nem hisznek nekem, de akkor te rájuk szegezed a revolvert, s ha nem mennek el, közibük lősz.

NÉGER Majd jönnek mások.

LIZZIE Azokat is lelövöd. És ha meglátod a szenátor fiát, vigyázz, hogy el ne hibázd, mert ő főzte ki az egészet. Kutyaszorítóban vagyunk, nem? Mindenképpen ez az utolsó lehetőségünk, mert én mondom, ha itt találnak nálam, egy vasat sem adnék a magam életéért. Hát, ha már meg kell dögleni, legalább nem leszünk egyedül. (Odanyújtja a revolvert) Nesze! Mondom, hogy vedd el.

NÉGER Nem tudom megtenni, asszonyom.

LIZZIE Mit?

NÉGER Nem tudok fehér emberre lőni.

LIZZIE Ugyan! Majd ők is szégyellik magukat!

NÉGER Ők fehérek, asszonyom.

LIZZIE Hát aztán? Amiért fehérek, joguk van levágni téged, mint egy disznót?

NÉGER ők fehérek.

LIZZIE Mamlasz! Ugyanolyan balek vagy, mint én. Hát akkor, ha mindenkinek ugyanaz a véleménye…

NÉGER Asszonyom, miért nem lő ön?

LIZZIE Mondom, hogy balek vagyok.

A lépcsőn léptek hallatszanak

Itt vannak. (Fölnevet) Jól nézünk ki.

Szünet

Fuss a WC-be. És meg ne moccanj. Tartsd vissza a lélegzetedet.

A néger engedelmeskedik, Lizzie vár. Csöngetnek. Keresztet vet, fölveszi a karkötőt, ajtót nyit. Puskás emberek lépnek be

ELSŐ FÉRFI A négert keressük.

LIZZIE Miféle négert?

ELSŐ FÉRFI Azt, aki a vonatban erőszakot követett el egy nőn, és borotvájával megsebesítette a szenátor unokaöccsét.

LIZZIE Az istenit, hát azt ne nálam keressék.

Szünet

Nem tudják, ki vagyok?

MÁSODIK FÉRFI Dehogynem. Én láttam magát tegnapelőtt, amikor leszállt a vonatról.

LIZZIE Nahát! Mert én vagyok az, akin erőszakot követett el, megértették?

Nagy zaj. Rábámulnak, szemükben érzéki vágy és borzalom. Hátralépnek

Ha idejönne, ebbe is belekóstolna!

Nevetés

EGYIK FÉRFI Nincs kedve megnézni az akasztást?

LIZZIE Jöjjenek értem, ha megtalálták.

EGYIK FÉRFI Hamarosan meglesz, cicuskám. Tudjuk, hogy ebben az utcában bujkál.

LIZZIE Sok szerencsét. (Kimennek, beteszi utánuk az ajtót, a revolvert az asztalra teszi) Kijöhetsz.

A néger kijön, letérdel, ruhája szélét csókolja

Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám. (Nézi) Mégiscsak furcsa szerzet lehetsz te, ha így hajszol egy egész város.

NÉGER Pedig semmit sem követtem el, hisz asszonyom tudja.

LIZZIE Szerintük egy néger mindig elkövet valamit.

NÉGER Soha semmit. Soha. Soha.

LIZZIE (kezét a homlokára szorítja) Magam sem tudom már, hányadán vagyunk.

Szünet

Hanem azért egy egész város mégse tévedhet!

Szünet

A fene egye meg! Én már semmit sem értek.

NÉGER Így van ez, asszonyom. Mindig így van ez a fehérekkel.

LIZZIE Még te is bűnösnek érzed magad?

NÉGER Igen, asszonyom.

LIZZIE Pedig semmit se tettél.

NÉGER Semmit.

LIZZIE Hát akkor miért ad nekik mindig igazat az ember?

NÉGER Fehérek.

LIZZIE Én is fehér vagyok.

Szünet, kint léptek.

Jönnek lefelé. (Ösztönösen a négerhez húzódik, az reszket, de mégis átöleli a vállát. A léptek távolodnak, csönd. Lizzie hirtelen kiszakítja magát) No nézd csak! Milyen egyedül vagyunk. Mint két árva.

Csöngetnek, hallgatnak, ismét csöngetnek

Szaladj a WC-be.

Az előszobaajtón dörömbölnek. A néger elbújik, Lisztje ajtót nyit. Fred lép be

Megbolondultál? Mit dörömbölsz az ajtómon? Ide ugyan nem jössz be, elegem van belőled. Menj innen, menj innen, te piszok. Takarodj!

Fred hátratolja, becsukja az ajtót, vállára teszi a kezét. Hosszú szünet

Nna?

FRED Te vagy az ördög.

LIZZIE Azért akartad betörni az ajtómat, hogy ezt elmondhasd? Milyen a képed! Honnét jössz?

Szünet

Felelj.

FRED Elfogtak egy négert. Nem az igazit ugyan, de azért meglincselték.

LIZZIE Na és?

FRED Ott voltam.

Lizzie füttyent

LIZZIE Értem.

Szünet

Biztosan élvezeted telik abban, ha a szemed előtt meglincselnek egy négert.

FRED Téged kívánlak.

LIZZIE Mi?

FRED Te ördög. Megbabonáztál. Ott voltam köztük, kezemben a revolver, a néger meg egy ágon himbálózott. Rá néztem, és rád gondoltam. Kívántalak. Hát nem furcsa?

LIZZIE Eressz el. Azt ajánlom, eressz el.

FRED Hogy lehet ez? Mit tettél velem, te boszorkány? A négert néztem, és téged láttalak. Téged láttalak himbálózni a lángok fölött. Lőttem.

LIZZIE Te rohadt! Eressz el. Eressz el, te gyilkos.

FRED Mit tettél velem? Úgy hozzám nőttél, mintha egy testrészem lennél. Mindenütt téged látlak. Látom a hasadat, azt a bitang szuka-hasadat, kezemben érzem a tested melegét, orromban a szagodat. Idáig rohantam, nem tudom azért-e, hogy megöljelek, vagy azért, hogy erőszakkal a magamévá tegyelek. De most már tudom. (Hirtelen elengedi) Nem fogok elkárhozni egy szajháért. (Hozzálép) Igaz, amit reggel mondtál?

LIZZIE Mit mondtam?

FRED Azt, hogy jó volt.

LIZZIE Hagyj békén.

FRED Esküdj meg, hogy igaz. Esküdj meg! (Kicsavarja a nő csuklóját)

A WC-ből zaj hallatszik

Mi ez? (Hallgatózik) Itt van valaki.

LIZZIE Meg vagy őrülve. Nincs ott senki.

FRED De igen. A WC-ben. (Odalép)

LIZZIE Itt maradsz.

FRED No látod, hogy van ott valaki.

LIZZIE A mai vendégem. Egy pasas, aki fizet. Na, meg vagy elégedve?

FRED Vendég? Neked nem lesz több vendéged. Soha többé. Te az enyém vagy.

Szünet

De ezt látni akarom. (Kiált) Jöjjön ki!

LIZZIE (kiált) Ne gyere ki! Csapda!

FRED Büdös kurva. (Félrelöki, az ajtóhoz lép, kinyitja)

A néger kijön

Hát ez a te vendéged?

LIZZIE Elbújtattam, mert halálra keresik. Rá ne merj lőni, hisz tudod, hogy ártatlan.

Fred revolvert húz elő. A néger hirtelen nekilendül, föllöki, kirohan. Fred utána

(Lizzie utánuk fut az ajtóig, és kiabálni kezd) Ártatlan! Ártatlan!

Két pisztolylövés hallatszik, visszajön, arca megkeményedik. Az asztalhoz lép, fölveszi a revolvert. Fred visszajön. Lizzie feléje fordul, háttal a közönségnek, a fegyvert a háta mögött tartja. Fred a magáét az asztalra dobja

Na? Lelőtted?

Fred nem felel

Jó. Hát akkor most rajtad a sor. (Célba veszi)

FRED Lizzie! Gondolj az anyámra.

LIZZIE Kuss! Ezt már elsütöttétek egyszer.

FRED (lassan közeledik felé) Az első Clarke egyedül irtott ki egy egész erdőt, saját kezűleg ölt meg tizenhat indiánt, míg a tizenhetedik meg nem gyilkolta. A fia építette itt a fél várost, tegeződött Washingtonnal és Yorktown alatt esett el az Egyesült Államok függetlenségéért. Az ükapám a Vigilance Committee elnöke volt San Franciscóban, s a nagy tűzvészkor huszonkét ember életét mentette meg. A nagyapám visszajött ide, megtelepedett, megásta a Mississippi-csatornát, és ő lett az állam kormányzója. Az apám szenátor, utána én leszek a szenátor, én vagyok a család utolsó férfitagja. Mi teremtettük ezt az országot, s történelme a mi családunk története. Vannak Clarke-ok Alaszkában, New Mexicoban, a Philippi-szigeteken. Rá mernél lőni egész Amerikára?

LIZZIE Ha még egyet lépsz, kinyírlak.

FRED Lőj, hát lőj! Látod, hogy nem tudsz? Olyan lány, mint te, nem lőhet rá egy olyan férfira, mint én vagyok. Ki vagy te? Mit keresel a világon? Ismerted akár csak a nagyapádat? Nekem jogom van élni: sok minden vár rám, és sok mindent kell elvégeznem. Ide azt a revolvert.

Lizzie odaadja, Fred zsebrevágja

Ami a négert illeti, úgy rohant, hogy elhibáztam.

Szünet

(Átöleli a vállát) Fölköltöztetlek a domb tetejére a folyó túlsó partjára. Egy szép kertes villába. A kertben sétálhatsz, de kijönnöd nem szabad, nagyon féltékeny vagyok. Minden héten háromszor meglátogatlak, mikor besötétedik: kedden, csütörtökön és víkendkor. Néger cselédeid lesznek, és több pénzed, mint valaha is álmodtad volna, de minden szeszélyemet teljesítened kell. Én pedig szeszélyes vagyok.

Lizzie kissé átengedi magát

Igaz, hogy jó volt? Felelj. Igaz?

LIZZIE (fáradtan) Igaz.

FRED (megveregeti az arcát) Akkor minden rendben van.

Szünet

A keresztnevem pedig Fred.

Függöny

1.

- Zsófia! 

Megremegtek a kristálypoharak a szalonban, ahogy a méltóságos úr hangja már harmadszor hasított bele a tavaszi reggel álmos nyugalmába. A termetes bíró barna házikabátjában állt az ebédlő közepén, kővé dermedve, mintha legalábbis egy kettős gyilkosság helyszínét nézné borzadva. 
- Megnézheti az ajánlását - motyogta a dühtől remegve. Sem a munkahelyén, sem itthon nem tűrte, ha erélyes utasításai válasz nélkül maradtak. Nem egy törvényszolgát helyeztek át más kerületbe az ő szíves közbenjárására. A házban azonban továbbra is néma csend volt, s a bíró előtt hideg nyugalommal feküdt a "bűnjel": a reggelihez terített asztal - reggeli nélkül. 

E percben sudár asszony jelent meg az ebédlő ajtajában, zilált hajjal, hálóköntösben. Az a fajta dáma, akinek szépsége és eleganciája nem a tükör előtt töltött percektől (óráktól) függött. Kamaszos báját csak hatványozta hangjának bársonyos tónusa. 

- Kedves, ne mérgezze magát már kora reggel. 

- Hát nem látja? - mutatott a bíró az asztalra, a népe hálátlanságát panaszoló király pózában. 

- Sofie kimenőn van - felelte hétköznapi könnyedséggel az asszony. 

- Van rendes magyar neve is annak a cselédnek. 

- De ő a Sofie-t szereti. 

- Persze, mert maga francia kokettet nevel belőle. Délelőtti kimenőt ad neki, anélkül, hogy velem egyeztetne a nap menetéről. 

- Károly - mondta szelíd mosollyal, de határozott hangon az asszony -, nem a bíróságon vagyunk. 

- Ez a baj! - csattant fel a férj, mintha csak a szikrát várta volna, hogy felgyújtson egy hordó puskaport: - Itt nincs rend, itt nincs fegyelem, itt mindent szabad! 

- Üljön le, kedves, magam forralok vizet. 

- Skandalum! Megtiltom! Még mit nem! 

- De ez semmiség... 

- Nem az, fiam! Ma szervírozunk helyettük, holnap takarítunk, holnapután már övék az egész világ! 

A bíró már az üres asztalnak szónokolt, s az asszony már vissza is ért a konyhából egy tálcán tojással, egy kosárban kenyérrel. Az ura közben leült, és magában morgott: nem is azért, hogy meggyőzze feleségét, hanem inkább hogy fenntartsa azt a kellemes idegállapotot, amelyben hétköznapjait tölti a bíróságon. 

- És azt el szándékozik mondani, hogy hol kódorog az a mihaszna? - kérdezte fennhangon, mikor a felesége már a teát is behozta, és maga is az asztalhoz ült. 

- Templomban - felelte röviden az asszony, s láthatóan nem is akart bővebben szólni. 

- Mi az ördögnek? - zsörtölődött a bíró, miközben felkoppintotta a tojást - Hiszen épp most múlt húsvét. Vagy már annyi bűne van, hogy ismét gyónnia kell? 

- Ma van hat éve, hogy meghalt az édesanyja - felelte az asszony szárazon, egyenesen férje szemébe tekintve. A bíró nem állta a nő átható tekintetét, félrefordult, és halkan méltatlankodva jegyezte meg: 

- És ez elég ok arra, hogy felboruljon a világ rendje... 

 

2.
Némán költötték el a reggelit. Máskor a bíró már a pirítós után felüti az újságot, és jókat zsörtölődik a világ hírein, amelyek mintha csak azért kerülnének sajtó alá, hogy a méltóságos úr véleményt mondhasson róluk. Most azonban bosszúsan forgatta a szemét, amíg várta, hogy éjsötétre színeződjön a tea. Szeretett volna mérgelődni azon, hogy Zsófia hanyagsága miatt most nem jut hírekhez, azonban félt, hogy a készséges asszony nyomban leszalad a házmesterhez a hírlapért. Az lenne csak botrány.

Halk kopogás hangzott az előszobából, mire az asszony észrevétlenül összerezzent. Remélte, hogy Sofie később ér majd haza, miután a bíró távozott, és nem kell szegénynek végighallgatnia a jogszabályokkal és történelmi kitérőkkel zsúfolt fontoskodó dorgálást. Ő maga szaladt ajtót nyitni, miközben férje a kávét kevergetve morgott:

- Már kulcsot sem hord a mihaszna. A gazda nyisson ajtót a cselédnek? Mi lesz így... - elharapta a mondat végét, mert a bejáratnál nem Sofie jelent meg, hanem a házmester.

- Méltóságos úr. Méltóságos asszony - az alacsony, megtört alak mindig a kelleténél egy leheletnyivel mélyebben hajolt meg a ház legrangosabb lakói előtt. Biztos, ami biztos.

- Mit óhajt? - kérdezte a bíró pontosan azzal a sértődött fölényességgel, ahogy a szobája ajtaján reszketve kopogtató törvényszolgákat szokta riogatni.

- A napi sajtó, méltóságos uram - felelte a házmester, főkomornyikokat majmoló mozdulattal nyújtva a zörgő újságot.

- Zsófia bement volna érte hazafelé jövet - mondta szárazon a bíró, és vaskos ujjaival az asztalra mutatott. A hanyagságnál jobban csak a fölösleges buzgólkodást utálta.

- Mégis bátorkodtam... azért bátorkodtam méltóságod zavarni, hogy még mielőtt elindulna a törvényszékre... ha méltóztatna egy pillantást vetni a címlapra - ezzel odanyújtotta neki a Pesti Hírlapot, amelynek hatásvadász vezércikke öles betűkkel hirdette: "A végzet és kapzsiság megöltek másfélezer embert."

A bíró elvette a lapot, és kifejezéstelen arccal merült az olvasásba, éppen úgy, ahogy az ügyiratokat futja át nehéz bársonyszékében. A házmester, mint a hűséges kutya, csillogó szemmel várta, hogy gazdája a cikk végére érjen és megdicsérje őt figyelmességéért. Mert bizony hogy venné ki magát, ha egy fővárosi bíró nem értesülne időben egy ilyen világrengető hírről. Persze azt hiába várja, hogy a gőgös gazda értékelje a házmester figyelmességét. Legfeljebb csak kevésbé lesz goromba pár napig.

Az asszony le akarta szedni az asztalt, de tudta, hogy férje milyen patáliát rendezne miatta a házmester távozása után, így inkább csak leült az ablak mellé egy régi francia székbe, és a párkányon táncoló napsugarakat figyelte. Nappali álmodozásából az ajtó halk zörrenése ébresztette fel: a házmester alázatosan surrant ki, miután a bíró hanyagul intett, hogy távozhat.

- Másfél ezer halott - súgta a bíró, mintha egy édes kis titkot adna tovább -, ez a túlzott becsvágy ára. 

Ám mivel az asszony értetlenül nézett rá, hozzátette:

- A Titánia. Pontosabban: a Titanic.

- De hiszen tegnap azt írták, hogy mindenkit kimentettek. Ne higgyen, kérem, ezeknek a szenzációhajhász cikkeknek - felelte az asszony, bár maga is jól tudta, hogy amit másnap írnak, az már igaz szokott lenni.

- Ez jár annak, aki gőgös önelégültségében megkísérti a Sorsot.

- Károly, ártatlanok haláláról beszélünk!

- Vagyonukkal kérkedő iparmágnások, családi hírnevüket foltozgató arisztokraták! Megérdemelték. Hat nap átsuhanni a jeges óceánt?

- Legyen önben irgalom.

- Egy magyar nemes sosem kérkedne így a világ előtt. 

- Óh, hát erről van szó! - sóhajtott fel az asszony, amikor megértette, hogy a katasztrófa csak egy újabb ürügy arra, hogy férje a magyar nemzet erkölcsi nagyságáról, a magyar lélek ősi tisztaságáról prédikáljon vég nélküli, indulatos monológjában, amely a többi nemzetet (különösen a nyugatiakat) rendkívül rossz színben tünteti fel, a franciákat pedig egyenesen gyalázza.
Az asszony leszedte az asztalt, míg férje folyamatos dühöngés közepette felöltözött, majd egy kurta köszönés kíséretében elindult a törvényszékre.

 

3.

Panaszosan reccsent az templom nehéz ajtaja. Éppen csak résnyire nyílott ki, s mire a kíváncsi hívek hátranéztek, már be is surrant egy vékony, reszkető árnyék. Csak a Ferenc-oltár mellett ülő vénasszonyok láthatták, ahogy egy cselédlány belép a gyóntatófülkébe. 

- Szégyentelen - morogta az egyik, sötét főkötőben.

A másik csak most riadt fel a rózsafüzérből, s tanácstalan tekintetét látva folytatta a főkötős:
- Biztos egy kikapós legény ejtette meg.

- Aranka! - nézett szét rémülten a rózsafüzéres -, Isten házában...!

- Ezek nem ismernek se Istent, se embert - folytatta a másik - Van képe idejönni, és az Úr irgalmát kérni. Akkor kellett volna gondolkodni, amikor...

- Sssss. Miért gondol rögtön a legrosszabbra?

- Ismerem a fajtáját. Az ilyen még kikezd a gazdával is, aki aztán fizetheti a tíz forintot az elpottyantott fattyúért.

- Hallgasson! Jön! - sziszegte a rózsafüzéres, és megszorította a másik karját.

A pap mellén összekulcsolt kézzel elhaladt a mellékhajóban, s gépiesen biccentett a Miatyánkba merült asszonyoknak. Nagyot roppant alatta a gyóntatófülke deszkája, amint leült a bársonnyal bevont padra, és feladta a kezdő szentenciát:

- Hallgatlak, fiam.

Alig észrevehető sóhaj szűrődött át a sűrű rácson.

- Könnyíts lelkeden, hogy a gyónás szentsége által az Anyaszentegyház közbenjárhasson Mennyei Urunk kegyelméért.

- Mit gondolnak rólunk a holtak, atyám?

Váratlanul érte a papot a teológiai kérdésfelvetés. Megköszörülte a torkát, amitől hirtelen nehéz, száraz köhögés fogta el. Dörögve visszhangoztak a falak.

- Mondtam: a gazdája ejtette meg – bökte oldalba Aranka a szomszédját.

A pap lassan összeszedte hangját.

- Fiam. Nem a holtak ítélkeznek felettünk, hanem a Mindenható Úristen, aki gyűlöli, ha gyarló emberek avatkoznak szent dolgaiba.

- Ma hat éve veszítettem el az édesanyámat.

Pillanatnyi mély csönd.

- Imádkozzál, hogy az ő lelke bebocsátást nyerjen az örök boldogság birodalmába, s gyónj meg híven, hogy te magad is tiszta szívvel kerülj a Világ Bírája elé.

- Meglopom a gazdáimat.

- Leányom!

Nem is annyira a lopás ténye miatt háborodott fel a pap (hiszen köztudott, hogy alkalmasint minden cseléd elcsen ezt-azt), hanem mert úgy tetszett neki, mintha a lány kérkedne bűne folytonosságával. De vajon milyen holmi az, aminek hiányára a gazdái még nem figyeltek fel?

- Asszonyom minden reggel félretétet velem egy pirítóst, minden délben egy süteményt, és minden este egy csésze teát. Szeretné, azt mondta, ha majd megőrizném jó emlékezetemben. Elfogadtam ajándékait, de csak azért, hogy titokban levihessem azokat Ilonkának. Két hete azonban...

- Ilonka? - szólt közbe a pap.

- Az udvarban laktak, hátul, a házmester háza végében, de itt hagyta az anyja. Miután Ilonka a télen... a lábát kellett levágni. Azt mondta, visszajön, de fél éve színét sem láttuk. Ő meg folyton beteg és sovány...

- És te odaadod neki, amit asszonyodtól kapsz. Nemes, keresztény cselekedet, leányom.

- Ám a méltóságos úr két hete megvonta ezt a járadékot, miután összeveszett asszonyommal valamilyen fölösleges kiadáson. Azóta...

- Gazdáid istenfélő emberek? - kérdezte hirtelen a pap, s a rövid csendből nyomban kiolvasta, hogy nem igazán. Miért is lennének? A jólét elpuhítja a lelket, s kinyitja az új bálványok számára.

- Leányom, a Mindenható Isten megbocsátja bűnödet, ha tovább nem vétkezel.

- Tisztelendő Atyám! Így ki gondoskodik Ilonkáról?

- Nyugodj meg, gyermekem, az Úr megtalálja a módját, hogy segítsen a legelesettebb teremtményén is.

- Ha pünkösdig nem jön haza az anyja, a házmester kiteszi az utcára.

- Fiam, ez nem a te...

- Atyám, kérem, vegye magához őt.

- Hogy gondolod...?

- A szatócstól tudom, hogy a tisztelendő úr korábban lelencházat vezetett. Bizonyára van még befolyása ahhoz, hogy ott Ilonkát...

- Egyéb gyónni való? - a pap oly hidegen vágott közbe, hogy a lány egészen megijedt. Nem tudhatta szegény, hogy a tiszelendő úr elevenébe tapintott, nem tudhatta, hogy az atya milyen buzgón próbálja maga mögött hagyni azokat a gondokat (és adósságokat), amelyek az évek során felgyülemlettek a dunántúli egyházkerületben.

- Hétvégén kihallgattam gazdáimat - kezdte remegve a lány -, nem szántszándékkal, hanem mert nem tudtam szabadulni attól, amit véletlenül meghallottam. Asszonyom és a nagyságos úr vitatkoztak, és...

A pap némasága még fenyegetőbb volt, mint az előbbi türelmetlen sürgetés.

- Atyám, napok óta gyötrődöm. Mi az a "kis halál"?

- Mit beszélsz...? - a fojtott düh pokoli energiái feszegették a szűk fülkét.

- A nagyságos úr azt mondta, hogy a "kis halál" nem jár a nőknek, mert megbetegszenek tőle, asszonyom viszont állította, hogy a "pötimor" egészséges, és használ a kedélyének...

A pap magából kikelve kiáltotta:

- Tűnj el innét, ördögfia, aki gúnyt űzöl a gyónás szentségéből! Tűnj el, soha ne merészkedj többé az Úr színe elé!

A lány zavarában el sem mert indulni, de mikor a pap nagyot toppantott, ijedten felcsapta az ajtót és kirohant a templomból. A rózsafüzéres rémült pillantással nézett utána, a főkötős pedig elégedetten húzta ki magát, és kereste a fülkéből kilépő pap tekintetét, hogy egy jelentőségteljes pillantásra összenézhessen vele.

 

4.

A lány gyámoltalanul szédült ki az utcára. A súlyos, kéttornyú épület mintha kiköpte volna magából. Éppen úgy, mint tíz hónapja, amikor a zajos gőzösből először lépett ki a nagyváros vak forgatagába. Milyen más ez az állandó zaj, mint a Bakony bölcs némasága! Milyen más volt a nyári pavilon a kastély kertjében, ahol az öreg gróf annyit mesélt a lánynak. Halála előtt sokat mesélt a fővárosról, a kőrengetegről, egymáshoz préselt házak labirintusáról, ahol hivalkodó bankházak és sötét kaszinók között szorong a templom, amelynek papja már nem ismeri név szerint a híveket.

 

Milyen más a Szent Antal kápolna ott a magaslaton, ahonnét az egész világot látni lehet. Ha ott kilépett a mise után, át akarta ölelni az egész világot. Itt, ha kilép, felborítja egy rohanó halaskofa. A gróf megmondta, hogy a nagyvárosi emberek már nem találják Istent - mert nem találják önmagukat sem. A város egy nagy vásártér, ahol az árucikk maga az ember. S nincsenek vevők, csak árusok, mindenki fennen hirdeti portékáját, gőgösen nyilatkoztatja ki önmagát, s az Isten már rég nem jut szóhoz ebben a hangzavarban. A lány borzadva gondolt a sötét kötéses könyvre, amelynek kimondhatatlan nevű német szerzője először írta le: "Isten halott".

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy középafrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz.

  

Tekintélytisztelet

A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe hatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nem egyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletben tartásával. „Most derült ki - mondja az egyik bekezdés, - hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laci méltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnan jötteket vagy felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jó pár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtak nekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől-szembe éppoly dadogó hódolattal beszéltek velük, akár a régiekkel.

 

A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége, tanulóképessége révén rövidesen elég magasállású bíró. Kamaszkoromban tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja. saját édes testvérei, külön­ben keménytorkú „parancsolok”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy is viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketteken szokott enni és úgy is társalgott. Csak később jutott eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.

 

Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza széles folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott, vöröstéglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplőkalapot, süveget, bárány bőrkucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam s első csodálkozásomban majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett, lekapta a fejfödőjét s fogas után nem is vizsgálódva, (holott a parasztházakban mindenütt van fogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre. „Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” - felelt meg később kérdezősködésemre az egyik segédjegyző. „Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg, hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárok izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciáló hatalmasság viszont hányingert kapott.

Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, idős cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva és hebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük egyszerre reám is átragadt.

Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyára jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre tekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót.

(…)

Minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

  

Vallás

Vallás a pusztán? Ahol ha kápolna végre épült is (egy zsidó bérlő építtette), istentisztelet jó ha évszakonként egyszer esett. A pusztaiak között, akik legjobb esetben is csak a babonának áldoztak? Igaz, apám szülei vakhitű katolikusok voltak, anyáméi pedig azok közül a kálvinisták közül valók, akiknek hite - valami felsőbb lénynek vagy elvnek mégis kell lennie, amely a világot rendben tartja - alig különbözött az ateistákétól. De hát apám többi testvére is hozott olyan asszonyt a házhoz, akik csak tessék-lássékból vetették a keresztet s ha arra fordult a szó, nem rejtegették véleményüket a papokról s a szent ceremóniákról. Ha ezeket hallotta, apám anyja mosolyogva csak fejét ingatta, behunyt szemmel, mivelhogy a fülét nem tudta automatikusan bezárni.

 

Nálunk bezzeg. Ha néha ellátogatott hozzánk, annyi rózsafüzérrel jött, ahányan voltunk. A küszöb előtt egy méterre megállt, kezét összekulcsolta, imába kezdett fél szemmel az ajtóra pislogva, mintha azt leste volna, mikor surran ki azon az ördög. Ott álltunk némán előtte, mint a kihallgatásra rendelt katonák; mímeltük az ájtatosságot, s kelletlenül vártuk a jelenet végét, amelyről sejtettük, hogy csak nekünk készült. Végre fölsóhajtott, egyenes derékkal kézcsókra nyújtotta kezét, ahogy a kastélyban láthatta s emelt fővel, mindnyájunk előtt bevonult a házba. Megkezdődött a tortúra; némán, egymásra tekingetve lépdeltünk utána. Nagyanya ránézett a földes padozat homokdíszeire, s mi elpirultunk. Széttekintett a szobában s anélkül, hogy egy szót ejtett volna, rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a falakon. (Anyám bekeretezett mirtusz-koszorúján kívül csak Mátyás király és Rákóczi Ferenc képmásaival dicsekedhettünk s „Árpád vezérré emeltetésé”-vel.) Egy pillantása után az ablakok csipke­függönyeit a romlás kiáltó bizonyítékainak éreztük. Általában amire rátekintett, az, mintha csak varázslat érte volna, azon nyomban bűnjellé alakult. Házkutatás alatt érez ilyesmit az ember. 

Ismétlem, elsősorban lelkiüdvünkkel volt baj, főleg a mienkkel, gyermekekével. Mindnyájunkat katolikusnak kereszteltek. Sokat ért. „Mondd el az angyali üdvözletét” - szólt hozzám a családi együttesben nagyanyám, s mielőtt egy hangot ejtettem volna, jelentőségteljesen fiára pillantott. Valóban semmiféle üdvözletről nem tudtam. Anyám elpirult, s tehetetlenségében esetlen, bocsánatkérő mosolyt derengetett. A katolikus imákat ő nem ismerte s noha napától gyönyörű, csontfedeles imakönyvet kapott, abban annyi ima volt, hogy ha egy-kettőt találomra megtanult, s velünk is bemagoltatott, a helyeset sosem találta el. Apám jól ismerte ezeket az imákat, s ha nem gyakorolta is, elvárta volna, hogy gyermekei szintén ismerjék azokat. Úgy vélte, hogy azok tudása a jóillemhez tartozik. Vallásossága, ha egyáltalában gondolt rá, nála is afféle „mit lehet tudni?” alapon nyugodhatott. De függetlenül attól, hogy ő maga hitt-e istenben, vagy nem, apai kötelességének érezte, mint akkoriban minden apa, hogy gyermekeit hitre nevelje. Elsősorban hasznossági szempontból. Mert ha az emberek nem félnek senkitől, lopni és rabolni fognak, s mi lesz akkor a világból? Akkoriban különben isten léte mellett a papság is elsősorban ilyen közigazgatási szempontokkal érvelt.  

Nebándon enyhe ördögűzés alá vetettek bennünket. Aztán beavattak a hitbe. Nem a katolikusba, ahogy akkor még magam is gondoltam, hanem a pusztaiba, amely itt-ott eltért az előbbitől. Nagy fogékonyságot mutattam iránta. Gyönyörű, mesevilág tárult ki előttem. Otthon, a szülői háznál nem igen hallottunk mesét, anyai nagyanyám felfogása az volt, hogy az csak a gyerekek ijesztésére jó. (...) Nebándon már a konyhában a félmeztelen Krisztus fogadott, vastag arany keretben, saját sírja felett minden látható támasz nélkül lebegve a levegőben, mellén hatalmas sebbel. Az égbe repült, Atyjához, aki egy óriási szem volt színes háromszög közepén. Szomjasan szálltam utána a csodák részegítő világába; a hittevők és hittevő asszonyok után nemsokára ördögökkel, sárkányokkal és boszorkányokkal lett ismerkedésem. Este az ajtó előtt kísértetek ültek. A rácegresi csordakútban csak békák tanyáztak, de a nebándiból (kiváltképp amikor már otthon idéztem emlékezetembe) víziember dugdosta ki fejét. Hogy Isten mindent lát, és mindenütt jelen van, ezt még azután is sokáig úgy értelmeztem, hogy Nebándon. Varázslatos föld volt. Nebándon éjszaka garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborút jeleztek, a parádés kocsis rettenetes lendületeket végezve, az ég felé dobta a kisbaltát a birkaudvar közepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két káromkodás közt az asszonyok az édes Jézust emlegették, s arcuk egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki sötét pincéből erős napsütésbe lép. 

Templom nem volt a pusztán s Ozorára a misére csak egy-két hajadon lány járt be, azok is nagy ritkán, csak szép idővel. De az ájtatosságot ez semmiben sem csökkentette. 

A nevelés, persze, hamarosan veszélyes területekre siklott. Szűz Mária bibliabéli szavai képzeletemben elvegyültek azokkal a szavakkal, amelyeket a kulai csordásnéhoz intézett, amikor annak a tamási erdőben megjelent, egy fa tetején. A gyónási imádság összefolyt azzal, amit a kelésre kell ráolvasni. Mert vajon nem Szent Józsefet emlegette-e Mári néni akkor is, amikor a bögre vízbe három darab parazsat dobott? Ha a parázs leült, akkor valóban megverték szemmel az unokáját, a tehenét, de még a szederfát is a házuk előtt, ha fölszállt, akkor nem. (Sose szállt föl.) Vagy amikor a vízbe ólmot öntött, s annak alakjából csalhatatlan éleslátással fölismerte azt, aki a nyavalyatörős csecsemőre ráijesztett? Tyúkot nagyanyám is csak délben a távoli harangszó közben ültetett, vagy akkor, amikor a kanász hajtott, de akkor is lehetőleg valami rossz férfikalapból szedve ki a tojásokat. Pénteken („guzsapénteken”, amelynek jelenté­sét ma sem értem jobban, mint akkor), a világért sem ültetett volna, mert akkor minden csirke görbe lábbal jön a világra. A pünkösdöt nemcsak a nagy ünnepnek kijáró keresztény áhítattal vártuk, hanem egy üveg, Szentháromság-napján fogott esővízzel is, amelyben ha megmosdik az ember, megszépül, főleg ha még vörösbort is iszik utána. Az új macskát mi is megugrattuk otthon a tükör előtt, hogy megszokjék, azt higgye, nincs egyedül a házban, s keresse azt a másik macskát, akit a tükörben látott, de mi volt ez a nebándiak tudásához képest? Mári nénihez egy lány vadgalambot hozott, Mári néni kivette a galamb szívét, megszárította, porrá törte, s azzal legényt lehetett szoktatni. Gatyamadzagot és különféle hajdarabokat ásott el a part alá, olyan nehéz föld alá, amilyent csak talált, hogy a legényt is olyan nehéz szerelem nyomja az iránt, akit ő pártfogásába vett. Mit mondjak még? Mári néni asszonytestvére fölvette egy haragosának lába nyomát a sárból, rongyba tette, aztán a füstre akasztotta, mert azt a haragosát addig fogja gyötörni a hascsikarás, ameddig a lábnyom ott van a kéményben; azt hiszem, még ma is ott van. Egy gyerekágyas asszony ágyát velem hintették körül szenteltvízzel, mert ahhoz olyan állapotú férfi ember kellett, amilyen akkor még én voltam. Mindent tudtak Nebándon. Megúnt szerelmedtől akarsz szabadulni? Helyezz három gombostűt arra a helyre, ahova az rövidebb dolgára jár. Szemölcs ellen legjobb a koporsóeresztő kötél. Egyre több és több tudással hagytam el a pusztát. Nyolcéves koromban arról értesültem, hagy katonaruhás ember lányát fogom elvenni és három gyermekem lesz. 

Anyám abban az időben, nyilván a nebándiak terrorja alatt s hogy ne az ő lelkét terhelje férjének még a túlvilági sorsa is, böjtszerűen főzött, már amennyire kiismerte magát az egyházi előírások szövevényében. Mindenesetre kedden és pénteken szigorú elhatá­rozottsággal megtartóztattuk magunkat a húsételtől, ami nem volt nagy lemondás, mert húst más napokon sem ettünk, legfeljebb vasárnap. Csak a disznóölések maradványaitól kellett magunkat megtartóztatnunk. Két házzal arrébb azonban nagyapám nyugodtan metélgette a két ujja közé fogott szalonnát. Bajszát szétigazítva nyelte a csillogó, fehér darabokat, a megtestesült halálos bűnt. Rettegve néztem az istenkísértést, szorongva vártam, mikor borul kénköves lángba, vagy mikor akad meg legalább a falat a torkán, elriasztó csoda gyanánt, amelyhez hasonlót eleget hallottam papok ajkáról is. Aggódtam érte és féltettem, mert szerettem őt, jobban, mint valamennyi nebándit együttvéve. „Majd kinövöd” - mondta, amidőn egy hitvita végén vallomásra szorulva kijelentettem, egy kicsit kihívóan, hogy én katolikus vagyok. Elmondtam neki mindazt a rosszat, amit amott a hozzá hasonló eretnekekre kentek. Érdeklődéssel hallgatta, de ahogy emlékszem, egyenesen nem igen vágott vissza. „Parasztok” - mondta, és ezt bensőmben én is igaznak éreztem, noha azok tízszer vagyonosabbak voltak nála, s akadt akkor már köztük mesterember, sőt megyei hivatalnok is. 

A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról-balról ez a két szemvédő óvta őket. hogy el ne tévelyedjenek vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes hirtelenséggel emberekké ne váljanak. Anyám családja, ahogy emelkedett, egyre jobban tájékozódott előre, de hátra is. Olyan dolgokat is megtudtak, amelyek közvetlenül nem érintették érdekeikben őket, amelyek nélkül nyugodtan meglehettek volna. A család lelke, mint a napra került sejt, alakult, fejlődött, tapogatózott. Tudtak a hazáról, a politikáról, s majdnem politikai véleményük is volt. Szerencsére, ha valami súlyosabb közügyi eszme lehullott is közibük, mint a meteorkövek egy intermundiális világból - ötven-hatvan évnyi késéssel érkezett s azon nyomban megkövesedett, bálvány lett belőle. Aradot gyászolták például, a Habsburgokat engesztelhetetlenül gyűlölték. Nebándon nem tudtak arról, hogy a pusztán kívül például haza is van, illetve, hogy finom levegőrezgés gyanánt a puszta felett is itt lebeg a haza. 

Morpheus
Ébredj, Neo! A Mátrix rabja vagy. Kövesd a fehér nyulat!

Trinity
Tudom, miért vagy itt. Tudom, mit csinálsz. Tudom, miért nem tudsz aludni, miért élsz egyedül, és miért ülsz minden éjjel a számítógéped előtt. Mert őt keresed. Tudom, mert én is őt kerestem. És amikor megtalált, azt mondta, nem is őt kerestem. Inkább egy választ. Egy kérdés nem hagy nyugodni minket. Ez hozott ide téged is. Tudod, mi a kérdés. Én is tudtam.

Neo
Mi az a Mátrix?

Mr. Reinhardt
Baj van a hozzáállásával, Mr. Anderson. Különlegesnek hiszi magát, akire nem vonatkoznak a szabályok. Sajnálattal közlöm: téved. Ez azért a világ egyik vezető szoftvercége, mert minden alkalmazott tudja: része az egésznek. Ha egy alkalmazottnak gondja van, a cégnek van gondja. Betelt a pohár, Mr. Anderson: mostantól vagy időben megjelenik a munkahelyén, vagy kereshet másik állást.

Mr. Smith
Láthatja, jó ideje szemmel tartjuk, Mr. Anderson. Úgy tűnik, kettős életet él. Az egyikben Thomas A. Anderson, egy neves szoftvercég programozója. Van biztosítási száma, fizeti az adót, és segít a házinéninek kivinni a szemetet. A másikban közismert hacker, aki Neo álnéven tevékenykedik, és szinte minden elképzelhető számítógépes bűntényt elkövetett már. Egyik életének van jövője. A másiknak nincs. Azért van itt, mert szükségünk van a segítségére. Tudjuk, hogy kapcsolatba lépett önnel egy bizonyos illető. Úgy nevezi magát: „Morpheus”. Lényegtelen, amit tudni vél róla. A hatóságok szerint a legveszélyesebb ember a világon. A kollégáim úgy vélik, csak az időmet fecsérlem önnel. De szerintem maga helyesen akar cselekedni. Szemet hunyunk a múltja felett. Tiszta lappal indulhat. Csupán az együttműködését kérjük, hogy törvény elé állíthassunk egy ismert terroristát.

Morpheus
Gondolom, úgy érzed magad, mint Alice, amikor a nyúl üregébe esett. Látom a szemeden. Mint aki elfogadja, amit lát, mivel azt várja, hogy felébred. Furcsa mód majdnem ez az igazság. Hiszel a sorsban, Neo?

Neo
Nem.

Morpheus
Miért?

Neo
Jobb az a tudat, hogy én irányítom az életemet.

Morpheus
Pontosan tudom, mire gondolsz. Elmondom, miért vagy itt. Azért, mert tudsz valamit. Nem tudod megmagyarázni, de érzed. Érezted egész életedben. Valami baj van a világgal. Nem tudod, mi, csak hogy van. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít. Ez hozott el hozzám. Tudod, miről beszélek?

Neo
A Mátrixról?

Morpheus
Akarod tudni, mi is az? A Mátrix mindenütt jelen van. Körülvesz minket. Még most, ebben a szobában is. Azt látod, ha kinézel az ablakon, vagy bekapcsolod a tévét. Mindig érzed. Amikor munkába mész, vagy épp templomba. Amikor befizeted az adót. Ez a világ, amellyel eltakarják előled az igazságot.

Neo
Az igazságot?

Morpheus
Hogy rabszolga vagy. Megkötözve születtél, mint mindenki. Egy börtönben, amely érzékeiddel fel nem fogható. Börtön az elméd számára. Sajnos, nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel.

Neo
Meghaltam?

Morpheus
Ellenkezőleg.

Neo
Fáj a szemem.

Morpheus
Még sosem használtad.

Morpheus
A jelenlegi külsőd neve: „maradandó önkép”. Szellemi kivetülése a digitális valódnak.

Neo
Ez nem valóság?

Morpheus
Mi a valóság? Hogyan határoznád meg? Ha arról beszélsz, amit érzel, szagolsz, ízlelsz, látsz - a valóság csupán az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz.

Morpheus
Az emberi test több bioáramot termel, mint egy 120 voltos akku, és 25 000 egységnyi hőenergiát. Egyfajta fúzió segítségével a gépek kinyernek belőlünk minden energiát, amire szükségük van. Vannak mezők, végtelen mezők, ahol az emberi lények többé nem születnek - termesztik őket. Jó ideig el sem akartam hinni. Aztán a saját szememmel láttam. Cseppfolyósítják a holtakat, hogy intravénásan táplálják az élőket. Bámultam a borzalmas precizitást. Rájöttem, mennyire nyilvánvaló az igazság. Hogy mi a Mátrix? Uralom. A Mátrix számítógéppel generált álomvilág. Feladata: ellenőrzés alatt tartani minket, hogy az emberből végül ez legyen:

Morpheus
Próbálom felszabadítani a tudatod. De csak az ajtót mutatom meg. Neked kell belépned rajta. Üríts ki magadból mindent: félelmet, kétséget, hitetlenséget. Szabadítsd fel a tudatod!

Morpheus
A Mátrix egy rendszer. Az ellenségünk. De ha benne vagy, és körbenézel, üzletembereket, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat látsz. Akiknek meg akarjuk menteni a tudatát. De amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, ezért az ellenségeink. Legtöbbjük nem érett meg a valóságra. Sokuk olyan reménytelenül függ a rendszertől, hogy foggal-körömmel védeni fogja. Figyeltél? Vagy a piros ruhás nőt nézted?

Cypher
Tudom, hogy ez valójában nincs. Akkor is, amikor a számba veszem. A Mátrix hiteti el az agyammal, hogy ez szaftos és ízletes. Kilenc év után jöttem rá: a tudatlanság áldásos. Ne emlékezzek semmire! Semmire... Értette? Gazdag akarok lenni. Valami fontos ember. Mondjuk, színész.

Mouse
Vajon honnan tudják a gépek, hogy milyen volt a Tastee Wheat íze? Lehet, hogy tévednek. És az igazi Tastee Wheatnek olyan íze volt, mint a zabkásának vagy a tonhalnak. Vegyük a csirkét például! Talán nem tudták, milyen íze van, ezért van mindennek csirke íze.

Tank
Fogd be, Mouse! Egysejtű fehérje szintetikus aminosavval, vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Minden, ami a szervezetnek kell.

Mouse
Azért nekem más is kellene. Hallom, végigcsináltad az ügynökképző programot. Én írtam! Hogy tetszett a csaj? A piros ruhás nő. Én terveztem. Nem egy észlény, de ha intimebb környezetben hoználak össze vele…

Switch
Nyomul a digitális strici!

Mouse
Ne hallgass a képmutatókra! Ha lemondunk a vágyainkról, azt tagadjuk meg, ami emberré tesz.

Kiskölyök
Ne próbáld elhajlítani! Az lehetetlen. Helyette próbáld felismerni az igazságot.

Neo
Milyen igazságot?

Kiskölyök
Hogy nincs kanál.

Neo
Nincs kanál?

Kiskölyök
Akkor látni fogod: nem a kanál hajlik, hanem te magad.

Cypher
Morpheus hazudott nekünk! Átvert bennünket. Ha megmondja előre az igazat, földughatta volna magának a piros kapszulát!

Trinity
Nem igaz, felszabadított minket!

Cypher
Igen? Szerinted ez a szabadság? Azt teszem, amit ő parancsol. Ha választhatok közte és a Mátrix közt, én a Mátrixot választom.

[Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (I. rész, első könyv, 5. fejezet: A sztarecek)

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget, és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egészen életük végéig sem találják meg magukat önmagukban. Ez a találmány, vagyis a sztarecség, nem valami elmélet szüleménye, hanem manapság immár ezeréves gyakorlatból származott a Keleten.]

Mr. Smith
Megállt-e valaha megbámulni, megcsodálni zseniális szépségét? Emberek milliárdjai élik le az életüket öntudatlanul. Tudta, hogy az első Mátrixot tökéletes világnak tervezték, ahol nincs szenvedés, ahol minden ember boldog? Katasztrófa volt. Senki sem fogadta el a programot. Generációk haltak meg. Néhányan úgy vélték, nincs programnyelv, amely leírhatná a tökéletes világukat. De szerintem az emberfajta, az emberi lények a valóságot a nyomoron és szenvedésen keresztül határozzák meg. A tökéletes világ álom, amelyből primitív agyuk fel akart ébredni. A Mátrixot ezért terveztük át így. Ez az önök civilizációjának csúcsa. Azért mondom, hogy az önöké, mert amint elkezdtünk önök helyett gondolkodni, a mi civilizációnkká vált. És ez a lényeg. Evolúció, Morpheus! Evolúció! Mint az őslényeké. Nézzen ki az ablakon! Az önök ideje is lejárt. A jövő a mi világunk, Morpheus. A jövő már a mi időnk!

Szeretném megosztani önnel, mire jöttem rá az ittlétem során. Amikor osztályozni próbáltam a faját, ráébredtem, hogy önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével. Kivéve magukat, embereket. Letelepednek valahová, és addig szaporodnak, amíg fel nem élik a természeti erőforrásokat. Csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus, amely ugyanígy viselkedik. Tudja, melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség. A bolygó rákosodása. Az ember egy ragály. És mi vagyunk a gyógyszer.

Neo
Morpheus hitt valamiben. És kész volt feláldozni az életét. Végre megértettem! Ezért kell visszamennem. Mert hiszek valamiben. Hiszek abban, hogy vissza tudom hozni.

Trinity
Már nem félek. Az Orákulum elmondta, hogy szerelmes leszek valakibe. És ő lesz a kiválasztott.

Neo
Tudom, ott vagytok valahol. Most már érzem. Tudom, féltek. Féltek tőlünk. A változástól. Nem ismerem a jövőt. Nem azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan végződik a háború. Azért, hogy elmondjam: hogyan kezdődik. Leteszem a telefont, és megmutatom az embereknek, amit eltitkoltok. Megmutatom nekik, milyen a világ nélkületek. A szabályok, ellenőrzés, határok és korlátok nélküli világot. Egy világot, ahol minden lehetséges. Hogy utána hogyan folytatjuk, az csak rajtatok múlik.

MTörv 5,1

Mózes összehívta egész Izraelt, és így szólt hozzájuk:

A tízparancsolat

Halld, Izrael, a parancsokat és törvényeket, amelyeket ma fületek hallatára kihirdetek! Tanuljátok meg őket, s legyen gondotok a megtartásukra.

MTörv 5,2

Az Úr, a mi Istenünk Hóreb hegyén szövetséget kötött velünk.

MTörv 5,3

Nem atyáinkkal kötötte az Úr ezt a szövetséget, hanem velünk, akik ma itt mind életben vagyunk.

MTörv 5,4

Szemtől szemben beszélt veletek az Úr a hegyen a lángok közül -

MTörv 5,5

magam az Úr és közöttetek álltam, hogy az Úr szavait közvetítsem nektek, mivel féltetek a tűztől és nem jöttetek föl a hegyre. Így szólt:

MTörv 5,6

„Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptomból, a szolgaság házából.

MTörv 5,7

Ne legyenek más isteneid!

MTörv 5,8

Ne faragj magadnak képmást semmiről, ami fönn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben van!

MTörv 5,9

Ne borulj le ezek előtt a képek előtt és ne imádd őket; mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Az atyák vétkét megtorlom gyűlölőim fiain, sőt fiainak fiain és azok fiain is.

MTörv 5,10

De aki szeret és megtartja parancsaimat, annak megmutatom jóságomat az ezredik nemzedékig.

MTörv 5,11

Az Úrnak, a te Istenednek hiába ne vedd a nevét! Mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki káromolja nevét.

MTörv 5,12

Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked!

MTörv 5,13

Hat napig dolgozz és végezd a munkád.

MTörv 5,14

A hetedik nap azonban a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé. Akkor hát ne dolgozz, se te, se fiad, se lányod, sem szolgád, sem szolgálód, sem ökröd, sem szamarad, sem semmiféle állatod, sem a házadban tartózkodó idegen, hogy szolgád és szolgálód is pihenhessen, mint te magad.

MTörv 5,15

Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett. Azért parancsolta meg az Úr, a te Istened a szombat megülését.

MTörv 5,16

Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű légy és jól menjen a sorod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked!

MTörv 5,17

Ne ölj!

MTörv 5,18

Ne törj házasságot!

MTörv 5,19

Ne lopj!

MTörv 5,20

Ne tégy hamis tanúságot embertársaid ellen!

MTörv 5,21

Ne kívánd embertársad feleségét! Ne kívánd el embertársad házát, földjét, szolgáját, szolgálóját, ökrét, szamarát, egyáltalán (ne kívánj el) semmit sem, ami embertársadé!”

MTörv 5,22

E szavakat intézte hozzátok az Úr a hegyen, a sötét felhő borította ég felé (felcsapó) lángok közül, zengő hangon, amikor egybegyűltetek, semmi többet; aztán fölírta két kőtáblára és átadta nekem.

(...)

MTörv 6,14

Ne szegődjetek a körülöttetek (élő) népek idegen isteneihez,

MTörv 6,15

mert az Úr, körödben élő Istened féltékeny Isten. Ha fellobban az Úr, a te Istened haragja ellened, elpusztít a föld színéről.

(…)

MTörv 12,2

Azokat a helyeket, ahol a népek, amelyeket nemsokára kiűztök, isteneiket imádták, mind romboljátok le a földig, a magas hegyeken, a dombokon és a zöldellő fák tövében.

MTörv 12,3

Zúzzátok össze oltáraikat, törjétek szét kőoszlopaikat, égessétek el szent fáikat, semmisítsétek meg bálványaikat, irtsátok ki a nevüket is erről a helyről.

(…)

MTörv 12,23

Csak arra ügyeljetek, hogy vért ne fogyasszatok; mert a vér a lélek, s nem szabad a hússal a lelket is elfogyasztanod.

(…)

Tiszta és tisztátalan állatok

MTörv 14,3

Ne egyetek semmiféle utálatosat.

MTörv 14,4

Ezek azok az állatok, amelyeket ehettek: szarvasmarha, juh és kecske,

MTörv 14,5

szarvas, gazella és dámvad; vadkecske, antilop, nyársas antilop és kőszáli zerge.

MTörv 14,6

Általában minden olyan állatot, amelyik hasított patájú - patája egészen be van hasítva -, s a kérődzők közé tartozik, megehettek.

MTörv 14,7

Mindazáltal a kérődzők és hasított patájúak közül a következőket nem ehetitek: teve, nyúl és szirti borz, mert kérődzők ugyan, de nincs egészen behasított patájuk, ezért tartsátok tisztátalannak őket.

MTörv 14,8

Továbbá a sertést is, mert bár hasított patájú, de nem kérődző, tartsátok tisztátalannak. Se a húsából ne egyetek, se a tetemét ne érintsétek.

MTörv 14,9

A vízben élő állatok közül bármelyiket megehetitek, ha uszonya van és pikkelyes.

MTörv 14,10

Amelyiknek nincs uszonya, s nem pikkelyes, azt nem szabad megennetek; ezeket tartsátok tisztátalannak.

MTörv 14,11

A tiszta madarakat mind ehetitek.

MTörv 14,12

De ezeket nem fogyaszthatjátok: dögkeselyű, barátkeselyű, szakállas keselyű;

MTörv 14,13

sas és különféle kányák;

MTörv 14,14

hollófélék,

MTörv 14,15

strucc, kuvik és sirály; különféle karvalyfajták;

MTörv 14,16

bagoly, fülesbagoly,

MTörv 14,17

íbisz, gödény, fehér keselyű,

MTörv 14,18

kárókatona; gólya, gémfélék, búbos banka; denevér

MTörv 14,19

és bármi szárnyas rovar. Tartsátok tisztátalannak, ne egyetek belőle.

MTörv 14,20

De a tiszta madárfélét mind fogyaszthatjátok.

MTörv 14,21

Elhullott állatot ne egyetek. De a városodban lakó idegennek odaadhatod, ő megeheti, vagy add el egy teljesen idegennek. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében.

(…)

A megtorlás

MTörv 19,21b

Életért életet, szemért szemet, fogért fogat, kézért kezet, lábért lábat!

(…)

A megtévedt fiú

MTörv 21,18

Ha valakinek rossz útra tévedt, önfejű fia van, aki nem hallgat apja és anyja szavára, s még akkor se hajlik szavukra, amikor megbüntetik,

MTörv 21,19

apja és anyja fogja és vezesse a város vénei elé a város kapujához.

MTörv 21,20

Jelentsék a város véneinek: „Ez a mi fiunk rossz útra tévedt és önfejű, nem hallgat a szavunkra, iszik és tékozol.”

MTörv 21,21

Erre a város férfiai kövezzék agyon. Irtsd ki, ami gonosz, körödből! S tudja meg a dolgot egész Izrael, és féljen.

(…)

A foglyok

MTörv 21,10

Ha hadba szállsz ellenséged ellen, s az Úr, a te Istened hatalmadba adja (ellenségedet) és foglyokat ejtesz,

MTörv 21,11

aztán a foglyok közt szép nőre lelsz, akit megszeretsz, feleségül veheted

MTörv 21,12

és házadba viheted. De vágjad le a haját meg a körmeit,

MTörv 21,13

tegye le ruháját, amelyben fogságba esett, s maradjon házadban, aztán egy hónapig gyászolja apját és anyját. Utána közeledhetsz hozzá és feleségeddé teheted.

MTörv 21,14

Ha azonban már nem tetszik neked, szabadon kell engedned. Nem adhatod el pénzért, nem hasznosíthatod, mert a tied volt.

(…)

MTörv 22,15

a fiatalasszony apja és anyja mutassák be a fiatalasszony érintetlensége jeleit a város kapujánál a város véneinek.

MTörv 22,22

Ha rajtakapnak valamely férfit, hogy férjes asszonnyal hál, mindketten haljanak meg, a férfi is, aki együtt hált az asszonnyal, meg az asszony is. Irtsd ki, ami gonosz, Izraelből!

(…)

MTörv 22,28

Ha valaki még el nem jegyzett érintetlen lánnyal találkozik, aztán leteperi és együtt hál vele, úgyhogy tetten érik,

MTörv 22,29

akkor ez az ember, aki együtt hált vele, köteles 50 ezüst sékelt fizetni a lány apjának, s el is kell vennie, mivel meggyalázta, és egész életében nem válhat el tőle.

(…)

MTörv 23,4

Sem ammonita, sem moábita nem léphet be az Úr közösségébe, még a tizedik nemzedékük sem léphet be az Úr közösségébe sohasem,

(…)

MTörv 23,13 (a sereg tisztasága)

A táboron kívül legyen egy hely, ahova kimehetsz dolgodra.

(…)

MTörv 24,10

Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle.

MTörv 24,11

Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot.

(…)

A sógorházasság

MTörv 25,5

Ha testvérek laknak együtt, s egyikük meghal anélkül, hogy gyermeket hagyna hátra, az elhunyt felesége ne menjen hozzá egy kívülről, idegen családból való férfihez. Menjen be hozzá a sógora, s vegye el; sógori kötelezettségének eleget téve.

MTörv 25,6

Az elsőszülött, akit (az asszony) szül, kapja az elhunyt testvér nevét, nehogy kivesszen a neve Izraelben.

MTörv 25,7

Ha azonban a sógor nem akarja elvenni sógornőjét, a sógornő menjen a város kapujához a vének elé, s adja elő: „Sógorom vonakodik testvére nevét fenntartani Izraelben, nem akarja velem szemben teljesíteni sógori kötelességét.”

MTörv 25,8

A vének erre hívassák maguk elé, s vonják kérdőre. Ha megjelenik és kijelenti: „Nem akarom feleségül venni”,

MTörv 25,9

a sógornő a vének jelenlétében lépjen oda, vegye le a saruját és köpje szembe e szavak kíséretében: „Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni.”

MTörv 25,10

Az ilyen embernek ez legyen a neve Izraelben: „A mezítlábas házanépe.”

MTörv 25,11

Ha két ember összeverekszik, férfi férfival, aztán az egyiknek a felesége odaszalad, hogy kiszabadítsa férjét a másik kezéből, aki üti, s közben kinyújtja a kezét,

MTörv 25,12

és megragadja annak szeméremtestét, könyörtelenül vágd le a kezét.

(…)

Az átkok

MTörv 28,15

Ha nem hallgatsz az Úr, a te Istened szavára lelkiismeretesen szem előtt tartva parancsait és törvényeit, amelyeket ma adok neked, akkor utolérnek s teljesednek rajtad mindezek az átkok:

MTörv 28,16

Átkozott leszel a városban és átkozott a határban.

MTörv 28,17

Átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd.

MTörv 28,18

Átkozott lesz méhed gyümölcse és földed termése, teheneid ellése és juhaid szaporulata.

MTörv 28,19

Ákozott leszel, ha jössz és átkozott leszel ha mész.

MTörv 28,20

Az Úr átkot, romlást és balszerencsét küld rád kezed minden munkájában, bármibe fogsz, míg hamarosan el nem pusztulsz, s meg nem semmisülsz gonosz tetteid miatt, amelyekkel elfordultál tőlem.

MTörv 28,21

Az Úr pestist küld rád, míg teljesen ki nem irt arról a földről, amelyre most bevonulsz,

MTörv 28,22

lázzal, forrósággal és gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszökkel sújt, addig pusztítanak, míg ki nem pusztulsz.

MTörv 28,23

Az ég ércből lesz fejed fölött, s a föld a lábad alatt vasból.

MTörv 28,24

Az Úr homokzáporrá és porözönné változtatja országodban az esőt, addig fog hullani rád az égből, míg meg nem semmisülsz.

MTörv 28,25

Az Úr megver ellenségeid előtt: egy úton felvonulsz ellenük és hét úton menekülsz előlük, úgyhogy elrettentő példa leszel a föld minden országának.

MTörv 28,26

Holttested az ég madarainak és a föld vadjainak prédájává lesz, nem fogja őket senki elkergetni.

MTörv 28,27

Az Úr megver egyiptomi fekéllyel, daganattal, varral és rühvel, s nem gyógyulsz ki belőle.

MTörv 28,28

Az Úr őrülettel, vaksággal és elmezavarral sújt,

MTörv 28,29

és világos nappal is úgy tapogatózol majd, mint ahogy a vak tapogatózik a sötétben, s nem találsz kiutat. Elnyomnak és kizsákmányolnak, s nem kel védelmedre senki.

MTörv 28,30

Eljegyzel magadnak egy lányt és más veszi feleségül. Házat építesz, de nem éred meg, hogy lakjál is benne. Szőlőt telepítesz, de nem szüretelsz benne.

MTörv 28,31

Ökrödet a szemed láttára levágják, s nem kapsz belőle enni. Szamaradat az orrod előtt elrabolják, s nem kerül vissza hozzád soha. Juhaid ellenségeid kezére kerülnek, s nem siet segítségedre senki.

MTörv 28,32

Fiaidat és lányaidat idegen népnek szolgáltatják ki, szemed látja majd, és elsorvad az utánuk való folytonos epekedésben, de karodban nem lesz erő.

MTörv 28,33

Földed termését és sanyarú munkád gyümölcsét általad nem ismert nép élvezi, folytonosan elnyomnak és sanyargatnak,

MTörv 28,34

eszedet veszi, amit majd látnia kell szemednek.

MTörv 28,35

Az Úr megveri térdedet és lábad szárát szörnyű daganattal, a lábad ujjától a fejed tetejéig, s nem tudsz belőle kigyógyulni.

MTörv 28,36

Olyan néphez vezet majd az Úr téged és királyodat, akit majd magad fölé emelsz, amelyet sem te, sem atyáid nem ismertek, s ott más isteneknek szolgálsz, fából és kőből valóknak.

MTörv 28,37

S minden nép körében, ahova csak taszít az Úr, botránkozás, gúnydal és szóbeszéd tárgya leszel.

MTörv 28,38

Sok magot szórsz a földbe, de keveset takarítasz be, mert felfalja a sáska.

MTörv 28,39

Szőlőt telepítesz, gondozod, de borod nem lesz sem meginni, sem elraktározni való, mert a féreg elpusztítja.

MTörv 28,40

Földeden mindenfelé lesznek olajfáid, de nem kened meg magad olajjal, mert az olajbogyók lehullanak.

MTörv 28,41

Nemzel fiakat és lányokat, de nem maradnak a tieid, mert fogságba hurcolják őket.

MTörv 28,42

Fáid és földed termése mind a férgek martaléka lesz.

 

(részletek a könyvből)

 

A társadalmi életre vonatkozó gondolataim fő ellentmondása azzal kapcsolatos, hogy két elem ötvöződik bennem: arisztokratikusan értelmezem a személyt, a szabadságot és az alkotást, ám ugyanakkor szocialisztikus igényem, hogy igeneljem minden egyes ember, akár a legutolsó ember méltóságát és jogát az élethez.

 

Amikor az egyenlősítő zsarnokság megsérti azt, amit a személy méltóságaként értelmezek, amikor megsérti a szabadság és az alkotás iránt érzett szeretetemet, akkor lázadok e zsarnokság ellen, és hajlandó vagyok végletes formában kifejezni a magam lázadását. Amikor azonban a társadalmi egyenlőtlenség védelmezői szemérmetlenül a maguk előjogait óvják, amikor a kapitalizmus elnyomja a dolgozó tömegeket, és az embert tárggyá változtatja, akkor is lázadok. Mindkét esetben a fennálló világ alapjait tagadom.

 

Filozófiám belső indítékai eredendően a következők: a szabadság primátusa a lét felett, a szellemé a természet felett, a szubjektumé az objektum felett, a személyé az egyetemes-általános felett, az alkotásé az evolúció felett, a dualizmusé a monizmus felett, a szereteté a törvény felett. A személy magasabbrendűségének elismerése metafizikai egyenlőtlenséget jelent, megkülönböztetést, az elvegyülés visszautasítását, a minőség állítását szemben a mennyiség hatalmával.

 

A civilizáció igazságtalanságon alapul, a történelemben jelen van az eredendő bűn, az egész társadalom hazugságra és igazságtalanságra épül.

 

A mai világban igen nagy változás történt az igazság megítélésében. A kommunisták és a fasiszták egyaránt azt állítják, hogy kizárólag a kollektívumok ismerik az igazságot, és az csakis a kollektív harcban tárul fel. A személy nem ismerheti, és nem ragaszkodhat hozzá a kollektívum ellenében.

 

Az utóbbi évtizedben végleg felszámoltam történelmi romantikám utolsó maradványait is. A vallás és a politika esztétizáló megközelítéséből, a történelmi nagyság és erő idealizálásából fakadt ez a történelmi romantika, és soha nem élt bennem mélyen, nem volt a sajátom. Az ember, az emberi személy értéke felette áll a hatalmas állam és nemzet, a virágzó civilizáció stb. történelmi értékeinek. Amiként nálunk Herzen és Konsztantyin Leontyev, ahogy Nyugaton Nietzsche és Léon Bloy, én is erősen érzem a nyárspolgárság birodalmának közeledtét, érzem nem csupán a kapitalista, de a szocialista civilizáció polgári jellegét is.

 

I. fejezet: A személy

 

Az emberben meglévő személy arról tanúskodik, hogy a világ önmagában nem elégséges: meghaladható, túlszárnyalható.

 

A személy nem a természet, nem tartozik alárendelt fokozatként az objektív, természeti hierarchiához. Ezért hamis, mint majd meglátjuk, a hierarchikus perszonalizmus. Nem a természete, hanem szelleme alapján lesz személy az ember. Természete alapján csak individuum, nem több. A személy mikrokozmosz, egész univerzum. Csak a személy foglalhat magában univerzális tartalmat, a személy lehet potenciális világegyetem individuális formában. Ez az egyetemes tartalom elérhetetlen a természeti vagy történeti világ minden más realitása számára, azok jellemzője mindig a részjelleg. A személy nem rész, és nem is lehet része valamely — mégoly óriási — egésznek, az egész világnak sem. A személy lényegi elve, a személy titka ez.

 

A megismerés nem irányulhat az emberre mint tárgyra, mint a világ tárgyainak egyikére, mint a világ egy részére. Az antropológiai tudományok, a biológia, a pszichológia, a szociológia törekednek ily módon megismerni az embert. Részlegesen megismerhető így az ember, de nem tárulhat fel az embernek mint személynek, mint a világ egzisztenciális középpontjának a titka. A személy csakis szubjektumként ismerhető meg, a létezés titkát magában rejtő, végtelen szubjektivitásban.

 

A személy semmi esetre sem kész adottság, hanem az ember feladványa, ideálja. A személy tökéletes egysége, teljessége jelenti az ember ideálját. A személy önmagát építi.

 

Az ember személyében sok minden az emberi nem sajátja, sok minden történelmi, társadalmi jellegű, hagyományszerű, az osztályból, a családból fakad, sok mindent kap örökül és utánoz, sok benne az „általános”. Ám mindez éppen a nem „személyeset” jelenti a személyben. A „személyes” eredeti, az elsődleges forrással áll kapcsolatban, valóságos. A személynek eredeti, sajátos, teremtő aktusokat kell végrehajtania, csakis ettől lesz személy, ez adja egyedüli értékét. A személynek kivételnek kell lennie, semmilyen törvény nem alkalmazható rá. Minden, ami nembeli és örökletes, csupán alapanyag a személy teremtő aktivitása számára. Ami terhet a természet, a társadalom, a történelem és a civilizációs követelmények ránk róttak, olyan nehézségként áll előttünk, amely ellenállásunkat követeli és azt, hogy teremtő módon lényegítsük át személyessé, csakis személyessé. A csoportok, rendek, szakmák szerint kialakuló embertípusok lehetnek ragyogó individualitások, de ragyogó személyek nem. A személy az emberben a társadalmi csoport determinációja feletti győzelmet jelenti. A személy nem szubsztancia, hanem aktus, teremtő aktus.

 

A személyiség aktivitás, ellenállás, győzelem a világ terhe felett, a szabadság diadalma a világ rabsága felett. A félelem az erőfeszítéstől a személy megvalósulása ellen hat. A személy erőfeszítést és harcot jelent, uralmat önmagunk és a világ felett, a rabság legyőzését, felszabadulást. A személy értelmes lény, de nem határozza meg az értelem, és nem határozható meg az értelem hordozójaként. Az értelem önmagában véve nem személyes, hanem univerzális, általános, személytelen.

 

A személy nem biológiai vagy pszichológiai, hanem etikai és szellemi kategória. Nem azonosítható a lélekkel. A személy ösztönös-tudattalan alappal rendelkezik. Tudatalattijában az ember elmerül az elsődleges élet tomboló óceánjában, és csak részben vezérli őt a ráció. Feltétlenül megkülönböztetendő az emberben a mély és a felületi „én”. Az ember túl gyakran felületi „én”-jével fordul más emberek, a társadalom és a civilizáció felé, ez az „én” közléskapcsolatra (szoobscsenyije) képes, de közösségkapcsolatra (obscsenyije) nem.

 

Az ember gyakran szerepet játszik az életben, és nem is feltétlenül a saját szerepét.

 

Az objektiváció személytelenség, az ember kivetettsége a determinált világba. A személy létezése feltételezi a szabadságot. A szabadság titka a személy titka. És ez a szabadság nem az iskolás értelemben vett akaratszabadság, nem a választás szabadsága, amely racionalizációt feltételez. Az ember méltósága jelenti az emberben a személyt. Csakis a személy rendelkezik emberi méltósággal, amely nem más, mint felszabadulás a rabság alól, felszabadulás még a vallási életnek, az ember és Isten közötti kapcsolatnak a szolgai felfogása alól is. Pontosan Isten a garancia a személy szabadságára, arra, hogy a személy nem kerül a természet és a társadalom hatalmának, a császár birodalmának, a tárgyiság világának rabságába. Ez a szellem birodalmában, nem pedig a tárgyi világ birodalmában történik. A tárgyi világ egyetlen kategóriája sem vonatkoztatható a belső, egzisztenciális viszonyokra. A tárgyi világban semmi sem alkot valódi egzisztenciális középpontot.

 

A személyiségért folytatott harc, a személy állítása fájdalmas. A személy önmegvalósítása ellenállást feltételez, azt követeli, hogy harcoljunk a világ rabságba döntő hatalma ellen, és ne alkalmazkodjunk a világhoz. Ha az ember lemond a személyiségéről, és hajlandó feloldódni a környező világban, fájdalma csökkenhet, így könnyen kapható rá az ember. A rabság elfogadása csökkenti a fájdalmat, a rabság elvetése pedig növeli. A fájdalom az emberi világban a személy születését jelenti, azt, hogy megkezdi harcát a saját képéért. A szabadság szenvedést szül. A szenvedés csökkenthető, ha lemondunk a szabadságról.

 

A legmagasabb rendű érték az ember, az emberi személy, nem pedig az általánosságok, nem a tárgyi világhoz tartozó olyan kollektív realitások, mint a társadalom, a nemzet, az állam, a civilizáció, az egyház. Ilyen a perszonalista értékfelfogás.

 

A görög filozófia nem rendelkezett a személy valamelyest is tiszta eszméjével. A személy problémájával foglalkozó gondolkodás egész története számára óriási jelentőségű volt a Szentháromság hiposztázisairól szóló tanítás. Azt is mondhatnánk, hogy az a tudat, hogy Isten személy, megelőzte az emberben személyiséget látó tudatot.

 

Hogy megértsük, mi a személy, igen fontos meghatároznunk a különbséget a személy és az individuum között. Az individuum természeti, biológiai, társadalmi lény. Atom, tovább nem osztható. Egyaránt jellemezhető úgy, mint az egésznek egy alárendelt része és mint egoisztikusan önmagát tételező rész. Ezért az individuum szóból származó individualizmus korántsem jelent függetlenséget az egésztől, a kozmikus, a biológiai és a társadalmi folyamattól, hanem csupán az alárendelt rész elszigetelődését jelenti, továbbá erőtlen lázadását az egésszel szemben. Az individuum szoros kapcsolatban áll az anyagi világgal, az emberi nemre jellemző folyamatok hozzák létre.

 

A személy nem természeti, hanem szellemi kategória. Nem oszthatatlan, nem atom valamely kozmikus, nembeli vagy társadalmi egészhez képest. A személy az ember szabadsága és függetlensége a természettől, a társadalomtól, az államtól, de nem feltételez egoisztikus öntételezést, sőt, éppen ellenkezőleg. amely anyagul szolgál a szellem munkája számára. Ugyanakkor a személy univerzum, univerzális tartalommal telítődik. Nem a nembeli kozmikus folyamat szülötte, nem apától és anyától születik, hanem Istentől származik, egy másik világból érkezik; arról tanúskodik, hogy az ember két világ metszéspontja - a szellem és a természet, a szabadság és a szükségszerűség, a függetlenség és a függőség harca zajlik benne.

 

Charles Péguy szerint az individuum nem más, mint a minden emberben ott ülő polgár, akinek legyőzésére az ember hivatott. Az individuum-ember az elszigeteltséget éli meg, egocentrikusán magába mélyed, és arra hivatott, hogy gyötrelmes harcot folytasson az életért, védekezzen a rá leselkedő veszélyek ellen. Konformizmus, alkalmazkodás árán lábal ki szorult helyzetekből. A személy-ember, ugyanaz az ember, legyőzi a maga egocentrikus bezártságát, az univerzumot tárja fel önmagában, ugyanakkor ragaszkodik a környező világtól való függetlenségéhez, méltóságához.

 

Az ember-személy nem szolgálhat eszközül az Isten-Személy számára. Lealacsonyítja az embert is, lealacsonyítja Istent is az olyan teológiai doktrína, amely szerint Isten önnön dicsőítésére teremtette volna az embert.

 

A személy nem emelkedhet föl, nem realizálhatja magát, nem valósíthatja meg életének teljességét, ha nincsenek személyfölötti értékek, ha nincs Isten, nincs az életnek isteni magassága. Az, hogy az emberi személy a legmagasabb rendű, a végső, hogy Isten nincs, maga az ember az isten - lapos, lidérces gondolat, az embert nem emeli fel, ellenkezőleg, lealacsonyítja. Ha a személyfölötti értékek az ember személyét eszközzé változtatják, ez azt jelenti, hogy bálványimádó lett az ember.

 

A valódi perszonalizmus nem ismerhet el személynek valamely egészt, valamely kollektív egységet, amelyben nincs egzisztenciális középpont, nincs az öröm és a szenvedés érzékelésének képessége, amelynek nincsen személyes sorsa. A személyen kívül nincs a világon olyan abszolút egység és teljesség, amelynek alárendelődne a személy, a személyen kívül minden részleges, maga a világ is az. Minden, ami objektivált, ami tárgyi, csak részleges lehet.

 

A kozmosz, az emberiség, a nemzet stb. az ember személyén mint individualizált univerzumon vagy mikrokozmoszon belül találhatók, és amennyiben a külső realitásokba, objektumokba vettetnek, annak oka az, hogy az ember bukott lény, alárendelte magát a személytelen realitásnak, az exteriorizációnak, az elidegenedésnek.

 

A kollektív személyek, a személyfölötti személyek az ember személyéhez képest csupán illúziók, a külsőbe vetés és az objektiváció termékei. Nincsenek objektív személyek, csak szubjektív személyek vannak. Bizonyos értelemben egy kutya és egy macska inkább személy, inkább elnyeri az örök életet, mint a nemzet, a társadalom, az állam, a világegész.

 

Az értékek perszonalista átértékelése szerint erkölcstelen minden, amit nem a konkrét emberhez és annak létezéséhez fűződő viszony, hanem kizárólag az „általánoshoz”, a társadalomhoz, a nemzethez, az államhoz, az elvont eszméhez, az elvont jóhoz, a morális és logikai törvényhez fűződő viszony határoz meg. Az „általános” törvényéből kihullott emberek a valóban erkölcsös emberek, az erkölcstelenek azok, akik alávetik magukat az „általános” törvényének, akiket determinál a társadalmi köznapiság.

 

A humanizmus dialektikus mozzanatot jelent az emberi személy feltárásában. A humanizmus tévedése korántsem az, amit az orosz vallásfilozófiában gyakran hangoztattak, hogy tudniillik túlságosan is az embert állította és az emberistenség útjára ösztökélt, hanem az, hogy nem elegendő módon, nem teljes mértékben állította az embert, nem garantálhatta az ember függetlenségét a világtól, és annak veszélyét hordozta magában, hogy az ember a társadalom és a természet fogságába kerül. Az emberi személy képe nemcsak az ember, de Isten képe is. Itt rejlik az ember minden talánya és titka. Az istenemberség titka ez -racionálisan kifejezhetetlen paradoxon. A személy csak akkor emberi személy, ha istenemberi személy. Az emberi személy szabadsága és függetlensége a tárgyi világtól nem más, mint az ő istenembersége.

 

Az embernek két természete van, két világ keresztezi egymást benne. A kép, amelyet magában hordoz, egyaránt emberi és isteni, és annak mértékében emberi kép, ahogyan megvalósítja Isten képét. Az embernek ez az igazsága nem találkozik teljesen a dogmatikai formulákkal, túlmutat rajtuk. Egzisztenciális szellemi tapasztalatból származik, és e tapasztalat fogalmakban nem fejezhető ki, csak szimbólumokban. Az, hogy az ember Isten képét hordozza magában és ezáltal lesz emberré - szimbólum, nem lehet rá fogalmat kimunkálni, az isten-emberség ellentmondást jelent a gondolkodás számára, mely vagy a monizmus, vagy a dualizmus felé hajlik. (...) Isten képe szimbolikus kifejezés, és ha fogalommá alakul át, leküzdhetetlen akadályokba ütközik.

 

A személy kommunitárius, csak az személy, aki másokkal közösségkapcsolatban áll, közös velük. (...) Az emberre rabság leselkedik, amikor az önmegvalósítás útjain halad. Erőszakos szocializációnak van kitéve, holott az emberi személynek szabad közösségben, szabadságon és szereteten alapuló kommunitárius viszonyban kell élnie. És az objekti,váció útjain az emberre leselkedő legnagyobb veszély az automatizmus veszélye. Minden, ami mechanikus, ami automatikus az emberben, az nem személyes, az személytelen, ellentétes a személy képével. Isten képe összeütközik a mechanizmus, az automata képével. Vagy isten-emberség, vagy automata-emberség, gép-emberség.

 

A személy szorosan kapcsolódik a jellemhez.  (...) A jellem az, amikor úrrá leszünk önmagunk felett, megszabadulunk önmagunk rabságából, és ezáltal felszabadulhatunk a környező világ rabsága alól is. A jellem mindenekelőtt a környezettel kapcsolatban nyilvánul meg. A temperamentum természeti adottság, a jellemet viszont ki kell vívni, meg kell érte küzdeni, a jellem feltételezi a szabadságot. A személy jelleme, amely mindig a függetlenséget jelenti, nem más, mint a személy koncentráltsága és a szabadságnak a személyre jellemzően elnyert formája.

 

A szabadságot nem az ember jogaként kell deklarálni, hanem kötelezettségeként, az ember kötelességeként, hogy személy legyen, hogy bizonyítsa a személy jellemének erejét.

 

Az önmagára ébredt személy a belső hangra hallgat, és csakis neki engedelmeskedik, külső hangok előtt nem hajlik meg. A legnagyobbak mindig kizárólag a belső hangra hallgattak, megtagadták a konformizmust a világgal szemben.

 

Az emberi gondolkodás és az emberi képzelet hajlamos a hiposztazálásra, az erők és a minőségek megszemélyesítésére. Ezzel függ össze a népek életében tapasztalható mítoszteremtő folyamat. A mítoszteremtő megszemélyesítés gyakran hamis, illuzórikus, és az ember rabságát rögzíti. Az egyedül igazi hiposztazálás magának az emberi lénynek a hiposztazálása, személyként való felfogása. Az ember felruházása a személy értékeivel az emberről szóló igazi, reális mítosz. Képzelőerőt is igényel ez a mítosz, amely szerint az ember nem rész, nem partikuláris, hiszen ő az Egy képe és az univerzum. (...) Isten megismerése megszemélyesítést jelent - Isten személyként való felfogását, és ehhez képzelőerőre van szükség. (...) Isten nem elvont eszme, nem elvont lét, amelyet az elvont gondolkodás kategóriái dolgoztak ki — Isten lény, személy. Az ateizmus Isten ellen lényegében mint elvont lét, elvont eszme, elvont lényeg ellen irányult, és megvolt a maga igazsága.

 

A XIX. században olyan emberek vetették fel igen élesen a személy problémáját, mint Dosztojevszkij, Kierke-gaard, Nietzsche, Ibsen, akik fellázadtak az „általános” hatalma, a racionális filozófia túlereje ellen.

 

Nincs személy transzcendens nélkül. A személy szembetalálja magát a transzcendenssel, és önmaga megvalósításakor transzcendál. Éppen rá mélységesen jellemző a szorongás és a sóvárgás. Az ember úgy érzi, feneketlen mélység tátong alatta, és különösen éles ez az érzés az emberben mint személyben, aki már elszakadt az ősi kollektivitástól. (...) A szorongást nem az empirikus veszély kelti, hanem a lét és a nemlét titka, a transzcendens szakadék, az ismeretlen. A halál nemcsak félelmet kelt a még az empirikus, mindennapi világban lejátszódó esemény láttán, de szorongást is ébreszt a transzcendens előtt.

 

Természetesen mindennek, ami halandó, meg kell halnia. Ám a személy halhatatlan, egyedül a személy halhatatlan, az örökkévalóság számára teremtetett. A halál a személy sorsában a legnagyobb paradoxon. A személy nem változtatható dologgá, az ember dologgá változása, amit halálnak nevezünk, nem terjeszthető ki a személyre. A halál a szakítás élményét jelenti a személy sorsában: megszakadnak közléskapcsolatai a világgal. A halállal nem a személy belső létezése szakad meg, hanem a személy számára nem létezik többé a világ, a másik, akihez útja során mindig kilépett önmagából. Mindegy, hogy én tűnök-e el a világ számára, vagy a világ az én számomra. (...) Amikor Krisztussal kapcsolom össze az ember halhatatlanságát, korántsem akarom azt állítani, hogy kizárólag azok számára van halhatatlanság, akik tudatosan hisznek Krisztusban. Mélyebb a probléma. Krisztus azok számára is létezik, akik nem hisznek benne.

 

Senki sem lehet a gonosz megtestesülése és megszemélyesítése, mindig csak részleges benne a gonosz. Ezért nem hozhatunk végleges ítéletet senkiről. Ez a büntetés elvének is korlátot szab. Az ember elkövethet bűnt, de az ember mint a teljességet jelentő személy nem lehet bűnöző, nem szabad vele a bűn megtestesüléseként bánni, személy marad, Isten képe lakozik benne.

 

Az emberben lakozó személy nem szocializálható. Az ember szocializációja csak részleges, nem érinti a személy mélységét, lelki ismeretét, az élet forrásához fűződő viszonyát. Amennyiben a szocializáció a lét mélységébe, a szellemi életbe hatol, akkor győzedelmeskedik a das Man [akárki], a társadalmi köznapiság, az átlagos-közös zsarnoksága a személyes-individuális felett. Ezért a társadalom szervezetének a személy princípiumát kell vallania, így nem engedi meg az ember belső életének szocializálását. A személyt nem lehet úgy tekinteni, mint aki a „közjó” szolgálatának jegyében áll. A közjó számos zsarnokságot és rabságot leplezett. Aki a közjót szolgálja - azaz önálló léttel nem rendelkező dolgot -, csupán erőtlenül, redukáltan, elvontan szolgálja felebarátja, minden konkrét lény javát. Ez csupán annyit jelent, hogy az objektivált világban az ember matematikai számként szerepel.

 

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

(…)

MEFISZTÓ
Ó, földöntúli gyönyörűség!
Heverni harmatos hegy éji hűsén,
eget-földet vonaglón átölelni,
magadban kéjesen megistenülni,
a föld öléig ős vággyal hatolni,
a Hat Nap művivel egy testbe forrni,
s nagy bőszen, nem tudom, mi kéjt szerezni,
majd örömittasan a mindenségbe veszni,
hogy elfeledd a földi port,
s végül a nagy szent intuiciót
(bizonyos mozdulattal)
- nem mondhatom, mint - befejezni.

 

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (részlet)

 

- Nem mindennap keres, igaz?

Szonya most még kínosabb zavarba esett, mint az előbb, megint arcába szökött a vér.

- Nem - nyögte keserves erőlködéssel.

- Polenyka, persze, ugyanerre az útra kerül - csattant fel a másik.

- Nem, nem, az nem lehet! Nem lehet! - jajdult fel kétségbeesetten a lány, mint akit késsel megsebeztek.

- Az Isten... az Isten nem enged ilyen szörnyűséget!

- Éppen eleget megenged.

- Nem, nem, őt megvédi! Isten megvédi! - hajtogatta Szonya félig önkívületben.

- És ha az az Isten nincs is? - mondta Raszkolnyikov valami gonosz kárörömmel, és elnevette magát, úgy nézett rá.

Szonya arca iszonyúan eltorzult, görcsös rángás futott át rajta, valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán, kimondhatatlan szemrehányással nézett a fiatalemberre, keservesen felzokogott, és két kezébe temette az arcát.

- Azt mondja, Katyerina Ivanovnának elborult az elméje, de hiszen a magáé se ép - folytatta a látogató egy percnyi hallgatás után.

Eltelt vagy öt perc. Fel-alá járkált a szobában, szótlanul, és nem pillantott a lányra. De aztán odament hozzá, szeme villogott. Megfogta a két vállát, és egyenesen a könnyes arcába nézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete, szája erősen remegett... Hirtelen mélyen lehajolt, leborult előtte, és megcsókolta a lábát. Szonya rémülten hátrahőkölt, mintha egy tébolyodott érintette volna. Raszkolnyikov valóban úgy nézett rá, mint az őrült.

- Mi az, mit csinál? Énelőttem! - mormogta elfehéredve, szíve elszorult és sajgott, sajgott.

De Raszkolnyikov rögtön felállt.

- Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le - mondta szinte vadul, és az ablakhoz ment. - Ide hallgass - folytatta egy perccel később, visszamenve hozzá -, most az előbb mondtam egy mocskosszájúnak, hogy a kisujjaddal sem ér fel... és hogy a testvéremet megtiszteltem, amikor ma melléd ültettem...

- Jaj, hogy mondhatta ezt! Előtte mondta? - kiáltott fel ijedten Szonya. - Tisztesség mellettem ülni! Hisz én... becstelen vagyok! És nagy, igen nagy bűnös! Ó, hogy mondhatott ilyet!

- Nem a becstelenségedért és a bűneidért mondtam, hanem a sok szenvedésedért. Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz - folytatta majdnem rajongással Raszkolnyikov -, kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz? Azt mondd meg végre - követelte majdnem őrjöngve -, hogy fér össze benned ez a gyalázat, aljasság egészen ellentétes, szent érzésekkel?! Hisz akkor már jobb, ezerszer jobb és okosabb lett volna a vízbe ugrani és végezni, egy csapásra!

- És velük mi lesz? - kérdezte Szonya halkan, fájdalmasan, de csodálkozni nem csodálkozott.

Raszkolnyikov megütközve nézett rá.

- Sokat imádkozol Istenhez, Szonya?

(…)

Mellette állt, és várta, hogy feleljen. Szonya hallgatott.

- Hová lennék Isten nélkül? - suttogta aztán energikusan, szapora szóval. Rávillantotta a szemét, keményen megszorította a kezét.

„Persze hogy úgy van!” - gondolta ő magában.

- És mit ad neked ezért az Isten? - tapogatózott tovább.

Szonya sokáig nem szólt, mintha nem tudna megszólalni. Gyenge kis melle csak úgy hullámzott.

- Hallgasson! Ne faggasson! Nem méltó rá! - kiáltott fel, és szigorúan, haragosan nézett rá.

„Igen, igen, úgy van!” - hajtogatta Raszkolnyikov magában konokul.

- Mindent megad! - suttogta Szonya hevesen, és lesütötte a szemét.

„Hát ez a válasz! Itt a magyarázat!” - döntötte el magában a fiatalember, és mohó kíváncsisággal vizsgálta.

Egészen új és különös, majdnem fájó érzéssel fürkészte a sápadt, sovány, szabálytalan arcocskát, a szelíd kék szemet, amely úgy tud szikrázni, olyan erős tűzzel, a törékeny testét, amely még most is haragtól, méltatlankodástól remeg, és mennél tovább nézte, annál különösebbnek, szinte hihetetlennek tetszett előtte. „Téboly! Vallási téboly!” - állapította meg.

Egy könyv feküdt a komódon, valahányszor elment mellette, oda vagy vissza, mindig látta.

Most felvette, belenézett. Az Újszövetség volt, orosz nyelven. Régi, sokat forgatott, bőrkötésű könyv.

- Ezt hol szerezted? - kérdezte hangosan, a szoba túlsó végéből. Szonya még mindig ott állt egy helyben, az asztaltól vagy három lépésre.

- Kaptam valakitől - felelte végre, de valahogy kelletlenül, és rá se pillantott.

- Kitől?

- Lizaveta hozta, kértem.

„Lizaveta! De különös!” - gondolta Raszkolnyikov, és percről percre furcsábbnak, csodálatosabbnak tetszett előtte az egész lány. A gyertyához vitte a könyvet, és lapozgatni kezdte.

- Lázár feltámasztása hol van? - kérdezte hirtelen.

Szonya makacsul lesütötte a szemét, nem felelt. Félig elfordult az asztaltól.

- Lázár feltámasztása hol van? Keresd meg nekem, Szonya.

A lány ránézett a szeme sarkából.

- Ne ott keresse... a negyedik Evangéliumban van - súgta szigorú hangon, de nem mozdult.

- Keresd meg, és olvasd fel nekem - mondta Raszkolnyikov, és leült, az asztalra könyökölt, fejét a kezébe támasztotta, és tekintetét elfordítva, komoran várta a felolvasást.

„Három hét múlva, isten tudja, hol lesztek, talán én is veletek leszek, ha ugyan még rosszabb helyre nem kerülök addigra” - mormogta magában.

Szonya most odament az asztalhoz, még tétovázott, bizalmatlanul fogadta Raszkolnyikov furcsa kérését, de azért elvette tőle a könyvet.

- Miért? Sohase olvasta? - kérdezte, és gyanakvó szemmel nézett rá. Hangja mind szigorúbb

lett.

- Az régen volt... iskolás koromban. Olvasd!

- A templomban se hallotta?

- Én... nem járok... Te igen?

- N-nem - suttogta a lány.

Raszkolnyikov gúnyosan elmosolyodott.

- Értem... Szóval, holnap az apád temetésére se jössz el?

- Elmegyek... A múlt héten is voltam... gyászmisét mondattam.

- Kiért?

- Lizavetáért. Baltával agyonütötték.

Raszkolnyikov idegei pattanásig feszültek erre a szóra, szédülés környékezte.

- Barátkoztál Lizavetával?

- Igen... Tiszta szívű volt... eljött hozzám... nagy néha... Tilos volt neki. Együtt olvastunk... beszélgettünk. Ő meglátja az Istent.

Furcsa volt bibliai szavakat hallani a szájából. No meg az is: titkon találkoztak Lizavetával, és mind a kettő - vallási őrült!

„Vigyázz! Meg te is az leszel! Ragadós!” - gondolta, és követelőzve, ingerülten kiáltott rá:

- Olvass!

Szonya még mindig tétovázott. Szíve vadul vert. Miért, miért nem, de félt ettől a felolvasástól. A látogató pedig szinte kínos részvéttel nézte a „szerencsétlen őrültet”.

- Minek az magának? Úgyse hisz, igaz? - suttogta, és elfulladt a hangja.

- Olvasd! Akarom! - követelőzött Raszkolnyikov. - Lizavetának is olvastad!

A lány végre fellapozta a könyvet, megkereste a helyet. Keze remegett, hangja elakadt. Kétszer is nekifogott, de az első szót se tudta kimondani.

- „Vala pedig egy beteg, Lázár, Bethániából...” - idáig jutott végre nagy erőlködéssel, de a harmadik szónál hirtelen elcsuklott és megszakadt a hangja, mint a túlfeszített húr. Lélegzete kifogyott, melle elszorult.

Raszkolnyikov sejtette, miért szánja rá magát oly nehezen, de mennél inkább megértette ezt, annál kíméletlenebbül, ingerültebben követelte az olvasást. Nagyon is megértette, hogy nehezére esik kiszolgáltatni, felfedni ezt a legbelső sajátját. Tudta, hogy ezekben az érzéseiben van a titka már réges-régen, talán már serdülőkora óta, amikor még otthon élt, boldogtalan apja és a bánattól megzavarodott nevelőanyja mellett, éhes gyerekek, szitkok és keserű szemrehányások között. De most azt is megértette, bizonyosan tudta, hogy ha még olyan gyötrelem is neki, ha még olyan rettenetesen fél is most belefogni az olvasásba, ő maga is halálosan kívánja minden gyötrelmével, veszedelmével együtt, és éppen neki szeretné elolvasni Lázár feltámasztását, hogy ő hallja, és éppen most hallja - „lesz, ami lesz!” Kiolvasta a szeméből, megérezte lázas felindultságából... Látta, hogy erőt vesz magán, leküzdi torkában a görcsöt, amely a vers elején még elnémította, és tovább olvassa János evangéliumának tizenegyedik fejezetét. Eljutott a 19. versig:

- „És a zsidók közül sokan mentek vala Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket az ő testvérük felől. Mártha azért, amint hallja vala, hogy Jézus jő, elébe méne Mária pedig otthon ül vala. Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.”

Itt újra megállt. Szégyellte magát, mert érezte, hogy megint remeg, és mindjárt elakad a hangja...

- „Monda neki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki...”

És Szonya, noha fájt neki minden lélegzetvétel, mégis tisztán, szilárd hangon mondta tovább, mintha gyülekezetben hirdetné:

- „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala.”

Már-már megállt, Raszkolnyikovra akart nézni, de leküzdötte ezt a kívánságát, és tovább olvasott. Raszkolnyikov mozdulatlanul ült, és hallgatta, két könyökével az asztalon, tekintetét elfordítva.

Következett a 32. vers:

- „Mária azért, amint odaére, ahol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír, és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében, és igen megrendüle. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus. Mondának azért a zsidók: ímé, mennyire szerette őt! Némelyek pedig mondának közülök: Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?”

Raszkolnyikov most a lány felé fordult, és izgatottan figyelte: igen, úgy van! Egész testében remeg; valóban lázas. Gondolta is, hogy így lesz.

Szonya közeledett a felséges, a megmérhetetlen csoda szavaihoz, és ünnepi elragadtatásba esett. Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömöt zengett, ez adta erejét. A sorok összekuszálódtak előtte, mert szeme elhomályosult, de kívülről tudta a verseket. Az utolsó szavaknál: „Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta...” – mélyebben csengett a hangja, tűzzel, szenvedéllyel éreztette a kétkedést, a hitetlen, vak zsidók oktalan szemrehányását, akik most mindjárt, egy pillanat múlva, mint a villámsújtottak terülnek el a földön, és sírnak, hisznek... „És ő is, igen, ő is ilyen vak és hitetlen, de most meghallja és hívő lesz, igen, igen! Most mindjárt, máris” - biztatta önmagát, és boldog várakozásban remegett. - „Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta. Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.”

Erélyesen megnyomta ezt a szót: negyednapos.

- „Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. És mikor ezeket mondá: fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! És kijöve a megholt...”

(A lány hangosan, ünnepélyesen olvasott, és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná):

- „...lábain és kezén kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni. Sokan hivének azért őbenne a zsidók közül, akik Máriához mentek vala, és látták, amiket cselekedett vala.”

Tovább nem olvasott, nem is tudott volna, becsukta a könyvet, és gyorsan felállt a székről.

- Idáig van a Lázár feltámasztása - suttogta gyorsan, keményen, és mozdulatlanul állt, félrefordulva, nem mert, meg valahogy restellt is most a látogatóra pillantani. Lázas remegése még nem szűnt meg. A gyertyacsonk az elgörbült tartóban már régen haldokolt, gyér világot vetve a gyilkosra meg az utcalányra, akik ilyen különös módon összekerültek most ebben a nyomorúságos szobában a könyvek könyve felett. Így telt el öt perc, vagy talán több is.

- Valamit mondani akartam, azért jöttem - szólalt meg aztán hangosan és homlokát összevonva Raszkolnyikov. Felkelt, és odament hozzá. Tekintete most még ridegebb volt, és szilárd eltökéltséget tükrözött. Szonya némán ráemelte a szemét.

- Szakítottam ma a családommal, anyámmal, húgommal - mondta határozott hangon. – Nem megyek hozzájuk többet. Szakítottam velük.

- És miért? - kérdezte rémülten Szonya. A reggeli találkozás Raszkolnyikov anyjával és testvérhúgával igen nagy hatással volt rá, bár maga se tudta, hogy milyen hatással. A hírre, hogy szakított velük, valósággal elszörnyedt.

- Most hát senkim sincs kívüled, Szonya... Menjünk együtt... Eljöttem hozzád. Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!

Szeme villogott. Most Szonya gondolta: „Mintha eszelős volna!”

- Hová mennénk? - kérdezte remegve, és önkéntelenül hátrább húzódott.

- Hát tudom én? Csak azt tudom, hogy egy utunk van, ez bizonyos... de csak ez. Egy a célunk!

Szonya nézte, nézte, és egy szavát se értette. Csak annyit fogott fel, hogy látogatója irtózatosan, mérhetetlenül boldogtalan.

- Nekik hiába beszélsz, nem értik - folytatta Raszkolnyikov -, de én megértettelek. Szükségem van rád, azért jöttem hozzád.

- Nem értem... - suttogta Szonya.

- Később majd megérted. Hát nem ugyanazt tetted te is? Te is áthágtad... át merted hágni... Magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét (hát nem mindegy az?). Élhettél volna szépen, nyugodtan, így meg a Széna téren végzed majd... És nem bírod ezt sokáig, ha magadra maradsz, megháborodol, mint én. Máris félig őrült vagy. Együtt kell hát mennünk, egy úton! Gyerünk!

- De miért? Miért mondja ezt? - Szonyát különös és igen heves izgalom fogta el.

- Hogy miért? Mivel így nem maradhat: azért! Gondolkodj végre komolyan és őszintén, nem elég siránkozni, jajgatni, mint a gyerek, hogy az Isten nem engedi! Mi lesz, ha csakugyan kórházba visznek holnap, mi? Az a féleszű, hektikás asszony nem sokáig húzza, mi lesz akkor a gyerekeivel? Polenyka talán elkerülheti a vesztét? Nem láttál még gyerekeket állni az utcasarkon, akiket koldulni küldött az anyjuk? Én utánajártam, megtudtam, hol, milyen körülmények között élnek ezek az anyák. Ott a gyerek nem marad gyerek. A hétéves már romlott és tolvaj. Pedig, ugye, a gyermekek Jézus képmásai: „Övék az Istennek országa.” Azt parancsolta, hogy szeressük és megbecsüljük őket, mert ők az eljövendő emberiség...

- De hát mit tehetünk, mit tehetünk? - jajgatott Szonya, hisztériásan tördelve kezét.

- Hogy mit? Szétzúzzuk, amit szét kell zúzni... egyszer s mindenkorra, ennyi az egész. És vállaljuk a szenvedést! Mi az? Nem érted? Majd később megérted... Szabadság és hatalom, igen, a fő a hatalom! A remegő teremtmények milliói, az egész hangyaboly! Igen, ez a cél! Vésd eszedbe! Ezt adom útravalóul neked. Lehet, hogy utoljára találkozunk. Ha nem jövök el holnap, úgyis megtudsz mindent, és akkor gondolj majd arra, amit most mondtam. Később, évek múltán, az életed során talán ráébredsz, mit jelentett. De ha eljövök holnap, akkor megmondom neked, ki ölte meg Lizavetát. Isten áldjon!

Szonya összerázkódott ijedtében, remegés fogta el.

- Hát tudja, hogy ki ölte meg? - kérdezte rémületében dermedten, és kimeredt szemmel bámult rá.

- Tudom, és meg is mondom... neked, csak neked! Téged választottalak. Nem a bocsánatodért jövök, egyszerűen csak megmondom. Már régen kiválasztottalak, már amikor apád beszélt rólad, és Lizaveta még élt, már akkor elhatároztam, hogy te leszel az, akinek megmondom. Isten áldjon. Kezet ne nyújts. Holnap!

A vallásos ember számára a tér nem homogén Ezt a vallásos ember úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedüli valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet, ami azt mint formátlan tágasság veszi körül.

A terület, amelyen élnek: a „világ” (pontosabban: „a mi világunk”), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és „idegenek” (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak. (Mircea Eliade)

homogén: egyenletes, egységes

 

 

A Nyugat olyan világ még a XIX. században is, amely hisz, de mivel a vallásos hit hanyatlásnak indult, egyre nagyobb teret nyernek a szekularizált hitek, nevezhetjük ezeket vallásoknak: elkötelezettség és buzgóság tekintetében követőik nem maradnak el a szó szoros értelmében vett vallások hívei mögött. Így hát, paradox módon, a viszonylagos vallási apály dacára a XIX. századot igen magas fokú idealizmus jellemzi. A nemzet kétségen kívül vallás volt. Meghaltak érte a barikádokon, elvéreztek a lövészárkokban. Egy adott pillanatban minden a nemzet logikájába illeszkedett. (Lucian Boia)

szekularizált: vallásmentesített
paradox: önmagának látszólag ellentmondó
idealizmus: a tökéletes keresése

 

 

Mint teória és mint praxis a kommunizmus nemcsak társadalmi, hanem szellemi és vallásos jelenség is. A legmélyebb veszély vallásos jellegében rejlik. Mert mint társadalmi rendszer, a kommunizmus akár közömbös is maradhatna a vallással szemben. De mint valamilyen vallásszerűség, ellentétben van a kereszténységgel, amelyet igyekszik kiszorítani és leváltani.

Akárcsak egy vallás, a kommunizmus is teljes világképet hoz magával; az élet minden alapkérdésére van megoldása, és értelmet kölcsönöz az emberi létnek. A marxizmusnak nem a racionális, objektív-tudományos elemei élednek fel a kommunizmusban, hanem a mítoszalkotó, vallásos erői. (Nyikolaj Bergyajev)

teória: elmélet
praxis: gyakorlat
racionális: ésszerű
objektív: tárgyilagos

 

 

A szekularizált vallásokra is rájár a rúd. Így jutottunk el oda, hogy nincsenek már nagy projektjeink, hiszen ezek csakis erős hitből fakadhatnának. Európának nincs mitológiája. Márpedig mitologikus perspektíva nélkül (mitologikusnak tekintve mindazt, ami erős hitet feltételez) semmi érdemleges nem jön létre ezen a világon.

A nemzeti bankjegyeket rendszerint sajátos jelképekkel, leggyakrabban különböző személyiségek portréival jelölik meg - az euró ellenben absztrakt köntösben, építészeti motívumokkal díszítve jelentkezik. Nemzeti személyiségből garmadával kerülne, európaiakat viszont, úgy tűnik még nem fedeztek fel. Eredetileg számoltak velük, de valamennyien elhasaltak a vizsgán, nyilván azért, hogy ne gerjesszenek gyanakvást, lévén, hogy nehéz lenne minden nációt és ideológiát egyaránt képviselni. (Lucian Boia)

projekt: vállalkozás
perspektíva: jövőkép
absztrakt: elvont
náció: nemzet
ideológia: eszme

 

 

Van egy még nagyobb erőszak, ez a pénz hatalmának erőszaka. Ez a rejtett diktatúra a kapitalista társadalomban. Az embert nem nyíltan, észrevehető módon kényszerítik. Az ember élete a pénztől, a világ legszemélytelenebb, legrosszabb minőségű, mindenre egyformán elcserélhető erejétől függ. Az embert nem nyíltan, fizikai erőszakkal fosztják meg a lelkiismereti szabadságától, gondolatszabadságától, véleményszabadságától, hanem anyagilag függő helyzetbe hozzák, az éhhalál fenyegeti, s ez fosztja meg a szabadságától.  (Nyikolaj Bergyajev)

A szolgaság korlátját tudatának hiánya adja. A szolgaság világa az önmagától elidegenedett szellem világa. A külsővé válás a szolgaság forrása. A szabadság: belsővé válás. A szolgaság mindig elidegenedést, az emberi természeten túlra való kivetettséget jelent.

A kereszténység legnagyobb tette, amit ő maga sem ismer eléggé, hogy Krisztus eljövetele, az ember és a világ megváltása kiszabadította az embert a természet és a démonok fogságából; kirántotta az embert az elemi természet mélységéből és lelkileg autonóm szellemi lényként talpra állította. (Nyikolaj Bergyajev)

autonóm: önálló

 

 

 

 

A monizmus az ember szolgaságának filozófiai forrása. A monizmus az „általánosnak”, az elvont-univerzálisnak az uralma, a személy és a szabadság tagadása. (Nyikolaj Bergyajev)

A lelkiismeret központja nem lehet valamilyen univerzális egységben, nem esik elidegenedés alá, hanem a személy mélyében marad. Az „egyetemesség” szónak egyedül elfogadható, nem szolgai értelme a személy belső, konkrét univerzalizmusát jelenti, nem pedig a lelkiismeretnek valamilyen külső intézményben történő elidegenedését. Csak az szabad, aki nem engedi meg, hogy lelkiismerete és véleménye elidegenedjék, kivetődjék, aki pedig ezt megengedi, az szolga. 

univerzális: általános, egyetemes
monizmus: egyetlen alapelv elfogadása

 

 

A tömegember a hangya előtt és a homo sapiens mögött megrekedt entitás. Ha megnézed a homo kádárikuszt, a tömegember sajátos kárpát-medencei alfaját, azt látod, hogy képtelen önmagáról gondoskodni, úgyhogy ezt a kötelezettséget lépten-nyomon áthárítja valakire: a politikára, az aktívakra, az államra, a gyerekeire, a szüleire. Képtelen arra, hogy a nagyon bőséges erőforrásokat a maga számára megfelelően elossza, és azzal tervezzen. Az állatoknál ezt elvégzik az ösztönök, a homo sapiensnél az értelem - lásd a mókust, aki tud tartalékolni, vagy lásd a homo sapienst, aki szintén tud. A tömegember erre képtelen. Ijesztő, hogy milyen sokan élik az életüket ebben a féllétben. (Puzsér Róbert)

entitás: létező dolog
homo kádárikusz: Kádár János uralkodása (1945-1988) alatt kialakult embertípus

 

 

Az emberi tömeg a kereskedelmi tévék gyártósorain percről percre képződik, a korszellem pedig kedvez ennek a tömegnek. A huszadik században a tömeg átvette az uralmat - ennek jelei a nácizmus, a bolsevizmus és a fogyasztói kapitalizmus, más szóval a neoliberalizmus. Megint más szóval monopolkapitalizmus - és kérem, hogy senki ne alkalmazza erre a „szabadversenyes kapitalizmus" szókapcsolatot, mert itt szó sincs szabad versenyről. Kartellekről és monopóliumokról van szó. (Puzsér Róbert)

kartell: cégek nyereségnövelő szövetsége
monopólium: piaci egyeduralom

 

 

A XXI. század mítosza

2001. szeptember 11-én porig romboltatott a nyugati vallás temploma, a World Trade Center, ezzel magát az Istent (Világgazdaság) érte támadás. Ezután a papság (média) és a próféták (politikusok) a végletekig fűtötték a nép vallásos szenvedélyét, amelynek alapja a legősibb félelem, a káosztól (mai nevén terrorizmus) való rettegés lett.

 

 

Ennek fényében adódik az aggasztó kérdés: van-e szabad akarat? A születésed óta téged ért hatások megszámlálhatóak és mérhetőek. A bolygó egy zárt rendszer - ezek véges mennyiségű változók, amelyekkel számolni lehet, csak egy nagyon nagy teljesítményű számítógép kell hozzá. Ha ezeket a változókat hozzárendelem a genetikádhoz - amely szintén mérhető, hiszen már valami húsz éven belül térkép lesz róla -, akkor azzal te leírhatóvá válsz: száz százalékig biztosan lesz jósolható, hogy a következő gondolatod, mozdulatod vagy szavad mi lesz. Eszerint determinizmus van. Nincs szabad akarat, viszont megkaptad a szabad akarat illúzióját, hogy azt tudd hinni, te cselekszel. Mi értelme van az egésznek, ez a kérdés. Értelme? Az illúzió. Ha nem élne benned a szabad akarat illúziója, meg kéne ölnöd magad. Akkor is működik az illúzió, ha tudod, hogy illúzió - mert működteted: miközben oszlatod az illúziót, újat gyártasz. (Puzsér Róbert)

determinizmus: eleve elrendeltség
illúzió: érzékcsalódás

 

Maga a szó: "liberalizmus" mára minden vonzerejét elvesztette, noha egy gyönyörű szóból ered: a "szabadságból". A szabadsággal nem lehet a tömegeket lenyűgözni. A tömeg nem hisz a szabadságban, és alapvető érdekeivel nem tudja azt összhangba hozni. Valójában a szabadság inkább arisztokratikus, semmint demokratikus. Csupán az emberiség kisebb hányadának érték, minthogy elsősorban a személyiségre, az individuumra irányul. A forradalmakban soha nem a liberalizmus aratott diadalt. Nemcsak szociális, de politikai forradalmakban sem, hiszen a forradalom a tömegek ügye. A tömeg mindig az egyenlőség pátoszát hirdeti, nem a szabadságét. A nagy forradalmakat nem a szabadság, hanem az egyenlőség törvénye tartja mozgásban. A liberális szellem lényegét tekintve nem forradalmi szellem. A liberalizmus a társadalom kulturált rétegeinek életérzése és világnézete. Nem kíséri sem viharos őserő, sem tűz, sem lángoló szív, sokkal inkább mértéktartás és túl nagy megformáltság jellemzi. A liberalizmus igazsága formális igazság. Nem mond az élet értelméről semmit, sem jót, sem rosszat, garantálni szeretné az egyénnek, hogy élete értelméről szabadon döntsön. A liberális eszme nem tud hasonlatossá válni a valláshoz, nem mutat vallásos jelleget. Ez a liberális eszme gyengéje, de egyben a jó oldala is. A demokratikus, szocialista vagy anarchista eszmék igyekeznek határozott tartalmat adni az emberi életnek; könnyen álvallásokká válnak, s a hozzájuk való viszony vallási színezetet ölt. Valahol itt gyökerezik ezeknek az eszméknek a hazug volta, mivel semmi olyan lelki tartalmuk nincs, ami vallásos pátoszra méltó volna. Vallásos érzésekkel viseltetni arra méltatlan tárgy iránt - óriási hazugság és istenkísértés. El kell ismerni, a liberalizmus nem buzdít ilyesmire. A demokrácia eszméje a liberalizmusénál formálisabb, viszont képes magát az emberi élet értelmének, sajátos típusának feltüntetni. Ezért rejlik benne veszedelmes kísértés. A szocialista eszme mérhetetlen követeléseivel tűnik ki. Meg akarja határozni az ember életének céljait, miközben ő maga csupán egyike az élet eszközeinek, anyagi eszköz, nem több. (Nyikolaj Bergyajev)

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

 

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

     "Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait."

 

Rousseau: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól
Kétféle egyenlőtlenséget látok az emberi fajban. Az egyiket természetinek vagy fizikainak nevezem, mert a természet hozta létre; ide tartoznak az életkornak, az egészségi állapotnak, a testi erőnek, valamint a szellemnek vagy léleknek a különbségei. A másikat morális vagy politikai egyenlőtlenségnek nevezhetjük, mert egy bizonyos közmegállapodástól függ, és az emberek közötti egyezség hozta létre vagy legalábbis szentesíti. Ez utóbbi különféle kiváltságokból áll, melyeket némelyek másoknak a rovására élveznek; így például gazdagabbak, hatalmasabbak, nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint amazok, sőt engedelmeskedésre bírhatják őket.

Swift: Gulliver
Legyengült, nyava­lyás test, bőr, gödrös pofák: ezek a legbiztosabb jelei az elő­kelő származásnak olyannyira, hogy egészséges és robusz­tus külső a lehető legkompromittálóbb egy arisztokratára nézve: a nagyvilág rögtön arról kezd suttogni, hogy az igazi apa csak hordár vagy kocsis lehetett. A nemes ember szel­lemi tökéletlenségei harmóniában vannak a testiekkel, lé­vén lelkivilágának összetevői: álmos közöny, butaság, műveletlenség, hisztéria, bujaság és nagyzási mánia.

(kapcsolódási pont: a vers szerint a kultúrtörténet "rettentő tanulsága" az, hogy a civilizáció nem tudta felszámolni a társadalmi különbségeket. A többség a nyomortól szenved, a kevés kiváltságos pedig a céltalan léttől. Annak ellenére, hogy a felvilágosodás legfőbb célja a közjó elérése volt.) 

 

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól

Zabáltan elhenyéljük a napot?

Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.

Erény van írva e lapon; de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók

Hamis birák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.

Emitt a gépek s számok titkai!

De akik a ruhát elszaggaták

Hogy majd belőle csínos könyv legyen,

Számon kivül maradtak: Ixion

Bőszült vihartól űzött kerekén

Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.

Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;

A csillagászat egy vak koldus asszony

Condráin méri a világokat:

Világ és vakság egy hitvány lapon!

Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből

S most a szabadság és a hősi kor

Beszéli benne nagy történetét.

Hűség, barátság aljas hitszegők

Gunyáiból készült lapon regél.

Irtózatos hazudság mindenütt!

Az írt betűket a sápadt levél

Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

 

Petőfi: Az apostol
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtőjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsűli,
Magát az istent sem becsűli az!

(kapcsolódási pont: Petőfi hőse szerint az emberi lét célja a boldogság, amelynek eszköze a szabadság. Erről ír könyvet, amelyet csak illegálisan tud kiadni, mivel ezek a gondolatok vallást és fölséget sértenek.)

 

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?

 

 A dijoni akadémia kérdése:
„A tudományok és a művészetek fejlődése javította-e az emberi erkölcsöket?”

(kapcsolódási pont: már a felvilágosodás korában felmerült a kétség, hogy nevezhető-e valódi fejlődésnek az, ha csak a technika halad előre, de az ember nem. Rousseau szerint a természetből kiszakadt ember a társadalmi létben egyre kiszolgáltatottabb lesz.)

 

Ment, hogy minél dicsőbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bőszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

 

Howard Fast: Thomas Paine
Az ember Isten része, vagy pedig fenevad. (...) S most a forradalom, járatlan úton haladva, megundorodva egy szervezett, haszonleső, harácsoló egyháztól, a semmi és a sehol istennélküliségét karolta föl.  

Márai Sándor: Napló 1945
Minden, amit az emberek csinálnak, így a forradalom is valahogyan elviselhető addig, amíg az emberi természet szerint történik. Danton forradalma, akármilyen véres: emberszabású, mert emberszerű. Szenvedélyek és emberi helyzetek ütköznek a nyaktiló körül. Egy emberi vállalkozás akkor lesz elviselhetetlen, mikor nem az emberi természet törvényei szerint, hanem egy Elv eszméje szerint iparkodik megszervezni, fegyelmezni a társadalmat.

Sieburg (...) pontosan megmutatja, mint bukott el a francia forradalom a pillanatban, mikor Robespierre és Saint-Just egy irtózatos erejű, de emberszabású vállalkozást embertelenné akartak nevelni, mert egy Elvhez – a Néphez mint fogalomhoz – akarták idomítani. Az emberek csak emberi módon tudnak aljasok és hősök lenni. A megváltás is akkor kell csak nekik, ha emberszabású.

Egy napon feláll majd egy hős és kimondja, hogy minden emberi – egyéni és közösségi – vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.

(kapcsolódási pont: "a hír nemzete" = a franciák, "a rongyos ember bőszült kebele" = a csőcselék elégedelensége. A francia forradalom 1789-ben a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében indult. De pár éven belül terrorba fulladt, mert nem "tökös farmerek" ragadtak fegyvert (mint 1775-ben az amerikai függetlenségi háborúban), hanem az elégedetlen aljanép. Márai Sándor szerint azért buktak el, mert mindent az Elveknek rendeltek alá. Thomas Panie szerint pedig azért, mert az egyházzal együtt a vallást is eldobták, pedig Isten nélkül nincs rend a keresztény világban.)

 

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?

A bölcsek és a költők műveit,

S mit a tapasztalás arany

Bányáiból kifejtett az idő?

Hány fényes lélek tépte el magát,

Virrasztott a sziv égő romja mellett,

Hogy tévedt, sujtott embertársinak

Irányt adjon s erőt, vigasztalást.

 

Petőfi: Az apostol
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.
 

Vörösmarty: Szózat
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

(kapcsolódási pont: a Szózat és Az apostol című mű is azokra az önfeláldozó emberekre hivatkozik, akik kizárólag a társadalomért, az emberiségért éltek. Szilveszter végig az ember és polgár szerep között vívódik, és mindig az utóbbi a hangsúlyosabb.)

 

Az el nem ismert érdem hősei,

Kiket - midőn már elhunytak s midőn

Ingyen tehette - csúfos háladattal

Kezdett imádni a galád világ,

 

Petőfi: Az apostol
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalnak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

(kapcsolódási pont: a hétköznapi ember ragaszkodik a fennálló rendhez, ezért sosem fogadja el a merész újítókat, a nagy gondolkodókat. Általában már jóval a haláluk után ismerik el az érdemeiket.)

 

Népboldogító eszmék vértanúi

Ők mind e többi rongykereskedővel,

Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,

Rosz szenvedélyek oktatóival

Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -

Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,

Oly fényes elmék a sár fiait

A sűlyedéstől meg nem mentheték!

 

Petőfi: Az apostol
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…

(kapcsolódási pont: Petőfi a szőlőszem-hasonlatban ír ezekről a "fényes elmékről", akik a közösség felemelésére áldozták életüket.)

 

Hogy még alig bír a föld egy zugot,

Egy kis virányt a puszta homokon

Hol legkelendőbb név az emberé,

Hol a teremtés ősi jogai

E névhez "ember!" advák örökűl –

 

Thomas Paine: Az ember jogai
Az amerikai kormányzat: demokráciába oltott képviselet. Olyan léptéket társított a formához, amely minden esetben párhuzamos az elv nagyságával. Ami Athén volt kicsiben, az lesz Amerika nagyban. Az egyik az ókor csodája volt, a másik a jelen mintája és csodálatának tárgya lesz. Az összes kormányforma közül ez a legkönnyebben érthető, és a legmegfelelőbb a gyakorlatban. Egyszerre zárja ki az örökletes módszerrel járó tudatlanságot és bizonytalanságot, és az egyszerű demokrácia kényelmetlenségét.

(kapcsolódási pont: Vörösmarty itt az Egyesült Államokról beszél, az egyetlen országról, ahol az alkotmányban megfogalmazták és a törvényekben érvényesítik az emberi jogokat. Thomas Paine Philadelphiában ismerte meg az amerikai demokráciát.)

 

Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsők

S az isten képét szíjjal ostorozzák.

 

Howard Fast: Thomas Paine
Paine nem volt vak. Olyan sokáig élt a patkányfogóban, hogy most már nem lehet elvakítani, s a rosszat is látja, nemcsak a jót. Egyébként is az orra alá dugják, hiszen a nyomdával szemben, ahol dolgozik, ott van Philadelphia fő rabszolgapiaca. Délelőtt-délután hal­lani az árverésvezető éneklő hangját:

- Eladó egy férfi, eladó egy férfi, ritka, jó húsban levő fe­kete példány, erős, mint a bivaly, érett, mint a körte, tüzes­vérű, mint a legkülönb csődör, tessék megtapintani, fárad­janak beljebb, uraim, győződjenek meg férfiúi erejéről, jól ismeri az ostort, alaposan be van törve, be van tanítva.

(kapcsolódási pont: a keresztény ember jogos felháborodásával ítéli el a rabszolgatartást, az amerikai életforma szégyenfoltját.)

 

És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

 

Charles Fourier 
Minden nagy létszámú társulásban a résztvevőket hajlamaik, és képességeik szerint egyszerű csoportokra kell fölbontani… abból a célból, hogy a legteljesebben kifejlődjenek az egyes tagok képességei… Ha valaki tagnak lép be a falangába, fölbecsülik földjeit, gépeit, az anyagokat, bútorait és berendezéseit, amiket ténylegesen magával hoz be. A vezetőség minden tagnak részvényeket, vagy részvény-kuponokat ad ki a tag által bevitt vagyonnal egyenlő értékben.

- A falansztervilág alapelve: a szervezettség.
- Célja: a munkamegosztáson alapuló kollektív termelés és ellátás.
- Ebben a rendszerben a család hagyományos szerepe háttérbe szorul. A házasság intézménye
elveszíti jelentőségét. A gyerekeket a közösség neveli.
- Elvben mindenki a képességeinek megfelelő munkát végzi, és szükségleteinek megfelelően
részesedik a közös javakból.
- Vagyoni és jogi értelemben a közösség minden tagja egyenlő. Nincs pénzrendszer és
magántulajdon.
- A gyermekek 18 éves korukig nem dolgoznak, csak tanulnak.
- 50 év fölött a közösség tartja el az időseket.

(kapcsolódási pont: az utópista szocialisták a tökéletes társadalomról ábrándoztak, amelyben nincs pénz, nincs magántulajdon, nincs gazdasági verseny. Helyette rend, együttműködés és ésszerűség.)

 

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit

Agyunk az ihlett órákban teremt.

S ha összehordtunk minden kis követ,

Építsük egy újabb kor Bábelét,

Míg oly magas lesz, mint a csillagok.

S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

Kihallhatók az angyalok zenéjét,

És földi vérünk minden csepjei

Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

Menjünk szét mint a régi nemzetek,

És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

S meg nem kövűlnek élő fiai.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,

És tápot adni lelki vágyainknak.

Ember vagyunk, a föld s az ég fia.

Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,

S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,

Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

 

József Attila: Dunánál
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

 

1844 vége